[Küldetés] Repülő Pingvinek

- Nyster... – a város neve nyomán méreggé vált a lehelet a számban, s epévé az íze, ahogy a friss emlékek vékonyka lehűlt takarója alatt fortyogni kezdett a düh savas lángtengere
- netán valaki pályázik mindarra a jóságra, ami csak a kiváltságosaknak tartogatok?

Az ágyamon fekve boncolgattam a levelet, s a városnak hála, az elmúlt napok eseményeiből felszínre okádott emlékek és ambivalens érzések kavargó felhőjében emésztettem magam.
- Megígértem magamnak, hogy soha többé nem teszem be a lábam abba a városba, és most tessék...
Fújtam és sóhajtoztam, ahogy az érvek, érzések és kíváncsiság hadai marták egymást szakadatlanul bennem
- Vissza kéne utasítanom... - igen, kétségtelenül ez lett volna az út, ha konokul tartom magam az ígéretemhez
- De egy életre megbánnám, ha meg se próbálnám... - és igen, ismertem már magam eléggé ahhoz, hogy tudjam vannak fontosabb dolgok a szavahihetőségnél is
- És... ez nem csak rólam szól... - a közösség miatt néha félre kell tenni a saját érdekeinket, érzéseinket is

Anarchisták írta:Rendben, jöttünkre, egy óra múltán számítsanak. Napnyugtakor. Kelet felől.

Majd másik levél írásába fogtam, nem tudtam merre járhatnak éppen, hiszen nem egy reguláris hadsereg tagjai voltunk, épp ellenkezőleg:

Danee írta:Sziasztok! Fontos megbízatást kaptunk. Dobjatok el mindent, és lóhalálában jelenjetek meg Nysterben, a Smaragd park melletti Flying Pinguins céhházban. Ott foglak várni titeket!

A papírmunka megvolt, ideje volt a megjelenésre is adni: a bálról megmaradt jelmezt éppen megfelelőnek találtam a célra, és a lelkiállapotomhoz is kellőképpen passzolt a kései rokokó öltözet, a letisztult ívű hosszú felsőkabát, még némi fodorral kacérkodó ing, mely az alsókabát sűrűn gombolt hajtókái, és az ujjak végén bukott elő, és persze a kornak megfelelő alsóruházat.
Nem volt semmi szükség arra, hogy a megbízóink tudomást szerezzenek a bevetések során használt felszereléseink listájáról.

Nem kellett rohannom, hiszen biztos voltam benne, hogy nálamnál előbb senki sem fog megérkezni, hiszen bár a levelem azonnali megjelenést sürgetett, ilyen hamar szinte képtelenség lett volna teljesíteni, míg én kényelmes sétába kezdtem a teleportálás után, a smaragdpark környékét felfedezendően, s hogy az idegeimet nyugtassam.

Így toppantam be a hivalkodóan díszes céhházba, s találtam szembe magam virtuális életem második legröhejesebb szerzetével. Bár alakja teljességgel egy tipikus játékosáé volt, Kayaba tükrös trükkjének folyományaként kevés délceg férfiúi külső maradt, az öltözete minden ízlést és visszafogottságot nélkülözött

- Üdvözletem, Uram! - hajoltam meg öltözetemhez kijáró széles mozdulattal - Az Anarchisták céhének tagja lennék, Danee, és egy bizonyos Locke nevű urat keresek, ha minden igaz már várnak ránk!

Egy étteremben ültem az első szinten, amikor megjött Danee üzenete. Elolvastam, sikerült is felfognom mit tartalmaz, de azért a maradékot még megeszem. Sőt, fizetni se felejtek el, mielőtt megutál a tulaj és többet nem enged be. Közben próbálok visszaemlékezni, láttam e már azt a céhházat. Legutóbb amikor küldetések után kutattam…nem, nem rémlik semi erről a céhről. Sem az, hogy hogy néz ki a céhház, sem az, hogy kik a tagjai. Danee elvileg már vár, szóval útközben elmélkedem tovább. “Fontos megbízás”…a fontos megbízás az ugye nagy jutalommal jár…meg legtöbb esetben nagy kockázattal. Sebaj, ettől lesz izgalmas az egész. \^o^/ Villan a teleport és már Nysterben is vagyok. Nem felejtettem még el hogy néz ki a város és nem is változott legutóbbi látogatásom óta semmit. A Smaragd Parkot viszonylag gyorsan megtaláltam, és ezt a céhházat sem let volna könnyű eltéveszteni. Egy szárnyas pingvin dísziti kapuját, ami alapjában elég sok pénzbe kerülhetett a kinézete alapján. Lépjünk is be rajta ha már itt vagyunk, ne várassuk tovább a megbízót (ha ugyan itt van) és a céhtársaimat. Belülről sem volt olcsóbb a kégli, ezt megállapíthatom a sok aranyból. Nincs időm bámészkodni, hisz meg is pillantom Danee, és még egy alakot. Daneet nem láttam még ilyen öltözetben, és egy másik embert sem láttam olyan ruhában, amit még senkin nem láttam. Ahány testrész, annyi külön szín, ráadásul mintákkal…ha visszajöhetne itt valami, akkor most visszajönne az előbb fogyasztott étel, az biztos. Ennek ellenére udvarias maradok.

- Üdv mindenkinek, Lancer megérkezett. –jelentem be jókedvűen és nyújtom a kezem mint Daneenak, mint az idegennek.

