Re: A mocsár

by **Chakna** Szomb. Nov. 17 2018, 12:48

Valamelyest megnyugodtam, amikor azt mondta jól van, bár el tudtam képzelni, hogy fintorogni fordul el.
- Igazán nincs miért hálálkodnia. - ráztam meg a fejem, és néhány gyors mozdulattal előveszek az inventorymból egy törölközőt, és bár nem mosolyogva, de kedves, barátságos tekintettel átadom az öreg úrnak.
- Valóban, könnyen veszélyessé válhat ez a terep megfelelő jártasságok nélkül. - felelem. Nem, a legkevésbé sem korból adódóan. Aincardban az nem számít igazán. Itt valóság, amit sok középkorú nő előszeretettel hangoztat, hogy kicsivel tovább ragaszkodhasson a fiatalságához: A kor csak egy szám. Legalábbis fizikai szempontból… A lelket ettől komolyan megviselheti az itt töltött idő…
- Nem, nem keresek semmi ilyesmit - rázom meg a fejemet határozottan. - A terepet mértem fel. - válaszolok Azt tettem. A terepet mértem fel fizikai... és lelki értelemben is. Az előbbi teljes sikernek tekinthető... Az utóbbi... Arról inkább ne beszéljünk... Félek szembesülni az igazsággal...
Furcsa melegség jár át a bemutatkozása, és a keze érintése nyomán... kicsit a nagyanyámra emlékeztet... Ugyanakkor bűntudatot is kelt bennem, hiszen én magam is megfeledkeztem a bemutatkozásról.... Nem először mostanában
- Elnézését kérem, Ditto apó, megfeledkeztem az illemről én magam is - hajtok fejet udvariasan, maximálisan kifejezve az idősebb iránti tiszteletet - Chakna vagyok orvendek, hogy megismerhetem, és hogy nem esett baja. - próbálok meg rá mosolyogni... hiába. Még mindig képtelen vagyok erre az egyszerű gesztusra…
- És ön csak a növényért jött, vagy más okból is? - kérdezem, es azonnal folytatom is - Ha megengedi, szívesen segítek a feladatában... - Ez jó alkalomnak tűnik, hogy kicsit elterelje a gondolataimat.

by **Ditto** Hétf. Nov. 19 2018, 17:09

Ditto Apó értetlenkedve húzza fel dús, szalmabálákat megszégyenítő szemöldökeit, majd végül kedvesen elmosolyodik.
- Kedveském, itt Aincradban, a virtuális világban, minden nemes gesztus aranyat ér. Minden nap, amikor egészségesen felébredünk, túlélve az éjszakákat, hálát adhatunk, hiszen egy nappal közelebb kerülünk a kijutáshoz. Az pedig, ha itt, ahol az emberek önzőek és a saját túlélésükért küzdenek, akad egy kedves, segítőkész lélek, na az igazi kincs az ember lelkének. – magyarázta elvéve a lány által nyújtott törülközőt. Már épp az arcához emelte volna, mikor megtorpant egy pillanatra és mosolyogva nyújtotta vissza.
- Megmosnám először az arcom, inkább vizes legyen a státusza a törülközőnek, mint hogy összekoszoljam ezzel a büdös mocsaras láppal. Nem lenne szívem. – közölte kedvesen, majd megfordult és magához vette a növényt, amin korábban elhasalt. Megjelent a számláló, mely a felvétel idejét mérte, közben természetesen próbált a lányra is figyelmet szentelni.
- Nos, Chakna. Örvendek a szerencsének. Mihez mérted fel a terepet, ha szabad kérdeznem? – fejezte be a virág begyűjtését, majd felállt és ismét megmentőjére emelte tekintetét.
- Igen. A növényért vagyok itt. Próbálok olyan küldetéseket is elvállalni, amik inkább hasznos tárgyakat és potikat adnak, tapasztalati pontokkal ellentétben. Mindig jól jönnek, mint neked most a törülköző. – mondta kacagva, saját koszos arcára mutatva.
- Nahát. Ritkán találkozik az ember, ilyen kedves és segítőkész játékosokkal. Ha nem is azért, hogy segíts, mindenképpen jól esne ezen a zord helyen egy ilyen kellemes lélek társasága. – fordította el a fejét, félve azért kicsit, hogy a lány komfortzónájába gázol kijelentésével.
- De nem akarok zavarni, csak tudod, ritka, mikor valaki a segítségét ajánlja egy vénembernek és nem a zebrán akarják átsegíteni. – kacagott fel ismét.

by **Chakna** Vas. Dec. 02 2018, 23:49

A szavaiból egyből nyilvánvaló lett, hogy nem csak ősz hajszálakkal jártak az évek, amiket már leélt, hanem bölcsességet is hoztak magukkal. És megerősítette, hogy igenis az életünkkel játszunk idebent, Aincard minden szépsége és csodája ellenére. És én pedig éppen azokért szeretném a szabadulásunkat minél inkább előmozdítani, akik úgy érzik, mint ő is, hogy napról napra hálás lehet a játékos, hogy még pixeleknél több van belőle.
-Ez a legkevesebb, amit megtehetek… Egyedül senki nem lesz képes kijutni… Kár, hogy ezt sokan nem látják… - furcsa... Én si egyedül akarok harcolni, de... Nekem más okom van rá... sokkal jobb okom...
-Ugyan, ne törődjön vele, szinte semmibe nem kerül kitisztítani, és nem valószínű az sem, hogy szükségem lesz rá a közeljövőben - kúszik alig észrevehetően kicsit fölfelé a szám széle a törölköző státusza miatti aggodalmán. Épp lélekre utal, hogy ilyen apróságokkal is törődik… kicsit irigylem ezért…
Egy pillanatra lefagyok a kérdéstől…
-Jövőbeni harcokhoz, ha hasonló terepen kerülök szembe valamivel - válaszolok automatikusan, a logikai láncomnak megfelelően, de a gondolataim közben pörögnek… A külső terepre ez teljesen igaz… De a fő oka… nem, nem emiatt vagyok itt elsősorban… A mentális terep volt az elsődleges … Nem akarok belegondolni, hogy a felmérés ezen oldalának milyen eredménye lett. Gyorsan tovább is terelem a témát, és kiderül, hogy küldetést teljesít a mocsárban… Nem kellemes egyedül a mocsárban dagonyázni…
Nem bírom megállni, hogy felajánljam a segítségemet a továbbiakhoz.. Ketten gyorsabban telik az idő, és hamarabb kész a munka…
-Valóban. Én magam is megtanultam potikat készíteni, hogy mindig lehessen kéznél pár - bólintok egyetértően. Kellenek olyan játékosok, akik ilyesmivel foglalkoznak, hogy a frontharcosok és a többi játékos akik a mobok ellen küzdenek biztonságosabban tehessék ezt.
Kénytelen vagyok magamnak beismerni, hogy végtelenül jól esett, hogy már a társaságommal is könnyíthetek a dolgán…
-Nem zavar, ma nem volt semmi dolgom, csak hogy kicsit pihenjek a folytonos harcok között - rázom meg a fejem mostmár észrevehető mosollyal. Pár perc alatt értelmet kapott a mai napom, és ezért rettentően hálás vagyok Dittó apónak. Jelezve, hogy részemről semmi akadálya, hogy akár rögtön induljunk, felegyenesedem, és a vállamra akasztom az íjamat.

