Thunder vs Chan-chan

-Odanézz, ÁK! Hihetetlen! Áh, én sosem leszek ilyen gyors.
A kis macska felemeli az egyik mancsát és végigsimítja vele az államat. Érzem, hogy egy apró karmocska szánt végig rajta, de nem sebez még.
-Oké, oké, te leszel ilyen gyors meg ügyes, de én bezzeg nem...
Az állatka elégedetten dorombolva visszahajtja fejét a mellső mancsaira.
Ma úgy döntöttem, meglátogatom kicsit a küzdőteret, hát ha tanulok egy-s-mást abból, amit látok a többi játékoson. Hatalmasat tévedtem. Némelyik párocska olyan gyorsan pörög-forog egymás körül, hogy nem is tudom szabad szemmel követni, és végül beleszédülök a látványba. Mégsem állom meg, hogy ne figyeljem a magasabb szintűek párbajait, ahol már jól begyakorolt mozdulatok és különféle, lélegzetelállító trükkökkel próbálják egymásnak beadni a számomra még hihetetlen magas sebzéseket a szintén hihetetlen magas életpontjaikba.
Előkaparom a menümet a levegőből, és sóhajtva nézem meg újra a szintem számát és a statjaimat. Igazából nem tudom, mennyire jó vagy mennyire rossz, de egyenlőre túléltem vele, igaz, jó lenne, ha az a 4-es már kissé magasabbra hágna. Mondjuk tíz fölé. Vajon ilyen sok szint múlva milyen erős leszek a mostani énemhez képest? Oh, és mi lesz a századik szint elérésekor? Az már rengeteg pont és erő...
Megrázom a fejem, mert egyszerűen nem tudok belegondolni azokba a hatalmas számokba. Meg amúgy is, miért számokban gondolkodom éppen, mikor azért jöttem, hogy harctechnikákat lessek ki? Na, nem mintha ezzel is olyan nagy sikereket érnék el, miközben itt ülök.
Ott, lent az arénákban, a nagyszintű játékosok hihetetlenek. Irigylésre méltóak. Ők nem voltak gyávák, és már az elejétől kezdve harcoltak, meg is látszik rajtuk. Hozzájuk képest csak egy partra vetett, kapálózó hal vagyok.
Vajon lenne esélyem ellenük? Valahogy ki kéne deríteni, mennyire vagyok ügyes egy nagyobbhoz képest, és milyen pontokra kéne osztanom még. Pengék Tánca után is bevált, hisz a sok-sok vesztes párbaj után vége lett egy nyertes is. Már csak kéne találni valakit, aki alkalmas lenne a feladatra.
Hmm, talán az a férfi ott, a fekete kabátban, piros nyakkendőben és szürkésfehér hajjal. Ő szimpatikusnak tűnik. Már pont indulnék neki, mikor rájövök, hogy hoppá, én meg a kezdeményezés sosem voltunk puszipajtások, és ezt nem merem megcsinálni. Idegesen topogok tőle nem messze, mikor Álomkelő, mintha csak megunná a várakozást, odamegy a férfi lábához, leül, és elkezd nyávogni, mint egy kiscica.
Oké, vajon mikor kezdjem a föld alá süllyedést?

