[Miniboss] Mostly Harmless

// Nem lépek ki a körömből, csak egy kardvetést eszközölök. 6 sebzést okoz, ha talál, legalább kettest kell dobnom Anat ellen, ha nézel ilyesmit :] //

The member 'Tachibana Makoto' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :

Na bumm. Azt szeretném, hogy senki ne hallja meg morgásomat, erre pont az figyel fel erre, akinek egyáltalán nem akartam mondani. Csak egy fancsali képet vágok, mely egy savanyú mosolyból és egy összehúzott szempárból áll. Ezúttal lakatot teszek a számra, mielőtt bármiféle marhaságot mondanék. Alapból hajlamos vagyok hülyeségeket beszélni, de ha ilyen feszült vagyok, akkor meg még inkább. A legjobb módja nálam a levezetésnek: dühös kiabálás, egy-két bútor összetörése. De azt jobb szeretem akkor űzni, amikor senki sem lát. Viszont új taktikára váltok, amit eddig még sosem sikerült megcsinálnom: figyelmen kívül hagyom az adott személyt, aki jelen esetben ez a Tachi, és akkor majd leakad rólam. Szóval most úgy kéne elméletileg tennem, mintha nem is létezne. Haha, könnyű azt mondani.
- Nem mondanám, hogy olyan magas szinten lennék. Konkrétan a béka popsijánál állok - mondom a madaras lánynak, ezzel feltárva előtte, hogy én bizony csak egyes szintű vagyok, se nagyobb, se kisebb. Bár ennél kisebb nem is lehetnék, maximum akkor, ha pixelekre bomolnék. Azt pedig azért nem szeretném...
Ahogy a vörös lánnyal lezajlott a rövid párbeszéd, a madarasra kezdek figyelni. Sajnos olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem tudom a választ, így csak bámulni tudom őt. Szívesen okoskodnék, ha tudnék miről, de ha halványlila gőzöm sincs erről az egészről, és még a tetejében csak hülyeséget mondanék, akkor inkább maradok a csendes megfigyelő szerepénél. Eddig is képes voltam rá, nem? Beégni meg ennél is jobban nem szeretnék, mert hát... Nah, voltak azért vicces cselekedeteim. Szerintem.
A hangra felfigyelek, hallgatom egy darabig, aztán elkezdem behunyt szemmel az orrnyergemet masszírozni, miközben azt mondogatom magamban, hogy nyugalom. Utolsó hozzászólásához magamban válaszolok annyival, hogy csak kezdjen nyugodtan. Ilyen idétlen viselkedéssel érdekes kezdésre számítok, persze ahogy kinyitom a szemem, és meglátom, hogy a körök világosodnak, cseppet sem tetszik a szituáció. Újabb feszültséggel várom, hogy mégis mi lesz ennek a következménye, és újabb két pontot veszítek. Egyelőre még mindig csak a páncélomból. Hála a jó égnek! Ám ezek a vibráló, színes falak nem túl biztatóak.
Chanra emelem tekintetemet, mikor ő kezd el beszélni, és csak pislogok. Nem értem, miért mutat rám, holott össz-vissz hat pontot veszítettem, azt is páncélból (és igen, újabb hálát mormolok magamban a fent lévő mindenhatónak, hogy Kyuuval találkozni engedett). Oké, ezt sem szabad lebecsülni, de ha így haladok, akkor még egy ideig eléldegélek ezzel... Ahogy Channak aktiválódik a képessége, pislogva meredek a változásokra. Hát... Nem mondom, de ez elég menő. Kellemesebb helyzetben még a szám is tátva maradna, hiszen nekem még nincs semmiféle képességem. Legalábbis nem tudok róla, hogy lenne.
Jun is megszólal, rá vezetem pillantásomat, majd a megszólítottat veszem újra szemügyre, és most örülök, hogy nem nekem kell kitalálni valamit. Vagyis nem engem szólítottak fel ilyesmire. Elég kényelmetlenül érezném magam, de "szerencsére" nem hoztam fel semmi olyat, ami miatt bármit is rám bíznának. Kis szintem és tapasztalatlanságom miatt mondom: ez mázli. Amúgy valószínűleg nagyon nem örülnék neki, hogy helyettem valaki mást választanak ennek, annak, amannak.
Uta - mint a nevét megtudtam - azonnal felel is. Számomra hihetetlen, hogy ők még mindig tudják tartani a tempót, én teljességgel lemaradtam. Nekem több idő kell ahhoz, hogy ilyen elgondolkodtató feladványt képes legyek megoldani. Emésztős típus vagyok, na. Vagy inkább csak szeleburdi és szeszélyes, aki képtelen leülni, és gondolkodni felette nyugalomban órákat, és azért van szükségem akár több napra.
Megvakarom a fejemet, és zavartan bámulok Senzankora.
A vörös hajú vörös lovag egy eszement dolgot hajt végre. Az rendben van, hogy talán többünkben felmerült, vajon mit is csinál ez az izé, de miért pont neki kell? Láthatóan jó felszerelés sincs rajta, gyorsaságából ítélve meg elég alacsony szinten lehet... Akkor inkább nekem kéne kinyúlni, nem neki. Ráadásul potion nélkül csinálja ezt... Iiiisteneeeeem!
Természetesen Tachi is megszólal, akiről azt a következtetést tudom levonni, hogy képtelen befogni a száját. Csak forgatom a szemeimet, lehetőleg akkor, amikor nem engem bámul, ezzel is megúszva egy újabb hozzászólást, amit nekem intézne. Azt a hozzászólást meg, ugye, figyelmen kívül hagynám. Legalábbis elhatározásom szerint, amiből szokásoshoz hasonlóan nem lesz semmi.
A vörös hajú cselekedetét látva Anatole támadásba lendül, előtte természetesen válaszol a mi kis idegelő emberünknek. Ha csak egy sorozatban lenne ez az egész, Anatole és Tachi párbeszédén jót vigyorognék, és valószínűleg, mint szereplőt, Tachit szeretném a legjobban, hiszen ő adja az egészbe a szórakoztató színt. Így viszont... Meglehetősen idegesítő. Valahol valamikor arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha a legidegesítőbb karakter, aki általában nagy kedvenc, melletted lenne... Kicsinálna idegileg. Ez egyértelmű. Onnantól kezdve nem is vágytam arra, hogy a kedvenc idegesítő szereplőmmel találkozhassak. Na, most viszont sikerült megtapasztalnom a töredékét annak, miféle kínban lenne részem, ha egy idegesítő szereplő társa lennék. Vagy csak sok közöm lenne hozzá.
Aggódva figyelem a besárgult életcsíkot, vagyis inkább életcsíkokat. Sőt, Chanra már nem is aggódva, hanem rémülten meredek, és reménykedek abban, hogy nem fogja az összes életpontját levinni. Most azonnal összerogynék egyrészt a megkönnyebbüléstől, hogy nem ment le minden pont, másrészt a döbbenettől, hogy ez történt, de még arra sem vagyok képes. A lábaim kivételesen szilárdan tartanak, a kardom persze már nem magasodik olyan büszkén - leengedve van lábam előtt. Tachi nevetése viszont azonnal felráz ebből a döbbent állapotból. Színtiszta harag gyúlik bennem, és a nyelvemet sem vagyok képes megfékezni. Tekintetemen is tisztán tükröződnek a düh falánk lángjai, és ami kikéredzkedik, az ki is jön belőlem.
- Fogd be a szádat, te mocskos, kínra éhes hiéna! - üvöltök rá. Tudom, hogy semmi értelme, de ezt egyszerűen nem bírom szó nélkül hagyni. És még szerencse, hogy úgy beszéltem, ami még nyomdafestéket tűr, mert lenne ehhez az alakhoz még néhány cifra szavam. Ó, és még valami! Visszavonom korábbi kijelentésemet, miszerint ő lenne a kedvenc szereplőm egy bizonyos sorozatból.
Tachi eldobja a kardját, ami lepattan Anatole burkáról, és Miut Tachi sugara sebzi. Alsó ajkamba harapok. A nagyobb egy támadással sebzi a kisebbet... Így viszont nem támadhatunk, de akkor mégis mihez kezdjünk? Fene essen ebbe az egészbe!

