Fuun Kotarou vs Anatole Saito

Este úgy döntöttem, hogy másnapra szabadnapot veszek ki. Se küldetés, se bóklászás az erdőben valami ritka tárgy után kajtatva. Még csak azt sem hagyom, hogy a macskák elvonják a figyelmemet. Ilyen nagyratörő tervekkel hunytam le a szemem, hogy az édes álmok tengerén kezdjem meg az aktív pihenést.

Új napra virradtunk, csodálatosan napsütéses reggelre. A madarak csiripelnek, kellemes virágillatot hoznak a szellők a nyitott ablakon keresztül, amely a serény pékek kenyér és kalácsillatával vegyül. Az iparosok már tüsténkednek az utcán. Vásárnap van ma, ezért mindenki csinosítgatja a kis standját busás bevételt remélve. Éppen ezért a lehető legrosszabb döntés volt éjszakára a piac melletti fogadóban megszállnom, mivel hajnali 5 óta képtelen vagyok aludni az utcán zajongó, pakolászó árusoktól. Nem éppen így képzeltem el azt a bizonyos aktív pihenést... Amikor már pattanásig feszülnek az idegeim, kipattanok az ágyból, és látványosan becsapom az ablakot. Karikás szemek köszönnek vissza a tükörben, s a reggeli mosakodás sem varázsolja arcomra a jól megszokott lehengerlő, sármos mosolyt. Rezignált arccal kapom magamra a ruháimat, és reggeli nélkül távozom szállásomról. Úgy döntök, majd nézelődés közben bekapok valamit, legalább kipróbálom azokat az ízeket, amik miatt nem hagytak aludni. Merthogy bármennyire is kialvatlan vagyok, egy ekkora vásárt vétek lenne kihagyni, ki tudja milyen érdekességekre akad az ember. Még mindig kissé kómásan közlekedek az egyre inkább duzzadó tömegben, közben pedig szereztem magamnak egy méretes fánkot, amivel tömhetem az álomkóros fejemet.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Ínycsiklandó étkek, szemet gyönyörködtető kézműves munkák, fegyverkovács, gyertyaöntő, a piac centrumába érve pedig már csak az utolsó simításokat hajtották végre azon a porondon, ahol majd a bátor férfiak verekedhetnek meg a közönség szórakoztatására és nem utolsó sorban a fogadómesterek nagy örömére. Röviden szólva egy igazán hangulatos kis vurstliba csöppenhet az erre járó. A való életben én is csak filmekben láttam ilyesmit, úgyhogy egyre nagyobb érdeklődéssel vetettem bele magam az árusok soraiba, azonban reggeli morózus hangulatom még mindig nem szállt el maradéktalanul. Ezt fokozandó, valami udvariatlan alak úgy nekem jön, hogy még az eddig félig elmajszolt fánk is kiesik a kezemből, egyenesen bele az utca porába. Bizonyára én is figyelmetlen voltam, és a nagy tülekedésben óhatatlan, hogy az emberek nekiütköznek egymásnak, de pillanatnyilag ez csöppet sem érdekelt. Paprikás hangulatban a lökdösődő után szólok:
- Uram, úgy vélem jön nekem egy fánkkal!

