[Küldetés] Mr. Abraham

Mi ütött belém? Kérdeztem magamtól miközben csak úgy elfogadtam egy különös, vagyis szerintem annak mondható felkérést. Eddig mindenféle kalandos vércsorgató, emberkínzó feladatban vettem részt. Ez egyáltalán nem vall rám, egy normális küldetés. Kétszer is elolvastam mire felfogtam mit is vállaltam el. Egy férfi, egy bizonyos Mr. Abraham, feleségét keresi és ebben kéri néhány kalandor segítségét. Eddig oké...de minek kell egy csapat ahhoz, hogy megkeressünk egy nőt? Az ügy már alapból veszett ha, játékosról van szó, ugyanis lehet meghalt...de ha nem játékosról van szó na az már kicsit izgisen hangzik. Habár valamiért kétes érzések kavarognak bennem...szeretném meg nem is, vágyom rá de mégsem. Hatalmasat sóhajtottam és ültem le a hirdetőtábla melletti hordókupac egyik oldalsó darabjára. A küldetést elvállaltam, nincs semmi okom rá, hogy elmenjek innen. Pont jó ez nekem, süt a nap, viszonylag meleg is van. Legalábbis az őszi időhöz képest meleg. Kényelmesen nyújtóztam lestem a beérkező üzeneteimet, átnéztem a felszerelésem és összevetettem a pénzem, és a aprócska költségvetésem is, csupa olyan dolgot amire sosem szoktam elég időt szakítani. Hamarosan körülvett az ismerős jelenség, és teleportáltak.
- Tényleg... a felkérésben erről is volt valami írva... - sóhajtottam egyet, és egykettőre egy szobában találtam magam. Úgy tűnik este van, az ablakból beszűrődnek a hold erőteljes sugarai, egyenesen a falra vetülve.
- Bábjáték? - a falnál egy gyermeki alak játszadozott, kezével alakzatokat formált, azt hiszem árnyjátéknak nevezik. - Buta játék... - nem túl hangosan inkább csak magamnak említettem meg, de ami igaz az igaz, ez egy régi szegények játéka. Karba tett kézzel dőltem neki a mögöttem elterülő falnak. Közben figyeltem kik teleportálnak még be.
- Üdv, én Jun vagyok, - mutatkoztam be, nem sokat törődve se a vöröskével, sem a többiekkel. Inkább csak a jó modor diktálta, hogy megtegyem.. - Remélem együtt tudunk működni a közös munka közben és jól ki fogunk jönni. - arcomon széles mosoly terült el, inkább vigyorgásra hasonlított. Közben a földön játszadozó gyermek felkelt és felénk fordult, arca üres semmi érzelem nem tükröződött róla, vagyis nekem nem úgy tűnt... mint egy halott. Csupasz fejéről visszaverődött a hold fénye, alkata furcsa, járása még inkább. Undort váltott ki belőlem, sosem szerettem a beteg vagy ronda gyerekeket, próbáltam nem odafigyelni rá, sok zagyvaságot hordott össze. Az ajtó nyikorgó hangja már sokkal érdekesebbnek bizonyult, a hátamon végigfutott a hideg, a fejemet a hang irányába fordítottam. Az ajtó kinyílt és egy magasabb vékonyka férfi alakja húzódik meg mögötte.
- Örvendek a találkozásnak, - löktem magam el a faltól és kicsit kiléptem, hogy jól látható legyek.- Bizonyára ön a megbízó, nem tévedek ugye? Az én nevem Jun, fegyvermester lennék, és egy született csoda, bizton állíthatom, hogy bármilyen feladatot ad el a tőlem telhető legjobban fogom elvégezni. - próbáltam a lovag srác bemutatkozását utánozni, kevésbé túlozva, kicsit kuncogva. Közben próbáltam kicsit eltávolodni a vörös játékosunktól, és a szőkeségek felé közeledni minél jobban.