- Mondtam, hogy csak akkor támadjon, ha nem sebződök a fénytől... - morgok, szinte már csak magamnak, miközben fogom a fejem. Először arra gondolok, hogy csak tanul abból,  ha megint lemegy az élete. De nem! A rendszernek muszáj úgy működnie, hogy Chant érje a sebzés. Nem hiszem el ezt a pasast.
- Ha vörösödni akarsz, akkor jól csinálod... - mondom, rendes hangerőn. Vagy meghallja, vagy nem. Eddig se nagyon figyelt rám, miért most kezdené el? Csak azt nem értem, hogy mire jó a forrófejűsége? Chan élete nagyban esett, de gondolom van nála poti, így sok gondja nem lesz. Apropó,  mintha említett volna valami Shukakut, akihez majd elszeretni küldeni. Vajon ki lehet az? Biztos, hogy valami ismerőse.
Ahogy láttam, Utahime kisasszony is eléggé megijedt, amikor Chant érte a sebzés. Gondolom ismerik egymást régebbről...
Majd egy éles kacaj, bizonyára a másik piros lovagtól, és már eldobott valamit Anatole felé, mire Miu sebződött. Ezt nem hiszem el... Össze kéne dolgoznunk, a mindenségit! De miért nem csináljuk akkor? Mindenki megy a saját feje után,  és csak alig hallgat meg pár embert. Ha jól gondolom, erre lehet azt mondani, hogy káosz.
Ezután egy csattanás, majd Uta kiáltott valamit és Miu pedig kifutott a teremből. Remek! Gyorsan Miu után futottam, és nem törődtem a bent maradtakkal. Most csak Miu vlt a fontos.
Amikor odakint utolértem, már sírt. Mint annak a párbajnak a végén. Csak most nem miattam.  Jobban mondva... nem csak miattam.
Oda léptem hozzá,  lehajoltam, és gyengéden megérintettem a vállát.
- Héj, Kislány, nyugi. Megértem, hogy nem bírod ezt a helyzetet, hidd el, én is tennék valamit az ilyenek ellen, ha elég nagy lenne a szintem, de így csak arra törekedhetek, hogy minél előbb meglegyen a megoldás. De ha mégegszer akármelyik megsebezne téged, hidd el, nem állok jót magamért. Szóval fel a fejjel, mivel van egy ötletem. -mondom, miközben próbálok lelket önteni belé. És mi tagadás, tényleg akadt egy ötletem. De Miut sem hagyom egyedül,  ha ő visszamegy, akkor majd követem, de addig egy tapodtat sem mozdulok.