>> Saito vs Kotarou<<

- Még én kérjek bocsánatot, amikor engem ért veszteség!? - emelem fel a hangom felháborodottan, majd egy utolsó lemondó pillantást vetek a földön éppen csillámló darabjaira hulló fánkomra - Kikérem magamnak! Tudja mit? Elfogadom a kihívást és a feltételeket! Ha ön nem tette volna meg, biztos lehet benne, hogy tőlem érkezik a párbajra hívás!
Továbbra is ragaszkodom a magázódáshoz, s a felpaprikázott hangulatomnak köszönhetően minden álmosságom egy szempillantásra elszáll. Szó nélkül követem a porondig, a közönség előtti küzdelem pedig igazán ígéretesnek látszik. Tetszik ez az új harcrendszer, az első vérig való küzdelem valahogy nem fekszik nekem... állandóan számolgatnia kell az embernek a pontjait, hogy tudja, hány ütés fér még bele a taktikájába. A Kotarou által felajánlott lehetőség szimpatikusabb volt, az utolsó csapás elkerülése megóvott a haláltól, mégis kiélvezhettem a küzdelmet egészen a legvégéig. Óvatosságra intem azonban magamat, ki tudja hányas szintű a srác, a felszereléséről már nem is beszélve. Persze úriember ilyesmiről nem faggatja ellenfelét, és hangulatom ellenére én most igenis az úriember énemben tetszelgek. Még.
- Ha javasolhatom uram, akkor pusztakezes harcban mérkőzzünk meg. Így az egyéni képességek és erények mutatkozhatnak meg, nem pedig az, hogy kinek mennyi pénze van felszerelésre. Ha gondolja, vetkőzzünk félmeztelenre, ahogy szokás egy ilyen porondon, így a páncél védőértéke sem érvényesül. Puszta kézzel, test a test ellen, hús a hús ellen, férfi a férfi ellen! - A végére már olyan szinten színpadiassá válik a stílusom, mintha most ugrottam volna elő egy középkori lovagregényből. Ha Kotarou elfogadja a feltételeimet, akkor felléptetek a porondra a kis lépcsőkön, majd neki is vetkőzöm. Az idő kellemes, szóval fázni biztos nem fogunk. Amint felér az ellenfelem is, még utoljára higgadtan odalépek hozzá.
-Úgy illik, hogy ismerje az ellenfele nevét, így bemutatkoznék: Anatole Saito vagyok, az ön legyőzője, aki majd megtanítja az udvariasságra! - Kezet nyújtok neki, ha elfogadja, elfogadja, ha nem, nem, mindenesetre megjelenik előtte a menürendszerében a párbajra hívásom - Győzzön a jobbik!
Ezután hátat fordítok neki, s levetkőzöm eddigi udvariaskodó, finomkodó énemet. Felpattanok a tribün sarkában a második, magasabb kötélre, és a közönséget buzdítom éljenzésre karlendítésekkel:
- Ki a nyerő? Mondd Anatole!
A vásáron lézengő emberek először bolondnak néznek, aztán ahogy a porondmester kihirdeti a küzdelmünket, mint bemelegítő ízelítőt a mai napi programok elejére, az embereke elkezdik felvenni a ritmust velem. Újra próbálkozom.
- Hadd halljam! Ki a nyerő? Mondd Anatole! - Egy-két embertől már visszahallom a nevem. Sokadik próbálkozásra már viszont skandálják a nevem, persze az sem kizárt, hogy néhányan paradicsommal dobálnak, csak éppen nem ér el csodálatos valómig!
- Na még utoljára! Hadd halljam! KI A NYERŐŐŐ?
- Anatole! - visszhangzik a közönségből pár tucat nézelődő buzdítása, s ha ellenfelem felkészült, akkor leugrom a kötélről, egyenesen Kotaval szembe, s kezdetét veszi a küzdelem...

