Re: [Küldetés] Bonds

by **Cardinal** Szer. Szept. 24 2014, 21:54

Masszív fémszerkezetekbe vagytok belebújtatva, nem tudjátok feldönteni, se kárt tenni bennük. Raiga, a melák az asztalra csap erélyesen, meginog rajta a vízzel teli pohár, amiben Hinari tulipánja éldegél. A beszélgetésük (vitájuk?) elcsendesedik erre, de még mindig nem rátok figyelnek.

by **Hinari** Szer. Szept. 24 2014, 23:22

Elhúztam a szám, elernyesztve kezeimet a feszülésből. Nem, nem megy. Aztán megpróbáltam újra, magam sem tudom miért, talán egy utolsó, kétségbeesett próbálkozás volt, a szabadulás naiv reménye... Nem, nem akartam elfogadni, nem akartam beletörődni a helyzetünkbe, de… lassan kénytelen voltam beismerni, hogy nem tehetek semmit. Mindketten, teljesen kiszolgáltatva annak a háromnak, akik mégcsak ide se néztek.
S talán most először, semmi ötletem nem volt. Se terv, se taktika, se megoldások. Semmi. Csak a fájó tehetetlenség, és a tudat, hogy egyelőre tűrnünk kell, bármit is tegyenek vagy mondjanak, várva, hogy valami változzon, ami új opciókat nyithat, s közben megpróbálni nem elveszíteni magunkat. Behunytam a szemeim, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne essek vissza, nem szabad, meg kell nyugodnom, biztosan van… Emlékezz a hullafalókra. Ott sem omolhattál össze. De az teljesen más volt. Ott tehettünk ellene. Most… Elkeseredetten néztem körbe. Tíztől számoltam vissza, légzéstechnikával próbálva tisztán tartani a gondolataim, és kizárni belőle minden negatívat, igyekezve inkább a számunkra jó dolgokat előtérbe helyezni. Például. Nem akarnak megölni minket. Még. Meg aztán, van ami rosszabb annál. Homlokráncolva ráztam meg a fejem. Az optimizmus olyan messzire került el, hogy legszívesebben felnevettem volna. Szemeimbe újra könnyek gyűltek, de ezúttal nem hagytam, hogy egy cseppnyinél több termelődjön. Freyja szavai jártak a fejemben, rendre ismételgettem őket, addig, ameddig én magam is elhittem, hogy képes lehetek rá. Szelíden pillantottam Alex felé, terelve a gondolataim. Ébren volt, de még nem fogott fel mindent. Egy biztató mosolyfélével próbálkoztam, sikertelenül, olyannyira, hogy ajkaimba harapva sütöttem le a szemeim. Segíteni szeretnék neki, de… képtelen vagyok rá. A gondolat nem tett jót, s ha nem akartam bepánikolni, folytatnom kellett a logika áramoltatását, egy olyan helyszín és esemény felé nyitva, ami eddig kimaradt. Nem néztem az asztal felé. Csak hallgattam őket, lehajtott fejjel. Megkülönböztetve a hangjukat, összpontosítva, hogy kihalljam, miről beszélnek, mindent, amit csak tudtam. Nem voltak ők olyan messze, hogy jártasság kellett volna hozzá, és minden szónak volt jelentősége, információtartalma. Közvetíthették a felek hozzáállását, véleményüket, habitusukat és sokminden mást is, az adott témáról már nem is beszélve. Mérhetetlen mennyiségű adat, melyeket ki kellett elemezni, levonni a megfelelő következtetéseket, s végső célként, megtudni, mit terveznek, s hogy melyikük milyen oldalt, milyen opciót képvisel. Ideális és elég nehéz feladat ahhoz, hogy ne érjek rá az érzelmeimmel foglalkozni.
Csak akkor emeltem fel a fejem, amikor meghallottam a rendszer jellegzetes hangját: immortal object. A lila hatszög makacsul pózolt kicsit az asztal fölött, majd eltűnt. Nem értettem. Védett övezetben vagyunk? Ez egyáltalán nem illett bele a képbe, itt csak párbajjal tudnak életet levinni nekünk, s mivel a doboz akadályozza a párbajelfogadást, egy előzetes felkérés pedig hármuk közül csak egyiküknek engedi a sebzést, a védett övezet számukra hátrányosabb. Nem mintha akár egy ember ellen tudnánk védekezni... Sóhajtottam. Volt egy olyan sejtésem, hogy mindent pontosan kitaláltak...

by **Halász Alex** Csüt. Szept. 25 2014, 22:48

Itt van,... itt van! Itt van! Itt va- mit tegyek? Gyerünk, szedd össze magad Alex! Gyerünk!
Megrázta finoman a fejét.
Szedd- szedd össze magad! Menni fog. Mennie kell! Ha, haahh.
Tudta, hogy nem szólalhat meg. Újra megrázta a fejét, de most már erősebben. Sírásra görbült ajkakkal ~ vagy inkább kiáltásra ~ vicsorított maga elé. Szúrta a belsejét a félelem. Megtört. Az a nő...
... az a nő.
Megölt.
Újra megrázta fejét, kétszer egymás után. Egyre hisztérikusabban.
Ennek semmi értelme! Állj le! Tereld el a figyelmed.... megölte bennem az embert! Az emberbe vetett hitemet! Nem! Ha ennyi elég hozzá, akkor sosem bíztam az emberi jóságban. Pedig én igenis... a vörösöket is csak azért szánom, mert ha megválto-megtr...
Nyelt egyet.
.... akkor nem kell megölnöm őket.
Tágra nyítl a szeme. Látott valamit maga előtt. Rájött arra, amit eddig saját maga elöl is rejtegetett, de ebben a szent pillanatban úgy buggyant ki az elméjéből, mint egy szennyes, rothadó bűzcsomó.
Meg akarom ölni őket. Nem kellenek. A világ férges, és miattuk az!
Nem. Nem! Én se vagyok jobb náluk, nem mondhatom ezt! De miért nem? Én nem gyilkoltam meg senkit! Őket se élvezettel.... deh deh igeen. Mindegy! Ők nem emberek! Eldobták, nem kérik, ahogy Kuromajo se.
Elsötétült a tekintete.
Jobb vagyok náluk. Megvan a jogom ahhoz, hogy megtisztítsam az ilyen férgektől a aa.. ha nem is a világot, de a közvetlen életteremet... Istenem! Már úgy beszélek, mint valami inkvizítor. Talán még rosszab is. Eszembe se jut közben a megbánás gondolata. Csak végezni akarok velük. De hiszen nem is tartoznak ide. Nem valók közénk.
Ne! Neeh! Állj le Alex! Állj le!
Segítség....
- Hinari.... - Suttogta. - segíts... - De nem azt mondta, amire vágyott. Inkább csak, lelkileg. - Vizet.... - A földet nézte. A saját gondolataival üvöltözött, és közben egy valamit tudott csak elhatárolni tőlük. Hinarit. Talán, ő lehetne a víz, ami elmossa a sok szennyet.....

