Juurei vs. Fumiaki

Mint, mindig most is a reggeli felkelés ceremóniája zajlott le. Már az utcán is voltam, sétáltam, próbáltam elütni a felesleges időmet, amit egyébként egyszerűen fejlődésre is használhattam volna, de az túl rizikós, mivel itt, már vigyázni kell az életemre. Éhség érzet. Ez jelzi, ha a virtuális test, éhes. Abban a helyzetben, mindennél erősebb volt ez, az érzés. Valami édeset szerettem volna, a való világban, csak nagy ritkán ettem olyat, mivel apa sokszor nem volt otthon, így ellehetetlenített attól, hogy kiélvezzem az egyedüllétet, azzal, hogy keresek egy cukrászdát, és veszek magamnak valamit, vagy bármi mást tudjak csinálni, amihez pénz kell. Ellenben ebben a világban, saját magam bántam a pénzemmel, arra használtam, amire volt elég, és kedvem szottyant, most épp’ süti evészethez kellett. Futottam, és közben a fejem csavartam, egy cukrászdának kinéző boltot keresve. Egy kis futás után, sikerült megtalálnom a keresett helyet, amibe éppen akkor ment be egy lány. Vártam. A kezében egy finomnak tűnő süteménnyel jött ki! Követtem, leült egy padra, és készült megenni! Odasétáltam.
-Szeretnélek kihívni egy küzdelemre, a süteményért cserébe!- mondtam, és ez volt a lehető legmeggondolatlanabb dolog, amit életemben elkövettem, eddig.
~Fél életes küzdelem lesz, abban nem fog tudni megverni, és... és... és az enyém lesz a süti.~ gondoltam, és enyhén fölcsillantak a szemeim, mire elküldtem a meghívást a küzdelemre. Eltettem a fegyveremet, kellhet a gyorsaság. Ökölbeszorítottam a kézfejeimet, és felhúztam magam elé. A szívem, akármennyire sem volt, virtuálisan hevesen dobogott. Izgatott voltam, a harc kicsit felpörgetett. Nem voltam Harcművész, hogy ököllel harcoljak, de az erőmet nem tagadhattam le. Valljuk be, a szintemhez képest keveset osztottam a gyorsaság pontokra.

-Miért nem veszel magadnak?- kérdezte a lány, és a hangsúlya nem tetszett. Éhes voltam, nem tudtam, hogy a lány is az-e, vagy sem. Felkelt, és lerakta a sütit a padra, csak bámultam, azt gondoltam, hogy mindjárt oda rohanok, és befalom, de a kötelesség tudat győzött.
-Remélem tudod, hogy arcátlanság ilyesmit kérni egy éhes embertől. Főleg egy lánytól...- tájékoztatott, de nem érdekelt a mondani valója, pusztán a sütemény lebegett a szemem előtt. A fegyvere egy kard volt. Egy kardforgatóval volt dolgom. Elküldtem a kihívást, és elfogadta. Hátrébb ment, és a visszaszámlálás elkezdődött.
-Multiple Strike- mormogtam magamban, és az öklöm fényleni kezdett, a képesség aktív volt. A számláló a végéhez érve jelezte, hogy szabad a harc. A lány kezdeményezett. Elém ugrott, és oldalról vágott, leguggoltam, most állapítottam meg, hogy egy kicsit gyorsabb vagyok. A lendület kicsit lassította a reakcióját, a fénylő öklömet indítottam meg felé, közben figyelve, arra, hogy minél pontosabb, és kikerülhetetlenebb legyen, mivel a találat nagy eséllyel győzelmet hozott volna, reméltem hogy azt is fog. Lebecsülni nem érdemes az ellenfelet, de akkor én miért harcolok ököllel? Mikor a magasabb szintű, szemüveges játékos ellen harcoltam, ő is lebecsült, azért nem támadott. Mikor viszont támadott, halálközeli élmény volt számomra, mint valami nyíl zápor, ami a harci szellememet célozta, úgy ez az ütés is úgy száguldott, mint egy pöröly, ami összezúzza az ellenfél lelkét. Jelenleg nem tudom, hogy becsapódott-e, vagy csak illúzió érzet, de vágyakozom, és az összes zsigerem ezen dolgozik. (Juu döntsön, hogy eltaláltam-e, vagy sem)

