Mezőség

Uta kérdésére egy kicsit megdöbbentem. Hogy védelem miatt céhbe lépni? Persze,  ezt is ad egy céh, főleg, ha eléggé erős,  de erre eddig nem gondoltam.
- Hm... Hogy miért? A társaság miatt.A céhem tagjai elég kedves emberek, és segítenek is, hogy fejlődjek. Tudod... Az Angelic Voice egy kereskedőcéh, és a céhvezérem segít abban, hogy fejlesszem a potifőzésem. - és ekkor eszembe jutott valami. - Tényleg, te is mondtad, hogy potifőző vagy, igaz? Esetleg árulsz is? - kérdezem kíváncsian. Nekem egyelőre még nincs boltom, és nem is árultam nagyon a potikat. de talán így majd be tudok segíteni neki a boltban. Hiszen ő is említette, hogy tenne nekem szívességet, amiért megmentettem. Így pedig ő sem lenne egyedül a boltjában. Bár így se lenne egyedül, mert ott van neki Falco. Inkább én nem szeretnék egyedül maradni. Ezért is léptem céhbe - részben. Sosem voltam az a tipikus szólójátékos. Szerettem csapatban játszani, és általában támogató szerepet töltöttem be. A testvérem támadott a többiekkel, én pedig segítettem őket. Pap, druida, szerzetes, és ilyesmi kasztok, akik buffolták és healelték a többieket a mágiájukkal. Igen, mágia. Itt nincs mágia. Csak kardok. A kardok pedig nem tudják feltölteni az életet,  ha nem olyan típusú, vagy nem olyan a képességed. Ezért lettem potifőző, és ezért lettem árnyharcos is. Hiszen azzal is segítjük a társainkat, ha az ellenfelet gyengítjük. Az árnyharcos pedig képes arra, hogy akár kettő ellenfelet is legyengítsen egyszerre.
Amikor arról beszélt, hogy én is segítőkész vagyok,  egy kicsit vörösebb árnyalatot vett fel az arcom.
- Nos... Izé... Köszönöm.  - mondtam. Erre nem tudtam mit szólni. Nem sokszor éreztem magam olyan segítőkésznek... Inkább éreztem magam nyűgnek az emberek hátán. De lehet,  hogy csak képzelődtem és nem voltam nyűg. Erről igazából a többieket kellett volna megkérdeznem, de nem tudom,  hogy mit szóltak volna erre.
A bokornál tartott kiselőadás után úgy tűnt, hogy utának még maradtak kérdései.
- Hogy kővel? Nem tudom. Azt szerintem nem érzékelné érintésnek... De biztosat csak akkor mondhatok, ha kipróbálom. - mondtam fejvakarva a lánynak. A következő kérdésre viszont egyből tudtam a választ.
- Hogy olyankor? Kettő lehetőség: vagy maradsz, vagy pedig mész felderíteni a terepet. Várjunk... hallgasd csak! - mondom, miközben én magam is hallgatózok. nem sokára meglátok egy kacsát is.
- Most majd kiderül. - mondtam, és felkaptam egy követ, amit a kacsához vágtam. el is találtam, mire a kacsa elterült a földön és elpixeleződött. ._. ezt azért nem akartam. viszont megkaptam a húst, szóval betaláltam.
- Úgy tűnik, hogy elfogadta. Viszont sajnálom,  hogy meghalt. - húztam el a számat. Nem akartam levadászni, csak elkapni. Talán legközelebb gyengébben kéne neki dobni a követ...

