[Miniboss] Mostly Harmless

Az első szint volt a határ. A határ, melyen nem tudtam átlépni. Tényleg ilyen nehéz lenne? Pedig a többi játékosnak milyen könnyen megy. Egymás után lépegetik a szinteket szépen sorban, amíg el nem érik a maximumot. Én azonban ezt nem tudom megtenni. Nem tudom mi gátol. Talán egy természetfeletti erő? Zeusz akarata? Héra gonoszsága? Esetleg Justitia bosszúja, mert az igazságát máshogy értelmeztem volna? Ki tudja. Ezer és ezer válasz adódik erre a kérdésre. Azonban annyi biztos, hogy nem szabad feladnom a hitemet. Hiszen az istenek is próba elé állítják a híveiket, hogy tanúbizonyságot nyerjenek, hogy tényleg hisznek bennük. Ám legyen. Ha az a feltétel, hogy egyes szintűként kell tengődnöm, akkor kiállom a próbát. Azonban nem fogom az időm elpazarolni, irány felfedezni! A pálya szélén sétálgattam és elgondolkodtam. Vajon hány ember vethette magát itt a mélybe? Hány áldozatot követelt már ez a véres játék? Talán még Kayaba sem tudja. Nem. Ő biztos jegyzi valahol, és csak röhög, hogy milyen könnyen rászedhető az emberiség. Tálcán nyújtotta az ambróziát, mi pedig vakon érte nyúltunk. Nem kellett volna. De talán majd tanulunk a hibáinkból és utódaink nem fognak bedőlni az efféle cseleknek. Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak az agyamban, amikor észrevettem, valamit. Egy híd. Talán ez egy jelképes gondola akar lenni, amin a Sztüx folyó révésze átvisz a túlvilágba? Vagy ez az annyira áhított próbatételem? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy egy NPC is van a közelben, és óva int, hogy ne menjek tovább, mert a halál vár rám.
- Nem félek én Hádész birodalmától sem. – nyugtatom meg, azonban tudom, hogy nem fog rá reagálni. Hiszen ő is csak ennek az őrült világnak a teremtménye, a világnak, amit Kayaba teremtett. Rálépek a hídra. A fa egy kissé nyikorog, ahogy a teljes súlyommal ránehezedek. Azonban nem futamodok meg. Török előre a végtelen ködbe, még magam sem tudom, hogy hová. Talán ez egy kijárat a világból? Esetleg egy újabb kelepce? Azonban egyszer csak tisztul a kép, jobban mondva a távolban meglátok valami építményt. Egy kaput, felette pedig egy ismerős feliratot. A kapu előtt pedig egy hölgyet.
- Kisasszony. – hajolok meg a hölgyemény. – Mi szél hozta erre? Esetleg önt is a kíváncsisága vonzotta? – kérdezem tőle. Nem tudom, hogy indikátorom milyen befolyással lesz beszélgetésünkre, de ez nem is lényeges. Annyi biztos, hogy valami ismeretlennel állunk szembe. Habár, hogyha a feliratra gondolok… Talán lesz valami köze Dante-hoz. Talán mi is egy Isteni Színjáték részesei leszünk, az isten pedig… Kayaba lesz. Efelől nincs kétségem.

