Re: [Küldetés] Bonds

by **Hinari** Kedd Okt. 14 2014, 00:42

Eleinte nem értettem a csodálkozását, nem is fogtam fel teljesen, olyannyira a következő szúrásra koncentráltam. Vártam, hogy kimondja, de Al váratott magára. Szomorkás mosollyal nyugtáztam, hogy bármennyire is nem akartam, ő is tudja, miért nem a kettest választottam, de csak akkor kezdett el nőni a gombóc a torkomban, amikor tovább szőtte mondandójának fonalát. Mire akar kilyukadni? Megijedtem, de nem úgy, ahogy eddig. Tagadni akartam, megmondani, hogy nincs igaza, hogy nem jól gondolja, de… igaza volt. És ez volt a legborzasztóbb benne. Nem tudtam belekötni. Tényleg így tettem volna. Bármikor így tennék. S hiába akartam vitatkozni, egyszerűen nem volt érvem, olyan, amit elfogadott volna. Szótlanul álltam, elsápadva, egyszerre fogadva el az érveit és tiltakozva ellenük. Megszédültem, de nem vesztettem őt szem elől, szaporábban vettem a levegőt, de nem sírtam. Ne így lásson utoljára…ha… De nem halhatott meg. Mégis, furcsa nyugodtság áradt szét bennem, s egyre csak mondogatta, hogy ne törjek össze, még akkor sem, ha előttem ölik meg Alexet. Maximum három percet kell kibírnod így. Utána te is megnyugodhatsz végre. Olyan szelíden, olyan nyugtatón mondogatta, hogy kezdtem hinni neki. S én szinte pislogás nélkül néztem a fiút, távoli tekintettel, őt néztem és nem is, magam sem tudtam eldönteni. Válaszolni akartam, felelni, de nem jött ki hang a torkomon. Nem voltam itt teljesen. Mintha egy álom lett volna, ködös emlékképek, amik valójában nem is léteznek. Egy idegen takarta el őt a szemem elől. Rá akartam szólni, hogy menjen onnan, de a sötétbőrű alak nem ment el, s nem is mozdult. Lassan fordítottam a fejem, végre láthattam őt, s maga a tény boldogsággal töltött el. Messze volt, túl messze. Engem nézett. Ajkai szavakat formáltak, amiket még így is tisztán értettem, olvastam róluk, értettem belőlük, hisz angolul voltak. Szemeimbe könnyek gyűltek. Mint aki rátalált valami nagyon értékesre, s erre csak akkor ébredt rá, amikor már soha nem lehet az övé.
- Al… én… I… - valamit mondani akartam. Nem tudok haragudni rád. Soha nem tudnék. Szeretlek… Ne hagyj itt… Összerezzentem a kihívó, éles hangra. Hirtelen minden valóságossá és hideggé vált újra. A kés centikre suhant el tőle. Idő. Benedvesítettem kiszáradt ajkaim. Nem adtam fel. Hallania kellett – I couldn’t live without you… please don’t die… I… - nem foglalkoztam azzal a nővel, se senki mással. Alexet néztem, elmerültem benne, és úgy éreztem, hogy már soha nem fogok tudni a felszínre úszni – I love you too.

by **Halász Alex** Kedd Okt. 14 2014, 01:11

Nem fogta fel egyből, mi történt. Bambán fordult a lány felé. A felé a lány felé.
Kuromajo. Mit csinált? Megölt? Nem. Akkor már nem lennék... nem lenne időm rá.
Majdnem elüvöltötte magát, hogy mondják meg mi történt, amikor a szeme sarkából megvillant valamit. Tágra nyíltak a pupillái. Hirtelen összeállt. Nem szúrták bele a lyukba a pengét.
Megölte volna.
Vagy. Játszik velem. Hiszen ő az a nő.
A sötét bőrű, nagydarab fiúra emelte szemeit. Mostanra kétszer akkorára nyíltak, mint rendesen. Kevés erő maradt bennük. Megtört. Az előbb még volt elég mersze ahhoz is, hogy feladja, átadva a stafétát a lánynak. Hátha megmenekül. Szívből akarta. Ha meg is hal, legalább egy karddal kevesebb.
Megmentett.... ano Kuromajo...
Nem hitte el. Lassan, félig kinyílt a szája. Megnyúlt arcáról sugárzott az értetlenséggel vegyes félelem.
Mit tegyen most? Az előbb már döntött.
Azt akarta mondani, hogy " igen. Egészen biztos". Talán még azt is hozzá tette volna, hogy, "fejezzük be végre".
Ekkor hangzottak el azok a lehetetlennek tűnő, könyörgő szavak.
- A-Anne - úgy, olyan "e"-sen ejtette ki a valódi név rövid mását, mintha egy magyar szó első szótagját tagolta volna. Előbb egy "ore" O-ját majd egy "boku" b-jét kezdte el, aztán magyarul akarta "é"-vel kezdeni. Egyszerre akarta több nyelven mondani a semmit. Végül valami szörnyen akcentusos angol sikeredett. - Áj - zihált. Nézett, de nem látott.
Mit tegyen?
Mit tegyek Istenem? Segíts! Kérlek, kérlek segíts. Édes Istenem!...
Kővé dermedt arcáról, ~ a döbbenettől felfestett szobor vonásokról ~ kerek könnycseppek gurultak le.
- A-thank yú~ - Remegett.
Mit tegyek? Élek! Miért? Még két percért?
Majd bevillant.
Azért, hogy hallhassam azt, amit ő mondott.
Keserves mosolyra fordult ajka, de sem a remegést nem tudta abba hagyni, sem az egyre sűrűbb párát, mely beterítette a látóterét.
Meg kell erőltetned magad Alex. Muszáj, érted? Őérte meg kell tenned. Még egyszer utoljára!
- Hi-na, - Mély lélegzetet vett.
Tulajdonképpen már halott vagy. Ne remegj már!
- Hina-ri. Három választá-som van. - Újra japánra váltott, de szavai tagoltsága annyira nehézkessé tették a megértést, ami egy kész művészet lehet a hallgatójának. Elharapta a szavak végét és nem volt képes korrigálni semmit se magán. - A ket-ttes. Kelll-lennnie még egy fémmnek. - nehézkes, sóhaj szerű levegővételt eszközölt mondat közben. - Az ött-tös és ha-tos. Ammi nállad, ... jó vót.
Az ötöst ké-rem. - Az az utolsó szótag felcsúszott a felső oktáv tartományába, tulajdonosa pedig érezte, hogy nemfog tudni megszólalni többet.
Mégis egy kis hangocska kitartóan duruzsolt hátul. Alig észre vehetően, halkan.
Nem is értette a fiú.
Még életben maradhatsz.

by **Cardinal** Kedd Okt. 14 2014, 02:07

- Ara-ara... Tudtam, hogy meggondolja magát ^^ Csak az idődet pazarlod, Victor-san, amiben hiszel, nem fog megtörténni. Alex-san az önfeláldozó balek, tiszta a lelke ^^ Bár... már nincs messze attól, hogy megtörjön =) - közli a felemás szemszínű lány, majd komótos léptekkel elindul, hogy összeszedje a kését, és közben egy jelentőségteljes pillantást vet Victorra. Egy győztes tekintete az, amire a férfi szemei alig észrevehetően szűkülnek össze. Mindenesetre ezúttal semmiféle további incidens nem történik, és a kard becsúszik az ötös lyukba anélkül, hogy virtuális vért ontana. Már csak három kard maradt és nyolc rés, amiből viszont csak négyet fed fémtányér.

