Jun vs. Chan-chan

//*user fejéből kipattan a hirtelen ötlet, hoppssz*//

Egykedvűen bámulom a kirakatokat, néha felsóhajtok, de anélkül megyek tovább, hogy bármit is vennék. Egyszerűen nincs kedvem ma semmihez, se harchoz, se küldetéshez, se henyéléshez. Bár az is igaz, hogy mostanában senki nem ér rá semmire, mintha vizsgaidőszak lenne, vagy mi a szösz. Egyszerűen pang az élet és kész. Valószínű, hogy a nyolcadig boss ütésének izgalma teszi, de a lényeg úgyis az, hogy 'a Chancery halálra unja magát'.
Próbáltam hívni Jay-t, de szorgosan tanulgat, Yuichit rendre valami nőtársasággal látom, Kyuushiro a bossharcra készül, Petert nem zavarom, másokat meg alig ismerek. Hiába pörgetem a barátlistámat, tudom, hogy mindenkinek van valami dolga, amibe én már nem férek bele. Möra-Möra, egyedül maradtál megint.
Álomkelő egykedvűen ballag mellettem, néha megáll, néz, esetleg megindul kergetni egy digi-egeret az utca kövei felett suhanva. Ő legalább jól érzi magát, már amennyire ezt látni rajta. Őszintén mondom, egyre többszőr csal mosolyt az arcomra a kis gonosztevő.
Az egyik ilyen a vadászata után büszkén fordul hátra, szájában a pixelpatkánnyal, ami kisvártatva kék alkotóelemeire is hullik. Egy ideig keresi, majd visszatér a lábamhoz, hogy kövessen. Mintha ma különösen kedvesen viselkedne, ami gyanús, nem szokott sosem ilyen lenni. Már pont töprengenék a dolgon, mikor egy nagyot ásít és körbenéz, mintha keresne valamit. Valószínűleg megtalálta, mert megindul egy ismeretlen irányba.
Nem szaladok rögtön utána, mert egy gyönyörű katana látványa fogja meg a szemem; kezdem bánni, hogy nem kardforgatónak mentem... aztán eszembe jutnak az idők, mikor egyedül bolyongtam a városban, mert Norm kerülni kezdett.
-Álom, várj meg! -kiáltok fel, talán túl rémülten is, és elindulok arra, amerre a macska futott. nem kellett sokáig keresnem, ugyanis épp szorgosan mászott felfelé egy játékos ruháján és hátán, majd amikor elérte a vállát, nagyot ásított, megkapaszkodott, és... ez most komolyan elaludt?
-Jaj, Istenem. Bocs, nem tudom, mi ütött belé. Álom, Álomkelő, hogy villám csapna a fajtádba, ébredj fel! -próbálom nyugtatgatni az idegent, első látásra valami cuki kislány, aki biztos szereti a cicákat. Igyekszem gyorsan ébresztgetni a macskát, hogy minél előbb békén hagyhassuk szegény párát, de mikor ÁK rám is néz, láthatólag nem érti, hogy ki a fene vagyok, a Reflex-el még a kezem felé is kapkod, hogy hagyjam békén, míg a "lány" arcához meg odaoda dörgöli a pofiját. Mi a feneeee....?
-Jaj, tényleg bocs. Valószínűleg valami bug lehet. Izéé... -hiába töprengek, semmi ötlet nem jut hirtelen eszembe. -Jajistenem, nem tudom, hogy csalogathatnám vissza. Tényleg sajnálom, igyekszem... Izéé... >.>;

Meglepő dolog történt, kivételesen volt elérhető küldetés a táblán amit még senki sem vállalt el. A város utcáin nem sok magas szintű játékos mászkál, ennek egyszerű oka lehet, ismét egy boss harcra készül mindenki. Hogy hányadik boss azt nem tudom, őszintén szólva nem is érdekel. Ami fontos, hogy itt egy küldetés és csak engem várt. Letéptem a plakátot a falról majd a feltüntetett hely felé vettem az irányt. Szerencsére nem volt túl messze egy közeli kovács üzletébe kellett betérnem a részletekért. Amint beléptem az üzletbe rengeteg féle fegyver fogadott, a pult üres, csak egy csengő van amit rögtön ki is próbáltam. Semmi...ismét megnyomtam kicsit erőteljesebben majd vártam egy két percet de ismét semmi reakció. Az órára pillantottam még messze van az ebédidő szóval szünetet sem tarthat.
- Hahóó... Van itt valaki? - de semmi válasz sem érkezett, sőt a csengő kicsit hangosabbnak bizonyult mint én ezért vad nyomogatásba kezdtem. Nem telt bele egy percbe mire egy öregember előre sétált, látszott rajta hogy ép munka közben zavartam, megtörölte izzadt arcát és megkérdezte miben segíthet. Válaszul a pultra helyeztem a plakátot. Előkaparta nadrágzsebéből a szemüvegét lassan felhelyezte és lassan elolvasta a lapot. Ritka lassú öregember annyi szent, de a pénz az pénz...lassan lekísért az épület pince helyiségébe és ott elmondta mi is lenne a feladatom amiért a bőséges jutalmat ajánlotta. Elszaporodtak a patkányok és nekem kell kiirtanom őket. Nem hangzik olyan nehéznek mint amilyenre számítottam. De amint megjelent az első állat arcomon az undor kezdett kirajzolódni. Hogy lehet ilyen undorító egy élőlény mint ez? Előhúztam eddig hüvelyében pihenő fegyverem és egy jól irányzott hajítással ketté is vágtam az első kis szörnyeteget. Majd jött a második, a harmadik és így tovább...Majd dolgom végeztével felmentem a földszintre, hogy átvegyem a jutalmam. Az öregúr a szokásos lassúságával előkeresett egy tarisznyát majd odasétált és a kezembe nyomta. Őszintén megvallva nem erre számítottam, egy tarisznya ami öt aranytallért rejtett. Most komolyan ezért szenvedtem több mint harminc percet egy koszos pókokkal hemzsegő pincében? Most már értem miért nem vállalta még el senki... Idegesen lépdeltem ki az üzletből az ajtót erőteljesen becsapva magam után ezzel érzékeltetve az öregnek, hogy mennyire nem vagyok elégedett a jutalommal. Ép indultam tovább amikor egy lány kiáltását hallom magam mögül. Mielőtt még megfordulhattam volna valami elkezdett felmászni a ruhámon.
- Mi a... - végig se tudtam mondani amit szerettem volna de máris valami szőrös állat fészkelődött a nyakamon és az előző kiáltás tulajdonosa sűrű bocsánatkérések közepette próbálja visszaszerezni az állatkáját. De az állat meg sem mozdul, sőt mintha szuszogna is. A lány lassan nyúl az állat felé aki válaszul majdnem megkarmolta.
- Megpróbálom majd én levebwwww - ez szép...most már tudom milyen íze van egy macskának. A gazdáján egyre inkább látszik az aggodalom, talán nekem is kéne valamit tennem az ügy érdekében. Megmarkoltam a kis bestiát aki ágynak használja az arcom és próbáltam leszaggatni magamról, sikertelenül.
- Semmi baj. Mindjárt kitalálok valamit. - körbenéztem majd a közeli szökőkút látványa elég hívogatónak tűnt. Gonosz mosoly tűnt fel az arcomon. De ezt én tényleg akarjam? Hjaj egy próbát megér. Elkezdtem futni az irányába majd felpattantam a peremére és beledőltem a szökőkútba. Teljesen lesüllyedtem az aljára csak néhány aprócska buborék ment fel a felszínre. Majd a pillanatnyi elégedettségem teljesen odalett amikor megtapasztalhattam milyen érzés ha egy macska beleágyazza a nyakamba a körmeit. Kiáltásra nyílt a szám, ami nem a legjobb ötlet volt, mivel az összes levegő kiáramlott rajta. Heves kapálózásba kezdtem, hogy valaki húzzon ki a vízből.

