Hasarii Fumiaki vs Neuro

Ez a nap csodálatosan kezdődött, nagyjából hat órakor keltem, hogy letudjam a napi edzést. Igen, talán butaság már korán reggel lefárasztani magad, de edzés után, egy jó hideg zuhannyal igazán jól kezdődik a reggel. Edzés közben. Lassan kiadok magamból mindent, és átgondolom az előző nap eseményeit, tehát a fürdéssel együtt ez teljes lelki és testi megtisztulást jelent. Ezek után, elhagyom a Kezdetek Városában lévő fogadót, ahol Kazumával szálltam meg először, és az exp gyűjtő harcok után, elég pénzt szereztem, ahhoz hogy továbbá is itt töltsem estéim. Lassan körbenézek a városban, elég sok ember ismer itt, és őket, nem zavarja, hogy piros indikátoros vagyok. Kicsit segítek a fegyverboltosnak, hisz a környékbeli kovácsoktól megjött az új árú, amit be kéne cipelni. Amint tovább állok, hallom hogy a játékosok egy új fagylajtozóról beszélnek. „Fagyiiiiiiii~ muszáj ennem.” Neki is indultam a rövidke útnak, mikor is odaértem. Az üvegre tapadva csorgattam a nyálam, majd összeszedtem bátorságom, és remélve, hogy nem küldenek ki, az indikátorom színe miatt, elindultam befelé.
- Szia, mit adhatok? -
Szólított meg, feltűnően kedvesen az eladó lány.
-Ööö… Egy citromosat, és egy sárgadinnyéset kérnék.
Már nyújtotta is a fagylajtot, és én érte az aranyat.
- Fogyaszd egészséggel! -
- K-köszönöm.
Boldogan indultam ki a fagylajtozóból és a Kezdetek Erdeje felé vettem az irányt, ott felültem egy fára, és szép lassan elkezdtem enni a fagyit. Kissé megbódultam tőle. „A fenébe, az a lány tett valamit a fagyiba.” Hirtelen az agyam csak a fagyi körül járt, és az volt a célom hogy nyaljam és nyaljam, de egy csépjét sem hagyhatom kárba veszni. Itt kezdődtek a bajok, ugyanis épp, mikor egy fiú a fa alatt haladt volna el, már a fagylajt végénél jártam, ekkor a tölcsér alja kiázott és lecseppent egy kis fagylajt a vállára. Szinte ösztönösen vetettem rá magam, kitérni már nem volt ideje. Ültem a srácon, kissé megilletődötten bámult rám, majd lehajtottam a fejem, és el kezdtem nyalni a vállától a nyakáig, hogy az összes fagyit lenyaljam róla.

Reggel, már nem tudom, hány órakor keltem. A felkelésemet már, milliószor, és egyszer leírtam, így azt már nem érdemes ragozni. Felkeltem, fölöltöztem / fölszerelkeztem, kisétáltam az épületből. Megint egy újabb unalmas nap, ebben a gyilkos adattömegben, avagy programban. Ebben a világban, csak adatok, virtuális grafika, és a játékosok tudata van, főként. Sétálgatni, járkálni, harcolni, küldetéseket teljesíteni, farmolni, és egyéb cselekvéseket lehet csak csinálni. Nincs igazi élet, nem kell az átlagos igényeinket kielégíteni, mint például a mosdó használata, vagy fogmosás, esetleg étkezés, csak éhségérzettel jár. Az erdőben sincs jobb helyzet, mióta magasabb szinten állok. Az is billiószor unalmasabb így. Nincs adrenalin, sem izgalom, csak gyilkolás. Bementem az erdőbe. Hideg. Valami hideg a nyakamra csöppent, föntről. Fölnéztem. Egy srác volt a levegőben.
-Mi a...?- kérdeztem, motyogva, de már rám esett. A srác normálisnak tűnt, de sokkal nőiesebben viselkedett. Nedves. Nedvesség a nyakamon. A srác közel hajolt a nyakamhoz. Nyalogatott! Visszaült, kényelmetlennek éreztem.
-Takarodj innen, szemétláda!- üvöltöttem kétségbeesetten, bekapcsoltam a súlyemelést, és gyorsan fölpattantam, majd ellöktem magamtól a srácot. Rápillantottam az indikátorára. Vérvörös!
-Rohadék gyilkos...- motyogtam magamban, majd rámarkoltam a pörölyömre. Feszült voltam, vártam, valamiféle reakcióra. Közelharcos voltam, így közelebb húzódtam, egy fél lépéssel.
-Gyorsan szeretném elintézni... Multiple Strike.- mormoltam magamban, továbbra is figyelve az ellenfelem. A fegyverem felfénylett. Tudtam, hogy ez, jelölő a képesség készenlétét. Egyszer megütöttem vele, egy magasabb szintű játékost, és neki sem kellett volna sok, a halálhoz, tehát erősebb játékosok ellen kiválóan tudom alkalmazni. Reméltem, hogy gyengébb, mivel akkor a találatom véget vetne a harcnak.

