Re: [Küldetés] Last Sixteen

by **Cardinal** Kedd Szept. 08 2015, 11:26

- Freya kisasszony nevében nem nyilatkozhatok, de jómagam csak annyit várok el, hogy győzzetek - feleli Antonius, majd Atoru elé sétál, és a kezébe egy üvegcsét nyom - Ez pedig a tiéd. Módosított Páncélevő méreg - közli, de azt nem árulja el, hogy miben más, vagy hogy egyáltalán mit csinál. Persze az item menüjében megjelenik a standard leírás, miszerint találatonként levesz 20 páncélt. A szőke lányt közben jól láthatóan egyre jobban irritálja valami, tikkel a szeme és remeg.

by **Atoru** Vas. Szept. 13 2015, 21:03

Bár az erőm nem vetekedett a lovagéval, és a súlyemelésemen volt még mit csiszolni, örömmel vettem észre, hogy Hinariak sikerült ellenfelünket fegyvertelenné tenni. A harcművész is elhamarkodott volt, ezután pedig elszabadult a pokol - számukra. Most volt az alkalom, hogy leszámoljunk velük, szépen sorjában.
Szemügyre vettem a felállást, és már éppen cselekedtem volna, amikor meghallottam Hinari hangját. Biccentettem és elindultam a harcművész felé, végigszántva őt a késemmel. Eddig bírtam szusszal, ezért egy rövid pihenőt tartanom kellett, mialatt én feltöltődtem, csapattársam bevitte a végső csapást.
Egy pillanatra elmerengtem, miközben figyeltem mozgását és csavaros eszét, amellyel semmi perc alatt méri fel a legjobb lehetőséget. Hinari igazi vezető volt, semmi kétség. Azóta néha elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna ha kivédem a lovag ütését, ami a pihegő lányt érte... Igazából nem volt nagyobb jelentősége, mert a harcot megnyertük, miután együttes erővel végeztünk a lovaggal, de mégis... Ezt még máskor át kell gondolom.

A harc végeztével a Justice League vezetője feliramodott a lépcsőkön, kósza pillantásokat vetve a másik oldalra. A magam részéről én távolabbról követtem zsebre dugott kézzel, a szótlanság tengerében elmerülve. Nem éreztem magam idevalónak. Mindenki profi volt, csupán én éreztem magam kívülállónak. Hinarinak is védenie kellett.Viszont Ato-nak szólított, amire csak most figyeltem fel. Vajon akkor én is becézzem valahogyan? Mondjuk Hina-nak? Talán nem veszi sértésnek...
Közben észrevettem, hogy bevár engem, a lépéseimet meggyorsítva utolértem. Először furcsálltam, hogy nem a saját, hanem a mellettünk lévő szobába igyekszik... Azután pedig aggódtam, hogy nem történt-e nagyobb baj, amikor az ajtó jobban megismerte az arcát. De a vállvonás megnyugtatott, hogy semmi gond nem történt. Az a rutinos mozdulat pedig, ahogyan a fájó orrot szokás tapogatni... Megnyugtatott afelől, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a kinti világ reflexeit megőrizte.
És egy apróság csak ekkor tűnt fel nekem. Szinte észrevehetetlen volt, hiszen ez a megszokott általában... De Freya-nál eddig nem ezt tapasztaltam: japánul beszélt. Nem tudom, hogy azért, hogy én is megértsem, vagy mivel ez afféle nemes gesztus felőle, de így tett.
Közben Antonius is belekezdett egy információ áradatba és nem igazán értettem, hogy miért teszik azt, amit. Még az óva intés is... Valamiért még mindig nem tudtam megbízni bennük, bármennyire is akartam.
Hinari kérdése is teljesen helytálló, semmit nem kapunk meg ingyen. Ez az egész nem kóser...
Még összeesküvés elméleteket sem tudtam gyártani, amikor az aranyozott lovag lépett elém és átnyújtott egy főzetet. A módosított szó hallatán szemöldököm megemelkedett, de nem kérdeztem meg, inkább a leírásban keresgéltem a választ.
- Nos... Köszönöm. - feleltem zavartan. - Viszont... Miért jó nektek, ha mi győzünk? - éreztem, hogy a kérdés rossz, ezért kijavítottam magamat. - Azaz... Miért jó, ha ők veszítenek? - böktem fejjel az ajtó irányába, utalva az ellenfél párosra. A megérzésem azt sugallta, hogy a mi győzelmünk mellett a lányok bukása is motiválta őket.
Közben a szőke kardforgató lányra pillantottam és kissé ijedten hátrahőköltem. Nekem először egy kitörni készülő vulkánt juttatott az eszembe.
- Are you okey? - próbálkoztam meg a legszebb kiejtéssel. Ilyenkor szidom magam, mivel nem fordítottam elég időt az angolra... De ez már elmúlt. Itt nincs iskola. Csak szintek, számok és küzdelem. Nem sokára...

by **Hinari** Vas. Szept. 13 2015, 21:42

A válasz egyértelmű volt, de ennyit én is meg tudtam állapítani - éppen ezért zavart annyira, hogy Antonius nem magyarázta meg, s ha nem lett volna túl sok a kérdésből, bizonyosan megelőzöm Atorut. Ő kérdezett, én pedig bólintottam, pillantásomat továbbra is a férfin tartva, higgadt komolysággal, érdeklődéssel és egyre növekvő bizalmatlansággal. Nem bíztam bennük. Átadtak egy képességet és egy itemet, tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennünk, ám nem tudtuk, mi zajlik a háttérben. Hogy mi az igazi céljuk, s én nem akartam zsinóron mozgatott bábu lenni, úgy játszani, ahogy ők azt megkívánják. Maximum abban az esetben, ha egy a célunk. Várakozón néztem tehát rájuk, persze Freya nyugtalansága sem kerülte el a figyelmem, ám Atoval ellentétben én nem kérdeztem rá: élete talán legrosszabb élményét köszönheti nekem, mégis segítenie kell. A helyében én sem lennék kifejezetten boldog.
Mégis tudni akartam, konkrétan mi bántja. Tekintetem feléje siklott, s egy pislogásnyi ideig megállapodott rajta, egy leheletnyi kérdő mimikával, de azért nem túlozva el nagyon. Azt akartam, hogy kifakadjon. Már nem kellett sok hozzá, csupán egy kis ráhatás, s én reméltem, hogy az előző másodpercek megteszik a hatásukat. Nem akartam rosszat neki, de így, válaszok nélkül én is egyre kényelmetlenebbül éreztem magam: hiába próbálkoztam, jól tudtam, hogy nem kedvel, és az akaratlan szívesség – vagyis, ami jelen pillanatban annak tűnhetett – bennem is rosszérzést keltett. Szinte vágytam rá, hogy ha én nem is tehetem, ő megtegye. Vágytam a felhevült őszinteségre, ami élesen fog belénk marni, jólesőn, ennyi féligazság és elhallgatott információ gyűrűjében. Antonius pedig… reméltem, hogy megadja nekünk a válaszokat, mielőtt elkezdődik a döntő. A döntő, amit a megfelelő stratégiával megnyerhetünk… de vajon meg akarjuk nyerni?
Nem volt hallgatózásom. Az ajtót is becsuktuk. Ha elkésünk, a Tenkások minden igyekezete ellenére is ki fogunk kapni. Én pedig válaszok nélkül nem óhajtottam átlépni a küszöböt.

by **Cardinal** Pént. Szept. 18 2015, 11:58

Antonius már nyitotta is a száját, de a szőke lány Hinari várakozásának megfelelően kifakadt, és megelőzte őt, így végül nem jött ki hang a torkán.
- How about you just keep your trap shut and go?! What if we give you our reasons as well? If they do not suit your cause, are you going to lose deliberately?! Where is the Love in that?! If you ever thought about it, I am even more ashamed to lose against the likes of you! We gave you everything we could to help you win, and it is just not enough, you want even more... than that... - a hevessége az utolsó pár szónál megakadt, ugyanis Antonius a háta mögé sétált, és nyugtatólag rátette a kezeit a lány vállaira. Hatásos volt, ugyanis elcsendesedett. A csendet pedig egy kopogás törte meg az ajtón, ami a mérkőzésvezetőtől származott. Ezt az ajtó kinyitása nélkül is lehet tudni, ugyanis elkapta a köhögő roham szerencsétlent megint. Elég beteg hangja volt.