Miu felém fordult, és megölelt. Először egy kicsit megdöbbentem, de végül viszonoztam az ölelést. Ahogyan így ott voltunk, valami különös érzés fogott el, amit eddig nem éreztem. Hasonlított arra, mint amikor szerelmes voltam, de ez valahogyan más volt. Nem tudom megmagyarázni.
Miu nem sokára le is nyugodott, és látszott, hogy tényleg jól van. Nem hiába, néha jót tesz egy kis sírás.
- Ugyan-ugyan, ilyenért nem kell bocsánatot kérned. Kiakadtál, és le akartál nyugodni. Ez csak természetes. - mosolygok a leányzóra. - Az pedig nem probléma számomra, hogy alacsonyabb a szintem. Ha megölne valaki, akkor majd utána elgondolkodnának egy kicsit. - mondom, kicsit komolyabban. Vajon tényleg így lenne? Felnyílna a szemük, ha valaki meghalna? És mondjuk pont egy játékostól? Na jó,  ezt inkább nem próbálom ki...
Mikor Miu azt mondta, hogy menjünk vissza, én készségesen követtem.
- Úgyszint köszönöm! - mondtam Channak, miközben elraktam a potit. Nekem az életem összesen húsz, tehát nem fogom tudni teljesen kihasználni a főzet előnyét. Nem baj, ez is több, mint a semmi. Mikor Miu elkezd arról beszélni, hogy meg kéne egymást hallgatnunk, elmosolyodtam. Ez a lány még mindig okoz nekem meglepetést. De hamarosan fel is ocsúdtam, és már mondtam is.
- Khm... Szóval, ahogy Miu is mondta, van egy ötletem. Ami nem is annyira ötlet, inkább feltevés. Anatole-san felolvasásával hallhattunk egy olyan idézetet,  ami szerint fel kell szabadulnunk a félelmeink béklyói alól. Először azt hittem,  hogy ez arra utalt, hogy félünk beismerni a gyengeségünket, ami a körbe álláskor kiderült rólunk. De amikor Utahime kisasszonynak megemlítettem, ő meglepődött azon, hogy én féltem beismerni. Így az nem lehetett,  hiszen olyan dolognak kell lenni, amitől a legtöbben félünk. Ez pedig a Halál. És a legtöbb ember a saját halálától fél. Így arra gondoltam, hogy kipróbálnám azt, hogy megsebzem magamat, hátha ez sebzi a miniboss-ot is. De ha ezt rossz ötletnek gondolják, akkor várom az egyéb ötleteket. - mondom, és befejeztem a mondandómat. Igazából korántsem olyan biztos,  hogy ez beválik. De aki nem mer, az sosem nyer. Vajon a többieknek vannak ötleteik? Egyáltalán próbálnak gondolkodni a megoldáson? Mindjárt kiderül.