by **Ditto** Hétf. Dec. 03 2018, 17:10

Chakna mondandójára bólintott az Öreg úr, egyedül senki nem képes végigvinni ezt a gyilkos játékot, az is kétséges, hogy együtt sikerrel veszik-e majd az akadályokat. Ezért lenne szükség összetartásra és csapatmunkára, de sokan elklikkesedtek már a játék elején, sokan önzően csak magukkal törődnek, hogy életben maradhassanak, hátra hagyva a gyengéket és elesetteket, na meg persze az időseket.
- Ahogy mondod Kedveském. Egyedül reménytelen dolog…nem utolsó sorban igen magányos győzelem lenne, ha mégis sikerülne. Kivel oszthatnánk meg örömünket nem? – erőltetett egy bátorító mosolyt arcára az Apóka, de inkább saját rossz érzését próbálta vele elkergetni, hiszen ha valaki, akkor ő tudja milyen a magányos életmód. Ezért is csinál ilyen nevetséges küldetéseket, hogy elüsse az időt, persze a lánynak azt mondta, hogy hasznos és az is igaz, hogy a küldetéssorozat végén poti üti a markát, de ha lenne klánja vagy barátai, akkor nyilván velük töltené az időt.
- Nem lesz rá szükség? Egyszer használatos tárgy? – húzta fel a szemöldökét Ditto Apó, majd kedvesen elmosolyodott.
- Akkor inkább nem használnám fel. Az arcom nem lesz szebb, hiába törlöm le róla a sarat. Esetleg ráncokat is eltünteti? – kérdezte bohókásan a férfi, majd el is kacagta magát.
- Micsoda elszánt leányzó. Jövőbeni harcokhoz deríted fel a terepet. Ez hasznos lehet mindenki számára, ez igen szép és bátor dolog Kisasszony. – mosolygott elismerően, majd még mindig kezében szorongatta a számára egyre kedvesebb törülközőt, lépett egyet előre, figyelve mini térképén, merre lehet az újabb virág, amit be kell gyűjtenie.
- Jómagam páncélkovács vagyok, nem tudok italokat készíteni, épp ezért lesz hasznos, ha a küldetés végén kapok párat. Erre lesz, azt hiszem. – mutatott Észak irányába a férfi, majd abban reménykedett lépéseit követően, hogy újdonsült „barátja” követi őt. Kellemetlenül érezte magát, mégis szívet melengető volt, ahogy ez a lány felajánlotta neki segítségét és társaságát. Azért is volt kellemetlen neki a dolog, mert kevesen teszik ezt, többször fordult elő, hogy csak azért ajánlották fel neki a segítséget, hogy átverjék, kigúnyolják vagy, hogy kihasználják.
- A folytonos harcok között? – kérdezett vissza a lányra, felocsúdva gondolatmenetéből. Teljesen elszomorodott, és ez arcáról le is olvasható, ahogy megtorpanva nézett bosszúsan maga elé. Ismét tehetetlennek érezte magát, korosodó férfi létére nem tud a fiatalok segítségére lenni, főleg az ilyen törékenynek tűnő lányoknak, szégyenszemre nekik kell felvenniük a kesztyűt a játék ellen, miközben ő alig halad a fejlődéssel. Persze ez nem csak az ő hibája, hiszen alig talál csapatot magának, akikkel tudna haladni.
Hirtelen gondolattól vezérelve fordult Chakna felé és ragadta meg annak, törékenynek és aprónak tűnő kis kezeit, legalábbis a saját dörzspapírhoz hasonlító, ráncos tepsi mancsaihoz képest. A törülköző sem zavarta, melyet eddig olyan nagy elánnal szorongatott, nem foglalkoztatta, hogy talán gorombaságnak, tolakodásnak fogja tartani ezen lépését az íjász Hölgy, helyette lesütötte szemeit.
- Annyira sajnálatos, sőt, dühítő, hogy hozzád hasonló fiatalok arra vannak kárhoztatva ezen az átokverte helyen, hogy nap, mint nap harcoljanak!! – fortyogott az Idős úr, miközben szép lassan elengedte úti társa kezeit.
- Sajnálom…én…nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni… - szabadkozott, majd ismét ráemelte tekintetét Chaknára.
- Szeretném, ha mindenki épségben kijutna innen. – sóhajtott végül megadóan, remélve, hogy nem bántotta meg a Hölgyet pillanatnyi tolakodó tettével.

by **Chakna** Hétf. Dec. 10 2018, 20:01

Magamban kicsit megmosolygom Ditto apó hozzáállását… Nekem… így sem lenne már kivel osztozni a szabadság örömében… Csak azt remélem, hogy a többiek… biztonságba keveredhetnek családjaik és barátaik körében, én pedig majd várhatom békében, hogy véget érjen ez az életnek csúfolt rémálom…
Még csak bólintani sem tudok a költői kérdésre…. Ebben sajnos nem tudok osztozni az öreg úr gondolkodásában… Nem igazán erőltettem, hogy figyeljem, de… mintha az a mosoly a bácsi arcán szintén nem lett volna egészen őszinte… Elmormolok magamban egy fohászt, hogy ne legyen ő is olyan, akit a játék darabokra tört, és még mindig kínoz…
- Nem, nem erről van szó - ingatom a fejem - De mostanában ritkán használom a törölközőmet, ez pedig így is tartalék. Nem okozna semmilyen gondot, ha egy ideig koszos maradna, ráérek majd kitisztítani. - kapok az alkalmon, hogy másik témára terelődött a szó. Kényelmesebb, kevésbé szomorú témára.
A bohókás megjegyzésére a szám sarka elkezd felfelé kúszni, alig észrevehető mosolyt húzva az arcomra. Igen… odakint talán még érdekeltek is volna az efféle "varázsszerek"… Most, idebent nincs időm a ráncok miatt aggódni, és egyébként sem lenne szívem éppen egy ilyen kedves, de mélyen barázdált arcú apókának panaszkodni az öregedés első, még nem is létező jeleiről….
- Nem érdemlek ilyen dicséretet…Ez a legkevesebb, amit megtehetek a játékosokért… - válaszolok kissé zavarban… Nem jogos a dicséret… A legkevésbé sem… Hiszen eszembe sem jutott, hogy mások javára gyűjtsek információt, csak a magam bánata és kétségei jártak a fejemben….
Nyugodtan, sehová sem sietve lépkedtem Ditto apó után, magam is kémlelve a környéket az előzőhöz hasonló virágok után beszélgetés közben.
- Ki ezt, ki azt tudja megosztani a többiekkel. Egy jó páncél életeket menthet, cserébe pedig többen is vannak, akik örömmel adnak gyógyító italokat, vagy kristályokat. - jegyeztem meg meggyőződéssel - Hozzám is bármikor fordulhat a jövőben, ha ilyesmire van szüksége - ajánlottam fel egyáltalán nem udvariasságból, vagy szánalomból, hanem őszinte segítő szándékkal… Nem is olyan egyszerű küldetésekkel felhalmozni a készletet, mint elsőre hangzik, nem árt, ha van aki nem sajnálja a készletét az játékostól…
Észrevettem, hogy a térképet vizsgálja, így teljesen bízva a szavaiban indultam utána, immár inkább csak abban az irányban keresve a növényeket.
- Komoly lemaradásban vagyok azokhoz képest, akik a fronton harcolnak az újabb és újabb bossok ellen, életüket kockáztatva. Szeretném minél hamarabb beérni őket, hogy a segítségükre lehessek, és amilyen gyorsan csak lehet kiszabadítsam az Aincardban rekedteket… - válaszolom, elkerülendő a félreértéseket. Ez az én döntésem, nem valamiféle kényszer.
Meglepetten néztem rá a megtorpanás miatt. Szomorú lett, de nem tudtam összerakni, hogy mitől… Egy nagyon ismerős érzést is felfedeztem a tekintetében, ami még inkább összezavart… Tehetetlenség csillant a szemében
Kérdőn néztem rá, amikor megragadta a kezeimet. Nem jöttem zavarba, csak meglepettség, és értetlenség játszott az arcomon.
- Igaza van. Éppen ezért szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni, hogy kijusson amennyi játékos csak lehet… - Nem akarom, hogy mások is olyan helyzetbe kerüljenek, mint amilyenben én vagyok, és olyan nyomorultúl érezzék magukat…
- Egyáltalán nem volt kellemetlen, ne szabadkozzon emiatt… - próbáltam megnyugtatni - Sajnálatos, hogy ez a játék akaratán kívül mindenkit fogságban tart, korra és más körülményekre való tekintet nélkül… - teszem hozzá - Teljesen érthető, ha tehetetlennek érzi magát… - jelentem ki határozottan… Megértem mit érez… Nagyon is megértem….
- Az a virág kell a küldetése teljesítéséhez, igaz? - mutatok előre, egy az imént összeszedett virághoz hasonló növénycsoportocskára. Szívesen oda is sietnék, de nem lenne sok értelme, hiszen az öreg úr tudja csak pontosan, hogy megfelelő-e a virág, így türelemmel, Ditto apó tempóját tartva sétálok csak oda.