by **Hinari** Kedd Okt. 14 2014, 12:47

Úszó, reménytelen farönk a végtelen tengerben. Haladtam feléje, változást jelentett az egyhangú, sodródó tájban, érdekelt, hogy milyen lehet. Testemet lágyan vette körbe a víz, langyos volt és sima, s én tempóztam, saját erőből, feléje. Kezemmel végigsimítottam rajta, s megremegtem az ismeretlen élességtől. Szálka fúródott az ujjamba. Összerezzentem a hangjára. Megráztam a fejem, s pislogtam párat. Már megint itt… Görcsbe rándult a gyomrom. A szálka okozta gyulladás szétterjedt testemben, s eltűnt a szelíd nyugodtság. Öklöm újra a fémdobozt súrolta, szemeim újra őt látták. Könnyezett. De még élt. Figyeltem, erősen koncentrálva minden szavára, melynek nyomán beindult bennem valami. Igaza lehet. Fújtam egyet: ideje volt használni a töprengőt. Bólintottam. Darabonként raktam össze a kirakóst. A hármas mindkettőnknek tányér volt. Jól döntött. Az ötös se talált. Még élünk. De… túl egyszerű lenne. Kiszámítható. Biztosan nem ennyi. Pedig egyelőre nem cáfolta meg semmi, ebben a helyzetben azonban nem kísérletezhettünk.
Nem tetszett, hogy a hollós idomár így beszél. Zavart a vidámsága, szavai mögött azonban több lehetett. Ajkaim enyhén kinyíltak, szemeim egy pillanatra tágabbak lettek. Hirtelen néztem rájuk, lehajtott fejem a lány, majd Victor felé fordítottam. Végül Alexen állapodtam meg. Hát persze…! Behunytam szemeim, újra átgondolva a hallottakat. Victor azt várja, hogy Al engem válasszon. „Meddig tart a hősiesség?” Kuro adott neki mégegy esélyt erre, azzal, hogy megakadályozta, hogy Alex meghaljon. De biztos benne, hogy másodszor sem fogja megtenni. S ha nem teszi, meg fog halni. A lány erre számít. A gondolatok fénysebességgel cikáztak fejemben, egymást túlkiabálva. Ez lenne a lényeg? A megoldás? Lehet, hogy összesen egy résen nincs tányér nálam? Alexnek semmi esélye így. Emlékeztem még a szavakra, amiket akkor Al a fejemhez vágott. Most viszont nekem kell segítenem, még akkor is, ha megbántom vele.
De nem fog hinni nekem.
Lázasan agyaltam, valamin, ami pluszt, többet jelenthet, mint amennyiről most tudunk. Én jöttem, s bőven kihasználtam az időt. Talán… Szemöldököm emeltem, gyorsan fejezve be az elkezdett belégzést. Tüdőm hirtelen tágult ki, de nem fújtam még ki a levegőt: benn tartottam egy ideig. Nyeltem egyet, elengedve magam. Vajon befolyásol-e bármit is… a bizalom? Ráharaptam ajkaimra, s fél szemmel pillantottam a bal felső sarokba, leolvasva a számot. Szívverésem fokozódott, de igyekeztem nem mutatni. Árnyék. Működnie kell! Freyja ellen ez okozta a vesztem… de talán… ha megtanulok újra bízni benne… Még teljes volt az életem. Addig nem tudták, nem láthatták. Újra leolvastam a számot. Majd kikapcsoltam a képességet. Még nincs itt az ideje.
- A kettes lesz, nálam.

by **Cardinal** Kedd Okt. 14 2014, 14:07

Kuromajo felveszi a kését és szép lassan visszasétál a székhez, viszont az útvonala más. Megkerüli a dobozokat, hogy Hinari mellett mehessen el, és miközben ellépdel mellette, szólásra nyitja a száját.
- Jól gondolod... az utolsó kardja fogja megölni =) - súgja oda alig hallhatóan, élveteg hangon. Kuncogva teszi meg azt az utolsó néhány lépést a székhez, amin eddig is trónolt, és most újra helyet foglal rajta, tekintetével élénken érdeklődve Hinari arca iránt. A kettes számot viselő résbe pedig bekerül a kard. Raiga egy határozott mozdulattal betolja a helyére. Nem áll meg, nem tartja fel semmilyen fémlap. Beleharap az életcsíkodba és ha nem is sokkal, de besárgítja azt. Viszont ezúttal nem a szokásos bizsergést érzed, ahogy vörös pixelsebet ejt rajtad a penge. Fáj. Fájdalmat érzel a válladban, erőset. Mintha nem is egy digitális hálót sértett volna meg a kard, hanem valóban a húsodba hatolt volna. Az eszeveszett fájdalomra pedig csak rátesz egy lapáttal, hogy a képességed valami, vagy valaki blokkolta. Kuro-chan pedig újra felnevet.
- Arigatou, Alex-san =)

by **Halász Alex** Kedd Okt. 14 2014, 20:05

Nem volt magánál. Szégyenletesen gyorsan potyogtak le a könnyek arcáról. Megállítani esélytelen volt. A hideg rázta, kisgyermekként remegett kínzói előtt, és tudata lassan folydogált előre, lassan lassan, hogy megértse mi történik vele. Kezdte úgy érezni, hogy érdemes meghalni.
De ő, Halász Alex élni akart. Mindezek ellenére is. Döntése, akaratossága, vagy makacs elhatározása, sőt, a szégyen sem tudta kitörölni belőle az elemi vágyat, sóvárgást az élet iránt. Úgy bámulta, olyan üres tekintettel meredt a padlóra, ami már beteges volt. Átlátott rajta. Valami erőteljeset, delejezőt talált mögötte és most belemélyedt.
Élni akart. Élni. ÉLNI!

Neeeeee!

Csak a fejében süvöltött tova egy torz hang, ami nem teljesen volt az övé, ám nagyon hasonlított a sajátjához. Már nem akart ölni, nem akart elégtételt. Bosszúvágya elpárolgott. Hányszor is mondott már le az életről? Hinari javára? Hányszor? Számolja? Kétszer, háromszor?
És megtenném még újra és újra....
Ám gondolata gyönge volt. Bizonyosság nélküli.
Hiszen ő élni akart.
Vagy meghalni. De ez, .... sikít!
- Hinari - Elhaló volt. A tagjai, a hangja nem engedelmeskedett neki. Lassan volt csak képes reagálni.
Élni akarok.
ÉLNI!

by **Hinari** Kedd Okt. 14 2014, 22:23

Kissé megnyugodtam, amikor az életemet jelző szám megemelkedett, majd a képesség kikapcsolásánál visszaállt 195-re. Kívülről talán látható is volt a megkönnyebbülés, ám a neheze csak most jött. Meg kell győznöm Alexet. Tekintetem a fiúról az elhaladó lányra emeltem, követve minden mozdulatát, ahogy felemeli a kését, és elindul. Egyszerre akartam, hogy mondjon még valamit, amiből következtethetek, éshogy tűnjön el. Raiga nem volt beszédes, Victor nem mondott semmi használhatót, a lány azonban nem tartott magában semmit. Újra éreztem magamban a parancsnokot a tizenhatos bossról. Végre. Kuro pedig egyenesen felém jött, s én – talán most először – felvettem vele a szemkontaktust, komolyabb megingás nélkül akartam megélni, bármit is mondjon. Tudat alatt, de fölé akartam kerülni. Halkan beszélt, ám az az élvezet, ami átitatta szavait… megremegtem, s ajkaimba harapva pillantottam rá Alexra. Nem tudtam elfogadni, hogy létezik olyan ember, mint ez az idomárlány. Egyetlen reakciója, grimasza borított bennem mindent. Nem, ilyen nincs! Nem létezik ilyen ember… Csak most kezdtem felfogni, mit mondott. Igazat adott nekem, anélkül, hogy tudta volna, mire gondolok… és eltalálta. Azt, amitől féltem. Próbáltam összeszedni a gondolataim. És ő ezt élvezi. Ő irányít. Minden, amit eddig tettünk, előre ki volt kalkulálva. És azt akarja, hogy Alex meghaljon. Az utolsó kard… hát persze. Megnyújtva ezt a szenvedést, elhúzva, ameddig csak lehet. Ők ismerik egymást… vajon miért utálja őt ennyire? Nem is figyeltem a nagydarab férfira, aki időközben már közeledett, felkészülve az újabb szúrásra. A lányt néztem, szemeimben lángolt a gyűlölet, s nem érdekelt, hogy mit szól hozzá. Visszatartottam a lélegzetem, amikor Raiga behelyezte a résbe a kardot, de fejemben most nem a találat-sikertelenség járt. Egyetlen feladatom volt: elérni, hogy a mostani után a következő kettő szúrást is az én dobozom kapja. Más most nem számított. …
Elakadt a lélegzetem a meglepettségtől. Felordítottam, akaratlanul és hosszan, testem megrándult, arcomból minden vér kiszaladt. A hang elhalt, de az érzés nem. Fájt. Olyan erővel, amelyet nem éreztem még soha. Lüktetett, csillapíthatatlanul, szúrt, tépett. Oda akartam kapni a jobb kezem, de a doboz erősen tartott. Felnyögtem, hangosan, úgy éreztem kiszakad a karom, s szédültem a fájdalomtól. De nem múlt. Könnycseppek szaladtak végig arcomon, s hiába szorítottam össze a szemem, a világ imbolygott. Ziháltam, szakaszosan vettem a levegőt, mozdulni is képtelenségnek tűnt. A körülöttem lévő hangok összefolytak, nem tudtam megkülönböztetni őket, sem felismerni. Nevetés, ennyit érzékeltem. Minden érzékem a bal vállam felé orientálódott. Képtelen voltam másra gondolni. Lassan enyhült, túl lassan. Kinyitottam szemeim, ám nem bírtam felemelni a fejem. A nevemet hallottam. Remegtem, egész testem reszketett. Mintha lázas lennék.
- Alex…