Halkan dudorászva járkálok a városnak eme körzetén. Fogalmam sincs, mi a szent Kleofás foglalkoztat engem mindig Kezdetek Városában, de az a röhej, hogy mindig ebben a városban botlok bele egy-egy küldetés elirányító dologba. Bár szeretem az akciót, a sok néha gond, én meg nem szeretem a gondokat, ha nem végszükséges. És mivel elég kevés a számomra végszükséges dolog, így logikus, hogy ritkán vagyok hajlandó megtenni akármit is, hogy ne duzzogjak kicsit, de hát, na, ilyen vagyok. Mindenesetre szó mi szó, most annyira nem bántam azt, hogy küldetésem akadt, ugyanis aki a feladatra buzdított, az maga a céhvezér Daneeka volt. Érdekes egy üzenet volt. Nem túl izgalmas, lázba hozó, hanem a rövid lényegre törő fajta. Hála isten nem kellett sokat olvasnom. Magamban kicsit fújtam is egy jó nagyot megkönnyebbülésemben, majd elgondolkodtam.
~ Nyster… Nyster… melyik szinten van? Másodikon tuti nincs, a harmadik is nyista, és az negyediken is jártam már. Na, akkor vagy öt, vagy hat, attól függ Danee tisztában van-e a szintemmel… eh próba cseresznye, legyen az ötödik, max megyek egy szép nagy kört a városban. Úgyse a megbízhatóságomról vagyok híres. Hehe…
Így hát el is indultam a Teleportáló Kapu Fele, majd miután sikerült felötlenem mi a fene is a teleportáló kód, már repültem is feljebb az ötödik szintig. A pixeleső után, máris megindultam, hogy felderítsem az utat. Egy bő fél, háromnegyed óra múlván találtam meg csak az említett céhházat, azután is egy jó darabig eltartott, mire egyáltalán Daneekat megtalálom. Örömteli újjongással köszöntöm őket, egy-egy homlokpuszit követve, majd az ismeretlen felé is biccentek.

- Üdv! - köszönök az érkező Lancernek, s fogadom a felém nyújtott kezét, egy laza kézrázásban kimerítve a témát. Még ha nem is látszik feltétlenül, örülök, hogy számíthatok rá.
Aztán nem sokra rá betoppan a céh kisasszonya is:
Csak megilletődve pislogok Katha kitörő örömén, idejét se tudom mikor puszilt homlokon bárki, ha egyáltalán történt már ilyen eddig! Kellemesen bizsergető érzés fut végig rajtam
- Szi-szia! - dadogom még mindig a hatás alatt állva, s egy arcra puszival viszonozom az kedves-kellemes üdvözlését.
- Ha van valami édes borúk, elfogadnám, ellenkező esetben maradnék a teánál!
Bár Locke küllemében vannak értelmezésbeli problémák az elegancia és dekadencia kettősét illetően, a folyosó amin átvezet, s a terem, ahová a kétszárnyas ajtó nyílik igazán jó érzékről tanúskodik. Tudnék itt élni.
- Jó napot kisasszony, - biccentek a lány felé - Fiatalúr! - majd a fiúnak is
- Nem bánom, térjünk! - válaszolom Lockenek, s helyet foglalok
- Ez rendkívül sajnálatos... - reagálok emígyen a veszteségükre. Derült égből a... Nem vagyok valami együtt érző hangulatomban. Nekem éppenséggel senkim az illető lány, bár éppen egy lányt megölni... ez épp elég ok, hogy elkapjuk őket - tehát, ha jól értem, testőrszolgálatot kérnek, és a gyilkosok kézre kerítését... - összegzem a teendőket a saját szavaimmal - Nem hangzik kivitelezhetetlennek, mielőtt még a magam részéről belemennék az alkuba, megkérdezhetném, hogy mi az kisasszony és az úrfi neve illetve kasztja, valamint, hogy mire emlékeznek a támadókkal kapcsolatban? Egy személyleírás, kasztra utaló jelek, a támadások helyszínei, és azok pontos körülményeit, ha lennének szívesek megosztani velünk!
- Katharina, Lancer? Ti mit mondtok? Meg tudjuk csinálni? Van egyáltalán kedvetek efféle munkához? Volt már hasonló megbízatásotok, küldetésetek? - fordulok a céhtársaim felé.

- Jaj, ne légy zavarban. – nevetek fel Danee első ízű zavarodottságát látva, de azért elfogadom a vissza puszit a „házigazda” kérdésére, meg elhúzom a számat – Jobb lenne valami erősebb, de a bor is megteszi. – ha Danee vagy Lancer furcsán nézne rám, széttárom a karjaimat, és a legátalmatlanabb tekintetemet és hangomat elővéve mondom – Csak nem hittétek, hogy elutasítom magamtól az alkoholt – majd gonosz mollyal hozzátettem – Ittam már le nagyszájú férfiakat a pult mellől, szal ne hívjatok ki, ha nem bírja a zsebetek. – mondom, majd feléjük engedek egy kacsintást.
Sokan mondták, már hogy egyáltalán nem nézek ki nagykorúnak, de az igazság az, hogy mindjárt a 19. életévemet töltöm már be. Vagy már betöltöttem? Húúú meg kéne már néznem valamikor a naptáramat, mert az időérzékem mindig is pocsék volt. Nem éppen szívesen lézengtem tovább a váracska szerűségben még tovább. Engem fárasztott ez a sok csicsa, meg csecsebecse. Mi jó ebben? Elég, ha megvan az ember jobb és bal keze, azokkal micsoda csodákat tud ám csinálni. Amint megérkeztünk a célállomáshoz kérdőn felhúzom a szemeimet. A 2 újabb céhtag is hasonlóan ki volt öltözve, mint a kísérő bohócunk. Komolyan hol vagyunk, hogy mindenki ennyire ki akar öltözni. Daneetól elnézem ezt, mert ő legalább jól néz ki. Jó a csajszi se mutatott rosszul, nekem legalábbis szimpi. A hallottak után, és Danee kérdésére nem bírtam magammal. A számba veszem az ujjamra erősített bökő hegyét, és sátáni vigyort engedek meg magamnak.
- Szóval csak annyi a feladat, hogy verjünk el pár nagyokost? Végre kiélhetem a szadizmusomat. – mondom izgatottan, de azért felnevetek, hogy lássák, nem gondolom ezt túl komolyan, bár csöppnyi igazság van benne.

Danee természetesen viszonozta kézfogásom, a céh egyetlen hölgytagja is megérkezik. Köszöntése jólesik, Danee példáját követve arcon puszilom és köszönök neki. Lehetőleg dadogás nélkül.

-Szia! - mondom neki, majd elutasítom a házigazd ajánlatát. Egyszerűen nincs kedvem itt semmit fogyasztani. Valamint az elővigyázatosság sem utolsó szempont ez alkalommal.- Köszönöm, de most nem kérek semmit.

