[Küldetés] Bunmei Legenda

Mikor megszólaltak a harangok kiadtam a parancsot az ajtóknál várakozó árnyaknak. Furcsa volt úgy irányítani őket, hogy nem látom mit csinálnak, és míg nem végeztünk nem is voltam benne teljesen biztos, hogy sikerült. Viszont elvileg működnie kellett. Végül megérkezett Anat üzenete. Egy szóban összefoglaltam a választ - kész - aztán az árnyékomat visszahívva el is indultam a korábban megbeszélt hely felé. Azonban megérkezve nem csak a korábban halottnak hitt Zerios tűnt fel, hanem Srentok indikátorának változása is. Azt hiszem felesleges is lenne kifejtenem hogy mennyire nem tetszett ez a változás. Nem örülnék neki, ha Gorkemor legyőzésével esetleg ismét hasonló változáson menne keresztül. Egy fekete indikátor már nem lenne vicces. Ennek ellenére Anat nagyon közvetlenül közeledett a bosshoz és Bunmei is nagyon jókedvűnek tűnt. Remélem, nem akar tényleg barátkozni vele. Nem létezik, hogy nem veszi észre, hogy valami nagyon nincs rendben. Feszülten várakoztam mögöttük a lehetőségeken gondolkozva, és ahogy Hinarira esett a pillantásom láttam rajta hogy ő sem nyugodt. Ekkor viszont Anat indult meg felénk ismét egy kis időt kérve Bunmeitől és ahogy felénk fordult észrevettem, hogy ő is eléggé ideges az új helyzet miatt. Kicsit odébb terelt minket majd elkezdett pötyögni. Aztán miután mindkettejük üzenetét elolvastam én is leírtam, hogy mit gondolok, nem írtam nekik kisregényt de nem is szorítkoztam csak a minimumra. Ez a helyzet komolyabb, annál hogy csak magamra gondoljak. Mert ha nem sikerül jól összedolgoznunk, akkor nagy bajban találhatjuk magunkat.
Végül mikor végeztünk Srentok felé fordultam és feltettem a kérdést, amit jelenleg a legfontosabbnak tartottam.
– Mi a terv Gorkemor ellen?