>> Saito vs Kotarou<<

- Rendben, akkor páncél marad - s már kezdem is visszavenni felöltőmet. Habár nem szívesen adok ki magamról információkat, látszik hogy nem akarja ellenem fordítani a kikotyogott adataimat ez a srác, így a valóban tiszta és egyenlő küzdelem reményében elárulom magam:
-2-es értékű a védelmem. Eddig nem erre fektettem a hangsúlyt fejlesztéskor, illetve vásárláskor, szóval valószínűleg az ön védő értéked magasabb az enyémnél. Akkor a megbeszéltek alapján, egyenlítsük ki őket! - majd a porondmesterre pillantok, aki készségesen pötyög is a menüjében. Kicsit füllentettem Kotának, de ennyit még megenged az úriember énem. Valahogy mégis palástolnom kellett, hogy zöldfülű első szintű játékos vagyok. Amekkora volt eddig a szám, ahhoz mérten kell tartanom magam. Erős kézszorításommal magabiztosságot igyekszem árasztani felé, a kis beszólása a népszerűségi versenyről pedig őszinte mosolyt csal az arcomra. Végre valaki, aki értékeli a humoromat, és még kontrázni is tud!
Kezdetét veszi tehát a küzdelem, a szurkolók teljesen felpezsdítik a vérem, viszont az ellendrukkerek is egyre jobban belelovalnak a harcba, hiszen inspirálnak, hogy megmutassam nekik is, mire vagyok képes. Amikor észlelem, hogy ellenfelem csak a bal kezével mér rám ütéseket, az még nem jut eszembe, hogy lefokozta teljesítményét, de azt mindenképpen levágom, érzékelteti velem, hogy lebecsül, illetve, hogy csak kóstolgat. Én mindkét kezemet használva egyelőre könnyűszerrel hárítom az ütéspróbálkozásait, gyorsaság terén most kb. egy szinten lehetünk, az erejét sem érzem sokkal nagyobbnak, mint a sajátomét. Kétkezes ütéssorozatot próbálok bevinni, az elterelő jobbost hárítja is baljával, viszont mivel elsősorban bal kezemmel vagyok ügyesebb, ezért azt hagytam másodiknak. Ám még én is meglepődök, milyen könnyedén sikerül bevinnem az ütést, valószínűleg hagyja, mégpedig ha jól sejtem azért, hogy megtudja mennyi a támadó értékem. Mivel az erőm puszta kézzel csak 1-es, ezért igen csekélyke ütést sikerül bevinnem.
Habár úgy tűnik, az orromnál fogva vezet, mozgásából egyértelműen lejön, hogy valamilyen edzéseken rendszeresen részt vehetett, lehet hogy hozzám hasonlóan pont kendózott, bár a neve első hallásra nem csengett ismerősen. Felismerésemet nem is rejtem véka alá, s a magázódásról megfeledkezve, kissé barátságosabban teszem fel neki a kérdést: - A való életben nem sportolsz véletlenül? Látszik a mozgásodon, hogy nem a klaviatúra előtt edződtek az izmaid.
A magázódó, kimért énemet felváltó közvetlenebb stílus megzavarja a saját koncepciómat. Pillanatnyi összezavarodásomat kompenzálandó ismét a tömeget próbálom hergelni, hogy erőt adjanak a fojtatáshoz. Bevallom, nagyon élvezem a helyzetet, hogy ennyi ember előtt kell látvány verekedni. A kendó versenyek mindig feszes üteműek voltak, és a fejvédő miatt sokkal kevesebbet érzékeltem a nézőkből. Most viszont azzal kokettálok, akit csak kiszúrok magamnak. Például azt helyes kis szöszke lánykát ott a gyertyaárusnál. Látom, hogy a küzdőtér felé sandít, de lelkesedés helyett némi undort vélek felfedezni az arcán, úgy tűnik nincs ínyére az erőszak. Nem baj, ha nőkről van szó, akkor igazi kihívás az ilyen hölgyek figyelmét kiharcolni. Ám mivel figyelmem elkalandozik, ezért valószínűleg Kota könnyedén bevisz egy ütést, s így már le is bontja a védelmemet.

>> Saito vs Kotarou<<

>> Saito vs Kotarou<<

Hát nem sikerült... de miért is vagyok meglepve? Összegezzük is csak mi történt, mert még magamnak is el kell magyaráznom azt, amit szemmel aligha tudtam követni vagy felfogni elsőre. A megfelelőnek tűnő pillanatban nekiestem Kotarounak, azonban ahogy megragadtam volna vállait, s már lendült is a lábam a gáncsoláshoz, csak valami illúziót markoltam meg, és az egész testemmel belevitt lendült miatt kénytelen voltam gyorsan kitámasztani lábammal, nehogy orra bukjak. Valóban a bolondját járatja velem, és most már biztos vagyok abban, hogy gyorsaság terén mérföldekkel előttem jár, és a speciális képessége is erre épül. És még ki is nevet... Jobb horog, bal horog, jobb felütés. Még fel is készülhetnék az ütések kivédésére, de fényévekkel gyorsabb nálam, és amikor én agyilag még ott járok, hogy az első jobbost védjem, ő már a második ütését viszi be, majd a harmadikat. Az előbbiekben elszámoltam magam, hiszen dupla ütést kaptam, ergo duplán sebződtem. A most bekapott tripla sorozattal pedig csupán 8 pontra csökkent a HP-m. Ám már rég megfeledkezem olyan apróságokról, mint a pontok számolgatása. Mélyről jövő túlélési ösztön uralja testemet, és minden energiámmal arra összpontosítok, hogy megacélozzam testem és talpon maradjak. Minden izmom megfeszül, ahogy ökölbe szorított kezeimet törzsem mellé húzom és megrázom magam az ütések után. Földöntúli ordítás, amolyan csatakiáltás hagyja el torkomat, szívem szerint úgy üvöltenék, mint amikor az oroszlán bömböl. Azonban nem pazarolhatom ilyesmire az energiámat, a kettes kitartásom kezd lenullázódni, annyi pofont kaptam az utóbbi pár percben, ráadásul még hajkurászhatom is az ellent.
- Miért bujkálsz illúziók mögé!? Harcolj férfiként, és ne álcákkal mesterkélj!
A közönség biztatásából építkezem, még mindig vannak olyanok, akik egyértelmű vesztésre állásom ellenére sem pártoltak el mellőlem, sőt szurkolótáborom megduzzadni látszik. Belegondolva, én is mindig a gyengébbnek szoktam szurkolni, csak kicsit fájó belegondolni, hogy most én vagyok az a bizonyos gyengébb és esetlenebb. Akárhogy is, az ilyen magasabb szintű harcosok elleni küzdelmekből csak építkezni lehet, és még 8 napon túl gyógyuló sérüléseket sem szerzek.
Utolsó erőimet összegyűjtve még egy rohamot indítok, ez már tényleg csak az ösztönök játéka. Taktikának már semmi jele, csak püfölöm, ahol érem, hátha sikerül bevinnem egy ütést. Én magam talán még Kotánál is jobban meglepődök, mikor egy kis résen sikerül betalálnom, de ez édes kevés lesz a győzelemhez. Mozgásom az eddiginél is lomhább, be kell ismernem, hogy elfáradtam. Önbecsülésem azonban nem hagyja, hogy feladjam a küzdelmet, még ha "öngyilkos" vállalkozás is a további támadás. Egy komolyabb, minden sebességet beleadó ellentámadással, illetve sorozattal könnyű szerrel lenullázódhatja a következő körben az életpontjaim...

