Hasarii Fumiaki és Chan-chan

Második szint, tavacska partja. Az idő kellemes, se nem túl meleg, se nem túl hideg, a szél borzalmasan erős, de szép hullámtarajokat alkot a vízből. Órákig el tudnám nézegetni.
Álomkelő kicsit távolabb játszik a fűben, digitális pillangókat kergetve.
Így, nyár derekán jó volt végre kimozdulni úgy, hogy nincs semmi feladat, probléma, harc, vagy akármi, amivel törődni kellene. Csak én, a macskám és a természet.
Immár hatodik szintet taposom, és igazság szerint hamarosan hetes is lesz belőlem, ha így folytatom tovább. Persze tisztába vagyok vele, hogy csak az elején ilyen gyors a játék, hogy utolérhessem a huszas szint környékén mozgó frontharcosokat, addig még hosszú út áll előttem. De, az Istenit, miért törődöm én most ilyesmikkel? Pont azért moccantam ki, hogy végre nem kelljen a szintlépéssel meg a játékkal foglalkoznom, hanem pihenjek egy kicsit. Úgyse akarom igazából elsietni ezt az egészet, valami mégis hajt, hogy menjek, menjek, érjem utol őket és én is segítsek a vezérharcokban.
Különös ellentmondás ez önmagammal. Nem akarom, hogy véget érjen a játék, de a vezérekkel szembe akarok én is nézni. Majd a Túlélők Csarnokát is meglátogatom, ha elég erősnek érzem magam hozzá.
-Álomkelő! -kiáltok a macskám felé, aki azonnal megdermed és kérdőn néz rám. Már megszoktam a pillantását, nem olyan kiscicás, mint amilyennek lennie kéne, hanem az-az unott, "mi van'" típusú. Elmosolyodom, mert felnőttes viselkedése ellenére nem tudom nem szeretni a kis szőrgombócot. -Ugyan, gyere ide egy picikét.
Kicsit töpreng, mintha mérlegelne, megéri-e jönni, vagy sem. Végül odatipeg hozzám és leül a fűbe, halkan dorombolva, mikor megérzi a kezemet a hátán.
Minden olyan békés...

Második szint, a virtuális nap, jelenleg éppen, narancssárga virtuális sugarai átszelik az adatokból felépülő teret, benne a levegővel, és az ugyancsak virtuális fotonok beleütköznek a nem létező fákba, mezőbe, mobokba, és a nagyon is élő JK-kba. Élők, de mégsem élnek.
Arbus-ban vagyok, az egyik fogadóban ülök, a fejem az asztalon. A sok fogadó egyikében, ahol az NPC-k fáradhatatlan lelkesedéssel mondogatják egymásnak a már-már, unalmasabbnál, unalmasabb sablon szövegeket. Nincs rajtam a felszerelésem egy része. Lehúzom a menüt, és belekezdek a szokásos egykezes zongorázásba. Fölülök, és körbe nézek, az egyik kezemben a pöröly, a másikkal még babrálok egy kicsit a menüben, majd visszatolom a helyére. Múlt éjjel jöttem a városba, és úgy látszik, ingyen alvóhelyre is leltem. Felálltam az enyhén magas székről, és kinyújtóztattam magamat. Pár pillanat múlva az utcák nyüzsögni, és zajongani kezdenek. Felkelt a város. Mióta hetedik szintre értem nem csináltam sok mindent, volt pár jártasságom, a Súlyemelésre kifejezetten büszke voltam, mivel az már 2. szintű volt. Az új jártasság, az Akrobatika még első szintű, de néhány tapasztaltabb játékos beszélgetése hallgatása során hasznosnak tűnt. A fogadó ajtaja felé indultam, megmarkoltam a kilincsét, lenyomtam, és kiléptem rajta. Több ember volt ott, mint képzeltem. Bevágtam magam mögött az ajtót, majd kiindultam a városból, nem is, inkább futottam. A sarkokon volt különös gond, ugyanis ott nem láttam, hogy honnan jönnek az emberek. A jártasságaim bekapcsolása, már szinte mindennapos dolog volt, most sem volt másképp’. Belém jöttek, a lábammal megtámasztottam magamat, így nem estem el.
-Bocsi...- motyogtam, majd tovább indultam, végül pedig kiértem a településből, ott pedig sétálni kezdtem. Utáltam a városokat, olyan volt, mintha én is beletartoznék ebbe az egyhangú, szürke világba, ahol ugyanazt a virtuális gőzt szívtuk mindannyian. A csapat szellem pedig megerőszakolja az emberi lelket, rákényszeríti a csoportba rendeződésre. Az éjszaka folyamán volt alkalmam hallgatni az NPC-k dumálását. Állítólag volt egy tó, közepes méretekkel. Egy kis nyugalom a semmit tevés közepette sem árthat. Néhány perc alatt megérkeztem a térkép által megadott helyre, és tényleg úgy nézett ki, mint egy tó, akármennyire sem láttam még soha igazi tavat. Valahogy úgy nézett ki, ahogy elképzeltem régebben. Egy lökés ért az arcomba, nem mintha nekem túl erős lett volna, de azért érezhető volt az ereje. A tó vize hullámzott, de azt nem tudtam megállapítani, hogy kicsit, vagy nagyon. Lesétáltam a partra. A fűben alig néhányan voltak rajtam kívül, egy vékony férfi, a kezében horgászbottal, és egy barna hajú lánnyal. Látszólag állatidomár volt. Mit is jelent ez? Szórakozást, harcot, fejlődést. Szerettem volna, nem is, inkább akartam harcolni, mivel már rég nem tettem. Mély levegőket vettem, beszív, kifúj, beszív, kifúj.
~Nyugi... beszéltél már lánnyal, és ha nem csak hallucináltál, akkor csókolóztál is. Menni fog!~ kezdtem el a kommunikációtól való félelmem falait lebontogatni. Odasétáltam.
~Csak szórakozás! Nem kell megölni! Csak szórakozás! Fél-életre hívod ki!~ ziháltam, és újra mély levegőket vettem.
-Öhm... Bocsi, nem szeretnél szórakozásból csinálni egy fél-életes harcot?- kérdeztem, kicsit sem idegesen, sikerült megnyugtatnom magamat. Rögtön a kérdés után, a választ meg sem várva, küldtem neki egy invitálást. Remélhetőleg elfogadja, és lesz egy kis mókában részem.