Az ajtón belépő férfi Mr. Abraham kapott némi segítséget a bejutáshoz, kicsit szétszórt alaknak tűnik de nem azért vagyok itt, hogy mások magánéletével foglalkozzak. Sorban kezet fog valamennyiünkkel, aztán pedig a kopasz kölyök felé fordul és kiküldi játszani. Végignéztem ahogyan kiment a szobából, nem fér a fejembe, hogy tud valaki így járni, talán valami fura betegsége van vagy valami hasonló.
- Semmi probléma, - legyintgettem a kezemmel, nem akartam, hogy egy ilyen apróság miatt akár egy percre is rosszul érezze magát az úr, na meg persze nem árt jó kapcsolatot ápolni az emberekkel sem még ha ilyen különc is... De amint a gyerek vissza kiált a szobába, hogy bent van az a "Gregor" arcom elsápadt, nem mintha megijesztett volna ezzel a kis képzelt butaságával, csak óvatosan körbenéztem a szobában. Közben követtem kifelé sietősen a többieket. Ha mindenki kijött a szobából gyorsan becsuktam magam után. Jobb ha nem bízom a véletlenre, ha volt bent valami most már odabent is fog maradni. Az ajtó egy hosszú folyosóra vezetett amit néhány halványan pislákoló lámpa világított be, nem sokat látni, de épp elég fényt ad, hogy ne bukjak orra a poros régi szőnyegben. Ez a hely valami borzalom, nem szívesen tartózkodok itt, sőt alig bírom ki, anélkül hogy ne grimaszoljak. A próbáltam tartani a tempót és minél közelebb sétálni a megbízóhoz és figyelmesen hallgattam ahogyan elmeséli miként tűnt el drága felesége. Hatalmas beleéléssel meséli kezét össze vissza lóbálja néhány mozdulatánál elég közel volt hozzá hogy leüssön.
- Professzor? Nem csak egyedül él itt gyermekével és az eltűnt feleségével? - kérdeztem meglepetten, de amint jobban belegondoltam a dolgokba rájöttem, hogy ez a ház nevetségesen nagynak tűnik. Már kitudja hanyadszorra fordultunk, szóval lehet ez valami féle fogadó. Hirtelen megállt kérdőn pillantottam a férfire majd hátrapillantottam a többiekre, nem értettem mi van, de amikor a férfi megszólalt végigfutott a hátamon a hideg. De amint megpillantottam a gyereket a szobából, hogy is hívták? Fred? Igen, Fred volt... kezdtem kapiskálni, hogy semmi baj sincs, csak a gyerekkel nincs jó viszonyban... vagy valami hasonló lehet a dologban.
- Gregor? - hirtelen megpillantottam a gyerek alatt egy jókora férget, hatalmas testén csak úgy megcsillant a kitin, Fred súlyát alig bírja el ezért igen csak lassan arrébb kúszva. - ííííí - sikítottam fel undoromnak hangot adva, jó pár lépést hátra felé téve kellő távolságot tartva a ronda dögtől. - Ez a dolog Gre-Gregor? - most már világos, minden ez a gyerek nem normális. A professzor helyében pedig sürgősen elhagynám ez a helyet. Lehet talán én nem vagyok normális. Mielőtt még lenyugodhattam volna, egy különös koppanás ami hangjából ítélve fa lehetett rémisztett ismét meg. De csak egy hirtelen ugrással a tőlem jobb oldalra eső fal irányába, és némi nyafogáson kívül mást nem igen tudott kicsalni belőlem.
- Remélem Fred nem hozza vissza a kis játszópajtását közénk... valami nincs rendben vele... - súgtam a Joey néven bemutatkozó lovag felé.