/kacsa/

//Ragnar//


Második szint…Már jártam ezen a szinten egyszer, mikor a horgászáshoz volt szerencsém. Aztán utána nem is nagyon néztem el errefelé. Nem néztem meg se az egyéb helyeket, de még a városokba sem jártam ezen a szinten. De most itt vagyok megint és a mezőn bóklászom. Elterültem a fűbe sütetem a hasam a napon kicsit, közben hallgattam a környéken mozgolódó állatok halk motoszkálásait. Múltkor egész jó móka volt a vadászat. Lehet most is szórakozhatnék vele. Elfogócskázhatnék az itteni állatkákkal, hátha szerencsém is lesz és elkapok egyet. De előbb még heverészem kicsit itt a fűben. Sütkéreztem a napon és élveztem a kellemesen lágy napsugarak simogatását. Kicsit el is szundítottam. Arra keltem, hogy valami birizgálja az arcom egy nyuszi volt az aki kíváncsian szimatolva próbálta kitalálni, hogy miféle szerzet fekszik a fűben. Amint kicsit is mozdultam a nyúl már szaladt is és el is tűnt a nagy fűben. Felültem nyújtóztam egy nagyot egy kisebb ásítozással közben. ~Elaludtam volna? Na mindegy akkor kövessük az nem tervbe vett alvás előtti tervet…~ Kicsit mintha hűvösödött volna az idő. Ki matatás után az invertorymból elő is halásztam a pulcsim, aminek a kapucniján macska fülek díszelegtek. Lehet, hogy ez gyerekes dolog, de nekem teszik ez a pulcsi és szeretem. Felvettem a pulcsit a fejembe húztam kapucnit és neki is indultam a mezőn való vadászatnak. Nem volt valami sok szerencsém, a csendben osonás nem az erősségem és ahogy a fűben bóklásztam vagy épp kúsztam, nem volt szerencsés az állatok mindig messziről kiszúrtak és már futottak is. Én meg volt mikor, hogy egy szerencsétlen jószágot kergettem órákig, majd vagy felbuktam valami vagy feladtam az üldözést és mentebb tovább. Akárhogy próbálkoztam sose volt szerencsém és vagy rögtön el is tűnt az adott vad a szemem elől vagy reménytelen kergetőzésbe torkollott a dolog. Végül teljesen kifáradva terültem le a fűbe.
-Ilyen nincs akármit csinálok, akárhogy nem sikerül a mutatvány.
Nyöszörgök ott magamba az orrom alatt. Jó ideig lihegve feküdtem a fűben, majd ismét talpra álltam és zombi módban kóvályogtam tovább a mezőn. Míg nem egy hiúz láttam, amint egy bokorból elő ugorva kapja el az aznapi ebédjét…Ez nem is hülyeség, ha elbújok és várok, lehet több sikerem lesz, minthogy feltűnően csörtetek itt a réten fel és alá…Kezdjünk is neki a bokor harcnak! Ez a mutatvány sem akar összejönni, mindig zajoltam valamit a bokor mögött és ugyanúgy kiszúrtak és otthagytak az állatok, mint eddig. Vándoroltam bokorról,bokorra és reménykedtem, hogy egyszer majd csak sikerül elkapnom valaki és végre sikeres lesz a mai napi tevékenységem. Kitartóan szenvedtem tovább. Volt olyan is mikor engem lepett meg egy már a bokorban megbújó állatka és jól egymásra ijesztettünk. Aztán azokból lettek a reménytelen hajszák ami szintén azzal végződött, hogy ismét elterülve lihegek a fűben, kezdek egyre fáradtabb lenni, de nem adom fel addig amíg legalább egy kisebb méretű vadat nem fogok elkapni. Bár tudnák az álaltok, hogy nem akarom őket bántani csak megfogni, esetleg megsimogatni és ide jönnének maguktól hozzám vagy nem futnának el. Tényleg nem akarom bántani őket csak kicsit megszeretgetni őket, ha hagyják és engedni is őket útjukra, had folytassák tovább azt amit eddig is csináltak. Sokkal egyszerűbb lenne, mint ez a kúszás-mászás és hajkurászás. Ez a mostani pihenő ismét egy rövidebb elszundításhoz vezetett. Mikor felkeltem már késő délután volt és erős korgással jelezte a gyomrom, hogy nem ártana harapni valamit végre. Elkezdtem kutakodni az invertorymba, hogy van e valami nasi nálam és siker volt nálam egy kis csokis süti. Nem volt olyan sok és nem valami nagy étek volt, de annyira elég volt, hogy a pocakom agresszív követelőzésén enyhítsen és még kis ideig nyugton legyen. Akkor folytassuk tovább a azt a vadászatot, nem kéne megvárni míg rám sötétedik a sötétben már nem lenne valami szerencsés botorkálnom. Amúgy se látnék semmit és mindentől szívbajt kapnék a sötétben. Meg persze vissza sem lelnék már este és a végén a szabad ég alatt éjszakáznék…Kicsit felhagytam a bokorban bujkálással és ismét a nyílt terepen kezdtem el hajkurászni az állatokat. Jó ideig kergetőztem velük, míg ismét kidőltem és kezdtem érezni, hogy majd megveszem a szomjúságtól. Újabb invertoryban matatás és már a kezemben is volt egy falakon víz, amit egy húzásra meg is ittam. Akkor folytassuk a szórakozást, míg fent van a nap, aztán irány haza vagy egy fogadóba…Visszatértem a bokorban bujkálós játékhoz. Még mindig semmi siker.
-Talán, ha tennék ki valami nasit és megvárnám, hogy valamelyik állatka elkezdje enni, lehet hamarabb elkapnám…
Gondolkoztam hangosan, majd megnéztem maradt e még sütim. Két darab volt még, akkor csak két esélyem van, kivéve ha a vad nem ejti el a sütit mikor rárontok…Lettem a sütit a bokor tövébe majd én is meglapultam bokorban kicsit odébb és vártam, hogy milyen állatka fog falatozni a sütiből. Egy kis cickány kívánta meg a nasit és kezdte el körbe szimatolni a sütit. Én már mozdultam is a kis cimbora már meneklibe is kezdett, én pedig rávetve magam a bokorból el kaptam, majd bukfenceztem egyet és jó erősen magamhoz szorítottam riadt cickánykát.  Elővettem a másik sütit és a riad kis fickónak oda tartva vártam, hogy megnyugodjon kicsit és egyen egy kis sütit inkább…