Csak azt veszem észre, hogy ÁK abbahagyja a dorombolást és mereven néz hátra a vállacskája mögött. Ismerem ezt a viselkedést, odahaza Gombolyag, a macskám is mindig ilyen mereven nézett, ha behatoló macska volt a közelben.
-Mi van, drága? -címzem a társamnak a kérdést, miközben hátranézek én is. Egy fiú tart felénk határozott léptekkel, az indikátora egyértelműen jelzi, hogy nem valami büntetést osztó NPC. Mikor elég közel ér, már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, miben segíthetek, de megelőz.
-Öhm... Bocsi, nem szeretnél szórakozásból csinálni egy fél-életes harcot?
...Háp-háp. Akár ezt is mondhatnám, mert a képzeletbeli tátogáson kívül mást nem tudok most csinálni.
Micsoda rámenősség. És ez miért tetszik nekem annyira?O.o
-Hátöö... -próbálom feléleszteni a hangom, és hogy időt nyerjek, feltápászkodom a fűből is. A srác teljesen idegen, még sosem láttam ezelőtt, de nem is tűnik olyan bitang erősnek. Álomkelő nyújtózkodni kezd mellettem, ami azt jelenti, az ő részéről a válasz egyértelmű.
-Jól van, végülis, miért is ne... -vonok vállat. Végülis, a dologból csak jó származhat, és úgyis csak fél életig megyünk, az nem sok. Elfogadom a felkérést, és amíg elindul a számláló, előkapom a botomat is.
Ezúttal nem használom rögtön a speciálisom - legutóbb is sajnáltam, mikor a csata második felére már nem tudtam bekapcsolni, így inkább tartogatom, bár sokat nem tudok most ezen kívül tenni. Álomkelő viszont, amint lejár az idő, rohamtempóban megindul az ellenfelünk felé. Én maradok a helyemen, hogy ha azt venném észre, a srác túl nagyot üt, még időben switchelhessek.
Igaz, ezzel is óvatosan kell bánnom. Most csak fél életig megyünk. Jóformán feleannyi esélyem van nyerni, mintha teljes élettel mennénk, és semmit sem tudok az ellenfelemről. Remélem, nem fog annyit sebezni, hogy azzal rögtön leszedje a páncélom és az 50%-om.

Először kicsit mintha, nem tudott volna mit kezdeni a helyzettel, de aztán beleegyezett a játékba, és elfogadta az invitálást. A számláló elkezdett visszasietni a nullára, én pedig a harc tudatától feltüzelve adrenalin dús percre számítottam, a virtuális szívem erőteljes lüktetésbe kezdett, a tüdőmmel együtt. A nullára érve, egy kicsit csuklásszerű hangot hallattam, majd futni kezdtem a lány felé. Az oldalam jobbra húzva, a kezeim hátul, a fejem két oldalán ülő virtuális-szem pedig folyamatosan az idomárt, illetve annak állatát kémlelte. A pörölyöm minden pillanatban készen állt lesújtani az esetleges támadóra, annak ellenére, hogy meglehetősen magas élettel büszkélkedhettem. Azzal hogy fél-életes küzdelmet kezdeményeztem csak mindösszesen, huszonhét pontot kellet sebeznie, ha jobban végig gondolom. Szerettem a kapott képességet, mivel az ilyen fél-életes küzdelmekben egész jó eszköznek bizonyult. Fölidézve az emlékeimet a „Tatsuki Ranmaru” névre hallgató játékos a küzdelmünket megspékelte egy kis „mini játékkal”. Lehet, hogy nekem is ki kellett volna találnom valamit. Csak éppen mit? Nem tudom, így utólag sem. Vajon mit fog lépni a lány? Ha egyáltalán ő fog harcolni.