Miután, a srácról lenyaltam az utolsó csepp fagyit is, visszatért minden, és pár másodpercig bámultam magam elé, a srácon ülve. „M-mi a fenét csinálok? Istenem, azt hiszem kissé felizgultam.... Kissé?! Hiszen ide oda kalimpál a szívem, valószínűleg tiszta vörös vagyok.” Kicsit lehajtottam a fejem, elszégyelltem magam, a helyzet miatt. „Már megint ez, nehéz így eldönteni, hogy kihez is vonzódom.”
-B-bo….
Mondtam volna, hogy mennyire is sajnálom a helyzetet, de ekkor felkiáltott.
- Takarodj innen, szemétláda! -
Talán jogos volt az idegessége, de ezt szebben is megfogalmazhatta volna. Ellökött magától, és e közben felállt.
- Még hogy gyilkos? Önvédelem volt! Imádom, ha minden ok nélkül, ilyen következtetésre jutnak az emberek.
Ekkor, felkészülni sem volt időm, már jött is a támadás, egyenesen a gyomromba. Ezek után, nagyjából tíz métert repültem, és gurultam arrébb a földön, míg nem egy fába ütköztem háttal, ez az ütés akkora volt, hogy a valóságban valószínűleg nem éltem volna túl, itt is alig tudtam felállni utána, mintha teljesen elhagyott volna az erőm. „A fenébe, majdnem a teljes páncélomat leütötte.. mégis milyen erős lehet?”
- N-normális vagy? Meg is ölhettél volna! Gondolkozz, mielőtt cselekszel.
Úgy döntöttem, nem várom meg a következő támadását, így hát a távolságot kihasználva, nekiálltam előhívni a képességem. „A fenébe, a fenébe… Ha eltalál, teljesen kikészülök. Ez így nem lesz jó, lehet, hogy menekülnöm kéne?”
- H-héj t-tényleg bocsi az előzőt… N-nem beszélhetnénk meg?
Mondtam, miközben lábaim szinte remegtek a félelemtől s szavaimban is tükröződött a félelmem.„Nem akarok meghalni!” A való életben, lehet, hogy előnyöm lenne ellenfelemmel szemben, de itt még a legbénább ember is profi harcossá képezheti magát. Próbáltam koncentrálni, hogy előhívjam a képességem, de a félelem túlságosan nagy volt, ezért ez sikertelennek bizonyult.

Páncél:(7/2)
Élet: (20/20)

-Még hogy gyilkos? Önvédelem volt! Imádom, ha minden ok nélkül, ilyen következtetésre jutnak az emberek.- válaszolt a srác. Nem hittem neki, a győzködései ellenére.
-Önvédelem, vagy sem, megöltél valakit.- mondtam, továbbra is haragosan. A lökésem hatására a fiú elrepült, és egy fának csapódott. Néhány kis vörös pixel szállt föl belőle. Föltápászkodott.
-N-normális vagy? Meg is ölhettél volna! Gondolkozz, mielőtt cselekszel.- csattant fel a fiú, meglehetősen szidó hangnemben.
-Csendet.- mondtam, majd a mormolás után, bekapcsoltam a képességet.
A képességem aktiválva volt, de a fiú készülődött valamire. Közelebb csúsztattam a lábamat. A kezemben ott volt a pöröly, mely kicsit változó tartományban fénylett. Gyorsabban kezdtem felé haladni, de nem mozdult.
-H-héj t-tényleg bocsi az előzőt… N-nem beszélhetnénk meg?- mondta riadtan, és a félelem jeleit tükrözte.
-Tudod, egyszer mindenki meghal. Milyen érzés a halálfélelem?- kérdeztem, és az, az érzésem, volt, hogy egy kissé begolyóztam. A kis sebességgel csinált előre haladásból, futás lett. A srác elmozdult, és a mögötte lévő fába csapódott a pörölyöm, mire az recsegés közepette a törzs feletti rész kidőlt, egyenesen rá a fegyveremre. A srác elfutott, próbáltam kihúzni a fegyvert, de eltartott néhány másodpercig, míg kihúztam. Eltettem az invertory-ba a fegyvert, majd utána futottam. Gyáva, szemét, gyilkos. Vérvörös indikátorral. Egy küldetés alkalmával találkoztam vörös indikátorú játékossal, aki nagyot sebzett. Talán zsákmánynak jó lesz ez a játékos is.