by **Atoru** Szomb. Szept. 19 2015, 11:49

Összerezzentem. Eddigi játékom során ez volt az első pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tisztán szavakkal rám tudtak ijeszteni... Nem, nem is ijeszteni. Ez más volt. Elszégyelltem magam és a szememet is lesütöttem, miközben Freya az ismeretlen szavakkal vagdalkozott. Nem értettem mit mond, de éreztem belőle a dühöt és szidalmat.
Eddig soha nem éreztem ennyire rosszul magam.
Ők segítenek nekünk, tanácsokkal és tárgyakkal látnak el, amíg mi bizalmatlankodunk velük szemben. Vajon mivel érdemelték ki, hogy így álljunk hozzájuk? Mi késztetett arra engem is, hogy ezt tegyem?
Egy mélyet sóhajtottam és az eddig nyitottan maradt inventory-mat bezártam. A méreg szemlélése egyébként sem hozna sok eredményt. Elég lesz megtapasztalnom a küzdelem során, remélve, hogy nem okoz váratlan meglepetéseket. De nem hinném, hogy ilyesmire vetemednének a Tenka tagjai.
Hinari felé fordultam, hátha ő jobban tudja miről is beszél Freya. Megkérdeztem volna, hogy mit tegyünk, ám ekkor hallatszott az ajtón a kopogás a köhögés. Megjött a versenybíró, lejárt az időnk.
Önkéntelenül az ajtó felé fordultam, utána pedig végignéztem a többieken. Cselekednem kell, most, vagy soha.
- Feltartom, ti addig beszéljétek meg egymás között a dolgokat. - mondtam halkan Hinarinak és elindultam a kijárathoz. Ez egyébként sem rólam szólt. A kettő kardforgatónak egymás között kell lerendeznie a dolgukat. Ha elfajulnának a dolgok, akkor itt van Antonius, hogy jobb belátásra bírja őket.
Ha Hinari úgy dönt, hogy maradjak, akkor ellentmondás nem tűrően megrázom a fejemet. Ha sokáig és magyarázat nélkül maradunk el, akkor kizárhatnak minket és az előbbi dolgok hiábavalóvá válnak.
- Elnézést a fennakadásért, uram. - szóltam immáron az előttem álló mérkőzésvezetőhöz. - Úgy gondoltuk, mivel a döntőről van szó ezért átbeszéljük a stratégiát. Ha adna nekünk még egy szabad percet, esetleg kettőt, azzal nagyon lekötelezne minket. - hajoltam meg tisztelettudóan, amilyen mélyre csak tudtam. Vajon ötösszintű akrobatikával képes leszek a bokámig lehajolni? Ez ki fog derülni a maga idejében.
Most a játékvezetőt kell lefoglalnom, amíg Hinari elrendezi a dolgokat. Ez a legtöbb, amit most tehetek.

by **Hinari** Szomb. Szept. 26 2015, 13:07

Pont ahogy vártam. Mint heves eső a szikkadt tájon, söpört végig hangja a szobán, egyszerre fájt, de valahogy mégis; kellemes érzést hagyott maga után. Mosolyogtam volna, hisz ez kellett, már nagyon kellett nekem. A ki nem mondott szavak és szándékok fojtogattak. Mélyen beszívtam a felfrissült levegőt, s nyugodt maradtam, nem vidám, azt most nem lehetett.
- Winning is not everything – feleltem csöndesen s elgondolkozva néztem a szemébe, tekintetemet még a kopogás sem tudta elvonni. Vajon mit vár tőlünk? Sóhajtottam, s fél szemmel mégis az ajtó felé pillantottam, egy bólintással válaszolva Atorunak csupán: tegyen, amit jónak lát. A győzelem nem minden. De a fiú is győzni akart. Én nem nyitottam volna ki azt az ajtót, nálamnál fontosabb volt a Tenkának, hogy nyerjünk, ám a társam hozzáállásából tisztán látszott, hogy egyedül vagyok a véleményemmel. Csupán hallgatni kellett volna, mintha itt se lennénk. Nem nyitva ki az ajtót, amíg Antonius el nem magyarázza. Meg kellett volna tennie, ha nem akarják, hogy elveszítsük a párbajt. Freya persze bizonyára megharagudott volna rám, ám momentán még ezt is vállaltam volna a válaszokért - amik nélkül nem éreztem helyesnek a következő harcot. De Atoru kinyitotta, és már el is kezdett szabadkozni, teljesen fölöslegesen kérve időt nekem: már mindegy volt. A kilincs lenyomásával szállt el a reményünk arra, hogy bármit is megtudjunk a harc vége előtt. Beharaptam ajkaim, úgy fordultam vissza a pároshoz, tekintetem a lányon tartva hosszan.
- All right. I’ll do what it takes… for what you did to us back then – mondtam végül, majd sarkon fordultam, és elindultam a kijárat felé. Tartoztam nekik. Ezt nem szabadott elfelejtenem, s egy győzelem egyedül őmiattuk, az ő érdekükért… semmi sem volt az életünkhöz képest. Még akkor sem, ha a győztesek fizetnek majd a legtöbbet, ám ebben nem hittem, hisz Antonius nyert volna, nyerni akartak. Elméletben.
- Megyünk – egyszerre mondtam Atorunak és a versenybírának, ahogy elhaladtam kettejük mellett, nem állva meg, mégcsak le sem lassítva. Bocsánatot sem kértem a késésért. Helyette pillantásommal az ellenfeleinket kerestem, fejemben újra meg újra elismételve Kuromajo mondatát, próbálva úgy beállítani az eseményeket, mintha ez lenne a helyes. Mintha valóban akarnám az első helyet. Mintha nem venném észre vagy nem bánnám, hogy úgy mozgatnak, ahogy kedvük tartja. Pedig egyik érzést sem tudtam teljesen a magaménak. But we’re even now. At least I hope so…

by **Cardinal** Vas. Okt. 11 2015, 16:13

- Winning IS everything... - motyogja a lány, de azért még alaposan megnyomja a véleményét, mielőtt inkább kiszakítja magát Antonis öleléséből, és az ablakhoz robog, hogy innentől kezdve azon nézzen ki, és tudomást se vegyen rólatok. Nem kissé sérti a büszkeségét, hogy megint Hinari az, aki fölötte áll, főleg ezek után, hogy csalódnia kellett benne és a hozzáállásában.
- Köszönjük a megértésetek - bólintott Antonius komoly arccal, majd végigköveti, ahogy kiléptek a szobából. Az ajtó becsukódik, a mérkőzésvezető pedig mutatja nektek az utat a küzdőtérre, ahol már vár titeket a két ellenfeletek. Nem tűnnek most sem veszélyesnek, bár Orime kicsit feszültnek tűnik, Kurumi azonban kedvesen mosolyog. Mire leértek, addigra már a két tenkás is a korláton támaszkodik, bár Freya inkább elfordítja a fejét, ha feléje néztek.
- Sok szerencsét nektek! Mi készen állunk rá, bármit is találtatok ki odafent Antonius-sannal ^^ - lép oda aztán a fehér hajú lány Atoruhoz, és fogja meg a kezét. Lágy érintése van, melegséget áraszt. Aztán odalép Hinarihoz is, és váratlanul megöleli.
- Az életem a tét- súgja a füledbe, majd mintha mi sem történt volna, hátralép, és ártatlan mosollyal az arcán meghajol előttetek, a példáját pedig követi a másik lány is.
- Akkor hát kézen állnak a küzdelemre? - kérdi a mérkőzésvezető, aztán köhögésben tör ki ismét.

by **Atoru** Vas. Okt. 11 2015, 20:59

A magyarázkodásra szükség sem volt, Hinari már lépett is ki mellettem és elrobogott. Az agyam lázas zakatolásba kezdett a bent történtekkel kapcsolatban. Néhány másodperc alatt nem hinném, hogy sok dolgot megbeszélhettek volna. De akkor mi történhetett?
Inkább nem is gondoltam rá. Az utolsó mérkőzés, és utána vége ennek az egész rémálomnak. Szabadon távozhatok és Hinari is lerendezheti a dolgait a Tenka-tagokkal. Mindenki jól jár.
De akkor miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben? Hogy Hina is megváltozott, mióta kiléptünk a szobából és megkaptok a tippeket. Nem. Én ezt nem értem.