Kicsit megijedtem, mikor próbálta leráncigálni magáról az álmok, áruló kis bestiát, de tudtam, hogy baja úgyse eshet, hisz védett helyen vagyunk. Álomkelő viszont szemmel láthatólag ragaszkodik új gazdijához, engem meg nem akar a közelében látni. Nemáá'. Végén tényleg én leszek a pettelen idomár, hisz ő már a második, aki leszakad rólam még a rendszer szerint is. A végén elmegyek kardforgatónak, és megszerzem azt az előbb látott katanát.
-Semmi baj. Mindjárt kitalálok valamit. -szólt a lány, és némi idő után elindult egy szökőkút felé. Áááá, már értem, viszont... szerintem... nem jó ötlet... lefröcskölni jó, de nehogy bele merj ugra...
...

Beleugrott.
Szinte látom, ahogy az animékhez hasonló, könnycsepp alakú izé megjelenik a döbbent arckifejezésem mellett. 
Gyorsan odaszaladok, amint észbe kapok, és persze gyanússá válik, hogy a lány még nem jött fel. Lenézek, és a víz felszínén át látom az enyhe fényben, hogy valami baj van. Mondjuk tény, hogy a macskának már el kellett volna engednie szegény párát, de...
-Nyááááááááááá! FFFFFFF!
Egy szürke-fekete bomba robban a képembe, életcsíkomat zabálva, majd csuromvizesen-szerteágazó szőrmével megállapodik a kövezeten. Hát, legalább új barátunkat elengedte, aki lassan feljöhetne a vízből, ha fel tud. Kicsit írtózom tőle, mármint a víztől, de megkapaszkodom a szökőkút szélén, a másik kezemmel pedig a víz alá nyúlok, hogy ha megfogja, könnyedén kiemelhessem, vagy legalábbis segítsek neki kijutni.
Álomkelő mitn egy rémült vad liheg a kövezeten, karmait egyenesen belevájva a kemény anyagba és marhára nem érti, hogy mi történt.

-Jaj, istenem, tényleg bocsi. Jól vagy?

A szent fény, látom a fényt végre kiérhetek ebből a sötét alagútból, vagy legalábbis ezt gondoltam miközben a víz alatt kapálóztam. Már nem érzem magamon a macska vizes testének súrlódását. Eszeveszetten kapálóztam, hogy valamiben meg tudjak kapaszkodni és kihúzhassam magam a vízből. Majd hirtelen a semmiből elém bukkant egy hosszú dolog, megragadom, miért is ne ennél rosszabb már nem lehet. Majd amint megrántom picikét a kart a felszínre segít. A vízből kiemelkedtem mint valami szörnyeteg, aki mohon kapkod a levegőért. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez az egész hogy történhetett. Ennyire hülye lennék, hogy nem tudok kimászni segítség nélkül egy szökőkútból? 
- Kösz, hogy kisegítettél - mosolyogtam a lányra aki ismét bocsánatot kért. - Persze, még élek. Nem kell ennyiszer bocsánatot kérned nem a te hibád. - vigyorogtam közben próbáltam a fülemből kilökni a benne maradt vizet. A páncélom teljesen átázott, a hajam romokban és elég sokan megbámulnak. De már késő mindegy, ami történt megtörtént, és ez mind annak a kis bestiának köszönhető. Szúró pillantásokat vetettem rá, látszólag neki sem tetszek már annyira mint az elején. De egyszer remélhetőleg szép emlékként fogok visszagondolni azokra a napokra amikor nekifutásból landoltam egy szökőkútban. Szerencse, hogy nem tél van most jól megfáznék.
- Milyen jó érzés, érzem a szelet. - miközben szélesre tártam karjaim éreztem ahogyan a hideg szellő keresztül halad és végigsimul a testemen. Csodálatos, ha valaha is kell egy pet biztos a szél lesz az. Nem kér enni, se inni, és még szőrt sem hagy maga után. Kicsit kezdett fura lenni, hogy mindenki bámul először arra gondoltam, hogy a kis jelenet miatt, de aztán észrevettem, hogy még mindig benne állok a szökőkútban. Akkor az aggodalmaskodó lány ezért tűnik ennyivel magasabbnak. Kimásztam majd leültem a peremére és lehúztam a lábamról a cipellőt, hogy kirázzam belőle a maradék vizet is. Majd letettem magam mellé száradni. Meglepően kényelmes volt ülni a szökőkút oldalán, talán kicsit furcsa is. Mintha valami hiányozna de mi is.. mi is.. A ruhám megvan, sisakom nem volt, se köpenyem, ékszert nem hordok, cipő mellettem és a fegyver az oldalamon...lenne...
- Hol van? - pattantam fel ijedt tekintettel, a fegyverem eltűnt. A csodás kis fegyverem. Hol van? tekintettem körbe, a macskára, a földet körbepásztáztam a szememmel, visszarohantam a bolt elé.
- A szökőkút? - megfordultam és mint akinek már semmi se számít ismét nekifutásból bele...Sosem tanulok... Majd hirtelen az alján megpillantottam a csodálatos kis pengét. Megragadtam, majd elrugaszkodtam szökőkút aljától. Szélsebesen feljutottam a felszínre szinte kipattantam a vízből kezemben a fegyverrel.
- MEGVAAAAN! - elégedetten másztam ki és törölgettem meg. Talán mégsem vagyok ma olyan peches. - Most már minden rendben van. - habár talán mégsem, a lány biztos hülyének néz a jelenet miatt.

-Bocsi. -mondom megint, majd a szám elé kapom a kezem, mintha egy titok csúszott volna ki rajta. Istenem, pont most mondta, hogy nem kéne ennyiszer bocsánatot kérnem, én hülye. Nembaj, de most már ez volt az utolsó, beccsó!
Álomkelő alaposan megrázza magát, hogy megszáradjon, majd sértődötten leül és elkezdi a mancsát nyalogatni. Na de kérem, most rendezett jelenetet, igazán mutathatna némi megbánást. Hiába, ahogy a régi mondás is tartja, ilyenek a macskák, régen istenként tisztelték őket, és erre örökre emlékezni fognak. 
Leülök a szökőkút szélére és én is próbálom kilihegni magamból az izgalmat. Persze csak hittem, hogy ennek vége, mert a lány hirtelen felpattan és idegesen elkezd kutatni valami után.
-Hé, mit.... mit keresel? -próbálom kérdezni, de nemigazán válaszol. Nem tehetek mást, várok, hiszen amíg nem tudom, mit keres, nem is fogok tudni segíteni neki. Mikor beleugrik a vízbe, ijedten felpattanok és már készülök, hogy megint segítsek neki, de ezúttal könnyedén kiemelkedik győzedelmes kiáltással, mint valami ókori hős. Szinte mögé képzelem a kellő effektet, ahogy a fénysugarak glóriába fogják az alakját. A tekintetem viszont rásiklik a keresett tárgyra.
Aaaaa...
Najó, ebben a játékban mindig fogok olyasmit találni, amire bekapcsol a fangirl-mode nálam?
-Istenem! Ez a leggyönyörűbb kés, amit láttam! -habár gondolkozom. Árnyharcoshoz túl nagy, de kardforgatónak kicsi. Mi lehet akkor ez a lány, melyik kaszt? Nézzük csak, íjász-kardforgató-idomár kizárva, maradt az árnyharcos, a harcos meg a harcművész. Árnyharcost kizárhatjuk, hisz annak amúgy is két kése van, a másik kettővel meg még sosem találkoztam közvetlenül, de mindig is kíváncsi voltam, milyenek lehetnek. -Milyen statjai vannak? Gyönyörűszép*.*