by **Cardinal** Pént. Szept. 26 2014, 19:11

- Mikor lépünk már azok ellen a balfaszok ellen?! Idegesítenek!
- Nincs rá azonnali szükség. Egyelőre elég, ha figyeljük a tevékenységüket.
- De én be akarom zúzni a koponyáját!
És ekkor jött az ingerült asztalra csapás a nagydarab fickó részéről. Most viszont már eleget mozgolódtatok ahhoz, hogy felfigyeljenek rátok, legalábbis egyvalaki mindenképp, akit eddig untatott a két férfi beszélgetése. Őt Alex érdekli jobban, és a fiú kérését meghallva végre talált egy kifogást, ami miatt otthagyhatja az eddigi helyzetét. Elveszi a poharat az asztalról, és miután kivette belőle a virágot, odasétál a kalitkához és arcon önti a harcost.
- Ígérd meg, hogy jól fogok szórakozni, szerelmem =) - teszi hozzá kuncogva, és ad egy puszit is a tehetetlen szádra, miközben végig Hinarit figyeli a tekintetével. Végül hátranéz. A jelentre már felfigyelt a heveskedő Raiga és a végtelenül higgadt Victor is, utóbbi az, aki előrébb lép végül, miután intett egyet a meláknak.
- Elnézésüket kérem a közjátékért, kollégáim ragaszkodtak ahhoz, hogy egy rövidke időt eltölthessenek az önök társaságában. Joggal kérdezhetik, hogy mi okból is vannak itt, különösen ilyen mostoha körülmények között - kezd hozzá beszédébe. Időközben Hinari doboza mellett megjelenik Raiga, és ha nem is úgy, mint egy pehelykönnyű kartont, de azért erőfeszítés nélkül fordítja beljebb az eszközt, aztán ugyanígy tesz Alexével is. Így már láthatjátok, hogy mindkettőtök esetében hét-hét rés tátong a szerkezeteken. Kettő a vállaknál, kettő a combotok magasságában, három pedig a törzseteknél, létfontosságú szervek felett. Igaz itt nincsenek szerveitek, de a lényeg valószínűleg így is átjön. Mindegyik réshez tartozik egy szám is, az egyes és a kettes a vállatoknál, a hármas a szívetek felett, és így tovább hetesig.
- Engedtessék meg, hogy rögtön választ is adjak: egy játékra invitáltam meg önöket, Hinari-san, Alex-san - jelenti ki bársonyos, végtelenül megnyugtató hangján.

by **Hinari** Vas. Szept. 28 2014, 00:06

Örültem, amikor megszólalt. Úgy tűnt, egy kicsit magához tért, s rögtön bólintottam, az asztalnál ülők felé fordulva, útközben már ki is találva, mit fogok nekik mondani. Csak udvariasan, persze egy kis éllel, hiszen aligha hittem, hogy egyiküknek se lenne hallgatózása, ennek fényében pedig illetlenség volt a részükről ez a fajta ignorancia. Ám a szavak mégse jöttek: a hollós lány felállt, kezébe véve a poharat, amiben a virág volt. Először naivan azt hittem, hogy meg fogja itatni a fiút, még át is futott rajtam az érzés, hogy azért nemcsak Freyjába szorult itt némi jóság, ám amikor a lány egyszerűen csak leöntötte Alexet… arcomra egyszerre ült ki a döbbenettel vegyes gyűlölet. Amit még tetézett is azzal a puszival.
- Hagyd őt békén! – emeltem fel a hangom dühösen, nem kiabálva, de nem is titkolva a feléje táplált érzéseim, megpróbálva erővel kivergődni magam abból a dobozból. Hiába kellett volna nyugodt maradnom, a lány egyértelműen átlépte a határt. Amit csinált… szánt szándékkal tette, természetesen, s csak miután hátrafordult, jöttem rá, hogy tulajdonképpen ezt akarta. Hogy felhúzzam magam. Ingerülten fújtam egyet, pillantásom pedig mindannyiszor elkaptam, amikor az akárcsak véletlenségből is rávetült az idomár kezében tartott tulipánra. Nem szabadott meglátnia, hogy érdekel. Eközben a két férfi is felállt, mégtöbb okot adva rá, hogy igyekezzek minél hamarabb normálisra állítani a légzésem. Összeráncolt homlokkal mértem végig az öltönyöst, s csak amikor elkezdett beszélni, jöttem rá, honnan is volt ismerős. Jelen helyzetben viszont inkább zavart a stílusából áradó hideg nyugalom, olyan érzésem volt tőle, mintha abszolút érdektelennek tartaná a szituációt és annak szereplőit is. Elhúztam a szám, ajkaimat azonnali válaszra nyitva: hogyha ennyire felsőbbrendűnek érzi magát, nyugodtan ki is fáradhat a teremből. Mielőtt azonban kimondtam volna a gondolatot, a nagydarab arrébb pakolt mindkettőnket, figyelmem elterelte az igyekezet, hogy ne vágjam be a fejem a mozgatásra. Aztán már nem is a ficsúr volt az első. Képtelen voltam palástolni az ijedtségem, nem, nem tehetik ezt, hisz Alex… nyeltem egyet. Ő érzi a fájdalmat. Neki ez nem játék. Hogy én mennyi bizsergést fogok kapni, az egyáltalán nem érdekelt, de őt, őt hagyják ki belőle… Újra az öltönyösre pillantottam, összeszedve magam, úgy ahogy. Ha dűlőre akarok jutni vele, úgy kell játszanom, ahogy ő. Látványosan grimaszoltam, szavaim viszont tisztán és nyugodtan mondtam ki, minden dühtől és rémülettől mentesen.
- Játék… - ízlelgettem a szót hümmögve - A stellanovás játékok jobban tetszettek Surprised

– néztem rá, majd egy leheletnyi szünet után folytattam, mélyen beszívva a levegőt, hogy tudjam tartani a megfelelő stílust – Sajnálattal tapasztalom, hogy ön sokat vesztett az imidzséből – mondtam komolyan, a fejemet ingatva – Viszont ha elfogadna egy tanácsot, Alexet érdemes lenne kihagyni a mókából. Tudja, a megfelelő célközönség megtalálása elsődleges, ennek pontatlansága pedig erőteljesen csökkenti a sikerességet.
Várakozón néztem bele a férfi szemébe: tisztában voltam vele, hogy szavaim nemigen fogják befolyásolni a végeredményt, de nem voltam hajlandó úgy reagálni, ahogyan ők akarták. Egyszer elég volt beleesni ebbe a hibába.

by **Halász Alex** Szer. Okt. 01 2014, 23:11

... szennyet. Talán ki se mondta rendesen a "vizet" kérést, ~ számára legalább is ~ úgy tűnt, hogy kapja is az arcába egyenesen. Elsőre észre se vette, hogy kitől jött a zuhany. Ugyanúgy jöhetett volna akár ... mondjuk Anattól, vagy Hinaritól is, mint attól a gonosz nőszemélytől, aki megkínozta. Rámeredt, majd meglepődött a ~ puszi ~ hirtelenségén. Nem is magán a gesztuson, hanem hogy ilyen könnyen le tudta kapni.
Jah persze, hiszen itt van Hinari.
Félre fordította a fejét. Utálkozva. Ám nem Hinari felé, az ellenkező irányt célozta meg. - Hagyj ki ebből. :/ - Mondaná a lánynak, és még hozzá is fűzné egyből, hogy " Nem szenvedtem miattad eleget? " Vagy, hogy " Megkaptad amit akartál. "
De nem mondott semmit.
A feje lüktetett és a hűs víz még jól is jött ebben a láztól forró állapotában.
Tulajdonképpen még meg is kéne köszönnöm.
És ezzel a szent pillanattal megszületett a gondolat, melyben meg is fogja tenni. Amikor esedékessé válik.
Ha itt lenne Anat, az a fura, bizarr macskás kovács, biztosan maga öntötte volna le azzal a pohárnyi vízzel. Hiszen itt van Hinari!
Ekkor fordították szembe a lánnyal és látnia kellett a kis lyukakat azon a szörnyű tákolmányon.
- Pff, mintha Kuro chan szerkesztette volna.... - Ez volt az első, hogy ~fél~hangosan megszólalt a nagyközönség előtt. Valahogy utálta az egész helyzetét, és ez most egy új oldalát hozta felszínre. Még el is mosolyodott a poénján. Mulattató volt a gondolat, hogy viccet tudott csinálni a nem is olyan rég átélt borzalmakból. Ez erőt adott a számára, noha tudta, ~ főleg látván a lányt és annak reakcióját Mr. Nagyképű felé ~, hogy az ő "tákolmányán" is szerepelnek is ilyen csinos kis lyukacskák. A vállaknál, lábaknál, nah meg a szív fölött, és a tüdő valamint a vese tájékán. És azt is jól tudta, hogy a "játék" keretein belül ki fogják próbálni mennyire valóságos az a hibakód a sisakjában.
Átfutott az agyán egy gondolat, hogy minden ilyen sebzés valójában roncsolhatja az agyát... talán már.... aztán helyette inkább újabb szavakba kezdett, furcsa grimaszba fordulva közben. Hiszen mit tehet ellene? Semmit.
Ő azt hitte, hogy mosolyog....
- Ugyan Hinari. Miért nem játszunk a Kedves Úriemberrel? Surprised