Ezután végigvezet minket egy folyosón, melyből ugyanúgy ordít az elegancia mint az előző szobából. Valahonnan nagyon sok pénzük van, vagy volt erre… A folyosó vezetett is valahová természetesen, egy terembe, hol eléggé sok ülőalkalmatosság várja a látogatókat vagy a céhtagokat. Ezúttal a látogatókból kapnak, vagyis belőlünk. A bútorzatnál számomra érdekesebb volt a két, már ott tartózkodó személy. Egy fiú és egy lány, ránézésre nálam fiatalabbak. Úgy látom itt az öltöny alapkellék, a fiú is azt visel, a lány pedig egy szolíd, de elegáns ruhát. Biccentek és intek a fiúnak, a lánynál pedig megkockáztatok egy kézcsókot, fiatal kora ellenére is kijár neki a tisztelet. Akkor is ha ilyen csúnyán néz rám….Most azonban itt az idő Locke-ra figyelni, hisz még lemaradok a lényegről. Helyet foglalok lehetőleg egy Danee melletti fotelben. Házigazdánk viccére nem válaszolok, csak csöndben hallgatom Locke mondandóját.

-Részvétem a lány miatt. – mondom miután Danee feltette kérdéseit és Angelica is elmondta amit akart. Hozzánk is intézett kérdést, tehát válaszolok.- Én benne vagyok. Szívesen is csinálom, nem lenne a leghelyesebb dolog bűntetlenül hagyni az ilyet. Bár megbüntetni sem lesz az…-motyogom magamba az utolsó mondatot úgy, hogy a többiek ne hallják. Mély levegőt veszek majd válaszolok a kérdés többi részére is. – Volt, üldöztem már gyilkost, de sajnos nem sikerült befejezni…

Lancer is viszonozta az üdvözlésemet. De udvarias kis céhtársaim vannak jupiiiii. Mindenesetre az oda út további része hót unalom volt, és majd szétuntam a fejem. Amikor találkoztunk a sráccal meg a csajjal, már csak azt vártam legyen már valamilyen fejlemény, és lelkesedésemre történt is. A kiscsaj kiakadt. Odaállok macskavigyorral az arcomon Lancer mellé, és játékosan odasuttogom neki.
- Gyere blöki, ha az a kis házicica nem érdekli, hogy köszönj neki, akkor hallgass a vadmacskára, és ne törődj fölösleges lányokkal. –mondom kacsintva rá.
Vajon sikerült teljesen összegabalyintanom? Szerintem lehet, nem tudom, nem fogalmazok valami eget rengetően jól, de hát senki sem tökéletes… hehe. Daneehoz fordulok.
- Szerintem árnyharcos a csajszi. Késekkel nem nagyon futkoshatna másképp, harcművészek főképp olyan fegyvereket használnak, amik nincsenek alapjáraton a többi kaszt fegyverében. Mint pl az én bökőm – emelem fel fegyveres kezem megmutatva annak, akiknek még nem tűnt volna fel.
Eközben a másik csávó si nekiállt hablatyolni. Komolyan mondom, mit kell ennyit tökölni? Használjuk csalinak az egyiket, majd ha kijönnek a célpontok, vadásszuk le őket, ennyi, nesze nincs semmi túlbonyolítva, és ezt kigondolni nem volt több 1,5 percnél, az előrelátható órák helyet. Mindegy a taktikázás nem az én asztalom. Azonban mikor bejött egy újabb alak megörvendtem. Megjött a bor. Amint lerakja, a poharakat felemelem, az egyiket majd megemelem a többiek felé.
- Isten-isten. – mondom majd megdöntve poharat egy szuszból megiszom mindet. Reméltem, hogy nem az a koccintós bor csak, mert azok iszonyú pocsékok, bármilyen minőséginek mondanák. Ekkor azonban valami érdekes történt. A kis cseléd lányka borult egy szépet hőn szeretett céhvezérünkre, és elcsattant egy csók. Felnevetek majd így szólok.
- Mivan Danee cask a nálad fiatalabbakra buksz? vagy Ők buknak rád? szó szerint? – kérdezem perverz vigyorral.. majd Cúhoz hajolok és odasúgom – Fogadjunk, hogy visszacsókol. Ha igazam van meghívsz egy éjszakai ivászatra, ha tévedek én hívlak meg téged… vagy ha neked az jobban bejön kaphatsz tőlem olyan finomat, mint amilyet Danee kapott most. – mondom még szélesebb perverz vigyorral.
Nem is én lennék, ha nem én mondtam volna.

-Majd megbeszéljük és meglátjuk mit teszünk velük...de természetesen az ön véleménye is számít. –intézem szavaimat Locke úr felé. Ezután történik a váratlan fordulat. Kézcsókot adnék a lánynak, de helyette kést kapok a torkomhoz. Kedves egy fogadtatás, pont amilyet az üdvözlésem után megérdemlek. Bár lehet csak fél az érintéstől...mégis kicsit heves reakció. Mindegy, emiatt nem utálom meg, a kutyázás miatt sem...lehet csak jártas az ír mitológiában...és valahonnan megtudta az igazi nevem...Nem hiszem, de kiviharzása előtt utánaszólok.

- Oh, hölgyem jártas a mitológiában? Hívtak már Kullan kutyájának mások is...

A III. Leopold hercegnek bemutatkozott fiú menti a menthetőd. Először a lánnyal kapcsolatban, majd a saját szerepét illetően. Nem zavar igazából, ha élvezi, nyugodtan játszhatja a nemest. Ezután számomra sokkal érdekesebb rész következett. Visszasuttogok Katharinának.

- Nem szeretem ha blökinek hívnak, de a neked elnézem...vedd megtiszteltetésnek és viszonozd valamivel. – én legalábbis azonnal viszonzom a kacsintást. Leopoldhoz fordulok. – Nem tudtak semmit kiszedni belőle? Lehet akár az elkövetőkről is tud valamit...Akár Katharina ötlete is beválhatna, ha állig felpáncélozzuk őket, de ez bizonyos kockázattal jár, nem tudjuk mire képesek.

Megérkeznek az italok is, de a hordozójuk sokkal csinosabb. Formás és szép arcú lány, fiatal. Odaadja az italokat.

-Csirió, bár én most nem fogyasztom...Ígéretem szerint majd később, kettesben. –jegyzem meg halkan.

