Fumiaki vs. Ranmaru

A vállára tettem a kezem. Ennyi volt csak, semmi több. Ott álltam mögötte teljes harci pompámban: rajtam feszült a láncing. Vállamról lobogott szakadt köpenyem. Alap íjam volt a leggyengébb része a felszerelésemnek, de én tudtam, hogy szintemnek megfelelő sebzés bújik meg mögötte.
Lenéztem rá. A tekintetemet használta. Közben fókuszaim folyamatosan a környéket vizslatták, nehogy lemaradjak valami létfontosságú eseményről: érdekelt az emberi reakciók, kíváncsi voltam, hogyan viselkednek itt természetesen az emberek. Az biztos, hogy az én mosolyom nem volt természetes. Olyan fennhéjázás áradt belőle, amennyit én soha nem gondoltam volna magaménak.
– Meccsre hívlak. Fogadd el. – Jobbommal eközben elküldtem a kikészített invitálást. Nem kellett odanéznem: egy fókuszomat használtam, hogy ne nyúljak félre. – Nem sok esélyed lenne ellenem, de érdekesnek tűnsz. Különleges, soha ezelőtt nem látott párbajra hívlak… Harcos! – Nem tudtam a nevét, de volt időm végigmérni, és nem láttam más lehetőséget a kasztját illetően.
Fiatalnak tűnt még. Ez aggasztott. Vetettem egy utolsó pillantást még az arcára, hátha regisztrálok valamilyen érzelmet, vagy észreveszek egy apró jelet, hogy tudjam, ha eddig nem is győztem meg, merre kéne tovább puhatolóznom, hogy beleegyezzen a küzdelembe.
– A szabályok igen egyszerűek. – Odébb léptem tőle, hogy legyen tér közöttünk. – Két körig te támadsz, én nem foglak sebezni téged. Utána én következem: minden egyes kör végén felteszek egy kérdést. Ha igennel felelsz rájuk, a játékot én nyertem. Ha nemmel felelsz, megválok egy felszerelésemtől. – A tekintetét vizslattam. Reméltem, hogy meggyőzöm. – Egy idő után nem lesz lényegében más dolgod, mint módszeresen leamortizálni engem. De addig el kell majd jutnod! – Fejemmel a harctér felé biccentettem, invitálásképpen.
Reméltem, hogy elfogadja a kihívásom.

Abban a pillanatban, hogy rányomott az elfogadásra elfordultam tőle. Innentől kezdve minden más már csak üres szócséplés, felesleges energiabefektetés lett volna, egy olyan szociális ismerkedési sablon, amelyet nem vallottam magaménak.
Nem számítottam rá, hogy meg fog tudni állítani, de kérdése nagyon jó volt. Ráérzett a fiú a lényegre. Megmerevedtem léptemben, majd hátrafordultam, tekintetem rá emeletem. Szám szegletében a leleplezettek mosolya játszott:
– Jól gondolkodsz. Nem ígértem, hogy magam fogok a pörölyöd elé lépni. – Folytattam az utamat egy üres területre. Amint elkezdődik a harcunk, úgyis még nagyobb teret fogunk kapni. Egyelőre annyi-amennyi pedig elég lesz. A visszaszámlálás ekkor már rég pörgött. Fél percem volt még. Az íjamat invertorymba tettem, hogy ne sérüljön, amíg nincs szükségem rá. Én magam pedig a SAO-ban lassan berögzülő íjász-reflexek egyikének engedelmeskedve minél nagyobb távolságra helyezkedtem el a sráctól.
Eszembe jutott, milyen ügyesen eltrafálta a ki nem mondott információt. Újra elmosolyodtam. Már csak alig tíz másodperc volt hátra.
– Vissza ne fogd magad! Tatsuki Ranmaru ellen harcolsz, az Ítélet Öklének céhvezetője hívott ki téged! Érezd magad megtisztelve! – harsogtam, miközben kimért mozdulattal széttártam a karom, jelezve: jöjjön csak!
Az első körben nem készültem elmozdulni a csapásai elől. Tudni akartam, milyen sebzési értéke van, ezt pedig a legjobban csakis a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Reménykedtem, hogy nem túl nagy. Amennyiben úgy látom, hogy láncingem nem fog kettőnél több csapást kibírni, a második támadása előtt már én is mozdulok: terveim szerint ezúttal már a gyorsaságát tenném próbára, hogy képes-e az én tempómban mozogni. Célom kitérni előle. És van még egy trükk a tarsolyomban, mielőtt a körnek vége. A kérdés. Nem bármilyen random kérdést akarok hozzávágni. Olyasmit, amitől egy pillanatra lefagy, ami meglepi… A reakció a fontos. Hogyan reagálnak más, normális emberek? Harci tapasztalat kell nekem. Újfajta.
Megfigyeléseim szerint a kompromittáló kérdések erre a leghatásosabbak. Szexuális, de minimum intim szférákat sértő kérdés. Főleg kamaszoknál hatásos ez. Lássuk csak…
– Szeretsz te engem, Harcos? – szegeztem neki a kérdést két csapása között.