by **Ditto** Hétf. Dec. 10 2018, 21:18

Ditto apó hatalmas sóhajjal nyugtázta, hogy ideiglenes társa nem haragudott meg rá kirohanásáért, azért mégis csak kellemetlenül érezte magát, ez meg is látszott rajta, olyan vörös volt, mint egy szép, érett alma.
- Köszönöm megértésed. Mint mindenki, én is nehezen dolgozom fel az itt létet. Tudod, egy magam fajta öregemberrel nem nagyon barátkoznak. – mosolyodott el, kicsit felfedve rosszkedvének és hirtelenségének mivoltát.
- Visszatérve pedig, mindenki, aki másokért játszik, becsületesen az előrehaladásért, annak dicséret jár. – bólintott elismerősen.
- Lehet, hogy te Kedveském, kevésnek érzed magad, azokhoz képest, akik már a fronton bizonygatják tudásukat, sőt meg is értem, hisz engem is bánt a dolog…de…- állt meg egy pillanatra és ismét széles mosolyra húzódott szája.
- Az, hogy segítesz egy öregembernek, már az nagy szívre vall, légy erre büszke. – mondta, majd megfordult, majd követte a lányt a virág irányába.
- Én az vagyok. – tette hozzá a szeme sarkából.
- Igazad van, pont olyan virágon estem át az előbb. – kacagott most már megadóan, feledve a kellemetlen közjátékot és most már arca színe is visszaállt a normálisra, csupán a szokásos piros pozsgás árnyalat maradt öregedő arcberendezésén.
Vészesen közeledtek a virághoz, ami egy tisztás közepén helyezkedett el, szinte egymagában domborodott ki a mocsaras talajból, körülötte egyetlen más növény nem volt látható. A fák is megritkultak, ahogy a páros haladt, egyébként is zord kinézetettel rendelkezett a helyszín, s bár Ditto nem gyakran jár kel errefelé, Chaknának talán feltűnhet, hogy a környezet cudarabb, mint szokott lenni.

A mocsár - Page 4 Full-Hd-Of-Scary-Forest-Wallpaper-Creepy-Images-Mobile

- Igen, biztosan az a virág az. – bólintott az Idős úr most már magabiztosan, majd sietősebbre vette a dolgot, hogy ezzel se tartsa fel a lányt.
- Már csak három ilyen virág maradt. – közölte mosolyogva, ahogy lehajolt a növényért, mely semmiben nem különbözött attól, amivel korábban találkoztak.

A mocsár - Page 4 Deadly-Nightshade-alamy

by **Chakna** Kedd Dec. 11 2018, 17:56

Kissé elkomorodik az arcom még a korábbihoz képest is. Szóval így állunk… Nem arról van szó… Értem én, hogy mindenki a túlélésért harcol, és "nincs idejük a játékban járatlan bácsit" istápolni… De ennyire nem vennék észre, hogy ez nem egyszerűen egy játék, és mint ilyen, a tapasztalat, amivel Ditto apó egész biztosan rendelkezik, nagyon is hozzá segítheti az őt befogadott csapatot a túlélési esély növekedéséhez?
- Biztosan állíthatom, hogy én, és a céhtársaim bármikor nagyon szívesen látnánk magunk között. - jelentettem ki magabiztosan, bár nem volt semmi bizonyítékom rá, hogy a többiek tényleg osztoznak a gondolkodásmódomban… De ennyivel is talán kicsit könnyíthetek a lelkén, és ha más nem, bízom benne, hogy meg tudom győzni a többieket, hogy hasznos tagja lenne a céhnek a bácsi, ha arra kerülne a sor. De nem úgy ismertem meg őket, mint akik bárki elől elzárkóznának, aki nem azért jön, hogy kihasználja az ilyen társulás nyújtotta előnyöket
Egyre inkább zavarba hoz a kedvessége. Hirtelen elemi erővel mar belém a bűntudat, felismerve, hogy bár igyekszem elhitetni magammal is, és justifikálni az életmódomat a jelszóval, hogy mindezt nem magam miatt csinálom, ez nem igaz. Sokkal inkább harcolok azért, hogy a saját gondolataimat, lelkiismeretemet és fájdalmamat tompítsam, ha lehet teljesen elhallgattassam, mint valóban a többi játékosért, akik sorstársaim a játék börtönében.
A következő mondatával viszont kissé megnyugtatott. Valahogy… hetek óta először azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy itt vagyok. Hogy része vagyok a játéknak… Hogy bár nem a bossok legyőzésében tevékenykedem még aktívan, de tudok játékostársaimnak segítségére lenni.
Ahogy a bácsi megfordult, letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.
Mostmár akkor se hagytam volna magára, ha kifejezetten kéri, hogy elmenjek… Távolról követtem volna, hogy ha szüksége van segítségre, azonnal ott tudjak lenni, és rendelkezésére állni.
A kacagása ezúttal az én arcomra is halvány mosolyt csal. Idős kora ellenére Ditto apó, sokunkkal ellentétben, tudja értékelni a játékban töltött boldog, felhőtlen pillanatokat, és tud éppúgy viccelődni az esetlenségén, ahogy valószínűleg odakint is teszi. Szívet melengető volt találkozni egy ilyen emberrel, amit nem cseréltem volna el egy újabb nap mobokkal való hadakozásért cserébe.
A virághoz közeledve az időjárás mintha borúsabbra fordult volna. Az ég sötétebb lett, a fák és az növényzet szürkébb, a levegő kicsivel hűvösebb.
Bólintottam a megerősítésre, hogy ez az a virág, amit Dittó apónak össze kell gyűjtenie. Hagytam, hogy összeszedje, közben mintegy őrt állva, és jártasságaimmal erősítve érzékeimen kémleltem a komor mocsarat. Kedvem lett volna belenevetni az időjárás képébe, hogy hiába próbálkozik, nekem ma már nem tudja komorabbá tenni a hangulatomat.
Amikor az apó, ha szükség adódott rá, az én segítségemmel, felegyenesedett, akkor szólaltam meg újra.
- Merre kellene megtalálnunk a következőt? - kérdeztem nem is palástolva enyhe izgatottságomat. Reméltem, hogy minél messzebb van a növény, és séta közben lesz még alkalmam talán meghallgatni néhányat a történetei közül. Elsőként azt, hogy mi vette rá, hogy a számára valószínűleg nem annyira ismerős virtuális környezetbe lépjen. És hogy vajon… kik azok, akik most odakint aggódnak érte, és várják, hogy visszatérjen közéjük.

