Mirika vs Kota

Hűvös, csendes és távolságtartó. Sose gondoltam volna, hogy ilyenné fogok válni, de egyszerűen képtelen voltam feldolgozni mindazt, ami az elmúlt napokban történt velem. Nem tudtam szembenézni senkivel, főleg Kotával nem. Még a 6. boss a legkevesebb, ha lenne autoregen jártasságom, szépen fejlődött volna, annyit járt a piros zónában az életem. Mégse voltam lesokkolva a halálközeli élményektől, képes voltam hideg fejjel végigtolni azt a harcot, csupán halvány lila gőzöm sincs, hogyan is kéne megköszönnöm Anatnak és Rennek, hogy megmentették az életem. Nem egyszer. Miközben Kota sehol se volt, pedig most voltam ténylegesen is életveszélyben, nem úgy, mint teszem azt Zerios ellenében.
De tényleg, igazából ez apróság volt. Egy pillanatig sem bántam meg a döntéseimet, ha ott nem lépek közbe, Kota talán úgy felhúzza magát, hogy elsőnek megy be, és ő nem bírta volna ki azt a rohamot. Ez volt az első alkalom, hogy egy ennyire kiegyensúlyozatlan taktikát láttam egy bosskaraktertől, erre nem lehetett felkészülni. Teljesen más volt, mint az eddigiek. Nem, nem emiatt kerültem a társaságot. A szerverleállás. Na az, az teljesen... kiborított... vagy nem is tudom. Hosszú hónapok után tapasztaltam, milyen valódi levegőt szívni ehelyett a virtuális vacak helyett, a hirtelenség meg a körülmények pedig olyan konfliktust keltett bennem, amin képtelenség volt kiigazodni. Rettegtem a haláltól, ezért elszalasztottam egy lehetőséget. Vagy nem. Csak azt tudom, hogy megbántam annak a két nyomorult szónak a kiejtését. Nem mertem senkinek sem beszélni róla még. Féltem, hogy ha szóba hozom, onnantól elsodor egy megállíthatatlan lavina, már ha egyáltalán elhiszik ezt az egész sztorit.
Szóval tökre visszahúzódóvá váltam, és főleg Kotát kerültem. Vele volt a legnehezebb szembenézni, hirtelen a kapcsolatunk is ijesztővé vált. Teherré. Nem akartam, hogy tudjon róla, mi történt velem, akkor kiderülne rólam minden. Rettegtem, hogy elveszítem, ha megtudja, mi várna rá, ha kijutunk. És ami azt illeti, azt hiszem... az érzéseim is kicsit összekavarodtak a bossharc miatt. Ott motoszkált bennem, hogy hagyott elsőnek bemenni, és utána nem tett értem semmit. Szemben Anattal, Ayanival, és főleg Rennel, aki egészen... egészen olyan... jellemzőket mutatott fel, amik miatt... Kotát megszerettem. Elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán tényleg szerelmet érzek-e iránta, vagy ezeket az érzéseket bárki irányába táplálni tudnám-e, aki kész rá, hogy feláldozza magát értem és menedékbe tudok húzódni nála a viharok elől.
Ezen a reggelen azonban erőt vettem magamon. Igazság szerint nem terveztem semmi különöset, konkrétan nem igazán akartam a sráccal kommunikálni. Egy afféle... figyelemelterelő momentumra gondoltam, hogy bekamuzzam, nem idegenkedek Kotától egy cseppet sem. Tuti észrevette ő is, hogy gondterhelt vagyok, hogy nem mosolygok, hogy csendes vagyok, hogy kevesebb éjszakát töltök vele, mellette.
- Gyere velem légyszi - fogtam meg a kezét még azelőtt, hogy reggelit rendelhetett volna, és elhúztam magammal a nysteri ház belső udvarába, ahol senki sem zavart minket. Még az NPC-lakók sem. Nem magyarázkodtam még, csupán magamra öltöttem a harci gúnyámat, majd néhány rutinos mozdulattal kihívást intéztem a fiú felé.
- Taníts meg harcolni. Nem azt, hogy bánjak egy késsel, hanem azt, hogyan maradjak talpon egy szorult helyzetben. Hogyan ne pánikoljak be, ha hú... ha egy tucat mob ront rám - szegeztem neki a kérésem mélabús arccal. Megtorpantam mondat közepén, a húsz pókos példát nem akartam használni. Ennyi. Nem szóltam többet, csak kihúztam a két késem és vártam. Pedig legszívesebben belekezdtem volna valami olyasmibe, hogy biztos megleptem a tőrökkel, hiszen nem tudott róla. Eltitkoltam előle a váltást, egyedül Ren és az a nyomoronc Taidana kapott spoilert a bossharc előtt. Nem mondtam ki mégsem. Azt akartam, hogy ő említse meg. Zavart, hogy szóvá se tette még, pedig mekkora jelentősége volt! Harcolhattam mellette, és mégis, úgy éreztem ezen a bossharcon sokkal távolabb kerültem tőle, mint az eddigi öt alkalommal. Elvesztem...

