Hati vs. Ranmaru

Mindig odafigyelek a lábam elé. Tényleg! Relatíve könnyen megy ez nekem, hiszen a yagan rengeteg extra látóteret biztosít, amiken belül a fókuszokkal élesítem a képet. Minden fókusz olyan, mint egy-egy tekintet: rendkívül hatásosan tudom ellenőrizni velük a környezetemet. Éppen ezért megszoktam, hogy nem tudnak meglepni. Tény, hogy újabban elkényelmesedtem, hiszen az észlelésem is aktív volt védett területen kívül, így számítottam rá, hogy amit szabad szemmel nem szúrhatnék ki, tehát lopakodók vagy hallgatózók, arra bejelezne az észlelésem. Nem mondom, hogy tökéletesnek éreztem a védelmem, de egyelőre megteszi. Nem nagyon találkoztam még kettes lopakodással bíró JK-val. Más kérdés, hogy technikailag lehetséges, hogy ha találkoztam is, észrevétlenül túljutott rajtam… Ebbe belegondolva lehetségesnek tartottam, hogy be kell majd szereznem egy másodszintű észlelést.
Szóval ott tartottam, hogy meglátogattam a Kezdetek Erdejét. Régen jártam erre, de olyan információt sikerült kicsikarnom egy brókertől, hogy van erre néhány magasabb szintű hely, amely még tiszta. Mindig felröppentek ilyen pletykák. Aincrad világa sokkal szélesebb volt, mint ahogy mi azt gondoltuk volna, és mindig tartogatott még egy-két poént.
Szóval felbuktam. Igen, ez történt. Az egész nagyon furcsa volt, ugyanis biztos voltam benne, hogy nincs semmi előttem. Egész jó vagyok dolgok memorizálásában, így a környezetemet is hatékonyan tudom monitorozni. Lehetséges, hogy túlságosan is biztos voltam a dolgomban, hiszen kis túlzással már vagy ezredszer jártam meg ezt a területet, és előfordulhat, hogy a tudtomon kívül még a lopakodásomat is aktiváltam, így lehetőséget sem hagyva a másiknak, hogy észrevegyen. Rendkívül kellemetlen volt.
– Bo-bocsánat! Remélem, hogy nem ért életpont-veszteség! – tápászkodtam fel, egy gyors mozdulattal orrom hegyére illesztve a lecsúszott szemüvegemet is. Minden erőmmel azon voltam, hogy én felpattanhassak, a letarolt pedig levegőhöz jusson.

Teljes sötétség volt! Első körben még gyanakodtam volna arra, hogy a találkozás mégis életpont-veszteséghez vezetett, innentől kezdve a rendszer küzdőterezésként kezelte a találkozásunk, és a fiú spec képesség pontjai olyan magasan verték az enyémeket, hogy az letiltotta a yagant és a fókuszaimat. Akkor viszont legalább a saját szememmel látnom kellett volna. Éppen ezért ésszerű volt, hogy valami más lesz itt a ludas.
– Vá-várj! – hívtam fel a figyelmét. Belé kapaszkodva sikeresen feltápászkodtam én is, legalábbis a cél ez volt. Az egyensúlyérzékem remek volt, és ahogy sorra futtattam ellenőrző rendszereimet a különböző érzékeimen, minden más stimmelt: éreztem az erdő illatát, a friss levegő üde levegőjét. Hallottam, ahogy a fiú beszél hozzám, bár nem érettem, hogy mégis kit emleget folyton. Az érzékelésem is működött, hiszen tudtam kapaszkodni. Tehát az összes többi érzékszervem stimmelt. Furcsaság!
Azt nem tudtam, hogy a Látásom és Észlelésem nem volt még elég magas szintű ahhoz, hogy a segítségükkel legalább körvonalazódjon valami a látóteremben, vagy alapból nem is volt lehetőségem ilyesmire felhasználni őket. Ettől függetlenül most, hogy még ezek sem álltak a rendelkezésemre… nem örültem.
– Fogalmam sincs, hogy kiről beszélsz – mondtam, miközben egy automatikus mozdulat keretében feljebb toltam orromon a szemüvegem. Ehhez nem kellett látnom. Bevallom, a félelem lassan kezdett belopakodni az idegrendszerem hálózatába, éreztem, ahogy rontja gondolataim tisztaságát; hatalmába kerít a rettegés, nekem pedig egyre irracionálisabb megoldások és lehetőségek kezdenek eszembe jutni.
– Elszállt a monitorom! – hívtam fel némileg magasba csúszó hangon a másik figyelmét arra, hogy milyen kellemetlen helyzetbe is kerültem. – Nincs bejövő vizuális jelem…! – próbáltam valahogy másként is megfogalmazni az egészet, mint ahogy eddig történt. Gyakori megfigyelésem, hogy nehezen dekódolják a szavaimat.
– Amíg a rendszer nem javítja a hibát, kérlek mondd el, hogy miről beszélsz – indultam el, hogy kezeimmel feltérképezzem a környezetemet.