Ilyenkor irigylem Daneet a szerencséjért. A lány kivonulása közben felesik, egyenesen Daneera, és elcsattan egy csók is. Romantikus vígjátékba illő jelenet, én is elmosolyodok rajta. Mint említettem...szerencsés fickó. >< De lehet nekem is van kivel foglalkoznom és szórakoznom a küldetésen kívül. Katharina kacér, kíváncsi vagyok játszadozik és meglepődne e, ha tennék is valamit. Újra visszasúgok neki.

- Emelem a tétet, szerintem le is tapizza. Ha nem találtam el, akkor én fizetek. De én is arra fogadnék, hogy visszacsókol...az italt pedig már kifizettem...marad a finomabb dolog. Mikor is kapom a csókom? - mosolygok rá szolídan miközben mélyen a szemébe nézek.

Hát elég fura a két gyerek. Az egyik így, a másik úgy
- Sajnálom, de csak maximális együttműködés esetén tudjuk garantálni a sikert - reagálom le a lány pöffeszkedő mocskolódását, hirtelen aggrésszóját, meg kivonulását
- A hölgyért, ha nem változtat a hozzáállásán, nem fogunk tudni felelősséget vállalni érte! De ha valóban ennyire talpra esett, akkor azt hiszem érte nem is szükséges...
A fiú bár illedelmesebb, nem kevésbé magas lóról próbálja előadni magát. Lehet odakint herceg vagy akármi, azonban itt nem több mint bármelyik másikunk: egy játékos. Főleg, hogy itt nem tud előnyt vásárolni magának, mivel el vagyunk zárva a külvilágtól, és az ottani pénzektől egyaránt. De inkább nem teszem szóvá neki, legalább is nem most
- Értem, kedves Leopold. Herceg. - teszem hozzá utólag, csak hogy nehogy a végén kikérje magának, vagy ilyesmi. Nem mintha izgatna a véleménye különösebben, de a munka miatt jobb a békesség
- Örülök, hogy megkönnyíteni kívánja a dolgunkat, valóban jelenleg íjászt még nem tudhatunk a soraink közt, de így remélhetőleg az ütőképes hármasunk védelmében megfelelő harcértéket fogunk tudni felmutatni, ha együttműködik velünk!
- Ami a hallottakat illeti, a stratégiát még ki kell hogy dolgozzuk, de úgy vélem ezzel nem lesz gond! - a csali talán működhet, de azt jól át kell gondolni...
Aztán Kathához lépek, s a fülébe súgom:
- Én is arra gyanakszom, hogy árnyharcos, és nem vagyok benne biztos, hogy nem-e egy beépült embere a gyilkosoknak. Jó  lesz szemmel tartani minden mozdulatát!
Aztán nyíltan Lancerhez fordulok:
- Majd később hozzád is lesz pár szavam, de úgy is meg kell beszélnünk mindent hármunk közt. Majd. Később.
A kutyás dolog nem hatott meg, letudtam megengedhetetlen bunkóságnak, az hogy Katha és Lancer ezt a témát hogyan csűrték-csavarták tovább már nem az én dolgom volt
És végre megjött a bor: ahogy azt kell: kopogtatással, illedelmes felszolgálással. Elsőre azt hittem csak valami npc, vagy kintről pénzért felfogadott, megszánt jk, de nem: ő rajta is ott díszelgett ugyanaz a céglogó mint a többieken.
- Remélhetőleg meg lesznek elégedve a szolgálatainkkal - replikázom a szemrevaló kislánynak
Az asztalra kerülő kupák egyikét Katha hamar magához ragadta s Lancer is követi a példáját, s a vörösesen ringó folyadék engem is igen-igen vonzott már, már nyúlnék is a kupáért, hogy koccinthassak velük, amikor a lányka valamiben megbotlik, s épp nekem esik, hál istennek nem késsel, ahogy Lancerrel tette a másik, hanem teljes testsúllyal.
Nincs mibe kapaszkodni, összerogyok a váratlan teher alatt. Fájni most se fáj, s mellkasomnak préselődő mellei, a lábaim közé zuhanó combja rég volt érzéseket gerjeszt bennem, az ajkai pedig az enyémnek csattannak.
Nem éppen az a módja a csóknak, amit szeretek, főleg hogy mindenki minket néz. Zavarba ejtő! Két kézzel tolom fel magamról a vállába kapaszkodva kicsit a bájos kis testet, hogy a tüdőmből kipréselt levegőt pótolhassam
S közben már is fogadást kötött a két lókötő céhtársam arra, hogy mi merészelek majd...
Ennyire jól ismernének már? Vagy csak a hírem ennyire rossz?
- Hölgyem! - szóltam modorosan - Csak egy pillanat!
Átkaroltam a derekát, s áthengeredtem oldalra, hogy én kerülhessek fölébe.
Nem, nem az következik, amire számítottatok, és igen, még a melleit se markoltam meg. Nem a fenekét sem. Sajnálom, de mindenki mást vált ki belőlem, és a helyzetről akkor még nem is beszéltünk.
Óvatosan feltérdepeltem, úgy hogy nehogy őt passzírozzam össze valahol, majd mikor már végre talpon álltam, a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegíthessem
- Remélem nem történt baja, kisasszony, kérem foglaljon helyet - kínáltam fel a saját helyem - és ha már így esett. Mármint a dolog, akkor legyen szíves ossza meg velünk, van-e valami amit tud a gyilkosságról és a meghiúsult támadásról! Egyéb iránt... na de majd azt négyszemközt...