Azt azonnal észleltem, hogy gyors, nálunk legalábbis biztosan. Ezt máris felróhatom hátránynak a részünkről, de nem töprengek azon, hogy miként is semlegesíthetnénk. Inkább azon járjon az agyam, hogy hogyan kompenzálhatnám a dolgot annak érdekében, hogy növeljük az esélyeinket.
A srác stílusa viszont meglepett kicsit. Úgy rohan felém, mint a ninják abban a fura animében, már nem is tudom, mi volt a címe, Jay szerette nagyon. Mindegy is, most a harcra kell összpontosítanom, de persze alighogy elkezdtük, az adrenalin hatása még nemigazán akaródzik jelentkezni.
Először is visszahívtam ÁK-t, az a pöröly igencsak veszélyes fegyvernek látszik. A macska trükközve próbál kikerülni előle, miközben tekintetemet le sem véve az ellenfelünkről aktiválom a Pirokinézist.
Nemrég egyik szintlépés után vettem észre, hogy a képességem kicsit megváltozott, nem tudom, mitől. Papírt vagy gyertyát gond nélkül meggyújtok vele, és sebzést is okoz, de csak akkor, ha több ideig koncentrálok vele. Harcban most lesz az első alkalom, hogy használom, szóval remélem, nem emiatt fogok hamar veszíteni.
Közben Álomkelő próbálja elterelni rólam a srác figyelmét, főleg a kis táncával, mint a farkasok a vadonban: odaugrik, majd vissza, odaugrik, és vissza. Igyekszik úgy kalkulálni, hogy a nagy sebesség-hátrány ellenére is ki tudja kerülni a hatalmas pörölyt. Ha mégis eltalálják, Reflex-szerűen visszakarmol az ellenfélre, de jól tudom, az csak a töredéke a valódi sebzésének, amit ilyenkor ejt.
Valami miatt mégis olyan érzésem van, hogy veszíteni fogunk. Ne kérdezze senki, miért, egyszerű előérzet, igaz, ez a "hatodik érzék" tévedett is már a pályafutásom során párszor. Érzem, hogy valamit már most elrontottam, de hogy mit, arról fogalmam sincs.

//Első körben csak a forróságod érezheted még, sebzés majd a következő körben lesz//

Láttam, ahogy a pet visszavonulót fújt, vagy inkább a gazdája. Mindegy, amíg az állat nem támad, addig a gazdája védtelen marad. Ez végül is elég balga húzás volt a gazditól, jobban járt volna, ha nem próbál felesleges időhúzással szórakozni, hanem rám küldi az állatkát. Már a számban éreztem a győzelem ízét, próbáltam minél távolabb az állattól megközelíteni az áldozatomat. Már-már magamat is állatnak éreztem, és talán nem is álltam távol az igazságtól. Szóval gyorsan a közelébe futottam, és két ütést próbáltam rámérni, az egyik jobbról-balra, átlósan, a következő pedig a feje felé suhant, balról. Kicsit jobban visszaemlékezve éreztem valamilyen forróságot a testemen, de nem tudtam mi az, így nem is foglalkoztam vele igazán, pedig kellett volna. A megfigyeléseim alapján, majdnem velem egy szintű játékosnak mondtam volna. Külső szemlélőnek elég furcsának nézhetett volna ki, hogy egy ilyen helyen harcolunk, hiszen ez a terület békés, nyugodt, és szórakozásra való, nem harcra. Viszont ahogy elnéztem az itt lévőket, nem sokan voltunk, így nem igazán zavart, meg úgy egyébként sem zavarna.
~Ne törődj most senkivel, és semmivel, koncentrálj a harcra! Összpontosíts!~ ezek között a gondolatok között kezdem el, még jobban koncentrálni. Nem főként a győzelem a cél, sokkal inkább a szórakozás, bár lehet, hogy ez megfordul, és harcmániás leszek erre az egy küzdelemre, aki semmi élvezetet nem lát benne. Eddig viszont egész élvezhetőnek tűnik, szóval kiélvezem, amíg lehet.