by **Ditto** Kedd Dec. 11 2018, 20:19

Szép komótosan odacammog a virághoz, közben az eget bámulja. Elmélkedik kicsit, majd megvonja vállát, de azért jó öregekhez méltón odaveti kísérőjének.:
- Mindig ilyen morcos ez a mocsár? Ma vagyok itt először, de mióta felvettem az anyó küldetését, ilyen cudar az idő. – állapította meg közbevetve kérdésével, hiszen Chakna többször járt már erre, talán többet tud a terep adta természeti és időjárási állapotáról. Miközben várja, hogy a lány választ adjon érdeklődésére, aktiválja küldetése tárgyát és felveszi a virágot, hagyja, hogy az időzítő végigszaladjon, majd a virág pixeldarabkákká hullik szét és gyönyörű sárga aura jelzése mellett jelenik meg Ditto Apó felszerelései között. Ahogy elégedetten nézi, feltűnik neki valami, menüjét próbálgatja nyomkodni, s bár idős fejjel már nem igen ért hozzá, azért igen furcsának találja a dolgot.
- A küldetési tárgyak mindig inaktívak a felszerelések között? El van szürkülve és nem lehet mozgatni. Érdekes. – vakarta meg kobakját, majd mosolyogva Chakna felé fordult.
- Nem lényeges, biztos szükség van még a másik három növényre. – legyintett megadóan, majd visszacammogott a lányhoz.
- Tudod, nem tudom eldönteni, hogy egyszerre elkeserítő vagy jó dolog az, hogy ugyanannyi kedves és rosszindulatú emberrel futottam össze a játékban? – kezdett bele a témába Ditto Apó, majd gyorsan hozzátette.:
- Szerencsére ma egyel bővült a kedves játékosokkal való ismerkedésem listája. Kedves tőled, hogy felajánlod a csatlakozás lehetőségét. – tette Chakna vállára kezét, ahogy elsétált mellette.
- Viszont nem hiszem, hogy egy ilyen gyenge idős bácsika bárki hasznára lehetne, nem akarom, hogy a társaid kicsúfoljanak vagy ledorongoljanak téged az ötletért. – mondta egykedvűen, ahogy mini térképére terelte figyelmét.
- Arra lesz. – mutatta várva, hogy Chakna csatlakozzon hozzá. Egyszerre érzett melegséget Chakna felajánlására és egyszerre félelmet. Akárhányszor akarta valaki, hogy csatlakozzon hozzájuk, abból vagy vitatkozás lett a vége, vagy pedig szétválás, az eredmény mindig ugyanaz maradt, az Apóka egyedül maradt.
Az idő nem változott, ugyanolyan borús maradt, a környezet pedig, mint valami kabátot vette magára ezt a komor hangulatot, egyre ködösebb és sötétebb lett a környezet. Olyan érzés kerítheti hatalmába a benne tartózkodókat, mintha figyelnék őket.

by **Chakna** Szer. Dec. 12 2018, 14:31

Kissé bizonytalanul bólintok. Nem tartozik a kellemes és vidám helyek közé ez a mocsár, de nem vagyok biztos benne, hogy nem zordabb az idő a szokásosnál, ahogy abban sem, hogy nem az érzékeim játszanak velem, amikor sötétebbnek, és hűvösebbnek tűnik a környezet akár a pár perccel ezelőttihez képest is.
- Nem volt kellemesnek nevezhető hely ez előtt sem, de a sötétedés nem segít barátságosabbá válnia - jegyzem meg részben Dittó apót megnyugtatni, részben saját magamnak biztonságot adni a gondolattal.
Ámulva nézem a kis virágot, ahogy minthacsak csillag lenne, pixeldarabkákra esett.
Enyhén felhúzott szemöldökkel közelebb lépek a bácsihoz, hogy én is megnézzem hogy néz ki a leltárban a tárgy. Be kell vallanom, hogy kissé tanácstalan vagyok. Nem sok küldetést teljesítettem eddig, aminek efféle gyűjtögetés lett volna a célja, így nem is vagyok biztos benne, hogy hogy néznek ki az ilyen küldetések.
- El tudom képzelni, hogy ezzel akadályozza meg a rendszer, hogy a küldetéshez összegyűjtött itemeket elhasználja, de nem vagyok biztos benne… - osztom meg az egyetlen épkézláb magyarázatot, ami eszembe jut a szürke kis virágot látva.
- Ez a játék sok emberből képes kihozni a legrosszabb oldalát - válaszolom fanyarul - A halálfélelem olyasmire is képes rábírni egyébként tisztességes embereket, amit egyébként nem tennének. Aincard pedig még azt is el tudja hitetni némelyekkel, hogy valójában nem mások életével játszanak… - ha valamiért, akkor ezért gyűlöltem Kayabát. Hiszen a bent ragadtak jórésze még gyerek volt… Még nem volt elég tapasztalatuk, hogy önmaguk tudjanak maradni ilyen körülmények között, ahol hirtelen teljesen magukra vannak utalva - Örömteli, ha éppannyi olyannal találkozott, akik meg tudták őrizni önmagukat - mosolygok rá fakón. Nem, én sajnos nem tartozom ezek közé, hiába küzdök nap mint nap, hogy ne veszítsem el önmagam…
A vállamon nyugvó kéz érintése felidézte bennem a nagyszüleim emlékét. Még kicsi gyerek voltam, mikor nyaranta sok időt tölthettem hármasban velük a Kyotoi szentély közelében. A nagymamámnak a fesztiválok idején sok dolga volt, így ilyenkor a nagyapámmal kalandoztam, nevettem. És rengeteget tanultam tőle. Mikor utoljára láttam, ő is a vállamra tette a kezét, és azt mondta büszke rá, hogy ilyen tiszta szívű, gyönyörű unokája van. A mosolyomba fájdalom vegyül. Vajon… most is ezt mondaná? Büszke lenne rá, hogy milyen nő vált belőlem?
- Ne aggódjon emiatt. Sokan és sokfélék gyűltünk össze egymást segíteni, bárkit örömmel látunk, aki ebben osztozna velünk. - rázom meg a fejem, ezzel az emlékképeket is szétoszlatva. - Ha pedig a későbbiekben segítségre van szüksége, vagy csak társsaságra vágyik - folytatom a céhről elterelve a témát, néhány gyors mozdulatot téve a menümben - Keressen engem bizalommal - fejezem be egyszerre azzal, hogy az öreg úr előtt felvillan a tőlem érkező barátfelkérés. Két okból is szeretném a barátlistámon tudni. Az egyik, amit mondtam is neki, hogy bármikor kereshessen, ha szüksége van valakire. A másik, hogy így figyelemmel kísérhetném merre jár, és hogy életben marad… Nem áltatom magam azzal, hogy bármit tenni tudok ellene, hogy egy veszélyes helyzetet ne éljen túl… de megnyugtatna, hogy tudok a kedves bácsiról…
Nem erőltettem a témát.. Láthatóan nem a felhőtlen öröm érzését keltette Ditto apóban. Többet egyébként sem tehetek, csak azt, hogy felajánlottam neki a lehetőséget, és rábízom a döntést.
Lépkedve utána - mellette egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez nem egészen a normális állapota a mocsárnak. Tartva egy váratlanul érkező támadástól kicsit feszülten figyeltem jártasságaim jelzéseire, felhúzva az íjamat készen arra, hogy lőjek bármire, ami nekünk támad.