by **Halász Alex** Kedd Okt. 14 2014, 22:31

A lány nevén szólította. Ez pedig most jobban fájt, mint bármi más.
A pókos férfi felé nézett. Nem akarta, hogy Hinari szenvedjen. - Ő miért? Ez nem ... a saoban ne-eem. - Megrázta a fejét, szemét lehunyva. Azt hitte, hogy ott nyomban szétpattan, mint egy érett gyümölcs. Hasogatott, fájt.
A szívem. Kiszakad a szívem!
- Neee >< Elég elég! Őt hagyjátok békén! Ne bántsátok! Ne, nee, ne tegyétek ezt vele! - Krákogást hallatott inkább mint szavakat. Az idegek elhúzták hangszálait és felismerhetetlené tették. Csak kívülről hallotta tulajdon mondandóját. Egy idegen hangja volt. Egy kappané, amelyik megfázott. Nem volt benne erő, sem határozottság. Csak könyörgés. Csupa csupa könyörgés.
Halkan, meggyötörten roskadt magába újfent. Kínzó karomként vájt belé a tény, hogy ő következik.
- Nem akarok meghalni. - Magának motyogta, míg még mindig potyogtak a könnyei.
Élni akarok.
~ Ezért neked kell meghalnod, Hinari. ~
Idegen volt a hang amely fejébe furakodott, de mégis túl ismerős, túlságosan hasonló a sajátjához. A hangjában pedig derű csengett. Talán a viszontlátás öröme.
~ Kezdesz megbillenni öcskös. És akkor átveszem a husid felett az irányítást. ~
Alex pedig ekkor, valóságosan rávigyorgott Hinarira, túlvilági őrülttel. Ez a vigyor, mintha nem is a harcosé, hanem egy groteszk, gyilkos másáé lett volna.
Az jutott az eszébe, hogy ketté hasadt. Magával vitatkozik. És ez nem is állt messze az igazságtól. Ám a tényen nem változtatott. Ami megtörtént, megtörtént. Megszólalt valami benne, ami .... vért akart. Talán épp az oroszlán.
Eszelős vigyora lehervadt róla, szinte a pillant töredéke alatt ~ mellyel Hinarit boldogította ~ és komoly arccal felelt valaminek ami a fejében játszadozott vele, de úgy, hogy mindenki hallhassa. - Nem! - Aztán megint azzal a hátborzogató vigyorral mosolyodott el. Ezúttal viszont nem szólalt meg. Zöldjei a távolba révedtek, s újfent ~ láthatólag sokkal nagyobb erőfeszítéssel ~ letörölte magáról a vigyort.
Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a hangot, és a feladatára koncentrálni.
Akiért értelme van élnem, az itt van előttem. Ha kell, százszor is meghalnék, hogy ő élhessen...
A hang nem szólalt meg, amit megkönnyebbülten vett tudomásul.
Ám nem tudta kimondani azt a számot, amit jó előre elképzelt. A hatost! Nem volt képes rá.
Élni akart. Zihált.
Szánalmas vagyok...
Bezony az vagy, öcsi.

by **Hinari** Szer. Okt. 15 2014, 14:35

Értem könyörgött. Ha másból nem, a hangsúlyából ez tisztán kivehető volt. De… nem, nekem kell kapnom. Felnéztem rá, a légzésem azonban nem állt vissza, továbbra is nehéz volt rendesen venni a levegőt, a fájdalom azonban tompult, ám nem múlt el. Nyeltem egyet, valahogy… valahogy a tudtára kellett adnom. Amire rájöttem, hogy Kuro mit akar, és az árnyékra.
- Al… vá… várj még – minden szótag fájt. Őt néztem, de nem szólt semmit. Mozdulatlanul meredt maga elé. Ütemeztem a levegővételt, visszaszorítottam a zihálást, és igyekeztem érthetően beszélni. Márcsak két kard – Alex, kérlek váhállassz e… - nem tudtam végigmondani. A levegő lehetett száraz, vagy az erőlködés tette, de a szavak köhögésbe torkollottak. Ekkor nézett rám. Egy pillanatig tartott csak, de el is felejtettem, mit akartam mondani. Megijedtem. Máshogy, mit a döféseknél, ez annál sokkal ismeretlenebb és félelmetesebb volt. Mintha nem is Alex nézett volna vissza rám. Nem tudtam megállapítani, kicsoda vagy micsoda, de nem sejtetett jót. Újabb, az előzőeknél nagyobb könnycsepp gyűlt szemeim sarkában. Al… Nem értettem, de ez a tudatlanság nem a ténye miatt volt ijesztő… inkább a jelenléte miatt – A… - összerezzentem a tagadó kiáltására. Nem, nem, nem akartam, hogy ez történjen. Vele. Velünk. Muszáj megértetned vele. Beszívtam a levegőt.
- Alex, engem kell választanod – mondtam halkan, lehajtott fejjel – Ha nem teszed, meghalsz.
Ha igaz, amit Kuro mondott. Hét rés, hat tányér, ha így jó, akkor nála csak három van, amiből csupán egyetlen egy darabban nincs még kard… És ha nincs igazad? Meg akarsz halni? ~Nincs kockázat.~ Felpillantottam az életcsíkomra. Most nem volt itt a Katana, nekem kellett számolnom, mennyi szúrást bírok még ki az árnyékkal. … Öntudatlanul jött. Felnyögtem. Nem… nem lehet… nem! Megráztam a fejem, ám jól ismertem a lila kisikont – Nehh… - hirtelen temetett maga alá a nehéz súly. Ez így rosszabb, mintha soha nem is működött volna. Testem megrázkódott: nem tudtam visszatartani a zokogást. Túl sok volt. Ez is… ez is ki volt találva? Fájt, mindenem, nem is kellettek ehhez kardok. Odaadták a reményt. Hagyták, hogy megnyugodjak benne… és az utolsó pillanatban elvették mégis, erőszakosan és kegyetlenül. Két kard… Egy-egy mindkettőnknek.
Lehet így lenne a legjobb. Befejezni ezt végre…

by **Halász Alex** Szer. Okt. 15 2014, 18:09

Nem akarok meghalni

- Alex. -
A szívem. Kiszakad a szívem!
- Nem akarok meghalni. -
Élni akarok.
~ Ezért neked kell meghalnod, Hinari. ~
Valami benne, .... vért akart. Talán épp az oroszlán.
- Nem! -

- Alex, engem kell választanod. ...
- Nem! - Ideges grimasszal bámult a lányra. Már másodjára kiáltott rá. Fakó zöld szemeiben ijesztő fény csillogott. Nem egészen Hinarit látta, pedig őt nézte. Már másodjára jelentette ki a tagadás eme elemi formáját. Ekkor, és csakis ekkor a hangjában elszántság érződött. Csakhogy a szó sok mindent jelenthetett.
- Ha nem teszed, meghalsz. -
- Nem! Nem, nem, nem és nem! - Látta a félelmet rajta. A ráncokat amelyeket a szenvedés vésett fel rá. A könnyeket. Úgy csillogtak a sima bőrön mint megannyi drágakő. Szerette volna csókjaival törölni le róla, és szorosan magához ölelni. Nem ereszteni. Ehelyett csak a saját üres tekintete meredt rá, és a szüntelen, kétségbeesett "nemek".
~ Ha nem teszem, meghalok. ~ Sajátjának érezte furcsa belső másának hangját. Az ő gondolata volt, de mégsem. Nem fogadta el. Hiszen Hinari nélkül élni olyan...
Ha megteszem, meghal.
~ Életben maradok ~
A gyilkosa leszek. Én ölöm meg.
Egyszerre öltötte magára azt a torz vigyort és keserves, kiáltásra görbült mimikáját.
Nem akart meghalni. Élni akart. És már az sem volt fontos, hogy kint mik vannak, ő itt élt. Itt és most, élni akart! Akár még....
~ Nem az én hibám lesz. Nem tehetek mást. ~
Megrázta magát. Felüvöltött. Ki akart törni béklyóiból, de a fém doboz szorosan fogta.
- Nem öllek meg! Nem kockáztatok! Ha-h - elcsuklott a hangja. - ha megteszem, megőrülök! -