Amikor kipattantam a vízből a macskás lány szinte csillogott. Úgy érzem túlságosan lenyűgöző voltam. Hát igen, ilyen az élet, túlságosan lehengerlőnek születtem és a legcsodálatosabb emberek tudják a legjobb fegyvereket forgatni. Teljesen elvoltam telve a büszkeségemtől.
- Igen ez a világ legcsodálatosabb és legerősebb fegyvere, mindenféle legendák születtek már róla, a legtöbb játékos nem hisz a létezésében. Ez itt a Vorpal Blade. A legjobb kovácsok dolgozták ki és vésték  bele a mintát. - tartom felé büszkén. Végre van aki értékeli eme fenséges tárgyat. Kicsit  elgondolkodni látszik a lányka, mialatt nézegeti a fegyverem én inkább a kis társával szemezgetek, jobb félni mint megijedni. Nem szeretném megismételni még egyszer a kútba ugrós jelenetem. A ruhám is kicsit rám tapadt. Talán az lenne a legjobb ha átöltöznék...Talán majd később. 
- hát... - erre a kérdésre nem számítottam... hazudni pedig nem szeretet... - Izé... Tudod, az igazi ereje nem a statok alapján mutatkozik  meg egy fegyvernek. A Vorpal Blade egy szerény fegyver ezért egy pont pluszt ad erőre, legalábbis egy külső szemlélő szemével úgy látszik. de valójában Isteni erőkkel rendelkezik. - büszkén húztam ki magam, kicsit megkönnyebbülve, hogy sikerült ebből a kellemetlen helyzetből is kikecmeregnem. Egy kis ideig figyeltem ahogyan a lány nézegeti a fegyvert majd egy könnyed mozdulattal belehelyeztem a tokjába. Olyan érzésem van mintha elfelejtettem volna valamit...de mit...megvan!
- Amúgy a nevem Jun - mutatkoztam be illendően és nyújtottam felé a kezem barátságosan. - örülök hogy megismerhetlek. - Kíváncsivá tett, hogy vajon ez a lány hogy tudja irányítani az állatkáját. Állatidomárnak látszik, és ha jól emlékszem azok a petjükkel harcolnak. Különös, ez a játék tele van furcsa dolgokkal, néhányan képesek több fegyverrel harcolni, vannak akik hatalmas páncéllal tudnak mászkálni és vannak akik petjüket irányítva harcolnak. Habár úgy látom ez a lány kissé peches, meglógott tőle az állatkája és új gazdát keresett magának, szerény személyemben. Vajon mindenki állata ilyen? Ha jól emlékszem anno már volt szerencsém egy pandával játszani és az falánk volt mint a gazdája... nem értem.
- Mondd csak, a kis társad mindig ennyire hallgat rád? - szúrós szemmel néztem a kis bestiára, van egy olyan érzésem, hogy nem igazán fog szeretni...

Érdeklődve hallgatom végig a magyarázatot, bár nem tudom, szégyenkeznem kéne-e vagy sem amiatt, hogy ezelőtt még sosem hallottam a Vorpal Blade-ról. Illetve maga az elnevezés ismerős, de nem tudom, itt hallottam-e már vagy még odakint. Teljesen mindegy végülis, hisz kétségtelen, hogy a minta rajta, a kidolgozás egyszerűen szemkápráztatóan csodálatos.
Azon mondjuk nem csodálkozom, hogy csak egy statot ad. -Majd nagyobb szinten többet fog adni, nem? -kérdezem, bár a válaszban biztos vagyok, hogy igen, hisz alapvetően minden MMO-ban így működnek a fegyverek és páncélok. Az elején kevés pluszpontot és védelmet nyújtanak, de ahogy telik az idő, úgy lesznek egyre erősebbek és strapabíróak a felszerelések is. Én is egy késsel kezdtem, és most egy erősebb valamim van, amit a céhbankból "csórtam", miután biztos lettem abban, hogy senkinek nem kell. Persze ki fogom fizetni valahogy, csak legyen is miből... és a fegyvert is vissza fogom rakni, amint kinőttem, hisz nem csak én vagyok kezdő idomár sem a céhben, sem a játékban.
Mikor bemutatkozik, én is sután felállok a helyemről, megtörlöm a vizes kezem a nadrágomban és viszonzom a gesztust, ahogy azt illik. -Én Chancery vagyok, örvendek. Ő pedig a petem, Álomkelő, az engedetlen. -nézek én is a cicus felé, aki továbbra is a maga világával van elfoglalva, ahogy szokott.
-Harcokban mindig hallgat rám. -válaszolom. -De csatán kívül egy engedetlen és makacs szamár. Ilyen a természete, mint egy igazi macskáé. -mosolygok. Valóban, így utólag belegondolva ha csatára kerül a sor, ÁK-nál engedelmesebb fegyvert el sem tudok képzelni, de azon kívül... inkább hagyjuk, ne is beszéljünk róla. Talán nagyobbra nőve ez is változik, de addig kibírom.

Látszott rajta, hogy tetszik neki, büszkeségem teljében voltam. Végre van aki értékeli az én kis társamat is. 
- Persze..idővel... - böktem ki, ismét túléltem egy kellemetlen kérdést, de azt nem tudom biztosan mi lesz a következő kérdése, jó ötlet volt eltenni a fegyvert, legalább kicsit terelődik róla a figyelem. Majd a bemutatkozásom után ő is bemutatkozott és a kis szörnyeteget is. Elég találó neve van a macskának, álmaimban sem képzeltem volna, hogy ennyi gondot tud okozni egy ilyen kis állat. De bármennyire is nézem nem tudom elképzelni, hogy harcokban a gazdája utasításait követné. Habár, az még furcsább lenne ha fogná magát harc közben és elmenne egerészni vagy hasonló...
- Érdekes kis állat. Annyira furdal a kíváncsiság, mondd csak lenne kedves egy baráti párbajhoz? Mindig is érdekelt, hogy az idomárok, hogy tudják kezelni a petjüket. - vigyorogtam a lányra remélve, hogy elfogadja a kihívást és akkor máris küldhetem neki a csata értesítőt. Egy egyszerű fél életes harcra. De ez egy érdekes kérdést vetett fel.
- Izé..még sosem harcoltam állatidomárral, szóval a fél életes harcban a pet fél élete is számít győzelemnek? - kérdeztem kicsit zavarodottan, túl sok szabály túl sok gond. De mégis ez a sok érdekesség teszi ki ezt a játékot. Közben az is feltűnt, hogy nem egy küzdőtéren vagyunk, szóval a városban fogunk harcolni. Ez kicsit feltüzel, főleg mert nem gondoltam volna, hogy itt is engedélyezve van az ilyesmi. De végül is ezen felesleges meglepődnöm, még a játék is leborul lábaim előtt...Körbe futtattam kicsit a tekintetem az utcán, szerencsére elég szélesnek tűnik, hogy kényelmesen elférjünk.

Már pont ülnék vissza a helyemre, mikor Jun érdekes kéréssel áll elő. Hogy párbajozzunk. Kicsit meglepődöm, pedig nem kéne, itt lépten-nyomon felkérhetik párbajra az embert. Eltöprengek, de végül helyeslően bólintok, hisz mi vesztenivalóm lehet. Párbajban nem lehet meghalni, azt hiszem, és talán némi jutalmat is kapok érte, ami elősegíti a haladásom felfelé. Még mielőtt elfogadnám a felkérést, érkezik egy kérdés is, ami miatt megáll a levegőben a kezem.
-Igazából fogalmam sincs. Eddig csak teljes életes párbajaim voltak, ott tudom, hogy a pet élete is számít. Hiába nem sebeztél semmit az idomárba, ha a pet élete nullára esik, vesztettem. Valószínű, hogy első ütésnél és fél életnél is így zajlik, ha más nem, most valahogy kipróbáljuk... hacsak nem vagy elég ügyes hozzánk. -vigyorodom el. Majdnem elárultam magam azzal, hogy nem bízom a győzelmemben, hisz eddig minden esetben vesztettem. A Pengék Táncán arattam egy szál győzelmet, szóval nem valami eget rengető a sikerem ezen a téren. Bár úgyse vagyok az a típus, aki szeret harcolni mások ellen, akkor már inkább mobolok óraszám.
Elfogadom a felkérést. Álomkelő is megérzi, hogy készül valami és a lábam mellé áll, farka izgatottan leng ide-oda. A közeli NPC-k, akik hatósugárba kerülhetnének, félrevonulnak, és úgy tűnik, pár játékos is izgatottan néz felénk, mikor felvillan a nevünk és elindul a visszaszámláló.
-Sok szerencsét. -emelem fel a pálcámat. Ha úgy vesszük, jól is jött ez a harc, kipróbálhatom az új felszerelésem.
Mikor a visszaszámlálás véget ér, egy intéssel küldöm harcba Álomkelőt, aki egy rohammal indít jun felé. Közben megpróbálom használni ellenfelemen a Pirokinézist, de nem működik, tehát az ő képessége jóval erősebb az enyémnél. Sebaj, legalább az elején kipróbálhattam, hogy erre nem támaszkodhatok. Viszont... hoppá... Álomkelő Reflexe így is működésbe lép majd vajon?

