"Az éhezők viadala"

Tartva a megfelelő távolságot könnyedén tudtam követni a lányt. A gyorsasága nem lehetett valami magas és valószínűleg a szintje sem. Ha biztonságosabb terepre érünk, akkor valószínűleg könnyen elintézhetem. Azt nem mondom, hogy kicsit sem zavart a dolog, de ha a túlélésről van szó és komolyan is gondolod, akkor nem szabad teketóriázni. Már szinte láttam magam előtt, ahogy kicsit begyorsítva utolérem, és egyszerűen elkapom. A Parazita szorításából, pedig már nem jutna ki. Csak a tó széléig kell, hogy biztonságban elvezessen utána már nem lesz rá szükségem.
Azonban valami sehogy sem hagyott nyugodni. Az üzenet. Tartottam tőle hogy futás közben megnyissam, de attól is féltem, hogy esetleg valami létfontosságú dolgot hagyok ki, ha nem olvasom el gyorsan. Valahogy rossz előérzetem volt. Nem is bírtam sokáig… Legalább egy pillantást kéne vetnem rá, hogy lássam fontos lehet-e. Végül eljött a megfelelő alkalom. A talaj ezen a szakaszon simább volt kicsit és talán a növényzet sem volt olyan sűrű, hogy átessek valamin, ha egy pillanatra nem figyelek. Már közel lehetünk a parthoz. Rányomtam az üzenetre és abban a pillanatban a lány felrobbant. Talán a másodperc tört részéig komolyan azt gondoltam, hogy egy gombnyomással felrobbantottam bármennyire hülyén is hangzik… de itt nem volt vége. Hirtelen egy tucatnyi vagy talán még több tűzgolyó jelent meg egymás után és csak próbáltam lefékezni, hogy elkerüljem valahogy a rengeteg robbanást. Minden lángba borult előttem. A fák recsegését elnyelte a tüzes robaj ahogy hatalmas sebességgel közeledett felém. Először az árnyékomat nyelte el, aztán elért engem is. Szinte reflexszerűen ordítottam fel, ahogy a tűz elért és olyan könnyedén kapott fel, mint a szél a faleveleket. Repültem a tűzben és biztos voltam benne, hogy végem. Aztán háttal nekicsapódtam valaminek és egy tompa puffanással földet értem.

A hátamon feküdtem. Zavartan figyeltem a sűrű füstöt, amit fák lombjai eregettek magukból. Hirtelen minden összekuszálódott. Egy lángoló fa tövében feküdtem, de valahogy mégis furcsán nyugodt voltam. A szemeim lassan az életcsíkomra siklottak, ami inkább hasonlított egy vörösen fénylő pontra, mint egy szép hosszú vonalra. Nem ijesztett meg a tény hogy egy hajszálon függ az életem. Csak tudomásul vettem. Lassan oldalra fordítottam a fejem hogy jobban fel tudjam mérni a környezetem, de nem ismertem fel a helyet. Ez nem az erdő volt, amin ki tudja mennyi idővel ezelőtt rohantam keresztül. Itt már nem volt semmiféle erdő. A föld felismerhetetlenné vált a rengeteg krátertől, amit a robbanások vájtak belé. Mindenfelé kicsavart és apró darabokra zúzott lángoló famaradványok hevertek. Recsegve-ropogva égett az ami a robbanást túlélte. A füstfüggönyön át viszont megláttam azt amit kerestem. A tó olyan tisztán és hívogatóan csillogott a pokollá vált erdő túloldalán hogy már nem volt kérdéses merre induljak. A kezeim a talajt tapogatták, hogy fel tudjak kelni, amikor észrevettem a kis ablakot. Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmem az üzenet, amit a robbanás előtt nyitottam meg de még mindig ott volt. Miközben a mellettem lévő fát használva kapaszkodónak felkeltem a földről át is futottam gyorsan és elmosolyodtam. Szinte hallottam a hangját a fejemben és sokat megadtam volna azért, hogy láthassam végre. Azonban a mosoly pillanatok alatt eltűnt az arcomról, ahogy rájöttem mit is jelent az a pár szó. Elfordítottam a fejem de az erdő eddig még érintetlen részéből semmit sem láttam csak a sűrű fehér halált. Elöntött a félelem hisz már tudtam mi vár rám. Azonban mielőtt bármit is tehettem volna magába szippantott és én még egyszer felüvöltöttem ezúttal már a valódi fájdalomtól.
Aztán minden elcsendesedett.
Csak egy gondolat maradt...

Szophie írta:Jön a köööd