-Tudod, egyszer mindenki meghal. Milyen érzés a halálfélelem?-
Erre a mondatra hirtelen tovább nőt a félelmem, már nem tudtam uralkodni sem rajta.
- D-de….
Nem is tudom, hogy mit akartam mondani, de időm sem lett volna, hiszen ellenfelem következő támadása közeledett felém. Épp hogy sikerült kitérnem előle, szemem elé tárult hatalmas ereje. A mögöttem lévő fa kidőlt, igen, azt a fát az ő támadása döntötte ki. Minden erőmet a lábamba fókuszálva, indultam a harcmentes zóna felé, egészen pontosan a Kezdetek Városa felé. „Mi a fene ez?? Ennyire nem félhetek!! Ez a gyerek megőrült, nem értem mi van vele, ennyire azért nem volt durva a helyzet. A fenébe is állj már meg ez nem méltó hozzád. GYERÜNK, ÁLLJ MEG!” Hiába próbáltam megállítani a testem, az agyam egy része tudta, hogy itt nincs esély a győzelemre, az előző ütésétől elég sok energiát vesztettem. Sikerült ellenfelemnek kiszabadítani a fegyverét, és utánam eredt.
- HAGYJ! TŰNJ INNEN!
Kiáltottam megrémülve. Már csak pár méterre voltam, a semleges zóna szélétől, bent már láttam játékosokat.
- SEGÍTSETEK!
Kiáltottam s nyújtottam magam elé a kezem. Elfordultak a játékosok, mint akik semmit nem látnak, nem foglalkoztak velem, biztos nem akartak bajba kerülni. „Hogy lehetnek ilyen szemetek az emberek…” Futott át az agyamon, miközben, egyre csak vesztettem el hitem a túlélésben, de akkor, beértem a Kezdetek Városának körzetébe. Ekkor, valahogy minden félelem eltűnt, és kissé nyugodtabban, de futottam tovább. „Itt még veszélyben vagyok, nem állhatok meg.” Butaság volt arra gondolni, hogy megmenekültem, következő pillanatban, ellenfelem már útónért, és ekkor, már pörölyével, ismét egy hatalmas csapást mért rám, amitől, még a nyálam is kicsordult szinte már hányásszerűen a számból. Ekkor nem sérültem meg a védelmi rész miatt. Hosszú repülés után, földet értem, ekkor már ismét a pvp zónában voltam. „Fenébe…. Nem akarok meghalni.”
- Valaki… Kazuma.. Kyrena.. Bárki… kérlek, mentsetek meg!
Ekkor szinte már semmi erőm nem volt, kezeimet magam alátolva próbáltam, legalább ülőhelyzetbe feltolni magam, nyálam, taknyom összefolyva, egy csíkot alkotott arcom és a föld között.
- K-kérlek, bármit megteszek, csak ne ölj meg!
Szánalmasan könyörögtem az életemért, de talán minden ember, hasonlóképp küzdene az életéjért, a sötét bennem lakozó szörnynek, ekkor semmi jele nem volt, pedig, most az egyszer talán, még örültem is volna neki


Páncél:(7/2)
Élet: (20/20)

A fiút beérve, a védett zónában gyomron vágtam a fegyveremmel, amitől messzire szállt, vissza a PvP zónába. A srác végiggurult a földön. Én kicsit kocogni kezdtem, bírtam még. Az ellenfelem viszont úgy tűnt, hogy nem igazán kitartás párti, nehezen tápászkodott fel. Inkább ült, vagy térdelt, de a kezei kellettek ahhoz, hogy fent tartsa magát. Sétálni kezdtem, ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy elérjem.
-K-kérlek, bármit megteszek, csak ne ölj meg!- könyörgött, de dühös voltam, nyalizós, aljas. Állba vágtam, alulról, fölfele. A páncélja pixelek képében tűnt el, és a csíkja láthatólag fogyni kezdett. Szánalmas volt, ahogy ott feküdt velem szemben, elterülve. Eltettem a fegyveremet, mivel nem volt szükségem rá. Odamentem, és beletapostam a mellkasába. Lendületet vettem, és megütöttem. Unalmas harcnak sikerült. Unalmasnál is unalmasabb. Nagyot ásítottam, majd az így vett levegőt, egy fájdalmas sóhaj képében engedtem el. Fölkaptam a srácot, és egy közeli sziklához hurcoltam.
-Válaszolj a kérdéseimre. Hányas szintű vagy? Mi a képességed? Mitől félsz a legjobban? Mondj el minden fontos információt, a kasztodat is, és minden mást.- mondtam. -Ha nem akarsz meghalni. Nekem csak egy ideig piros indikátort jelentene, de neked az itteni, és a valóságbeli halált.- fejeztem be, újabb nagy, fájdalmas sóhajt véve. Ilyen érzés, fölényesen győzni, és uralkodni az ellenfél felett? Ilyen jó érzés erőszakot alkalmazni? Ilyen beteg elme lennék? A fiú, az íjász, és a többi játékos fejében vajon mi uralkodik? Ez a játék, már inkább rémálom, mint szórakozás, de kinek jelent szórakozást? Kinek rémálmot? Az előttem elterülő srácnak talán, most van a rémálom része.