Ide megyek, oda megyek. Ez van nap mint nap, na jó majdnem szoktam mást is csinálni néha. Egy részem valahol még mindig bujkálna az elől a banda elől akikkel a játékban való pályafutásom kezdetén találkoztam és naivan csatlakoztam melléjük, majd mikor jött a visszafordíthatatlan baj elszöktem előlük. Később találkoztam azzal a kiképzővel és magasabb szintet adott nekem, így kicsit bátrabban dugom ki az orrom az odúmból. De mivel nem tudom, hogy azok a tagok hanyas szinten voltak akkor és most mekkora lehet a szintjük még ott van bennem a para, hogy egyszer megtalálnak elkapnak és kivégeznek. Sőt, így vörös indikátorral, még azokon a szemeteken felül mások is levadászhatnak és megölhetnek, mint tudtam meg nem rég valakitől akinek szintén ez volt a szándéka. Azért örülök, hogy végül minden jól végződött és okosabb lettem egy-két tanáccsal és egy nagyon kicsi harci tapasztalattal is gazdagodtam. Kicsit elkalandoztam és most lehet eltévedtem…A távolban valami híd látszódott. Nem tudom miért, de közelebb merészkedtem és egy NPC máris letámadott azzal a szöveggel, hogy forduljak vissza meg valami minibossról is hablatyol valamit. Egy ideig csak kérdően pillogtam az illetőre, majd a kíváncsiságom terel is volna a híd felé az eszem mert néha az is előjön, viszont vissza fordított volna a baj az, hogy visszafordulhatok csak fogalmam sincs hol vagyok, na meg persze mindig a kíváncsiság győz, bármi is a fen állás mindig ő nyer. Mikor rálépek a hídra eléggé erős nyekergésbe kezd, majd tovább haladva rájöhettem, hogy nem is stabil vagy csak a fantáziám kapcsolt be ilyen bónusz ráadás kép és csak azért tűnik ennyire ingatagnak. Kapaszkodva a korlátba és lassan előre csoszogva haladtam előre. Már azt hittem sose érek a híd túloldalára. Egy hatalmas kapu rajzolódott ki a távolba majd mikor közelebb értem két alakot is láttam a kapu előtt ácsorogni. Mikor még közelebb értem egy ismerőst véltem felfedezni.
-Tantalosz... Üdv… - még a híd korlátjába kapaszkodva vezetem át a tekintetem a másik ott lévőre – Üdv, én váhh…- nem  lehet úgy elhagyni a hidat végérvényesen és felhagyni a kapaszkodással, hogy ne bukjak el rögtön, engem már meg sem lep az, hogy a földön találom magam- Üdv, az én nevem Miu! -  pattanok fel a földről, majd meg is hajolok a bemutatkozást követően, aztán jobban szemügyre veszem a kaput. Van rajta egy számláló és az alatt valami felirat, amit nem értek de valamiért ismerős mintha halottam volna már valami kapcsán vagy nem is tudom. Nem, igazából halványlilafogalmam sincs mi az a felirat.  Viszont az NPC nem valami minibosst emlegetett, fogalmam sincs mi az, ki kéne deríteni, ahhoz meg kérdezni kell, akkor kérdezek is…
-Öööm…Az a NPC valami minibosst emlegetett. De nekem fogalmam sincs róla mi az…Valamelyikőtök meg tudná mondani, hogy mi is az a miniboss?
A kérdés feltétele után kérdőn pillogok a jelenlévőkre és várom a választ, ha kapok választ…

Kint bóklászom a mezőn, távol a Kezdetek Városától, távol minden ismert településtől az első szinten. Fegyverem nem húzom elő, bár itt jó pár mob megtalálható. Minek? Ha nagyon zavarnak, szétcsapom őket az öklömmel, és kész. Ez a hely még egy kezdő számára sem veszélyes - jó, izgalmakat tartogathat, de itt mindenki boldogulhat.
Tovább folytatom sétám, mely... hogy merre is irányul? El. El a várostól, el a boltoktól és fogadóktól... nosztalgiából ölöm kicsit a szörnyeket, aztán pihenek. Ideális terv, nem igaz? Ha lenne valami menő képességem, ami önmagától leveri ezt a néhámy vaddisznót meg ilyesmit, akkor talán még el is szundíthatnék... de persze nincs. Mindegy, a séta is megfelel.
Öklöm halványkék színben villan fel, ahogy újra lecsapok egy támadóra. Most mondhatnám, hogy nevetséges, de minek? Hisz pontosan tudom, hogy ez a szint nem nekem való, nem is harcolni jöttem ide. Annyira azért nem becsülöm le magam.
Mikor távolról meglátom a hidat, pislogok... ez eddig is itt volt? Nem emlékszem rá, habár ez semmit nem jelent. Ironikus módon felfelé visz, talán egyből a századik szintre, hogy egyből megküzdhessünk végső ellenségünkkel... na jó, ennek nagyjából annyi az esélye, mint annak, hogy én valaha is íjász legyek. Mindenesetre érdekel, mi is ez, így közelebb megyek.
Mikor odaérek, egy NPC beszélni kezd... természetesen érdeklődve hallgatom, hisz valószínűleg hasznos lehet, amit mond. Két-három másodperc után azonban mindenféle válasz és reakció nélkül elmosolyodom, és felfelé indulok a hídon. Miniboss? Forduljak vissza? Az utóbbi hülyeség, hisz egy első szintű szörny nem jelenthet számomra veszélyt, az előbbi pedig még jobban felkelti a figyelmem.
Felfelé haladok... és még mindig... és még mindig. Hosszú az út, az biztos, de szerencsére vége szakad egyszer, és a kapu a szemem elé tárul.
Nem vagyok egyedül. Hárman már itt vannak, és szemmel láthatólag beszélgetésbe is elegyedtek. Pár pillantással felmérem a helyzetet. A felirat nem igazán foglalkoztat, hisz mi szükségem lehet rá? A számláló, ami jöttömre eggyel visszalép, annál inkább. Nem kell hozzá túl sok matematikai tudás, hogy megállapítsam: tízen leszünk. Hogy mi ellen, azt nem tudom, de ráérek ezen merengeni.
-Üdv, Kyuushiro vagyok. - mondom, ahogy elhagyom a hidat. Ahogy szemem a baljós indikátorokra siklik, gyomrom enyhén megrándul, azonban arcomon még a legmagasabb szintű érzékeléssel sem lehetne kiszúrni semmit; ugyanolyan nyugodt, némileg érdeklődő vonásokkal figyelem a többieket.