A lovag szavai cseppet sem nyugtattak meg, ha az a hernyó ilyen nagy akkor pillangóként sem fogja beérni virágokkal...valami nagyobbra fog vágyni...ember...húsra. Hatalmasat nyeltem, közben Mr. Abraham jókat nevetett Alex kérdésén, és már nyitotta is az ajtót. Az ajtó nyikorgásától végigfut az emberen a hideg...nem elég hogy sötét van, és nem látok szinte semmit, a lámpák pislákolása bántja a szemem, de még fülsértő nyikorgás is... Feltehetőleg a professzor volt az aki beinvitált minket a szobájába, a folyosóhoz képest még sötétebb volt, bent, egyetlen lámpa volt csak az is épp hogy pislákolt valamennyire. A szoba különféle tudományos eszközökkel volt teli, üvegcsék, szike, könyvek százai. De nem úgy tűnik mintha bármit is használnának ebben a szobában, mindenen áll a por, sőt annyira el van hanyagolva, hogy nem csak a sarkokat, de még az asztalokon és sűrű pókháló ural mindent.
- Szeretnénk ha minél részletesebben elmesélné mit látott. - miközben feltettem a kérdésem jelzett a rendszer, hogy üzenetet kaptam. Kicsit félreléptem a többiektől, hogy elolvashassam. A címzett a szőke lovag volt, kérdőn pillantottam felé, majd megnyitottam az üzenetet és minden világossá vált.

Jun írta:Siess, megpróbálom elvonni a figyelmüket, de nem tudom mennyi ideig fog tartani.

Az üzenet elküldése után gyorsan szétnéztem a szobában hátha akad valami amivel le tudom kötni mindenki figyelmét, még ha csak pár percre is. A leginkább különös dolog, egy festmény volt.
- Professzor úr, - szólítottam meg, és közben gyorsan a malac festményhez léptem. - még sosem láttam ehhez fogható képet, biztos van valami története, tudna róla egy keveset mesélni? - vigyorogtam, az öreg férfi felé. Habár cseppet sem érdekel sem a ronda festmény, sem az, hogy ki olyan beteg, hogy ilyesmit alkosson. Egy köntösbe öltözött malac... félek, hogy ez még csak a kezdet. Talán előveszi az öltönyt viselő kutyás képsorozatát is, ha túlságosan érdeklődök a kép iránt.

Amint elkezdtem érdeklődni a kép után, szinte szárnyakat kapott a professzor úr és rohant is felém. Hatalmas beleéléssel kezdett mesélni, közben karját a nyakamba tette mintha régi barátok lennénk. Szemeim hatalmasra nyíltak, mint akinek éppen halálközeli élményben volt része, őszintén, szerintem a csapatból senki sem örült volna, ha egy félholt, ijesztő férfi kezdi el tapogatni a vállait. Sietősen arrébb szökellt, kicsit turkált a poros, asztalon, épp egy lélegzetvételnyi időm maradt, hátrapillantottam, hogy megnézzem, hogy haladnak a szekrénnyel, meglepő módon a fél csapat elindult, hogy kinyissák... Az elején már éreztem, hogy én vagyok egyedül okos a csapatban, de hogy tényleg igazam lett... Az öreg visszatért, és egy bekereteztetett képet tartott elém, újabb öltönyös állatok. Bele se merek gondolni milyen ember lehet az aki ilyen képet fest, nem hogy még megvásárolja valaki ÉS ajándékba adja...
- Tessék? - kérdeztem vissza, de már túl késő volt, észrevette a többieket, mielőtt még bármit is mondhattam volna amivel sikerül elterelnem a figyelmét még egy pillanatig. - Most már tényleg elegem van. - kiáltottam fel, és előrántottam fegyverem, hogy megállítsam a professzort, mielőtt még elrohan. De az utolsó pillanatban egy állat állt elém és a professzor elmenekült... Kettészeltem, és visszacsúsztattam a helyére a pengét. - Fenébe... - rúgtam fel egy széket, - Beszélgettem vele...megdicsértem a ronda festményeit, sőt még azt is kibírtam, hogy fogdos...ÉS MOST MEG ELMENEKÜL? - kirántottam ismét a fegyvert és az asztalon lévő kémcsövek és fiolák felé legyintettem, ha elég közel sikerült akár néhányat le is vertem vele. Mielőtt tovább folytathattam volna a rombolást, a lovag érdekes kijelentést tett. Felé fordultam és a szekrény nyitva, és egy lépcsőt rejtett.
- Ha elég gyorsak vagyunk, még elkaphatjuk. - tért vissza a kedvem, és rohantam a lépcső felé, Alex megkönnyítette a lökött lovag lejutását, én pedig utána léptem le. A kígyóval nem foglalkoztam, ha még ott volt csak lerúgtam a lépcsőn. - Legközelebb ti terelitek el a figyelmet, rendben?