- Sok szerencsét Chancery. - emeltem fel szintúgy fegyverem élével ellenfelem felé. Azt hiszem ez amolyan tisztelet jele vagy ilyesmi. Még épp, hogy lejárt a számláló és máris felém rohan a kis macska. Szóval még pikkel rám a kis rosszcsont. Miközben vadul rohan felém az állat, feltűnt, hogy a lány nagyon koncentrál valamire. Az elméjével irányítaná a petet? Nem, valamire készül...de mire...hmm... De nem töprenghettem tovább ilyesmin, mivel az állatka már előttem volt támadásra készülve. Majd aggódok a többi dologért akkor ha eljön az ideje, majd előrántottam a fegyverem, azonban az állat nem tért ki előlem továbbra sem. Nem fogom ezt a véletlenre bízni.
- Change - mondtam ki a parancsszót és a lány irányában lévő kis sikátorból egy dobozzal helyet cseréltem. Azt már nem láttam, hogy a macskek hogy reagálta le a hirtelen eltűnésemet. De a lány reakcióját sem akartam megvárni, már nem egyszer kerültem bajba a lassúságom miatt. - Hijááá! - egy egyszerű vágást intéztem hátára. Remélve, hogy talál is. Majd a vágást követően, kicsit nehéz helyzetbe kerültem, mivel a sikátor zsákutcának bizonyult szóval arra nem futhattam, és a lány is meg a pet is elég közel kerülhetett hozzám. A fenébe, túl korán cselekedtem megint...miért kerülök mindig nehéz helyzetekbe? Villámgyorsan végigpásztáztam a tekintetemmel a környéket, az emberek láthatóan arrébb vándorolgattak, ezzel teret adva nekünk a küzdelemre, és nem sok dolog van ami mozgathatónak látszik. Túl kevés az információm az ellenfél kasztjáról ez kicsit lehangol, talán tényleg át kellett volna olvasni azt a fránya oktatókönyvet...de olyan hosszú volt...miért nem lehetett videóba beleágyazni röviden és tömören az anyagát...kezdem utálni ezt a játékot...a legmodernebb technológia és képesek olvastatni az embereket...
- mondd csak a kis házi kedvencednek is van valami képessége mint nekünk? - kérdeztem a lánytól mosolyogva, remélve hogy a kedves gyermeki mosolyom megtöri a szívét és elárul egy két dolgot ami hasznomra válhat.

Pontjaim :3 :

Még mielőtt Álomkelő odaérhetett volna, a lány eltűnt a színről. Hát, legalább az végigfuthatott az agyamon, hogy ezek szerint teleportálni tud, és ezt máris kihasználta. Vagy valami más, mert a helyén megjelent valami doboz. Hol láthattam ilyen dobozokat...?
Sajnos sosem volt az erősségem az, hogy megfigyeljem a környezetem csaták előtt, így fogalmam sincsen. ÁK viszont puffogva megfordul és elkezd felém rohanni, tehát vagy nekem támad, vagy az ellenfél a hátam mögött van....
Nem is tudok megfordulni, érzem az ütés erejét, de az életcsíkom nem mozdul. A páncélérték vesztett az erejéből, de még mindig tart, ami jó hír. Mégis érdemes volt picit kölcsönözni a céhtől, mert az előző pontjaimmal már a csíkom is lefelé csúszna. Hehe, tiszta tank leszek a végén.
Álomkelő akkor rohan el mellettem, mikor megfordulok, és lám, igazam van. A lány ott áll egy halom hasonló doboz közelében. Érdekes skillje van, az már biztos, jó lesz megjegyeznem, hogy legközelebb is számíthassak rá. A kérdése viszont, nem tagadom, kicsit hirtelen ér, viszont elő is jön belőlem a tanárnéni. Ez most csak egy párbaj, és ki tudja, talán idővel bajtársak leszünk egy boss harcban, szerintem nyugodtan kaphat választ.
-Persze, hogy van, de valószínűleg ugyanúgy nem használhatja, mint én. -mosolygok, de ennél több válaszra ne várjon. Egyenlőre még harcban állunk, utána szívesen mesélek neki, de addig még nem. Igazából amúgy sincs értelme a titkolózásnak, hisz nem használhatjuk a képességeinket, de azért óvatos vagyok. ÁK-é passzív, és arról nem sokat tudok, így valószínű, hogy az a ponthátrány ellenére is működhet.
Természetesen miközben töprengek és csacsogunk, Álomkelő nem tétovázik. Még én is elcsodálkozom azon, mennyivel gyorsabb, mint még az első szinten. Érdemes volt tanulnom a Nova-beli vereségből és némi pontot raknom a sebességünkre is.


Chan: Full, páncél: +7 (Erő alapján számoltam, ugye az a sebzés nálad? o.O)
ÁK: Full

Érdekes, jobb ha odafigyelek az állatkára mielőtt még valami komoly dolgot tesz. Fél szemmel mindig rajta leszek...de a zsákutcából nem igen tudtam hová menekülni egy támadást így is sikerült beszednem. Csak úgy végigkarmolt a testemen, sok kis vörös pixeldarab szálldosott mindenfelé, szerencsére a pet támadás után lepattant rólam. A páncélom még megvan szerencsére, de vörös zónába lépett, a fenébe... miért nem vásároltam meg azt a vértet is...főleg mivel akciós volt. A lány életsávja sem csökkent, ami azt jelenti neki is van még elég páncélja. Nem rossz, az előző ellenfeleim páncélja sem tartott sokáig akkor az övé sem fog. 
- Vigyázz! - kiáltottam el magam és mutattam a szökőkút irányába. Ha odafordultak ismét egyet vágok a lány hátán és elrohanok mellette a szemben lévő kis mellékutcába. Ha viszont nem nézett oda támadási kísérlet nélkül teszem ugyanezt. Egy kis fogócska nem árt. Berohantam a szűk kis utcába, rohantam tovább majd az első fordulónál lefordultam és ismét elkiáltottam magam.
- Kapj el ha tuuudsz~ - fogócskában verhetetlen vagyok, de valamiért mégsem merek megfordulni. Lehet máris mögöttem van? Nem az kizárt csak nem ilyen jó a reakció ideje...vagy lehet mégis? Áh így csak megfájdul a fejem. Majd elértem a harmadik utcához, ahogy rögtön amint fordulhattam egy halom doboz látványa fogadott, egyik szerencsére üres és nyitva is van belepattantam és magamra húztam a fedelet. Tökéletes rejtekhely, kicsit szűk de majd meglephetem. Csendben vártam az áldozatom, minden kis neszre odafigyelve, észlelés jártasságom miatt jobban is tudva ki közelít. Már alig várom hogy láthassam az ijedt arcát, kuncogtam magamban és csak vártam tovább.