A küzdőtéren ott álltak ellenfeleink, mindketten lányok. Eddig nem akadtak szép emlékeim a lányok elleni harcot illetőleg. Talán mert mindig kikaptam tőlük... Most viszont ezt nem engedhetem meg magamnak. Bizonyítanom kell magamnak és Hinarinak egyaránt.
Egy pillanatra a társamra pillantottam, megpróbálva kiszűrni az érzéseit. Ezt követően az ellenfeleinkre koncentráltam. Az arcvonásokból ítélve, vagy ennyire különbözik a jellemük, vagy pedig terveznek valamit, ami Orimének nem tetszik. Megráztam a fejem. Erről szó sem lehet.
Ezután hirtelen két dolog is történik. Az első Kurumi köszöntése melytől meglepődöm és csodálkozó tekintettel Antonius felé tekintek. Miből gondolják, hogy bármilyen taktikát is kidolgoztunk volna az aranyba öltözött játékossal? És akkor miért nem említették Freya-t is, ha látták, hogy bemegyünk hozzájuk? Ez a gondolat furcsa volt, de gyorsan túltettem magam rajta. Ezután történt a második dolog, az íjász érintése, mely melegséget áraszt. Meglepő felfedezés egy olyan játékban, ahol pont a hőmérsékletre nem helyeztek nagyobb hangsúlyt. De ez sem érdemel nagyobb figyelmet.
Hinari megölelésén pedig meg sem lepődtem. Szóval ez csak formalitás volt részéről, hogy megmutassa: ez egy "baráti meccs".
Miután meghajoltam én is hasonlóképpen cselekedtem, a vizsgabíró kérdésére pedig kérdéssel válaszoltam - társam irányába.
- Hina? - egy szó, mely magába foglal sok dolgot, és mégis mindent elmond. A harc előtt még szemeztem egyet a méreggel... Végül nem kentem fel. Eljöhet még a szükség órája, és nem jó egyből az aduásszal kezdeni.
Így hát két késsel és páncélzattal néztem szembe az előttünk álló küzdelemmel.

by **Hinari** Kedd Okt. 13 2015, 15:31

Lefelé menet összesítettem magamban, amit az új képességről és ellenfeleinkről tudok: más alkalom nem volt rá, hisz már döntöttünk, és a mérkőzésvezető mögött sétáltunk a fiúval, mindketten saját gondolatainkba merülve. Nem tudom, ő milyen itemet kapott, de ha nyerni akarunk, mindkettőnknek jól kell időzítenie; több esélyünk nem lesz. Csak fél szemmel pillantottam Atorura: reméltem, hogy ezt ő is tisztán látja. Végül az a pár lépcsőfok is elmaradt mögöttünk, és én nem kevés ambivalenciával fordultam a másik páros felé, próbálva kiszűrni valamit a viselkedésükből, ők vajon mennyit és mit tudhatnak? Nem volt idő kérdésekre.
Pedig megtettem volna. Rögtön azután, hogy Kurumi eltávolodott a hirtelen ölelést követően. Még ajkaim is szétnyíltak, ám egy cseppnyi hezitálás után inkább mégis becsuktam őket; pillantásom Antoniust kereste, ám csak a reakciójára voltam kíváncsi, kérdő vagy rosszalló mimikát nem mutattam feléjük: nem kellett tudnia, a lány pontosan mit súgott, ám biztos voltam benne, hogy a vörös hajú férfi figyelmét nem kerülte el ez a kis részlet. Mindenki másét viszont láthatólag igen; engem Atoru hangja zökkentett ki, aki gondolatban nálamnál már sokkal előrébb járt. Egészen pontosan a meccsnél, aminek elkezdése immáron csak tőlem függött. Végignéztem a társaságon, kis időt nyerve magamnak, és végiggondoltam a lehetőségeimet. Valaki mindenképp veszít. Ezt utáltam ebben a helyzetben a legjobban, ám nem feltétlen hittem az íjásznak – ahogy a győzelmet sem feltétlen akartam a Tenkának megszerezni. Végül bólintottam. Kezdhetjük. Hisz miután eldöntöttem, mit akarok és hogyan, már nem volt miért váratnom őket. Csak abban bíztam, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy eljussunk a tervezett szituációig bármiféle végzetes hiba vagy váratlan esemény nélkül…

by **Cardinal** Szomb. Okt. 24 2015, 15:29

A mérkőzésvezető kérdését követően a másik csapatból Orime válaszol, méghozzá erősen dadogva adja meg az igenlő feleletet, miközben Kurumi hátrébb sétálva elfoglalja a pozícióját társa mögött úgy húsz méterrel. Higgadt mozdulatokkal veszi le az íjat a válláról, majd húz elő egy nyilat a tegezéből, és illeszti hozzá az ideghez a lövedék végét. Felkészült az első mozdulatra, mely beizzítja az íjászok sword skilljét. A páncélba öltözött lány mindeközben előhúzza a kardját, amit azzal a lendülettel ki is ejt a kezéből, és hangosan csörömpölve, kifejezetten nehézkesen mozogva hajol le érte rákvörösre főtt arccal.
Ami a tenkásokat illeti, innen lentről csak Freya feje búbját látni, mivel ő a falnak támaszkodva, a korlát résein keresztül figyel titeket, Antonius ezzel szemben ismerős pózban, karjait keresztbe téve, fél szemét lecsukva nézi a harcteret, és amikor rápillantotok, küld felétek egy biztató mosolyt. Szóval... semmi különös. A hatvan másodperc pedig ezzel el is fogyott. Hinari a leggyorsabb, ő mozdulhat meg először, és ezzel az ellenfeleitek is tisztában vannak, ugyanis Orime védekező pozíciót vesz fel, Kurumi pedig nem habozik célra tartani az íját: Hinari a célpontja.

by **Hinari** Kedd Nov. 10 2015, 17:28

Azért valami kezdő taktika kellett. Vagy legalábbis olyasmi, amire kívülről is rá lehet mondani, hogy az: egy kissé feltűnő lett volna mosolyogva hagyni, hogy Kurumi minden nehézség nélkül belém eressze azt a nyilat, mindeközben pedig mégcsak nem is igyekezni megtámadni a társát. Így aztán, mivel felülről semmi rendkívüli reakciót nem kaptam, ami segíthetne, egy halk sóhajjal szerelkeztem fel, és indultam meg, amikor végül lejárt az utolsó másodperc is. Orime felé, hisz ő volt közelebb, ő volt támadóképes, és nem utolsó sorban, ő volt a gyengébb.
Illetve meg mertem kockáztatni, hogy valóban csak ő volt képes sebzésre. Ha már egy az íjászlányéhoz hasonlóan erős képesség hátrányairól beszélünk. A Katanát pedig gondolatban megkértem - bár maga is tudta-, hogy a fejemben lejátszódó, hátsóbb gondolatokról és tervekről még véletlenül se beszéljen. Talán nem volt túlzás azt mondani, hogy emberéletek múltak rajta. Ha Atoru lemaradt volna, közben jeleztem neki, hogy kövessen, s fegyveremet izzítva összpontosítottam a lovaglányra, szánt szándékkal nem aktiválva egyetlen képességet sem, a megfelelő időzítés elősegítése miatt. Meg amúgy is, először csupán képet szerettem volna kapni a nagyjábóli pontjairól, bár az előzőek alapján nem lehetett túl magas fegyverkezelése. Egy gyors, határozott vágást indítottam, úgy pozicionálva a helyzetem, hogy Orime mindig közöttem és Kurumi között legyen, én pedig Atoru és Orime között. Előbbi az íjász képessége ellen volt egy igencsak egyszerű és egyáltalán nem nagyszerű kísérlet; utóbbit pedig a fiú védelme érdekében eszközöltem, persze csak miután ő is befejezte a támadását, s hátra tudott ugrani, (amire meg is kértem, ha esetleg inkább hőst akart volna játszani). Nem, itt az én pontjaim kellettek. Meg az én sebzéstűrésem. S mégha Ato elé is ugrott volna a nyílnak, az momentán csak minket hátráltatott volna, és húztam is a szám szélét rendesen, hogy a Tenkások képesek voltak annyira elterelni a figyelmem, hogy nem egyeztettünk taktikát Atoruval s nem is cseréltünk információt. Konkrétan azt sem tudtam, Antonius milyen itemet adott neki. Egy döntő mérkőzés, és a felkészültségünk, hát… nem volt éppen az egekben. Már ami a csapatmunkát illeti. A többi azonban reméltem, hogy bőven kompenzálni tudja: hisz végtére is, minden eszköz a rendelkezésünkre állt, hogy legyőzzük őket - s talán arra is elegendő, hogy képesek legyünk ne legyőzni őket.