A vöröske mozgósította magát, sietősen rohant le a lépcsőn mit sem törődve a lovaggal aki az imént törte össze magát egy nyamvadt kis kígyó miatt. Csak megráztam a fejem, inkább nem szóltam neki semmit. A falakon hemzsegtek az iméntihez hasonló állatok, szerencsére nem tűntek veszélyesnek, sőt támadni sem támadtak. Miután leértem és sikerült a hősies lovagunkat is beelőznöm, megpaskoltam a vállát és rámosolyogtam.
- Ne aggódj, ezek csak játékszínesítő elemek nem bántanak. - közben a falról levettem egyet. - látod semmit nem csinál, nem fog megtámadni. - mosolyogtam felé, majd magam mögé hajítottam a jószágot. Vicces látni, hogy egy férfi fél valamitől ami ennyire jelentéktelen, és aprócska akár egy kukac... Ha több fény lenne bátrabban mernék lemenni a lépcsőkön, talán hagyni kellett volna, hogy ő felmérje a terepet... kitudja miféle csapdák vannak még itt... Végül a lépcső véget ért, az ember azt hinné, egy átlagos pincébe vezetett, még ha jó sokáig is tartott a lemenetel... Helyette egy óriási szobában lyukadtunk ki.
- Jól bírja az öreg, ha ilyen öregen is pihenő nélkül el tudott menekülni előlünk. - paskoltam meg a térdeim, közben vártam egy picit a többiekre, hogy mindenki megérkezzen. A terem, ahova érkeztünk jó pár lépcsővel gazdagodott. Ha ráérnék biztos sokat gondolkodnék rajta merre is kellene mennem... vagy nem. Az egyik lépcsőn aranyos bolyhos kis állatkák, pontosabban nyuszikák ugráltak le.
- Juj de kis cukik - csillogó szemmel rohantam és kaptam fel egyet a földről, majd a hátramaradt Mr. Abraham és Alex felé fordítottam a kis nyuszikát - akár egy földi csoda... - önfeledten fordultam a lovag felé, hogy neki is megmutassam, de ő már nagyban mészárolta le a többit. Leesett állal néztem utána, a nyuszit kiejtve a kezemből. Már elég szépen áthaladt, körülbelül a tömeg közepén lehetett. Hamar ráébresztett, hogy nem azért vagyunk itt, hogy állatokat simogassunk, köhintettem, egyet majd aktiváltam a képességem.
- Change Joey Chrome - sietve helyet cserélve a lovaggal, helyére kerülve én voltam a tömegben, ő pedig biztonságban a többiek mögött. Uticélnak pedig azt a lépcsőt vettem amin a tömérdek nyúl mászott lefelé. Legvalószínűbbnek tartom, hogy arra menekült, a professzor ahonnan özönlenek lefelé. De az is lehet, hogy csak egy csapdába sétálok. A fényviszonyok javítása érdekében még egy gyertyakristályt is elővettem, bal kezemben tartottam, és világítottam meg az utat, másik kezemben pedig szeretett fegyverem szorongattam, ha esetlegesen utat kell törni, kéznél legyen.

/ képességet aktiváltam, és elhasználtam egy gyertya kristályt. /