//Igen az erő a sebzésem :3 //

Pontjaim:

//Amúgy mókás, hogy lefele görgetve az egyik avatarkép az egyik, a másik a másik irányba dönti a fejét :3 (mondjuk nálam már készül az új XD)//

-Vigyázz!
-Mire?
Természetesen egy hülye liba vagyok és reflexszerűen megfordulok, de nem látok semmit. O, a francba, csapda. Újból érzem a fura ütést, és a páncélom értéke újból lecsökken, de még éppen hogy tart. Még egy ütés, és már az életpontjaim bánják. Bár kicsit büszke vagyok arra, hogy immár a második kört bírtam ki full hp-val a találatok ellenére, jobb lenne, ha erőt vennék magamon és komolyan venném.
Azt viszont Jun elfelejti, hogy Álomkelőnek elég a parancs és teszi a dolgát, amikor csak lehet, méghozzá önállóan. A kölyök vadmacska pedig nem is hezitál, ő magasról tojik arra, mi lehet a szökőkútnál, hanem ugrik és ugyanúgy megkarmolja az ellenfelét, ahogy ő engem, legalábbis ha elég magasra jut egyáltalán.
Mikor megfordulok, a lány már rohan és inzultál, hogy kapjam el, amennyiben képes vagyok rá. Oké, én benne vagyok. Az osztályomban anno csak én tanultam meg, hogyan kell futni, pontosabban futás közben lélegezni, és így minél messzebbre jutni. Orron be, szájon ki, és mélyeket. Álomkelő viszont nélkülem is szorosan a nyomában marad, hisz végig a sarkában loholt, a gyorsaságunk pedig azonos, tehát tehetek akármit, úgyse érem utol.
Jun hirtelen befordul és szem elől tévesztem, a petemmel egyetemben. Mire odaérek, csak azt látom, hogy ÁK nagyon kaparássza az egyik doboz oldalát és nyávog, hogy ő harcolni szeretne. Elvigyorodom, és tudom, hogy a magam ötven kilogrammjával nem vagyok egy nehéz eset, ráülök a kérdéses dobozra - hisz biztos vagyok benne, hogy Álom látta, hova bújt az ellenfél, és azért kaparássza azt.
-Na most legyen nagy a tudományod. -nevetek, de valahogy rossz előérzetem van arról, hogy ott üldögéljek...
Vagyis le kéne inkább szálljak.
Vagy nem...?
Nem, nem teszem... de erős késztetésem van rá, hogy megtegyem.

HP: Full, Páncél: +1
ÁK: Full

Az a fránya macska...nem gondoltam volna, hogy ilyen okos, amíg a gazdáját sikerült átvernem ő csak úgy simán megkarmolt. Oda a páncélom is és egy kevéske életpontomnak is. De minden rendben, már csak idő kérdése, hogy a lány felnyissa a ládát, vagy elhaladjon mellette és akkor már harmadszor támadhatom a hátát. Nehézkesen de sikerül visszatartanom a kuncogást, majd hirtelen egy kaparó hangra füleltem fel. Mi a...egy patkány? Nem, az nem ilyen hangos...ez a macska. Maradj türelmes Jun, ha a macska itt van a gazdája sem lehet messze. Türelmesen vártam pár másodpercet, majd hirtelen megnyikorgott a ládikó. Itt van, biztos a macska ráugrott a dobozra, hogy jelezzen a gazdinak. Próbáltam a hátammal felnyomni a láda tetejét, széles mosollyal az arcomon, ami nem tartott sokáig ugyanis a láda nem nyílik. Beszorult volna? Kezeimet a tető felé emeltem és azokkal együttes erővel nyomtam. De meg sem mozdul. Lehet mégsem a macskát hallottam, és valaki rám tett valamit. Az életemet ebben a dobozban fogom leélni, étel és ital nélkül. 
- Héé, van ott valaki? - kiáltoztam, remélve hogy valaki meghall, szerencsére, vagy talán épp szerencsétlenségemre valaki tényleg volt ott. Csak az a valaki pont a lány. Túl járt az eszemen. - Engedj ki. - dörömböltem a láda tetejét ami meg sem moccant. Még sosem vertek át ily módon. 
- Hány ládát pakoltál rám? Nagyon nehezek. - nyöszörögtem tovább, főleg mert kezdett nagyon meleg lenni odabent. Egyre jobban kopácsoltam, majd végül meguntam és összeszedve minden erőmet próbáltam feltolni, sikertelenül. Ha létezik olyan dolog amiben nem jeleskedem az a súlyemelés. Ha ennek vége, biztos megvásárolom azt a fránya jártasságot és többé nem lesz ilyen problémám. Fenébe, a képességem sem működik idebent...
- *szip* Ez nem vicces. *szip* Nyisd ki a ládát kérlek. - törölgettem elképzelt könnyeimet és szipogtam tovább, hátha megesik rajtam a szíve és kienged. Majd ha sikerül és kienged teljes erőmből pattanok ki a ládából és pattogok keresztül a ládahegyen, majd rohanok a következő utcáig, ahol lesben állva várom ellenfelem. Azt már nem tudom, hogy vajon a pet vagy a gazdája ér előbb utol de az biztos, hogy támadni fogok.

Pontjaim :3:

Elégedetten vigyorgok, mikor elkezd könyörögni, hogy engedjem ki. Na, azt már lesheti. Szépen várok egy darabig, amíg fel nem adja, vagy ha ki is engedem, ÁK majd lesben áll, ráugrik és kikarmolja belőle a lelket is. Az elhatározásom akkor válik még erősebbé, mikor megszólal:
-Hány ládát pakoltál rám? Nagyon nehezek.
-Egy ládát sem pakoltam rád, én ülök a tetején... -még hogy nagyon nehezek. Dehogy vagyok én nehéz. Egy nyikhaj srác is képes felemelni. Mégis mit képzel magáról ez a kis...?
Na, nyugi, Möri, ez csak egy kislány, természetes, hogy nem olyan erős, mint egy férfi. Nyuuugiiii.
-ÁK, készülj. -szólok rá a vadmacsra, aki le is kushad a földre, mint a támadni készülő oroszlán a vadonban, tekintetét a ládára szegezi. Lassan lecsúszok a szélére, majd elengedem. A kislány ekkor mág szipog, mire fogom magam és felemelem a láda tetejét.
-Most! -üzenem a macskának, aki már ugrik is, mint a bolha. Jun pedig szintén, de olyan fürgén, hogy csak pislogni tudok, mint hal a szatyorban. Jómagam nem követem őket, csak ráérősen elindulok tova az utcákon, hogy kerülő úton akadjak Jun elé, és így, meglepetésből rávághassak a Késemmel. Ugyan csak picit sebzek vele, mindössze kettőt, de talán pont megteszi, feltéve, a macska mennyire tudja tenni a dolgát.
Álomkelő persze üldözi az áldozatát, ahogy csak tudja, ha esetleg eléri, megpróbálja megkarmolni egy kicsit. Persze ez nem jelenti azt, hogy Junnak ne lenne sikere, hisz Álom még csak kölyök, a Reflex sem aktív ezek szerint, és arra nem számított, hogy a lány egyből lesbe kuporodik, miközben ő ilyen közel van hozzá. Kedvét a dolog viszont nem szegi, mert egyből visszacsap, amennyire csak tud, sőt, lehetőség szerint megpróbál a lányra akaszkodni, hogy, ahogy említettem, kikarmolja belőle a lelket is.

HP: Full, páncél +1
ÁK: 9

Nevetve pattantam ki a ládából, végre szabad vagyok, majd egy macska karmait éreztem belemélyedni a lábamba. Nem sokat törődtem vele, miközben szökelltem fel a ládákon valahogy lekeveredett rólam. Néha hátrapislantottam, de nem láttam a lányt, biztosan meggyűlt a baja a ládákkal. Sietve rohantam, már láttam a következő sarkot ahol elrejtőzhetek és most már tényleg sikerül összehozni egy lesből támadást. Teljesen a falhoz szorulva vártam fegyverem a mellkasomhoz emelve, készen a támadásra. Nem kellett sokat várnom, máris észleltem, hogy valaki vagy valami közeledik. De mivel alacsony a jártasság ezért nem sikerült rájönnöm mégis melyikük. Sőt még az is benne van a pakliban, hogy nem is ők azok hanem valaki aki erre sétálgat...és átmászott pár ládát...Biztos ők azok. Egyre közelebbről és közelebbről éreztem a jelenlétet. Várj még Jun még egy kicsit közelebb jön és...most! Ugrottam elő rejtekemből és vetettem magam rá áldozatomra, ami a macsek volt. Próbáltam beleágyazni fegyverem mint ahogyan azt a gazdájával is meg annyiszor megcsináltam a nap folyamán. Hunyorítottam a bestiára.
- Nekünk még van egy elintézetlen ügyünk Cicus - kezemet hívogatóan felé nyújtottam, készen arra, hogy most igen is birkózni fogunk. Körbefordítottam a fejem a kis utcában, de a lány sehol. Szóval tényleg kettesben vagyunk. Majd ha a macsek nem akkor én nyúltam érte, mielőtt még karmolhatott volna, megragadtam a mancsait és egy kicsit furcsa keringő szerű jelenetet adtunk elő. Heves kapálózása engem is megviselt, ide oda sétáltam vele, néha nekivezettem magunkat a falnak, néha pedig az elesés szélén álltunk. Miközben vergődtünk a macskával, eszembe jutott, hogy a gazdája lesben állhat, és bármikor orvul ránk támadhat.
- Talán még hasznomra is válhat a helyzetünk. Kis emberi...akarom mondani állati pajzsként. - vigyorogtam a kis foglyomra.