Elnézést a késésért. :/

by **Atoru** Kedd Nov. 17 2015, 19:01

Megint elkapott az a bizonyos bizsergető érzés, ami minden nagyobb párbaj előtt eluralkodik rajtam. Éreztem, hogy le kell higgadnom és nem szabad túlgondolnom a dolgokat.
Mindent letisztultan, szépen kell majd csinálni. Nem szabad Hinarit akadályoznom. Ez a harc most számít. Csak még azzal nem vagyok tisztában, hogy kinek és mennyire...
Végigmértem ellenfeleinket. Egyszer már küzdöttem egy íjász ellen... Kisebb volt a szintje, de így is többször betalált, valamint a harcot is ő nyerte. Mostani ellenfelem pedig magasabb szintű is lehet mint én, tehát a gyorsaságom - amennyim van - fabatkát sem ér.
Maradt a lovag lány. Ő kissé esetlenebbnek is tűnt, tehát az Akrobatikám is be tudom vetni ellene. És akár az előző taktikát is használhatjuk, amikor egyszerre ketten rontottunk egy játékosnak.
Már megint kezdtem túlgondolni a dolgokat. Gyorsan befejeztem. Ekkor esett le a földre a kard. Nem tudtam eldönteni, hogy megjátssza, vagy sem ezt az egészet. Vajon miért csinálna magából direkt bohócot azáltal, hogy csetlik-botlik? Ennek nem láttam értelmét.
Ekkor néztem fel a lelátóra, ahol nemrég még mi is álltunk. Antonius mosollyal támogatott, amit kissé furcsának véltem, akárcsak az ajándékát... Biztos vagyok benne, hogy még nem szabad felhasználnom, majdcsak a legvégső esetben, de... Mindegy, nem foglalkozom most ezzel.

A harc elindult. Hinarihoz hasonlatosan közelebbi ellenfelünkre próbáltam csapást mérni, egy határozott mozdulattal a karján és utána egy gánccsal próbálkoztam meg, bízva az erőmben és akrobatikámban.
Persze közben próbáltam Orimét is szemmel tartani és hálásan néztem Hinarira, amiért megpróbált védeni ellene... És szólt, hogy ugorjak hátrébb. ^^" Az íjásznak az válna előnyére, ha őt tudná leszipolyozni... De ha egyedül marad, akkor könnyedén legyőzhetik. Erre figyelnem kell.

Közben, szépen lassan készenlétbe helyeztem a mérget. Még nem kentem fel, de már ott csüngött az övem oldalán, hogy bármikor használhassam... És ne kelljen kotorászni az inventoryban feleslegesen.

by **Cardinal** Vas. Nov. 29 2015, 13:10

Hát, Orime egyáltalán nem bírja tartani veletek a lépést. Ennyi páncéllal persze érthető a nehézkes mozgás, meg a lassúság. Hinari első támadását védi ki úgy, hogy kis híján így is eltalálja a buzogányáról lecsúszó kard, a többi ellen már képtelen védekezni, és pillanatok alatt a földön találja magát, hála Atoru hatásos gáncsának. Ez viszont Kuruminak is esélyt ad, és már reppen is a nyílvesszeje. Nem is akárhogy: Hinari csak azt érezheti, hogy valami veszettül erős dolog majdnem kiütötte a kezéből a katanát, olyan lendülettel csapódott a lövedék a fegyverének, a mandiner pedig a lány vállába vezeti a nyilat.
Orime próbál egy satnya lendítést véghez vinni Atoru lába felé, Kurumi pedig már illeszti is a következő nyilat az íja idegére. Itt az idő?

by **Hinari** Vas. Nov. 29 2015, 14:41

Szidhattam volna magamban Atorut, hogy a gáncsolásával pont és tökéletesen az ellentettjét érte el annak, amiért „dolgoztam”, de voltaképpen a terv része volt Kurumi sikeres találata - mégha arra nem is gondoltam, hogy a csapattársam teszi meg neki ezt a szívességet, és nem ő maga. Dehát whatever. Ígyis megfelelt. A bosszús pillantás azért nem maradhatott el, csak a látszat kedvéért, ám nem volt igazán sok időm rá, hogy tökélyre fejlesszem, belevíve valamiféle verbális nemtetszéskifejtést is, ugyanis a lány nyila olyan erővel csapódott nekem, hogy kis híján hátraestem. Rögtön ellenőriztem az életcsíkom állását és az esetleges debuffot jelző ikonokat mellette, ám ezek hiányában jónak tűnt Antonius feltételezése a képességről: először csak másol, az igazi hatást a második nyíl adja. Most bekapcsolni a Reverse-t azonban óriási hiba lett volna: itt szúrta el Freya is, Kuruminak ugyanis valahogy csak tudnia kell róla, milyen felszedett statokkal bír a nyila, nem? Különben igencsak nehéz lenne megfelelően használni… Elhúztam a szám, a pillanatnyi kiesés után visszazökkenve a harcba, fújva egyet, mintha csak most kezdődne az igazi küzdelem. Most is kezdődött. Csak azt nem tudják sokan, hogy most is fog végződni. Orimére koncentráltam, az előző eltévesztett csapás után ezúttal próbálva egy tiszta találatot bevinni, félig háttal állva az íjászlánynak, de úgy, hogy kis ügyességgel célba tudja venni a társát a még buffos nyíllal. A hátsó szemem a Katana volt, s mivel gyorsabbak voltunk náluk, ezt kihasználva – nameg a húsz méteres távolságot köztünk és Kurumi között – terveztük meg a következő, legfontosabb lépést, és vártuk, merre lövi el az íjászlány a következő nyilat.

Ha a vártak szerint Orimére lőtte ki, abban a pillanatban, ahogy az íjat elhagyta a nyíl és iránya már megváltoztathatatlan volt, a fegyverem egy határozott „Most” kiáltással szólt, én pedig aktiváltam a képességet, miközben elugrottam a helyszínről, megadva a lehetőséget, hogy Kurumi még véletlenül se tévesszen célt.
- Ato, mindent bele! – szóltam a fiúnak, amint a nyíl beleállt a lovaglányba, s feszülten vártam, mi fog történni. Ha a Tenkásoknak igazuk volt, most Orime pontjai nullázódtak le, így Atoru nagyon egyszerűen ki tudja őt ejteni a harcból, kettő az egy ellenre igazítva a párbajt. Főleg, ha használja az itemet, amit a férfi adott neki. És itt is lenne a vége, hisz az íjászlány valószínű nem tud sebezni, lévén még nem láttam egyszer sem, hogy megtette volna, és a skilljének is több mint valószínű, hogy ez a hátránya. Ez viszont csak a nem hivatalos véget jelentené, ugyebár. Persze innentől könnyű dolgunk lenne, én azonban, tekintettel a szavakra, amit a lány súgott még a harc előtt, egészen máshogy gondoltam. Végig Kurumit néztem. Nem feltűnően, de csak őt, onnantól, hogy a nyíl hozzáért Oriméhez. Ugyanis a hazugság az egy dolog, jól tudni hazudni egy másik, de amikor egy harc közepén vagy, és rájössz, hogy hátrányba kerültél, nem tudod a korábbi hazugságodnak megfelelően alakítani a mimikád és az első reakciód. Pár pillanattal később már lehet, de rögtön nem. Én pedig pont erre voltam kíváncsi. Hogy a lány a színigazat mondta-e nekem, vagy csak olcsó trükkökkel el akarta érni, hogy nyerjenek, kihasználva az egyik köztudott tulajdonságomat. Vajon kétségbeesik, vagy inkább bosszús, dühös lesz? Elsápad, az életét féltve ténylegesen, vagy máshogy reagál rá, esetleg sehogyansem, el is felejtve, hogy mit súgott korábban? Ezekre kerestem a választ. Még bőven a meccs hivatalos vége előtt.

by **Atoru** Hétf. Nov. 30 2015, 13:32

Ezt nem hittem el. Végre először minden úgy sikerül, ahogyan szeretném és ez is a visszájára fordítja küzdelmünket. Miért pont miattam találta el a nyíl Hinarit?
Mérges vagyok. Legszívesebben a végletekig elátkoztam volna magamat, de nem tehettem. Előbb nyernünk kell, amjd bocsánatot kérnem Hinaritól. Nem szólt semmit, csak egy bosszús tekintettel illetett. Semmi panasz, semmi szitkozódás. Azt hiszem, ilyen lehet egy igazi vezetőjellem.
És most vajon hogyan tovább? Ha az íjász útjába állok, úgy lehet, hogy egy olyan taktikát zavarok meg, amit Hinari épített fel és én nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy mit kapott Freyától. A Tenkások biztosan tudták az -egyértelmű - tényt, hogy Hina lesz a célpontjuk. Mi van, hogyha egy olyan dolgot kapott, amivel ezt tudja blokkolni? Egyáltalán lehet ilyen tárgy birtokában Freya? Ez félpercen belül kiderül.