Optikai rendszerem a következő pillanatban újrakalibrálta magát! Pislogásom volt monitorom felbontás- és színbeállításainak boot-olása, szemdörgölésem pedig a bemelegítési procedúra része. Yaganom aktiválódott, fókuszaimat végre szétszórhattam megint. Feszült tartásom abban a pillanatban engedett is fel, a kellemetlenül benn szorongatott levegőt fújtam is ki, mint egy luftballon, úgy eresztettem le. Teljes volt a megkönnyebbülés.
– Megint látok! – hallottam a saját gyermeki boldogságról árulkodó hangomat. A közléshez nem fordultam oda a fiúhoz, élveztem, hogy egy fókuszom is használhatom, és én akkor is látom őt. Sőt, látok mindent! Élvezettel lestem körbe az erdőben, csodálatosnak és színesnek tűnt minden! Lenyűgözött a dolgok aprólékos kidolgozottsága, a részletekbe menő tervezés mesteri szintje!
A vakkantást hallottam korábban is, de eddig nem vált élesen a háttérből. Most viszont, hogy figyelmem képes voltam fókuszálni is, és szemem támogatásával már nem vesztem el a bejövő jelek kavalkádjában: tekintetem arrafelé szegeztem, ahonnan a hangot is hallottam. Mint íjász, nem állt messze tőlem, hogy akár hang alapján is tökéletesen le tudjak vadászni valamit… Legalábbis szerettem ezt gondolni magamról, és örültem, hogy eddig ezt nem kellett kipróbálnom. Sem most, és reméltem, hogy a jövőben sem. Egyetlen hang alapján történt célzásom még hónapokkal ezelőtt, egy igen furcsa „küldetés” keretében történt.
A torkom köszörültem, amikor leesett, hogy elragadott a gondolataim árja, és nem figyelek eléggé a fiúra és a… petjére?
– Idomár vagy, igaz? Kapjam el? Ez igazán nem lesz probléma… – A megkapott információkat megszűrtem, és sajátos értelmezés alapján dekódoltam: valószínűleg egy kicsi, első fejlettségi szinten lévő petet keresek, amely… az biztos, hogy fekete, vagy legalábbis sötét bundájú lesz. Ezek ismeretében robbantam ki a srác mellől. – Elkapom! – biztosítottam.
A korábban hallott hang alapján haladtam, a célom igen egyszerű volt: gyorsaságommal minél hamarabb megszerezni a petet, és visszahozni. A kivitelezéshez egyelőre ötletem sem volt, de bíztam abban, hogy magas szinten és korábbi tapasztalataim mindenképpen hozzásegítenek majd a feladat sikeres megoldásához.