Bezártam a panelt, majd visszasétáltunk Srentokhoz. Én csöndben hallgattam, amíg Anat és Kazuma szinte egyszerre kérdezett rá Zerios és Gorkemor sorsára, közben elmélyülten figyeltem a hiéna lila indikátorát, várva a saját kérdésemmel, előbb végighallgatva Bunmei újabb kacifántos monológját. Bevallom, néhány helyen elvesztettem a fonalat, pedig általában én vagyok az, aki odafigyel ezekre, minden tényből külön következtetéseket levonva, elemezve a helyzetet, mielőtt hozzászólna a témához. Összeráncolt homlokkal próbáltam tartani a lépést a szöveggel, és valami logika volt benne, azt hiszem, de lassan én is kezdtem besokallni. Kayaba nem volt normális, hogy egy közönséges mobnak ennyi intelligenciát adott. Srentok mindent tudott, pedig elvileg nem járt el azokra a bizonyos megbeszélésekre, tudott Zerios dolgairól, pedig elvileg abban a lyukban tengette napjait, még azután is, hogy koboldból „kiválasztottá” lett. Tudott a rendszer működéséről, a programok analizáló képességéről, s bár mondhatnám, hogy igen, jól előrelátott mindent (ahogy a felemelkedés hátrányait például) már a felbukkanásunk előtt is, így nem lehetne okom a tagadásra, de ez azért már mégiscsak sok. Túl sok.
Nem beszélve arról, hogy némely korábban elmondott mondatai sem feltétlen támasztják elő a mostaniakat, sőt, néhol ellent is mondanak egymásnak. Nyilván nem jegyeztem meg szóról szóra mindent, de arra határozottan emlékszem, hogy a barlangban azt mondta, elveszi a két másik mob erejét. És amint ez a lila indikátorából látszik, meg is történt, ugyebár. De akkor minek van még mindig szükségünk Zeriosra? Miért nem maga Srentok nyitogatja a kapukat? Most meg azt mondta, nem rendelkezünk Zerios képességével, többesben mondta, tehát magára is értette. De akkor meg miért volt képes visszatükrözni Anat képességét, ha korábban nem tudta, és miért változott az indikátora? Az se stimmelt, hogyan volt képes legyőzni a tér-időmanipulátort nulla kondícióban, egy hevenyészett lándzsával. Hümmögtem, jelezve, hogy ne siessünk még annyira előre, várjanak még egy kicsit, mielőtt nagy akciózásba kezdenénk. Kezemet csípőre tettem, egyelőre halasztottam Anat leszidását, amiért ilyenre vállalkozott, mert kicsit belegondolva, talán hármunk közül tényleg ő volt az, akire rá lehetett bízni Srentokot. Hiszen ha a hiéna tényleg képes valamilyen formában módosítani a képességünket, egy esetleges harc során Anattal jár a legrosszabbul … ellenben a kovács óriási erejével és gyorsaságával képes hamar leütni őt, ha nem viselkedik normálisan. Nálam már vészesebb lenne a helyzet, Kazuról meg nem tudom pontosan, így ezegyszer talán tényleg jó stratégiai döntést hozott a céhvezér. Bár azért ne siessünk ennyire előre.
- Több kérdésem is lenne, mielőtt elindulunk – szóltam végül, inkább érdeklődőn, mint neheztelő hangsúllyal – Bár erre lehet nem tudsz válaszolni, de kíváncsi lennék, Kayaba miért hagyott életben, ha ennyit tudsz a rendszerről, és annak működéséről – azt persze már nem tettem hozzá, hogy ha nem is törölni, de módosítani lehetett volna Srentok memóriáján. Nem, még a végén azt hiszi, veszélyforrásként tekintünk rá, illetve könnyen levonhatja belőle, amit valójában gondolok: hogy az adminnak bizony még mindig van célja az utolsó Bunmeivel is. Jó lenne tudni, micsoda, ám lehet ezt maga Srentok sem sejti, így aztán főleg nem érdemes ezt firtatni. Idővel úgyis kiderül, csak legyünk elég figyelmesek, hogy rájöjjünk, mielőtt belekerülnénk a közepébe. Feltéve, ha nem vagyunk benne már most is… Viszont az tényleg érdekelt, hogy maga Srentok mit gondol erről, magáról és a helyzetéről. A válasza elárulhatja a gondolkodásmódját, hogy mennyire tekinti önmagát fontosnak vagy senkinek, és ha továbbra is ilyen közvetlen lesz velünk, fel se fog merülni benne, hogy több van a kérdésemben, mint puszta érdeklődés.
- Illetve ezt a képességes dolgot sem értem. A barlangban arról beszéltél, hogy elveszed két társad erejét, hogy megvalósíthasd a célod. Ez akkor Zeriosnál most sikerült, vagy sem? – konkrét, egyenes kérdés, és mindkét válaszra máris volt észrevételem, így inkább továbbfűztem a gondolatsort – Mert nekem úgy tűnik, hogy igen – intettem az indikátora felé – Ám akkor miért van szükségünk Zeriosra, és miért mondtad magadra is, hogy nem birtoklod a képességét?
Talán már ígyis túl sok lesz a magyarázat, ám ahelyett, hogy befejeztem volna, és hagytam volna annyiban a dolgot, mint Anat, mégtöbb és mégtöbb kérdés tolult a fejembe, egyre kuszábbá téve a helyzetről kialakított véleményem. Persze bőven benne volt, hogy valamit nem értettem jól vagy félreértettem, de csak egyszer mondta el, akkor is elég gyorsan, így ő se várhatja, hogy minden tiszta legyen. Sőt, valószínű pont ez a célja, hogy bólintsunk rá, lehetőleg minél kevesebb problémázás nélkül. Sóhajtottam, és megmasszíroztam a halántékomat, kezdett belefájdulni a fejem ebbe az egészbe. Márpedig innen én egy tapodtat sem voltam hajlandó megmozdulni, amíg nem látom át a helyzetet tisztán és pontosan. Nem, az nem én lennék, beleugrani fejjel egy olyanba, amit nem értek jól. Ingattam is rendesen, magamban összegezve a hallottakat, és összesítve a többi kérdésemet, hogy Srentokra zúdítsam, amint válaszolt az előző kettőre. Mindezt persze ártatlan érdeklődéssel és várakozó tekintettel, ami amúgy félig még őszinte is volt.