by **Hinari** Szer. Okt. 15 2014, 18:53

Még sokáig zokogtam volna. Végig, egészen az utolsó kardig, és még utána is, ha nem öl meg. Ha… Összerezzentem. Hangja élesen csattant, mindannyiszor, amikor ajkaim kinyíltak. Most erősen szorítottam össze őket. Hüppögtem, fokozatosan csillapodtam le, ám nem azért, mert úgy lett volna a jobb. Hangtalanul folytattam tovább. Nem akartam meghalni, de ezek után… így… lehet életben maradni se. Át kellett gondolnom. Nem mintha rajtam múlott volna. Ránéztem: határozottnak tűnt, az a tekintet – az az előző – viszont eltűnt róla. Fájtak a szavai. Hagyj békén! Miért mondod ezt!? Tudod, hogy fontos vagy nekem…
Választ várt. De mit mondhatnék? Csöndesen álltam a zöld tekintetet.
- Gondold át… - nyeltem egyet, magamnak legalább annyira mondva ezt, mint őneki – Amiket hallottál… tudja, hogy hol vannak a fémlapok. Pontosan tudja! – nem kellett kimondanom, kire gondolok – Neh…nem tudom, mi történt köztetek, de… azt akarja, hogy meghalj – nehézkesen beszéltem, az élni akarásom küzdött a logikámmal, egymást túlüvöltve a fülemben. ~Magad ellen beszélsz. Ha folytatod, meghalsz.~ Igyekeztem nem figyelni rá. Hiszen kellett lennie valami magyarázatnak, egy mintázatnak, ami alapján össze lett állítva ez a két doboz – Nálad van a több üres rés. Úgy tud legnagyobb eséllyel megölni. Így kell lennie! – fakadtam ki, de hiába voltam határozott, alig tudtam lenyomni a remegést, mely ott bujkált minden szavam, minden mozdulatom mögött.
Rettentően félek.
- Mindketten túlélhetjük, érted? – Érted!? ~Tényleg hiszel benne?~ Kell…! – Csak… amiket tudunk… Kuro tudja… tudja, hogy meghalsz, ha magad választod. Elmondta nekem – félelmetes bizonysággal ejtettem ki ezeket a szavakat, erőt merítve belőlük – És Victor… - nem foglalkoztam vele, hogy ők is hallják – Két oldal van… meg lehet nyerni a játékot… Engem kell választanod. Nem ölsz meg vele. Nem fog célt érni – elcsuklott a hangom a végére, de tekintetem továbbra is határozottan fúrtam az övébe, noha belül ordítottam volna. Ordítottam is. A lángoló tűz elnyomta a bal vállamban érzett sajgást is. Tedd meg! – sugalltam felé. Tedd meg, mielőtt összeomlanék… kérlek…

by **Halász Alex** Szer. Okt. 15 2014, 19:40

Feszülten figyelt. Valóban koncentrált a lányra. Itta a szavait, és ~ ha nem is volt teljesen képes arra, hogy meg is értse ~ nagyon igyekezett arra, hogy valamit ~ bármit ~ kiszűrjön belőle. A belső, gonosz hang elnémult. Vele együtt figyelt. Minden idegszála Hinari szavaira, ábrázatára, a gesztusaira összpontosított. Ahogy a lány, őt sem érdekelték többé a köréje gyűltek. A fura idomár, akinek a fejéből ez az egész kipattant, a szadista nő, akinek segítségre lenne szüksége és hóhérja sem. Senki, csak Hinari.
Annabell.
Remegése egy pillanatra abba maradt, miután egy kis várakozás után felfogta valamelyest Hinari szavait. Elmosolyodott. Azzal a régi Alexes mosollyal. Mintha azt mondaná, hogy nem lesz semmi baj. Értelek.
- Bízom benned. - Ekkor mintha visszanyerte volna egy pillanatra önmagát. Semmi sem mutatkozott rajta abból, amin egy perce keresztül ment. - Sőt, hiszek neked. - Szavaival azonosak voltak gondolatai is. Elhitte amit a lány mond. Nem mondott mást a szeme sem.
Hinari mégis tudhatta, hogy túlságosan nyugodt. Alex viszont csak annak örült, hogy a bizarr belső hang nem mond semmit. Nincs itt. Talán azért mert döntött.
- De biztosra megyek. - Szavait követte a hangja is. A vonásai is megkeményedtek. Szigorú volt. Mintha azt mondta volna, hogy ne ellenkezz.
Az én döntésem.
- Jól gondold meg az utolsó kardot. Ha igazad van, így nagyobb esélyed lesz. - behunyta egy pillanatra a szemét és egy nagy levegőt vett. Ha Hinari tiltakozni akarna, hát nem vett róla tudomást egész egyszerűen. Most nincs ennek itt az helye. - Nem félek a haláltól. Hatos. -
A földre szegeződöt a tekintete, míg nyelt egyett. A kocka el van vetve. Ám arra kényszerítette magát, hogy Hinari felé vigye zöldjeit. Ha utoljára látja. Látnia kell...
Abban a pillantásban pedig minden benne volt. Az, hogy sajnálja, hogy ne utálja ezért, hogy nem tudta megtenni, és hogy annyi mindent szeretett volna még.... Nekik talán csak ennyi jutott, de Hinari volt a legjobb dolog ami vele történhetett. És ekkor halványan felderengett valamiféle túlvilági derű az arcán.
Nem fogom meggondolni magam.

by **Cardinal** Szer. Okt. 15 2014, 20:26

Ahogy a szám elhangzik, Victor türelmetlenül int Raigának, a férfi pedig sietősen húzza ki a kardot a tartóból, vesz egy nagy levegőt, és egy pillanatnyi hezitálás után teljes erőből beledöfi a pengét a dobozba. És Alexbe. A pici vörös csík most teljesen elveszik, Alex pixelteste pedig statikusan megremeg és kékesfehéren felizzik, ahogy a digitális adatok kohéziója megszűnik, és a haláleffekt kezdetét veszi. A búcsú ideje azonban nem jön el, ahelyett, hogy a harcos fiú alakja apró pixelekre robbanna, az izzás hirtelen megszűnik, és az a picike vörös szösz visszakerül az életcsíkjára. A rejtélyes esemény forrása egy, a körmeit unottan vizsgálgató felemás szemű lány, akinek baljában ott leledzik egy hanyagul tartott, izzó tőr. Kuro-chan ezután felnéz, leteszi a kést az asztalra, és összeüti a tenyereit. Lassú tapsba fog, összesen négyszer hangzik fel a teremben a csattanó hang, mielőtt megszólalna.
- Gratulálok, Alex-san, ma háromszor is meghaltál =) - kuncog, majd rákönyököl az asztalra, és a kézfejére támasztja az állát, tekintetét az öltönyös idomárra emelve - Victor-san, fejezzük be a játékot. Hinari-san meg fogja ölni magát az utolsó karddal és megígértük Freya-sannak, hogy mindketten túlélik. Láthatod, túl önzetlenek és ostobák ahhoz, hogy felismerjék a játékban rejlő kiskapukat. Nem fordultak egymás ellen, ahogy arra számítottál ^^ - fejezi be, majd visszafordítja felétek a tekintetét, és elégedett mosollyal szemléli a meggyötört arcotokat.
- Alex-san kalitkájában nincs több lyuk, a maradék három rést fémlap fedi. Az állításom ellenére mégsem kockáztatnál, hiszen nem hiszel nekem, Hinari-san. A... másik karod választanád, ugye? Azt gondolva, hogy mindkét karodnál biztosan nincs lyuk - a lány talpra áll, és az állványhoz sétálva megragadja az utolsó kard markolatát, és habozás nélkül beledöfi az egyes számmal jelzett résbe. Az eredmény éppen csak elviselhető szinten maradó fájdalom és egy HP veszteség. Lyukat talált.