Biztosan nagyon vágyott már pajtásokra, akik játszanak vele. Surprised

Hmmmm .... - Ekkor fordult ~ már amennyire tőle tellett ~ Mr. Nagyképűhöz, akihez Hinari szögezte nyers gondolatait. - Hogy is hívnak, pajti? Oo - Fogta rövidre, majd egy rövid, kuncogó hangot hallatott. Lehet, hogy megbillent valami odabent? o.O - "Sajna" nem mindenkit jegyzek meg. Főleg azokat, akik érdektelenek. ^^ - Tette még hozzá derűsen, mintha így kívánná a jó modor.

by **Cardinal** Csüt. Okt. 02 2014, 00:15

Kuromajo már most remekül szórakozik, legalábbis kuncogása erre enged következtetni. Füle mögé söpör egy tincset, miközben elhalad Hinari mellett, alaposan szemügyre vesz, és végül végigsimít az arcodon.
- Annabell... szép név =) Mikor először találkoztam vele, belesett a szoknyám alá, aztán letagadta - utal ezzel Alexre - Azt állította, másét nézegetné, ezek szerint te járhattál a fejében. Pedig végtelenül unalmasnak tűnsz =) - mosolyog rád bájosan, aztán fél szemmel Alexre pillant, majd Victorra téved a tekintete, és egy grimasz kíséretében odébb is libben tőled. Álmodozó tekintettel foglal helyet egy széken, úgy fest az ő szerepe ennyi volt. A reflektorfény jelenleg az öltönyös figurára esik, akiről az olcsó provokálás könnyedén lepattan.
- Számos irigyem van, maradjunk annyiban, hogy sosem voltam népszerű a játékosok körében. Nem is keresem a népszerűséget - reagál néhány szóban, ezalatt észrevehetitek, hogy a vállára egy méretes pók mászik fel - Sokféle játék megfordult már a kezeim között. Volt olyan, amihez csak egy szimpla döntést kellett hozni, olyan, ahol szociális képességekre, és olyan is, ahol a harci kvalitásokra volt szükség. Egy részük tetszett a résztvevőknek, mások nem lettek közönségkedvencek. Alex-san, visszamenne harmadszor is téglák után nyomozni? - kérdez, majd a kezeit a háta mögött összekulcsolva járkálni kezd előttetek fel, s alá.
- Ez a játék más lesz. Itt a halállal kell farkasszemet nézniük, Hinari-san, Alex-san. Arra a szekrényre kilenc kard van felakasztva - mutat a pengékkel teli polcra - Ezeket a fegyvereket egyenként fogjuk a dobozokon található résekbe beledöfni. Maguk ketten fogják kiválasztani, hogy melyikbe. A tizennégy lyukból azonban kilencnek a belső felére egy fémtányér van erősítve, mely megakadályozza, hogy a penge eljusson a testükig. Ha szerencsések, az összes kard fémtányért fog találni - folytatja az előadást kényelmes, lassú léptekkel elhaladva előttetek újra és újra.
- Raiga-san mindkettejüket pontosan két szúrással öli meg. A céljuk az, hogy ezt elkerüljék. Mielőtt kételkedni kezdenének, a kardok egy kedves kovács ismerősöm jóvoltából gazdagodtak egy olyan attribútummal, mely megengedi, hogy bárki által használhatóak legyenek. Olyan metódussal készültek, mint az egyedinek számító tárgyak. Ha kívánják, bizonyítékot is adhatok - torpan meg, és néz rátok végül arra várva, hogy miképpen döntötök: kértek-e demonstrációt, avagy sem - Hinari-sannak adom a jogot a kezdésre, amennyiben készen állnak. Választhatja akármelyik számot akármelyikük testén - kínálja fel a lehetőséget, a háttérben pedig Kuro-chan arcára elmebeteg, baljós vigyor ül ki.

by **Hinari** Pént. Okt. 03 2014, 00:13

Eldöntöttem, hogy nem idegesítem fel magam azon a nőn. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne fordítottam volna el a fejem, amikor hozzámért, behunyt szemekkel, egy szót se szólva, csak összeszorított fogakkal állva ott, várva, hogy végre békén hagyjon. Alex szavai azonban megleptek. Hitetlenkedve ráncoltam a homlokom, úgy bámultam víztől áztatott arcára: nem ismertem rá. Kiéreztem hangjából a szarkazmust, de nem gondoltam volna, hogy így reagál: óvatosan pillantottam az öltönyös felé, remélve, hogy Al bunkó megjegyzése nem ront az amúgysem túl pozitív helyzetünkön. A férfi viszont ugyanolyan stílusban folytatta, amit eleinte szintén nem tudtam mire vélni. Aztán változott a véleményem. Ha lehet, akkor…
- Tudod, Alex, igazad van Surprised

– bólintottam, szavaimat komolyan ejtve ki, mellőzve minden viccet belőle – A neve Victor, ha jól tudom, csakhogy válaszoljak a kérdésedre – mondtam, nem is figyelve oda Alexen kívül másra: ezúttal nem érdekelt, ki mit szól hozzá. Úgy beszéltem, mintha ők ott se lennének – Úriembernek akar látszani, de a bemutatkozás úgy tűnik nem az erőssége – vontam le a konklúziót, egyetlen pillantásra se méltatva a férfit: nem a megbántása volt a szándékom, egyszerűen csak tényt közöltem, elbeszélgetve a harcos sráccal, amíg még volt rá lehetőségem. Titkon talán pont azért tettem, mert tudtam, hogy a békés csevegés csak ideiglenes állapot, mind kincset érő másodperc, hiszen úgysem kerülhetjük el azt, ami ránk vár. Bármi is legyen az.
Az idő pedig abban a minutumban le is telt: Victor elkezdett beszélni, egyértelműen jelezve, hogy most övé a főszerep, és haladni akar. Nekem pedig ezzel egyidőben be kellett látnom, hogy, bármennyire is ódzkodtam tőle, nem lehet tovább halogatni a legfontosabb kérdéseket, nem lehet tovább úgy tenni, mintha csak egy ismerkedésen lennénk. Féltem az információktól. Nem akartam tudni. Lényem az a része, aki a megfelelő következtetések levonása érdekében minél több ismeretet akart tömni tudatába, most mélyen hallgatott. Szinte el is tűnt. Victor pedig föl-alá járkált, szavai úgy suhantak át fejemen, mintha nem is léteztek volna: szorongva vártam, mikor tér rá a lényegre.
- Nem… - vágtam rá, a végére elhalkulva, persze előtte némán hallgattam végig az előadást, mindent, amit a kardokról és a tányérokról elmondott. De tagadtam az elhangzottakat. Minden racionalitás nélkül hárítottam őket, nem is engedve, hogy a konkrét számok és esélyek eljussanak a tudatomig. Csak a szituáció jött át, és az az egyetlen, sík igazság, hogy én.ezt.nem.akarom. Mégcsak ellenérvem se volt.
– Nem, nem, nem! ... Nem... – ráztam a fejem, beleharapva ajkaimba, hogy ne tudjon több szó kijönni rajta. Nem néztem senkire és semmire. Beszívtam a levegőt. Ezeket a Katana szokta intézni. A százalékos… mindenfélét. Próbáltam számolni, de nem ment. Még az az egyszerű kivonás sem. Nem akartam ezt, nem akartam itt lenni, nem akartam játszani, nem… Mélyeket lélegeztem. Gondolataim lassan, döcögősen indultak be, de áttörni ők se tudták a vastag falat, ami a tudatomat védte. Félhangosan kezdtem el beszélni, mintha csak a bemagolt szöveget mondanám fel – Védett övezeten belül vagyunk, Raiga pedig egyszerre csak az egyikünkkel vívhat párbajt. Mindkettőnket nem tud sebezni, váltott párbaj se lehet, mert az élet visszatöltődik, ha vége a harcnak.
Hogy mennyire hittem ezekben, az még önmagam számára sem derült ki. Száraz tananyag, tudom is, vagy csak olvastam valahol? Igen, igaz, tudom, hogy az. Újra megráztam a fejem. Nem akartam. Mit is vár tőlem? Túl sok volt. Pontosan nem tudtam, hogy mennyi is az a sok, de a taszító érzés olyan erősen itatott át mindent, hogy képtelenség is lett volna megmondani. Lehet... lehet mégse olyan sok? De kezeim csak a levegőt markolták. ... ...... ......... Miért nem vagy itt, hogy helyettem kielemezd? ... ...... Szükségem lenne rád...