A férfi felkapta a macskámat és megindult felém. Összekulcsolt kezekkel és fura mosollyal vártam, hogy nyíljon meg már a föld és had zuhanjak le innen, mert nem bírom elviselni ezt a szégyent, hogy már megint ne tudjak parancsolni a petemnek. Igaz, hogy most nem is parancsoltam neki semmit, csak önmagától cselekedett, de ez még nem mentség. E-E-elméletileg én vagyok a főnök... és jókor is jut eszembe, hogy sosem voltam az a főnök-típus.
-Elnézést a kellemetlenségért. A nevem Thunder és a macska idomárját keresem. Véletlenségből nem hozzád tartozik?
-De-de, az enyém... és én kérek elnézést. -hebegek-habogok, mint valami iskolás. Így közelről nézve a férfi még jóképűbb. Istenem, ezzel a játékkal csak ilyen pasik játszanak, vagy velem van a baj? Odakint soha senkire nem gondoltam ilyesmiket a páromon kívül, most meg zsinórban a harmadik-negyedik olyan férfival futok össze, akiket kifejezetten vonzónak találok. Vagy csak ennyire nem vagyok válogatós?
Hívd ki!
Lelki szemeim előtt megint felvillan a tenger közepén, fehér csónakban ringó tigris képe, mikor meghallom a furcsa, se nem női, se nem férfi hangot.
Hívd ki. Az volt a szándékod, nem? Ha nem teszed, majd én, de abban nem lesz köszönet.
-I-izé... -kezdenék bele, de megakad a nyelvem és nem hajlandó tovább pörögni. Úgy érzem, lángol a fejem, Álomkelő meg olyan szigorú tekintettel méricskél, hogy az amúgy is magas lámpalázam még nagyobb tűzzel kezd égni. Végül a macska kihámozza magát a férfi karjaiból és egyenesen a lábamra ugrik, ami úgy meglep, hogy akaratlanul is kibukik belőlem:
-Figyi, nem bánod, ha párbajozunk egyet? -a szám elé kapom a kezem, majd gyorsan le is eresztem. Atyaúristen, tiszta hülyének nézhetek ki. -Mármint, csak szeretném magam kipróbálni, hogy helyt tudok-e állni egy magasabb szintű ellen, és hát... de csak ha nem bánod. Tényleg. Nem kötelező.
Na most fogd be.
Igenis!
Hát, legalább kimondtam. Attyaég. Mikor nyílik már meg ez a föld???

//Jíííí, már tudom, hogy ha legközelebb párbajozunk vagy ismerkedünk, kit "hozok" :3//

-Öööö.... -igaza van... mégis miből gondoltam? Alapjáraton a nevét se látom kiírva, nem hogy a szintjét. További pár ööö-zés után végül kiböktem: -Hogy magasabb vagy...? :3 Najó, nem, női megérzés volt, tutira!
Oké, Chan, ezt szerintem most hagyd abba, főleg, hogy végülis elfogadta a dolgot, méghozzá meglepően kedvesen. Újabb emberke a játékban, akivel egy hullámhosszon tudsz pendülni. Ez máris jóval több embert jelent, mint akikkal odakint találkoztál, ne feledd, de azért ne is veszítsd el a józan eszed.
-Akkor most két "örök vesztes" fog mérkőzni. -bátorítom, amennyire csak lehet, elvégre, én se arról vagyok híres, hogy helyt tudnék állni a helyzetekben. Oké, sokan mondják, hogy alkalmazkodó típus vagyok, viszont én teljesen ellentétesen érzem ezt a tulajdonságot magamban. Gyűlölöm a változásokat és nehezen szokok hozzájuk, miután megszoktam egy napirendet.
Hát, akkor mulassunk! Szorosan lépkedek Thunder mögött, majd az alagútból kiérve kicsit hunyorgok a napsütés hatására. Mikor a szemem eléggé hozzászokik, elfoglalom a helyem, ahogy szokás, kézbe veszem az irányítópálcám, ellenőrzök minden felszerelést és bátorítóan biccentek Álomkelő felé: csak ügyesen. Thunder is felkészült közben, és a kérdése hallatán kicsit elfoglalja a pír az arcomat. Hoppá.
-Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam. Én Chancery vagyok, ő pedig Álomkelő. -pótlom be a hiányosságot. A férfi rögtön azzal jött hozzánk, hogy bemutatkozott, én meg nagy zavaromban el is felejtettem az udvariasság legalapvetőbb formáját, remélem, az utólagos pótlás miatt nem fog rám haragudni. -És szerintem legyen teljes élet. Annak a rendszerében biztos vagyok, és jó lenne egy olyan párbaj, ahol nem esek pánikba.
Egyszer jó lenne már átnyálaznod végre azt az izét, hogy a petedre milyen hatással van a fél életes meg az első találatos, oké?!
Rendben, megfogadom, miközben újra átkozom magam, amiért ezt megint elfelejtettem. Ellenfelem - vagy -felünk - közben elküldte a felkérést is, amit el is fogadok gondolkodás nélkül és várom a visszaszámlálást. Amint vége, Álom megindul teljes rohammal, én pedig megpróbálom használni a Pirokinézist, hogy megzavarjam.