- Áll az alku! – bólintok lancer javaslatára, majd kezemet nyújtom, hogy megrázhassa.
Tudni illik, hogy az a fogadás, amelynél nem történik kézfogás, az érvénytelen fogadás… vagy legalábbis nálam igen. Hangosan felkacagok, ahogyan megpillantom, hogy valójában Danee nem is csinált semmi perverzséget. Átdobom Lancer nyakán a kezemet, és megragadva túloldali vállát közelebb húzom és adok neki egy barackot (persze csak ha hagyja).
- Jaj, te azt hiszem mindketten buktuk a téteket. Vagy mindketten nyertünk. Rád bízom. – mondom majd Danee mögé lépek, majd finoman a hátára csapva, fülig érő vigyorral nézek rá.
- Na, Rómeó még kettesbe is akarsz lenni a hölgyikével. – majd a lányra pillantottam, rá kancsitok majd mondom – Ügyesen levetted a lábáról a hőn szeretett vezérünket.
Ezután végighallgattam mit is szándékoztak mondani. Megtudtuk a Miss Kiviharzokcsakazértis nevét, majd mikor a harci felállásaiknak feladat jött szóba. Most komolyan... a hirtelen haragú a dps, a magát hercegnek nevező személy a support, és ez a törékeny csajszi a tank? Ez most komoly? Ezt nem hiszem el. Bár ha minden igaz a mi teamünkbe mind a hárman DPS besorolásúak lennénk… bár nem tudom, talán Danee a tank, de tuti, hogy Lancer nem support. Na, mindegy a lényeg az, hogy furcsa egy trio ezek hárman. És ezek szerint a céhvezérük csak ül a kényelmes kis foteljében, míg azok hárman az életüket kockáztatják? Nem nézem ki harcosnak szal… Mindenestre elhúzom a számat, és megcsóválom a fejemet. Egy kis idő után a többiekhez fordulok.
- Figyeljetek stratégia személy, jobban szeretem fejjel a falnak stílust… de jó lenne megtudni milyenek, vagytok harcban. Nem igazán örülnék neki, ha azért kapnánk kést a két szemünk közé, mert kiderülne, hogy nem tudjuk a másik harcmodorát. Mivel úgyis várunk a két szerelmespárra, mit szólnátok, hogyha megmérettetnénk magunkat egy 2v2 formációban, már ha nektek, és Lancernek is megfelel. – nézek a társam felé választ várva főleg tőle.

Alig, hogy felsegítem a lányt már is hallom Katha hangját mögöttem felcsendülni.
Mindenki azt hiszi, hogy olyan nagy magabiztos csajozós alkat vagyok...
Pedig. Nincs is benne semmi magabiztosság, csak játékosság, pimaszság, kíváncsiság, ami itt a SAO-ban talán egyre többször kerekedik fölül a gátlásaimon.
De Katha újra emlékeztetett arra, ami valójában voltam, és talán vagyok még mindig.
Tudom, hogy én is ezt teszem folyton másokkal, és most újra azt éreztem, hogy elsüllyednék szégyenemben. Hirtelen már nem tudtam a lány, Orime szemébe nézni. Erre úgy látszik továbbra is érzékeny maradta, még ha minden más is homok ként pereg le rólam: ha hírbe hoznak egy olyan lánnyal, akihez szinte még semmi közöm, de mégiscsak tetszik, s teszik mindezt a lány füle hallatára... hát... 
- Kössz Katha...
Persze tudom. Én is pont ilyen vagyok. De nem voltam mindig. Eltanultam. Eltanultam azoktól, akik nap mint nap ilyenekkel és más hasonlókkal ostoroztak a maguk szórakoztatására. Akkor nem értettem még, hogy miért teszik ezt, és hogy miért nem másként. Azóta felnőttem népiképp. Megtanultam előbb bezárkózni, közönyössé válni, majd bohócot csinálni magamból, mielőtt mások tették volna velem. Így elvettem a játékszerüket. Működött, de aztán véremmé vált a cinikus szurkálódás, a kétértelműen fogalmazás, a vicc faragás mindenből.
És már én csodálkozom, ha valaki magára veszi ezeket és megsértődik rajtuk.
De úgy gondolom, én kicsit azért másabb vagyok, mint amilyenek az én kínzóim voltak: tudok bocsánatot kérni, és ha érdemesnek találom rá az illetőt, el tudok vele beszélgetni, tudok tippeket adni neki, hogy miként vértezze fel magát.
- Heh, van ami sosem változik... - sóhajtottam, most hogy ez a kis magamba szállás lenyugtatott.
Hogy Orime ennek ellenére is a konyhába int maga után, s én követem... Nem kellett nagyon erőltetnem az agyamat, hogy a két drágalátos céhtársam mit talál majd ki erről is, netalán tán újra fogadást kötnek rá... az se kizárt
Az, azonban, hogy én mit fogok csinálni, most hogy egyedül maradok ezzel az aranyos lánnyal... Már attól is hevesebben vert a szívem, hogy a háta mögött sétálva végigfutottam alakjának lágy vonalain. Arról nem is beszélve, hogy a testem minden porcikája még világosan emlékezett a rajtam elterülő lány testére. No meg az ajkam az övére.
Meglepve nézek szét a konyhában:
- Azt hittem a konyhátok is épp olyan hatalmas és ... hogy is mondjam díszes lesz, mint a ház többi része...
- De legalább otthonosabbnak tűnik - teszem hozzá sietve
- Hát... - mondanám, de még a gondolat se fogant meg
- Persze, semmi gond, nyugodtan tegeződhetünk! - erősítettem meg biccentve
- Ami az ételt illeti... - kezdtem volna, de újra csak félbeszakadtak gondolataimnak lassan döntésre jutó foszlányai
- Hogy mit szerettem volna? - a kérdése szíven ütött. Azt hittem, hogy ez a kérdés nem jöhet szóba. Nem tőle. Nem ilyen hamar. Nem azután, hogy Katha és Lancer rajtam... rajtunk élcelődött.
Hogy mit szerettem volna? Már nem tudom. Katha elbizonytalanított. Már féltem pofátlan lenni. Mégis... Orimén nem látszott, hogy zavarba hozta volna két jómadár haverom beszólogatása. Kettőnk közül ő volt a szelídebb, a visszafogottabb, mégis a rendíthetetlen lelkű.
Mit szerettem volna? Akkor és ott amikor az ütközés és esés után magamhoz tértem a pillanatnyi sokkból. Bizonyára fájtak volna a fogaim, meg az állkapcsom, de én csak az ajkai puhaságát éreztem. Persze, hogy át akartam karolni. Ha nincsenek körülöttünk, és esetleg már ismerem korábbról... ha kicsit kedveljük is egymást már ...
Az ajkam, a tenyerem, az egész valóm kívánta újra megérinteni őt. Kíváncsiság, egy csipet fájdalom, sóvárgás. Visszavágyás.
De nem teperhetem csak úgy le! Nem is ismerem még!!! Azt se tudom milyen a lelke, mit szeret és mit nem, mi a hobbija... és megannyi dolog.
- öööm... nem tudom... - hajtottam le a fejem - vagyis de... de az ... heeeh ... Orime? - néztem fel rá szinte bűnbánó szemekkel
- Megengeded, hogy ... átöleljelek? - tettem fel végül a kérdést kissé félszegen