by **Hinari** Csüt. Okt. 16 2014, 12:16

Elfogyott az erőm, de talán… talán nem hiába. Azok a szavak, elhittem őket, azért voltam képes kimondani, reménykedve benne, hogy hallja és megérti. Értette. Tekintete, mosolya ezt jelezte felém, a pillanatnyi megkönnyebbüléssel vegyes szorongásomat azonban már az első mondata is kétségbeesésbe taszította. Könyörgőn néztem rá. Kérlek… De ő csak folytatta. Nem tudtam közbeszólni, megtörni a súlyos szavakat, suttogva, szinte hang nélkül feleltem, „kérlek ne…”, ám szavaim még akkor se tudták volna meggyőzni őt, ha eljutottak volna hozzá. Lassan ráztam meg a fejem, arcomon könnyek folytak végig, de a maradék energiámat is felemésztette a rémület, mit szavai okoztak. Meg fogja ölni magát! Nem is kellett kimondania, hogy tudjam. Válaszolni szerettem volna, valamit, hiszen megvolt rá az esély, hogy ezek az utolsó mondatok, amit vele válthatok. De nem jött ki hang a torkomon. És kimondta. Hatos. Amit korábban gondolt, a kettessel együtt, de a kettes is sebzett, s én rémülten és némán néztem vissza rá, s csak remélni tudtam, hogy jól döntött. Hogy túléli. Hogy mindazt, amit szerettünk volna még, amit pillantása is tükrözött, együtt lenni és boldognak lenni és… azt mondta, szeret. Könnyeim ajkaimat csípték, fokozva bennem a tiltakozást, nem, még kell lennie, nem érhet véget itt… mellette akarok lenni. Átölelni, érezni őt, ott lenni vele, együtt, akárhol. Még ez a másfél méter is fájt.
Lehet érdemes lett volna Victor arcát figyelni. Vagy a lányét. Akkor lehet, hogy Alex még változtathatott volna, mint az előbb, csak egy kicsinyke visszajelzés, hogy mi lesz a vége. Én azonban nem tudtam levenni a szemem a fiúról, minden rezdülését nyomon követtem, s összerezzentem, amikor Raiga belehelyezte a kardot a résbe. Az a szúrás… Egyszerre indult el Al s a szívem felé is, ha eléri őt, az enyémet is átdöfi.
Nem volt fém. Nem volt fémes csattanás se.
Csak a kétségbeesett kiáltásom, egy elnyújtott, zokogásszerűségben végződő nooo…!, mely elhalása ellenére még sokáig a levegőben maradt. Azt sem fogtam fel, hogy angolul szóltam. Egy ideig még az effekt megszűnését se. Kikerekedő szemekkel meredtem a fiúra. Még levegőt venni is elfelejtettem. Ott volt előttem. Hiszen látom őt. Pislogtam, nem akartam hinni a szememnek. But how…? Tekintetem lassan fordítottam a taps irányába, agyam lassacskán felfogta a történéseket. Kuro volt az. Nem. Játék. Befejezni… … Freya. … Lassan állt össze a kép. Agyam még mindig blokkolta a beérkező jeleket, kellett neki egy pár perc, mire összeszedte szétesett gondolataim, és összerakta a tapasztaltak mögött rejtőző miérteket. A lány hozzám beszélt, de nem feleltem neki. Szívverésem, mely az előbb kihagyott pár ütemet, újra elindult. De még nem mertem megnyugodni. Nehezen értelmeztem, a lány mit is akar tőlem. Felállt, felém indult. Pillantásommal követtem útját, de gondolataim teljesen máshol jártak. Alex…él. Meghalt volna, de megmentették. „Megígértük Freya-sannak…” A fájdalom újult erővel csapott belém, s nem is voltam tudatában annak, hogy újra felkiáltok. Összeszorított fogakkal tűrtem, de már nem sírtam. Fájt, lüktetett, legalább annyira, mint az előző szúrás. De már nem maradt kard. Vége van. ... És élünk.

by **Halász Alex** Csüt. Okt. 16 2014, 16:20

Nem látta se a türelmetlen intést, sem a másik apró hezitálását. Hinari néma tiltakozása, könnyei eltek előtte. Hát így fog meghalni?! Távolt tőle, el sem érheti, de érte hal meg... ez valamelyest büszkeséggel töltötte el.
Csak egy pillanatra érezte a pengét, mely a lábába fúródott. A fájdalommal együtt jött el az a bizonyos szétpixeleződéses effekt. Megremegett, már nem ő, a teste, az avatárja, és úgy érezte magát, mintha beledobták volna egy hatalmas mosógépbe, amibe éles szikéket tettek. Talán felkiáltott volna, ha ura saját magának. Ám sem a teste, sem a hangja nem engedelmeskedett neki. Csak lemerevedett , félig nyitva felejtve a száját, és a semmibe bámult. Még akkor is így állt ~ hála a kalitkának, amibe tették ~ amikor Kuromajo tapsolni kezdett. Hinaritól eltérően ő sokkal későbben jött rá arra, hogy egyáltalán él. Nem beszélt, ~ még csak nem is motyogott maga elé ~ nem mozgott, nem vett levegőt. Épp csak annyira, ami megtévesztően kevés volt egy élet fenntartásához, és kőbálványként meredt előre. Azt mondják az ijedtségtől valóban meg lehet halni.
Nos hát, talán épp előnyükre vált ez egyszer, hogy a saoban vannak. Habár még az is lehet, hogy Alex képes volt túlélni saját halálát. Lelkileg is. Mindenesetre, pillanatnyilag két dolog járt a fejében.
Dobok. Hosszú, zajos dübörgések jártak táncot odabent, és Hinari üvöltése.
Noooooo
Majd újra. Egy élesebb sikoltás és összerezzent.
Mit tettek vele?
Ám néma maradt. Mozdulatlan néma.

by **Cardinal** Csüt. Okt. 16 2014, 20:30

És mintha mi sem történt volna, ügyködik tovább Kuro-chan. Előhívja a menüjét, és hosszasan machinál rajta. Ha odanéztek, felfigyelhettek egy még sosem látott kezelőfelületre és egy halom kódra, abban turkál az idomár percekig. Amíg dolgozik, addig Raiga egyenként kihajigálja a kardokat a dobozokból.
- Összemocskoltad az indikátorom... ezért még egyszer tenned kell nekem egy szívességet ^^ - beszél a felemás szemű lány Hinarihoz, utalva arra, hogy az iménti akciója nyomán bizony besárgult a kurzor a feje felett. Aztán lassan csak végez, és a kalitka mögé lépve meghúz egy kart. A túloldalon a melák teszi ezt, ennek hatására mindkét eszköz szétnylíik középen, és szabadon enged titeket. Raiga jómunkásember módjára felkapja az egyébként nem könnyű dobozokat és kiviszi őket. Mindezalatt Victor a kezeit a háta mögé kulcsolva, enyhe terpeszben áll és figyeli a fejleményeket, talán azt várja, hogy összeszedjétek magatokat.
Ebben segíthet, hogy a nagydarab férfi kimenetele után alig egy perccel berobban Freya, és boldog mosollyal rohan oda hozzátok, mindkettőtöket magához öleli (még ha a földről is kell titeket összeszednie), majd a kezetekbe nyom egy-egy kulacs vizet.
- Úgy örülök, hogy itt vagytok! Bebizonyítottátok, hogy a Szerelem ereje mindenek felett áll, ugye? *.* Büszke vagyok rátok! - ölelget titeket boldogan tovább. Átöltözött, egyszerű hétköznapi ruhában van. Se felszerelés, se fegyver nincs nála.

