Daikyū //Sachi// vs. Ranmaru

Nem szimplán harcostársat kerestem. Nekem egy ember kellett. Csak rá vadásztam. Őt akartam magam előtt látni, kiállni ellene, megtapasztalni azt, amiről JK-k beszélnek. Beszélnek róla! – Ez a tény kifejezetten hergelt. Rólam beszéljenek, én vagyok a kasztom kiemelkedő teljesítményű tagja, egy olyan íjász, aki szinte hihetetlen sebességgel halad előre. Az elsők között megalakuló guild tagja vagyok, és nem hinném, hogy járnak emberek nálamnál előrébb az exp-k gyűjtésében.
Mármint nyílván járnak: legalábbis erről beszélnek emberek mostanában körülöttem. Sokat. Hogy van egy íjász, aki nálam előrébb jár. Négyes szint. Piha! Öreg, tehát lassan kéne tanulnia, de ő nem így tesz. Segítőkész… nem értem, hogyan engedheti meg magának!
A válasz egyszerű: hát úgy, hogy nem áll azon a szinten, ahol. Hogy nem négyes. Hogy nem segítőkész. Hogy nem öreg. Hogy nem kezdő. Valaminek valahol hibáznia kell, mert ezek egymást kizáró tényezők.

Az utóbbi napokban több időtájt is megjártam az aréna környékét. Őt akartam látni. Daikyūt. Könnyű célpontnak éreztem, hiszen ahogy hallottam, sosincs egyedül.
Fangirlök.
Mindig ott vannak körülötte.
Cöh!

Csak egy újabb reggelnek ígérkezett, de az arénához érve megdobbant a szívem: ott volt. Nem láttam még, de össze se tudtam volna téveszteni mással. Ő volt az. Tudtam! Nem lehetett más.
Minden további kérdés vagy szöszmötölés nélkül mentem oda hozzá. Messze voltunk még a tömegtől, harmat ült a Kezdet Városának fáin, hűvös szél járt. Korán reggel volt, kevesen tévelyegtek az utcákon. A legtöbben aludtak még. Én ha akartam volna se tudtam volna már álomra hajtani a fejem. Hűvös izgalmam a tetőfokára hágott.
A vállát fogtam meg, és nem is engedtem el. Miközben őt figyeltem, egy fókuszommal a menüben rutinosan járó kezemet figyeltem. Kihívtam. Harc típusa: első vérig. 50% alá ne csökkenjen az életünk. Annyi bőven elég lesz, hogy megmutassam, mennyivel is jobb vagyok nála.
Nem szóltam hozzá. Egyszerűen csak az arcát figyeltem.

A harc kezdetekor az alábbi pontozás volt igaz a karakteremre:

Spoiler:

Hogy a Lapok? Megütközve néztem rá. Majd arcom felszegtem, elfordultam tőle. Elindultam az aréna felé. Egy csaló nem érdemli meg, hogy szemközt válaszoljak neki, így miközben a hátamat mutattam neki, hangosan, érthetően kezdtem beszélni:
– Nem tudom, hogy milyen Lapokról beszélsz. Ez az egész nem arról szól, öregember. Hagyd a Besúgót, ezúttal csak ketten vagyunk, semmi szükség nincs a mellébeszélésre. Ez az egész arról szól, hogy túl jó vagy. Olyan jó, amilyen nem lehetnél. És biztos vagyok benne, hogy nem is vagy. Be fogom bizonyítani.
Lassan beidegződő reflex lett volna, hogy az aréna távoli pontját választom, de időben észbe kaptam: most egy magamfajta ellen harcolok. Daikyū íjász, ahogy én is, így távolsági harcos. Nem volt ilyen tapasztalat a repertoáromban – aggódtam kicsit. Ez új érzés volt számomra egyébként. Új ebben a világban. Amíg kezdő szinten álltam, közelharcosok fedezése volt számomra a legnagyobb feladat, az életem soha nem volt közvetlen veszélyben. Fel sem merült, hogy komolyan veszíthetnék. Voltak persze húzós esetek. Például amikor Kana életét veszélybe sodortam. Azt soha nem fogom elfelejteni. De végül mindketten túléltük, és csak még erősebbek lettünk általa. Így működik ez…
– Nincs szükségem egy cheater vagy egy béta-tesztelő engedélyeire. Egyszerűen le foglak győzni, és nem is kell ezt az egészet tovább fokozni!
A visszaszámlálás az utolsó periódusba lépett. Már csak alig pár másodperc volt hátra, az íjamat megfeszítettem. Miközben a végső számok kerültek kiírásra, céloztam, és amint a számolás leteltével ugyan abban a pillanatban íjam hegye felfénylett, lőttem is. Fókuszaim mind Daikyū körül csoportosultak, hogy lássam minden mozdulatát, tisztában legyek minden rezdülésével, minden hibája ordítson számomra. Én nem mozdultam a helyemről, csak annyit tettem, hogy elindulást tettettem, majd oldalvást vágtam magam, hogy minél kisebb célpontot nyújtsak. És közben soroztam, ahogy tudtam, Daikyūt.