/Cickány/

/Benedict Arata/

Ez a nap se más, mint a többi. A nap ugyan úgy felkelt, mint ahogy szokott. Én pedig ugyanúgy eljöttem egyet sétálni, mint ahogy szoktam. Nem árt néha a környezet változás, ezért most a második mezőségével próbálkozok meg egy kisebb vadászatra. Mondjuk a vadak minden szinten ugyanolyanok, nem igazán sok közöttük a különbség. És igazából a mobokkal ellentétben még csak nem is veszélyesek. Ezért nem is kell őket elijeszteni. Ha türelmesen vár az ember, előbb vagy utóbb úgy is sikerül az embernek elkapnia valamilyen vadat, hogy alig próbálkozik.
Tehát zsebre tett kézzel várok valamilyen kisállatra, hogy erre tévedjen és meg ravasz módon megcsíphessem. Persze egyáltalán nem akarom bántani őket, arra nem lennék képes.
Így hát egy darabig csak álltam a mező közepén arra várva, hogy felbukkanjon valami érdekes. Miután meguntam az állást, egy idő után arra jutottam, hogy így elég kényelmetlen várakozni. Tehát kerestem egy kényelmesnek tűnő kupacot, majd leültem a földre. Egy darabig tovább figyeltem a környéket, és még mindig nem történt semmi. Pedig igyekszem a lehető legóvatosabban mozogni, hogy véletlenül se ijeszthessem el a vadakat, de úgy tűnik valamit elrontattam, mert nem látok a környéken egyetlen vadat se.
Miután megunom ezt a poziciót is, úgy döntök, hogy nem árthat egy kis pihenés, tehát hátradölök és becsukom a szemem, majd élvezem ahogy süt rám a virtuális nap melege. Nem tudok elképzelni ennél jobb időtöltést a szabadidőmben.

Sokáig fekszem a fűben, és közben azon gondolkozom, vajon a többiek vajon mért nem tudnak legalább egy kicsit lepihenni néha. Én se vagyok az utolsók között az aktivitás terén, de amikor csak lehet, akkor csak pihenek, és nem próbálok arra gondolni, hogy milyen jó is lehetne végre otthon lenni.
De a gondolataim folyamatosan visszahúznak ahhoz a témához. És leginkább ugyanarról a lányról szóltak ezek a gondolatok.
Vajon vár még rám odakint? Vagy már az eszébe sem jutok? Hisz két év alatt rengeteg dolog történhet a való világban. Azt is el tudnám képzelni, hogy időközben talált valaki mást helyettem. És még csak nem is haragudnék mg rá, ha ez így fog történni. Ez is benne van abban a bizonyos pakliban, amit az emberek leginkább csak a sors paklijának neveznek az emberek.
Így fekszek a földön, mikor hirtelen megszólal egy hang mellettem, amire automatikusan reagálok is:
-És a tétlenség csak még több galibát okozott.
Nem nyitom ki a szemeimet, ha majd érdekesnek találom, vagy történni fog valami történés, ami engem is érdekelhet. De azért egyszerűen nem hagyhattam ki, ezt a mondatot, nem igazi rím, de azért ez is lehet valami. Sohasem terveztem igazán hogy egyszer majd híres költő leszek vagy valami.
-Szintén örvendek a találkozásnak.
Még mindig nem nyitom ki a szemem miközben beszélek, inkább csukott szemmel válaszolok a feltett kérdésre.
-Várok.
Nincs messze az igazságtól, vagyis pontosan ez az igazság. Hiszen várok arra, hogy jöjjenek közelebb a kisállatok. Legfeljebb annyira várok rájuk, hogy talán észre se veszem, ha már itt vannak.