Első szint, ráadásul még csak nem is a szint közepe, vagy egy biztonságos városkában vagyok. Üres puszta, itt-ott elszórtan egy-egy fa, egy nem játékos karakter, és végtelenbe menő híd egyenesen a szint szélétől kifelé. Döbbenten állok az eddig még sosem tapasztalt dolog előtt. Nem közelítem meg, csupán sétálgatok a közelében, felmérem a helyzetet, mi is lehet ez pontosan, és mióta lehet itt? Talán egy küldetés része... vagy egyfajta titkos event? Ki tudja... Egy biztos, hogy valami okkal kerülhetett ide. Talán egy kazamata? Logikusabbnál logikusabb magyarázatok és elméletek sokasága töltötte meg pillanatok alatt az agyam. Viszont bármennyire is töröm magam, így sosem fogok rájönni. Valójában azt sem értem igazán, hogy mit is kereshetek itt... a kalandvágyam vonzott ide? Vagy egy titkos hatodik érzék ami megsúgta, hogy itt valami izgalmas vár...? De az is lehet, hogy valaki említette és akaratlanul is megfogant a helyszín neve a tudatomban, és addig nem hagyott nyugodni amíg meg nem nézem mi is ez a saját szememmel. Pontosan olyan mint amikor az ember eszébe jut egy dal, de fogalma sincs mi is az, csak a dallamára gondol, és próbálja felidézni a szám címét. Persze sikertelenül... majd amikor valaki véletlen meghallgatja, és a megszokott soron túl is hallhatjuk végre, jön a felismerés, hogy mi is ez valójában. Közelebb sétálok a hídhoz, hallótávolságon belül kerülök az njk-val aki itt ácsorog. A már megszokott vészjósló hangsúllyal, amit már megannyi alkalommal hallhattam amikor egy izgi küldetésre jelentkeztem, vagy éppenséggel mini-boss volt a téma. Hát most  éppenséggel az utóbbival kerülhetek szembe. Egy pillanatnyit haboztam, majd lenyitottam az üzenetküldést és bepötyögtem pár sort az összes céhtagnak, hátha van kedvük egy kicsit kalandozni.

Jun írta:Halihó!
Egy furcsa hídra bukkantam az első szint egyik szélénél. A koordinátákat elküldtem.