Álomkelő figyelemelterelése fabatkát sem ér, a srác csak rohan felém, felém, felém, én pedig koncentrálok, hogy robbanjon, mint Jay, mikor kipróbáltam rajta megnövekedett képességem. Nem sebez sokat, annyit, mint amennyit a botütésem, és bár csak egyszer használhatom - egyenlőre -, a forróság talán meglepi az ellenfelem.
Az első ütése el is talál, de vele egyidőben a robbanást is érzem. Nem is igazán robbanás, egyszerűen csak olyan érzés, mintha valami nagy erővel kirobbanna belőlem, egyenesen az ellenfélbe. Amint ez megtörtént, hátrabucskázok, hogy elkerüljem a második vágását, és jóformán csak kis szintű Akrobatikámnak köszönhetem, hogy nem a fenekemre huppanok, hanem kis egyensúlyozással hátraszökkenek a pöröly hatótávolságán kívülre.
Figyelmem rögtön a sarokba, az életerőcsíkomra és a páncélom értékére suhan egy pillanatra. Nagyot sebez, 14-et, ha jól számolom. A páncélom nagy részét már le is szedte, a következő az életerőmet is jócskán levakarná. Álomkelőt is elintézné két ütéssel, ha csak fél életesen megyünk. Gyors, és még erős is, tehát nem kispályás a csóka, ideje komolyan vennem.
A támadássorozatnak az volt tán a legnagyobb előnye, hogy a harci kedvem az egekbe szökött.
-Azért jó lenne, ha valamit nem felejtenél el. -vigyorgok ellenfelemre, és figyelem, ahogy Álomkelő, kihasználva, hogy rohamozó ellenfelem úgy otthagyta, mint gazda a szamarát, és így a háta mögé kerül, egy nagy ugrással próbál belemarni ellenfelembe galád módon, és aztán visszatáncolni a pöröly elől. Elég tisztességtelen húzás hátulról támadni, már legalábbis párbaj esetén, de én idomár vagyok. Mi ketten vagyunk, és ha az ellenfél erről megfeledkezik, akkor magára vessen.
De az biztos, hogy élvezem a dolgot. Az izgalom, a harc heve felpezsdít.

//Chan: HP full (40), páncél: +3
ÁK: HP full (20)
A Pirokinézis 1-et sebzett rajtad.//

Kicsit csalódtam magamban, azt hittem, hogy mindkettő támadásom be fog találni, de tévedtem, mivel csak az első talált, a második elől hátra lépett néhányat, így az arca előtt suhant el a hatalmas kalapács. Valami viszont nagyon meglepett, minden nemű kontaktus nélkül sebzést kaptam, igaz nem sokat, a páncélom még föl tudta fogni ráadásul maradt rajta még egy pont. Egy kicsit meg is „bénultam” mivel nem tudtam hogyan okozhatott sebzést nekem bármi is, ha egyszer nem támadott. Vagy, csak én nem láttam? Akkor már mindegy volt, végül is mit sem változtathattam volna az után, hogy megsebzett. Elindultam felé, kocogva, a fegyveremet a magasra emelve.
-Azért jó lenne, ha valamit nem felejtenél el.- közölte a lány. Éreztem egy kis lökést a hátamon, és a maradék páncélom is eltűnt a harcmezőről, majd az életcsíkom kezdett heves kúszásba, és megállapodott 44hp-nál. Hátranéztem, és a pet volt az, enyhén idegesített, el akartam intézni az egészet egy csapással. Megfordultam, és a macska felé indultam. Reméltem, hogy nem fogom egy ütéssel kivégezni, attól függetlenül viszont elkezdtem kergetni, és arra készültem, hogy a képességemet is bevessem rajta. Néhány másodperc kergetőzés után, végül sikerült olyan helyzetbe kerülnöm, ahol nagy eséllyel eltalálhatom. Balról-jobbra tartó, a macska oldalát célzó ütést indítottam, a Multiple Strike-al, és remélhetőleg el is találta. Tényleg változunk a játék során.

//Hp: 44; Páncél: 0
Találat esetén: 21 pontot sebzek, a Multiple Strike-al//

Álomkelő betalált és már táncolt is odébb, szinte éreztem, mennyire örül a sikerének. Nem tétlenkedhetett sokáig, mert a fiú máris megindult felé. Én felsóhajtottam, hisz így legalább rólam lepattant a rámenős srác, arra viszont csak most döbbenek rá, hogy attól függetlenül ugyanannyi esélye van eltalálnia a petemet, mint engem.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem a jelenetet, de nem féltem a sebzésétől, hisz első találatra úgyse vethet véget a harcnak.
Úgy ér a gondolat, mint a villámcsapás. A tigris felmordul és hátracsapott fülekkel, fogait kimutatva üvölt fel a csónakban. Hát persze! Vajon a srácnak milyen ütőkártyái lehetnek?
Hevesen kezd verni a szívem, mikor látom, hogy baj van. Az idő lelassulni látszik szemeim előtt, mint mikor egy katasztrófát lát az ember. A srác pörölye most más színben kezd tündökölni, Álomkelő pedig fegyvertávolságon belül ragadt.
Switchelnem kell. Érzem. Nem biztos, de úgy érzem, nem ártana. Végülis, még van egy kis páncélom is, kicsit tovább húznám a párbajt, és jobb elkerülni a katasztrófát. Sosem harcoltam Harcos ellen - ha jól tudom, ők forgathatnak pörölyt is -, és első látásra a brutális erő az ő stílusuk. A brutális erő pedig megnövekedett sebzést jelent, főleg ilyen beállításban.
-Switch Álomkelő! -kiáltom el magam, amint a pöröly hozzáér a kisállatomhoz. A páncélom értéke nullára csökken, és az életem is kezd vészesen fogyni. Fogy, fogy, mindjárt a felénél tart. Uramisten, ez sokkal nagyobb sebzés, mint amilyen az előzője volt!
Jóformán 2 ponttal a fele életem előtt áll meg. Úristen. Ez nem hogy ÁK fele életét leszedte volna, de egyenesen pixeleire bomlana szegény. Illetve nem, hisz a rendszer megállítaná, de azonnali lett volna a vereség.
Tátott szájjal nézem a csíkomat, majd vissza a srácra. -Hát hallod, ez nem volt semmi. -hebegem, dicséretnek szánva.
Még egy ilyen csapás és vesztek. Vajon milyen gyakran használhatja? Egyáltalán mi a jó édes fityfene volt ez?
Hát, annak mindenesetre remélem örül, hogy nem a legkönnyebb ellenfelet szúrta ki magának, már ha szabad ezt mondanom magamra.
Álomkelő, miután megmentettem, nem hezitál, indul támadni, amilyen gyorsan csak bír.