Addig nekem is cselekednem kell. Apropó, cselekvés. Egy gyors pillantást vetve CsP-mre és örömmel nyugtáztam, hogy még körülbelül négy támadásra képes vagyok pihenő előtt.
Lassan a méreg felkenésének az időpontja is közeledett. De még a második támadás alkalmával nem akartam felfedni ezt az aduászt - ha egyáltalán annak számít. Sóhajtottam egyet és továbbra sem kentem rá. Ha most ezzel szúrnám el a taktikánkat - ami nem létezik, legalább is nem egységes - akkor bajban lennénk.
Szóval következhet a támadás. Ezúttal csempésztem bele egy kicsi Akrobatikát is, hogy ezzel is nehezítsem a lány dolgát. Becsúsztam a lába között és közben sebeket ejtettem a vádliján és a combján. Ilyenkor érzem szerencsének, hogy ez nem a valóság, mert egy kicsit véres helyzet lett volna. Ezután visszaálltam Hinari mellé.

Ha a nyíl tényleg Orimét jelöli meg célpontul, akkor Hinari kiáltására először meglepődöm, majd biccentve felkent méreggel elindulok a lovaglány felé. Bár még mindig nem tudom, hogy milyen hatásai lesznek az ellenfélre nézve és éppen ezért ódzkodom a használatától, de... Ha nem próbálom ki, akkor sosem tudom meg, hogy mennyit segített volna a harc során. Szóval remélem a legjobbakat... És közben vetek egy pillantást Antonius felé. Milyen módosítást adhatott a méregnek? Miért nem lehetett volna elég nekünk egy egyszerű Páncélevő méreg? Talán most majd kiderül.

by **Cardinal** Hétf. Dec. 07 2015, 20:24

Orime és a páncélpontjai érzékeny búcsút vesznek egymástól, Hinari újabb csapása már elég volt ahhoz, hogy belemarjon a lány zöld életcsíkjába. Atoru szúrásai ellen se tud védekezni, de még ezzel is legfeljebb csak az egyharmadát vettétek le az összes HP-jának. Elég masszív tank, ha azt vesszük, hogy szinte minden támadásotok talál. Na de titeket nyilván nemez érdekel, hanem Kurumi nyilának az iránya. Hinari sejtése nem csal, Freya képessége már elég hírhedt volt, de Hinaritól nyilván nem vár senki hasonlót. Orime irányába reppen tehát a felturbózott nyílvessző. Kurumi nem tudja megakadályozni, hogy lenullázza a társa összes létező pontját a buff megfordításával. Ő tényleg nem. Na és Orime? Nem mintha neki bármi fogalma is lenne arról, mi folyik körülötte, a lovag egyszerűen csak próbál talpra kászálódni, ami addig működik, amíg össze nem akadnak a lábai, és ahogy hanyatt esik, a nyílvessző elsuhan a feje felett. Ezzel együtt a cipője mintha felvillanna egy pillanatra. Mintha.
- Ara, célt tévesztettem volna...? - érinti meg az arcát sopánkodva Kurumi, ám őszinte döbbenete hamar kedves mosolyba fordul - Ezek szerint nem ezen az úton érjük el a győzelmet - jelenti ki, mielőtt újabb nyilat húz. Ezúttal meglepő módon a plafon irányába céloz, és miután elereszti a nyílvesszőt, csak azután izzik fel a lövedék, és egyben válik szét számtalan kisebb nyíllá. A katana meg tudja számolni mind a 46 darabot, a szó szerinti nyílzápor pedig mindhármótokat beteríti. Sebzés megint nincs. Ellenben debuff... minden nyíl öt ponttól szabadít meg titeket, ha nem tudtok védekezni ellene.

by **Hinari** Vas. Dec. 27 2015, 19:40

Gondolkodhattam volna azon, mennyire volt véletlen és mennyire múlott konkrétan a szerencsén mindaz, ami történt. Vagy tényleg ennyire ügyetlen, vagy csak annyira túljátssza a szerepét, hogy lassacskán el is hisszük neki. ... Vagy pontosan tudják, mi miután következik, bár ha egy kicsit is ismerik Freyát, egészen biztosan nem gondolnak arra, hogy ő nekem bármit is átad - főleg nem a képességét. A szemöldökömet ráncoltam. Nem állt össze a kép, de ha tudtam volna, hogy a Katana csak a zavart gondolataim miatt nem tájékoztat már most a felvillanó cipőről, bizonyára már hamarabb lenyugtatom magam. Ez nem jött össze, és? Ahogy Kurumi mondta: ezek szerint nem ezen az úton fogom elérni azt, amit akarok.
A lovagnak elfogyott a páncélja, ez pedig mindenképpen jó pont volt a harc amúgy negatív élményekkel tarkított tábláján. Össze kellett szednem magam, és új tervvel állni elő, amíg nem késő. Ellenfeleink azonban nem sok időt hagytak, és a föntről a pálya minden területére igyekvő nyílzáporral elsőre nem is tudtam mit kezdeni.
- Summoning Fire Dragon - mondtam ki, szinte öntudatlanul is azt a módszert alkalmazva, ami Kazuma ellen a kúriában már bevált, s hátha itt is megteszi a magáét: a sárkánynak sebzése is volt, abban bíztam tehát, hogy mindazt a nyilat, ami vele érintkezik, képes megsemmisíteni; ehhez a tűz elem is passzolt, noha a fegyverkezelés a lovag ellen tökéletesen fölösleges lett volna. Ő majd fényt kap, ha kap, most a nyilak voltak a fontosabbak. Közelebb helyezkedtem Atoruhoz, hogy őt is tudjam védeni, bár egyet-kettőt biztosan be fogunk kapni, hisz azért a sárkány se holttér nélkül működik.
- Engem kellene védeni - közöltem kelletlenül, bár nem akartam, hogy a fiú helyettem kapja meg a nyilakat. Mégis, az észérvek ebbe az irányba vittek; kettőnk közül én voltam az erősebb, nekem volt több esélyem egyedül is nyerni, és fogalmunk se volt, milyen hatással járhat Kurumi újabb képessége - az azonban biztos volt, hogy ránk nézve semmi jóval. Így egy kissé azért szorongva vártam a fejleményeket, majd miután becsapódtak a nyilak, támadtam a lovagot annyiszor, amennyiszer csak képes voltam.