Az ilyenek, mint mi, megismerjük egymást. A másik mozgásáról, a szemkontaktus hiányáról, arról, hogy úgy mozog, mintha még saját maga is kényelmetlenül érezné magát a saját bőrében.
A szociális szempontból hátramaradottak. Sérültek. Zárkózottak. És még ez a srác, itt előttem, nem jött rá, hogy ez egy más világ. Ha tudhatná, hogy itt lehet ő teljesen más is, mint eddig! Felsóhajtok, és szinte lassított felvételként nézem végig, ahogy nekem ront. Emelkedik a pulzusszámom, a fülem kattog, ahogy a pöröly színesedik és mintha nem egyszerűen a fegyvere, hanem az egész világ rám szakadna vele. Nem használtak még rajtam különleges technikával megspékelt ütést. A bakancs-listámon egy újabb pont pipálódik ki.
Lássuk! Szinte magamat szívatom azzal, hogy nem mozdulok. Hiszen többszörösen gyorsabb vagyok a srácnál, így könnyűszerrel kitérhetnék, de izgat a felfedezés örömre, hogy milyen érzés a becsapódás.
Az ütése elemi ereje belém vág, hátralökődöm. Persze ha a valóságban lettünk volna, akkor minimum bordám repedne, én pedig métereket szállnék, de most csak egyszerűen átfut a löket virtuális alakomon. Sebzése nyomán vörös sáv mutatja, hogyan fut szét bennem a fájdalomnak nem mondható furcsa érzés. A csapás nyomán leválik rólam a láncing, megszűnik minden páncélzatom.
Kérdésem nekiszegeztem, és kaján vigyorral konstatáltam a pillanatnyi megilletődöttségét.
Elhajolok a második vágása elől, és még azzal a mozdulattal tettem meg a gyorsaságom engedte sebességgel két lépést, hogy távolságot tudjak tartani.
– Két felszerelés egyelőre elég is – mondtam, miközben lehívtam a menürendszeremet, és az invertoryba tettem az ebben a küzdelemben már hasznavehetetlen tárgyakat. Furcsa volt páncél nélkül. Legfeljebb éjszakára szoktam megválni tőlük. És újabban már akkor sem…
– Rendben van, fiú. Az első kör letelt. Még egy köröd van hátra, majd támadok én is. Nulláztad a páncélzatom és két életpontom vetted le //felfelé kerekítettem az értéked számoláskor//. Lássuk, mit csinálsz! – Újra leengedtem a kezem. És ahogy támadt, látni akartam, hogyan is reagál: Ó, és mondd csak… véletlenül sem szeretsz te engem? – Igazából a kérdés lényegtelen volt. Az érdekes a reakcója volt. Legalábbis számomra.

Nem veszi igazán komolyan ezt a harcot – járt a fejemben, miközben azt figyeltem, hogyan közelít felém, hogyan csapkod. A tervem igen egyszerű volt: letesztelni, hogy egy átlagos csapása mégis mennyi életpontomat veszi le. Nem akartam csalni, magyarán visszaélni komoly fölényemmel, és minden egyes csapását kikerülni. Főleg, hogy azért ekkora különbség nem is volt közöttünk. A többség ellen talán ki tudtam volna térni, de úgy tippeltem hogy azért minimum egy szint különbség lehet közöttünk. És őt nem tuningolják ritka eszközök.
A csapásai elé álltam. Nem volt kellemes. Nem szoktam hozzá, hogy bármi is levegye az életpontom. Főleg a láncingem óta nem volt jellemző, hogy bármi egyáltalán az életpontjaimig eljuthasson. Két csapást engedélyeztem, a harmadik elől sikerült elmozdulnom, de megviseltek a bevitt találatok, így a negyedik megint eltalált. Az életcsíkom sárgába fordult. Összesen 35 életpontom volt, és 9 páncélzatom. Az első csapása 11 pontos volt, két életpontomat levette. Három csapása további 21 életpontomtól fosztott meg. Akkor 12 életpontom maradt. Gyors fejszámolással rájöttem: még két találat, és nem bírom tovább. A gyorsaságomat használtam, hogy el tudjak távolodni tőle. Annyi volt csak a szándékom, hogy a következő tárgytól is megszabaduljak, hiszen nemleges választ kaptam. Tünemény Gyűrű. Már úgyis rég a saját életpontjaim csökkentek. Ahogy a gyűrűt levettem, fókuszaim száma is jelentősen megcsappant. De ez talán nem is volt olyan fontos. Kettő bőven elég volt, hogy figyelemmel tartsam az ellenfelem. – Akarsz randizni? Mert ha igen, nem veszem elő az íjamat… – Fokoztam a kérdést, ez már nem volt olyan egyszerű, mint az eddigiek, pedig már azokat is meglepetéssel fogadta észrevételeim szerint. Érdeklődve figyeltem, most mit reagál.