Chan: 22 HP

Az utolsó pillanatban switch-elt az állatkájával, ezzel fölvállalta, hogy ő fogta fel a brutális sebzést. Nem baj, így is megfelel. A pet azonnal újra támadt, én pedig megpróbáltam ugyan így tenni, egy lentről-fölfele irányuló támadással. A próbálkozás után, hátráltam pár méter, úgy tíz-tizenötöt.
-Megijedtél?- kérdeztem kíváncsian, mi után megdicsérte a képességemet.
-Tudod... Nem akartam használni a képességemet, csak azt hittem, hogy te is használtad a te képességedet. Javíts ki, ha tévednék.- mondtam, a válasza után, majd megforgattam a pörölyömet, és ismét elindultam a macska felé. Ismét teljes sebességemmel indultam meg, és minden erőmmel azon voltam, hogy eltaláljam a pet-et. A mondatomra már nem hallottam a választ. Teljesen lefoglalt a harc, a „kis” macskával. Nyugodt voltam a támadások egy részével szemben, egyrészt nem volt olyan gyors, másrészt még volt néhány hp-m addig, amíg elértem volna az életem felét. A harc közben volt mikor kanyarokban szlalomozva próbáltam kijátszani, az ügyes kisállatot, máskor cikk-cakkban próbálkoztam, végül volt mikor nyílegyenesen bele mentem. Minden támadásommal egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy eltaláljam, de addig a pet sem állt úgy, mint egy szobor, ő is támadott, kitért, illetve taktikázott. Remélem, hogy sikerült legalább egyszer megsebeznem, és ezzel gyengítenem. A játékban már nem tudtak annyira ártani nekem, mint a valóságban, ennyiben azért még is jó itt lenni, akár mennyire is halálig tartó játékról volt szó, itt már volt egy fajta erőm.

-Hülye az, aki ilyenkor ne ijedne meg. -válaszolom, majd egyszerű fejrázással és hümmögéssel jelzem, hogy nem tévedett, én is használtam a képességem.
Tehát az a brutális valami a képessége volt, jól sejtettem. Remélem, hosszú a lehűlési ideje, mert különben pórul járok. Az enyémet már tudom, hogy nem fog újra használhatóvá válni, a többi pedig még rejtély előttem.
Egy ideig feszülten nézem a csatát, majd amikor már teljesen egyértelmű, hogy:
a.: ki vagyok hagyva,
b.: semmi esélyem közelebb menni és sebezni
c.: ez utóbbi nem is érdemes, miután hajszál választ el a vereségtől,
fogom magam és egyszerűen leülök a fűbe, onnan mozizva a további fejleményeket.
Igazából csak kölcsönösen suhogtatják egymást. A srác kezdeti sebességéből úgy ítélem, hogy most direkt nem találja el biztosra Álomkelőt, a macska pedig szemmel láthatólag szintén élvezi a kis táncot az ellenféllel. Így megy ez percekig, amíg el nem következik az elkerülhetetlen és Álomkelő egy Reflex után dühösen sziszegve hátrébb botorkál, miután az életerőcsíkja is megsínyli az utolsó csapást.
Ezt látva én is visszatámászkodom a talpamra. Mivel nem kenyerem, hogy gyakran switcheljek, meg igazából már értelme sem lenne, elkönyvelem magamban, hogy vesztettem. Egy csapás rám, vagy ÁKra, és vége, ellenben neki még rengeteg van hátra. Felemelem a botot.
-Most én jövök a táncban. -mosolygok. Aztán rájövök, hogy hoppá, én nem is tudok táncolni. Ciki >.>
Nekiindulok futva, majd az utolsó pillanatban egy bukfenccel próbálom kikerülni a támadást, amennyiben érkezik egyáltalán. A bottal próbálom sorozni a srácot, Álomkelő közben csak köröz körülöttünk a megfelelő támadási alkalomra várva. Most én pörgök-forgok, amennyire csak tudok, hogy elkerüljem a végzetes pörölyt, de tudom, hogy addig úgyse húzhatom ki, amíg leszedem az ő életének felét.
Mégse bánom.