by **Halász Alex** Szomb. Okt. 11 2014, 16:32

Nem. Nem, nem, nem! ... Nem... Nem nem nem nem.... csak úgy pattogtak az agyában a szavak. Utálta őket. Elszorult a szíve tőle. Olyan érzése támadt, amit még Kuromajo utálatos kis produkciója sem tudott előhozni belőle. Nem egyszerűen félt. Rettegett. Ez a rettegés azonban olyan mértékben szorította össze minden porcikáját, mintha a lelkébe marrtak volna. Hosszan, kegyetlenül. Az a sok nem. Tovább vonaglottak az agyán, nem tudta megállítani. Nem nem nem.... azt hitte, hogy elsírja magát. Ehelyett még eszelősebb vigyort terített az arcára.
- Aham! - Elcsuklott a hangja. - Mindent értek. Rolling Eyes

- Hinarira nézett, kacsintani szeretett volna, nem úgy sunnyogni, mint amikor a hollós lány emlegette a bugyiját! Nem is nézte meg! .... Vagy, legalább is nem emlékszik rá. Ám arckifejezése egyetlen érzelmet tudott magára venni. Annál cövekelt le és nem mozdult el onnan.
Sajnálom.
- Vic pajti. x3 - Fordult ideges közönyösséggel a játék vezetőjéhez. - Hát ez oltári unalmas. :/ - Még forgatta is a tekintetét. - Egyszerű szerencsejáték. Mit gondoltál ki fogja ezt élvezni? Még szterintem a kis Kuro chan is jobbat tudna kitalálni. Rolling Eyes

De mondok neked valamit. o.o Nem veszett ügy, feldobhatnád valamivel, ami színesebbé teszi. Mondjuk találós kérdésekkel, vagy bármivel, amire ha tudunk felelni, akkor kapunk valami ajándékot. Az ajándékot mindenki szereti. x3 - Favigyorral meredt rá. Pontosan jól tudta, hogy olcsó az egész, és annyira bohóc, amennyire csak lehet, de rájött még valamire. Nem mondaná kifejezetten, hogy élvezné, ~ főleg Hinari veszélyeztetettsége révén ~ de nem is fél halálosan. Pedig kellene. Valami régi bizsergés vett erőt rajta. Határozottan kellemes, nosztalgikus érzés. Mikor ölre mentek egymással a dojoban vetélytársaival. Győzni akart!

by **Cardinal** Vas. Okt. 12 2014, 15:59

A férfi csak csóválja a fejét, noha teljesen természetes az a tagadás, ami mindkettőtök fejében lezajlik ezek között a körülmények között. Elvégre kiszolgáltatott állapotban vagytok, védtelenül, sarokba szorítva, az egyetlen menekülési útvonal pedig az, ha megnyeritek ezt a kétségkívül elmebeteg játékot.
- Biztos benne, Hinari-san, hogy ez a terem valóban védett övezetben van? - teszi fel a kérdést, majd int Raigának, aki kissé fancsali képet vág, és egy rövid időre itt hagy benneteket, eltűnik a helyiségbe vezető ajtón túl - Számos terület tulajdonosa vagyok, épületek, kazamaták, egész falvak vannak már a nevemen. Ahogy egy céhháznak, úgy ezeknek is vannak bizonyos beállítási lehetőségei - közli veletek, továbbra is teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a provokálási kísérleteitek, rezzenéstelen arccal beszél tovább. Egészen addig, amíg a melák vissza nem ér, hatalmas markában pedig egy ing és a ruhát viselő tulajdonosa leledzik. Egy fiatal, ájult férfit húz maga után a földön, mintha csak egy rongybaba lenne. Úgy is dobja le. Sárga az indikátora, az élete viszont teljes, de már nem sokáig. Amint Victor int, Raiga leakasztja a hátáról a méretes Hentesét és mire meg tudnátok szólalni, elemi erővel lecsap, azonnal pixelekre robbantva a szerencsétlen flótást. Victor ezután újra felétek fordul, és rövid hatásszünetet tartva folytatja, mintha mi se történt volna.
- Noha még érezhetően nem jött rá ennek a játéknak a kulcsára, annyiban igaza van, Alex-san, hogy a jutalomról még nem szóltam. Ha az egyikük túlélné a játékot, annak hajlandó vagyok teljesíteni bármilyen kívánságát. Akár itt, akár... a valós világban is - mosolyodik el - Kezdhetjük? Hinari-san?

by **Hinari** Vas. Okt. 12 2014, 16:59

Volt egy zavaró, rettenetes nyugodtság abban, ahogyan feltette azt a kérdést. Tudtam, hogy Alexnek akartam mondani valamit, megnyugtatni vagy már nem is tudom… de az a hang mindent kitörölt. Összeszorult a gyomrom, amikor a harcos kiment, valami rosszat sejtettem, még azoknál is, amiket ezideig velünk műveltek. Eddig nem is gondoltam, hogy tudják ezt még fokozni, hisz miért is tennék… de abban a pillanatban megváltozott a véleményem.
- Kérlek ne… - nyögtem elsápadva, amint megláttam a fiút – Kérlek… elhiszem, csak ne… - de nem tudtam folytatni. Meghalt. Megöltem. Ez az egyetlen tény, ami a fejemben járt, nem érdekelt Victor rezzenéstelen arca, sem Raiga erejének megtapasztalása. Tulajdonképpen ők… talán nem is voltak hibásak. Legalábbis kevésbé, mint én. Szemeimbe könnyek gyűltek, megállíthatatlanul, s már visszafogni sem akartam őket. Egészen eddig… én fel se fogtam, hogy ekkora befolyással bírnak azok a tagadó szavak. Sose szabadott volna kimondanom őket. Akkor még mindig élne. Ha nem… ha nem tettem volna… miattam… Mégcsak okom sem volt ordítani velük. Pedig akartam. Kiabálni, széttörni ezt a dobozt és… lehet, hogy megálltam volna. Annyi talán lett volna bennem. Megállni, és nem elkövetni Peter hibáját. Nyelni, tűrni, többet és többet, ameddig tönkre nem megyek benne. Nem érdekelt. A pixelek helyét néztem. Én… én nem akartam… Megvédeni őket? Ostobaság… hogy hihettem? Még mindig élne, ha a parkban nem akartam volna segíteni. Segítség… - ízlelgettem a szót. Nem létezik. Gyerekes ábránd. Alexra pillantottam, csak egy kicsit, hogy lássam… nem is tudtam, hogy mit. Valamit. Őrajta. Akármit. De a könnyektől nem láttam őt. Előtört belőlem a zokogás. Szavakat, vádló szavakat akartam formálni, kiadni mindazt, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy megnyugodjak. De tudtam, hogy nem fogok tudni, mindez… túlnőtt rajtam, elérte és felülmúlta a határaim. Üres tekintettel meredtem magam elé. Nem múlt a sírás. Olyan régen sírtam… Ebből állna ez a világ? Lassan elfogytak a könnyek. Nem mozdultam, nem is hallottam semmit. Újra és újra. Nem. Fegyver, gyors, egyetlen ütés, pixelek. Halál. Miattam. Énmiattam. Újra elhomályosodott a látásom. Az a mozzanat, az a kép. Újra és újra…