//Ha megengeded, akkor itt már az új szabályok szerinti pontozást használnám >.>

Spoiler:

Speciális képesség természetesen nem működik, csak Chan-chan még butaliba //

Mikor megtudom a szintjét, és hogy milyen sikereket ért el az ötödik bossal, úgy érzem, a fejemben egy miniatűr én lefejeli a padlót. Sikerült pont egy frontharcost kihívnom, pedig azt hittem, mint a felsőbb szinteken ügyködnek a fejlődésért. Az elmúlt hetekben el is feledkeztem eredeti célomról, hogy utolérjem őket és csatlakozzak hozzájuk, de persze megvan rá a magyarázatom. Most, hogy megtaláltam életem párját, jobban kell vigyáznom magamra is és rá is. Jobban fel kell készüljek, hogy ne essek el a csatákban és hagyjam ott a fogam.
Legszívesebben kikérdezném, hogy milyen is egy igazi, nagy bossharc, de most a saját csatánkra kell koncentrálnom. Csak most döbbenek rá, hogy a nagy rajongásban elfelejtettem egy épkézláb taktikát kigondolni ellene, és ezzel csak növeltem a hátrányom egy tapasztalt harcossal szemben. Gyorsan ki kell javítanom ezt az égbekiáltó hibámat és soha többet nem elkövetni még egyszer.
- Gyerünk … tudsz te ennél jobbat is. Mutasd meg nekem, hogy nemhiába lettél állatidomár -
Álomkelő úgy suhan el mellette, mint egy bénán kilőtt nyílvessző, én pedig megszorítom a botomat. Nemrég egy rendszerüzenet fogadott, miszerint változások léptek érvénybe a kasztom értékeit illetően, és mivel azelőtt nem vettem semmi hasznukat, az alkalmat kihasználva levettem a pontjaimat a saját sebzésemről és arra tettem, hogy biztosabban betaláljunk. Persze a saját szintünkön. Persze a végeredmény szerint én most semennyit se sebzek, tehát elméletileg nincs értelme odamennem és püfölni őt a botommal, ahogy Junnál tettem. Minden reményem ÁK-ba fektettem, aki láthatólag meg is tesz minden tőle telhetőt. A Pirokinézis szemmel láthatólag szintén nem segít, tehát Thunder pontjai elég magasak ahhoz, hogy a rendszer kikapcsolja a képességem. Príma, még egy hátrány.
Viszont... ő elméletileg nem tudja, hogy én nem sebzem, és szintén az új szabályok értelmében én is támadhatok. Talán ezt kihasználhatom arra, hogy meglepjem, ha már a Pirokinézissel nem mehet, és addig ÁK legalább egy ütést bevihet neki oldalról vagy hátulról.
-Ne aggódj, megmutatom én neked! -válaszolom, és egy... hát... közepes csatakiáltás mellett (utálom felemelni a hangom, megszoktam, hogy odahaza némaszag és hullacsend a módi), a botot felemelve megrohamozom Thundert, miközben Álomkelő, amennyire csak lopakodni tud, az ellenfél háta mögé sompolyog. Amint a botomat rávágom az ellenfél kardjára (nehogy rájöjjön, hogy nincs sebzésem), a macska is nekilódul és alig egy másodperccel utánam próbál ráugrani Thunder hátára, hogy megkarmolja.