by **Halász Alex** Csüt. Okt. 16 2014, 21:12

indikátorom...szívességet
Fájdalmasan elhúzott alsó ajkak. Féloldalasan jobb arca felé, arra is fordult egy leheletnyit a feje. A dobok.
Valószerűtlenek érzett minden külső hatást, saját gondolatai pedig nem voltak. Kivéve a dobok. Minden csöndben volt azon kívül. A halk mormogás, amit ~ talán ~ a gót ruhás lány szavalt azon a fennhéjázó hangnemében. Azon kívül mindenki csöndben volt és így tett ő is. Nem akarta megtörni a dobokat.
Egyre csak doboltak. A fejében, a fülében vertek tanyát. Arra voltak kíváncsiak, hogy mikor elégeli meg. Mikor üvölt fel, hogy hagyják abba. Ám ő nem tett ilyet. Csak szép csöndben meredt előre. Nem volt semmi, ami ezt megtörhette volna. Érezte, hogy matatnak körülötte, ám ez sem tudta kizökkenteni őt.
Meghalt.
Háromszor is a mai nap.
De mégsem.
Nem halt meg.
Él.
Élni akart és most él!
De hát meghalt!
De hát mégsem halt meg! Hiszen él! Lélegzik!
Fájdalmasan húzta le jobb arcfelét az ideg. Képtelen volt figyelni, gondolkozni, koncentrálni bármire is, pedig szétvetette az a félelmetes jelenség, amit ismeret hiányának nevezünk. Nem volt semmi, amivel magyarázni tudná azt, hogy miért van még itt! Valahol mélyen még élt benne a kis hangocska.
Azért nem, mert nem nézel körül.
De nem tudott. Nem mert, nem volt képes rá. Meghalt. Egyre csak ezt suttogta egy belső, idegen hang.
~ Meghaltál. Az enyém vagy. ~
Az enyém vagy....
Hirtelen, valami bizarr oknál fogva lekerült róla a kalitka, ~ ekkor vált láthatóvá csonkja jobbja is. Kuromajo műve. ~ ő pedig ösztönösen tett egy lépést előre, amerről Hinarit vélte. Szavakat azonban nem formáltak ajkai, nem nyújtotta ki a kezét feléje. Csak tett egy határozott ám annál jóval kevésbé szilárd lépést a lány felé.
A lábai nem tartották meg. Az első fél lépés után kifordult a bokája ő pedig fél térdre esett. Ugyanolyan hang nélkül, mint mikor Raiga belé szúrta másodszor is a kardot és megremegett az avatárja.
Ezt érzékelte. Pont mint akkor, amikor először éreztem fájdalmat. Hinari előtt...
Most is őelőtte esett össze. Minden zökkenés nélkül, annyira természetesen történt, hogy annál már aligha lehetett volna folytonosabb egy összecsuklás, mint amit most ő produkált. Ahogy a nagy könyvben le van írva.
Elhasalt, üres tekintettel, arccal előre, és meg se nyikkant.

by **Hinari** Szomb. Okt. 18 2014, 13:56

Tűrni. Nehéz volt, de így, hogy befejeződött a játék, már legalább volt értelme. Élünk. De… Próbáltam másra figyelni. Elterelni a gondolataimat, ám Alexre nézve csak a fájdalmam fokozódott, látva az arcát, így akarattal próbáltam másfelé fordulni. Kuro ideális alany volt, s ha bármi kérdés fel is merült volna bennem, ami a menüjét illeti, továbbra is csöndben maradtam, mintha ott se lennék. Hagytak időt nekünk. Pillanatnyi szünet a következő forduló előtt, s én próbáltam ezalatt annyit pihenni, amennyit csak lehet. Félig behunyt szemmel léteztem, mélyeket lélegezve, tekintetem csak akkor emeltem kérdőn a lányra, amikor megszólalt. Hát persze. Méghogy miattam. Elhúztam a számat, de nem feleltem neki. A jobb vállamban még mindig éreztem a lüktetést. A pirosat jobban érdemelné. De ha valamit, hát azt megtanultam az előző percekben, hogy néha jobb nem megszólalni. Csak tűrni. Főleg ebben a helyzetben, ahol simán megölhetnek még, Freya kérése ellenére. A fiúra pillantottam: elég csak egy kicsi, egy lehelet, és visszafordíthatatlanul eltűnik a piros pont az életcsíkjáról. Aggódtam érte. Még nem úsztuk meg ezt. Korántsem.
Így aztán a kelleténél is jobban megijedtem, amikor mindkettőnket elengedtek, és Alex szinte kizuhant a dobozból. Annyi szerencsém volt, hogy nem voltunk egymástól messze, az a másfél méter kevés volt ahhoz, hogy ne érjek oda hozzá, mielőtt elesne. Ám én se voltam teljesen jól. Mindkét vállam fájt, az egyensúlyomat pedig szinte lehetetlen volt megtartani a sok egyhelyben állás után, ekképpen persze én is összerogytam, ám a fiút óvtam az eséstől; végig tartottam, már amennyire ez ebben az állapotban, súlyemelés nélkül lehetséges volt. Tompa puffanás, ahogy földet értünk, ám ez legalább már nem fájt. Aztán se előre, se hátra. Az eszméletlen fiút az ölembe fektettem, s nem foglalkozva a körülöttem lévőkkel, hívtam le a menümet, ám nem a teleportkristály és a menekülés járt a fejemben. Gyorsan végigpörgettem az itemlistát, kis megkönnyebbüléssel fogadva, hogy a felszereléseim is ott vannak, ám nem időztem sokáig rajtuk: előhívtam az egyetlen nagy potimat (bosszankodva, hogy nem táraztam be belőlük normálisan), majd megpróbáltam megitatni azt a fiúval.

by **Halász Alex** Szomb. Okt. 18 2014, 19:20

Hallani. Őt. Puhára esni. Érezni a láthatatlan kezeket. Gyengéden fogják, mégis erősek. Erős, női kezek. Hallani , ~ vagy hallani vélni ~ a szívverését. A lélegzetét. Érezni, hogy megemelkedik a mellkasa a fiú feje felett. Hagyni, hogy elnyomja a fáradtság. A kimerültség feletti akaratot elengedni. Végre megpihenni. Lehunyni a szemeit. Egy veszélyes pillanatra valóban eszméletlen lenni. Még az is lehetséges, hogy ha rajta múlik ott is marad a pihentető, és védőn körülölelő sötétségben, ám a rendszer nem hagyhatta annyiban, hogy egy ájult játékos fetrengjen valahol, valamelyik szint, valamely eldugott rezidenciáján. Így kénytelen volt, ~ sajgó fejjel, doboló dobhártyával, és elnehezülő szemhéjakkal ~ rácsodálkozni a világra zöldjeivel. A szembogara annyira megnyúlt, hogy már alig látszott az írisz. A sao világa ~ azaz Kayaba Akihiko ~ még ebben az apró részletében is igyekezett valósághű maradni. Rosszul érezte magát. A szájában furcsa, ragacsos nyál keveredett, vas ízű lével, ami összetapasztotta. Kiszáradt.
Ám az az elemi félelem, ami a ~ potis üveg ~ bizarr izé megjelenésekor feltülemkedett benne, minden szomjúságot, vagy kiszáradást a háttérbe parancsolt.
Megremegve húzta magát arrébb, ~ de legalább is a fejét el ~ onnan, ahol az előbb volt. Halkan felnyögött és öntudatlanul tapasztotta még jobban ~ még ennél is jobban ~ össze a száját. Egy cseppet sem kér. Elege volt a meglepetésekből. Fel se merült benne, hogy talán segítség, hogy baráttól jött. Biztosra vette, hogy ez nem lehet igaz! Félt. De csak egy halvány makacskodás az élethez.
Megharcolt érte. Feladta. Odaadta és megkapta! Nem fecsérelheti el ~ egyetlen hpval a nyakában ~ egy bugyuta méreg miatt! Bizony nem. ><