Hogy az Akrobatika egy íjásznál? Eddig még csak fel sem merült bennem, hogy szükségem lehetne erre a jártasságra, hiszen alapvetően el sem kellett mozdulnom a helyemről. Mindig volt előttem valaki, aki felfogta a közelharcos támadásokat. A távolságiakkal meg nem kellett törődnöm, hiszen én öltem meg előbb őket. Így is kevesen jutottak el az életerőmig.
Viszont ebben a megvilágításban, hogy az íjász, mint szóló karakter, már nem is tűnt annyira felesleges dolognak egy Akrobatika jártasság.
Ezúttal viszont messzemenően más volt a helyzet, hiszen komoly sebzésre kellett nekem is számítanom: ennek a mértéke csak akkor tudatosult igazán bennem, amikor Daikyu első csapása elért, és túlütötte a páncélomat, majd még az életerőmből is levett. Hamarosan azonban így tettem én is: sok fókuszom volt, és biztos voltam benne, hogy az egyikkel az életcsíkjának fogyását láttam. Ettől a kisebb sikertől eltekintve azonban taktikám bedőlni látszott: ellenfelem gyorsabb volt nálam, ráadásul annyival, hogy még manővereket is megengedhetett magának, így aztán tényleg nehéznek bizonyult eltalálni. Láttam, hogy ez így nem fog működni, magam is mozgásba kell, hogy lendüljek. Így hát amint úgy éreztem, megfelelő az időzítés, odébb léptem. És megint odébb. Kicsit ügyetlennek, kicsit bénának éreztem magam, de egyelőre nem volt jobb ötletem.
A sebzése közepes, élete talán kicsit jobb, páncélzata immáron zéró, a gyorsasága állított szintjének megfelelő – összegeztem magamban eddigi feltételezéseimet. Próbáltam kiismerni a mozgását, és reménykedtem, hogy azzal, hogy én is mozogni kezdtem, méghozzá egy köríven, talán már csak a véletlenszerű faktorból is többször tudom eltalálni. Hiszen az én célzásom se volt még tökéletes, főleg mozgás közben, és mellélőhettem talán úgy is, hogy aztán pont arra mozduljon.
Elég vacak érzés volt mondjuk rögtön a második közben már ilyen taktikákhoz folyamodni.

Nem álltunk egy szinten, ez egészen nyilvánvaló volt. Ettől függetlenül nem láttam más lehetőséget, mint masszívan összeszorítani a fogaimat, szinte csikorgattam, miközben újabb és újabb nyílvesszőt helyeztem az íjamra, lassan úgy éreztem, hogy profi íjászokat megszégyenítő sebességgel tudok újra és újra tüzelni, de iszonyatosan bosszantott, hogy sebességem, sebzésem vagy éppen bármi másom kilométerekkel a férfi alatt van.
– Nem jelenthet ennyit néhány szintnyi különbség! – sziszegtem, miközben döbbenten konstatáltam, hogy nyilaim hogyan reppennek el a férfi körül, miközben ő egy paklit varázsol a kezébe. Paklit! A mozgása ettől függetlenül mit sem változott, gyors irányváltoztatásaival nem tudtam még mindig mit kezdeni, pedig korábban úgy képzeltem, hogy specialitásom mások mozgásának kiismerése. Mint íjász, szükségem is volna erre az adottságra. Itt viszont ennek mintha nyoma se lett volna.
Ő a paklit forgatta, én pedig az íjamat, de láthatóan neki jobban ment. Talán az akadályozott, hogy mozgásban maradtam, így hát úgy döntöttem, hogy amíg kezében a pakli lesz, addig megvetem a lábam, és a lövészeten kívül többre nem koncentrálok.
Oldalra fordultam, ő mégis könnyedén belém talált: nem éreztem fájdalmat, legalábbis nem olyan fájdalmat, amilyet a való életben egy ilyen becsapódástól érezhettem volna, de iszonyatos volt az az érzés, ahogy a nyílvessző virtuális húsomba vájt, és olyan brutális sebzést okozott, amitől a lélegzetem elakadt.
– Néhány szint nem okozhatna ekkora különbséget! – ismételtem meg megint a korábbi mondatomat, leeresztett íjjal, döbbenten meredve a férfira, akit úgy tűnt, hogy én magam szinte képtelen vagyok eltalálni, ő viszont könnyedén okoz számomra ráadásul olyan mérvű sebzést, amitől eddig soknak hitt életpontjaim szinte alig tűnnek néhány bénán elosztott pontszámnak.
– Csalsz! – kiabáltam magamból kikelve, hiszen nem létezhet, hogy engem így legyőzzön valaki! Egyszerűen nem lehet! Képtelenség!