Kész. Elegem van, csak álok nézek ki a fejemből és a semmiből eltalál egy sugár újabb életpontokat elvéve tőlem, és még csak magyarázatot sem kapunk rá mi miatt. Próbálkozunk, kísérletezünk de minden haszontalan. Egymás után mondanak csődöt az elképzelések és omlanak össze az ötleteink. Pedig a legtöbbjük elég logikusnak tűnt, és néhánynál már majdnem úgy érezhettük, hogy végre sikerült túljárni a minibossnak csúfolt valamit irányító fazon agyán. De hiába. Túl korán nevettünk, elhamarkodott lépéseinkkel pedig csak tovább rontottunk a helyzeten. Idegesen toporgok a ciánkék fényben úszó kis részen, figyelem a többieket, nyújtózok és panaszkodok. Mi mást tehetnék? Az ötleteimmel eddig csak hátráltattam a többieket, nem látok esélyt arra, hogy ezúttal sikerült olyat mondanom amivel előrébb jutnának a célunk elérésében. Már minden hülye gondolat megfordult a fejemben ami itt megeshet. Néhánynak hangot is adtam, hogy a többiek se unatkozzanak és talán valamelyik kis részéből sikerül majd egy jó ötletet kovácsolni ami közelebb vihet minket a megoldáshoz. Még a miniboss minibossságát is megkérdőjeleztem, de Anat hamar felvilágosított, hogy ez lehetetlen. Sóhajtottam majd bólintással jeleztem, hogy bízom az információiban, elvégre ö nem arról híres, hogy csak üres szavakkal, mondatokkal, mondatfoszlányokkal dobálózik, hanem általában kétszer is meggyőződik valamiről. A kisebb szintűek felé intéztem egy figyelmeztető mondatot, aggódtam értük, habár ezt nem mutattam ki különösebben. Az okos lány bemutatkozott, talán már nem ez volt az első alkalom, csak én vagyok figyelmetlen. Mosolyogva megköszöntem, hogy fáradt ezzel, és most már nem kell jelzővel ellátnom, ha hozzá beszélek. Az egyik vöröske, pontosabban a férfi, egy elég merész ötlettel állt elő. Átnyújtja a kezét a falon, hogy megnézze ezúttal mi történik. Már épp nyitni akartam a szám, hogy megállítsam, hogy ne vesztegesse el a pontjait, mikor potija sincs, amit vészhelyzet esetén benyakalhat. Bumm, és egy másik vöröske is bevallja, hogy mindenféle tartalék nélkül jelent meg egy ilyen helyen. Tenyerembe temettem az arcom, nem szóltam semmit. Most már csak az kéne, hogy még Szophie pasija is bevallja, hogy mindenféle löttyök nélkül mászkál minibossra, és tényleg itt helyben felakasztom magam. Felelőtlenség, mindenhol. Közben az emlegetett szamár is kiöntött egy kis olajat a tűzre, és Anatot támadásra ösztönzi, aki meg is teszi ezt, és Chan beszed egy szép kis sebzést.
- Tudatosság... - ismételtem én is el, habár semmi sem jutott eszembe ami ezzel a szóval kapcsolatban állhat - Lehet, hogy csak simán el kellene fogadnunk a helyzetünket... Mi csak bábok vagyunk, és bábként kell mozognunk... - ráztam meg a fejem. - Micsoda hülyeség. Ez az egész hely egy nagy baromság. - áh rémes. Pampoghatok akár estig is, semmi sem fog történni. Tachi pedig látszólag jól érzi magát ezen az egészen. Valószínűleg csak azért van itt, hogy kárörvendjen és majd ha keményre fordul a helyzet fogja magát és hazateleportál, minket itt hagyva.
- Remélem jól érzed magad. Meg sem lepődök azon, hogy ilyen gusztustalan az indikátorod.. - szúrós pillantást vetek a felörült férfi felé, majd elkapom onnan. Nem szándékozom tovább rontani a szemem azzal, hogy őt bámulom. Sokkal jobb dolgom is van ennél. Csak még nem jöttem rá mi is az a jobb dolog. A kiáltás után ugrottam is le a körről, elszenvedtem a megszokott kis sebződést.
- Nem igazán értem mit mondasz. - fordítottam a tekintetem Uta-chan felé. - Először is mi ez a Sysi... Sysi... szóval amit említettél? Egyáltalán nem értem. - ráztam meg a fejem, kissé elszégyelltem magam amiért ennyire tudatlan vagyok. De jobb minél előbb bevallani, hogy mit nem tudunk és hamar választ kapni rá, mintsem egy komoly helyzetben szenvedni érte a következményeket el.. A neve még csak ismerősen sem cseng, lehet tananyag volt az iskolában, vagy valami, csak éppen átaludtam a tanórát, vagy hiányoztam és nem került pótlásra...
- Bevallom kicsit összezavarodtam... és egy ideig nem is figyeltem nagyon, de ha ki akarjátok próbálni azt, hogy felülről meg lehet e támadni dögöt lehet tudok benne segíteni. Valaki feldob valamit a magasba, amilyen magasra csak lehet. Én pedig kicserélem valakire aki onnan fentről hozzávághatja a fegyverét a kis állathoz. De szerintem nem sok esély van rá, hogy ez lesz a megoldás... - ajánlottam fel a képességem arra, hogy kipróbáljunk egy ötletet, viszont eléggé elvetendő, mert én sem csinálhatom ezt a végtelenségig, és ha harcra kerül a sor akkor még a lehűlési idővel is bajlódni kell. Ha lenne a csapatban íjász talán könnyebb dolgunk lenne, mer távolról néhány nyílvesszőt beleereszthetnénk. Esetleg még Metamorphot lehetne átváltoztatni valamivé amit lehet hajítani... az imént kirohanó lány visszasétált a vörös úriemberrel, akinek elvileg van egy érdekes ötlete. Önmagát  támadja. Kissé öngyilkosságnak hangzik a dolog de egy próbát megérne.
- Mi lenne ha valaki olyan sebezné meg magát akinek a legkevesebb a sebzése? Valakinek 10 alatt sebez? - kérdeztem kíváncsian még mielőtt a srác ledöfi magát.