Pontjaim :

Miközben én vígan vártam a két kis rosszcsont lurkót odaát, Álomkelő igyekezett a maximumot kihozni magából. Jun támadása után még rosszkedvűbbé vált, mint előtte, és fújtatva-fenyegetőzve próbál tőle minél messzebbre kerülni. Mégsem menekült el végül, és kényszeredetten részt vett a "táncban", végig sivítozva, mint akit nyúznak. Ahogy közeledtek, úgy hallottam egyre élesebben ezt a hátborzongató hangot, amitől szó szerint kirázott a hideg. Végül nem bírtam tovább csak állni lesben, hanem kitörtem a sarokról és elindultam a hang irányába. Véget akartam venni a sikítozásnak, és nem voltam még mindig biztos abban, hogy a pet fel élete is számít-e avagy sem... hisz a pet élete eleve csak a fele az idomárénak.
Mikor odaértem, láttam, ahogy Jun szorosan fogva a macskát keringőzik vele, sebezve, ahogy csak tudja. Az állatka életcsíkja egyre kisebbé vált, de a rendszer nem jelzett, a párbaj még futott. Istenem, mégis ki lenne képes ilyesmit művelni egy kiscicával? Halálra sápadok a látványtól, és úgy érzem, mindjárt kijön a reggelim is.
-Hé! -szólok felháborodottan a kiscsajra. Legszívesebben agyonverném, de az én sebzésem a töredéke sem az állatkának, így semmi esélyem nem lenne legyőzni. Lopva az életcsíkjára nézek... és lám-hoppá. Nem is kell neki sok, és az élete felénél fog tartani. Viszont sakkban tart azzal, hogy pajzsként használja a saját petemet. Mit tegyek...?
Megvan. Sőt, két tervem is lett a helyzetre hirtelen... összekombinálhatóak vajon? Szerintem igen, legalábbis, egy próbát megér.
-Álom, harapj! -kiáltom el magam, a macska pedig, ha képes rá, meg is teszi, avagy csak próbálja, amennyire csak tudja. Amennyiben Jun akármilyen módon sebzést okozna neki, újból elkiáltom magam: -Switch Álomkelő! -és ha jól megy, a sebzés mértéke engem ér. A végén rávetem magamat a párosra és megpróbálom a földre taszítani őket, hogy
a.: Jun elengedje Álomkelőt.
b.: akár elengedi, akár nem, valamilyen módon, karmokkal vagy pálcával, levigyem az életét a felére.

ÁK: 7 (falhoz csapkodásból szerintem ennyire ment le >.>)

Már semmit sem láttam, össze visszavetődtem, teljesen elszédültem a macska keservesen nyávogott, majd valahonnan a gazdájának a hangját is hallani kezdtem. Szóval tényleg itt volt, úgy látszik nem igazán tud közbeavatkozni a kis keringőnkbe. Majd hirtelen elkiáltja magát felháborodottan, majd harapásra utasítja az állatot. Fura egész harc alatt egész önállónak tűnt a pet vajon pont most fog engedelmeskedni a...
- IIITAII! Ez fáájt. - Szerencsére a rendszer most nem volt le életpontokat, meglepő, lehet a gyors időzítésem végett? Vagy csak valami bug lehet? A harapást követően beleforogtunk egy közeli szeméttárolóba. Forog a világ, mindenből legalább kilencet látok, az ég remeg, de nem maradhatok fekve, lábra kell állnom. Felkelek a földről amilyen gyorsan csak tudok, majd észrevételezem, hogy a kis nyavalyás megszökött a karmaimból, de jó oda a kis védőpajzsom is... A világ még mindig remeg, semmit sem látok és bűzlöm is. Most már jól esne ismét megmártózni abban a szökőkútban. De nem sok időm volt fantáziálgatni, ismét kezdett tisztulni a látásom és már csak másodpercek kérdése, hogy a lány ismét támadjon. A pet elég közel volt hozzám, úgy tűnik még a kis virtuális lény is el tud szédülni. 
- Védd magad. - kiáltottam a kis macskára, és fegyvert ragadva rohantam is felé. Azonban a lány magára irányította a támadásomat és így valószínűleg ő fogja elszenvedni a sebzésem. - Nem is olyan rossz, egész bátor vagy. - dicsértem meg ellenfelem, meglepett, hogy megvédte az állatkáját, dicséretes. Örülök hogy hozzá hasonló játékossal futottam össze, már megérte felkelni és elszenvedni azt a patkányos küldetést...A lány élete még így is elég soknak tűnik. Nem sok esélyem van a továbbiakban, nem hiszem el hogy harmadik párbajomat is elbuktam...A lány rögvest ellentámadni készült, de mielőtt még beért a támadása megragadtam a karjait, pár lépést megtettünk majd megpróbáltam kigáncsolni, ha a földre kerülünk akkor már csak a sors döntheti el, melyikünk fog nyerni. Bízom a képességeimben, sikerülnie kell, az a pár évnyi tanulás végre meghozhassa gyümölcsét...

Pontjaim :

Everything went better than I expected, avagy a dolgok eddig jobban sültek el, mint terveztem. Álomkelő harapása és a szeméttárolóval való találkozás után Jun szemmel láthatólag szédeleg, mégsem bírom rávenni magam, hogy kihasználjam az alkalmat. Tényleg érdemes lenne legyőznöm? Viszont a harmadik párbajomat nem kéne vesztesen zárnom... igaz, három a magyar igazság, egy a ráadás, vagyis a negyediket már biztosan nyerném. És Karak is megmondta a rajzfilmben, ami nem sikerül elsőre, sikerülnie kell másodszorra... esetemben vagy harmadszor, vagy negyedszer.
Mire az egészet végiggondolom és támadnék, a lány már eléggé összeszedte magát.
-Védd magad.
Álomkelőre támad, de a switchel sikeresen megvédem. Remek, tehát működik. A páncélom leesik, és az életcsíkom is megindul, de még nem vészesen. Összesen tíz pontom maradt még, és ahogy a sebzését elnéztem, az legalább két támadás neki, hogy levigye, míg én gyakorlatilag egy ütésre vagyok a győzelemtől.
Kettőre, ha én támadok. Álomkelő viszont szemmel láthatólag szintén szédeleg, most nem vehetem hasznát, másrészt a switch miatt is most kénytelen vagyok én támadni. Hát jó. Felemelem az immár izzó pálcát és elindulok, hogy fejbe kólintsam vele az ellenfelet.
Ellenben Jun mást tervez. Megragad, és kis testéhez képest meglepően erős a szorítása. Volt már ilyenekben részem anno az iskolában, ergo jön a gáncsolás. Hopp, és már át is ugrottam, nyehehe.
Igaz, így patthelyzetbe is kerültünk. Nekem kéne a kezem, hogy rá tudjak sózni legalább kétszer a győzelemhez, viszont neki is. Ha elenged, én rávágok, és biztos nem olyan gyors, hogy előbb tudja bevinni a két ütést, mint én. Gyakorlatilag pár tized másodpercen múlna a dolog.
Speciálist nem használhatok, ő viszont igen.
Már csak azt remélem, hogy a háta mögé sunyuló Álomkelőt nem veszi észre, aki támadni készül. Micsoda mázli, ha két fegyvere van az embernek.