/Karakteremnek lesz még „pár” kérdése, de már ígyis hosszú a reag, szal szerintem Srentok válaszaira reagáljon mindenki, és a többit majd kövi körben. (Karijellem nem engedi meg a fejjel a falnak gondolkodásmódot, így karim addig nem fog elindulni, amíg nem kapott mindenre választ. Anat, Kazu, bocsi hogy elhúzom az indulást, csak karinak ez fontos ><”)/

Egyre kevésbé tetszett a helyzet alakulása. Bunmei rengeteget magyarázkodik, de csak egyre újabb kérdéseket vet fel, és folyamatosan sürget, hogy segítsünk neki. Próbáltam követni de egyre nehezebben fogtam össze a szálakat és egyre jobban idegesített a dolog. Egyre erősebb a gyanúm hogy az egész játék csak arra megy ki, hogy begyűjtse magának a bossok erejét, és ne tudjuk elintézni. Percről percre jobban viszketett a tenyerem ettől a Srentoktól. Anatole lépett oda hozzá először miután befejezte a magyarázkodást. Alighogy elkezdett beszélni megindult a kezem a késem felé de aztán félúton mégis megálltam és bosszúsan figyeltem a kovácsot. Talán nem most kéne szórakoznia…
Hinari viszont úgy tűnt hasonló véleményen van, mint én. A kérdései alapján legalábbis úgy tűnik, ő sem szeretne fejest ugrani azelőtt, hogy megnézné mennyire mély az a bizonyos víz. Azonban kielégítő válasz helyett csak újabb összecsapott magyarázkodást és siettetést kaptunk. Az eddigiek után azt hiszem megkockáztatnám, hogy esetleg elveszítsük Gorkemor nyomát.
– Minek sietni annyira? - tettem fel az egyszerű kérdést. - Még ha el is veszítjük Gorkemor nyomát, én bízom annyira a képességeinkben, hogy újra megtaláljuk. Ha most sikerült legközelebb miért ne menne? Azonban azt hiszem érthető, hogy nem ugorhatunk fejest csak úgy egy mob kedvére. A végén még azt hinném, hogy valami más is megbújhat a háttérben. Tudod az én bizalmamat nehéz elnyerni és mostanában valahogy túl sokszor botlik meg a nyelved... - fejeztem be. Végig nyugodtan beszéltem de azért éreztettem vele, hogy ez még könnyen megváltozhat. Összefont karokkal vártam hogy vajon mit válaszol. Remélem, végre rászán egy kis időt, hogy rendesen megválaszolja a felmerült kérdéseket és elrendezze a félreértéseket…