//ÁK Reflexe 1-et sebez rajtad (lefelé kerekítek).
Ha talál, az én botom szintúgy, ütésenként 1 HP.

Chan: 22 HP
ÁK: 6 HP//

A csapásváltás közben sikerült megütnöm a macskát, de valami meglepő történt, az állatka visszaütött, igaz nem annyira sebzett (-1hp nekem). A pet, ezt követően meghátrált. A szemem sarkából láttam, ahogyan a gazdája is föláll, majd futni kezd felém. Kicsit hátrálok, így a váratlanul érkező bukfenc igen csak furcsának volt kivehető. Ekkor már a pet gazdája is előttem volt, majd az előzővel ellentétben, visszasétáltam közéjük. Vehették ezt kihívásnak, ugyanis elkezdtek körözni, a lány sorozatokat adott a botjával, a macska meg, kitudja mit csinált.
-Nem menekülhetsz örökké!- üvöltöttem a lánynak, de valahogy a macskának is beszéltem. A lányra ügyeltem inkább, de amennyire tudtam a macskát is figyeltem. Kikerültem az érkező botcsapásokat, és a körözésükkel ellentétes irányban kezdtem el csapkodni a pöröllyel. Reméltem, hogy valamelyik eltalálja, az ütéseimből, és ezzel is közelebb kerülök a győzelemhez.

//Bocsi, hogy csak ennyit írtam... -.-”
Hp: 42//

-Nem szokásom elmenekülni. Max panaszkodni, de most nincs rá okom. -mosolyogtam vissza, én nem üvöltöttem. Az eddigi izgalmat és fellángolást valami más váltotta fel. Végtelen nyugalom. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni, miért. Ez az egész teljesen másmilyen, mint az összes eddigi párbajom. Kyuushiro ellen bizonyítani akartam, Kurokoto-t jobb belátásra próbáltam bírni, sikertelenül, Thunderrel gyakorolni akartam, Junnál pedig már nem is emlékszem, mi volt a kiinduló ok. Most viszont egy teljesen idegen pasi minden előzetesség nélkül kihív, nincs semmilyen célom a párbajjal, mégis csinálom. Puszta mókából, ahogy mondta. Sose hittem volna, hogy egy viadal ilyen is lehet.
Álomkelő, amint alkalma nyílik rá, ismét ráugrik a srác hátára, hogy belesebezzen, majd visszapattan a helyére. Ha már vesztünk, legalább ennyivel kevésbé legyen elsöprő a dolog, bár erre úgyis gondolni szoktam minden párbaj esetén. Legjobb tudásom szerint kerülgetem a pörölyét, alaposan kihasználva kezdő akrobatikám minden fortélyát.
A szemem egy pillanatra az életcsíkomra esik, hogy újból kiszámoljam, mennyi esélyem van mindezt túlélni. Jóformán semmi, de még próbálkozhatok. Támadás helyett a védekezésre kezdek összpontosítani, mert a srác olyan csapásesőnek tesz ki, hogy ütésről-ütésre érzem, ahogy fáradok. Plusz ebbe még azt is bele kell számoljam, hogy gyors. Gyorsabb, mint én.
Kis idő után egy nagyobb lendülettel hátrébb libbenek, hogy kikerüljek a pöröly hatótávjából és nagy levegőket véve próbálok picit kipihenni magam.
-Ez jó. -mosolygok a srácra. -Ilyen erős a Harcos kaszt, vagy titokban frontharcossal állok szemben, miszter...? -jövök rá, hogy még a nevét se tudom, úgy harcoltunk eddig. Ha nem akarja elárulni, az sem gond, akkor marad immár nagybetűs Srác a fejemben.

//Részemről elnézve //
Nem kezdek számolni, de kijelölök magamnak egy pihenőkört, had húzzuk még egy kicsit //