//remélhetőleg megvan a 750 x__X //

Rendben. Kikészülés kikészülés hátán, a mellettem álló vörös lány kirohan. Szegény... Úgy tűnik, nem bírja a gyűrődést, de ő legalább nyugodtabban vezeti le a feszültségét, mint én. Na nem mintha ez lenne jelenleg a legnagyobb problémám...
Uta azonnal ki is adja a következő parancsot, én eleget is teszek neki első szóra, nem kell biztatni: ahogy elhangzik az utasítás, már ki is hátrálok a körből, kardomat pedig visszacsúsztatom a helyére. Újabb sebzés ér, és csak haragosan bámulok arra a színes falra, ami körbevett az imént.
A vörös lovag a vörös lány után rohan, egy ideig követem tekintetemmel őt, majd visszafordulok a társasághoz. Felhangzik az az idióta géphang is, mindenem tele van már tőle, és mintha attól megnyugodnék, újra az orrnyergemet kezdem el masszírozni csukott szemmel. Ezt hallgatva még igyekszek a megmaradt - nem éppen létező - hidegvéremmel átgondolni a helyzetet. Vagyis a mondottakat.
Rossz sorrend. Rossz sorrend. Akkor nem a leggyorsabbnak kell kezdenie, hanem a leglassabbnak? Na, ezt is csak akkor tudjuk kideríteni, ha a vörös fickó visszajön, és kipróbálja. Csak hát neki is kevés az élete... 
Zörgő hang. Felemelem a fejemet, a plafont bámulom akaratom ellenére is, és azon tűnődök, mi lehetett ez. Játszadozik, és dobál valamit? És hogy ki következik? Ennyiből honnan a frászba tudjuk?!
Na jó, inkább visszatérek a masszirkáláshoz, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni az újabb sugarat, ami újabb sebzést okoz. Király! Viszont a masszírozással így is jobban járok, és ha túl erősen csinálom, akkor... Akkor nem lesz semmi. Mert hát itt nincs fájdalom, ami még mindig rettenetesen fura számomra.
Ahogy meghallom a felém közeledő lépteket, pislogva nézek a hang irányába. Chan megy körbe, mindenki kezébe egy potiont nyom. Őőő...
- Izé... Köszönöm - mondom meglepve, hiszen erre tényleg nem számítottam, majd továbbiakban egy ideig pislogva figyelem az állatos lányt, azzal elrakom az itókát, közben a vörös páros is visszatér. Ahogy megszólal a lány, rögtön rá figyelek, valamennyire már sikerült lenyugodnom - csak az orromat kellett agyonnyomogatnom. Mondanám a bocsánatkérésére, hogy nem gond a magam részéről, de inkább csak megrázom a fejemet. Ez valószínűleg elég jel lesz neki ahhoz, hogy értse - már ha elkapja ezt a mozdulatot. Ha nem, az sem gond, úgysem vagyunk puszipajtások, most látjuk egymást életünkben először.
Aztán csak hallgatok. Különös fordulatot vettek megint a dolgok: az előbb még szégyellős lány most megszólal. Ezt egy halvány mosollyal díjazom, főleg a tartalom miatt, mert hát tényleg úgy van, azaz kéne lennie, ahogy mondja... Csak vannak egyesek, akikkel nem lehet együtt dolgozni.
A vörös lány által említett személyre terelem tekintetemet. Ha már nekem nincs ötletem, és másnak van, akkor legalább azt hallgassam meg, és, mint ahogy a kérés/parancs, franc se tudja, hangzott, szépen ki is fejtem a véleményemet. Az megy azonnal! Bezony. De nem ebben az esetben.
Döbbenten hallgatom a felvetést. Saját halál... Van benne valami, de én akkor is félek kockáztatni. Mondjuk... Kyuut és a másik embert is pixeleire szaggatta az a fénysugár, és nem haltak meg, csak kitessékelődtek az épületből. Szóval...
- Ha engem kérdezel, akkor beválhat - értek egyet én is Jun után. - Végül is... Akiket kitessékelt a rendszer, azok sem haltak meg szerencsére, pedig pixeleikre bomlottak - mondom el ugyanazt, mint amit gondoltam, aztán Jun felé pillantok. - Nekem pont tíz - mosolyodok el keserűen, és nagyon nem érdekel, hogy mások is megtudják a pontjaimat. Lényeg, hogy kijussunk erről az átkozott helyről!
Újra a hang. Már eddig is nagyon bosszantott, de most csak még inkább irritál, ráadásul egy újabb emberünket ejtette ki. És pont a legerősebbet... Szóhoz sem jutok ezt a jelenetet látva, viszont, hála a jó égnek, ő sem halt meg, csak a kitessékelt pároshoz rakta őt. Felszakad belőlem egy sóhaj, és ahogyan látom, hogy nem veszítette senki életét, újra megnyugszok, pontosabban csak visszatér az erős lélekjelenlétem.
- Csak találjalak meg, úgy képen töröllek... - motyogom haragosan a géphangnak.