//Bocsi a késésért ^^"""//

Azt hittem, hogy elfogom találni, de nem úgy jött össze. A lány elugrott előle, így az öklöm vissza esett az eredeti állapotába, emellett az ellenfelem, meg is sebzett, nem tudom, hogy a kitérésemmel, hogy nem tudtam elkerülni. Nagyot sóhajtottam.
-Ha jól sejtem, az imént a képességedet akartad használni, igaz? Egyébként... Tisztában vagy vele, hogy amíg mi itt kint viaskodunk... Könnyedén vehettél volna magadnak valamit odabent?- mondta, amiben volt igazság, nem is kicsi.
-Igazad van... de ha már elkezdtük a harcot, fejezzük is be, mert akkor van értelme, annak hogy elkezdtük, és ezzel töltöttük ezt a néhány másodpercet.- mondtam, és a padhoz sétáltam, majd megfogtam, és a fejem fölé kaptam. Megfordultam, és a lány felé próbáltam hajítani, és amíg az a felé repülő paddal foglalkozik, én hozzá futok és, megcsapkodom, ameddig az élete nem esik a feléig. Miközben a pad repült néhány mozdulat után a kezemben termett a fegyverem, és már futásnak is eredtem. Éhes voltam, de most már nem is foglalkoztam vele, mivel a győzelmi éhség nagyobb volt. Most már nem becsültem le, sokkal inkább egyenlő ellenfélként tekintettem rá, aki ellen használhatok fegyvert, a nemétől függetlenül.

Páncél: (2/0)
Élet: (25/18)

A fiú válasza igencsak helyénvaló. Ha már elkezdtük, illik befejezni. És ígéretes küzdelemnek tűnik. Majd kiderül, hogy mi lesz belőle a végén. Nem mellesleg, legalább elütjük valamivel az időt. A sütit utána is megehetem, már ha legyőzöm. Ha pedig nem, hát keresek egy másik helyet és veszek két sütit, az elvesztett emlékére.
Támadásom sikeres, bár nem is véltem másként. Eltávolodnom is sikerült. Így legalább van időm kitapasztalni a másikat. Kardom védekezően tartom magam elé. Fő a biztonság. Szemeim azonban elkerekednek, mikor a fiú megragadja a padot és felém dobja. Nem a pad aggaszt. Azt el bírom kerülni. Így is teszek, először hátrálok, majd oldalra ugrom. Manőverezésem végén térdelek a földön és úgy nézem azt, mi küzdelmünk tárgyát képezte.
- A süti! - suttogom.
Az édesség bizony a padon volt. Most pedig, annak elhajítása után, száll egy szépet a levegőben, azonban sajnálatos véget ér. A desszert a földön landol, széttrancsírozódik, majd pixeljeire hullik szét. Legszívesebben fognám a pixeleket és azzal dobálnám meg ezt a barmot. Mégis hogy merészelte? A süti... Ráadásul én fizettem érte...
- Te nyomorult... Ezt megkeserülöd! - kiáltok fel eszeveszetten.
A köztünk lévő távolság hamar eltűnik. Nem nekem hála. Amíg én a finomsággal foglalkoztam, ellenfelem elővette fegyverét és veszettül csapkodva közeledni kezdett. Egy pillanatra mintha megrémülnék. De ez tényleg csak egy pillanat. Viszont, ha továbbra is ácsorgok, akkor hamar vége a küzdelemnek, ráadásul a vereségemmel. Csak egyetlen pillanatra lenne szükségem. Nem többre. Egy megfelelő mozdulatra. Új ötlettől vezérelve, nem távolodom, úgy, mint ahogy eddig tettem. Megtorpanok és ellenfelem felé vetem magam. Csapok egyet, de ezzel is célom van. Tudom jól, hogy egy ilyen rohamot lehetetlen kikerülni, főleg, hogy a távolság csak csökkent, lévén, ő gyorsabb nálam valamivel. Így a hátrálást maximum egy két lépésig folytathattam volna. Ezért döntöttem amellett, hogy én is támadok. Fegyvereink összeütköznek, én pedig veszettül próbálom tartani a másikat. Egy pillanatra sikerül megállítanom. Rá kell jönnöm azonban, hogy sokkal erősebb, mint én. Csapását végül félre csúsztatom, kardom élén, miközben elugrok a fiú mellett és ismét felveszek tőle egy tisztes távolságot.
- Ez nem ér... Jössz nekem egy sütivel! - mérgelődök, miközben lábra állok.
Remélhetőleg lesz némi időm, hogy összeszedjem magam, a következő roham előtt.