Nem ő volt az első idomár, akivel találkoztam, tisztában voltam vele, hogy a peteknek is megvannak a maguk különleges képességeik. Biztos voltam abban, hogy a JK felhívása nyomán vagy ő fog besegíteni neki, és átváltoztatni a petjét, vagy tényleg a pet lesz rá képes. Bárhogyan is történik majd, innentől kezdve fixen fel voltam készülve az esmények ilyen mederben történő kezelésére.
– Az információt elraktároztam, köszönöm – fordultam még hátra, hogy biztosítsam a fiút arról, hogy amit elmondott, nem fogja elkerülni a figyelmemet. Az erdőben sokkal könnyebben mozogtam, mióta az akrobatika a rendelkezésemre állt. A mozgásom sokat finomodott, és nem kellett állandóan virtuális bokám kiugrásától tartanom. A yaganom értelemszerűen aktív volt, fókuszaim módszeresen pásztázták a környéket. Bíztam észlelés jártasságomban is, hogy nem fog tudni meglepni a kis pet. Íjászként gyűjtött tapasztalatom segítségével szerintem gyorsan és pontosan találtam meg a helyet, ahonnan a hangot hallottam.
Összpontosításomat mesteri szintre fejlesztettem a SAO-ban: rengeteg minden között voltam képes megosztani a figyelmem, miközben mindegyik maximálisan élvezte kiemelt érdeklődésemet iránta. Temérdek mennyiségű fókuszom mindegyikére egyformán koncentráltam. Passzív szereplője lettem a bennem lezajló folyamatoknak: vártam, hogy Észlelésem bejelezzen, hogy a fókuszaim egyikével kiszúrjak valamit, hogy a Látásom segítségével árulkodó jelre bukkanjak a monitorozott területen.
Így láttam meg a fán gubbasztó petet is. Bizony, nem kerülte el a figyelmemet. Az, hogy hagytam, hogy becserkésszen, egyszerű taktikai csel volt. Biztos voltam benne, hogy a fiú nem élharcos, tehát a petje nem rendelkezhet komoly sebzéssel. Érzelmek eljátszásában nem vagy jó – sőt ha már itt tartunk, igazság szerint alap érzelmek természetes kimutatásában sem –, így ilyesmivel nem is próbálkoztam. Egyszerűen vártam, hogy rám harapjon, én pedig abban a pillanatban már lendültem is fiú irányába. Ellenőrizve az életpontjaimat, biztos voltam benne, hogy ezzel ki fogom bírni azt a kis távolságot, ami elválasztott minket az idomárjától. – Megvagy! – jelentettem ki teljes magabiztossággal, és egyben azzal a céllal, hogy tájékoztassam aktuális állapotáról rövid életű játszmánkban.


Páncél: 0/11, élet: 93/95

A farkas levált a vállamról, a tervem befuccsolt. A célom az volt, ahogy amíg a szájzár tart, addig én is összeszorítsam a fogam, és tűrve a harapás okozta kellemetlen érzést, gazdájához szállítsam a petet. Kidolgozott taktikám azonban másodpercek alatt csődöt mondott, ahogy a vállamra és felkaromra nehezedő nyomás már engedett is, a kellemetlen érzés múlni kezdett, a rajtam hagyott sebek alatt vörös mátrixháló izzott, viszont a farkas már nem rajtam piócáskodott. – Fene – mormoltam az orrom alatt, és egy gyors mozdulattal még a szemüvegem is feljebb toltam, hiszen nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan összeomlik szépen kidolgozott tervem, ahogy az megtörtént. Viszont láttam, hogy a farkas sem marad nyugton. Utánam lendül. Perfecto! Így még csak egyetlen pillanatra sem kellett megállnom, ugyan azzal az irammal futhattam tovább. Hátrapillantanom sem kellett, hiszen yaganom segítségével anélkül odaláttam, hogy a tekintetem arrafelé emeltem volna. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy követ, pontosabban utánam lendül.
Sebességem miatt soha el nem érhetett volna. Hiszen ennél nagyobb iramra is képes voltam. Más kérdés, hogy nem volt célom lehagyni. Akkor nem tudna követni, én pedig kezdhetném elölről a keresését. Inkább még lassítottam is, hogy amolyan jutalomfalat szerepében tetszeleghessek: ami után mindig vágyik, pitizik és mutatványozik, avagy esetünkben követ engem érte, de soha nem érheti el, csak akkor, ha teljesíti, amit én szeretnék, avagy hogy kerüljön vissza a gazdájához. Éppen ezért vettem vissza a sebességemből, nem szedtem már olyan gyorsan a lábaimat, mint eddig. Hiba volt! A pet nem csak utánam iramodott, de láthatóan célja volt rám is vetni magát. Ki akartam térni előle, hiszen nyilvánvaló volt, hogy képtelen lennék most hirtelen annyit emelni a rohamomon, hogy azzal elsprintelhessek az ugrása ívéből. Helyette csak jobbra akartam lépni, ahogy a lendületem engedi. Egyik fókuszom arra irányítottam, fa zárta le az utamat. Így kénytelen voltam balra lépni, viszont a pillanatnyi teketóriázás csak rátett egy lapáttal amúgy is lassú lépteimre, és így ledönthetett a lábamról. Pontosabban a rám vetődő farkas megtörte a ritmusom, huppantam, de nem alá kerültem. Célom volt, hogy már fel is tápászkodhassak, és lopakodásomat, illetve a fákat felhasználva elrejtőzhessek a rémfarkassá változott szimpla farkaskölyök elől. Valóban sokkoló volt ez a formája…