by **Hinari** Szomb. Okt. 18 2014, 20:07

Olyan gyengéden fogtam, ahogy csak lehetett, azzal a minimális életével, ami maradt neki. Még a potiont is igyekeztem óvatosan tenni a szájába, hiszen akár a legapróbb mozdulat is okozhat hp-veszteséget a védett övezeten kívül. Igen kockázatos másodpercek voltak, túl akartam már lenni rajtuk, Alex azonban elhúzta a fejét, összepréselve ajkait. Ébren volt, nyitott szemei erről tanúskodtak, de még nem teljesen tért magához. Reflexes reakció? Ajkaimba haraptam, úgy fejeztem be a sóhajtást, mely előtört belőlem.
- Alex, én vagyok az. Hinari. Annabell – hajoltam még közelebb hozzá, az azúrkék szempár a zöld párján tükröződött, kutatva a tekintet mögötti jelenlétet, a felismerés csillanását – Potion. Feltölti az életed. Az enyém – mutattam neki, ám nem történt változás. Teljesen kikészítették. Fogaimat csikorgatva egyenesedtem fel, továbbra is az ölemben tartva, úgy néztem végig rajta, arcomra viszont kiült a döbbenet, amint megláttam a jobb kezét. Kezeim közé vettem, tenyerembe zártam, úgy néztem fel Kurora, szemeim izzottak a gyűlölettől és a megvetéstől. Ez teszi őt boldoggá!? Kedvem lett volna felkapni az egyik kardot a földről, és beleállítani. Szabad kezem ökölbe szorult, ám visszafogtam magam: meggondolatlanság lett volna rájuk támadni most, a kicsinyes bosszú pedig úgyse változtat semmin. Benntartottam a levegőt, úgy nyugtattam le magam, könnyes szemmel fordulva vissza a fiúhoz – Alex, meg kell innod – kezdtem kétségbeesni. Nem tudok rá hatni. A fejemet ráztam, görcsösen szorongatva a fiolát. Végigsimítottam az arcán – Muszáj, így bármikor meghalhatsz – De semmi. Magamban szitkozódtam, mégegyszer átfutva az itemlistát, ám nem volt benne gyógyító kristály, de még a céhbankban sem. Oh sh… Pont ilyenkor. .__. Eldöntöttem, hogy amint kijutunk innen, feltöltöm a készletem, anélkül én ki nem lépek a védett övezetből mégegyszer, ez azonban a pillanatnyi problémámon nem változtatott. Újra odahajoltam hozzá, ajkaimat az övére tapasztottam, s bár eleinte ezt se fogadta jól, csak megdöbbenten pislogott rám, de aztán csak engedett ő is. Mosolyogva engedtem el a kezét, hogy elsöpörjek egy az arcába hulló hajszálat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve én vettem be a potiont, csak éppen nem nyeltem le, nehogy engem gyógyítson véletlenül. Ezután pedig újra odahajoltam hozzá, forróbban és hosszabban ismételve meg a csókot, nem hagyva a fiút addig, ameddig a szemem sarkából nem láttam a gyógyulást. De nem hagytam abba. Élveztem, megnyugvással és boldogsággal töltött el, s nem is foglalkoztam semmi mással; csupán a semmiből jött ölelés zökkentett ki a fiúból, s egy pillanatig azt sem tudtam, kitől merről és hogyan kaptuk. Csodálkozva néztem fel, szőke fürtök, ismerős hang. Freya. Elmosolyodtam. Érdekes módon, még a játék előtt történtek ellenére sem tudtam haragudni rá. Hisz megmentett minket.
- Thank you, Freya. Sincerely thank you – mondtam, enyhén bólintva mellé, ám amikor a kulacsért nyúltam volna, arcom eltorzult a fájdalomtól. A szúrás nyoma vörösen izzott még mindig, hiába akartam elfelejteni, hogy ott van. Hogy lüktet, hogy fáj. Még mindig…

/1x Nagy Potion elhasználva/

by **Halász Alex** Szomb. Okt. 18 2014, 20:52

Mint amikor a hangot leveszik egy lemezről, és csak üres csobogássá válik elegyük. Zavaróan elmosódó hangok, amik jelenthetnek bármit, de így semmit sem jelentek igazán. Lehet életed, de ugyanígy lehet élezed is, meg így tovább. Suspect

Akart is meg nem is figyelni a szőke haj tulajdonosára. Hitte is meg nem is, hogy Hinari az.
Annabell.
Lehet, hogy csak beképzeli magának. Hogy a lány már meghalt, és őt csak azért hagyták még egy kicsit élni, hogy lássák, mikor esik le neki. Talán már felfogta egyszer, csak annyira sokkolta, hogy elájult. Összeesett, és most a padlón fekve könnyebb halucinációval nyugtatnia magát, mint szembenéznie az igazsággal.
És valóban.
Alex, ~ ahogy ez az eshetőség az eszébe jutott ~, el is vetette egyből a lehetséges válaszok tárházából. Vagy éppen ellenkezőleg. Ki hogy gondolja. Elfogadta hamis Hinarit, mint az agyának szüleményét a lányról, akit szeretett, és pontos másaként ugyanúgy szerette, mint mikor hús vér ~ pixelei ~ valójában állt előtte. Kívülről, ami látszott rajta, az nem a mosoly, vagy az elfogadás volt, hanem egy kis megingás a tartásában.
A lány ölében van a feje. Jó érzés... de mi van, ha Kuromajo játszik vele és nem is a képzelete? Ezt sokkal kevésbé tudta elfogadni. Fintorgott rá, ~ a gondolatra ~ és már szóra nyitotta volna a száját, de hát csak nyöszörgések jöttek ki az ajkain. Nem akart Kuormajo ölében feküdni.
Pont akkor kezdett kicsit erőszakosabban fészkelődni, mikor a lány szemei közé meredt. Megijedt, és pupillái tágra nyíltak a megdöbbentségtől. Mindenesetre ez lehűtötte és fektében maradt. A lány magyarázott. Élénken, és egyértelműen neki, de őt ez nem érdekelte. Hinarit akart, semmiféle színes üveget. Nem kell neki üveg. >.> Neki Hinari kell, és olyan szörnyű volt, hogy ezt nem tudja a tudtára adni a jelenlévőknek. A szőke fürtök tulajdonosa a kezei közé vette az ő jobbját.
Ne a jobbat. QQ
Felnyögött fájdalmában.
Adjátok vissza Hinarit! QQ
Fejfájással küszködve, remegő szempillákkal meredt előre, és minden mondat után ~ gorombán ~ mordult valami érthetetlent, lefelé görbített ajkakkal. Nincs Hinari. Ő biztosan már... ekkor érte a csók.
Előbb el akart húzódni tőle. Neki Kuromajo csókja nem kell, még ha Hinari álruhában van is, de nem volt hová menekülni, és... olyan édes volt.
Hinari?
Egy pillanatra a remény sugara csillant meg lélektükreiben. Lehet, hogy visszajött? Kuromajo nem így csókolt. Kellett, kelletlen, de azt is megtudta, hogy a kis hárpia hogy csókol, és az, aki most hajolt le hozzá, teljesen máshogy. Az ő csókja édes!
A csók tulaja valamit matatott egy darabig, de Alnak csak a ráadás járt a fejében. Szinte sóvárgott érte, nem volt érdekes, hogy a lány mit csinál, csak csókolja meg még egyszer!
Neki kell lennie Hinarinak! Talán mégis az elméje játszadozik vele és akkor most röhejesen festhet. Talán tényleg megőrült. Ez azonban most a legkevésbé sem zavarta. Csak a csókját akarta. Rá volt írva, és meg is kapta.... az a csók új erőt adott neki. Jobban érezte magát tőle. Feltöltötte. Érezte a poti hatását, valahol mélyen tudta, hogy így itatták meg vele a löttyöt. De jobban volt! És ez nem a poti, hanem a csók hatása!
Ahogy elváltak ajkaik, egy újabb személy ~ az aki az elején lelépett. ~ egy újabb szőkeség rontott rájuk. Kissé bosszankodva ~ elvették Hinarit ~ de már sokkal több értelemmel a tekintetében nézett vissza a vidám lányra. Persze felülni a világért sem ült volna fel. Jó neki itt ahol van. ><

by **Cardinal** Vas. Okt. 19 2014, 17:42

Freya sugárzó mosollyal jártatja a tekintetét köztetek. Gyerekes öröm ez, ahogy a nem túl régi, rossz emlékeiben is láthatja Hinari, hogy azért mégis csak egy fiatal, éretlen fruska a szőkeség, és nem egy félelmetes amazon.
- Szép pár vagytok <3 - szemlél titeket elégedetten, azonban az örömteli mosolya lefagy az arcáról, ahogy Hinari háta mögé téved a tekintete. Vagyis a hátára. Oda is hajol, majd elhúzza a száját, és egy tőrt húz ki Hinari hátából. Nem fáj, ez már nem.
- Kuro, olyan undok vagy! - vágja hozzá a kuncogásban kitörő lányhoz a fegyvert, aki aztán a tőrét elteszi és ő is útnak indul az ajtó felé.
- Köszönöm a bókot, Freya-san =) Megkaptam, amit akartam, igazán köszönöm ezt a szép estét. Alex-san, neked különösen ^^ - kuncog tovább, majd még egyszer visszanéz és elhagyja a helyiséget. Reménykedhettek benne, hogy most láttátok utoljára, de ne nagyon bízzatok benne. A mellettetek kuksoló Freya mellett már csak Victor tartózkodik a helyiségben, ő viszont most megelégeli a meghitt hangulatot és megköszörüli a torkát.
- Nem teljesítettétek az elvárásaimat, ugyanakkor nem lenne tőlem tisztességes, ha a megpróbáltatásaitokért cserébe nem adnék valamiféle kárpótlást. Éppen ezért hajlandó vagyok meghallgatni, miféle kívánságok járnak két ilyen fiatal fejében - karizmatikus hangja betölti az egész termet, magára vonja a figyelmet. De ti vajon mit reagáltok rá?