Céhtagok\o/

Csupán ennyi volt a szöveg, nem olvastam újra, még csak nem is törtem magam, hogy a helyesírás ellenőrzéssel foglalkozzak, vártam pár percet végül el is indultam a hídon, mit sem törődve a figyelmeztetéssel, vagy azzal, hogy akár össze is szakadhat alattam a híd és hasonló sorsra jutok mint azok akik levetették magukat a szint széléről. Egy darabig sétáltam majd a sűrű felhőrétegből egyszer csak alakokat pillantottam meg. Gyanakvó pillantásokat vetettem feléjük még nem igazán tudtam, hogy kik is ők valójában ezért a szokásosnál is óvatosabban közelítettem meg őket, készen arra, hogy akár aktiválnom is kellhet a fegyverem... Közelebbről azonban a négy alakból egy ismerősen festett.
- Chan? - lepődtem meg, kissé, majd mosolyogva üdvözöltem - Szia! Mi szél hozott erre? - siettem felé, közben a másik három alakot vizsgáltam szemeimmel, cseppet sem voltam megnyugodva, hogy háromból kettő vörös indikátoros...
- Izé, Helló többiek! - köszöntem a többieknek is, hogy azért mégis csak illendően bánjak velük.

/Jun-chan kedves és aranyos ezért küldött céhtagoknak üzenetet a híd helyzetéről :3 szóval ha valakinek nem jut eszébe más akkor az üzi alapján is idetévedhet x3/

Körülbelül dél óta lehetek Kyuushiro nyomában. Valahogy megint összefutottunk még akkor, amikor a városban kolbászolt, persze ő nagy valószínűséggel észre sem vett. Szóval akkor ezt összefutásnak se lehetne nevezni. De mindegy is, lényeg az, hogy nagyon is gyanúsnak találom őt - még mindig. Az, hogy egy csomó cuccot adott nekem, nem jelenti azt, hogy bíznom kéne benne. Jó, hálásnak kéne lennem... De mi van akkor, ha ezt ki fogja használni később? Tudom is én, mondjuk azzal, hogy igen, nekem köszönhetően lehettél ilyen erős (mikor leszek egyáltalán az?), és most akkor gyere csibe, a szolgám vagy.
Erre a bizarr gondolatra felvonom egyik szemöldökömet. Komolyan ekkora marhaságok jutnak eszembe csak úgy a semmiből? Hihetetlen...
Lényeg a lényeg: követem, és nem hagyom elveszni a lehetőséget, hogy valami olyanon csípjem őt, amit a lehetetlen elképzelés esetén felhasználhassak ellene. Biztos van valami rejtenivalója, senki sem lehet titkok nélküli...
A lehető legjobban elrejtőzködöm, és igyekszek lépést tartani vele. Amikor egy-egy ártatlan disznó felmorran csak úgy, rögtön szám elé teszem a mutatóujjam, és 'ss' hangot kiadva elcsitítom. Természetesen rám se bagózik, de sebaj. Legalább nem kell irtanom a lényeket, amihez valószínűleg még mindig nyuszi vagyok. Hát na, nem bizonyítottam sem magamnak, sem senki másnak, hogy képes lennék egy harcoshoz, izé, kardforgatóhoz hasonlóan forgatni a kardot, és lehet, ez nem is fog valóra válni. Aztán lehet, csak úgy ráérzek, mert ilyen is van - ritkán.
Savanyú arccal követem őt, nehezemre esik, hogy ilyen némaságba burkolózva kelljen kikémlelnem a titkait. Az persze eszembe se jut, hogy esetleg észrevett engem, és direkt olyan helyre vezet, ahol könnyedén le tud buktatni, és most fizeti ki rajtam a cuccok árát, amik most is rajtam vannak, méghozzá kamatostul!
Követve őt, a szint széléhez érünk. Nagy valószínűséggel, mert nem látok mást, csak a szélét... Meg egy hidat, aminek további részét köd takar. Úgy nézhetek ki, mint aki citromba harapott - sose kedveltem az ehhez hasonló hidakat. Mozognak alattam, ahol csak a mélység tátong...
Mikor Kyuushiro elindul rajta, térdre rogyok, kezemmel támasztom magam. Nem attól vagyok rosszul, hogy átmegy a hídon... Attól, hogy így képtelen vagyok követni őt, és valami információt keríteni, amivel védekezhetek szükség esetén.
Hát ilyen nincs, de most komolyan. Felnézek, akkor már egy lány is útnak indul a semmibe. Pislogok párat, aztán gonosz mosolyra húzom a számat. Először arra gondolok, hogy lehet, a barátnője, és megbeszéltek itt egy titkos találkát, és a fiú csak azért jött erre, azért csinált ilyen, számára már valószínűleg unalmas dolgokat, hogy lerázza azokat, akik esetleg követik őt. Lehet, számított erre!
Felcsillannak a szemeim, gonoszan kuncogok. Egy kisördögnek érzem magam, de annyira jó! Végre van valami halvány nyomom! Ezt pedig nem szalaszthatom el, és amint a lány eltűnik a ködben, én is elindulok a híd felé úgy, mintha valaki lenne a közelben, és nem akarom, hogy észrevegyen. Halkan lépdelek és óvatosan, és mikor a híd elé kerülök, megszólal valami. Ijedten ugrok össze, hiszen számomra ez nem éppen mindennapi esemény, és mivel azt hiszem, hogy valaki mögöttem van, azonnal nekiveselkedek: végigszáguldok a hídon. Ingadozik alattam, de nem kifejezetten érdekel: amiatt jobban aggódok, hogy valaki esetleg lemészárol, kihasználva ügyetlenségemet és félelmemet, na meg a szintemből származó gyengeségemet.
Eszemet vesztve igyekszek felfelé, amin csodálkozok is, közben igyekszek nem nézni lefelé, és ugyan a mélységet a köd elborítja, mégis képes lennék odaképzelni a hatalmas semmit, ahová zuhanhatok.
Ahogy a végéhez érek, és újra biztos talaj van a lábam alatt, megingok, de nem esek el, hanem az ottaniakat figyelmen kívül hagyva önfeledten, megemelt kezekkel kijelentem:
- Sikerült!
Aztán mikor észhez térek, kissé ledermedek. Hát... Nem számítottam arra, hogy más is lesz itt, és ahogy felmérem a többieket, észreveszem a piros indikátorokat. Pislogok párat, Kyuushirot keresem nem túl sokáig, neki zöld. Mondjuk a piros alapból vészjósló szín, így viszont még baljósabbnak tűnik. Gyanakodva figyelem őket, közben az említett fiú felé oldalazok, és megpróbálok mögé kerülni, mögüle kidugni a fejem, hogy lássam a többieket. Önbizalom a fellegek felett! Annyi viszont biztos: az elképzelésem nem jött be. Francba!
Hogy most Kyuushirot pontosan mire is akarom használni, arról fogalmam sincs. Lehet, tudat alatt páncélnak fogom... Mert miért ne? Mondjuk ez aljas húzás lenne tőlem, de a szándékaim - remélhetőleg, vagy inkább szerintem - tiszták.