by **Ditto** Hétf. Dec. 17 2018, 18:11

Ditto Apó kissé megkönnyebbülve fogadja a lány magyarázatát a mocsár időváltozására, bár maga a külleme is kicsit zordabb lett, amit az Öreg nagyon nem szeret. Sóhajt egy nagyot, majd próbálván nyugtatni magát, amiért ilyen társasága van, térképére tekint.
Amikor Chakna a leltárra emeli tekintetét, ahogy Ditto Apó mutatja neki, nem lát semmi különlegeset, egy valójában beszürkült item, mely három darabot számol, és egy leírás róla, melyet külön kell megnyitni a virág menüjében. Azonban a neve még innen is látható: Mezei szarkaláb.
- Valóban, lehet, hogy nem eldobható tárgy, és ha feladnám a küldetést, akkor tűnne el. – mosolygott egyetértően az Apóka.
- Ez a játék hozza ki az emberekből a rosszabbik énjüket? – ismételgette a lány szavait, majd kelletlenül megrázta a fejüket.
- Van, aki eleve rossznak született, neki a játék amolyan indok arra, hogy rosszat cselekedjen. Itt kiélheti magát. A legtöbbekből inkább az élni akarást hozza ki, ami teljesen érthető. – elmélkedett hangosan, hogy Chakna is hallja szavait, majd miután komor témáról beszélgettek kedvesen mosolyogva rá tekintett.
- Vannak, akiknek ez a játék kihívás, vagy olyanok, akiket nem várja haza senki. Kevesebb a számuk, de akadnak ilyenek. – szontyolodott el kicsit, mivel itt magára célzott, bár találkozott olyannal, aki hasonló cipőben járt.
- Mindenképpen átgondolom, a baráti jobbot pedig örömmel fogadom. – mosolygott az Apó, ahogy az előtte felugró ablakra bökött. Immáron egymás barátlistáján szerepelnek, látják egymás nevét, életcsíkját, így valóban segíthetnek egymásnak, ha valami baj történne.
- Szintén felajánlom segítségem, bármiben is tudom pajzsommal célod szolgálni, ne habozz értesíteni. – bólintott hősies arcot vágva, miközben a jó lelkűség palástját hagyta minden rezzenésén.
- Nem hinném, hogy fegyverrel kellene válaszolni a környezet ridegségére kedveském…én… - nézett maga elé a férfi egy pillanatra, majd megrázta fejét, egy pillanatra elhomályosodott látása, de amilyen hirtelen tört rá az aggodalom, olyan gyors tova illant.
- Elől, ott a következő. – tette hozzá ismét megrázva fejét, majd Chaknára mosolygott.
Látszólag semmi probléma az Idős apókával, ám, ha a lány megnézi barátlistáján vagy a valóságban valami furcsa jelzést vélhet felfedezni életpontja mellett.

by **Chakna** Hétf. Dec. 17 2018, 20:10

Reméltem, hogy igazam van… Nem akartam, hogy az apó aggódjon, de félrevezetni sem, hiszen úgy csak nagyobb lenne a veszély.
Legnagyobb sajnálatomra valóban kissé értetlenül álltam a szürke Mezei szarkaláb előtt. De nem sokáig. Beszélgetés közben, szinte automatikusan ütöttem be a keresőbe a növényt. Kell lennie róla valami használható információnak a rendszerben, az talán magyarázatot ad a rejtélyre…
Keserűen bólintok az öreg úr okfejtésére.
- Nem tagadom, hogy sok közülük eleve hajlamos volt ilyesmire, de a bátorságot, hogy meg is tegyék, mégiscsak a játékból nyerték… És sajnos vannak olyanok is, akik azért kényszerülnek szörnyű dolgokra, mert az ilyen játékosok miatt nem mindig lehet igaz, hogy nem kell bemocskolnia a kezét senkinek ahhoz, hogy életben maradjon. - a mondandóm végén enyhén megremegett a hangom. Takashi ezek közé tartozott ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy nem érdemelte meg, függetlenül attól, hogy az indikátora vörös volt, hogy megöljék…
- Valószínűleg többen vannak mint gondolná… - bólintottam fásultan mert eszembe jutott Shukaku, aki biztosan nem akarna kijutni, Fuwako, akit bár várnak otthon, de bizonyára foggal-körömmel ragaszkodna hozzá, hogy itt maradhasson, vagy legalább gyakran visszajöhessen ide, ahol teljes életet élhet…Végső soron az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen… rám sem vár senki ha valaha hazatérhetek ebből az átkozott kreálmányból…
Visszacsalta a visszafogott, barátságos mosolyt az arcomra, hogy elfogadta a felkérésemet, hogy a barátlistámra tehessem, és ezáltal időről időre meggyőződhessek róla, hogy nem esett baja…
Autmatikusan bólintottam a viszont felajánlott segítségre. Eszem ágában sem volt, hogy tőle kérjek vagy várjak segítséget vészhelyzetben.. Vagy bármilyen helyzetben. Nem azért, mert nem mertem volna rábízni magam, hanem mert egyszerűen nem volnék képes egy ilyen jószívű, kedves apót veszélynek kitenni akkor sem, ha az életem múlna rajta.
Higgadtan ingattam meg a fejemet a megkezdett mondatára. Jobb felkészülten várni az esetleges veszélyt, mintha teljesen váratlanul támad hátba valaki.
Nem sokáig maradt viszont az íjam felhúzva… Láttam, hogy valami nincs rendben, és minél előbb szerettem volna megakadályozni a komolyabb bajt, ha tehetem.
Mellé léptem, hogy támogassam, ha szüksége van, és közelebbről is megnézhessem, hogy minden rendben van-e.
Nem találkoztam még az ikonnal, ami a feje fölött, az érintetlen életsáv mellett villogott, de nem mertem kockáztatni: Sebesen kutatni kezdtem a fellelhető összes leírásában a játéknak, hogy megtaláljam mi a jelzés értelme.
- Messze van az a következő virág? - kérdeztem közben aggódva. Beleférhet, hogy nem túl messzire elmenjünk, de egy hosszabb séta előtt jobban örülnék, ha védett övezetbe mennénk, ameddig megtudom, hogy mi a csoda folyik itt a szarkalábbal és azzal az ikonnal…

by **Ditto** Pént. Dec. 21 2018, 01:19

Az időjárás nem változott, egyre borúsabb lett a környezet, a fákon lévő levelek acsarogva forgolódtak az azokat tartó ágakon, míg a fű vészjóslóan suttogta, valami közeleg. Ditto Apó elfogadta kísérője jobbját, talán ekkor veheti észre a lány, hogy a férfi kezei vörösek és sebesek, alig láthatóan szál fel a végtagjaiból a félre nem érthető pixelhadak rengetege.
Kutatva a menüben és ismertetőkben felleli a jelzést, mely a lovag életpontja mellett éktelenkedik, folyamatosan fogyasztva a zöld csíkot. Paralízis, mérgezés okozását jelző ikon az, melyet mérgek, különböző képességek okozhatnak, ebben az esetben, mivel a bácsika tud mozogni, talán utóbbi állhat fenn, de ezt semelyikük sem tudja jelenleg biztosra.
A virág után kutatva, mint hozzáértő herbalista Chakna talál a virághoz hasonló nevű hozzávalót, eme leírást láthatja.:

Mezei Szarkaláb:

- Már látni a virágot. – nyögte ki Ditto Apó kelletlenül, majd gyengélkedő kezével a valószínűsíthető virág felé mutatott. A férfi izzadt, néha megremegett, szemei üvegesek voltak, életcsíkja pedig ismét csökkent valamennyit.
- Úgy…úgy gondolod, hogy a játék kihozza a jó emberekből is a vadállatot? – emelte feléd fáradt, vöröses mégis gondtalannak tűnő, mosolygós tekintetét.
- Csalódtál valakiben? – kérdezte elfordítva kobakját, mikor odaértek a növényhez.
- Még kettő és kész is vagyunk. Mit szólnál utána egy teához? Én állnám. – kérdezte bágyadt hangnemmel, majd lehajolt a virág mellé, mely ugyanúgy nézett ki, mint az előzőek, semmiben sem különbözött a többitől, ugyanúgy egyedüli növény volt a talajon, körülötte semmi más nem volt fellelhető, csak a mocsaras föld.

by **Chakna** Pént. Dec. 21 2018, 15:09

Az időjárás tökéletesen kiegészítette a gondolataimat. Nem tetszik ez nekem…
Nem volt túl nehéz levonni a következtetést. A kezén lévő sérülések mérgezés jelei. Ezt alátámasztotta az is, amit a jelzésről és a növényről találtam.
- Rendben, akkor minél előbb szedjük össze - bólintottam, és megpróbáltam én is kivenni a virágot, amit keresünk. Mivel én is láttam, valóban, megnyugodtam kissé. Ezt az egyet összeszedjük, utána viszont valamit kezdeni kell a bácsi állapotával. Az életcsíkja ugyan nem fogyott még veszélyesen sokat, de nem akarok kokáztatni.
- Erős megfogalmazás, és mint mindig, vannak kivétele, de igen -bólintottam a visszakérdésére, igyekezve bíztatóan rámosolyogni. Nem tudta elrejteni az aggodalmamat.
A kérdésére mégis megtorpantam. Csalódtam-e? Igen, határozottan. Valakiben? Nem… Egyáltalán nem köthető emberhez ez az érzés… Úgy is mondhatnám, hogy mindenben csalódtam. Az életben magában, a képességeimben… Mégis emberhez köthető a csalódottságom. Magamban csalódtam… Nem is egyszer.
- Igen. - válaszoltam egyszerűen. Felesleges lett volna áltatnom magam. Azzal semmi nem lett volna jobb, sőt, csak nehezebb helyzetbe kerültem volna.
Utána léptem, közben ellenőrizve a jártasságaim jelzéseit, és leguggoltam mellé a növényhez, hogy segítségére legyek, ha kell.
Megráztam a fejem az "utána" szóra. Nem, két virág begyűjtése, amikről fogalmunk sincs hol vannak túl sok időt vehet igénybe elnézve az állapotát.
- Jobb lenne előbb pihennie, védett övezetben. - mondtam határozottan, aztán hozzátettem - Megnézhetem a küldetés leírását?- kértem, hogy biztosra menjek. Lehetséges, hogy ha nem egyszerre gyűjti be a növényeket, mielőtt visszatérne a védett övezetbe, vagy teleportálna, akkor elveszne az eddigi haladása, és feleslegesen töltötte volna az idejét ezzel. És lehet kiderül a küldetés leírásából, hogy ez az állapot csak addig tart, ameddig minden virág összegyűlik, utána megszűnik… Vagy bármi ami megmagyarázza, hogy egy "egyszerű" gyűjtő küldetés miért jár mérgezéssel.
Nem komolyan, de az a gondolat is felmerült bennem, hogy talán van egy bizonyos módja, hogy ezeket a növényeket begyűjtsük, és itt hibázott Ditto Apó tudtán kívül…
Kedvem lett volna üvölteni, vagy földhöz csapni valamit a rengeteg ötlet, és a mégcsak nem is körvonalazódó megoldás között. Nem, nem fogom tehetetlenül nézni, hogy ez a kedves bácsi mellettem szenved. NEM!

by **Ditto** Szomb. Dec. 22 2018, 22:06

Ditto Apó gyengének tűnik ugyan, de még mindig mosolyog. Nem tudni az okát, talán egyedül csak ő tudhatja, minek örül ennyire, hiszen biztos ő is észrevette, mennyire rossz bőrben van, vagy lehet, nem vesz róla tudomást. Nem akarja aggodalmát növelni a leányzónak, kinek így is úgy tűnik, sok problémája van. Ki jött ide a mocsarakhoz, hogy ellenőrizze a terepet és ezzel infót adjon le a frontharcosoknak és más játékosoknak, ő pedig hátráltatja benne.
Mikor Chakna segíteni akar a virág levételében, egy lila felirat fogadja a már jól ismert felirattal, ami akkor jelent meg, mikor az Öreg átesett rajta. Nem elpusztítható tárgy. Természetesen az idős Apókának már engedelmeskedett a növény, elindult a leszedéshez szükséges visszaszámoló óra, aminek köszönhetően baljóslatú lila pixelekben tört össze a növény és szállt a magasba darabkáival.
Ekkor azonban Dittó Apó ismét megrezzent kissé és megbicsaklott, de még mielőtt Chakna a segítségére siethetett volna megtartotta magát kezével.
- Jól vagyok, köszönöm. – tűnt hajthatatlannak, majd megpróbált segítséggel vagy anélkül felegyenesedni.
- Egy ilyan fiatal lány csalódott? Tudod, ez az élet rendje. Ezért ne legyél…letörve. – mosolygott kedvesen a férfi, ahogy fáradt tekintetét a lányra emelte.
- Mindenki élete során csalódik, pozitívan, negatívan, de nem kell egyből a falnak menni tőle. Tanúságként fogjuk fel, tanulunk belőle, majd megyünk tovább emelt fővel. – magyarázta ahogy feltekintett a felhőkre, hatalmas vigyort erőltetve arcára. Igen, elhunyt kedvesére mosolygott most, tudta, érezte, hogy az most őrá mosolyog ezen a rémes, pixelvilágon keresztül.
- Öhm…persze, meg is nyitom rögtön. – magyarázta, majd szigorúbb, kissé szomorú tekintettel nézett maga elé, mosolya azonban nem hervadt el.
- Nem fogsz örülni. – tette hozzá szégyenkezve.