Az első gondolatom az, hogy "húvazze', ez gyors".
Aztán az, hogy "repülööööök".
Aztán az, hogy "au, fáj a csípőm. T_T".
Álom egy nyikkanással nyugtázza, hogy mégsem kéne rohamoznia és gyorsan lefékez, így legalább nem esek rá, és ő sem jön nekem. Egy rosszalló prüszköléssel jelzi, hogy ez neki nem tetszik, és gyorsan odébb somfordál, miközben én összeszedem magam.
A reakcióm az odaát, a valóságban sem volt valami kiemelkedő, és ez egyenlőre itt is megmutatkozik. Rendszer és gyorsaságpontok ide vagy oda, a felfogóképességemet a NerveGear sem javíthatja fel, azt csak én tehetem sok-sok gyakorlással, ami remélhetőleg gyümölcsöt is hoz, mire elérem a frontot.
Viszont ami ezzel jó hír: legalább még mindig nem tudja, hogy semmit se sebzek
Kéne valami más ötlet, hisz ez így nem fog beválni. Nézzük csak, mi lenne az, amit előnyünkre fordíthatunk? Csak azt, hogy ketten vagyunk, a pontok tekintetében Thunder magasan fölöttünk jár. Valahogy másképp kell kihasználni a számbeli fölényt.
A szám elé rakom a kezem és úgy adok utasításokat ÁK-nak. Már kitapasztaltam, hogy a rendszer így is érzékeli őket és a pet engedelmeskedik, hisz a program parancsa kényszeríti. Még mindig fura elképzelnem, hogy egy digitális világban vagyunk, és így olyan dolgokra lehetünk képesek, amikre odakint semmiképp.
Álomkelő pedig neki is indul. Én ezúttal egy helyben maradok és hagyom a petemet teljes mértékben érvényesülni. A macska ismét megindul futva Thunder felé, majd, még mielőtt ráugrana és csapna, hirtelen irányt vált és a másik oldalról próbál belekarmolni. Remélhetőleg a férfi megindít egy támadást az első helyzetben, és a rendszer által generált mozgás lefoglalja annyira, hogy ÁK trükkje betaláljon.

//Nem gond, Chan úgyse egy debella állat, hogy ne lehessen felemelni //

-Ezaz! -bokszolok a levegőbe, mikor ÁK betalál. A macska a földre ugrik és pár ugrással hátrább menekül, hogy kikerüljön egy esetleges visszatámadást.
-Azt tudod, hogy direkt engedte, ugye?
Richard Parker rosszalló hangja most nem tud érdekelni, megrázom a fejem, hogy kiűzzem magamból. Miért szólal meg folyton-folyvást? Így ütközne ki rajtam a játék és a bezártság miatt kialakuló őrületem? A végén engem is kényszerzubbonyba kell rakni? Áh, mindegy, erre inkább most nem gondolok, majd később törődöm vele, amennyire lehet, hisz akárhányszor kérdezem, ki ő, sosem válaszol. Mindig csak akkor, ha eléggé fel vagyok spanolva vagy túl szomorú vagyok. Talán ő a lelkiismeretem csak, Pinokio Tücske?
Viszont akár igazat mond, akár nem, ezt a taktikát nem használhatjuk még egyszer; vagy úgy dönt, ezúttal kikerüli (mármint Thunder, nem a Tücsök), vagy azért teszi, mert már ismeri. A figyelmét nem lehet elterelni vagy két felé fordítani, tehát vagy Látása, vagy Észlelése is van. Nekem meg mim? Keresésem, ami itt semmit nem ér... meg hoppá, Akrobatikám! Ami fikarcnyit sem ér, mert az imént is a fenekemre estem... >.> Vagy az ilyet külön be kell kapcsolni?
- Készülj fel mert most én következek!
-Hoppá! -veszem tudomásul és enyhe terpeszbe állok, mint régebben a disznók ellen. Milyen fura... nemrég még mobokat vadásztam kis szinten, és most itt állok egy nálam jóval nagyobb és tapasztaltabb ellenfél ellen. Érzem, hogy ez számomra vesztes csata... de nem fogom könnyen adni a bőröm.
Figyelem, ahogy csak tudom, amint közelít felém, minden idegszálam készenlétben áll. ÁK is megveti a lábát, de MÉG nem tesz semmit. Thunder helyére egy vaddisznót képzelek, és mikor elég közel ér, oldalra vetem magam egy bukfenccel, hogy kikerüljem a támadását. Eredetileg előre akartam, de még idejében eszembe jutott, hogy ellenfelemnek most nem agyarai, hanem kardja van, aminek nagyobb a hatótávja, és nem kéne belekerülni.
Azért még így is egy hajszál híján múlhatott a dolog, szerintem. Fura, mert egyébként sokkal gyorsabb nálam. Most vagy nagyon sikerült figyelnem és reagálnom, vagy VP vagyok >.>;
Mindenesetre nekem is kéne reagálnom valamit. ÁK már lohol Thunder felé, én pedig követem a példáját. Használtuk már ezt a taktikát ugyan, de a férfi akkor csak ácsorgott a helyén és tudott koncentrálni. Vajon a jártassága, akármi is legyen az, akkor is működik, ha még az előző támadásával van elfoglalva?

