[Küldetés] Bunmei Legenda

Egy Sötét Elf állt az orrom előtt megfeszített íjával egyenesen rám célozva. Egyelőre csak kivártam. Igazából megengedhetném magamnak, hogy eltaláljon, hisz második lövésre már amúgy sem lenne ideje, viszont utálom ha eltalálnak. Egyszerűen csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot és a jó irányba kitérve, elkaphatom fölösleges életveszteség nélkül.
Abban a pillanatban egy halk pittyegés törte meg a csendet és terelte el a figyelmem. Ez pont elég is volt a másiknak és eleresztette a nyílvesszőt. Megkésve és ezért a kelleténél gyorsabban próbáltam kitérni, és ha nincs mellettem egy fa, amiben meg tudok kapaszkodni akkor talán el is esek. Ezt megúsztam de sikeresen elszalasztottam egy lehetőséget. Mégis ki a franc üzenget!? Mindegy, előbb az elfet kéne elintézni. Nem volt kedvem tovább szórakozni vele így inkább aktiváltam a második képességem. A hasonmásom kiugrott a fa mögül mire rögtön kapott egy nyílvesszőt a gyomrába de addigra már én is elindultam. Gyorsan pixelekre bontottam a hosszúfülűt, esélyt sem hagyva neki egy újabb lövésre.
Megnyitottam az üzenetet és gyorsan átfutottam rajta. Egy boss ahelyett amit elszedett előlem. Nem bánnám ha ez igaz lenne, de mekkora rá az esély? Ha tényleg társakat akar, akkor nem tartom valószínűnek, hogy pont engem akar maga mellett tudni. Vannak mások is, akik olyan erősek, mint én. Lehetne egy ócska poén is csak az én bosszantásomra, de ez megint nem tűnik elég erős indoknak, hogy ezzel fárassza magát. Mi maradt? Csapda… Az alapján, amit tudok róla, nem gondolnék rögtön erre a lehetőségre, viszont az egyértelmű hogy nincs oda az indikátoromért, és elég sokan vannak hasonló véleményen a közelében. Mirika erősen ellenezte, hogy összefogjunk a bossharcok idejére, és látszólag elég jól kijönnek egymással. A bossnál nem nagyon tudnak mit kezdeni velem, hisz hiába hagynak ott ”meghalni” ha a burok úgyis megvéd. Viszont ha egy ilyen üzenettel elcsalnak az erdő szélére ott simán, eltehetnek láb alól. Ha tényleg erre készülnek, akkor igencsak nagy bajban vagyok.
– Kezdetek Városa! - mondtam ki a varázsszót egy teleportkristállyal a kezemben. Sietős léptekkel indultam meg a város széle felé. A kíváncsiságom győzött ugyan de nyitva kell tartanom a szemem. Csak a város kapujához érve lassítottam le de nem vettem észre hogy bárki követett volna. A mezőre kiérve megint csak nem láttam senkit, de persze hülyeség lenne a falak közelében próbálkozniuk. A köpenyem alatt rejtőző kristályra tettem a kezem. Ha ez csapda, akkor nem lenne túl okos a késemmel hadonászni, az egyetlen lehetőségem a gyors menekülés lesz. Így haladtam egyre messzebb a védett területtől, míg megpillantottam a magányos fát és a mellette várakozó alakot. Nyugodt tempóban haladtam hogy legyen időm már messziről jó alaposan felmérni a környéket, de egyelőre semmi gyanús dolgot nem vettem észre. Odaérve biccentettem Anatolenak viszont nem kezdett részletesebb magyarázatba és nem indult el semerre…
– Várunk még valakit? - kérdeztem egyszerű érdeklődésnek álcázva a gyanú lángját. Ekkor azonban újabb ismerőst pillantottam meg. Az üzenetben persze elfelejtette megemlíteni. Hinari megjelenésével az erőviszonyok erősen megbillentek, ami egy cseppet sem tetszett. A lány megtorpant és elkezdte magára ölteni a felszerelését. A köpenyem rejtekében továbbra is a kis kristályt szorongattam baj esetére. Egyelőre viszont nem aktiváltam. Még az is lehet, hogy csak én vagyok túl alapos…
Végül mikor Hinari a közelünkbe ért köszönésképp biccentettem neki. Végül Anatole belekezdett a nagy beszédébe így az eddig a környék zajaira figyelő hallgatózásomat felé kellett terelnem, hogy ne maradjak le. Egyelőre úgy néz ki felesleges volt ennyire óvatosnak lennem, de jobb félni, mint megijedni. Felvettem a fonalat és átgondoltam mit is tudok eddig. Természetesen hallottam már II. Bunmei legendájáról de eddig semmi döntő érv nem volt mellette, hogy komolyabban is megpróbáljak kutatni utána. Itt-ott hallottam ezt-azt de ennyiben ki is merült. Ha igaz, amit mond akkor ez tényleg nem csak egy hétköznapi kaland lesz. Miután befejezte a gondolataimba mélyedve figyeltem őket. Hinari célozgatására kicsit elmosolyodtam magamban és végül beleegyezően bólintottam. Anat a fához lépett és egy kulcsot illesztett bele mire egy sötét lyuk jelent meg a helyén és tétovázás nélkül bele is ugrott. Egyre hihetőbb ez a történet. Ketten maradtunk. A kérdésére adott válaszomon, pedig nem kellett sokáig gondolkoznom.
