[Event] Vidámpark!

//Kék csapat, Szanatórium//

A lila lufi (a ruhám sárga :3 ) lebeg. Mondjuk mi mást is tehetne? Héliummal van töltve, vagy legalábbis annak digitális változatával.
Ugyanis végül leeresztem a kezem és jobb híján a lufit bámulom, töprengve. Csak a kis főnix csipkelődése ébreszt fel a merengésből kicsit, rámosolygok és ha hagyja, megsimogatom a buksiját. Mintha azt akarná mondani, legyek bátor, ő hisz bennem, bízik abban, amit csinálok. Ha ez így van, akkor csak még jobban félek. Mi van akkor, ha az üvegcsét Utahime felé használom fel, és ezzel megölöm...?
Két kézzel szorítom az üveget, vigyázva azért, hogy ne törjön el, és imádkozom.
Ez most nem olyan szerepjáték-könyv, ahol visszalapozhatok, ha rosszul döntök. Itt, ha valami mellett leteszem a voksom, akkor annak következményei vannak, méghozzá visszafordíthatatlanul.
Az is igaz, hogy mivel az üvegcse csak egy adagot tartalmaz, nem használhatok fel belőle csupán csak egy cseppet. Ha a folyamatot elindítom, az végig is fog menni. És mivel más leírást nem tartalmaz, képtelen vagyok eldönteni, hogy nekem, vagy Utahimének van-e rá szüksége.
... Ha bár...
Az vajon eszébe jutott Kayabának, hogy ha én megiszom, akkor Uta álmába kerülök? Vajon gondolt egyáltalán ilyesmire? Vagy egész egyszerűen olyan könnyű az egész, hogy nevetséges gyerekjáték. Gyerekjáték.
Végignézek magamon. De hát gyerek vagyok!
-Álom! Egy zseni vagy! -mosolyodom el. A macska kérdőn néz vissza rám. -Mindig mondod, hogy az emberek mindent túlbonyolítanak. Szerintem most én is bonyolítok, pedig egyszerű az egész, mint az egyszer-egy.
Kinyitom az üvegcse dugóját és beleszagolok. Nem tudom, érzek-e akár bármit is, de a tekintetem nem igazán veszem le Utahime arcáról. Hiába tűnök most magabiztosnak, igazából a szívem az még mindig reszket a félelemtől. Mi van akkor, ha most rosszul döntöttem? Mi fog történni? Mert ha valami katasztrófa... akkor azt már én sem fogom túlélni.
-Drukkoljatok... -suttogom a két állat felé, majd egyik kezemmel megtámasztom Utahime állkapcsát. Kicsit szétnyitom a száját, éppen hogy. Várok pár másodpercet... majd az üvegcse nyitott száját az övéhez illesztem, miközben próbálom inkább az érveket felsorolni magamban, és elfelejteni az ellenérveket.
Talán pont azért kaptam én az üvegcsét, hogy beadhassam Utának.
Talán ha én innám meg, az önzőségnek számítana, és Utahimének vége lenne. Én pedig gyilkossá lennék.
Mindezek után nem tudok mást tenni. Várok a hatásra. Szólongatom Utahimét, kérlelem, hogy jöjjön vissza. Végül már megölelem, és úgy imádkozom Istenhez, Lelkem Főnixmadarához és mindenhez, ami szent, hogy elviselek én ezek után bármilyen Sorscsapást... csak adják, hogy a döntésem jó legyen.