by **Halász Alex** Vas. Okt. 12 2014, 17:40

Csak félig érték el füleit a lány szavai. Újabb ne. A pixeleket nézte. Ez a szörnyű ember itt van, valóságosan s a helyzet, őrült helyzet. Álmodik! Ez lehet a ... pokol. Félig kinyílt szája nem formált szavakat. Egy döbbent "O"-t sikerült otthagynia, míg végül megbénult. Sokáig.
- Biztos benne, Hinari-san, hogy ez a terem valóban védett övezetben van? - A férfi nem habozott. Talán várta is ezt a tagadást. Azt akarta, hogy lássák! - Ne sírj. - Hallotta rekedtes hangját. Túl kegyetlen volt. Érzéketlen. Valami biztatás félét szeretett volna mondani, de inkább hangzott parancsnak. Egy gyenge, határozatlan parancsnak. Így hát nem nézett a lenszőke haj felé. Csak a szeme sarkából derengett. Tudta, hogy ott van. Sír. Már megint!
Ölni akart és közben azt üvöltözni, hogy "megríkattátok". Torz vigyorba fulladt vicsorgása.
Futó pillantást vetett a rá egyáltalán nem figyelő bohóckodás közszereplőjére. Rá volt írva az arcára, hogy "ezért megöllek". Nem azért, mert megöltek egy ismereten tagot. Hanem mert Hinari miattuk sír!
Aztán, még mindig ugyanazzal az őrült módjára felfestett mosollyal, de egy hozzá nem illő, kedélyesebb hangszínnel szólalt meg.
- Hegylakósat játszunk? Ezt ... - csak a szája mozgott, a férfit nézte, és közben az motoszkált odabent a fejében, hogy ő már halott. - ... mondhattad volna előbb is pajti. ^^ Nos, akkor Hinari chan! Hinari chan? Vagy? - Annyira kedélyesen szólt a lány felé, mintha már már el is felejtette volna mit történt pár perce. Másodperce. - Választanod kell. Ezek a kedves úriemberek addig nem óhajtanak tovább menni a játékban. Surprised

- Úgy beszélt, úgy nézett rá a lányra, amely természetellenesen nyugodt volt ebben a környezetben. - Ne sírj kérlek. - Ekkor csendült fel csak a szomorúság a hangjában. Bántani fogja Hinarit. Rá kell kényszerítenie, hogy őt válassza. Muszáj. - Mond a kettes számot. A karomnál. - Annyira komoly volt a hangja, annyira nem Alexes, hogy az akár egy másik emberé is lehetett volna. Parancsoló, ellentmondást nem tűrő volt. - Tedd meg. - Végig a lányt nézte. Közben pedig az járt a fejében, hogy tulajdonképpen, ő a jó döntés. Nem csak azért, mert szerelmes a lányba, hanem mert ki tudja mennyire lett közben gyenge elméjű a sok elektromos vagy egyéb kisülés miatt a NerveGearjében. Még azt sem tartotta elvetendőnek, hogy csak egy szellem. Egy tudat, amely itt ragadt. Hinarinak van még esélye. Neki biztosan. - Kérlek. - Ám megcsuklott a hangja.
Mást sejtetett alatta.
Siess.

by **Cardinal** Vas. Okt. 12 2014, 17:56

Se Victor, se más nem szólal meg. A pókos idomár hátrébb lép egyet és szívélyes mosollyal int felétek, ezzel is jelezve, hogy átadja nektek a terepet.

by **Hinari** Vas. Okt. 12 2014, 19:23

Mégcsak nem is volt magánál. Nem tudott magáról, elaltathatták, ahogy minket, csak ő már… Miért pont mi? És miért pont ő? Talán jobb lett volna, ha fordítva történik. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam olyan lenni… hiszen hibáztattam érte. Dühös voltam rá. Mert gyenge volt. De most… egyszerre tört rám az összetört csend és a fülsüketítő dübörgés, s a zokogás, ami már kezdett csillapodni, újra erősebbé vált. Ajkaimat szólásra nyitottam. Csak egy mondat. „Ölj meg.” Ennyi lett volna, és vége. Miattam. Egyszerű, nem érdekelt, nem, nem… Vége lett volna ennek a harcnak. De tiltakoztam ellene. Egyre gyengébben, egyre erőtlenebbül. Mindent, amit eddig helyesnek véltem… Nem tudtam elképzelni, hogy a darabokat valaha is összerakjam újra. Mindazok, akiket eddig gyűlöltem, mert öltek… s bár valahol tagadtam, de én is egy lettem közülük. A zöld indikátor csak ámítás. Visszatartottam a levegőt. Hozzám beszéltek. Talán fontos lehet. Felnéztem, könnyes, maszatos arccal, egyenesen a fiú szemébe. Egy pillanatra még a sírást is abbahagytam. Alex… miért? Lehajtottam a fejemet, és szótlanul álltam. Nem feleltem. Hát egyáltalán nem érti? Megráztam a fejem. Te… te még… Rám vártak. Mindenki. A játék. Eddig féltem. Rettegtem, hogy bármelyikünk, vagy akár mindketten is meghalhatunk. Egymás szeme láttára. Féltettem őt, és féltem a haláltól is. Nem akartam. Élni akartam. De most… Egyet tudtam, ő nem halhat meg. Ő nem csinált semmit. De már tiszta volt. Igazából még meg is köszönhettem volna nekik. Mélyeket lélegeztem. Tizennégy lyuk, öt hibalehetőség, ha kettőnél többet hibázunk, halál. Furcsa volt kimondani a szót, akár gondolatban is. Furcsa volt nyugodtan kimondani. Érzelemtöltet nélkül. Csakúgy. Halál. … …… Tényleg ez vagyok én?
- Sajnálom… - számomra is ijesztő volt a hang, ami kijött a torkomon. Halk, nyugodt és hideg, rám egyáltalán nem volt jellemző, mintha valaki más vette volna át az irányítást. És talán így is volt - …de a gyilkosok nem élhetnek túl – folytattam kis szünet után. Erőlködnöm kellett, hogy kiejtsem azt a szót. De mosolyogtam. Nem őszintén, nem megkönnyebbülten. Keserűen, végig a zöld szemekbe nézve. Meg kellett értenie. Ő is hallotta, ő is látta. Miattam volt…
- Mehet a szívembe, Victor-san – fordultam az öltönyös felé. De őrá már nem mosolyogtam. Csak végezni akartam, minél előbb. Látni a végét. Valahol kegyetlen voltam, magammal szemben is. De tudtam, hogy így a legjobb. Hogy nincs más lehetőségem, hogy egyedül képtelen vagyok megnyerni és elveszíteni a bennem dúló harcot. Hogy képtelen vagyok eldönteni. Így másra bíztam a döntést. És egyelőre, nem bántam meg.