// Visszakapok 2x3 páncélt a képességem miatt //

-Na? Mi van?
Egyszerűen nem tudok mit tenni. Rengeteg idő telt el, de nem mozdul senki, nem csinál senki semmit, nem lépnek a körbe, de még csak meg se szólalnak vagy indokolnak, hogy miért nem teszik. Olyan az egész helyzet, mintha én lennék Atráskó, és próbálnám kihúzni a lovam a Kétségbeesés Mocsarából Fantázia világában. Végül nagy bánatomra a hang is felcsendül, Utahime pedig kirepül pihenni.
-Az Istenit... -káromkodom el magam. Rendben, ha nem akarnak benne részt venni, akkor ne vegyenek. Majd amint ismét lehűl a képim, használom, de ha kell, megpróbálom egyedül megoldani a puzzle-t. Mivel még mindig senki se lépett vissza a körbe, félek kicsit bármit is tenni, de kénytelen leszek. Igaz, mivel csak én vagyok már bent, egyedül, talán a rendszer is akként fogja venni, hogy én szállok csak szembe a furcsa, de érdekes minibossal. Két kézre markolom a kis botot, eszembe juttatva, hogy lassan be kéne sétálni abba az új boltba és egyedibbé alakítani, amilyenre mindig is szerettem volna, de talán érdemesebb is várnom, hát ha lesz egy hasonló a következő Tier-beli fegyverek között. Bár megjelennének már azok is.
-No, akkor újabb próba-cseresznye. Bocsáss meg. -suttogom magamnak, majd a kis tobzoskának, és a bottal a fénysugárba ütök, ami körülvesz, de úgy nézek felé, mintha őt céloznám meg. Álomkelő nem mozdul mellőlem, hisz tudja, hogy most, még ha nem is lett kimondva, de ezt a parancsot kapta. Csak akkor akarom őt is bevetni, ha már tudom rendesen a módját a dolognak, mert a nagy sebzése még a végén visszaüt és végem. Na nem mintha olyan baromi sok lenne az életem ._.

//És újfent bocsánat a késésért //