//Fumi, bocs a félreértésért, akkor utólag tisztázom: a gyűrűt és az összes többit se eldobtam, hanem eltettem az invertorymba.//

– Igazság szerint – sóhajtottam fel, miközben a kezemet előrenyújtva megjelent benne az íjam –, kicsit csalódtam ebben a harcban. – Komótos mozdulattal felajzottam az íjat. Ráértem, mert tudtam, hogy amint ellenfelem támad, elég gyors tudok lenni ahhoz, hogy tüzelni tudjak, sőt akár csapását is elkerüljem. – Nem kaptam nemleges választ, így nem kell eszköztől megválnom, de igent sem, hogy a csatának vége legyen. Döntöttél már. És az a helyzet, hogy nem akarok több időt pazarolni erre a küzdelemre. Tíz perc? Soha! Végtelenül unom. Sokkal több izgalmat néztem ki belőled… Csalódtam – mondtam lemondóan, majd ha eddig nem adódott más szituáció, masszív támadásba kezdtem. Maximum sebességemen. Nem érdekelt, hogy ezzel nem adok neki túl sok esélyt. Nem érdekelt, ha esetleg az egész nem lesz más, mint öldöklés. Hogy ha ez a küzdelem a való világban folyna, akkor már vér áztatná a földet. Egyszerűen le akartam zárni ezt az egészet, amit nem is hívtam volna küzdelemnek.
Miközben egyik fókuszommal ellenfelemet tartottam szemmel, hogy minden nyilam célba érjen, a másikakkal pedig a szükséges helyekre figyeltem: a nyilaimat, hogy jól helyezzem őket, a környezetemet, hogy ne botoljak bele semmibe. És még ez sem jelentett elég izgalmat. Túl lassú volt. Egyszerűen ha be is talált egy-egy nyilam, mintha egy csiga sebességével mászott volna lefelé az életpontjai. Nagyon dühös voltam erre az egészre.

– Semmi kedvem most egy nyilvános kivégzéshez – foglaltam össze az eddig fejemben kavargó gondolatokat. Szánva néztem, ahogy előttem térdel. Talán valami cselt forgat a fejében, hogy az utolsó nyilam elől ki fog térni, és belém vágja a pörölyét, ezzel olyan pontot téve a harc végére, amilyet ő szívesen lát.
Nem igyekeztem teljesen pontos lenni, két nyilam is mellément, három talált csak be. Vállat vontam. Nem zavart különösebben. Ami zavart az a tény volt, hogy a fiú nem tud nekem mit mutatni. Kapott tőlem két kört, lassan vettem le magamról a felszereléseket, de hiába, épphogy besárgult az életcsíkom. Ő pedig nem harcolt már, alig tett bármit is, nem tért ki, nem küzdött, nem strapálta magát. Kijelentette, hogy vesztett, miközben nem ez volt a kulcsszó, és a KT ugyan úgy folytatódott tovább.
– Izgalmasnak tűntél, olyannak, aki a végsőkig küzd. Nem nyápicnak, hogy feladd, miközben még mindig van esélyed… így semmi értelme győzedelmeskedni feletted. Így még nekem fáj, ha beléd eresztem az utolsó nyílvesszőm. Főleg, hogy pazarlás.
Már nem volt kedvem az egészhez. Elvette tőlem. Na, ennyitől legalább megfosztottál – fogalmazódott meg bennem a gondolat, miközben lenéztem rá. Soha nem térdelt előttem még senki. Megdobogtatta szívemet a helyzet. Ezt is elértem. De közben savanyú volt a nyál a számban: ez nem volt küzdelem. Ez nem volt az égadta egy világon semmi! Egy nagy semmi…
– Részemről egy szívdobbanással sem akarok több időt itt eltölteni. A játéknak vége. Te nyertél. A küzdelmet feladom. A küzdelemnek vége. – Több kulcsmondattal is próbálkoztam, mert nem emlékeztem, hogy pontosan minek kell elhangoznia, és most sem figyeltem, hogy melyiknél hangzott fel a ding, és írta ki a srác feje fölé, hogy győztes. Azon gondolkodtam, hogy odalépek hozzá, és a kezemet nyújtom neki. Más esetben talán megtettem volna. Most azonban semmiképpen. Nagyon dühös voltam. Úgy viharzottam el harcunk helyszínéről.

5 nyílvessző elhasználva.

(off)Fumi, leköteleztél, nagyon hálás vagyok, hogy bevállaltad a feladatot! Érdekes küzdőterezés volt.(/off)