Chan mellé léptem, és megölelgettem, majd a két vörös indikátoros alak felé fordítottam a tekintetem. Itt van a semmiből egy híd, előtte egy njk aki mindenféle ijesztő dolgokat sugalltat felőle, és most pedig ezek az indikátor piszkolók is. Még szerencse, hogy voltam annyira elővigyázatos, hogy mielőtt idemerészkedtem küldtem egy-egy üzenetet a céhtagoknak, szóval ha bármi történne velünk, legalább tudni fogják, hogy hol történt is mikor. Azonban nem telt sok időbe mire érkezett hozzánk még a zöld oldalra, egy-két alak többek között Raven is, aki minden bizonnyal az üzenetem miatt jött.
- Hali! - köszöntem neki, ahogyan ö is nekem, majd kicsit elgondolkodtam, hogy összeszedjem a gondolataim, mit is tudok erről a helyről, - Hát, az biztos, hogy eddig nem volt itt, és a vészjósló szövegekből amit a  híd előtti pasi mondott tuti, hogy nem egy átlagos mini-boss előtt állunk. A számlálóról meg csak annyit, hogy az érkezőket számolja. Legalábbis eddig úgy tűnik... - pillantottam fel az ajtó feletti kis számlálóra amit már érkezésem óta figyeltem, és személyek érkezésekor mindig kevesebb lett a szám. Egy ideig szemezgettem a vörösökkel, de egyáltalán nem úgy tűnt mint akik a túlerő ellenére is akár képesek lennének nekitámadni valamelyikünknek. Ha meg mégis egy képességaktiválás beleférhet... Legalább némi információnk lesz azzal kapcsolatban, hogy mit tudnak. A harmadik vöröske érkezésekor már kezdtem tényleg úgy érezni, hogy semmi keresnivalónk nincs itt, ennyi megbízhatatlan között... ugyanis ki bízna meg vadidegenekben akiket már megbillogozott a program? Hát én biztos nem...
- Ezúttal nem hagyom, hogy miattam ess ki Chan. Most már sokkal óvatosabb és elővigyázatosabb vagyok! - daráltam le egy lélegzetvétellel két egymást követő mondatot is a lány felé fordulva, ezúttal már tényleg mindennek a lehető legjobban kell mennie. Nem fogom a véletlenre bízni, hogy valaki aki olyan fontos mint ö előttem kerüljön halálközeli élménybe, ráadásul miattam. Közben hála az aktív hallgatózás jártasságomnak, vagy a cseppet sem halk belépőnek, kiszúrom Anatot is a tömeggé alakuló csoportból. Az ajtón a számláló nullát üt.
- Tudtam, hogy eljössz! - öleltem meg Anatot, aki látszólag elég jól érzi magát, mit sem törődik a vörösökkel, és már nyitja is az ajtót. Elsők között léptem be a fura terembe, aminek a falán itt-ott még díszítés is helyet foglalt. Chan észrevételére csak megrántottam a vállam. Kicsit tartottam az ilyesmi firkálmányoktól, elég bizarrul festett, és talán még egy csapda is lehet.
- Az a valami a boss? - mutattam a terem közepén összegömbölyödve fekvő valamire.