by **Halász Alex** Vas. Okt. 19 2014, 21:45

- Thank you, Freya. Sincerely thank you. – A szavak úgy hatottak nála, mint saját gondolatok. Fogalma sem volt róla, hogy ki ez a Freya, csak sejthette, hogy a hang tulajdonosa a szőke idegenre gondol, azonban hálás volt neki, bármit is tett. Arra, aki olyan durván eltaszította a meghitt pillanattól. Freya, ~ tehát akkor így hívják ~ kijelentette mennyire megvan elégedve a látvánnyal. Történetesen, hogy ők mennyire összeillenek. Chö, hát persze! ˇˇ Már első perctől kezdve tudta. Pedig volt ám itt minden. Szinte biztos volt az elején abban, hogy van valami közös Hinari és a szőke idomárfiú közt. Nah meg ott volt Esu, akivel meg ő maga nem tudott dűlőre jutni. Ám gondolatai mindig Hinarira terelődtek vissza, így nem is volt kétség, hogy ha azt nem is tudja, mit érez a másik lány iránt, az már biztos, hogy Hinari iránt többet, mint puszta ismeretségi kapcsolatot. Sokkal többet. És még annál is többet szeretne. Talán a végén maga Esutel chan vetett véget ennek a kis dilemmának. Persze kínos volt a Viadalos jelenet, amit a bugyuta hasonmása lerendezett ( és az előbbiek után talán már nem is annyira irreális ~ sajna ~ ), de ez még közelebb hozta szíve választottjához. És Hinarinak is bejött. x)
Épp kászálódott fel fektéből ~ úgy döntött látni akarja rendesen is, nem csak fejjel lefelé a szőke fürtök tulaját ~ mikor az a Freya nevű ~ láthatóan angol akcentussal dolgozó ~ lányka hirtelen érzelmet váltott.
- Mi? oO - A látványra megvillant a szeme az undok dög után. Csak kotródjon el. >.> De szerencsére se nem fájt, se nem volt nagy hp veszteség a sebzése. Ezt első kézből tanúsíthatja, így csak szúrós tekintettel figyelte ahogy kilép a gót ruhás nőszemély. Nem volt hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy még felel is a provokálásaira. Ha neki ez örömet okozott, akkor ~ egy beteg állat ~ örüljön neki ez egyszer. Nem áll szándékában még egyszer örömet okozni neki. <.<
A férfi hang viszont visszazökkentette a valóságba, onnan ahol Kuromajo ment ki az ajtón át. Valszeg már rég kisétált, pár másodperces késéssel fordult meg. Elhúzta a száját, és már az ajkán volt, a .... amikor becsukta a száját, és megint kinyitotta, majd ~ csak úgy mellékesen megjegyezte magának, hogy a nagydarab már nincs a szobában ~ mégis kiejtete az első szavakat, amik eszébe jutottak.
Lévén nem jutottak az eszébe mások.
- Ha már így megkérdezted, semmi sem tenne boldogabbá, minthogy a kis csapatoddal fognád magad és nem kerülnétek többé a szemünk elé. >.> - Próbált "ártatlan " tekintetett vágni hozzá, de csak egy duzzogás járt hozzá. Habár nem volt célja az instant kill, ha netalántán bedühödne a srác, így hát még hozzátette sietve, hogy - De inkább átadom a lehetőséget Hinari channak. Rolling Eyes

- Ekkor nézett rá a lányra először.
Gyönyörű...

by **Hinari** Hétf. Okt. 20 2014, 11:40

Lassacskán kezdtem megnyugodni. A vállaimban lévő lüktetés is fokozatosan alábbhagyott, és úgy tűnt, hogy tényleg vége van, már nem akarnak tőlünk mást, megkapták az élvezetüket mindannyian. És Alex is jól volt. Megkönnyebbülve szemléltem, ahogyan felül, és örültem neki, hogy a közelében lehetek. Éppen szőke kaszttársamnak akartam felelni valamit, amikor belém fúródott a tőr. A bizsergést ugyan előbb éreztem meg, mint a rámtörő ijedtséget, ám kellett egy pár másodperc ahhoz, hogy felfogjam, nem fáj, és tulajdonképpen sebezni se sebzett sokat. Hitetlenkedve meredtem rá a kuncogó lányra, ám Freya helyettem is kommentálta az eseményeket, így én nem szóltam bele. Csak a homlokomat ráncoltam, végül arra a következtetésre jutva, hogy Kuro képes a menüjében állítani a fájdalomérzet erősségét, a felállás azonban egyáltalán nem tetszett. Elhúztam a számat a gondolatra, ám a lány eltűnése után én is inkább a jelenlévőkre koncentráltam, s ami azt illeti, kedvem se volt most az idegbeteg lánnyal foglalkozni. Helyette Victorra vetettem pillantásom, valamiféle befejezést vagy konklúziót várva tőle, s a férfi nem is késett sokat a válasszal.
Hogy mi jár a fejünkben? Alexra néztem, s belepirultam a gondolatba. Izéé… Gyorsan elkaptam a tekintetem. Legszívesebben azt feleltem volna, hogy per pillanat csak a fiúval akarok lenni, lehetőleg tőlük távol, ám Victor nyilvánvalóan valami más feleletet várt, így egy kis hezitálás után – ha Al már úgyis átadta a dolgot – végül újra felnéztem az öltönyösre:
- Mármint azon kívül, hogy szabadon elmehessünk? – kérdeztem, merthát ez nem egy elhanyagolható pontja volt a kívánságoknak, s semmilyen trükkbe nem akartam beleesni így a legvégén – Hmmm – pillantásom újra Alexre tévedt, majd Freyára, onnan pedig önkéntelenül is a lány övére, arra a pontra, ahol a fegyvertokot szokta hordani. Végül vissza az öltönyösre – Hát… - kezdtem, de hiába tűnt úgy, hogy minden figyelmem Victorra összpontosítom, fél szemmel a lányt néztem mégis, elsősorban az ő reakciójára voltam kíváncsi – Jó lenne, ha visszakaphatnám a fegyverem – mondtam ki, direkt nem nevezve nevén: ha a férfinak úgy állítom be, mint egy átlagos tárgyat, talán könnyebben rábólint. Lesütöttem szemeimet, ám hamar visszanyomtam a lelkiismeret-furdalásom, úgy tettem hozzá, újra felnézve – Ha nem lett volna ez a „játék” – nyomtam meg a szót, éreztetve kételyeimet a helyességével kapcsolatban - még mindig nálam lenne. Besides, – váltottam angolra, Freya felé fordulva, s mosolyogtam rá – all is fair in love and war.

by **Cardinal** Hétf. Okt. 20 2014, 15:31

A férfi hümmög egy keveset, és a szakállkáját simogatja. Megfontolja minden szavát, mielőtt Alexre reagálna, hiszen nem sürgeti semmi és senki, de azért a hallgatása nem válik kellemetlenül hosszúvá, éppen ideális szünetet hagy a szavak között.
- Nem garantálhatom, hogy véletlenül nem lesznek részesei valamelyik játékomnak, de amennyiben úgy kívánják, mellőzhetem önöket a jövőben az efféle... közvetlen megkeresések esetében - válaszolja végül kimérten bólintva, majd tekintetét a két lány felé veti. Freya arca persze máris durcássá válik, és hevesen rázza a fejét, afféle néma "nem adom, az enyém" gesztust sugallva, és pillanatokon belül szavakba is formálja a véleményét.
- Nem! Tisztességes küzdelemben nyertem el a Szerelem erejével. Csak akkor kaphatod vissza, ha bebizonyítod, hogy mélyebb iránta a szereteted, mint az enyém <3 - fújja fel az arcát sértődötten, majd Victorra néz, aki elmosolyodik, közelebb lép hozzátok és ráteszi a tenyerét Freya fejére.
- Ha ez valóban így van, akkor sajnos nem tehetek semmit. Csak olyasmiben segíthetek, amit a hatásköröm, a befolyásom, vagy a vagyonom megenged. A társaimra ezek közül egyik sem terjed ki - jelenti ki határozottan a férfi, ezzel kicsalva Freyából egy szemtelen nyelvnyújtást Hinari irányába - Ha ez minden, akkor azt hiszem csupán annyi maradt, hogy visszateleportáljuk önöket Taft főterére, vagy bármelyik másik teleportkapuhoz, amennyiben úgy kívánják - mondja egyfajta búcsúzást előkészítve. Úgy fest, most megkímélnek titeket az altatástól és azok talán kellemetlen utóhatásaitól. Pedig a köpenyes kisember ott van a teremben, csupán eddig nem vettétek észre. Vajon mióta van itt?

by Ajánlott tartalom