Az Öregek átka (Küldetés):

Olvashatja Chakna a küldetés részleteit. Több dolog azonban nem jelenik meg, s a küldetés ablaka szín vörös, amiből leszűröd, hogy ez az Öreg szintjének túlságosan sok, szinte lehetetlen.
- Sajnálom. – nyögte ki még mindig szomorkásan mosolyogva, s ahogy felemelte tekintetét a lányra, láthatóvá váltak könnyes szemei.

by **Chakna** Hétf. Dec. 24 2018, 14:23

Néztem. Nem tudtam mást tenni, csak nézni ahogy erőlködik. És mosolyog. Mint aki egyáltalán nem bánja, sőt… Nem mintha nem tudnám megérteni, de most nem akartam. Kicsit sem. Mert most nem én voltam az, aki valószínűleg tudatosan igyekszik magára vállalni a szenvedést. Én most megint az voltam, aki csak tehetetlenül nézheti, és a legtöbb amit tehet, hogy támaszt nyújt a bácsinak, ha az megbicsaklana.
Amikor nem sikerült segítenem a virággal egyértelmű lett, hogy ezeket a növényeket csak az szedheti le, aki felvette a küldetést. Az ajkamba haraptam.
Meg akartam támasztani, hogy ne essen el, legalább ennyit meg akartam tenni. Az időjárással együtt az arcom is egyre borúsabb lett.
Ha szükség volt rá, segítettem neki felegyenesedni, és egy tapodtat sem modultam távolabb, hogy rám támaszkodhasson. Legalább ennyit… Ennyit engednie kell…
- Nem, nincs jól. - válaszoltam. Nem tudom kit akar becsapni, de úgy sejtem miattam aggódik… Felesleges.
Finoman megrázom a fejemet. Letörve? Nem, ez már rég nem az.
- Persze, mindenki csalódik. Nem mindegy hányszor, és mivel kapcsolatosan… -felelem keserűen, miközben aggódva figyelem minden rezdülését.
Nem kell falnak menni… Én azt nevezném így, ha valaki sokadszorra sem venné észre, hogy valamit rosszul csinál…Csak azt tudnám én mit kellene máshogy csináljak, hogy ne legyek végül mindig az, aki tehetetlenül nézi az eseményeket…
Reménykedve kezdem a küldetés leírását olvasni, az arcomról pedig közben eltűnik a vidámság és reménykedés utolsó nyoma is.
Ezen nem változtat, hogy előre jelzi, hogy nem fog tetszeni amit látok.
Hát… Ez elég enyhe kifejezés. Ki volt az az eszelős őrült, aki ezt a küldetést kitalálta, és a játékba rakta? Mintha az esetleges idősebb bentragadt játékosoknak nem lenne épp elég baj egyébként is boldogulni, nem, még egy ilyen agyament, aljas, utolsó….
Veszek egy mély levegőt. Ezekszerint csak időt vesztenénk vele, ha visszamennénk a városba.
-Siessünk. Hol van a következő virág? - ennyit mondok csak az egészre, és közben elkezdek kutakodni a céhem dolgai között. Kell lennie valaminek…Ami csak kicsit is, de hátráltatja a mérgezést. Egyedül lehet nagyon nagyon necces ez a küldetés, de Ditto Apó most nem egyedül van!
Azt a tárgyat, aminek legjobban örülnék, nem találom… Nincs tisztitó potion, ami leszedné róla a mérgezést…
Ha de talán… a késleltető kristály még jól jöhet, de egyelőre még nem adom át neki, csak az inventorymba teszem egy nagy potionnal együtt. Helyettük egy mini potiont nyomok viszont a kezébe.
- Kérem, ezt igya meg. Nem sokat, de segíteni fog. - kérem aggódva, de hajthatatlanul. Még az életcsíkja alapján nincs vészhelyzet, de nem akarok kockáztatni!.

by **Ditto** Kedd Dec. 25 2018, 11:35

Dittó Apó felegyenesedett és minitérképére emelte tekintetét. Nézte egy kis ideig, hiszen két apró pontot is meg kellett vizsgálnia, majd kicsit felderülve bólintott, mikor végül a távolba nézett.
- Mindkét virág útba esik. - válaszolt kicsit megkönnyebbülve, bár nem saját sorsa izgatta, hanem hogy botorsága miatt bajba sodort egy amúgy is igen szomorkás lányt. Azonban ez még több erőt adott neki arra, hogy végig vigye ezt a küldetést, voltak kétségei és először azért esett neki ilyen jól Chakna közelsége, mert úgy gondolta, ha utolsó óráiban ilyen jó lelkű lány társaságában üti el az időt, boldogabban megy a túlvilágra. Viszont most már életben akar maradni, ez a lány megmutatta neki, hogy igenis van miért küzdeni még ilyen cudar viszonyok között is.
- Nem szabad. Nem tudni, mit okoz, ha életitallal pótlom az életpontjaimat. - magyarázta kicsit felerősödve, lehet talán erőt vett magán, megemberelte magát, vagy csak így akarja tudatni a lánnyal, hogy minden rendben van.
- Jó látni, hogy vannak, akiket érdekel mások...élete. Hálás vagyok azért, hogy ezt még láthattam. - mosolygott Chaknára, aki próbálta segíteni őt küldetése véghezvitelében.
- Induljunk. Arra lesz. - mutatta kezével, mely vörösebb és hólyagosabb lett, mint korábban volt. Szaporábban szedte ő is lépteit, miközben folyamatosan a mini térképet bámulta. Fákon, bokrokon haladt keresztül, úgy tűnik, számára is fontosabb lett a küldetés véghezvitele, talán a lány váltotta ki ezt belőle, vagy felső utasítást kapott szerelmétől, nem tudni, azonban amiért elkezdte a küldetést a mérleg másik oldalára esett a döntésének súlya. Hogy megmutassa, az Idősek is érnek valamit, hogy nem szállt el még felette az idő...ezért vállalta el a küldetést veszélyessége ellenére.

by **Chakna** Pént. Jan. 11 2019, 19:19

Kicsit megkönnyebbülten bólintottam. Ha útba esik, az mégjobb. De még indulás előtt, hogy biztosra menjek, szerettem volna, ha visszatölti az életét. Kockázatos az állapotát elnézve hagyni, hogy a mérgezés addig is rágja a pontjait.
Ökölbe szorult a kezem a visszautasítástól. A franc egye eg.. A fene vinné el, hogy igaza lehet... De ki lenne az a megátalkodott, szadista alak, aki ilyet tenne egy küldetésbe Aincardban, ami egyébként is épp elég veszélyes? ... Az a baj, hogy aki képes a szerencsétlenül járt, egyébként is idős embereket eggrecíroztatni... Attól ez is kitelik...
Szó nélkül bólintottam, és talán kissé túlságosan is kapkodva indulva a jelzett irányba. Dühös lettem, hogy ennyi olyan történhet a világban, ami ellen egyszerűen semmit nem tehetek.
Érdekel. Persze, hogy érdekel mások élete. Sokra megyek vele, ha egyszerűen lépten nyomon kiderül, hogy semmit nem tudok tenni, hogy az életek, amik érdekelnek ne forogjanak veszélyben, és ne vesszenek oda.
Kicsit megnyugtatott, hogy úgy tűnt Ditto Apó valahonnan még össze szedett némi erőt, így viszonylag gyorsan haladhatunk a közelebb lévő virág felé.
- Támaszkodjon rám nyugodtan, ha szükségét érzi... Ne erőltesse magát feleslegesen - ajánlom fel végre leküzdve a torkomban alakuló gombócot egy pillanatra sem távolodva el az idős úr mellől, hogy azonnal ott legyek, ha szüksége van fizikai támogatásra.