Pontok:
Élet: 12(+2)
Fegyverkezelés: 30 (+16)
Erő: 14 (+17)
Kitartás: 5 (+6)
Gyorsaság: 22 (+10)
Speciális képesség: 7 (+8 )
Páncél: 30

A kisasszony válasza kissé gorombán ért, de ezt elkönyveltem egy kicsi rosszkedvnek.
- Ahogy kívánja kisasszony… Chancery-sama… - javítottam ki gyorsan magamat. Remélem ez a kis malőr nem fogja megrontani a kapcsolatot, hiszen mégiscsak egymás mellett fogunk küzdeni. Majd nem sokára egy ismerős arc is feltűnt a láthatáron. És az, amit csinált, csak még inkább bebizonyítja, hogy kiről van szó.
- Üdv, Miu-chan. Látom egyensúly érzéked nem sokat változott a legutóbbi találkánk óta. – mondtam és egy kissé játékosan összeborzoltam a haját. Ezt a kislányt nem lehet nem szeretni. Ezt már akkor eldöntöttem, amikor párbajoztunk. Olyan kis esetlen, jobban mondva túl sokat is esik… De remélem, hogy most máshogy lesz. Majd egyszer csak egy eddig nem hallott női hangra leszek kíváncsi. Vajon honnan jöhet? Itt még csak Chancery és Miu van, és a számláló sem mutat újabb játékost. Akkor viszont… a macska? Kissé bambán néztem a macskára, majd Miu-ra, hogy ő hallott-e valamit. Majd vissza a macsekra és válaszoltam neki.
- Igen, szándékos… Ha úgy vesszük. Igen, játékost öltem, de nem olyanokat, ahogyan te gondolod. – mondtam. Ezt most elég nehéz lenne teljesen elmagyarázni és inkább nem is megyek bele a részletekbe. Remélem, hogy megérti, azt, ahogyan a „nem olyanokat” értettem.  Majd nem sokára még egy ember érkezik, és őt is illendően üdvözlöm, ahogy az azt követőt és az azután következőt is. Eddig mindegyikük megleste az indikátorom, a lány pedig még egy furcsa pillantásra is méltatott, amíg Chancery-hez nem fordult. Aztán jött még egy lány, ő pedig a rajtam kívül érkezett egyetlen férfi mögé bújt. Kezd egy kicsit kiakasztani ez az egész. Nem vagyunk mi szörnyetegek, hogy így viszonyuljanak hozzánk. Jó, persze, elővigyázatosság, de ez akkor is szerintem kissé túlzás és diszkriminatív. Mondjuk, amilyen hírek a piros indikátorosokról terjed… Nem csodálom, hogy félnek tőlünk. És egészen addig félni is fognak, amíg meg nem ismernek közelebbről. Talán utána is. Majd kiderül. És nem sokára még egy ismerős arcot pillantottam meg.
- Üdv, Utahime kisasszony. – emeltem meg a kalapom feléje. Talán ő nem lesz ilyen elutasító, mint a többiek. Vagy pedig megijed, mert azt hiszik, hogy cinkostársak vagyunk és ő is valami elvetemült, alávaló… Inkább hagyjuk. Nem sokára befutott a maradék ember is, köztük egy vörössel. Egy kissé összeszűkült a szemem, de végül inkább hagytam. Talán ő is olyan, mint Miu. Habár így elnézve, maga a tartása, és a mozgása is másabb, mint a kislányé. Mindegy. Harc alatt kiderül. Ami pedig kezdődik is, hiszen megvagyunk tízen. A kapu kinyílt, és ketten már be is rohantak. Én pedig utánuk. Bent először a termet vettem szemügyre, és egy jól ismert képet láttam meg a falon, ami kicsit talán elrettentett. Ezzel talán arra akartak következtetni, hogy nehéz munka, vagyis jobban mondva lehetetlen, mint Sziszüphosz-nak? Csak itt nem követ kell a hegyre felgörgetni, hanem szembe kell szállni, egy… mi is ez? Néztem megilletődve a miniboss-ra. Az biztos, hogy neve van. És az is biztos, hogy él. Csak alszik. Aztán Chancery mondatán gondolkodtam. Lehet benne ráció… Talán csak akkor fog felébredni a boss.
- Próbáljuk ki. – mondtam ki hangosan is, és beléptem a piros körbe.