Ellenfelem, egyre csak közeledett, oda ért hozzám és egy hatalmasat lendített alulról pörölyével. Egyenesen állon vágott, amitől én felrepültem, csodálom, hogy nem ájultam el földtéréskor. De ez még mindig nem a legrosszabb volt, hiszen ha még lett volna rá lehetőségem, hogy elájuljak, időt akkor sem adott rá. Lábával, a mellkasomba taposott, így már a levegővétel is nehézkes volt, nyálam, könnyem, taknyom folyt a tehetetlenségtől, szinte nem is tudtam már magamról. Ezek után, egy ütés következett, szinte, már tényleg kívántam a halált, de ő csak ásítozott, mintha semmi sem történt volna. „Még hogy én lennék a gyilkos…” Fölkapott s egy sziklának döntött, majd kérdezősködni kezdett…
- Válaszolj a kérdéseimre. Hányas szintű vagy? Mi a képességed? Mitől félsz a legjobban? Mondj el minden fontos információt, a kasztodat is, és minden mást. Ha nem akarsz meghalni. Nekem csak egy ideig piros indikátort jelentene, de neked az itteni, és a valóságbeli halált. -
„Elegem van ebből az emberből, egy vadállat, egy szemétláda.” Még ekkor is pörgött az agyam, míg nem eszembe nem jutott… hogy van egy Hazatérési Kristályom.
- T-tudod mit… Adok neked valamit.
Lassan és nehézkesen nyögtem ki ezt a mondatot. Nagy nehezen felemeltem a kezem, megnyitottam az invertory-m, lassan elkezdtem legörgetni, ekkor megtaláltam a kristályt. Elmosolyodtam, és csak annyit mondtam.
- Tessék itt van…
Ekkor az arcába köptem, majd el teleportáltam. A Kezdetek Városának főterén voltam, továbbra sem nagyon tudtam mozdulni, sokan körülöttem, rémült arccal bámultak. Ekkor, egy ismerős játékost láttam felém közeledni kissé homályosan. Kazuma volt az a játékos, ez megnyugtatott És ekkor az eszméletemet vesztettem.

Páncél:(7/0)
Élet: (20/10 / A rúgás és az ütés, egy egy életet vett le/)

A sziklánál ülve, mellettem a sráccal. A kérdéseim válaszára vártam. A fiúra néztem, könnyezett, nyáladzott, az orra is folyt. Undorítóan nézett ki, ahogy az álla tájékán lecsöpögött a folyadék keverék. Elfogott a hányinger. Ekkor a srác beszédre nyitotta a száját.
-T-tudod mit... Adok neked valamit.- dadogta, és hallható volt a félelem a hangjában. Lehunytam a szememet, mivel kételkedtem benne. Újra felnyitottam, és a srác valamit keresett az invertory-jában. Rábökött, és egy kristály termett a kezében.
~Elmenekül?~ kérdeztem magamban. A srác felém fordult, az arca még mindig hasonlóan eltorzult volt, és félelmet is tükrözött.
-Tessék itt van...- mondta haragosan, enyhén remegve, majd az arcomba köpött. Kellemetlen érzés volt, de talán ez is reakció volt valamire, az emberi elme furcsa. El teleportált. Irritáló volt, idegesített az, hogy az arcomba köpött, és ezt követően menekülőre fogta. Meg érdemeltem talán? Egészen biztos vagyok. Ugyan azt, csináltam, mint amit ez a játékos. Majdnem megöltem egy játékostársamat, aki ugyan úgy az életéért küzd, mint minden itt ragadt ember.. Fölálltam, és letöröltem az arcomról, a nyálat, kicsit undorítónak hatott. Elindultam a város felé, nem volt kedvem kristályt használni. Visszanéztem, láttam a fát, ami egy kicsit még a törzs többi részéhez kapcsolódva élte túl a csapásomat. Közben sétáltam, de elestem. Ez lenne a sors büntetése a tettemért? Fölnyomtam magamat. Felálltam, és tovább sétáltam. Az utcán sok ember belém jött, és kötekedni kezdett, néhányan meg is ütöttek. Nem fizikailag fájt, sokkal inkább lelkileg. Fájdalmas sóhajjal tértem be az épületbe, ahol megszálltam éjszakákra. A lépcső végén megcsúsztam, és visszagurultam az elejére. Tényleg hülye dolgokat csináltam. Még a nem létező sors is ezt tükrözi, pedig ez egy játék.