Volt az a pillanat, amikor ő leeresztette a fegyverét, és belém hasított a felismerés: most!, de aztán ahogy nem lőttem a következő pillanatban, úgy nem lőttem az utána következőben sem, és végül azért engedtem le én is a fegyveremet, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire remeg a kezem a húron. Nem mintha a fénylő nyíl ki-bekapcsolása nem lett volna elég beszédes, ahogy görcsbe állt ujjammal ki-be mozgattam a zenitről.
Nem csak a fegyverem engedtem le, hanem a tekintetem is: nem akartam ránézni. Nem akartam látni, ahogy rám néz. Nem érdekelt a tekintete. Vagy a szánalma. Elég beszédes volt nekem a hangja is. Utáltam érte! Rühelltem érte!
Embert ennyire megvetni csak a virtuális világban lehet, mint ahogy én megvetettem most ezt a figurát, aki pojácát, oktalan ifjoncot csinál belőlem a kedvességével. A kedélyességével. Azzal, hogy miközben ellenfelek vagyunk, látszólag mégis segít.
A kezem ökölbe szorult. Már nem csak az ujjaim remegtek, hanem velük együtt a szorosan testhez zárt íj is. Elfordultam tőle. Nem a hátamat mutattam, bár azt is megérdemelte volna, de annyira azért nem bíztam benne. A bájos álarc mögött még mindig egy ügyes csalót láttam felvillanni néha.
– Igen?! – kiáltottam fel, amikor arról kezdett beszélni, hogy nem csak a statok vannak a földön. – Erről van szó? Hogy a képessége lehetővé teszi a hackelést? Biztos béta tesztelő is volt! Az ilyen tudást nem itt szerzi az ember… főleg nem a maga korában! – mutatok végig egész testén. Ehhez nem csak a fókuszaimat használom, hogy lássam, jó helyre mutatok, hanem tekintetem is elszakítom a földből, és mint valami dárdát, az ő tekintetébe szúrom.
Hiába hetyke bajsza, az még csak most is azt mutatja, hogy a való életben megélt már jó pár évet.

Túlságosan zavaros volt már a fejem ahhoz, hogy képben legyek a történésekkel kapcsolatban. Nem tudtam követni, amit mondd, képtelen voltam szép, takaros információkötelékbe rendezni az elhangzott szavakat, nem kerültek a helyére a kirakós darabkái, valaki fekete kátrányt öntött végig rajta. Összekuszálódott már minden. Korábban oszlopos támasztéknak hitt hideg vérem ezúttal már sehol nem volt: a kezem remegett, küzdöttem a szemem elé csapódó vörös függönnyel, a teljes képzavarral, hogy ordítva vessem rá magam erre a csalóra, erre a felpöffeszkedett hólyagra, erre a… erre a… – És épp a szavakat kerestem még így magamban, amikor SAO-beli pályafutásomban először úgy kaptam be szemből a jobbhorgot, hogy észre se vettem. Nem a HP veszteségtől forgattam a szemem, hanem mert eltűntek a fókuszaim: nem találtam őket! Mintha sehol nem lettek volna, mintha alig látnék a saját szememmel. Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Újabb család? Nem, attól tartok, hogy egyszerűen… elbambultam.
Döbbenten néztem fel rá: mégis mi a fene volt ez az egész? Meglepetten vettem észre, ahogy megváltozik körülöttünk a vizuális effekt. Hogy… micsoda? – konstatáltam, ahogy Daikyū feje felett megjelent a nyertes kiírás, de mégis miért...? Teljesen össze voltam zavarodva, és csak álltam ott döbbenten.
Lassan és ráadásul nagyon nehezen esett csak le, hogy még én határoztam meg: első vérig fogunk küzdeni. Nem tovább. Ötven százalékig. És ennyi. Akkor még úgy gondoltam, hogy gyors nyitórohamommal játszva le fogom tudni nyomni a fickót. Tévedtem. Hát persze, hiszen csalt. – Hiszen te… csaltál! – próbáltam kapaszkodni az egyetlen ténybe, ami megtartott a realitás talaján. Egy MMO játékban senki nem arathat egy vagy két szintkülönbséggel ilyen fölényes győzelmet arattam. Nincs az a játék! Nincs az a szimpla játékos!
Remegő kezemet felemeltem, rá mutattam. A könnyeimmel küszködtem közben. Arcom grimaszba rándult.
– Vissza fogok jönni majd ide! Visszajövök, amikor már sokkal több leszek! Nem csak saját magamnál több… hanem nálad is! Készülj, mert akkor nem ötven százalékig játszunk, hanem utolsó vérig. És az a nap lesz az utolsó, ami a SAO-ban rád virrad! – kiabáltam remegő hangon, és közben folyamatosan távolodtam tőle. Lépcső volt mögöttem, de nem vettem észre, megbotlottam, elvágódtam.
Feltápászkodtam és felnevettem. Nevetve hagytam ott a csatateret. El sem akartam hinni, hogy kikaptam. El sem akartam hinni…


(off)Nagyon szépen köszönöm a játékot! Jó sokáig kitartott, de köszönöm, hogy azért végül sose felejtetted el! Egy élmény volt!(/off)