by **Atoru** Szer. Jan. 13 2016, 16:01

A terv nem vált be és csak csodálkozva tekintettem Hinarira, hogy most ugyan mitévők leszünk. Hol csúszhatott hiba a tervbe? Nyilván ott, hogy nem ismertük eléggé az ellenfelünket és képességeit. De ezt nem is tudhattuk előre…
És most mi lesz velünk? Orime a földön, a társa pedig többtucat nyílvesszőt szór mindhármunkra…A saját társára is!
Éreztem, hogy valami munkálkodni kezd bennem. A legegyszerűebb talán, ha haragnak nevezem el. Hogy tehetett Kurumi ilyesmit? Egyszerűen nem tudtam elhinni.
Ekkor hangzott fel hátam mögött Hinari hangja, amint éppen képességet aktivált, hogy védjen minket. Bár ne szólt volna egy szót sem…
Egy húr elpattant bennem, amint kiejtette szavait, és felé fordultam: - Egy harcban nincs olyan, hogy te, vagy én. Csak mi létezik, Hinari. És ha mentenéd magad, akkor mentsd nyugodtan. – talán hűvösebb voltam a kelleténél, de nem zavart. Kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész nem éri meg a fáradozást – hogy egyszerűen semmi értelme annak, hogy nyerjünk!
Kiugrottam a tűzsárkány gyűrűjéből és Orime felé vetettem magam, miközben próbáltam elkerülni a nyílvesszőket, de nem hinném, hogy mindet sikerült. Ha sikeresen odaértem a lovaglányhoz, akkor elővettem késeimet és megpróbáltam velük kivédeni a nyílvesszőket, amiket ő vagy én kapnánk.
- Nem érdekel, hogy ellenfelek vagyunk. – mondtam közben a lánynak. – De egy olyan csapattárs, aki veszélybe sodorja saját társát csak egy vacak győzelem miatt, szerintem nem érdemli meg, hogy együtt harcolj vele. – nem tartottam fent a szemkontaktust, csak a nyilakra figyeltem, amik egyre száguldottak felénk. Az is lehet, hogy csapda. Meglehet, hogy mindig ezt a taktikát alkalmazzák, hogy aztán valaki megkönyörüljön Orimén és aztán hatba szúrhassák. Nem törődtem vele.
És így, hogy már csak magára kellett vigyáznia, talán a céhvezér is többet ki tud védeni. Remélem, nem haragudott meg túlságosan rám a mondottakért, de ez már kikívánkozott belőlem, miután Kurumi ilyet tett a társával. Csak azt remélem, hogy Hinari le tudja győzni mindezek után.

by **Cardinal** Szomb. Jan. 16 2016, 14:25

Orime pont olyan elhűlve figyeli a felé reppenő nyílvesszőket, mint ti, aztán reflexből összekuporodik. Tart ez addig a pillanatig, amíg Atoru a lány elé nem veti magát, mire ő tágra nyílt szemekkel figyeli a fiú őrültségét.
- B-b-ba-baka! - kiált fel remegő hangon, és azon nyomban berántja maga mellé téged, majd a pajzsával igyekszik megvédeni kettőtöket, ami kétségtelenül sokkal hatékonyabb, mint a késeid. Csodával határos módon csak egy nyíl talál el, ami 25 HP-t vesz el tőled. Orime inkább téged véd, így őt nagyjából féltucat lövedék sebzi meg, bár HP-t nem vesz le tőle.
Hinari, te lényegében egyedül maradtál. A sárkányod egész hatékony, de így is csak a feléd tartó nyílvesszők felét sikerül elkerülnöd, egy részüket a képességed pusztítja el, egy részük meg szimplán mellémegy. Életet nem vesztesz te sem a tucatnyi beléd fúródó lövedéktől, és mivel sok pontod van alapból, így azért nem egy nagy érvágás a debuff, legfeljebb a 20 erő elvesztése jelent valamit.

Ezt nagyon fun volt kiszámolni magamnak, de igazából teljesen lényegtelen, ki mit veszített vagy nyert, ugyanis amint az utolsó nyíl is földet ért, Orime váratlanul lehívja a menüjét, és kis bénázás után feladja a küzdelmet.
- N-n-nem szeretnék harcolni olyan becsületes emberrel, mint amilyen te vagy... Embarassed

- motyogja maga elé elpirulva, miközben a háttérben Kurumi leereszti az íját, és felpillant a lelátóra a tenkások felé. Lemondóan felsóhajt, majd ő is megteszi ugyanezt a lépést, és végül mosolyogva rátok néz.
- Úgy fest, ez a győzelem a tiétek. Nem lelem örömömet abban, hogy ha egyedül kell küzdenem - jelenti ki, majd odasétál Oriméhez, és a kezét nyújtja neki - Bocsáss meg, megijesztettelek? - kérdi barátságosan, Orime pedig csendben bólintva fogadja el a segítséget, és talpra áll ő is. Ő is motyog valami bocsánatfélét, aztán tétován Atorura pillant.

by **Hinari** Kedd Jan. 19 2016, 18:12

A képességre figyeltem elsősorban, a fiú szavai csak utána csapódtak le bennem; s egy kicsivel nagyobb hatással bírtak annál, mint amennyire feltétlen szükséges lett volna. Nem mozdultam, s csak amikor minden nyíl célba ért, fordítottam pillantásom Atoru felé, nem támadva a lányt mégsem, akit annyira meg akart védeni.
- Honnan vagy olyan biztos benne, hogy a csapattársra nem buffként hatnak azok, amik az ellenfelekre sebzésként, vagy – néztem fel az életcsíkom melletti ikonokra – debuffként? – kérdeztem a fiút, ahogy odaértem melléjük, egy kissé nyersebben a kelleténél – Itt nem minden az, aminek látszik… - tettem még hozzá, majd leeresztettem a Katanát és elfordultam tőlük. Orime feladta, így lényegében nyertünk, bár egy cseppet sem voltam elégedett. Nem volt köztünk sem egyetértés, sem csapatmunka, Atoru meggondolatlansága pedig egy normális küzdelemben a biztos vereséget okozhatta volna. Érdekes volt, hogy pont emiatt tudtunk nyerni végül. Szinte bizarr, ámde ostobaság lett volna azt a következtetést levonni ebből, hogy ez a helyes út. Ezt csak azok látják így, akiknek fogalmuk sincsen, mi a valóság... Halkan sóhajtottam, s visszacsúsztattam a fegyveremet a tokjába: itt már nem lesz több harc, úgy tűnik. Azt pedig, hogy mi következik ezután… nos, majd meglátjuk.
- Hát, nem mondanám győzelemnek - feleltem Kuruminak, majd egy lemondó vállvonás után én is elmosolyodtam – De bámulatosak a képességeid – mondtam neki derűsen s egy kissé felszabadultabban, ugyanis semmi olyasmit nem véltem felfedezni az íjászlány arcán, ami halálfélelemről árulkodott volna. Azért persze láttam én, ahogyan a Tenkások felé nézett.
- Miben állapodtatok meg? – kérdeztem inkább, továbbra is kizárólag a lány felé fordulva, csupán a kezemmel intve hátrafele, amerre Antonius és Freya álltak – Mennyi volt igaz abból, amit korábban mondtál? – fordítottam komolyabbra a szót; ezt az egyet tudnom kellett. Ha esetleg Victorék tényleg terveztek volna valamit vele, reméltem, hogy Kurumi megbízik bennem annyira, hogy beavasson. Ha meg nem… hát, nem ő lesz az egyetlen, aki a mai nap során így dönt.

by **Atoru** Csüt. Jan. 21 2016, 19:58

Őszintén megérintett, amit Orime tett. Most látszott csak igazán, mit jelent a Fair Play. Attól a pillanattól fogva, hogy engem is bevont a pajzsa mögé, felnéztem a lovaglányra. Boldogan pillantottam is, hiszen sikerült! Megtörtént az, amire annyira vágyott. És lám, mégis mogorva. Én ettől függetlenül mosolyoghatok. A kérdésén őszintén elgondolkodtam.
— Ez eszembe sem jutott. – ráztam a fejemet. – De nem számított volna sokat. Ha mégiscsak debuff lett volna, akkor saját csapattársát áldozza fel a győzelem érdekében. Egy ember eldöntheti, hogy feláldozza magát és így nyerhet a csapata. Azonban senki nem rendelkezhet mások felett legyen szó egyszerű párbajról, vagy sorsdöntő küzdelmekről, amin sok dolog áll, vagy bukik. – tekintetem Orimére szegeztem egy pillanatra. – És itt nem ellened beszélek Hinari, Kurumi. Sajnálom, ha úgy látszik. Nem változtathatom meg érzéseteket, de megakadályozhatom tetteiteket. – szavaim nem tudom milyen hatást fejtettek ki. Csapattársam biztosan nem nézte jó szemmel, ellenfeleink pedig… Gondolhatnak bármire.
Hinari beszédét arról, hogy mi valós, vagy mi sem, pedig eleresztettem a fülem mellett. A valóságot senki nem ismeri teljes valójában, és különböző formái is léteznek. Övé a harcos igazsága, gondolom. Ölnek, vagy téged ölnek. A világban farkastörvények uralkodnak. És hasonlók. Enyém pedig a pacifistáé: Az erőszak a gyengék fegyvere. Hinari nyerni akart – a saját erejével. Örülni akart – de a saját győzelmének. Talán éppen ezért fáj neki, hogy a gyengébb és tapasztalatlanabb játékos galambszíve segítette elő a döntő végkimenetelét.
Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy Kurumi bocsánatot kér Orimétől az előbbiek miatt. Talán elhamarkodottan ítéltem meg. Elvégre nem minden az első benyomás. A lovaglány pillantását egy bíztató mosollyal fogadtam. Ha bármi mondanivalója van, szívesen meghallgatom.
— Győzelmeket nem csak pengékkel lehet megvívni, Hinari – mondtam kedélyesen. – Néha a legnagyobb csatákat papírokon, vagy fejben vívják meg. Viszont vágynék egy visszavágóra valamikor, ha nincs ellenetekre. – fordultam mosolyogva előbbi ellenfeleinkhez. Bár nem hinném, hogy a céhvezér annyira élvezne velem egy újabb harcot…
Utolsó kérdését figyelmen kívül hagytam, miután nem hozzá közölte szavait. Abban is biztos voltam, hogy az a beszélgetés régebben eshetett meg, még jóval a csata kezdete előtt. Csodáltam őt, amiért ilyen sokra vitte. Saját céhe van, és ő a leghíresebb kardforgató szerte Aincradban. Azonban ez hátulütőkkel is jár. Egy vezérnek utat és példát kell mutatnia társainak, de közben könnyedén letérhet az ösvényről és elfelejthet minden mást a nagy rohanás közben. Elfelejthet megállni egy pillanatra, gyönyörködni a virágok üdeségében, vagy a fénylő égbolt csillagerdejében. Nekem hiányoznak azok a régi szép napok, amikor ezt tettem. Ezt tehettem. Azóta változtak a dolgok. De még visszaváltoztathatom őket. Talán.