Hol lenne ez ellentmondás? Az egyik egy általános tény volt, miközben a másik arra utalt, hogy mit csinálok a mostani pillanatban.
-És ha pont a galibára várok?
Kérdezek vissza.
-És egyébként is, ha valaki vár, azt nem feltétlenül tétlenül teszi.
Hiszen várok, tehát csinálok legalább valamit, miközben a tétlenség azt jelenti, amikor az ember nem csinál semmit.
-Egyszerű, nem akarok máshol lazítani. Ha meg kiszemel egy vöri, akkor nem mindegy hogy hol is vagyok? Ha van egy cseppnyi esze akkor az sem okozhat neki túl sok problémát, ha sok ember között fordulnék meg, vagy ha folyamatosan védett övezeten belül tartózkodnék.
Nagyon sok módszer van arra, hogy az embert elcsalják a többi játékostól.
-Ha nem tetszik, akkor mehetsz a dolgodra.
Senki se hívta, és senki se várja, hogy itt legyen.
Ebben a pillanatban meghallok egy halk neszt a közelben, kinyitom a szemem.
-Psszt. Hallottad?
Körbenézek a környéken és meg is látom a zaj forrását, a közelben megrezzent az egyik bokor. Persze csak pármásodpercig tartott, de már nagyon jól tudom, hogy ez mit jelent.
Odamegyek a bokorhoz, és amikor benyúlok az ágak közé egy kisállatot sikerül elkapnom. A kisállat pedig nem volt más, mint egy sikló.
-Na, én arra vártam, hogy ez a kis jószág megmozduljon. Látod? Nem is annyira kihalt ez a hely.
Majd szépen el is engedtem a siklót, és amikor tisztes távolságba kerül szépen visszafekszek a földre, és újra becsukom a szemem. Most várhatok arra, hogy megjelenjen a következő vadon élő állat, és majd akkor aktiválom magam ismét.
/sikló/

Má megint kezdik, miét nem lehet úy érteni a dolgokat, ahogy én mondom?
-Én is szeretem a békét, de a béke egy relatív fogalom, mert ha nem ismernénk a viszálykodást, akkor a békét se hívnánk békének. Egyszerűen nem lenne mihez viszonyítanunk, hogy is van a közmondás? Háború nélkül nem létezik béke.
Persze beszélek én sok hülyeséget, csak azért mert én ilyeneken is szoktam néha gondolkozni. Hiszen időm, mint a tenger, nem rohanok sehová, úgysem tehetek sok mindent azon kívül, amit már most is teszek. Ha mindent jól csinálok hamarosan úgyis beindul majd a gépezet, amire szükségem van.
-Nem szükséges. Ha türelmesen megvárod, hogy a vad jöjjön oda hozzád, és nem te üldözöd őket, azzal rengeteg energiát és időt megtakaríthatsz.
Majd a zsebemből előveszek egy maréknyi állat eledelt.
-Cserkészni egyébként is a vadászok szoktak, és én nem mondhatom el magamról, hogy az lennék.
Ez a módszer eddig nagyon jól bevált. És legalább egy fegyvert se kell elővennem ahhoz, hogy vadászhassak. Tényleg rengeteg energiát megspórolok vele, hiszen nem én megyek a vadhoz, hanem a vad jön ide hozzám.
-Ahogy jól esik, ha bunkó akarsz lenni, azt a nevem ismeretében is megteheted, és ugyanez igaz fordítva is. Ha nem tudod a nevem, akkor is meg tudsz szólítani anélkül, hogy bunkó lennél. Egyébként Cearso vagyok, ha a nevemet kérdezted.
Konkrétan nem kérdezett rá a nevemre, de azért elmondtam neki. Biztos, ami biztos. Soha nem tudhatja az ember, hogy miért tesznek fel mások hülyébbnél hülyébb kérdéseket. Talán csak azért, hogy feleslegesen beszéljenek. De sok beszédnek akkor is sok az alja.

Kösz a játékot! Részemről itt zárót raknék, hirtelen nem jut eszembe ok, amiért a Kari tovább maradna .