– Őszintén? - néztem a szemébe. - A bizalom az öngyilkosság szinonimája… - vontam meg a vállamat. Megvártam, míg ő is követi a kovácsot aztán a lyuk széléhez lépkedtem. Tekintetemet körbejárattam a környéken és az ujjaimat is még egyszer végigfuttattam a köpenyem alatt rejtőző üvegcséken. Nem gondoltam arra, hogy megforduljak. Túl jól ismertem már magamat ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkozzak ezen a lehetőségen. Innentől csak egy irány maradt.
Arról meg ne is álmodjon senki hogy engem gyávának nevezzen…

Pillanatok alatt elnyelt a sötét lyuk és csak zuhantam lefelé. Bevillant egy kép, ahogy kihegyezett karókra érkezve mindhárman szétpixeleződünk. Vicces egy befejezése lenne ennek a kalandnak bár az kérdéses hogy mennyire lenne kedvem nevetni. Végül egy nagy csobbanás szakította meg a gondolatot és sietve próbáltam a víz felszínére jutni. A felszerelésem ugyan nem pont úszásra volt kitalálva de végül sikerült kikecmeregni a partra. Az Anatole őszinteségével kapcsolatos gyanúim rögtön gyengébb lábakon álltak, ahogy megpillantottam a szakadék szélén guggoló lényt. Ettől függetlenül véletlenül sem ringattam volna magam hamis biztonságérzetbe. Túl könnyű volt. Előhúztam a késemet majd óvatos, de határozott léptekkel indultam meg az újabb Bunmei felé de nem jutottam messzire. Beszélni kezdett mire megtorpantam. Anatole figyelmeztetésére oda se figyeltem. Eddig is teljesen egyértelmű volt a helyzet. Kettejük ellen nem lenne egyszerű küzdeni. Még egyenként is meg kéne szenvednem velük, ha valamiért el akarnám intézni őket. Így viszont őrültség lenne bármivel is próbálkozni.
Végighallgattam a történetét, de a késemet nem tettem el. Bármit is mond engem nem hat meg vele. Csak egy mob, egy program. Az „élete” annyit sem ér, mint egy hangyáé. Ettől függetlenül mikor befejezte, nem támadtam meg. Volt valamilye, ami pillanatnyilag jobban érdekelt, mint a megölése. Nem titkolt célom annyit megtudni erről a világról és a „teremtőről” amennyit csak lehet és látszólag ő hajlandó beszélni. Ha az ostoba történetén kívül tud valami hasznossal is szolgálni, akkor azt hiszem, lenne hozzá pár kérdésem, és remélhetőleg ő nem hord nyakláncot…
Anatole úgy döntött, hogy egyedül akar odamenni és egyelőre nem is ellenkeztem. Ha Bunmei reptetni akarja egyikünket, akkor legyen csak a kovács az, aki feláldozza magát a tudás oltárán. Csak annyira közelítettem meg őket, mint Hinari. Ugyan az a helyzet hogy a háta mögé kerülök még talán vonzó is lett volna, de nem nagyon akartam semmiről lemaradni. Ha pedig végül mégis ki kell nyírni a minibosst, akkor én akarom elintézni, ha már egyszer nekem lett ígérve. Azonban ahogy Anatole belekezdett a saját beszédébe leesett az állam. Mikor elindult Bunmei felé azt gondoltam egyre gondolunk. Viszont azt, amit végül tett, nem is tudom milyen szavakkal írhatnám le. Utópisztikus? Naív? Nevetséges? Nagyjából ez a három együtt. Egy minibosst győzköd, hogy segítsen a frontnak. Még ha ez a bizonyos Bunmei ember lenne, az elmondott története alapján akkor is előbb halna meg szerintem, mint hogy velünk szövetkezzen. Kezd bennem érlelődni a gondolat, hogy a céhvezér nem teljesen épelméjű. Azt hiszem végül csak azért nem szóltam vagy tettem semmit, mert túlságosan sokkolt a sok hülyeség, amit összehordott pár pillanat alatt. Na most mi lesz? Ha ezek ketten itt tényleg egymás nyakába borulnak, én kifutok a világból. Kérdőn Hinarira pillantottam hisz úgy sejtettem ő jobban ismeri, de az arcát látva azt hiszem ez még neki is sok volt.