by **Cardinal** Csüt. Jan. 21 2016, 22:13

Hinari, miután Kurumi meggyőződik róla, hogy Orime tényleg képes megállni a lábán, még küld feléje egy mosolyt, és közelebb lép hozzád, és megáll tőled két lépésre. Valóban nem érződik rajta halálfélelem, éppen ellenkezőleg. Nyugalmat áraszt a kisugárzása, afféle anyai biztonságot.
- Én magam sem így terveztem - vallja be, majd szerényen elmosolyodik és lesüti a szemét, látszik rajta, hogy kicsit zavarba jött a dicséretedtől - Számomra is megtiszteltetés Aincrad egyik legnagyobb egyéniségével megküzdeni - hajol meg enyhén, kérdésedre pedig újra a két Tenkás felé pillant egy pillanatra.
- El kell hagyjam a jelenlegi céhem, és csatlakoznom kell hozzájuk, ha nem nyerem meg a tornát. Ebben állapodtunk meg. Választanom kellett közte és a barátaim között, ez volt a legtisztább útja - magyarázza keserédesen - Rosszul érzem magam miatta, de ugyanígy éreznék fordítva is. Nem tudnék nélküle élni - teszi hozzá gyorsan.

Atoru, a te szavaid, ha lehet, még jobban letaglózzák Orimét, már egyértelműen kerüli a tekinteted, ugyanakkor ha úgy érzi, nem figyelsz oda, egyből rád pillant, és le sem veszi rólad a szemét, szóval még akár el is játszadozhatsz, hátha egyszer későn veszi észre, hogy ránézel. Aztán a javaslatodra nyomban felderül.
- Na-na-na-na-nagyon szívesen harcolnék veletek újra! Mi-mindent megadnék, hogy újra lássalak Embarassed

- hallgatózás nélkül is érted a motyogását, ezt az utóbbi félmondatot azért valószínűleg nem szándékozta hangosan kimondani. Szóval... szereztél egy rajongót.

Mindenesetre ekkor megjelenik mellettetek a még mindig félelmetesen betegen krákogó mérkőzésvezető, hogy kihirdesse a győztest, és a gratuláció után közli, hogy szabadon hazamehettek, sőt még elnézést is kér az esetleges kellemetlenségekért, majd távozik. Tét, díjazás, akármi? Hát az nincs. Este, na az viszont van.

Utolsó kör van~

by **Hinari** Pént. Jan. 22 2016, 01:43

- Kurumi nem áldozta fel Orimét, Ato – sóhajtottam – Egyedül nem képes megnyerni a párbajt, így bármilyen hatása is legyen a képességének, az biztosan nem úgy van kitalálva, hogy kiejtse a társát – mondtam, habár elkezdhettünk volna azon vitázni, kinek mi számít feláldozásnak. Egy kis sérülés vagy debuff, mit jelent, amikor máskor sajnálat nélkül szúrjuk szíven egymást? Ezek a cselekedetek, a fájdalom meglétének híján régen értéküket vesztették ebben a világban… aki nem mer belevágni a másikba, csakmert sajnálja, ne számítson rá, hogy sokáig életben marad. Egy kicsit talán fel is idegesítettem magam a fiú hozzáállásán. Hirtelen néztem rá, elismételve utolsó szavait – Sok dolog állhat vagy bukhat rajta, igen. Például megölhették volna, ha veszít. Még így nézve is gonosznak gondolsz pár nyílvesszőt, ami egyáltalán nem is fáj? – vontam kérdőre, ám nem vártam választ: beharapva ajkaim, fordultam el tőlük végleg és léptem inkább a közeledő Kurumi felé, nem tudva, mire számítsak most, hogy valóban elveszítették a párbajt. A lány azonban nem tűnt ijedtnek, így én is megnyugodtam kissé, s egy kis idő múlva már a lány mosolyát is viszonozni tudtam. Atoru szavaira és a felajánlásra nem reagáltam: előbbire nem lett volna értelme, utóbbira pedig nem tudtam mit: egy barátságos, tét és feszültségek nélküli visszavágó jó lett volna, de nem biztos, hogy jól együtt tudnánk működni a fiúval. Nem, ővele nem. Ahhoz túlságosan is ellentétes oldalát képviseljük az itteni világszemléletnek.
Az íjászlány szavaitól persze én is zavarba jöttem, de mire mondhattam volna rá bármit is, Kurumi folytatta, s attól, amit mondott, a torkomon akadtak a szavak. Követtem pillantását, megállapodva Antoniuson egy fél pillanatra, csakhogy aztán újra a lány felé forduljak. Nem tudtam mit mondani… s ahogy kezdtek összeállni a kirakós darabjai, úgy lettem egyre dühösebb. Kurumira még nem is annyira, habár az a gondosan megfogalmazott pár szó nem volt éppen szép tőle, elég nyomást helyezett rám s ezzel pontosan tisztában is volt. Antoniusra azonban annál inkább. A kettejük meccse, végig eltervezett volt. Antoniusnak pontosan tudnia kellett Kurumi képességét, így azt is, mi lesz a párbajuk pontos menete, nekünk azonban nem ezt mondta. Vagy abban is hazudott talán? Azt akarta, hogy Kurumi veszítse el a tornát, és ezt attól tette függővé, hogy legyőznek-e minket, vagy sem. A sorsolás miatt viszont kénytelen volt megerősíteni minket, ami sem velünk, sem pedig Freyával szemben nem volt igazságos. Pár másodpercre behunytam szemeim, s csak utána válaszoltam a lánynak végül, nyugodt hangot erőltetve magamra:
- Vigyázz azzal a céhvel – halkítottam le a hangom – Tudom, hogy Antonius biztos megvéd majd, de… vigyázz velük. Ha pedig bármi gond van, szólj. Kérlek – néztem rá aggódón s egyben kérőn, hisz a lány valószínű nem tudja, mibe csöppent bele. Megakadályozni viszont nem tudom, és talán nem is akarom; nem lenne helyes. Csupán annyit tehetek, hogy figyelmeztetem, s reménykedem benne, hogy nem lesz gond. Ami viszont azt a férfit illeti… Közben ideért a mérkőzésvezető, bejelentve, hogy ennyi volt. Legalább ezzel nincs több probléma – sóhajtottam, de persze azért finoman közöltem vele, hogy az emberek kényszerített teleportja és fogva tartása több, mint puszta „kellemetlenség”, és ha lehet a jövőben más módszert alkalmazzanak, vagy legalább tájékoztassák a résztvevőket a tétről, mielőtt harcba küldik őket. Dühítő volt, hogy egyesek mit nem képzelnek magukról. Miután pedig ezzel végeztem, felrohantam a lépcsőn a Tenkásokhoz; s Antoniust egyetlen szóra nem méltatva, fordultam Freyához, s egyedül őhozzá:
- Seems like Antonius took advantage of both of us. Apart from that your reasons are obvious, I don’t think I deserved your help, so if I could do something in return, don’t hesitate to tell me – mondtam s mosolyogtam rá, bár az a mosoly, nem volt teljesen őszinte: tisztában voltam vele, Freya hogyan vélekedik rólam, így bár felkészültem egy „akkor megtennéd, hogy soha többé nem kerülsz a szemem elé?” tartalmú sértett visszavágásra, de azért ott volt bennem a remény, hogy talán, ezegyszer máshogy alakul a dolog. Ott volt ez a mosolyban is, törékennyé és egyben feszült várakozástól téve terhessé azt. Mélyen beszívtam a levegőt, csupáncsak egy pillanatot várva ki az előző szavaim után – You know, we don’t have to be enemies. Give it another thought… my offer still stands – tettem még hozzá, ám nem vártam azonnali választ: ha Freya nem szólt semmit, még vártam pár pillanatot, majd bólintottam mindkettejüknek - ezzel úgymond megköszönve az eddigieket -, elköszöntem tőlük és lesétáltam a lépcsőn – ha pedig válaszolt, attól függően reagáltam én is, ám az elköszönés nem maradt el. Reméltem, hogy rendbe fogjuk tudni hozni ezt – egyszer talán.
Utamat ezek után Kurumiék felé vettem, ha a lány Antoniushoz igyekezett fel, úgy össze is futottunk, mielőtt leértem volna. Elköszöntem tőle is, majd Orimétől és végül Atorutól, s ha nem volt más hátra, elindultam a kijárat felé, szótlanul hallgatva a többiek csevegését, távoli szemlélőként nézve azokat. Még felpillantottam Kurumira és Antoniusra is, Freyára, ha nem teleportált el, majd kisétáltam az épületből, magam mögött hagyva a torna, később pedig a város zajait is.