HP: 25
ÁK: 7

Büszke voltam magamra, most hallom másodszorra a fülem mellett elsuhanó támadás hangját. Az a vérfagyasztó hang, amit senki se hall szívesen. Vagy legalábbis az akinek még épp az elméje...Nekem pedig hatalmas mákom van, hogy sikerült elkerüljem ebben a harcomban is egyet. Pár szint és lehet még ez lesz a specialitásom, a karakter aki a füle mellett engedi el a támadásokat... a viccet félretéve nem kis szerencse kellett, hogy pont abban a pillanatban ragadjam meg a karját és még a gáncs is egész jól sikerült. Most mind a ketten a földön vagyunk, szerencsére ö sem ütötte meg magát ami kicsit megnyugtat és ösztönöz a további harcra. Kicsit belepirulok a helyzetbe, pont olyan mintha leteperném szegényt, és egy sikátorban vagyunk...ha valaki meglátna minket soha sem mosnánk le magunkról... Fura, egyre kevesebb erőfeszítést kell tennem ahhoz hogy a földön tartsam. Kezdené feladni? Végül is tudja hogy én sem támadhatok addig amíg fogom a karjait. Az életpontjaim jócskán megcsappantak, és hátrányban vagyok vele ellentétben, neki kezében van a fegyver nekem viszont a derekamra erősített tokban. Amint elengedném rögvest ledöfne a pálcájával...Na meg ott van még a rejtélyes képessége amit ezidáig még nem használt valamiért...lehet mert nem támadás vagy védekezés...vagy valami passzív dolog lehet...vagy lehet csak simán nem tudja használni? Minél többet agyalok a dolgokon annál inkább hátrányban érzem magam, és még mennyi mindent nem tudok a lányról. Túlságosan nyugodt, ennyire biztos benne, hogy elengedem? Vagy csak várja, hogy leteljen az idő...
- Miért vagy ilyen nyugodt? Ennyire biztos lettél a győzelmedben? - habár erre talán kérdés nélkül is tudom a választ... az előző kis gondolatmenetem után pedig úgy érzem ez lesz zsinórban a harmadik vereségem. Végül is ez egy szép misztikus szám...nem eddig egyszer sem vesztettem, csak hagytam az ellenfeleimet nyerni. Bólogattam magamnak elégedettségemben, sikerült ismét dűlőre jutnom magammal. Még szerencse, hogy ilyen jószívű vagyok hogy megértem saját magam. A cicának is meg tudtam bocsájtani... apropó cica...
- Hol van a macsek? - kiáltottam fel. Majd kétségbeesetten elengedtem a lány karját és ha támadott közvetlenül eltalált, majd addigra sikerült előkotorásznom a fegyverem és mellkasába próbáltam döfni. Ha még maradt életerőm, felpattantam a szemétből és ijedten fürkésztem az utcát a pet után, fél szemmel a gazdira nézve.

Pontjaim:

- Miért vagy ilyen nyugodt? Ennyire biztos lettél a győzelmedben?
-Igazából nem, de minek idegeskedjek? Ez csak egy játék. -mosolygok, hisz nagyon kifordítva a dolgot ez az igazság. Egy groteszk játékban vagyunk, ahol az életünkért küzdünk, de most, párbajhelyzetben, védett zónán belül inkább csak gyakorlunk és szórakozunk. Kicsit bánt, hogy le kell győzzek egy kislányt, de ez van, ezt kell szeretni, ahogy barátnőm mondaná. Erősebb, mint amilyennek látszik, szóval büszke lehet magára. Ezt meg is fogom neki mondani, akár nyerek, akár vesztek, de majd később. Most a csatára kell koncentráljak.
Szerencsétlenségemre eszébe jut Álomkelő, illetőleg annak hiánya. Mikor elenged, már sújtok is a pálcával, de természetesen a kettes sebzésével csak "ippeghogy" szedem le az életét. Már újabb csapásra emelném a fegyverem, hogy véget vessek a küzdelemnek, mikor a mellkasomba vágja a kését. Hiába láttam a támadás mozdulatsorát, már nem tudtam kivédeni.
Az életcsíkom újabb pontokat zuhan. Lesújtok a bottal, de túl későn, és Jun már tova is pattogott, mint a gumilabda. Fogtam magam és utána vágtam a botot abban a reményben, hogy eltalálja, leszedi egy életét, és nyerek. Ha nem sikerül, ellenőrzöm a helyzetem: négy pontom maradt, tehát Junnak csupán egy ütés vagyok. ÁK talán kettő, attól függően, hogy számol a rendszer. Ha csak egyikünket tudta volna támadni, már vesztettünk volna, szóval igazából tiszta mázli, hogy beszaladt ebbe a sikátorba és teret adott némi taktikázásnak. Vajon zajlódhat így is egy bossharc? Ha igen, akkor máris előnyünk van azzal, hogy volt részünk efféle párbajban.
Álomkelő, mikor észlelte, hogy történt valami, gyorsan eliszkolt ahelyett, hogy támadott volna, kirohant egyenesen az utcára az NJK-k és JK-k közé, majd elbújt az árnyékban, hogy onnan orvtámadjon Junra, ha elég közel ér.

HP: 19
ÁK: 7

Miközben menekültem egy kis pihenőben reménykedve ismét élvezhettem a fegyver suhanásának bűvölő hangját...komolyan ez már tényleg sok. Piszok szerencsém van, kicsit meglepett amikor csak úgy belém mártotta a botot pont mintha egy kés vagy egy kard lenne. De rajta is tökéletesen látszott a meglepődés amikor én is megcsináltam vele ugyanezt kicsit élesebb tárgyal. Fura érzés minimális fájdalmat érezve egymásba ágyazgatni tárgyakat. A pet továbbra sem mutatkozott és a gazdáját is szerintem sikerült eléggé lehagynom ezekben a labirintus utcákban. Őszintén szólva élveztem az egészet, ki élhettem a gyermeteg énemet, az a sok izgalom miközben bárhol felbukkanhat az ellenfél, és fogalmad sincs merről jön a támadás Isteni, valósággal megrészegít. Amikor elkezdtem látni a járat végét kicsit lelassítottam, nem pocsékolom tovább az erőmet, inkább sétálok. Majd amint már majdnem kiértem az utcából leültem egy faládára. Pont olyanra mint amilyenben elrejtőztem. Amivel pórul jártam...sosem gondoltam volna, hogy rájön mire készülök...érdekes lány az biztos. De azt hiszem megvan a gyengéje is. A petje az igazi fegyvere, a botjával szinte semmit sem sebez. Bár ehhez már túl késő, alig két életpont választ el a vereségtől. A lány helyzete ismeretlen, és a petet már egy ideje szem elől vesztettem. Lehet most is lesben várnak rám, egy rossz mozdulat és lesújtanak rám. Vagy épp keresgélnek a sok kis utcában. De ezt nem fogom megtudni, ha csak úgy várom mi fog történni. Ébernek kell lennem. Felpattantam a ládikóról és kibattyogtam a főtérre. Elég nyitott innen már biztos észre fogom venni őket ha kijönnek. A szökőkút tökéletes, onnan minden látszik és mögé sem nagyon lehet menni...és a víz olyan kellemes hideg...Ennyire még soha sem féltem attól hogy valaki figyel. Túlságosan beleélem magam mindenbe, úgy élem meg a harcot mintha az életem lenne a tét...bár.. normál esetben tényleg az életem lenne, de ez most kivétel. Városban vagyunk itt semmi baj nem érhet..
- Hahóó.. Chancery-chaaan~ - próbáltam elég hangosan, hogy megmutassam nekik a helyzetemet. Kicsit kétséges a dolog, de talán jobb így. - Merre vaagy? Ha nem sietsz kihűl az ebéded. - Nem hiszem, hogy a kaja miatt bújna elő de egy próbát megér. A számláló is eléggé a vége felé jár, nem szeretném ha a játék döntené el ki a győztes.