//Bocs a VPskedésért... "cserébe" úgyis kifelejtettem a Gyűrűm pontozását az elején //

Bingó, sikerült, és a jelek szerint ez nem azért, mert engedte volna. Álomkelő is mintha máris magabiztosabban ugrálna vissza mellém és borzolná a szőrét a következő támadáshoz. Thunder kérdésének hallatán kérdőn nézek a férfira és gondolkodón lóbálom a botot.
-Hát... ha az ellenfélnek legalább duplaannyi a speciális képességre tett pontja, akkor a rendszer automatikusan kikapcsolja az enyémet. Nálunk is biztos ez lehet a helyzet, mert nem tudom használni. -bár tudom, hogy ez kockázatos lépés, nem bánom, megnyitom a menümet, hogy láthassa (már amennyit lát ilyen távolból), a Pirokinézis jele az a tipikus szürke, ami azt jelenti, nem használható.
-Akkor ebben különbözünk, én ugyanis imádom őket tanulmányozni. -mosolygok, miközben visszacsukom a menüsort. -Szívem szerint listába is tenném, ki milyen képességgel rendelkezik, de valljuk be, enyhén szólva is foghíjas lenne a dolog.
Kérdés-válasz ide-oda, Thunder ezúttal nem támad, ami bár ad némi gondolkodási időt, viszont jelentősen megnehezíti a dolgot. Két taktikám kudarcba fulladt már, egy harmadik bejött, de kétszer ugyanannak a trükknek csak kevesen dőlnének be. A frontális támadás nem működik, viszont sem én, sem ÁK nem tudunk távolról lövöldözni rá. Egyszerűen nem ismerek elég harcmodort ahhoz, hogy hosszú távon kibírhassuk, avagy apró csapásokkal legyőzzük a végén. Már az is egy csoda, hogy idáig eljutottunk, hisz még ezt sem vártam magamtól.
Aztán eszembe jut valami. Nemrég három kristályt is kaptam, csak úgy, ajándékba. Vajon lehet ezeket használni egy KT során? Üsse kő, egy próbát megér, véleményem szerint.
Két-három kattintással elő is kapok az egyiket: a Hullám Kristályt, és Thunder felé hajítom. Amint a Kristály elvégezte a teendőjét, Álomkelő már meg is indul felé a szokott céllal, hogy sebzést vigyen be az ellenfélnek, akár kiugrott a lökés hatóköréből, akár nem.

//'Engedéllyel' elhasználtam egy Hullám Kristályt (A földnek kell vágni és a három legközelebbi mobot vagy játékost (beleértve téged és társakat is, így megéri messze dobni) meglöki, a lökés csak annyira erős, hogy a figyelmetlen célpontok elessenek.)//