Feszülten figyeltem minden szavára. A kés már a kezemben volt ugrásra készen mióta felemelte a lándzsáját, de az indikátor megállított mielőtt bármit is tehettem volna. Eddig nem találkoztam lila indikátorral sem, de úgy gondoltam lehet esélyünk ellene. A fekete viszont a biztos halál jele. A félelmeimmel küzdöttem. Ritkán éreztem meg úgy igazán ezt az érzést. A játék kezdete óta szinte folyamatosan veszélyben van az életem, és azt hiszem, már kezdtem megszokni. Valahogy mindig kikeveredtem belőlük és mindössze egyszer nullázódott az életem egy boss elleni harcban. A burok viszont kimentett a szorult helyzetből. Mindig volt valami, ami átlendített ezeken a helyzeteken. Bíztam az erőmben és a lehetőségeimben. Most egyelőre nem láttam sok lehetőséget és nagyon figyeltem, hogy egy se tűnjön el észrevétlenül.
A támadás egyelőre nem opció, viszont ha arra kerül a sor, akkor bizony nem fogom hagyni magam csak úgy leszúrni. Lesütöttem a szemem és csak Srentok lábát néztem. Nem hittem el neki teljesen hogy képes a gondolatainkban olvasni de jobb félni, mint megijedni. Elég a szemükbe nézni… Akkor most nézz a szemembe te mocsok. Lázasan pörgött az agyam és megtaláltam azt a mondatot, amiből erőt meríthettem. Bolond nem vagyok, nem csökkentem az esélyeimet. Most megvagy! Még mindig nem legyőzhetetlen. Még szüksége van ránk. Csak meg kell találnunk a módját, hogy legyőzzük.
A továbbiakat gondoltam át épp, amikor Hinari megszólalt. Dühös pillantást küldtem felé. Nem hiszem el, hogy ennyire gyenge. Ez már a második alkalom, hogy ilyennek látom, mióta itt vagyunk. Bezzeg a kúriában egyszer sem tört meg. Nagyon remélem, hogy gyorsan összekapja magát, mert most kivételesen nem hiszem, hogy egyedül meg tudom majd oldani a helyzetet. Visszafordultam Bunmei felé és bár a tekintetét továbbra is kerültem, eldöntöttem, hogy nem hagyom magam ilyen könnyen legyőzni. Főleg nem egy ócska adathalmaznak. Végül az egyre jobban bizsergő bal kezemre „hallgatva” gúnyosan megszólaltam.
– Mégis mi a biztosíték arra, hogy nincs végünk, ha segítünk neked? Egyébként jól mondod. Tényleg egy cseppet sem bízom egy ostoba mob szavában. Csak egy báb vagy Kayaba kezében, ha még nem vetted volna észre. Pont úgy ahogy a többiek is. Épp annyira vagy te mestermű, mint amennyire a halott testvéreid voltak! - Felemeltem a fejem hogy a szemébe nézzek. Éreztem, hogy talán túl messzire megyek, de már megszaladt a szám, a lassan elszíneződő és formáját vesztő bal kezem pedig, elég önbizalmat adott hogy ne hátráljak meg. - Miért segítenék neked még erősebbé válni? Senkinek sem fogom a talpát nyalogatni egy koszos mobnak meg aztán főleg nem! Szóval légy szíves adj egy jó okot arra, hogy segítsek neked vagy rólam le is mondhatsz. - mire a végére értem a Parazita könyöktől lefelé inkább hasonlított egy éles, fekete pengére, mint egy kézre, jobb kezemben pedig továbbra is fenyegetően fordult a kés hegye a bossunk felé. Merészen továbbra is farkasszemet néztem vele magabiztosan sugározva felé, hogy engem bizony nem fog megtörni az erejével, és ha kell meg is küzdök vele és bár a teleportkristályom is kéznél volt, a legutolsó pillanatig nem terveztem használatba venni.