Ő neki látott a szendvics gyártásnak, én meg csak álltam mellette tétlenül, várva, hogy majd kiadja, mit is segítsek neki, még kézbe is vettem egy vajazókést, de mire oda juthattam volna, hogy rákérdezzek, miben is lehetnék a segítségére, konkrétan, addigra ő mindent gondosan összerámolt a kosarába
A csípőrázása... érdekes jelenség volt. emlékeztetett az egyik kedvenc filmemre, a Bor, Mámor, Provence-re, abban a házvezetőnő érezte ilyen jól magát valami régi bakelitre, miközben felsöpört. De persze látványban utolsó tudná érni Orimét. Olyan felhőtlenül vidámnak és gondtalannak láttam, már-már azt hihetném, hogy csupán egy a sok előreprogramozott npc közül. De neki velük ellentétben lelke volt, és valahol kint egy mozdulatlanságra kárhoztatott gyönyörű test, épp olyan mint az itteni képmása.
Csábító, pöppet mulatságos, és olyan harmatosan, édesen kedves
A hangja ébresztett fel a gondolataimból, s sietve kaptam el a tekintetemet a ringó csipőjéről.
- Ahaaa - igyekeztem felfogni mit is mondott, mert nem volt olyan könnyű dolog ám visszarázódni a látványban megrészegülő gondolataimból a valóságba
- Ésööö... - szóval csak a szolgák... - hogyhogy ennyire vegyes nálatok a céhtagság? Te, ahogy látom jól elboldogulsz a házi munkával, és úgy tűnik nekem, hogy szereted is csinálni, míg a többiek, a Locke és a Leopold inkább amolyan nemesként próbálnak viselkedni. Azon a Yukin pedig végkép nem tudok kiigazodni. Még. - tettem hozzá. Előbb-utóbb úgyis fény derül a lány kilétére is...
- Mert máshol általában mindenki kiveszi a részét a céhes teendőkből... - utaltam még az előző kérdésre
- De szerintem nem szegényes, épp csak a házból ítélve ide is valami éttermi méretű konyhát képzeltem, pocakos főszakáccsal meg kis kuktákkal mindenfelé. Bár lehet, ez túl meseszerűen hangzik
A nevetésétől talán máskor, ha mások is vannak körülöttem, rosszul érezném magam, most azonban én is vele mosolyogtam, egy kevés átragadt rám a vidámságából
- Háááát - tártam szét a karjaimat - ez is, az is én vagyok - mosolygok rá, ha már a férfias mivoltom ilyen hamar le lett írva, majd a derű lefold mindent!
Aztán megint valami botlás történhetett, már csak azt veszem észre, hogy a mellkasomnak dől.
- Hoppá, hehe - mondom szinte vele egyszerre - No lám, ismét csak ott vagyunk, ahol az imént! - karolom kedélyesen át a derekát én is - Most már nem eresztelek - jegyzem meg játékosan, s a kezeim felvándorolnak a hátára. Addig kell merésznek lenni, amíg a lehetőség megadatik, hiszen minden mulandó...
Pimasz fénye a szemeinek aztán hamar kihuny, nem tudom eldönteni, hogy csak viccelődik, vagy valamit félreértett és komolyan gondolja. De biztos csak viccel, 99,99%. Ilyet nem szoktak csak úgy a másik képébe vágni
- Hehe, jó is lenne! - megyek bele a játékba, s ha már ilyennel jön, hát az én tenyereim is merészebbé vállnak, s miközben szemeitől elszakadva kópéként jártatom körbe-karikába a levegőbe bámulva , a kezeim a formás kis hátsója fölé csúsznak. Kíváncsi vagyok, melyikünk a nagyobb széltoló, s a nyelvem hegyét kibiggyesztve, az okuláris torna után közelebb hajolok az arcához
Egészen közel, szinte már koppannak a homlokaink. Halkabban szólalok csak meg, nem kellenek most a hangos szavak, hisz kettesben vagyunk, úgy hogy még a bőre melegét is érezni, no meg azt a megfoghatatlan vibrálását, amit ilyenkor lehet
- El fogunk késni - rontanám el a hangulatot egy apró fricskával, de igazság szerinte a fenét se érdekli, hogy ki vár ránk, amikor a karomban tartok egy szép lányt, aki azzal viccelődik, hogy a férjecskéje vagyok, miközben csak centik választanak el egy csóktól

A csávó nagyon nem bírt nyugton maradni a helyén. Komolyan mondom ez mennyire hiperaktív. Ha már ennyire dumálni akar, dumáljon valami érdekesről, ne pedig elkényeztetett ficsúrként viselkedjen. Azonban ezt nem tettem szóvá, had tiporja ki a padlózatot a földig. Végül azonban mégiscsak felszólaltam, ám kivételesen nem rosszallásomnak emeltem hangot, hanem az ötletemet vetettem elébük. Szerintem tök jó muri lett volna, míg Danee-ék megjönnek. Azonban lelkes bólogatás helyett egy a lány tőrt ránt, és felém dobja. Elégedett vigyort engedek meg magamnak, hisz azt hittem belegyezett, de mikor kihúzta a kést, elment, és visszaszólt.
- De nemááár. Én most harcolni akarok. – mondom sértődötten – És a kést úgy dobáld, hogyha az ellenfél megszerzi, akkor azzal csak neki adsz előnyt. – mutatok rá a lányra fegyveremmel, bár mivel a középső ujjamon van, akár bemutatásnak is nézheti, bár nem az volt a szándékom, majd a fiúra bökök – Akkor gyere te. Legalább egyikőtök erejét fel szeretném mérni. Ha a citromba harapott hölgyike fél harcolni, akkor mutasd meg neki, hogy milyen férfi is vagy valójában. – próbálom kicsit hergelni mindkettejüket.
Az eddig látottakból a fiút nem mondanám férfinek, és az én figyelmemet a lány hívta fel magára. Már nagyon érdekelt, vajon milyen harcos lehet… a Fullánkom (fegyverem) is beleremegett a gondolata, hogy kiálljak ellene. Nem ám a félelemtől, hanem az izgalomtól. Remélhetőleg nem becsülöm fel túlságosan a lány erejét… de ha többiek ennyire tartanak tőle csak nem olyan gyenge. Azonban, ha a fiú vállalja a harcot, kissé meglepődve nézek rá, hisz nem számítok rá, hogy sikerülne neki összekaparnia a micsodáját a zsák aljáról, de ha mégis kiáll ellenem, széles vigyort kísérve elküldöm neki a felkérést.