-Ha nem is raktál rá sok pontot, én még nem tartok olyan magas szinten, nekem kevesebb lehetőségem volt még rá. -mosolygok bátorítóan. Jólesik, hogy védekezik, még ha szavakkal is, bár ezek után kíváncsi vagyok rá, más, nagyobb játékosoknak mennyi lehet rajta, akik aktívan használják is. Az ő dicséretének hallatán viszont elpirulok, mint valami kislány az első randiján, és legyintek, bár azt már nem mondom, hogy "tudom, hogy csak hagytad magad". Fürdök kicsit a jólétben, néha ez is kell ^^
Azon mondjuk picit elcsodálkozom, hogy a kristályommal célt értem, de valószínű, hogy egyszerűen csak nem szokás ilyesmikkel dobálózni párbajok során. Sebaj, most úgyis valahogy módokat kell találnom a hátrányom leküzdésére, és most épp ezt találtam megfelelőnek. Már töprengenék a másikon is, örvendezve ÁK sikerének is, mikor Thunder megszólal:
- Na azt már nem engedem! Nem ebben egyeztünk meg!
-He...?
Döbbenten pislogok, hogy mi lehet... miben nem egyeztünk meg? Nem emlékszem, hogy tárgyhasználat-tiltásról lett volna szó az elején. Mindezek után még végignézhettem, ahogy az ellenfelem... izé... átalakul. Félig. Most olyan groteszk és fura. Mondtam már, hogy kezdek félni? Nem? Na, akkor most mondom.
-Anoo... jól vagy? -kérdezem, mert mást egyszerűen nem tudok kigondolni. Olvastam meg láttam már történeteket dupla-személyiségű szuperemberekről, de ilyenek vajon a játékban is fellelhetőek vajon, igazi, hús-vér személyek között? Ha válaszol, az csak jó, ha nem, akkor nem.
ÁK is mintha kifordulna önmagából, hiába utasítom támadásra, nem hajlandó közelebb menni, főleg Thunder átalakult bal oldalához. Én nem támadhatok, mert úgyse érne semmit? Fogalmam sincs, mit tegyek, és most nem is tudok kigondolni semmit, így ezt a kört most a taktikai védekezésre hárítom. Igyekszem kikerülni az esetleges bejövő támadást, semmi több, legalábbis addig, amíg rá nem veszem gondolatban a macskát, hogy nyugodjon meg.

Kiráz a hideg a kacaj hallatán, de ezzel egyidőben elfog a kíváncsiság is, hogy mi lehet ez az egész. Félvérség? Mágikus képesség? Rengeteg mesét, történetet olvastam és írtam hasonlókról, mikor egy emberben megbújik egy szörnyeteg is, akit próbál kordában tartani, és ez az egész jelenet is erre emlékeztet. De lehetetlen, nemigaz? Ilyesmi a valóságban nincsen, és as játék a valóság szimulációja csupán.
-Akkor jó... és szia. -sutyorgom, köszöntve az új ellenfelet is, akit odaképzelek a bal oldalra. Tudom, hogy csalás, de ha elképzelem, hogy Thunder most két ember egybegyúrva, akkor az izgalmasabbá teszi a dolgokat.
Úgyis szeretek szerepjátszani.
Mikor megindul, jobban megszorítom a botot és felemelem, próbálom úgy pozicionálni, hogy kivédhessem a kardját vele. Az utolsó pillanatban meglep, hogy eltünteti a fegyverét és az öklével csap, jóformán hajszál híján tudtam csak a bottal félreütni a támadást. Szinte érzem a digitális légáramlatot, amit okozott az ütése. Nagy károm nem lett volna valószínűleg, mivel ilyenkor a fegyversebzés ki is esik rögtön, de azért szeretnék a HPm minél nagyobb részét minél tovább megtartani. Így is érzem, hogy kezdek fáradni, miközben Thunder, mint valami Rocky, elkezd ugrálni. Kétlem, hogy a következő ütést ki tudnám védeni ilyen bravúrosan, ezzel is csak szerencsém volt, amit talán annak köszönhetek, hogy sokáig készültem rá.
-Nem hiszem, hogy olyan sokáig eltartana ez az egész. -mosolygok, miközben ÁK is nekilódul, hogy az immár fegyvertelennek tűnő emberkére ugorjon és kicsit kicsipkézze a lábát, hát ha így könnyebben le tud ugrani a lecsapó ököl elől, mintha az arcára ugrana. Szinte érzem, hogy az állatom retteg a furcsa átalakulás végeredményétől, és talán pont ezért célozza meg inkább a változatlan jobb oldalt. Én továbbra is a védekezésre fektetem a hangsúlyt, miközben minden idegszálammal figyelem, kellene-e switchelnem ÁK-val annak érdekében, hogy megmentsem legalább egyszer a vereségtől.