by **Halász Alex** Vas. Okt. 12 2014, 23:18

Az oroszlán. Erre gondolt. Egy oroszlán tépne, bömbölne. Azon a vérszomjas hangján, ami után halál következik. És ahogy ezek eszébe jutottak, hogy ő is oroszlán.
Ölni akart. Ma már ki tudja hányadszor gondolta el, és ~ gondolatban ~ élvezte is. Ám valójában szörnyedne tőle, mégis egy benső énje csak egy ugyanolyan ~ emberi ~ ténynek vélné, mint a víz szükségességét. A gonoszoknak halniuk kell. És kik azok? Azok akiket most maga előtt lát? Vagy azok, akik ilyenné formálták azokat, akik itt állnak előtte? Azok akik megerőszakolták Kuromajot?
Róla tudta bizonyosan, hogy mi indíthatta el a lejtőn. Úgy vallotta, hogy az ember magától nem fog szörnyűségeket elkövetni. Ez szilárd meggyőződése volt. Ám megvan benne az arra való hajlam. És valamely ~ bármely ~ inger hatására elő törhet a démon.
Ahogy érezte ezt saját magában is. Az oroszlán éhezett.
Azért, mert őt megkínozták? A fájdalom hatására? Biztosan benne van ez is. Bosszú a megaláztatásokért. Hinari miatt? Mert szenvednie kellett? Mert látnia meghalni egy embert? Igen. Ez bizonyosan így is volt. Talán jobban, mint a saját gondja. Hiszen ezt is egy neki szánt pofonnak élte meg. Az ő barátnőjét bántották!
Tudta, hogy mit kell tennie. Ha mást nem, hát felmérgesíti Hinarit, hogy úgy válasszon ahogy leginkább logikus.
Szavai azonban mintha leperegtek volna a lányról.
Össze szűkült a szeme, szája penge vékonnyá préselődött. Szemei lángoltak. Ordítottak.
Ne merd!
De a lány nem is nézett rá, mikor kimondta.
- Bolond! - Szinte sziszegve szűrte ki fogai közt a szitkot. Dühös volt. - Feladod? Gyáva! - Csak a lányt nézte. Tudta, hogy neki nem fáj, tudta, hogy nem halhat meg. Beszélt hozzá, még akkor is, ha tényleg szíven szúrták, és közben igyekezett nem megremegni közben.
Ez a sao. Viktor azt mondta, hogy pontosan két szúrás öli meg, és vannak tányérok, amik felfoghatják.
Utána én jövök. A fenébe is, egymásra fogunk licitálni.
- Pontosan ezt akarták. Azt hiszed, hogy te ölted meg? Így is, úgy is megölték volna. Azért volt, hogy feladd. "Ha kívánják, bizonyítékot is adhatok" - félelmetes hasonlósággal utánozta az idomárt megváltoztatva a hangját. - Ezt mondta a kardnál nem? Szerinted hogyan bizonyította volna be? Térj észhez, Annabell! Ennyi erővel azért is öngyilkos lehetnél, mert nem adtál elég pénzt az utcán kéregető koldusnak! Ha meghalsz, még több életet ölsz meg. Gondolj azokra, akik számítanak rád. A halottak nem térnek vissza, és nem képesek jóvá tenni semmit. De amíg élsz, addig van esélyed változtatni. ... - A lányt látta. Az ő reakcióit figyelte. Azt akarta, hogy megértse. Buta lány. Buta buta!

by **Cardinal** Hétf. Okt. 13 2014, 00:31

- Mily' nemes. De vajon meddig tart a hősiesség? - szólal meg Victor csendesen, utalva a kettőtök viselkedésére - Raiga-san, a hármast legyen szíves hát - fordul a nagydarab felé, aki miután a Hentesét visszaakasztja a vállára, odalép a kardokhoz, és elvesz egyet. Megforgatja a kezében és fintorog egyet, mielőtt Hinari elé lép.
- Tch... nyamvadt fogpiszkáló - kommentálja, majd a lányra néz. Mintha habozna, most egyáltalán nem olyan magabiztos, mint az imént. Azonban végül egy határozott mozdulattal előredöfi a pengét - Nem ért célt - közli, majd hátralép és visszatér a kardokhoz. Valóban, Hinari életcsíkja ép marad, a háttérben pedig Kuro-chan is bosszankodva veszi tudomásul, hogy az első kísérlet kudarcot vallott.
- Alex-san, a színpad az öné - kér fel Victor, hogy közöld az akaratod ezúttal te is.

by **Hinari** Hétf. Okt. 13 2014, 15:42

Érdekes módon nem fájtak a szavai. Később talán igen, de most elfogadtam őket. Hiszen igaza volt, legalábbis azok alapján, amiket mondtam. Kiabált velem, én azonban nem néztem rá, nem is feleltem semmit. A szükséges rossz. Most kezdjem el magyarázni? Alex igen, de a többiek nem érdemelték meg. Mindegy, hogy mit teszünk. Furcsa érzés kerített hatalmába, igen, lehettem volna, lehetnék még most is erősebb. Elképzelni ezt az egészet úgy, mint egy bossharc. Vagy mint a dupla toronyban. Ám volt egy nagy különbség azok között és eközött, ami megakadályozta, hogy így gondolkodjak, erővel átvezetve a hozzáállásomat. Itt nem tudtam tenni a sikerért. Először elvették azt, aki mindigis segített, majd elérték, hogy csak szavakkal lehessen harcolni… és végül megmutatták, hogy mi történik, ha szavakkal harcolok. Nem azt akarták, hogy feladjam. Beletörődést és a helyzetünk teljes mértékű elfogadását várták, kérdések nélkül. Elérték, hogy partnerek legyünk a játékukban, és mindeközben nem változott semmi, ugyanúgy a szerencsén múlott, hogy meghalunk-e vagy sem, ugyanúgy lett volna helye a lázadásnak. Csak értelme nem. A poros földet bámultam, a szemem sarkából figyelve, ahogyan Raiga a kardokhoz közelít. Sajnáltam, hogy pont Alexnek kell ezt megtapasztalnia. Nem akartam, hogy haragudjon rám. De egyelőre nem láttam más megoldást, s szavai segítettek, igen, de változtatni nem változtattak semmin. Csupán kirántottak az első sokk hatása alól, de ezzel csak azt érték el, hogy amit eddig keserűségből és dühből tettem, azt most észérvek alapján folytassam ugyanúgy.
- Elvették a Katanát, mert hibáztam. Megöltek egy ártatlan embert, mert hibáztam. Nem akarok többet hibázni – mondtam csendesen, s azt hiszem mindketten tudtuk, ki a harmadik, akit elveszíthetek. Őt pedig jobban féltettem, mint a Katanát és azt az ismeretlen fiút valaha is tettem volna, és itt nem volt szó szándékos öngyilkosságról, csupáncsak nem láttam más opciót, amivel növelhetném Alex túlélésének esélyét. S mi jogom lenne bárkit is elítélni gondatlanságból elkövetett emberölésért, ha magammal kivételt teszek?
Victor kommentárja azonban feldühített. Összeszorítottam ajkaim, tudtam, hogy nem szólhatok vissza. Hősiesség? Mi ebben a hősies!? Komolyan azt hiszi, hogy hősiességből tesszük mindezt!? Bántott a szó. Nem volt helyes. Lewist juttatta eszembe, ő igen, ő az volt, hős… és csodáltam is miatta, de közben egyre kevésbé értettem egyet vele, és zavart, ha mások hozzá hasonlítottak. De nem mondhattam ki. Látóteremre árnyék borult, ekkor emeltem csak fel a tekintetem, mely egy röpke pillanatig keresztezte a férfi arcát. Mintha nem akarná ezt ő sem. De továbbra sem szóltam. Csak a szememet hunytam be a szúrás pillanatában, rögtön ki is nyitva azt, felpillantva az életcsíkomra, egyszerűen és minden külső reakció nélkül véve tudomásul, hogy ugyanúgy zöld, ahogy eddig.
Alex jött, én azonban néma maradtam. Értelmetlen lett volna bármit is mondani. Tudtam, hogy úgyis hiába győzködném, s jobb volt nem beszélni, nem csinálni semmit. Csak remélni, hogy jól választ...

by **Halász Alex** Hétf. Okt. 13 2014, 17:28

Can you hear me now?