Köszi szépen a küldit ^^
*és várja a zárómesét és az abban rejlő lehetőségeket egy esetleges folytatásra - már ami ugye a két "riválist" illeti*

by **Atoru** Szomb. Jan. 23 2016, 11:44

Bár meghallgattam volna Hinari gondolatmenetét a feláldozás mibenlétéről, de úgy gondoltam, hogy erre most nincsen idő. Egyszer majd, de nem most. És ez igaz a vitára is, ami kibontakozóban volt közöttünk.
—Ezt később is megbeszélhetjük, amikor nyugodtabbak lesznek a körülmények és nem figyel minket ennyi ember – próbáltam lezárni a beszélgetés eme menetét. Hiszen kit ne érdekelne, hogy melyik csapat nyeri meg a tornát? És nem akartam, hogy Hinari esetleg kiforduljon magából mindenki szeme láttára. Bár az egyetlen feszültségkeltő dolog most én vagyok, így nem is biztos, hogy találkozna velem akármikor…
Utolsó szavaira csak csodálkozva tekintettem. Hogyan ölhették volna meg Kurumit? Miért? És kicsoda? Az emberek komolyan ennyit gondolnak egy vacak versenyről? Hogy eldönthetik vele ki éljen, vagy haljon? Badarság, óriási badarság…

Orimével valami gond lehetett. Akárhányszor felé tekintettem, mindig elkapta tekintetét, pedig éreztem, hogy figyel és rajtam tartja szemét. Viszont meg kell, hogy mondjam, a dadogását és leplezetlen zavarát nagyon aranyosnak és szeretnivalónak találtam. Biztos lesz – vagy talán van is egy – fiú, aki meglátja benne ezeket az értékeket.
— Én is nagyon szívesen találkoznék veletek újra – mosolyogtam kedvesen a lovaglányra, nem leplezve, hogy hallottam szavait. Ám arcom hirtelen elkomorult, amint meghallottam, amit társa mondott. Szóval így áll a helyzet. Hirtelen úgy éreztem, megértettem Antonius-t és azt, hogy miért segített nekünk. Ha tudom, hogy ez történik, akkor, akkor…
Mégis mit tettem volna? Hagyom, hogy Hinari harcoljon egyedül? Vagy megbeszéltem volna vele, hogy ne küzdjünk meg velük, egyszerűen adjuk fel? Nem, nem értette volna meg, ahogyan a bíró sem. És rá is rossz fényt vetett volna, hogy pont a döntő ütközetben hátrál meg. Fránya büszkeség és hírnév! Csak gondot okoz az embereknek.
Antoniusra tekintettem. Szóval mégiscsak egy sakkjátékban szerepeltünk. Csak nem ismertem fel az ellenséges vezért, így saját csapatom kényszerítettem sakk-mattra. Ugyanis itt nem én voltam a vezér. Inkább egy futó, aki csak a saját színén képes járni-kelni.

Nem rohantam Hinari után a lépcsőkön, mert feleslegesnek tartottam. Ahogyan azt is, hogy kihallgassam a beszélgetésüket. Akár Kurumival, akár Freyával. Úgyhogy ott maradtam a két lánnyal és mélyen meghajolva kértem elnézést a történtekért.
Ezek után küldtem egy barátfelkérést Orimének, remélve, hátha ez bátorságot ad neki, hogy megkeressen engem, esetleg üzenjen, amikor csak szeretne. Kedveltem, ahogyan egy rokonlélek kedvelhet egy másikat, és tiszteltem is.
Miután Hinari elköszönt tőlem is, én is búcsút intettem a lányoknak, és ha még jelen voltak, felmentem Antoniushoz, hogy visszaszolgáltassam a mérget: — Tudod, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége – csóváltam mosolyogva a fejem – Egyszer sakkozhatnánk, ha nincs ellenedre. Bár azt hiszem, nem lennék ellenfél számodra – ajánlottam az aranyozott lovagnak, majd egy biccentéssel Freyától is elköszöntem. Ezek után nem volt más hátra, mint elhagyni ezt a helyet, ami sokat tanított az emberekről, kapcsolatokról és az értékekről, amik meghatároznak minket.

Köszi a küldit! ^^ Egy élmény volt :3

by **Cardinal** Szomb. Jan. 23 2016, 12:59

Hinari, Kurumi egy újabb meghajlással és egy mosollyal veszi tudomásul kérésed, miközben Orime boldogan elfogadja Atoru barát felkérését, és szinte azonnal szalad is a társához - botladozva -, hogy csillogó szemekkel elmesélje, mi történt. Eleddig nem is ismerték egymást, de ez a nap kétségtelenül köteléket alkotott kettejük között.

Fent már egy kicsit más a hangulat. Antoniuson nem látszik, hogy diadalt aratott volna, egykedvűen beszélget a továbbra is morci Freyával, amíg meg nem érkeztek. Ekkor mindketten elcsendesednek, de csak a szőke svéd érzi magát kényelmetlenül.
- I gave you something precious to me, and you failed to impress. I am so mad right now, I cannot believe how much of a loser you have become! That sword is taking away all your Love! - pillant félre és sziszegi a fogai között ingerülten a szavakat - You are not my enemy! It is that cursed sword you have, that is my enemy! Until you possess that wicked weapon, I will never forgive you! Menjünk, Antonius! - villantja rád haragos tekintetét, majd karon ragadja a férfit, aki meglepetésében nem tud mit csinálni, majdnem orra bukik. Különös jelenet, épp csak annyi ideje marad Antoniusnak, hogy egy "majd meglátjuk" kíséretében válaszoljon Atorunak.

Jutalmazás \o/

Mindketten 250 exp és 260 arany jutalomban részesültök. Atoru keresés jártassága nem járt sikerrel.

Justice League - 260 arany a bankba, Alex és Nio 32 exp, Hinari, Ozirisz, Yuichi, Silver, RenAi és Yuuki 31 exp.
Angelic Voice - 130 arany a bankba, Aidor, Kokoro, Atoru, Ayani és Souji 21 exp, Mirika 20 exp.

Hinari
T4 Páncélkészítés: Mithril Cipő Recept, Pikkelyköpeny Recept
T4 Érclátás (312 -> 332): 3 Fekete Holdkő 6 Pikkely 4 Mithril 3 Orichalcum 4 Platinum

Atoru
T2 Potion- és méregfőzés: Gyenge Gyors Ütés Potion Recept, Gyenge Sebnyitó Méreg Recept
T2 Növénylátás (107 ->127): 4 Vastag Tövisgyökér 4 Faeno Ág 3 Vörös Gomba 4 Nihil Levél 5 Óriás Pitypang

Lezárom a küldetést, köszönöm a részvételt Very Happy

by Ajánlott tartalom