Szégyenlősen elmosolyodom, megint, mikor Thunder dicséretét hallgatom, de tudom, hogy nem kéne elszállnom magamtól, akármennyire is jólesik. Lehet, hogy egész prímán teljesítek a harcban, de ebben úgyis kételkedni fogok, de sosem leszek a legjobb, és ez így van jól. Nem szeretek első lenni, csak versenyekben, viszont azokban meg sosem sikerül. Talán akaratlanul is mindig visszafogom magam, és azért. Ezt a tulajdonságomat viszont, akár létezik, akár nem, le kell küzdenem, különben az életemmel fizethetek érte.
-Tisztában vagyok azzal, hogy nem nyerhetek, de nem szokásom feladni... -rázom meg a hajam, hogy ne takarja el a kilátást. Az adrenalin, és ez a felpezsdítő érzés, amit az első megölt disznó óta ismerek, még csak most kezd ébredezni bennem. Nem akarom abbahagyni. -Több trükk úgysincs a tarsolyomban, szóval tart már sokáig, de sosem lehet tudni, ez alatt a rövid idő alatt is nem tanulok-e meg valamit, ami hasznos lehet később. Vagy fordítva. -legyintem meg az ujjam az arcom előtt és sunyi mosollyal nézek vissza az ellenfelemre.
Álomkelő viszont nem igazán figyel az eseményekre. Megtorpan a kard láttán, de ezek után láthatóan keresi a módját, hogy mégis támadhasson, egész addig, amíg rá nem szólok, hogy ne. Hogy azt pedig miért teszem? Mert látom, hogy valami ismét történik Thunderral, mert a férfi fájdalmas arccal a földre dőlt.
-Jézusom! Najó, jól vagy? -futok hozzá és leguggolok mellé, hogy ha tudok, segíthessek valahogy. -Miért nem mondtad, hogy baj van? Félbehagyhatjuk, ha nem érzed jól magad, nem vagyok én olyan hajcsár. Sőt, el se kezdtük volna. Istenem, néma gyereknek anyja se érti a szavát... -szitkozódom kicsit, miközben várok, hogy tudok-e vajon bármiben is segíteni. Kezdek aggódni. Ez az előbbi átalakulás, most meg ez... nem betegség, valami más. De mi...?