Merészen fúrtam a tekintetem Bunmei szemeibe. Ha támadni próbál, én készen állok. Hirtelen mozdult meg de bíztam a gyorsaságomban. Nincs nálam gyorsabb. Bíztattam magam. Ha kivédem a csapását, hárman le tudjuk gyűrni még őt is. A lándzsa hegye száguldani kezdett felém de nem terveztem egy helyben ácsorogva bevárni. A balomat emeltem hogy eltérítsem a csapást, és míg a lándzsa ártalmatlanul siklik el mellettem, én rárohanva leszúrhassam a mobot. A valóság azonban ennél sokkal ijesztőbb volt. Még az út negyedét se tette meg a kezem mikor a lándzsája elért. Olyan gyorsan történt hogy szemmel is alig bírtam követni a mozgást. A lábam alól kiszaladt a talaj és úgy szálltam el, mint egy papírfecni amit tornádó kapott fel. Sosem éreztem még korábban ilyen elsöprő erőt. Egy pillanat alatt tűnt el minden. Egy fa állított meg és továbbított rövid úton a földre. Míg én nem sok sikerrel próbáltam volna visszaszerezni a talajt a lábaim alá, Bunmei mondott valamit de úgy forgott velem a világ, hogy alig érzékeltem belőle bármit is. A következő pillanatban pedig erős ujjak fonódtak a nyakamra és Srentok arca jelent meg előttem. A félelemtől kikerekedő szemekkel vettem észre a vörös pöttyöt, ami az életemet jelezte.
– Nem! - akartam kiáltani, ahogy kimondta a Parazita nevét, de csak egy erőtlen nyögésre futotta, mintha ezzel eltörölhetnék bármit is. Bátorságról már szó sem volt. Jobbommal a megragadtam a kezét hogy lefejtsem a nyakamról, bár tudtam, hogy semmi esélyem így jóformán csak a kezét fogva próbáltam elég levegőhöz jutni. Talán a szabad Parazitával meg tudtam volna szúrni, de a félelemtől képtelen voltam megmozdítani. Megbénított. Az erőm szertefoszlott és nehezemre esett nem könyörögni neki az életemért. Úgy éreztem, ha azt megteszem az még rosszabb a halálnál is a büszkeségem halovány árnyéka ami még megmaradt, de talán még erre is képes lettem volna. Nem akarok meghalni, nem így, nem most…
Anat hangját hallottam de csak a felvillanó kezet láttam magam előtt és a megjelenő árnyékokat.
– Ne… - leheltem rémülten. Ahogy a kezem elengedte Bunmei kezét és lehanyatlott az ellenállásom utolsó morzsája, Hinari hangját hallottam. Hosszan beszélt bár nem tudtam figyelni rá, de éreztem, hogy az életemért teszi. Bunmei elengedte a nyakam, én pedig két kézzel támaszkodtam a földön előtte.
– Mindegy. - válaszoltam nehézkesen megrázva a fejemet. Az erősen bizsergő bal kezem már majdnem teljesen visszanyerte egy kéz formáját. Felemeltem a jobbomat és a tenyeremet néztem még mindig térdelve. Próbáltam összeszedni magam, hogy koncentrálni tudjak és hamarosan sikerült is. Az árnyékom megmozdult és egy fekete lepke jelent meg benne. Hagytam, hogy megmozgassa a szárnyait majd ökölbe szorítva a kezem, visszaküldtem a helyére. Nem lopta el. Szememmel gyorsan megtaláltam a mellettem heverő kést és visszatűztem az oldalamra és ugyanakkor az egyik kis üvegcsét is leakasztottam az oldalamról és kiittam a tartalmát sárgába küldve az életemet. Feltápászkodtam és a tekintetüket kerülve vártam. Úgy éreztem magam, mintha a saját árnyékom lennék. Egy üres báb valaki más kezében. Éreztem, hogy elfog a hányinger.

//1x Kis Potion (+20 hp) elhasználva//

Végül csak ketten maradtunk. Nem néztem a szemébe, de figyeltem minden mozdulatát. Pár szó után már el is tűnt a barlang nyílásában. Szólni akartam bár nem voltam benne biztos, hogy mit is. Csak kieresztettem a levegőt, ahogy eltűnt a szemem elől. Remegtek az ökölbe szoruló kezeim és éreztem, hogy ismét feléled bennem a harag. Dühös voltam magamra. Hagytam, hogy megfélemlítsen, hiába határoztam el, hogy nem fogom.
– Rohadj meg… - sziszegtem farkasszemet nézve a hasonmásommal. Elkiáltottam magam és minden erőmet beleadva behúztam neki egyet. Szinte akadálytalanul suhant át rajta az öklöm és enyhén kibillentem az egyensúlyomból, ahogy az árnyék szétfoszlott az ütésemtől.
– Gyáva féreg! - szaladt ki a számon, ahogy száznyolcvan fokos fordulatot véve lendületből ütöttem meg a hátam mögött ismét alakot öltő árnyékot. Ezt még párszor eljátszottam mielőtt leálltam volna. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni miközben néztem az ismét összeállt hasonmásom. A bal kezem ma már másodszor kezdett el visszaváltozni de legalább kicsit kitisztítottam a fejem. Tudtam mit kell tennem. Még ha irtóztam is a gondolattól. Ha nem teszem meg, akkor akár itt helyben fel is köthetem magam. Erősebbnek kell lennem.