Pontjaim:

Az eldobott bot nem talál, de Jun sem fordul vissza felém. Mikor eltűnt, odasétálok a fegyverhez és felveszem a földről, had ne maradjak nélküle, majd elindulok abba az irányba, amerre távozott.
Nem sietek. Ráérek. Hogy őszinte legyek, úgy érzem, kezdek is fáradni, vagy csak kezd kifogyni belőlem az adrenalin.
Kis idő múlva meghallom a kiáltását. Miféle ebédről beszél ez? Eh, biztos csak magához akar csalogatni, hát, el kell keserítsem. Lehet, hogy hülye vagyok, de azért ennyire nem. A hang a főtér felől jött, tehát valószínűleg visszatért a szökőkúthoz. Elindulok a kérdéses irányba, de nem lépek ki a sikátor árnyai közül, hanem megbújok úgy, hogy ne vehessen észre.
Valóban ott van a szökőkútnál és engem szólítgat. Körbenézek, és észreveszem ÁK-t egy kósza bokor alatt leskelődni. Patthelyzet.
Sem én, sem ÁK nem tudunk elég közel menni hozzá anélkül, hogy észrevenne, viszont egyikünk sem távolsági harcos. Ha meglenne a Pirokinézisem, el tudnám terelni a figyelmét vagy egyszeűen csak lelassítani, amíg egyikünk nem visz be egy sebzést, de a rendszer elvette tőlem ezt a fegyvert.
-Álomkelő, te most maradj a helyeden. -utasítom sutyorogva a macskát, utólag döbbenve rá, hogy remélhetőleg nincs Hallgatózása a lánykának. És most jön az a rész, hogy ki kéne találnom valamit...
Leveszem a macskafüles pántomat és eltüntetem a batyumban. Hogy őszinte legyek, nélküle úgy érzem magam, mintha meztelenül járkálnék, de sebaj. Meggyőződöm róla, hogy senki sem figyel, és gyorsan átvedlek páncélból egyszerű utcai ruhára, a fekete sárkányos pulcsira és farmernadrágra. Ha minden igaz, elveszítem ezzel a pluszértékeim nagyját, hisz csak a pálcát hagyom fenn mint fegyver, de most nem számít. A legminimálisabb sebzés is elég lenne a győzelmünkhöz.
Mikor kész vagyok, leveszem a szemüvegem is. Reflexszerűen hunyorgok, majd pár pislantás után, mikor megbizonyosodom róla, hogy így is élesen látok, a szemüveget is visszateszem a batyumba, majd a hajamat is felkötöm lófarokba. Ha minden igaz, nehezen ismerhet most fel, pláne messziről, így hátha nyerek egy kis időt.
A pálcát lazán a lábam-hátam mögött tartva elindulok, Álomkelő marad a helyén elbújva. Úgy teszek, mintha csak egy arra sétálgató JK lennék én is, aki élvezi a mindennapokat, és úti célja elsősorban a szökőkút. Nem szeretnék Jun közvetlen figyelmébe kerülni, így oldalról-hátulról próbálok közelíteni.
Mikor elég közel érek, mellé lépek. -Szia, nem láttál véletlenül egy...?
Nem fejezem be, helyette megpróbálom megütni a pálcával, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom.

Csak álltam és fürkésztem az embereket, de a lányt sehol sem láttam. Minden eltelt másodperccel egyre csak idegesebb és idegesebb vagyok. Nekem túl sok ez a feszültség, bárhol lehet, egy bokor? Nem..az túl egyszerű lenne...Talán a tetőkről figyel? Túl sokáig tartana feljutni oda...és nem úgy tűnt mint akinek lenne távolsági fegyvere...Fegyverem idegességemben a lábam előtt lóbáltam jobbra-balra...Hátha segít egy kicsit csillapítani. Már vagy öt perc telt el amióta kijöttem, még szólongattam is lehetetlen, hogy azóta nem talált ki. Lehet azt várja, hogy én menjek be utána? A tömegből kezdett kitűnni egy lány, egy teljesen átlagos lány, a többi járókelővel ellentétben ö a szemembe nézett. Olyan ismerősnek tűnt, de mégsem tudom hova tenni. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, végtére is ez egy párbaj, nem figyelhetek oda minden járókelőre mert ismerős valahonnan...Majd a lány szinte elég állt és egy bájos mosoly kíséretében kezdett neki a kérdésének, ami végül egy ütésbe ment át. Szinte fel sem fogtam mi történt, csak néztem a lányra meglepett arccal. Még a csata végét jelző harsány kürtszó is alig tudott kibillenteni a sokkból ami akkor ért. 
- he?... HEEEE? - egyszerűen lehetetlen, ez nem lehet az a lány. - C-CChancery? Te vagy az? Hol vannak a füleid..és és a pet? Mi-mi-mi ez a ruha? - adtam hangot a meglepődöttségnemnek közben folyamatosan kérdésekkel bombáztam. Engem átvertek. Ez nem lehet, ez már a harmadik...Nem Kicsit letörtnek éreztem magam ugyanakkor elégedettnek is, ma is tanultam valamit. Sosem szabad a legapróbb dolgot sem figyelmen kívül hagyni. 
- A csatát lehet elvesztettem, de azt hiszem így is én nyertem a legtöbbet. - mosolyogtam felé - Legközelebb én foglak átverni. Szóval ezt vedd úgy, hogy visszavágót követelek valamikor a jövőben, szóval meg ne halj nekem. - nevettem el magam. Majd amikor a macska is előkerült felé fordulok, majd lehajolok hozzá. - Neked is még tartozom egy tánccal. - majd megpaskoltam kicsit a fejét.

//Köszönöm a párbajt:3 Nagyon élveztem a bújócskát^3^ //

-Ki más? Csak kicsit átöltözve, némi hiányzásokkal. -nevetek, hisz olyan édes a meglepett arcocskája, hogy szinte meg is bánom ezt az utolsó ütést. Amilyen gyorsan lehet, leokézom a harc végét jelző üzenetet, hogy tűnjenek el a feliratok, majd elteszem a pálcát, s a helyére visszavegyem a szemüvegem és a macskafülem - na, így máris sokkal jobban érzem magam. Álomkelő is előbújik, kicsit sértődötten, hogy a végjátékban nem vehetett részt, de így járt. Őt könnyen felismerte volna, ha előbújik a bokorból és elindul a szökőkút felé akár velem, akár egyedül.

-Úgy van véve, csak hívj majd valamikor, amikor úgy érzed felkészültél. De előre szólok, én sem állok le a fejlődéssel, soha. -nyújtom ki a nyelvem pimaszul. -Bár azt meg kell hagyni, nem volt könnyű dolgom, meglepően ügyes vagy, le a kalappal.
Álomkelő a hozzá intézett szavakat egy lusta pillantással veszi tudomásul, és farkának legyintésével jelzi, hogy bármikor, csak tessék, ő áll szolgálatra. Majd, ahogy macskaszokás engedi, a mancsát kezdi nyalogatni. Mégis miféle kölyök ez, hogy már most felnőttesen viselkedik, ejh? Mi lesz majd később?
Kezemet nyújtom Junnak, hogy a békejobbal gratuláljunk egymásnak. -Te se halj meg, vigyázz magadra. Majd várlak:3 -válaszolom, majd pettel az oldalamon elindulok a város förgetegében.
Első győzelmem, ünneplésre termett pillanat. Az ünneplés nálam pedig az, hogy most visszamegyek a fogadóba, ledőlök és alszok, majd alszok, és végül alszok még egy kicsikét. Majd holnap megiszok egy teát, vagy hasonló, de Jun úgy megizzasztott a közepe táján, hogy semmi másra nem vágyok, csak a pihenésre.

/Én is köszi, imádtam :3 akkor egy visszavágó majd beígérve /