Mivel nem egyes szintű vagyok, hála a kiképzőtisztnek; így elhatározom, hogy elindulok felfedezni más szinteket. Egészen csak a második szintig jutok, ahol végül belefutok egy nagy mezőségbe. Kellemes hely, így döntök úgy, hogy kellő időt szentelek a megismeréséhez. Biztosan kell lennie küldetésnek, vagy különlegességnek. Ha pedig nincs, akkor úgy jártam. A mezőség szívébe sétálok, ahol minden további nélkül lefekszek pihenni. Elmélkedek azon, hogy miként menjenek tovább a dolgaim. Annyira belemerülök, hogy sikeresen elnyom engem az álom. Kezem közelében a két fegyverem, bár egy meglepetés támadás ellen nem sokat tudnék tenni.  Egy óra múlva ébredek meg, szerencsére az életcsíkom egy tapodtat sem mozdult el a jelenlegi helyéről. Az indikátorom szintén a régi, mármint a szép zöld. Megengedek magamnak egy mosolygást, miközben hatalmasat nyújtózkodok. Első dolgom szétnézni, hogy nem e támad valamelyik oldal felől valami rémség. Mivel ez sem valószínű, így unalmam elkergetése érdekében elkezdek különböző színű virágokat összeszedni. Találok egy kéket, fehéret és egy aranyos sárgát, amit rögtön csokorba rakok. Ehhez később találok egy zöldet és hosszú idő után egy pirosat. Egész gyönyörű látványt mutat ennyi szín, amiben perceken át gyönyörködöm. Egyedül vagyok, és nagyon valószínűtlennek tartom, hogy bárki megzavarna ezekben a percekben. Ezután látok neki az edzésnek, ami elég látványos. Természetesen légi ellenfeleket kaszabolok, akiket valójában csak odaképzelek. Teljesen belefeledkezem a különböző mozdulatok rögzítésébe.

A gyakorlatokat becsületesen végigcsinálom, mint a való életben. Mikor kezdek a végére érni, akkor tapsolást hallok a közelben, ami megállásra késztet. A két fegyverem a kezemben tartom, aztán a hang irányába tekintek. A nagy fű miatt nem igazán tudom elsőre megállapítani, hogy ki az vagy mi az. Lehet csak egy eltévedt vaddisznó, vagy valaki keresi az elveszett tárgyát. Sokáig nem mozdulok a helyemről, csak később veszem rá magam, hogy közeledjek. Mikor elég közel kerültem hozzájuk, akkor pillantom meg a furcsa párost, akivel volt szerencsém találkozni az Osenben. Első szint, Torunba falu, már ha az emlékezetem nem csal meg. Sóhajtok egyet, mert tudom jól, hogy nem találtuk meg a közös szót akkor, azóta pedig kissé megváltoztam. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy azóta jó pár dolgot megtudtam erről a játékról, ami segítségemre lehet. A legnagyobb áttörés, hogy a felnőttes viselkedésemből lejjebb vettem, hogy némi gyerekesség, de inkább játékosság kerüljön elő.
- Sziasztok – köszönök rájuk, miközben magamat meglepve lépek közel hozzájuk és egy-egy ölelésben részesítem őket. Több okból választom eme kifejezést. Egyik, hogy elég békés szándékaim vannak, másik oldal pedig mindenki érdemel egy ölelést. Még az is, akit jelenleg nem igazán kedvelek. Mikor eme rituálét letudom, akkor nyugodtan lépek hátra, hogy kellő terük legyen.
- Ti meg miért kerültetek ide? – teszem fel a kérdésem, mert bizony számos oka lehet a megjelenésüknek. Vagy utánam jöttek, vagy keresnek valamit, esetleg valami szép emlék tartozik ehhez a helyszínhez. A legtöbb ember gyakran jár olyan helyekre, mert tudományosan bizonyított tény, hogy fel tudnak töltődni, kikapcsolódni vagy gondolkodni. Erről eszembe jut, hogy nekem szintén ez lehetne az otthonom, ahol jól érezhetem magam, de túlságosan nyílt terep. Én inkább a fás, bokros és nem a legutolsó sorban sziklás környezetet kedvelem. Remélhetőleg egyszer találok egyet, amit majd meg fogok jelölni a térképemen.
- Én csupán felfedezek. Első esemény, hogy idáig kimerészkedtem. De vannak bizonyos céljaim, amit el szeretnék érni. – magyarázom neki, miközben szétnézek a mezőségen. Ezek után Shukakunak adom a virágcsokrot.