A percek ilyenkor bezzeg úgy vánszorognak, mint reumás csiga a sűrű bozótosban. Utálom ilyenkor az időt, már legalábbis azt a tulajdonságát, hogy amikor jól érzi magát az ember, repül, ha meg nem, akkor alig telik. Thunder nyugalomra int, én pedig próbálom türtőztetni magam, próbálva megérteni a helyzetet. Türelmesen várok, ÁK is leül mellém és farkát csóválva figyeli a furcsa jelenséget.
Pár perc múlva, amit én óráknak éreztem, látszólag a férfi erőre kapott annyira, hogy felkelhessen a földről. Átkaroltam és amennyire tudtam, segítettem neki; lehet, hogy lány vagyok, izmaim meg ohnenuku, de képes vagyok cipekedni, ha kell. Az informatikai két év alatt nem egyszer kellett ősrégi, többkilós CRT monitorokat vagy asztalokat hordozgatni ide-oda. Persze az asztalokat nem vittem egyedül, de a monitorokat igen.
Miután lábra álltunk, elkezdtem az aréna széle felé húzni, hogy leülhessünk egy padra, de ha ellenkezik, akkor persze hagyom békén és álldogálva folytatjuk.
-Nyugi. Szerintem a többség azt gondolja, egyszerű rosszullét, ami valljuk be, nem lenne egyedi eset. -mosolygok bátorítóan és még egy pillantást vetek arcának bal oldalára. -Az a... szóval az az izé meg betudható speciális képességnek is.
Azon picit eldöbbenek, mikor meghallom a "másik személy" szavakat, de magam is elcsodálkozom, hogy nem taglózott le olyan hatalmas mértékben. Már az elején eszembe jutottak a történetek, köztük a sajátjaim is hasonlókról, és ezekbe sokszor úgy beleéltem magam, hogy meg se lepődöm most, hogy a valóságban is felbukkant.
-Most hagyjuk a küzdelmet, előbb pihend ki magad. Annak a másik személynek meg üzenem, hogy ez csúnya dolog volt, és legközelebb legyen kíméletesebb veled. -az utóbbit suttogva mondom, remélve, hogy a nézőtéren senkinek nincs magas szintű Hallgatózása.
Közben persze jár az agyam, mint a motolla. Az orvosi eszem, amit a család női ágától "örököltem" (vagy inkább tanítottak), rögtön azt gondolja, Thunder odakint skizofréniában szenved, amit a NerveGear ilyen formában hozott elő. Az az eszem pedig, amelyik odavan a szellem- és más mitikus történetekért, értelemszerűen azt súgja, ez valami megszálló lélek lehet, ami nem feltétlenül jelent jót.
Akármi is legyen, közöm úgysincs hozzá. Ez a srác magánügye, én meg nem fúrom bele az orrom.
-Ha mégis közbeavatkozik, majd küzdök vele is. -vonok vállat. -Engem nem zavar, megesik az ilyesmi. Volt már dolgom hasonlóval. Amíg veled nem akar semmi rosszat csinálni, addig őt is látom szívesen bármikor.

//*User is belepirul a zoknijába a "gyönyörű lány" olvasatán  *
No, és akkor ez részemről záró Köszönöm, és folytatjuk ^^//

Hevesen rázom a fejem az újabb bocsánatkérése hallatán. Ugyanmár, csalódás a fityfenét, én meg apáca vagyok. Miért csalódnék? Ha ez a helyzet, akkor ez a helyzet, és ezt így kell elfogadni. Ámbár mikor meghallom, hogy vírussal van dolga és nincs sok ideje hátra, digitális test ide vagy oda, úgy érzem, hogy kifut az arcomból a vér az ijedtségtől.
-Vírus? Mivan? Jézusom, ugye nem fogsz.... -kerekedik el a szemem, de nem bírom kimondani a szót. Olyan helyes és kedves srác miért pont az ilyenekkel történnek szörnyű dolgok?
~Telepítsd fel rá az avastot vagy valamit és kész.~
...Richard Parker, ez a szokottnál is ízléstelenebb poénod volt, hagyd abba.
Érdeklődve hallgatom a rövid magyarázatát a "vírusnak" - avagy nem is tudom, miként gondoljak rá hirtelen, úgy ledöbbentett az iménti megszólalása az időről. Leülök mellé a padra és ha engedi, megfogom az egyik kezét.
-Akkor itt a vége, legyen döntetlen. Megsebeztelek, de úgyis nyertél volna. -kacsintok, majd a menüben megkeresem, le lehet-e zárni a párbajt ilyen opcióval. Ha igen, megteszem, majd elnyomom még magamban egyenlőre a szégyenérzetet, hogy pont egy beteg embert szúrtam ki magamnak. Bár mentségemre legyen, hogy nem tűnt annak.
-Kicsit még pihenjünk, aztán tudod mit? Meghívlak valamire. Bárhova mehetünk, csak a kocsmákba ne... -borzongok meg egy pillanatra, de hamar elmúlik. ÁK érdeklődve hallgat minket végig, és mikor a párbaj hivatalosan is véget ér, lenyugszik és a mancsát nyalogatva vár, hogy megyünk-e valahova avagy sem. Én legalábbis szeretném, ha Thunder elfogadná a meghívásom, úgy nyugodtabban beszélgethetünk.
-Tudsz esetleg egy jó helyet, vagy szeretnél-e konkrétan menni valahova? -kérdezem még, legalábbis ha elfogadta a meghívásom.