A szemem szorosan rajta tartottam az idomáron. Jó móka volt, és maga a lány is nagyon jól harcolt, vagyis, nem is a lány, hanem az állatkája. Mivel a gazdájára fókuszáltam, és nem figyeltem a pet-et, amit az meg is hálált egy karmolással ami hét életerőt vett le tőlem. A lány, úgy tűnt, hogy rendelkezik Akrobatikával, ez pedig nehezített egy kicsit a találatomat. Nagy levegőt vettem, majd kifújás közben közelebb léptem a lányhoz, és a testemet csípőből elfordítva indítottam meg a pörölyt. Néhányszor indítottam felé egy-egy csapást, amik elől valahogy mindig kitért . Az egyik elől, pontosan az utolsó pillanatban hátraugrott.
-Ez jó. Ilyen erős a Harcos kaszt, vagy titokban frontharcossal állok szemben, miszter...?- kérdezte. Ismertem a Harcos kasztot, végül is beletartoztam, így azért mégis könnyebb tudni valamit a kasztról.
-Hát. A Harcosok sokkal inkább sebzés orientáltabbak. Amennyiben Harcossal küzdesz számítanod kell a nagy sebzésre.- feleltem a kérdésre, majd mivel a macska még mindig közelebb volt, átváltottam annak támadásába. Teljesen nyugodt voltam, ez talán annak tudatától is lehetett, hogy fél-életes küzdelem, és nincs semmi veszteni valónk vele. A pet-el visszatértünk az előző ütésváltáshoz, mivel nem volt túl gyors, és ügyes, rendszerint kitértem előle. Még ha esetleg vesztenék is, akkor sem veszteném életemet, tehát elhanyagolható mértékű lenne, végül is szórakozunk, és ugyan ez vonatkozik fordítva is. A macska felé lendítettem a pörölyt, majd visszafelé is, először balról-jobbra, majd jobb alsó sarokból a baloldalira. Igyekeztem úgy támadni az állatkát, hogy ne kerüljek bele a hatótávolságába. A harc közben láttam ahogy a gazdi pihen, végül is állatidomár, az állatkája végzi a piszkos munkát.

//HP: 35//

-Vettem észre. -válaszolom vissza, még mindig a levegőt kapkodva, és lejjebb eresztem a botomat. Legszívesebben a földre ülnék, főleg, miután a Srác elkezdett a macskára összpontosítani, de még nem mertem. Bármikor dönthet úgy, hogy megfordul és például hozzám vágja azt a böhöm nagy izét, mint Thor, és meg otthagyom a fogam. Oda kell figyelnem.
Aztán azon kezdek töprengeni, hagyjam-e magunkat veszteni. Úgyse húzzuk már sokáig, ÁK is jobban tenni, ha csak bevárna egy csapást és mehessünk a dolgunkra. Jó móka ez az egész, de már kifárasztott. Aztán eszembe jut, hogy ha most hagynám magunkat veszteni, az a macskám lelki világába igencsak beletiporna. Észrevettem már rajta, hogy ha harcról van szó, akkor ő a maximumra törekszik, és ha miattam vesztünk, napokra letargiába kerül. Nem kéne megint ugyanebbe a helyzetbe kerülni, legutóbb is rosszul esett a rágalmazó szemébe nézni.
Rámarkolok a botra, erősen fogom, és futva a pörgő-forgó páros felé rohanok, azzal a céllal, hogy rávágjak párszor a Srác hátára, vagy egyszerűen csak eltereljem a figyelmét a macskámról. Inkább én kapjam a végzetesebb döfés, akkor ÁK csak dühös lesz rám egy rövid ideig, nem pedig bánatos... bár remélem, hogy az állatkám sem buta, és tisztán látja, hogy ebből úgyis csak vesztesen kerülhetünk már ki.
Több páncél, vagy nagyobb gyorsaság. Esetleg mindkettő. Ez kell a Harcos ellen, legalábbis így, első látásra. Habár mekkora az esélye, hogy szembe kerülök egyszer egy ilyen típusú gyilkossal, például? Vagy bossal? Nem, inkább a bossok statípupsaira kell lassan koncentrálnom, és arra készülnöm. Hiszen egyre feljebb mászok már a szintlétrán, és bármikor eljöhet az idő, hogy késznek érezzem magam első vezérharcomra.
Csak előtte keresek legalább egy minibosst is... ha már életem elsőjéből még réges-régen kiestem valami bolond idomár miatt.

Chan: 22 HP
ÁK: 6 HP//

A macskával való bunyózás során, többször is kerülgettük egymás csapásait, nem tudom hogyan sikerült ilyen lassú ellenfelet nem eltalálnom. Lehet, hogy a fegyverkezelést kellene majd megnyomnom a következő szintre, ha nem tudok eltalálni egy ilyen kis célpontot. Lépteket hallottam, egy pillanatra hátrafordultam, és az idomár lányt láttam közeledni, a kezében a bottal. Mi is kell az idomárok ellen? Koncentráció, sebesség, és pontosság. A koncentráció a két különböző helyről történő támadások kikerüléséhez, a támadás legjobb időzítéséhez, a sebesség a kikerülés esélyének növeléséhez, és annak megakadályozásához, hogy kikerülje a mi támadásunkat, a pontosság pedig mindenhez. Ahogy tovább harcoltam a macskával, úgy a lány is közeledett. Helyet cseréltem a pet-el, így elkerültem azt, hogy olyan könnyen hátba támadjon. Kicsit felizgatott, hogy ilyen húzásokat is használhatnak az emberek. Először a lányra támadtam rá, ha már nagyobb célpont, és leadtam felé öt csapást, majd áttértem a macskára, s felé is leadtam ugyan ennyit. Ennek végeztével visszahátráltam a hatótávjukon kívülre. Vártam, hogy visszatámadjon, és kikerülgessem az érkező csapásokat.