>> Saito vs Kotarou<<

Megesküdnék bármire, hogy úgy láttam, több ütést is sikerült bevinnem. Az életpontjai azonban nem csökkentek. Ez valami újabb trükk? A fenéket, egyszerűen még mindig őrületesen gyors! Ám minél több ütést próbáltam bevinni, annál nehezebbnek éreztem a karjaimat, mintha az edző súlyokat csatoltam volna fel a csuklómra. Ezek után nem is csoda, hogy megint bekapok pár ütést, de olyannyira nem tudom már számon tartani hogy hányadik pofonnál járok, hogy eszembe sem jut, már a küzdelem végénél járunk. Elcsigázottan kapálózok és próbálok talpon maradni, irdatlan sok luftot ütök, miközben kapok a bordámra, a gyomromba és az arcomba, s már a közönség tombolását is mintha mérföldekkel messzebbről hallanám. Már csak arra koncentrálok, hogy talpon maradjak és nehogy ráessek a kimerültségtől az ellenfelemre. Ha a való életben játszottuk volna le ezt a párbajt, kb. úgy néznék ki mint egy Jean Claude van Damme filmben, amikor mindenhol folyik a harcosokról a vér és az izzadtság.
Végül bekapom az utolsó ütést, és Kotarou feje fölött megjelenik a winner felirat. Mérhetetlen csalódottság fog el, ugyanakkor megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy végre vége szakad a megaláztatásomnak és a pofonok sorozatának. Amikor azonban kitekintek a közönségre, az emberek ugyanúgy éljeneznek engem is, mint győztes ellenfelemet. Úgy tűnik, mégiscsak érdemes volt ma kilátogatni a vásárra, hiszen ennyi ember elismerését még sosem vívtam ki, pláne nem egyszerre. Még az sem érdekel, hogy csak virtuális adathalmazok éljeneznek, a taps és a dicséretek jólesnek. Önmagamhoz képest visszafogottan, minden színpadias manír nélkül megköszönöm a támogatásukat, majd megigazítom a jócskán meggyűrt felöltőmet, s ellenfelemhez lépek. Úgy érzem, hogy a mérkőzésünk igazán úriemberhez méltó volt, s ehhez mérten viszonyulok én is Kotához.
- Ez igazán kedvemre való volt! - Őszintén elmosolyodok és kezet rázok vele - Habár jól elvertél és esélyem sem volt ellened, nem minden nap adódik alkalma az embernek ilyen jó harcostól ellesni testközelből néhány ütéstechnikát. Jól hallottam, hogy a végén azt mondtad "men-ari"? Tudtam, hogy sportolsz valamit, ráadásul kendózol, mint én. Kicsi a világ! - majd a porondról leérve fogadjuk a gratulációkat a nézőktől - Köszönöm, elfogadom a meghívást... Kotarou-sama - teszek eleget vigyorogva az előre lefektetett megállapodásnak - Út közben pedig mesélhetnél, hogy legutóbb hol versenyeztél? Lehet a való életben találkoztunk is már!
Jóízű nevetésem csilingel a járókelők között, s úgy közlekedünk, mintha rég nem látott ismerősök lennénk, el is feledve a reggeli összetűzésünket amiatt a buta fánk miatt. A tömegből még kiszúrom a szöszke lánykát, s nem állhatom meg, hogy egy utolsót ne kacsintsak rá, még ha érdektelen is minden próbálkozásom.