//Na most vagyok gondban… :scratch:A harmadik képességemet már a küldetés kezdete után pályáztam meg, viszont IC elvileg már a küldi előtt is megvolt Kazunak a képesség. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy használhatja-e, ezért megírtam mindkét verziót és te majd eldöntöd melyiket veszed figyelembe. XP//

//Ha használhatja a képit://
A kezembe vettem a teleportkristályom és aktiváltam a harmadik képességemet. A bőröm elfeketedett és elkezdett átformálódni, ahogy én magam váltam árnyékká. Úgy tudtam alakítani magam, ahogy a saját árnyékommal tehettem. A helyemen hamarosan már csak egy kis éjfekete patkány állt gyakorolva az öniróniát. Nem tetszett amire készülök, de volt egy megnyugtató dolog ami mellettem szólt. Ha ebben a formában meg is üt, akkor is először csak egyre csökken le az életem és talán lesz időm aktiválni a kristályt mielőtt másodszor is meglendítené a lándzsáját, és ha még ez sem elég a második képességemmel is tudom kicsit hátráltatni. A legfontosabb viszont hogy lehetőleg semmit se vegyen észre. Látnom kell, mit csinál.
Lecsusszantam a lyukba hogy amint leérek, keressek egy kis sarkot, ahol lopakodásommal meghúzva magam ezt a formát megtartva figyelhetem, mit csinál Bunmei.

//Ha nem használhatja a képit://
A kezembe vettem a teleportkristályom és a lyuk széléhez sétáltam a hasonmásommal együtt. Nem tetszett amire készülök. Remélem baj esetén az árnyékom fel tudja tartani addig, míg aktiválom a kristályom. Előreküldtem az árnyékot és a kristályt, szorongató kezemet a köpenyem alá rejtve követtem lehetőleg végig takarásban maradva mögötte, bármi is kerüljön elém. Ha pedig megláttam Bunmeit és nem kellett rögtön menekülőre fognom, akkor a fegyverén tartva a tekintetem megszólaltam.
– Győztél… dolgozzunk össze. - azt hiszem, amúgy sincs más választásom…

Óvatosan indultam meg lefelé de a lyuk persze túl meredek volt ehhez így hamarosan csúnyán megcsúszva kezdtem egyre gyorsabban közeledni a barlang belseje felé. Végül lyuk falai hirtelen eltűntek és egy véletlen szaltó kíséretében ügyetlenül csobbantam bele a vízbe. Gyorsan kapkodtam a lábaimat, hogy kilökdössem magam a partra, ami ebben a szokatlan alakban nem volt olyan egyszerű, mint először gondoltam. Csak reménykedni tudtam, hogy nem voltam túl feltűnő de egyelőre egy lándzsát sem láttam és úgy döntöttem, hogy ezt jó jelnek veszem. Végül nehézkesen de elértem a partot viszont körülnézni már nem volt időm.
Egy fél pillanatra elállt a lélegzetem, ahogy egy hatalmasnak látszó szemmel néztem farkasszemet és már vártam a lándzsát. A szúrás viszont elmaradt és rájöttem, hogy ismerem a szem tulajdonosát és az bizony nem Bunmei. Látszólag nagyon jó kedve volt valamiért, ami kicsit sem javított az enyémen. Egy pillanat alatt átlátott az álcámon és olyan nyugodtnak tűnt mintha csak egy fogadóban ücsörögnénk egy fekete boss barlangja helyett. Rengeteg kérdés merült fel bennem, míg rajtam élezte a nyelvét és rettenetesen bosszantott, hogy szinte semmit nem tudok róla. Összesen két információmorzsát sikerült megtudnom a nevén kívül. Nagyokat üt, és időben felismeri a vesztes helyzeteket. A szedett-vedett csapatával könnyedén elbántunk, de mivel feladta mielőtt őt is leüthettük volna, nem sokat láttam belőle hogy mennyit tud. Annyi biztos, hogy nem árt óvatosnak lennem vele a jelenlegi helyzetben.
– Vajon mit keresnék Bunmei barlangjában? - morogtam nem túl „patkányos” hangon. Egyelőre úgy döntöttem még megtartom ezt a formát. Amíg nem tudom mennyit tud valójában, addig a lehető legkevesebb információval kéne szolgálnom magamról.
– Egyébként meg engem is érdekelne, hogy te mit keresel itt... csak nem a bőrére pályázol? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre, direkt kihagyva a mondatom második feléből a „te is” szavakat. Az alapján, amit tudok róla, még akár Bunmei egyik csatlósa is lehetne. Remélem, befejezi végre a milliméterekről bámulást, mert kezd nagyon irritáló lenni…