//Dőlt szöveg, csak a csapások be nem találása esetén érvényes.//

Tervem bevált, a srác abbahagyta a macskám csépelésének kísérletét és engem vett célba. Jobbára meg se próbáltam kikerülni, hagytam, hogy már az első csapása eltaláljon és a földre teperjen. Az életcsíkom szinte meg se moccant, már ki is írta a rendszer, hogy vesztettem. Kinyújtóztam a földön, a fűben, mert felállni már szó szerint nem maradt energiám.
-Hát ez... hát... ez... gratulálok! I will survivee! -hebegem és éneklem, annak ellenére, hogy alig kapok levegőt, mintha kilométereket futottam volna. Álomkelő sértődötten elfordul és a mancsát nyalogatva mutatja nemtetszését a vereséget illetően.
Végül csak-csak talpra kecmergek és leporolom magam, megigazítom a szemüvegem, miegymás, amit egy lány általában szokott ilyenkor. Aztán meghajolok a srác előtt, hisz nem tudom, a kézfogást illendőnek tartja-e egyáltalán avagy sem, de nem kockáztatok még így utoljára sem.
-Hát... azért remélem, el tudtalak mulattatni valahogy. -kezdem csavargatni egy hajtincsemet zavaromban, miközben elrakom a fegyvert is. Most már nincs rá szükségem. Hiába vesztettem, valahogy ezt a vereséget nem bánom, sőt, még jól is esett. Az első csatám volt egy harcos ellen, és bevallom, rövidebbre számítottam, miután láttam a brutális támadását.
ÁKt is, akár tetszik neki, akár nem, visszautasítom magam mellé, hogy most már ideje hazaindulni.
-Még egyszer köszönöm. -integetek a harcostársnak, és macskámmal az oldalamon elindulok a város felé. Eszemben van ám, hogy megkérdezzem a nevét, de jobb is kicsit ez a titokzatosság. Ámbár ha ő megkérdezi az enyémet, avagy bemutatkozik, akkor még én is megjutalmazom annyival, hogy megismertetem őt a sajátommal.
Jó volt ez a nap, jót fog tenni még ez a kis séta hazafelé. Közben még párszor eléneklem, hogy 'I will survive', aztán a harmadik alkalom után fenékbe rúgom a kisördögöt a bokorban.

//Na, egy ördöggel kevesebb legalább, ha nem is lett színpadiasXD
Köszöntem a párbajt :)Ha akarsz, írj egy zárót te is, aztán integessünk Kleinnek //

Furcsa volt, hogy annyi kikerült támadás után, egyszeri hirtelen csapást nem tudott kikerülni. Talán megleptem a támadással, de azt nem hinném, hogy annyi kitartó kikerülgetés után ne tudott volna kikerülni, egy instant suhintást. Nem hinném, hogy direkt vesztett volna, hiszen az emberek nagyobbik fele mindig győzni akar, legyen szó bármiről. Amint a pörölyöm neki csapódott a lánynak, az elterült a virtuális porral meghintett, adathalmaz talajra. A rendszer bizonyította a győzelmemet, méghozzá írásosan, ha mondták volna, most el sem hinném. Kis ideig a földön maradt, ami alatt az invertory-ba süllyesztettem a pörölyt. A lány, és az állat is furcsán viselkedett, nem tudtam dekódolni. A lány valamit mondott, de a légzése miatt nem hallottam, így ráhagytam az infót. Mikor fölállt, rendezgette magát, majd meghajolt, habár én kézfogásra mozdítottam a kezemet, de elképzelhető, hogy nem látta, így inkább az eredeti helyzetébe mozdítottam.
-Hát... azért remélem, el tudtalak mulattatni valahogy.- mondta a hajtincse csavargatása közben, de továbbra sem tudtam dekódolni az érzelmeit. Lehet, hogy ez valami velem született gyengeség lenne?
-Én is remélem, hogy jól szórakoztál.- válaszoltam, és lehunytam a szememet, majd mélyeket lélegeztem. A szemem kinyitásakor bárhova tudtam figyelni, csak a lány arcára nem, a macska kicsit távolabb volt, majd a gazdája intésére, mellé sétált. Megköszönte, és elindult, gondolom a város környékére. Én a tó körül kezdtem meg, egy egészségügyi sétát, majd elindultam a Kezdetek Városába. A séta közben megpihentem néhány fa alatt, pár bokor tövében. Besötétedett, mire beértem a városba, és elindultam ugyanabba a fogadóba, aminek a pultján úgy aludtam, mint egy tehetetlen, részeg ember. Pár óra múlva, ismét új nap virrad majd erre a világra. Reméljük.