- Áh, értem, ez sok mindent megmagyaráz! - örültem a hirtelen jött megvilágosodásnak, vagyis felvilágosításnak
- Jó, is hogy ezt mondod, mert így egész másként látszik minden, köszi, hogy ezt megosztottad velem!
Ami azt illeti, tényleg sok felesleges fejtöréstől kímélt most meg a lány, áradásul nem kevés kételyem és feltevésem bizonyult tévesnek. Egyedül Yuki figurája maradt kérdéses továbbra is, hisz ezek szerint ő az egyetlen igazán kétes ismeretlen az egyenletemben. Több, mint valószínű, hogy tégla...
- Férfias? Öm, lehet... - nem, az önképem sosem szólt a férfiasságról. A férfias az valami egészen más. Nem csak kigyúrt, tónusosan izmos test, hanem, olyan fellépés is, olyan kisugárzás. Az a rendíthetetlenség, mérhetetlen magabiztosság, lehengerlő beszéd, mint mondjuk a StarTrekből, William Riker. Na ő férfias. Az a szakáll is hozzá... Én nem szeretem magamon. Legalábbis nem bírom elviselni, pedig már kísérleteztem kicsit vele, és lájtos mennyiségben még jól is állna, de az a viszketés, amit ki kell állni miatta... nem éri meg...

- Ó, szóval ilyen kis romantikus lány vagy! - simogattam meg a fejét. A haját is különösen kellemes volt megérintenem
Romantikus, és naiv. Hányszor fogják kihasználni, összetörni a szíved... És lám rátaláltál az első szemétre. Rossz az időzítés. Ha Katharina előtt hoz össze minket a sors, akkor nem lenne baj. Egyenlőre. Bár az ilyen ragaszkodó lányokról eddig mindig kiderült, hogy van valami bennük, ami nagyon zavar. Pedig ő még szép is.... hhhhhőpffffű

- Akkor azt még ki kell érdemelnem! Siessünk! - bólintottam, s belém karolt, rohant, én úgy kaptam a kosár után, hogy nehogy a konyhában maradjon, amin egész eddig dolgozott

Ahogy kiértünk a többiek közé, egyből erősebben mart a lelkiismeret furdalásom: Finoman lefejtettem Orime kezeit a karomról, s meghajolva mentettem ki magam:
- Bocsáss meg, beszélnem kell a céhtársnőmmel!
Mert hát itt volt nekem Katha, akivel egész jól álltak a dolgaim. Tetszett és az a találkozás a parton, több volt mint felejthetetlen. Pedig azt hittem, Zakuro után már nem lesz más akire így gondolok majd.

Közben Lancert félreintették, hogy maradjon a céhházuk őre, úgyhogy csak barátságosan intettem felé, hogy akkor majd később találkozunk

- Szia! - léptem oda Kathához, s intettem hogy vonuljunk kicsit félre - Remélem nem várattunk meg nagyon titeket
S ha már kellően messze álltunk a többiektől suttogva kezdtem neki mondandómnak:
- Megtudtam Orimétől, hogy ő, Locke és Leo vérbeli szerepjátékosok, s ez az egész nemesség meg Orime részéről a cseléd-szerű viselkedés csak szerepjáték, nem több. Szóval nem kell meghökkenni rajtuk, ha ők ezt szeretik. Szerintem, amíg tart a küldi, nyugodtan belemehetünk a kis játékukba, a magunk módján. Viszont Yukiról, a másik lányról ő se tudott többet mondani
Mindezt a szemébe nézve mondtam neki
- Jó lesz Yukit szemmel tartani. Lehet, hogy tégla...
- A másik dolog - sóhajtottam fel - az inkább csak nekem probléma: Orime rám startolt. Azt szeretné, hogy a férje legyek. Nagyon naív kislány... te mit gondolsz? Mármint, tudod, te és én... szóval... nem tudom, hogyan mondjam úgy meg neki, hogy ebből nem lesz semmi sem, hogy közben ne szomorítsam el... létezik rá egyáltalán mód?

- Ilyen nincs. – mondom sértődötten, majd karba font kézzel a földre huppanok törökülésbe – Hm!
Gyáva népség egytől egyik. Még hogy nemes fegyver, na ne röhögtessen. Ha annyira nemes lenne, nem távolról lövöldözne, hanem szemtől szembe harcolna. Amúgy… legalább megtudtam egyel több infót, mint amit eddig tudtam, pontosabban az, hogy a srác egy íjász… vagy csak nem figyeltem volna fel rá eddig? Fogalmam sincs, szerintem csak nem volt szóban. No, mindegy, továbbra is magamban zsörtölődve dobolok a karomon, és elégedetten hallgattam, ahogyan a bökőm fémesen zördül egyet mindig, amikor páncélomhoz csattan. Most komolyan mi lehet ennél még unalmasabb? Egyedül akkor volt valami izgalom, amikor egy böhöm nagy pasi lépett be a terembe. Jó nagy egy ember az hótziher, nekem is majd’ kitört a nyakam, mikor felnéztem rá ültömben. Nem értettem vajon mit akar, de miután elárulta érkezésének célját, és felkapta társamat gúnyos mosollyal utánuk fordulok, és mielőtt elmentek volna, gyors utána kiáltok.
- Össze ne törje! Nekünk még szükségünk lenne arra a fiúra. – de azért integetek felé, hátha tényleg most látom utoljára.
Nemsokára rá Danee is belép. Elégedett mosollyal nyugtázom ezt, hisz végre továbbindulhatunk, ez azt jelenti. Intésére visszaintek, majd kidugom a nyelvem. Nehogy már én menjek oda, jöjjön ő ide. Na, jó azért ennyire nem vagyok szemét, odasétálok hát hozzá, és közelébe hajolok, miközben hátam mögött összekulcsolom a kezemet. Csöndben végighallgatom, majd hozzáteszek én is párat.
- Ha minden igaz, és nem értettem félre valamit, akkor a srác egy íjász, míg a csajszinak muszáj árnyharcosnak lennie, hanem harcművész dobó törökkel. – majd gonosz mosollyal hozzáteszem – Biztos tőlem kérsz szerelmi tanácsot? Nem vagyok az a romantikus alkat. – mondom majd elkomolyodok – Nem tudhatod, hogy reagál. Megvan az esélye hogy kiborul, vagy nem törődik vele, és tovább nyomul. Rajtad áll, hogy elmondod neki vagy sem. De én a helyedben nem teketóriáznék sokat, mielőtt még túlságosan elhiszi a dolgokat. utána nincs visszaút, el kell venned a kezét. – mondom cseppetse megbántódva ismét gonosz mosollyal – Na, Rómeó induljunk vár ránk a harc