" Mond a kettes számot. A karomnál".
A karomnál....
- De... - megnyúlt az arca. Látta, hogy nem fogott a kard. Nem sebződött. Mégis fájt. Neki.
Van még két lehetősége. Még kettő. És most ő jön. - ...de akkor ne ölesd meg magad baka!. - Nem kiabált. Rekedt volt. Valószínűleg nem is tudta hangosabbra emelni a hangját. Elcsuklott az ijedségtől, a félelemtől. Ez nem játék. És nem Hinari lesz az, aki meghal.
De nem mondhatja, hogy ő már feladta! Hogy már rég halottnak kellene ( és teszi is) tekintenie magát! Hogy Hinarinak több esélye van. Akkor pont saját magát cáfolná meg...
Egymásra fogunk licitálni. Tudta. Gyűlölte magát ezért. Az, hogy a kis csapat ezen jót vidul, pedig egyenesen őrjítő volt. Ám nem ez volt a legnagyobb gond.
- J-jól van. Kis gondolkodási időt kérek. -
Vetette oda ingerülten a "játékmesternek". Próbálta fegyelmezni szaggatott lélegzetét, de kevés sikerrel. A mondat végén macskanyávogás szerűen nyúlt el a szó. Próbált nem figyelni a rá szegeződő fekete szemre. Kuromajo szinte égette a tekintetével. Csak mondania kell egy számot.
Egy rohadt számot.
"Válaszd a kettest. A karomnál."
Talán az kevésbé fáj?
Szusszanásnyi időnek érezte csak a szünetet, valójában azonban egész szépen elidőzött míg elkezdte felmérni a kis lyukacskákat. Az egyes ( tükörben nézve Hinariról) a jobb keze lehetett, a kettes a bal, a hármas a szív... elhúzta a száját.
Ha rosszat választok, akkor nem csak fájni fog, de lemegy az életem.
Két szúrás. Két esélye van. Csak kettő.
A karját kell választania.... talán... kevésbé fáj. A sebzésen azonban nem változtat a fájdalom. Hinarinál azonban már volt egy tányér a szívnél, így valószínűleg nála nem lesz, hacsak nem azt akarják, hogy így gondolkodjon. Bárhogy is forgatja a lapokat, a másik eshetőségre is jut legalább egy fél tucat érv.
Mindegy mit csinál igaz? Ez lutri. Szerencsejáték. És még csak találós kérdések sincsenek.
Ha kockáztat és nincs tányér ami felfogná... belegondolni is szörnyű volt. A karját, vagy a lábát kell választania. Az a biztonságosabb. Hinari szemébe vájta zöld tekintetét. Most szikrzott, izzot, égett az oroszlán tekintete benne.
Megfeszítette az izmait, kihúzta magát, amenyire csak lehetett, és nem nézett Viktorra. A lányon tartotta, Hinarin ~ Annabell ~ zöldjeit. Őt akarta látni, ha esetleg...
- A hármast kérem én is. - Örömtelenül elvigyorodott. Ám csak egy pillanatra. Hangja acél kemény volt, arcvonásai szintén megfeszültek, a tekintete pedig hideg.
Hallasz most? Megbántottál.
A hármast kérem én is. A szívembe. ...

by **Cardinal** Hétf. Okt. 13 2014, 17:52

A melák felröhög, mikor Hinari ártatlan jelzővel illeti a példaként szolgáló férfit, viszont megállja, hogy kommentálja, hiszen nem szabad belepofáznia a játékba, csak egy feladata van. Victor is csupán egy pillantást vet Raigára, aki végül készséggel előhúzza a második kardot, és ugyanúgy a hármas szám alatti réshez illeszti, mint Hinari esetében. Vesz egy nagy levegőt, aztán nagy lendülettel betolja. Most is megakad, csak egy tompa fémes hang hallatszik.
- Nem ért célt ez sem.
- Tsumannai... - ásít Kuromajo látványosan.
- Hinari-san, ismét önön a sor - jelzi a játékmester mosollyal az arcán.

Innentől minden poszt után kaptok mesélést, ha rést választotok.

by **Hinari** Hétf. Okt. 13 2014, 18:47

Tudtam, hogy engem néz. Hosszú idő óta először, de viszonoztam a pillantást, hangtalanul, kissé ijedten kérve őt, hogy ne tegyen ostobaságot. Aztán megszólalt. Nem is fordult el. Nekem azonban szólnom se kellett, a pillantásom mindent elárult. Rémült voltam, de iszonyú dühös, s talán még nem is éreztem ehhez hasonlót korábban. Miért tetted!? Ordítani szerettem volna. Első gondolatom az volt, hogy neki bizonyosan betalálnak most, a második, hogy érzi a fájdalmat, tudja, és mégis ezt választotta. De miért!? Állkapcsom megremegett, úgy kellett, erővel megakadályoznom, hogy mindezt a fejéhez vágjam. Megérdemelte volna.
Mélyeket lélegeztem. Összeszorult a torkom, szívdobogásom nem várt magasságokba szökött, amint Raiga a fiú elé ért. Nem akartam látni, de nem tudtam levenni a szemem róla. Ugyanazt a kérdést tettem fel magamban, harmadszorra is, de nem voltam hajlandó kimondani a választ, mégcsak gondolatban sem. Az arcát néztem, amennyiben a melák teste nem takarta ki teljesen, a szemeit, azokat a zöld íriszeket… nem akartam, hogy fájjon neki. Mindent megtettem volna, hogy ne érezze meg azt a szúrást. És akkor rájöttem. Szinte egyszerre a tompa csattanással és a megkönnyebbüléssel. Mindketten ostobák voltunk. Ez az egész helyzet olyan abszurd volt, már-már komikus, és mégis, rendkívül kiábrándító. Képes voltam haragudni rá, nem is kicsit. Nagyon! Hogy képes volt elérni, hogy az én döntésem miatt veszítsen életet, vagy akár haljon meg. Hogy amire eddig azt hittem, hogy csak az én halálomat okozhatja, arról bebizonyította, hogy nem, nem nem nem. Még most is dühített, ha rágondoltam. Önzőség. Meghalhatunk, megvan az esély rá. Akár mindketten is. Sőt, ha az egyikünk a játék elején meghal, a másiknak nagyjából esélye se lesz a túlélésre. És mégis. Itt, egy haláljátszma közepén. Képesek lennénk tényleg összeveszni és megsértődni egymásra? Talán az utolsó szavak. A homlokomat ráncoltam. Kis idő múlva Alexre pillantottam, türelmesen várva, hogy rendbejöjjön és felém nézzen. Rámosolyogtam. Biztatón, aggodalommal vegyesen. Féltem, igen, ezt nem tagadtam. De tudnia kellett, hogy rendben vagyok, s hogy azt szeretném, ha ő is így lenne. Még akkor is, ha a mélyebb tudatomban nem voltam jobban, kicsit sem. Még mindig élénken élt bennem a kép, ahogyan a srác meghal, de most nem ezzel kellett foglalkozni. Nem szabadott, hogy belső ellentéteket szítsanak bennünk a körülmények. Soha nem tenném túl magam rajta, ha Alex haragudna rám, amikor meghal, s neki se kívántam ezt az élményt. Nyeltem egyet. Mindegy volt, mit választok.
- Hatos, jobb láb. Nekem – mondtam, ezúttal nem fordulva feléjük. Bólintottam, arcomon halovány, fáradt mosollyal. Alexet néztem. Kizártam minden mást. Ő volt csak.

by **Cardinal** Hétf. Okt. 13 2014, 19:07

Újabb feszültséggel teli pillanatok következnek, hiszen Raiga újfent megragad egy kardot és immár harmadszor ismétlődik meg a jelenet, ami az életetek dönti el. Ha ez nem lenne elég, a sötétbőrű férfi is hezitál, bizonytalanul pillant vissza a főnökre. Hosszú másodpercek telnek el, mire elszánja magát, és megmozdítja a pengét. És az újra fémlapnak ütközik! Még hat kard van hátra és tizenegy lyuk áll a rendelkezésetekre. Ki tudjátok bekkelni? Alex jön.