Nem lepett meg túlzottan Bunmei reakciója, bár azon se lepődtem volna meg, ha egyszerűen lelöki a bolond harcost. Amit mondott az érdekes volt ugyan, de erős fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban, hogy segítsünk neki. Zerios neve nagyon is ismerősen csengett. Az első boss volt, amit megkínáltam a pengémmel. Furcsa belegondolni hogy alig egy éve történt. Akkor még sok mindent másképp képzeltem….
Visszatértem a jelenbe és inkább arra koncentráltam, ami előttem áll. Zerios már régóta halott. Gorkemor nevét eddig még nem hallottam de a rövid leírás alapján, amit adott van egy halvány gyanúm, hogy ki lehet az. Viszont ha igazam van, akkor már neki is vége. Egyelőre elég homályos a történetnek ez a része, ami cseppet sem tetszik. Kíváncsian vártam hogy Anatole folytatja-e az ostoba képzelgéseit vagy rájött már hogy mivel is állunk szemben. Szerencsére úgy tűnik, hogy végre megjött az esze, mert ezúttal már sokkal óvatosabban állt hozzá a bossunkhoz. Feltett pár érdekes kérdést, és mint rámutatott Srentok nem is olyan védtelen, mint amilyennek mutatja magát. Végül Hinari is elmondta a véleményét és többé-kevésbé egyet is értettem mindkettejükkel. Majd miután ők befejezték, én kezdtem bele a saját mondandómba tömören és tárgyilagosan felvázolva a véleményemet.
– Engem nem érdekel hogy él-e a „családod”. Csak az számít, hogy mit tudsz felajánlani a segítségemért. Ha pedig úgy látom, hogy amit ajánlasz nem éri meg a fáradtságot, akkor, ahogy te is mondtad… - intettem felé hanyagul a késemmel. - már úgyis halott vagy. - fejeztem be végül meglehetősen lekezelő stílusban. Ennek ellenére végig készen álltam rá, hogy ha esetleg előkapja azt a bizonyos lándzsát, akkor ki tudjam védeni, és rögtön ellentámadásba is lendülhessek. Azt hiszem itt az ideje, hogy ő is kifejtse kicsit bővebben az ajánlatát, különben lehet gyorsan le lesz zárva ez a találkozó. Engem egyelőre nem győzött meg hogy megéri segítenem neki bármiben is, és úgy látom, a többiek is hasonló véleményen vannak.

Srentok tovább győzködött minket és magamban kezdtem is hajlani rá, hogy elfogadjam az ajánlatát. Mondjuk tény, hogy az ajánlata kétélű fegyver volt. Ha itt és most megöljük, az talán nem járna túl nagy kockázattal, de az érte járó jutalomba sem fulladnánk bele. Azonban ha elfogadjuk és segítünk neki, akkor már hatan lesznek. Zerios, Gorkemor és a négy Bunmei és bár azt állítja, hogy a testvérei egyszerű koboldok lesznek, azért én erre nem vennék mérget. Azért az egyáltalán nem mindegy hogy egy vagy hat. Viszont kockázattal nő a nyereség, nem igaz? Egyedül nem próbálkoznék meg mindegyikkel, de hárman elég erősek lehetünk ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Kettőt már egyedül is legyőztem közülük korábban egy szuszra. Hacsak nem lesznek most erősebbek valamilyen oknál fogva, akkor ők nem sok vizet fognak zavarni. Nem venném félvállról ezt a lehetőséget, de azt hiszem, meg tudnánk oldani a helyzetet.