//Bocsánat a várakoztatásért >.>

by **Ditto** Szer. Jan. 16 2019, 00:27

Az Apóka elfogadja a segítséget, lévén egyre gyengébbnek érzi magát, azonban ez a lány egyre több erőt ad neki, ahhoz, hogy tovább küzdjön. Nem gondolta volna, hogy ehhez a személyre szabott küldetésben valaki a segítségére siet, ez egy amolyan biztosíték volt arra, hogy siettesse a kijutást és ismét elhunyt felesége karjai közt találhassa magát.
- Tudod...régebben...még mielőtt a játék megjelenhetett...volna. - csuklott meg egy pillanatra.
- Elvont ember voltam...magamnak való... - folytatta ismét erőre kapva.
- Nem akartam kimozdulni otthonról...nem foglalkoztam a családommal, barátaim sem voltak. Csak a feleségem... - nyögte ki végül, könnyeivel küzdve. Bántotta az, hogy elhanyagolta családját, még azután is, hogy felesége elhunyt, pedig akkor lett volna a legjobban szüksége segítségre, támogatásra. Elfordult szeretteitől, pedig ők mindent elkövettek, hogy ne hagyják egyedül az öreget.
- Bánom a dolgot...nem szabad elbújni a problémák...elől...nem szabad magunknak megoldani a problémáinkat...mint, hogy most én akartam... - sütötte le szemeit egy pillanatra, jelezve ezzel, hogy valóban szégyenli magát. Nem volt szép dolog, hogy így módon akart véget vetni életének. Kapott a lehetőségen, hogy egy küldetés következtében halhat meg, lelkiismeret furdalás nélkül.
- Meg kell osztanunk boldogságunk és bánatunk egyaránt...most nem lennék ilyen kutyaszorítóban. - mosolygott végül a lányra.
- Sok dolgot...kell...még behoznom...hát neked? - kérdezte figyelte Chaknát, miközben haladtak tovább a következő virág felé.
- Van, ami visz előre a játékban? - tette hozzá megerősítve a kérdést, mielőtt a lány kivághatta volna magát, vagy elterelhette volna a témát.
- Már nincs messze. - nyögte ki nagyot sóhajtva.

by **Chakna** Pént. Feb. 15 2019, 21:14

Magam elé, az előttünk lévő talajra meredve hallgattam. Nem lep meg túlságosan. Elvont ember. Sok ilyet ismerek, és Takashi előtt... ha nem is erőteljesen, de én is az voltam.
Szomorú... Barátok, család... Ezek nélkül nehezen lehet teljesnek nevezni egy ember életét. Ugyanakkor halvány mosolyt csal az arcomra, hogy a szavaiból süt, hogy mennyire is szerette azt az asszonyt, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez kölcsönös volt. Visszafordultam felé, és egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy az idő sürget, átöleltem, mintha a nagyapámmal tenném ugyanezt.
- Akkor nagyon jó oka van, hogy kijusson a játékból! - jelentem ki, majd valamivel sietősebben folytatom az utat.
Ez az ok, ami neki ott van elemi erővel sarkall arra, hogy bármi áron, de életben tartsam és kijuttassam Ditto apót. Vissza a családjához.
- Lehet, hogy nem szabad magunkban küzdeni - válaszolok menet közben - de én nem tudnám elviselni, ha valakinek baja esne azért, mert az én problémáimat akarja megoldani. - mondom ki mielőtt meggondolhatnám magam.- Nekem az jutott, hogy a többiek kiszabadulását előmozdítsam... - hagyom a mondat végét lógva. Nem tudom befejezni, és hozzátenni, hogy "bármi áron"... Fogalmam sincs mi akadályozott meg, talán az, hogy mintha kicsit tükörbe néznék, ahogy a bácsival beszélgetek. Vajon ugyan ilyen reakciót vált ki az is, amikor én hajszolom magam, nem törődve a biztonságommal? Az is ilyen fájdalmat, és indulatot vált ki?
Bólintok a jelzésre, hogy közeledünk, és jártasságaimmal is rásegítve a dologra kémlelni kezdem, hátha már meg is látom hol az a nyamvadt virág.

by **Ditto** Szer. Feb. 20 2019, 02:34

Ditto Apó botorkálva közlekedett már, ami nem meglepő, hiszen a virág szép lassan szedte életpontjait, miközben fokozatosan a paralízis is kifejtette hatását. Ha nem lett volna ott vele Chakna, már minden bizonnyal összeesett volna, megadta volna magát az önmarcangolásnak, bánatnak és az önsajnálatnak. Talán lehet ennyire menni szeretne felesége után, hogy ismét találkozhasson vele, kiváncsi, talán ismét úgy fognak kinézni, ahogy fiatalon? Vagy idősek lesznek? Hol fognak vajon találkozni?
Az elmélkedésből a fiatal leányzó ölelése ébresztette fel, szinte megilletődött a jelenetsoron, Chakna meleg ölelése, amelyben nem csak kedvesség, vígasz érződött, hanem görcsös törődés is.
- Igen...ez az... - motyogta a bácsika viszonozva az ölelést. Hasonlót talán évek óta nem volt lehetősége átérezni, igazából a száján kicsúszó szavak alatt ezt értette.
- Ennek kellene mindenkit előre vinnie. - válaszolt, ahogy a lány eltávolodott tőle és ismét elindult.
- A feltétel nélküli szeretet és odaadás. - tette még hozzá, próbálván tartani a lépést.
- A többiek kiszabadulása... - ismételgette alig hallhatóan az Apóka, miközben egy kisebb dombra felértek.
- Ha mindenki kijut, akkor maradna valami? Lenne valami, ami tovább visz? - kérdezte, majd a dombocska csúcsáról kémleltétek együtt a kis tisztást, ahová elértetek. Igaz, messze nem hasonlít egy szép, erdeti tisztáshoz, itt nincs vízesés, csupán egy koszos, hínárral borított tó, talán a küldetés hatására, de már a fákról is azonosítatlan, mocskos liánok lógnak alá, ahol száraz földet gondoltok, szinte fekete színnel jelzi, mennyire veszélyes lehet rálépni.
Ditto Apó közben összecsuklik, majd gyengén a fák között megbúvó virágra mutat.
- Az utolsó. - teszi hozzá lihegve.

by **Chakna** Csüt. Márc. 21 2019, 19:31

Az apó fáradt... Egyre inkább éreztem, hogy rám nehezedik, és én is gyorsabban kezdtem fáradni a növekvő súly alatt. Ennek viszont nem voltam hajlandó semmi jelét adni, csak kicsit (tényleg csak egy egészen kicsikét) lassítottam a tempón, hogy Dittó apó követhessen
Lehet, hogy én voltam túl elkeseredett, de nem tudtam egyet érteni...
- Nem tud mindent a feltétel nélküli szeretet előre vinni, hiszen olyan ritka, hogy szinte nem is létezik... - Hazugság lett volna azt állítanom, hogy egyáltalán nincs is olyan... hiszen én magam tapasztaltam a létezését, de naív, aki úgy gondolja, "tele van vele a világ"...
A dombocska tetején pár pillanatra megálltam. Részben, hogy az apó, és én is kicsit kifújhassuk magunkat, részben, hogy körbenézzek a magaslatról, hátha már onnan látszik a növény.
Az első válaszom a kérdésére keserű mosoly.
- Utána békésen élném az életemet... - mondtam. Nem volt szívem, sem kedvem kimondani, hogy eközben pedig várnám, hogy a sors megkönyörüljön rajtam, és követhessem a szeretteimet...
Megtartom az összecsuklani készülő apót, és követem az irányt ahova mutat. Igen, valóban ott a virág. Látással tisztán kivehető. Bólintok, és bíztatóan igyekszem talpra állítani
- Már nincs messze, csak egy kicsit tartson még ki! - kérem szinte könyörögve, és aggódva, ahogy igyekszem mostmár lépésben, de keresve az állapotához képesti leggyorsabb haladás lehetőségét igyekszem elsegíteni addig az átkozott virágig. Legszivesebben odarohantam volna, hogy magam vigyem el az apóhoz, de meg volt kötve a kezem: Neki kellett begyűjtenie....

by Ajánlott tartalom