Nem. Visszhangként csendült fel a fejemben a válasza. Összezavarodtam, persze hogy nem ezt vártam. Naná, hogy nem! Nem tudtam mire vélni, sem magát a feleletet, sem a tónust, amit a kérésem megtagadása hordozott. Gondoltam majd szépen igent mond, hiszen miért is ne tenné, aztán belemerülünk a közös tevékenységbe és meglesz a látszata annak, hogy foglalkozok Kotával. Nyilván volt bennem őszinte tanulási vágy is, mert hát tény és való, nem szoktam a helyzet magaslatán állni. De ő... ő nem így gondolta. Nemet mondott, én meg ott bambultam rá döbbenten, hogy akkor most mi is van. Nem dolgozott az agyam a miérteken, hiszen teljesen megmagyarázhatatlan volt számomra ez a dacolás.
Viszont szerencsére, vagy nem szerencsére, nem hagyta ennyiben. Megkaptam a szokásos monológot. A fejemhez vágta, mint egy ólommal kitömött párnát. Dühösen, kétségbeesetten. Leeresztettem a késeket, sőt át is raktam az egyiket a másik kezembe. Lesütöttem a szemem és keserűen félrefordítottam a fejem, miközben hallgattam. Nem szóltam közbe, csak piszkáltam az egyik hajtincsemet és a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra helyeztem.
- Szóval azt mondod, hogy gyenge vagy ahhoz, hogy megvédj... - szólaltam meg komoran. Nem kérdés volt, a végére elhalványuló hangom ellenére erős kijelentésnek szánta. Levontam a következtetést. Talán a saját gondolataim is befolyásoltak a szavai értelmezésében, de másképp nem is igen lehetett értelmezni azt, hogy Nii-chanra és Renre hagyta a feladatot, meg hogy ő nem tehetett semmit. Tehetetlenség, pontosan tudtam milyen az.
- Tudod, azért vannak ezek nálam - emeltem fel a tőröket -, mert végig kellett néznem kétszer, ahogy pixelekre hullasz, és semmit sem tehettem. Szóval azt gondoltam, miért is ne csatlakozhatnék hozzád oda előre? Ha közel vagyok hozzád, meg tudlak védeni. Téged is... meg magamat is. Aztán Baran ellen ráébredtem, hogy már semmit sem érek íjászként, megerősített az elgondolásomban. Nem szóltam, mert féltem hogy le akarsz beszélni és mert meg szerettelek volna lepni. Hátha örülni fogsz, hogy közelebb lehetek hozzád. Úgy tűnik... tévedtem - kezem lehanyatlott, nem néztem rá a fiúra. A cipőjét bámultam mereven. Annyi mindent hozzá akartam tenni, annyi mondanivalóm volt, de nem tudtam, mit kéne kimondjak és mit nem. Mégis folytattam, kicsit ingerültebben.
- Bizonyítani akartam. Hogy a Voice nem gyáva, nem itemvadászok gyülekezete. A sok irigy bemocskolta a céhünk hírnevét. Olyan dolgok keringenek a játékosok között rólunk, hogy csak pislogok! Volt egy álmom, amikor megalapítottam veled ezt a céhet, de már tiszta sor, hogy sose lesz belőle semmi... Egy maroknyi ember, de a tagok nem is ismerik egymást, nincs meg az együvé tartozás érzése és folyton csak csalódok... Én ezt így... nem élvezem... - nyögtem ki elkeseredetten. Azt nem bírtam a fejéhez vágni, hogy folyton azokkal van a baj, akiket ő szervez be, elvégre Hokuról már hónapok óta nem hallottam semmit, Nii-channal meg ugye tudjuk mi történt. De az összes tagot csak én ismertem többé-kevésbé és valahogy a többi céhnél sokkal erősebbnek érzem a kötelékeket, ha látok emberkéket a JL-ből vagy akár az Artesből. Egy darabig megvoltak a terveim, de az utóbbi napok teljesen összezúztak mindent bennem. Megint úgy éreztem, hogy bármit is csinálok, az... sose lesz jó. Lásd most is, Kota mindjárt átharapja a torkomat... Bárcsak megkockáztattam volna a sisakom levételét...
- Nem tudsz értem semmit sem tenni. Felejtsd el, amit az előbb kértem... - fordítottam hátat és elindultam vissza a házba. Nem tudtam kimondani, miért viselkedem így, de igazság szerint meg se tudtam volna rendesen fogalmazni. Én sem tudtam, hogy most akkor vele van a baj, vagy csak velem? Tényleg csak az a szerverleállás okozza a félelmemet? A saját szavaim jutottak eszembe hirtelen. Túl gyenge ahhoz, hogy megvédjen...