//Kék csapat, Szanatórium//

Volt pici koromban - még ha nem is voltam ilyen kicsi - egy galambom. Egyszerű kis vadgalamb volt, aki minden nap ott ült az utca elején vagy közepén a dróton és nézte, ahogy sétálok haza a suliból. Bár talán a madár-agya fel sem fogta, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki tegnap. Igaz, én sosem hittem abban, hogy közönséges madár lenne, mert mindig, ha rámosolyogtam, visszanézett, és burrogott kicsit. Amikor pedig az iskolában egyest kaptam, és összekulcsolt kézzel, imádkozva sétáltam haza, meghallgatott, majd az ég felé repült.
Mindig így volt. Ha össze volt kulcsolva a kezem, akkor elrepült, s ilyenkor otthon sosem kaptam ki a rossz jegy miatt. Csak akkor, ha eleve nem volt a szokásos helyén a galamb...
Aztán egyik nap hazafelé máshol találtam meg őt. A drótot tartó nagy villanyoszlop tövében, félig szétcincálva. Csillogó húsa már megkopott a rátapadt portól, és legyek döngicséltek fölötte. Egy macska elkaphatta, és vége volt. Onnantól kezdve nem segített hazafelé az ima. Mindig kikaptam. Tehettem akármit, az életem gyökerestül megváltozott, hisz ha valamit elrontottam, a védőangyalom már nem volt, hogy segítsen rajtam. Talán pont azért kellett meghalnia, mert túl sokszor vettem igénybe a hatalmát... És emiatt örök bűntudatot fogok érezni.
Évekbe telt, mire úgy gondolhattam, talán mégsem halt meg, egyszerűen csak átalakult, és most is itt van, láthatatlanul. Elvitte az üzenetem Istenhez vagy akárkihez, aki felelős a szerencséért odafent, és visszatért, némi porral a kezében. Utahime végül mozogni kezd, köhögni, az én torkomból pedig olyan hang tőr fel, megkönnyebbül sóhaj, mintha a szívemről szakadt volna le most egy hatalmas, megkeményedett darab. Egy kő.
Jól döntöttem... vagy legalábbis valaki elintézte, hogy jól dönthessek. Sőt... képes voltam döntést hozni. Hisz ismerem magam, normális esetben csak ültem és vártam volna... Ki tudja ezek után, az vajon vezetett volna-e eredményre.
-Szia ismét! -mosolyogtam, miközben jó szorosan öleltem Utát. Akkor engedtem csak el, mikor a könnyek nem nyomták tovább a szemem, hanem visszahúzódtak a helyükre. -Szerintem menjünk ki innen. Des már kint van, azt hiszem. Fel tudsz állni? -aggodalmaskodtam. A macska is közelebb lépett hozzánk, miután a Doki kiment, de azért szemmel tartotta őt is, az ajtót is, s azon túl az ikreket. Minden idegszála remegett az idegtől, kis selymes bundája pedig egyértelműen jelezte, hogy herótja van az egész házból és menni akar.

//Játék vége//

Tehetetlenül fekszem, kikötözve egy ágyhoz. Nézem ahogy közeledem a kazán felé. Aisu idegesen figyel, most nem tehet ő se semmit, mert ha segíteni próbál akkor csökken az éltem…A világ összefolyik előttem, teljesen kétségbe estem…Majd Chan hangját hallom és kis idő után már tisztán látom magam mellet, amint lángokat alkot és azok segítségével próbálja elégetni a szíjakat amik az ágyhoz kötnek. Minden rendben haladt, kezdtem lenyugodni végre…mikor is a sors másképp határozott és ismét megriogatott minket. A szíjak szépen elégtek és már nem voltam megbéklyózva. Fel akartam ülni és köszönetet szerettem volna mondani Channak, mikor is lángra kaptam. Ne mértettem, hogy miért és miképp, de megtörtént. Élve elégtem. Bár nem járt fájdalommal, mint ahogy eredetileg történnie éne, de az iszonyatos forróságot éreztem. Nem tudtam mit tenni, hang nem jött ki a torkomon, akármennyire is szerettem volna felsikítani. Még láttam a körülöttem lévők rémült és meglepett tekintetét, majd minden elsötétedett…Nem tudom, hogy meddig tarthatott a sötétség, lehet néhány percig, lehet órákig. Csak arra emlékszem, hogy lángra gyúltam, majd a valahol a földön ébredek és Aisu aggódva néz rám. ~Elájultam volna? Vagy lehet, hogy csak egy rossz álom volt az előbbi?~ Futottak át a gondolatok a fejemben. De ez nem lehetett álom, biztos, hogy nem az volt. Felültem és a fejem fogva körbenéztem. A Vidámpark bejárata előtt voltam. Nem értettem, hogy miért és miképp kerültem ide, de itt voltam és még mindig gyerek voltam…Hirtelen szédülni kezdtem és ugyanazt a furcsa érzést éreztem mikor gyerekké változtam. Miután enyhült a szédülésem, feltűnt, hogy újra úgy nézek ki mint mielőtt ebbe a furcsa vidámparkba jöttem volna. Akkor számomra itt lenne a játék vége. Ez lenne a büntetés a tehetetlenségemért. Amiért csak hátráltattam a többieket…Mindenesetre érdekes egy kaland volt ez és elég tanulságos is. Most legalább rájöttem, hogy nem maradhattok ilyen. Kénytelen leszek változni, még akkor is ha nehéz lesz maga a folyamat. Aisu eléggé zavarodottan és aggodalmasan állt mellettem. Egy szót sem szólt és igazából most én se tudok mit mondani neki. Feltápászkodtam földről, egymásra néztünk a gólemmel és még egy utolsó pillantást vetve a Vidámpark felé, elindultunk haza…Lesz mit átbeszélnünk majd, de még mindketten elég zaklatottak vagyunk, most először is jobb lesz kipihenni a történteket és holnap átbeszélni a dolgokat. 

//Köszönöm, hogy részt vehettem az eventen, még ha useri hibából hamar véget is ért számomra. Ez egy elég jó tanulság volt karinak még így is, hogy hamar vége lett.  //