Nem maradtam nyugton. Én voltam a vadász, ő pedig az áldozatom. Fordult a sorrend, ebben biztos voltam. Sikeresen beértem a fák nyújtotta védelembe, és nem terveztem lassítani lépteim rohamán. Aktiváltam lopakodásomat, hogy tompítsam a zajt, ahogy a fűben suhanok. Igyekeztem mindig takarásban maradni, és meghatározni egy rádiuszt, amely távolságot a pet és közém ékelek. Így egy kört teremtek az állat és közém, amely mentén haladva egy kör nyomvonalán maradok. Így próbáltam becserkészni én őt. Nem fordítva.
Célom igen egyszerű volt: nekiugrani. Nem szó szerint, hiszen fizikai erő nem állt rendelkezésemre. Erőpontjaim nem voltak, súlyemeléssel nem rendelkeztem. Ellenben ügyes ugrásokkal közlekedve próbáltam aktív üzemmódban tartani akrobatikámat. Tudtam, hogy szükségem lenne rá ahhoz, hogy a petet visszaterelhessem idomárjához. A tervem a következő volt: melléugorva hívom fel magamra a figyelmemet. Nem támadom meg, hiszen tartok tőle, hogy akár egyetlen nyílvesszőm is törölné a rendszerből, az én vállalt küldetésem pedig nem ez volna. Helyette csak szimplán mellétoppantok. Ezúttal teljes sebességemmel, és egyáltalán nem lassítva. Nem az a cél, hogy nekem ugorhasson a fenevad, hanem, hogy figyelme rám terelődjön. Majd megugrom, és távozom a közeléből. Biztos voltam abban, hogy ha nem lassítok, akkor nem fog problémát okozni, hogy ezt véghez is tudjam vinni. A problémát a mozgó árnyékok jelentették. Fókuszaim nagy száma miatt tudtam csak észrevenni őket. Nem tudtam mire vélni az effektet. A pet is holmi árnyéklénynek tűnt ebből az aspektusból már, így viszont át kellett értékelnem a stratégiámat. Újrakomponálása azonban nem vezetett sikerre, maradt az eredeti terv: mellé robbanni, felhívni a figyelmét magamra, majd megugrani. A cél, hogy utánam lendüljön ő is, és így tereljem vissza idomárjához.
Nem számoltam vissza egy ismeretlen együtthatóval: az ő mozgásával. Mert bizony nem maradt a helyén, így ahelyett, hogy teljes sebességgel átrohantam volna a fák között és mellette, megtorpantam: így akkor hogyan tovább?