by **Halász Alex** Hétf. Okt. 13 2014, 19:49

Feszülten várta a félelmes pillanatot. "Ugrásra" készen, habár jól tudta, hogy az úgy sem számítana. Minden idegszála arra a pontra öszpontosított, ahol húst (pixelt) érhet a penge. Tudta, annyira tudta, hogy, érezte, hoyg most eltalálják. Hülye volt. Őrült! De hát mit kellene gondolkoznia ezen? Nincs menekvés, akár az összes helyen is, amit lyuk fed, az ő bőröcskéje lengedezhet, amit épp vásárrfa visz. A fájdalom mindegy. Az mellékes. Ha kiüti magát, még talán jobb is lesz az utána lévő.. az utolsó. Biztos volt a végzetében. Várta, várta, de nem történt semmi. Legalább is semmi olyan, aminek történnie kellett volna. Ehelyett a melák hetyként odavetette feléjük, hogy "nem ért célt". Távolról hallotta Kuromajo elégedettlenségét is. Ez persze egy kicsit jobb kedvre derítette.
Morgolódj csak. Addig jó, míg nem érzed magad kényelmesen. Banya...
Lehunyta a szemét.
Életben vagyok.
Kifújta a levegőt, amit az elmúlt percben a tüdejében tartott és összecsuklani látszott. Végül is a tákolmány, amiben leledzett, az tartotta meg. Viktor szavai csengtek a fülében. Nem a mostaniak, az elsők, amik után Hinari a szívébe tűzette volna a kardot. Még mindig félelemmel vegyes bosszúság öntötte el. A gondolatra is.
Bolond.
Nem mintha ő nem lenne ugyanannyira az.
A lányra emelte szemeit és látnia kellett, hogy Hinari őt nézi. Mosolyogni, vagy egy biztató szót nem tudott kimondani. Még csak az arcát sem tudta rendezni. Feszülten figyelte a történéseket.
Nem ért célt!
Felragyogott a tekintete és megengedett magának egy könnyedebb félmosolyt. Mintha lenne valamilyen reményük, csakhogy most ő jött.
- Piszok szerencsések vagyunk Hinari chan. ^^ - Jegyezte meg míg rendezte a gondolatait. Csak úgy csevegősen, hátha Kuro channak még unalmasabb lesz a kis színjáték és ki is megy. Idegesítette a jelenléte is. - Hmm melyiket válasszam? x3 - Mintha a lánytól kérdezte volna meg, azonban forogtak az agykerekek. Ő akart és ő is választott. A szája nevetett, a hangja egész rendezett volt a helyzethez képest, de a szemei hidegek, kimértek maradtak.
Nekem kell meghalnom. De minél később.
A kardok felé fordult...
Hat. És összesen van még tizenegy kis lyuk, ami mögött vagy a halál fele vagy egy újabb fém lemez várható.
Volt egy ötlete. Ami nem is annyira az volt, mint vakmerőség. Mély levegőt vett. Úgy számította, hogy legalább még egy tányérnak kell lennie a törzsénél. Négyes, vagy ötös? Ötös vagy négyes? Négyes, ötös, ötös, négyes, négyes , ötös, ötös, ötös, négyes....
Hinari meg fog ölni. Hat kard.
- Négyes. Nálam természetesen. Rolling Eyes

- A számot feszülten mondta ki, majd megengedett magának egy az előző hasonló könnyedebb hangszínt. Végtére is, nem most fog megpusztulni.

by **Cardinal** Hétf. Okt. 13 2014, 20:08

Igazából kár, hogy egymásra figyeltek. Ha például mikor Alex kimondta a számot, valamelyikőtök Kuromajot figyelte volna, akkor látja azt az önelégült vigyort, ami elterült az arcán. Elvégre minden úgy történik, ahogy azt ő tervezte. Ő helyezte el a fémlapokat is. Tudta jól, hogy mostanra fel fog ébredni bennetek a remény, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy azt szét is zúzza. A kard elindul, és nem ott áll meg, ahol a többi. Mélyebbre fúródik. Eléri, és keresztülfúrja Alex testét, éles, erős fájdalmat okozva. Az életcsíkja pedig óriási lendülettel indul el lefelé, és nem áll meg a sárgánál, de még a piros határánál sem. Biztosan megfordul a fejetekben, hogy nem is fog megállni, de nem tűnik el az egész. Egy vörös csücsök megmarad. 99 sebzés éri Alexet. Victor hűvös nyugalommal áll előttetek továbbra is, Raiga viszont tétován lép hátra.
- A kard elérte a testét - közli, tempreamentumához képest meglepően visszafogottan. Kuromajo pedig felnevet. Bántó nevetés ez. A shownak pedig folytatódnia kell...

by **Hinari** Hétf. Okt. 13 2014, 21:25

Hiába akartam, nem tudtam megállni, hogy ne csukjam be a szemem, amikor Raiga belémdöfte a pengét. Illetve a dobozba. Éreztem, hogy a fémtányér jelenlétének ellenére fokozódik a szívverésem: minden egyes lyuk után, ami nem ért célt, nőtt azon rések száma, ahol sebezhetőek voltunk, azt pedig senki sem mondta, hogy egyenlően vannak elosztva a lapok kettőnk között. Alex viszont egyáltalán nem érezte ennek súlyát. Kimondta azt a mondatot, amit le kellett volna kopogni, de azonnal. Beleharaptam ajkaimba: ahogy az ismeretlen srácnál is, most is rosszat sejtettem, s bár továbbra is minden a szerencsén múlott, azért nem szabadott volna könnyen venni. Nem, nincs mázlink. Az utolsó két csapásig semmi sincs eldöntve. Sőt, igazából a játék legvégéig nincs, mindaddig, amíg benne van a kockázat, hogy meghalunk. Márpedig ez benne volt, hiszen nem ringattam magam olyan álmokba, hogy a hetedik kardig egyikünk se fog sérülni. Az szinte lehetetlen volt.
Csöndesen megráztam a fejem, mintegy válaszul a mondatára és a kérdésére is, s ha lett volna vér, az már bizonyosan kiserkent volna az ínyemen. Nem értettem őt. Volt terve, valószínűleg, de nem gondolhatta, hogy csak a fájdalomérzete miatt kihagyják minden fontos szervét… vagy igen? Ránéztem a hollós lányra, és elhúztam a szám. Nem tudtam róla semmit se, ám a jelenlévők közül ő volt a legkevésbé szimpatikus, legalábbis miután rájöttem, hogy Raiga tulajdonképpen nem akar minket megölni. Tekintetem továbbvándorolt, a nyugodt vezetőre, s végül a sötétbőrűre, aki az idő előrehaladtával egyre kevésbé akarta végrehajtani azokat a szúrásokat. Elidőztem rajta egy keveset, a kezében tartott fegyver és Alex azonban jobban érdekelt. Már kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy a harcos bizonytalanságát hogyan tudnám az előnyünkre fordítani, de a döfés nyomán látottak teljesen kizökkentettek. Halkan nyögtem egyet, kezeim ökölbe szorítva, új haragra téve szert. Nem Alexre voltam mérges. Magára a játékra, Victorra, aki ezt kitalálta, és a Kuronak nevezett lányra, aki élvezte. Betalált. Alex felkiáltott és elájult, legalábbis innen nagyon úgy tűnt. Oda akartam volna rohanni hozzá. Átölelni, megvédeni őt, s egy pillanatig levegőhöz sem jutottam, amikor az életcsík zuhanása csak nem akart megállni. Sápadtan figyeltem, elfelejtve minden mást, fellélegezve, amikor végül megállapodott, egy szemmel alig kivehető, piros sávban. Két ütés, Victor ezt mondta… és igaza is volt. De kicentizték. Nagyon. Raigát néztem, kérlelőn, de szó nélkül. Majd lesütöttem szemeim. Rám vártak. Nem akartam sírni, egyelőre elég volt a könnyekből. Elszámoltam tízig, lassan, összeszorított szemekkel, mélyeket lélegezve. Majd felnéztem, Őrá. Nem tudtam, hogy van, mennyire van magánál, mit hall és mit érez, de minden pillanat fájt nekem is, habár sokkal kevésbé, mint neki fájhatott. Nem akartam, hogy mégegyszer bántsák. Kiegyenesedtem, kifújtam a levegőt.
- Ötös. Nekem – mondtam hideg, érzelemmentes hangon, nem nézve a társaságra: minél hamarabb túl akartam lenni rajta, bármi is legyen a vége. Nem tudtam, meddig bírom még. Hogy Ő meddig bírja még. Lassan már mindenhol jobb lett volna, mint itt. Mindenhol.

by **Cardinal** Hétf. Okt. 13 2014, 21:37

Fémes csendülés hallatszik, ahogy a kard éle nekiütődik egy másik markolatának, miközben Raiga kiemeli a helyéről az ötödiket. Most, hogy az első vérvörös pixelek szállingózni látszottak Alex dobozából, a melák felsóhajt, és egy kicsivel folyamatosabban teszi a dolgát. A penge behatol a dobozba, de ismét elakad. Hinari még mindig ép, és már csak négy kard lóg az állványon. Két-két választásotok maradt fejenként. Victor szemében az érdeklődés szikrája csillan, Kuro mosolya pedig állandósul...

by Ajánlott tartalom