Stat:

Megérkezem, köszönök (a később érkezőknek is), satöbbi... csak a szokásos formaságok, mielőtt vállvetve küzdenénk, és egymásra bíznánk az életünket. Már aki lesz ilyen hülye, mert én ugyan még a köpenyemet sem bíznám egy vörös indikátorosra. Hogy is bíznám, hisz olyan szép új, nemrég szereztem! A vörösök meg örüljenek, hogy nem támadom le kapásból őket, hisz az indikátorom színe nem változna.
Ilyesmi azonban nem áll szándékomban, még a lovag átlátszó kifogása után sem.
Mikor meglátom Chant, elmosolyodom. Nem csoda, hogy úgy meglepődik, hisz rég nem látott már. Ahogy gondoltam: ismerőseim azt hitték, halott vagyok.
-Őszintén szólva nem lepne meg, ha tényleg így lenne... - mondom. - A rendszer sok érdekes hibára képes, nemhiába kellett hanyagolnom a fejlődést ennyi ideig. - az 'ennyi idő' fogalmáról nem adok részletesebb magyarázatot, hisz ha érdekli, úgyis megkérdezi majd.
Gyűlünk, gyűlünk, alig valamivel utánam még egy vállalkozó szellemű lány közeleg. Ezek szerint nem mindenki törődik azokkal az NPC-kkel, aki távozásra biztatja a gyávább játékosokat... helyes, nagyon helyes.
Majd ezután... érkezik valaki. Mit érkezik, ideront, és látható elégedettséggel nyugtázza: sikerült. Hogy pontosan mi is sikerült, azt nem tudom, de egy mosollyal díjazom a rögtönzött bemutatót, és egy... egy semmilyen pillantással azt, ahogy mögém bújik. De tényleg: nem lep meg, dühös sem vagyok, és a megértésem sem mutatom ki. Igazából rejtőzzön csak el, ha akar, hisz egy első szintű még védekezni sem tudna egy gyilkos ellen.
Nem mintha a lovag olyan erős lenne. De akkor hogy szolgáltatott igazságot, ahogy ő mondta? Érdekes, de most sem ő, sem más nem fog senkit meggyilkolni. Erről én kezeskedem.
A számláló nullára vált, az ajtó kinyílik, én pedig megpillantom a miniboss termét. Furcsa érzés fog el, melynek nem sok köze van a félelemhez, inkább... inkább izgalomnak nevezhető. Mondjuk mikor meglátom a békésen alvó minibosst, ez valamennyire alábbhagy. Álmában kell lecsapnunk, vagy mi?
A vörös lovag (de menőn hangzik, bezzeg az igazság mennyire más) magához ragadja a kezdeményezést, és besétál a terembe. Szenvtelenül nézem, mint ahogy azt is, miként kezd mocorognia Senzankō nevű... valami.
-Igyekezz mellettem maradni... kivéve, mikor támadok. - mondom Myllának, majd előhúzom Díszes Katanám, és én is belépek a vörös körbe, természetesen felkészülve arra, hogy szükség esetén villámgyorsan reagáljak.