Az észlelő képességeim továbbra is a rendelkezésemre álltak. A yaganom ritka széles látóteret biztosított, amiket szinte vakfoltok nélkül szemmel tudtam tartani a fókuszaim segítségével. Észlelés jártasságom továbbra is aktív volt, bátran támaszkodtam rá, hiszen eddig mindig a segítségemre volt. Biztos voltam abban, hogy élesebb látásom is a javamat szolgálja, így látás jártasságomnak is nagy szerepet kívántam szánni továbbra is.
Szóval igen, láttam én mindent magam körül. Láttam az apró jeleket is. Tudtam, hogy mit figyeljek, és tudtam, hogy mire kell még több figyelmet szentelnem. Egyszer már levadászott az égből. Reméltem, hogy nem használja ellenem kétszer ugyan azt a cselt. Főleg, hogy jelenlegi formája… mondjuk úgy: izgatta az optikai beviteli csatornáimat. A hideg futkosott tőle a hátamon és égnek állt a hajam a feszültségtől a tarkómon. Összegezve: hatásos volt, mert egyáltalán nem akartam, hogy hozzám érhessen. Ettől függetlenül célom lett volna megint állni a harapását. Életpontjaim száma indokolta volna, hogy ne tartsak ettől, ellenben méretei miatt volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal sem fogom tudni megtartani egyenes tartásom, és nem engedni az online gravitáció szabályainak, így elterülve alatta. Mivel fekvő helyzetben kevés lehetőségem lett volna idomárjához szállítani, ezért jobb ötletem volt, amihez kivitelezéshez gyors mozgásra volt szükségem:
Miközben néhány gyors mozdulattal előhívtam az íjam, megálljt kiáltottam a bestiának. Igyekeztem úgy mozdulni, hogy az árnyakat kikerüljem, de nagyon sok mozdult, nekem pedig limitált mennyiségű szabad tér állt rendelkezésemre – hiszen mégiscsak egy erdő közepén voltunk! Reméltem, hogy a bestia érti az emberi beszédet.
– Egyetlen lövésem nullázhatja az életedet! – hadartam el gyorsan, hogy szót értsünk egymással. Nem volt célom állva maradni, egyhelyben, ki akartam térni, távolodni, oldalazni, mozgásban lenni, azt a táncot járni, amire az árnyékok köteleznek.

Átlátott a trükkön, én pedig nem voltam az a típus, aki különösebb élvezet leli a nyelvi párbajokban. Főleg nem egy… pettel szemben? Most komolyan? Enyhe megütközéssel figyeltem szemüvegem mögül a petre, és arra, hogy nem csak beszél hozzám, de visszabeszél. Próbáltam szituációnktól elvonatkoztatni, és egy egészen más típusúba képzelni magunkat. A hazugság szakirodalmai szerint ez a kulcsa sok számomra nehezen alkalmazható verbális megnyilatkozásnak. Mint a hazugság, az irónia, a hazugság, a szarkazmus… szóval így kéne valahogy hazudni is.
– Egy gyilkos vagyok, rendszeresen ölök peteket… hobbiból. – Nem volt az igazi, ezt még én is éreztem. Nem voltam túl rpfoi, ha hazugságokról volt szó. A füllentés… nos, nem az én asztalom. Így viszont… nem láttam más utat, mint az erőszakot.
Eddig nem fedeztem fel, hogy az árnyakkal sebzésokozásra is kész volna, így bátran léptem támadásuk elé. Meg sem próbáltam elszlalomozni közöttük. Egy íjász távolsági harcos, akit a többiek védenek, de én a kezdetektől fogva a legjobbak között edződtem, így kénytelen voltam alaposan felnyomni életpontjaimat is. Nem hátráltam akkor sem, amikor az árnycsápok belém mélyedtek. Komoly sebzésmennyiség volt, de nem életveszélyes. És meg akartam rémíteni: megmutatni neki állhatatosságomat, kitartásomat, hogy néhány pixelem elröppenése nem fog megakadályozni céljaim elérésben.
Így léptem a bestia elé. Ha rajtam múlik, Artemist a homlokának szegezem, és bár biztos vagyok benne, hogy ilyen közelről a rendszer letiltja majd a sebzésokozást, hiszen a nyílnak esélye sincs elhagyni az íj húrját, de abban is egészen biztos vagyok, hogy ha ez a pet olyan tapasztalatlan, mint amilyennek én gondolom, akkor ezt nem tudja. Reméltem, hogy nem volt dolguk még íjásszal. Nem vagyunk egy gyakori kaszt, kevés a jeles képviselő.
– Kipróbálod, hogy gyilkolok-e petet, vagy mehetünk vissza az idomához? – szorítanám fejéhez Artemist. Fájdalom nincs a rendszerben, de azért az érzés kellemetlen talán.