Csendben mérlegeltem magamban a lehetőségeket, míg Srentok beszélt de semmilyen látható reakciót nem adtam rá egyelőre. Érdekes volt a többiek arckifejezését látni mikor Bunmei megemlítette az újjáélesztés lehetőségét. Nem lehettek ennyire bolondok, hogy elgondolkoztok ezen a lehetőségen… A halottakat senki és semmi nem hozhatja vissza. Egyértelmű hogy ez az egész csak szimplán a mob gyenge próbálkozása arra, hogy maga mellé állítson minket. Bosszantott hogy ilyen egyszerűen el tudja terelni a figyelmüket.
– Ha a te Gorkemorodnak olyan hatalmas varázsereje van, ami egy szénné égett agyat is meg tud gyógyítani a valóságban, akkor biztos igazad van. - jegyeztem meg maró gúnnyal rámutatva a szavaiban rejlő képtelenségre. Látszólag Anatole is észbekapott, mert nemsokára már előttünk állt és egy üzenetet pötyögött be nekünk. Gyorsan átfutottam azt a pár sort, amit küldött majd Hinari üzenetét is elolvasva elküldtem nekik a válaszomat. Röviden összefoglaltam a véleményemet és végül mind rábólintottak. Úgy látszik ezen a ponton meglehetősen nagy az egyetértés.
– Mehetünk. - vetettem oda a mobnak.

Láthatóan megörült hogy segítünk neki és nagy „lelkesen” magyarázni is kezdte az első lépést. Őszintén szólva mikor arról volt szó, hogy el kell kapni akkor valami egyszerűbbre gondoltam. Mondjuk, hogy menjünk el xy koordinátákra és nyírjuk ki. Ehelyett egy jó hosszú magyarázatot kaptunk az Aincradi téridő manipulálásának módjairól. Erősen ráncoltam a homlokom, ahogy próbáltam lépést tartani a magyarázattal ugyanis elég szövevényesre sikeredett de azt hiszem nagyjából sikerült felfognom. Végső soron a lényeg úgyis csak annyi hogy jókor nyissuk ki a megfelelő ajtókat, aztán meg elkapjuk a csapdába csalt Zeriost. Míg Hinari összefoglalta a hallottakat Anatolenak addig megnyitottam a térképemet és megkerestem rajta az említett helyeket. Több ház volt, mint amennyien mi vagyunk, de van egy egyszerű ötletem a megoldásra. Ettől függetlenül inkább megvártam Hinarit hátha előáll valami jobb tervvel, de úgy tűnik ő is a képességemre gondolt. Feltűnt hogy milyen nehézkesen fejezte be a mondatot és érdekelt volna, hogy egész pontosan mire is gondolt de nem firtattam a dolgot. Átgondoltam de azt hiszem nincs a dolognak komolyabb akadálya. Ha senki nem szórakozik az árnyékokkal, míg nem vagyok a közelükben, akkor megoldják.
– Ezt a négy ajtót elintézem. - mutattam négy egymáshoz közeli ajtóra, nem magyarázkodva a hogyanról. Nem szívesen adtam volna részletesebb magyarázatot nekik a képességem működéséről és korlátairól. Eddig talán Hinari tudhat valamennyit a kúria miatt. Anatole meg maximum az árnyékpáncélt láthatta, amit a bossokon használtam.
Időközben Srentok elteleportált és csak hárman maradtunk a lyukban. Nagyon remélem, hogy ez az egész nem csak egy ócska trükk volt arra, hogy eltűnhessen. Rábólintottam a Hinari által előadott tervre és már a kezemben is volt a megfelelő kristály. Teleportálás után gyorsan megindultam hogy egyesével meglátogassam a megbeszélt ajtókat. Négyet kell végigjárnom mire lejár az idő, úgyhogy még szerencse hogy hármunk közül én vagyok a leggyorsabb. Minden egyes ajtónál, amihez elmentem hagytam egy kicsit az árnyékomból. Mivel háromfelé kellett osztani így elég furcsán néztek ki a hasonmásaim, de legalább a kilincseket felérték, így nyugodtan mehettem tovább a saját ajtómhoz. Már csak ki kell adnom a parancsot, és szépen nyitogatják majd az ajtajaikat.