Stat:

Akik bemutatkoznak, azoknak elárulom a nevemet, természetesen miután halkan köszönök nekik. Ez valamelyest megkönnyíti nekem is az oldódást, a vörös indikátor azonban elég... Furcsának hat a sok zöld között, feszültségkeltőnek. Nem valami szívmelengető, de elnézve, ahogy üdvözli a többieket, megkönnyebbülök. Lehet, naív vagyok, és elhiszem ez alapján, hogy rám nézve nem veszélyes, de ezen most nem gondolkodok. Jobban is teszem, máskülönben belebonyolódok a saját mondókámba, és nem lesz se füle, se farka.
Mély levegővétel után, melyet pár másodpercig benn tartok, majd kifújom, kihúzom magam. Aprócskának érzem magam, tudván, milyen kis gyenge vagyok - vagyis lehetek a többiekhez képest. Nem úgy tűnnek, mint akik most kezdték volna a játékot.
Hát igen... Nem mint én.
Még egy vörös megjelenik, mire újra elbizonytalanodok, ám ő se tűnik fenevadnak. Aztán lehet, csak teszi az agyát - fut át elmémen, persze igyekszek elvetni. Lehet, oka volt rá, és erről próbálom meggyőzni magam, nem éppen sok sikerrel. Valahogy akkor is ott van bennem a bizalmatlanság, ami valószínűleg inkább önvédelemből van és a magam védelme érdekében, ez pedig érezhetően nem éppen tudatos, csak tippelek az okra.
Igazából most kezdem megtudni a részleteket, hiszen a magyarázó valakitől elmenekültem. Igen, valakitől. Nem ebbe a világba való vagyok, de hát most mit csináljak? Majd valahogy megtanulom a különféle kifejezéseket, szavakat, rövidítéseket. De egy ideig ne is várja senki, hogy azt a beszélő izét ne izének hívjam. Szóval most figyelemmel kísérem azokat a beszélgetéseket, amiket pont sikerül elcsípnem, így végig némán állok.
Mivel Kyuu mögött vagyok, könnyedén megböködöm a lapockájánál, és suttogva kérdezem meg tőle:
- Ismered őket?
Még egy-két ember érkezik, és a számláló, amit eddig nem vettem észre, lenullázódik, majd kinyílik a kapu. Fenébe, most már nem fordulhatok vissza... Pedig nem állt szándékomban egy marék ismeretlennel bármiféle kalandba keveredni, viszont visszamenni meg nem is mernék így, hiszen gondolom, a többiek kíváncsiak, mi folyik itt. És ha mindenki marad, akkor én társ nélkül kelljek visszamenni a városba, és az alatt az út alatt könnyedén csapdába is eshetek. Fene ebbe a kicsi szintbe és ennek a világnak a veszélyeibe! Megőrülök!
A kapu feltárul, és kinyújtva nyakam, lábujjhegyre állva a többiek fölött próbálok bekukucskálni. Néhányan bemennek, és az egyik vörös belelép a hasonló színű körbe. Csak pislogok, amikor az felizzik, majd Kyuu is követi - ő a mellette lévő körbe lép, ami szintén fényleni kezd. Az ajánlatát figyelembe véve igyekszek a közelében maradni, így hát az ibolya színű körbe lépek. Közelség biztosítva.
Kardomra teszem a kezemet, hogy majd alkalom adtán könnyedén húzhassam ki a hüvelyből. Természetesen savanyúan figyelem a tízágú csillag közepén fetrengő minibosst - már ahogy mondták, de nekem csak valami állatkának tűnik, ami alszik. Persze a többiek komolyságát (?) nézve inkább igyekszek elnyomni a téves következtetéseimet a látottakról. Savanyú arckifejezésemről valószínűleg mindenki rájön, hogy nagyon nincs tapasztalatom ezen a téren, és abban se vagyok biztos, hogy a kard nem fog kiesni a kezemből.

HP:100 | F:65 | E:40 | K:12 | GY:18 | S:20 | P:90