Heh?
Nem erre a reakcióra számítottam. Pedig úgy éreztem fel kell majd vonultatnom minden tudásom a témában, hogy meg tudjam védeni magam, és erre tessék.
Nincs szükség az egészből semmire sem. És a labdát is visszaütötte. Persze eleve nem volt fer tőle választ, megoldást várni, de nem is azért kérdeztem Kathától, mert valódi megoldást vártam volna tőle, olyan higgadt, objektívet...

Nem, sokkal inkább a reakciójára voltam kíváncsi, hogy mennyire tolerálja a dolgot, hogy hallani se akar róla, és ultimátumként közli velem, hogy vagy ő vagy Orime, esetleg rögtön megcsalással vádol...
Az túlzás lenne mondani, hogy jól fogadta. Inkább úgy fogadta, mintha csak simán céhtagok lennénk, akik közt soha nem volt semmi intimitás.
- Huh? Oké... azért köszi... meg az infót is
Hogy ennek most örüljek vagy sem... Ezek szerint ő semmit sem érez... Nem, igazság szerint egy cseppet sem örültem neki, de...
Még mindig ott voltam az ilyen helyzetek tipikus dilemmája: a két szék közé esés. Persze, ha ő így, akkor én is tehetek úgy mintha nem lenne semmi, és ellehetek Orimével is... de az egész olyan hírtelen jött, nekem meg lelkiismeret furdalmásom támad ha akár egyikükre, vagy másikukra nézek

Volt időm tűnödni az úton, bár időnként meg kellett állnunk, bárhová tartottunk is éppen, mert folyvást előkerültek mobok, de a céhük kis csapata rendre és módszeresen eltakarította az összest.
- Megyek megkérdem hova tartunk, ha már úgyis megálltunk, mert nem rémlik hogy elhangzott volna az uticél. Bár lehet csak én nem emlékszem... - szóltam Kathának, aztán felzárkóztam Orime mellé:
- Szia Orime, jól áll neked ez a szerelés! Kevés ilyen csini lányt látni a lovagok közt!
- Köszi - veszem át a szenyót
Hagyom, hogy félrevonjon, biztos van valami célja velem   
- Apropó, merre is tartunk konkrétan? - kérdem míg arrébb sétálunk, közben kibontom a szendvicset és megkóstolom.
- Finom lett, amúgy miért kellett félrejönnünk? - kérdem kíváncsian  

Kicsit furcsállóan néztem Daneera. Azért jött, hogy érdeklődjön, én meg természetesen jó kislányként válaszoltam is. Na, jó.. talán nem vagyok éppen jó kislány, de legalább válaszoltam. Mindenestre valamiért nem hagyott nyugodni Danee csüggedt reakciója a válaszomra… Öregem, ha ezt hívják lelkiismeretnek, akkor valaki most azonnal szedje ki belőlem, mert én nem akarok így érezni. Miközben elindultunk azonban egy gyors átvizslatás erejéig átfutottam a többiek felszereléseit. Hát egy pillanat alatt eltűnt az előbbi érzés, mivel alig hittem a szememben. Az íjászgyereknek nem elég az idegesítő stílusa, még a felszerelése is tel, van pingálva mindenféle vacakkal. Mi a fenének módosítja a felszerelését ilyen okádékra? Egy ilyen piperkőc ruha csak figyelemfelkeltővé teszi, amivel csak azt éri el, hogy őt fogják elsőnek megtámadni nagy zsákmányt remélve, de hát ő baja, ha kinyiffan majd emiatt. Míg nem okoz itt problémát, addig úgy öltözködik, ahogy akar. Az indulatos csajszin nem tűnt fel semmi különös… legalább egy normális van a csapatukba. Alig gondoltam végig, rápillantok a lányra, és csodálkozva vonom összes szemöldökeimet. Az biztos, hogy vérbeli tank… de egy kicsit mintha sok lenne rajta a páncél… jóformán mindent eltakarnak ezek a védelmi felszerelések. De rohadt jó, hogy nem vagyok lovag… szépen néznék ki egy hatalmas pajzzsal, vagy egy pöröllyel. Viszont árnyharcosként még el tudnám magam képzelni. Danee megjegyzését fél füllel hallottam, és odaszólok feléjük.
- De harcművészeknél van kihívója.
Kicsit mérges voltam Daneera, furcsa volt, hogy most nem én kapom a bókokat, és ez zavart. Nem is tudom miért jutott ez eszembe… de mikor a csajszi magával húzta kettesbe, betömtem a kajámat, megittam a vizemet, amit kaptam majd utánuk caplattam, majd karba font kézzel odaszólok a csajszinak kicsit mérgesebb arccal, mint akartam.
- Jó hogy otthagyod a csapatot… tudtommal te vagy a tank, mi történik, ha most támadnának meg minket? Ne vájjatok le a csapattól ellenséges területen.
Mondom majd sarkon fordulok, hogy visszamenjek a többiekhez.