A pillanatok múltak, én pedig kezdtem érdeklődésemet veszteni a helyzet iránt. A pet kivárt, én kivártam… olcsó játék volt, és nem kecsegtetett túl sok pozitívummal. A társadalmi haszon miatt vállaltam el, mert jót akartam tenni a fiúnak. Alsó szintű volt, megérdemelt egy kis segítséget. Viszont lassan túl sok időt és energiát fektettem a kutyus kézhez kerítésére. A belefeccölt veszteség lassan nem volt kevesebb, mint a várható haszon. És ebből a szempontból az egész kezdett végtelenül untatni. Persze, a petvadászat érdekes dolog, soha ilyesmin rész nem vettem még eddig, de azért nem akartam a végtelenségig ezt csinálni. Márpedig egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az idő egy egyenes mentén a végtelenbe nyúló massza, amely még zárt rendszerünkben is fektetett nyolcas végponttal rendelkezik. Magyarán soha nincs vége.
Így hát megkönnyebbültem, amikor a pet zsugorodni kezdett. Az ováció feltörni készült bennem, hogy füllentésem bevált, és ellenfelem nem látott át a cselemen. Tudatosan elfojtottam, bár azt hiszem, hogy a szemem kicsit tikkelt, hiszen bár kivételesen mosolyogni akartam, de még most sem szabadott. Legalábbis… azt hiszem, hogy azzal elárultam volna magam. Nem tudom, nem értek az ilyen emberi dolgokhoz. Az emocionalitás fura gépezet, amely számomra ismeretlen mozgatórugóval látja el az embereket cselekedeteik végrehajtásához.
Kis toporgás után közölni akartam a pettel, hogy tájékoztatom majd az idomárjával, hogy itt találja. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez valószínűleg nem járható út, addigra a kis rakoncátlan megint felszívódna. Így hát…
– Nincs kedvem több HP-t elvesztegetni, szóval kérlek, ne harapj – nyaláboltam fel az állatot, és egy suta mozdulattal a vállamra fektettem. Nem jutott jobb eszembe.
– Ne mocorogj! – szóltam rá, miközben feljebb toltam a szemüvegem, és megindultam az elhagyott petgazdához.

Beszélgetés alakult ki idomár és idomítottja között. Nem is bírtam szóhoz jutni, annyira gyorsak voltak a szóváltások, és úgy látszik, hogy ezen én voltam az egyetlen, aki nem csodálkozik.
– Már korábban is beszélt hozzám, amikor ketten voltunk – közöltem a fiúval, miközben zavarom jeleként megigazítottam orromon a szemüvegem. Miért nekem kell tájékoztatnom arról, hogy a petje igenis beszél? Az ilyen szintű alulinformáltságra nincsenek a szókészletemből előhívható kifejezések.
– Tatsuki Ranmaru – biccentettem a fiúnak. – Íjász. A Justice League-nek, korábban az Ítélet Öklének volt céhvezére, most már solo játékos – biccentettem még egyszer, hogy teljessé tegyem a procedúrát. A fiú nem volt ilyen részletes, de tudtam, hogy alacsony szintű, tudtam, hogy idomár és tudtam, hogy Askr-nek hívják. – A céhed pedig a Young Justice, céhvezére Peter, a sárkányidomár – néztem rá kérdőn. Visszaigazolást vártam.
– Örültem, hogy találkoztunk! Máskor kérlek vigyázz jobban a petedre. Ügyes jószág egyébként – mondtam. – És add át az üdvözletem Peternek! Sok sikert nektek… – tettem hozzá, majd részemről is lezártnak tekintettem innentől kezdve a búcsúzkodást.
Elégedetten néztem a páros után. Kicsit fellobbant bennem a régi láng, főleg így, hogy fel lett emlegetve az Ököl is. Régen több mentés volt. Mentettük egymást a bosson. Mentettük egymást a küldetéseken. A koboldok ellen. A Tünemény Bogár klónjai ellen… Szép idők is voltak.
Cigit varázsoltam elő invertorymből, aktiválásom után pixelpernyéket lobbantva szívtam bele, majd fújtam ki. Már-már dudorászva indultam tovább, katonás léptekkel, komoly tempóban, határozottan haladva szeltem át az erdőt, hogy pótoljam az elvesztegetett időt. Nagyon hamar a célomhoz akartam érni, és bizony sok időmbe, és még több kitartáspontomba került az előbbi affér… Így hamarosan megint sétába váltva folytattam utamat.