[Küldetés] Morpheus

Hisame lelkesen rohant felém, ám léptei közben a körülöttünk levő tükrök vadul törtek. Nem tudtam eldönteni, hogy ez véletlen csupán, vagy a lányom okozta e történést, azonban míg én hunyorítva, a karommal védve a testemet figyeltem, addig ő, mintha egy virágos réten lett volna, úgy szalad tovább gondtalanul. Bolond volt, vagy csak védték a pikkelyei, vagy bolond volt és védték a pikkelyei. Sóhajtva öleltem őt, miként boldog gyermekként ért mellém, azonban nem sokat törődött velem, hamar elnézett a vállam felett.
- Nézd. – fordultam, majd mosolyogva konstatáltam, hogy nem voltunk egyedül. Szophie és az ő társa. Szinte nevettem volna az alakjukat látva, ám nyugodtnak kellett maradnom, hisz messze volt a vége, ha volt vége egyáltalán.
Ölelt, lelkesült a lány, én pedig megszeppenve álltam, a lábammal a testem támasztottam, hogy ne boruljunk el, hisz magyarázhattam volna a földre kerülésünk okát.
Egy tér vált szabaddá. Egy vörös, mondhatni vérszínű, sötét tér. Bár lámpák nem voltak, látni mégis lehetett. Egy alagút, egy folyosó szerűség volt a terem végén, mi felé nagyot nyelve mentem. Csakhamar kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, de nem volt mit tenni ellene. Bizonytalan voltam, mégsem hátrálhattam. Voltak mellettem, nem játszhattam a gyávát, még ha legszívesebben futottam is volna innen.
Megbotlottam csupán, mi miatt a mozgó falhoz értem és a testem váratlan táncolni kezdett vele. Lépéseink nem voltak, zene se szólt, ám éreztem a ritmusát. A fal diktálta az ütemet, mintha zsinórral ráncigálta volna izmait. Akaratlanul mozogtam, ám meglepő mód nem akartam ellenkezni. Nem szerettem a szokatlan dolgokat, de ez most más volt, különleges.
Nem voltam biztos Szophie szavaiba, de bólintottam felé, hogy legalább érezze a látszatát, miként figyelek rá.
- Óvakodjatok az arctalan katonáktól! Már a nyomotokban vagyok! - szólt egy arctalan hang.
- Örülök ennek. – nem örültem.
Ismét egy szokatlan hang terelte a figyelmem, de ez nem szó volt, sem emberi hang. Fordulva csupán csak azt vettem észre, hogy a fal miként szűkült és szűkült előttünk. Csodás látvány volt, melyben pillanatnyi veszélyt sem éreztem. Vagyis is igen, ám csak néztem miként borult fel a szerkezet, míg nem Szophie ragadta meg a kezeim és húzott magával. Eleinte csak nehezék voltam, mint egy tehetetlen bábú, vagy krumplis zsák, végül azonban futottam a lány lábnyomában.
Fény. Nem tudtam milyen távol volt, nem tudtam mennyit kellett még futni, de miként Szophie ugrott, úgy engedve őt rugaszkodtam utána. Némi hempergés, egy pillanatnyi – senki által sem látott – szusszanás, majd a felállás. Arcomról egy láthatatlan könnycseppemet töröltem, hogy láttam mindenki itt volt.
- Nagyot zakóztál, Apa. – kuncogott a lányom, miként én poroltam a portalan nadrágom. Megszokás volt.
- Egy szív. – a tíz pontos válasz egy olyan kérdésre, mit nem tettek fel – Mi a fene? – csodálkoztam és a mellkasomhoz emeltem a jobbom, hogy megnézzem dobogott e úgy az én szívem, mint az óriásé, ki testében vándoroltunk. Nem voltunk egyedül, úgy tűnt e szerv, e szépen dobogó szerv nagy látványosság volt, minthogy egy kisebb turista tömeg megelőzött már minket. Tippelni sem mertem, hogy honnan jöhettek. Féltem őket és csak néztem, hogy miként rendeződtek vakon. Vakon, de ügyesen, sorba, mint a libák.
RenAi. Ó, RenAi, jutott eszembe a meztelen fürdőzése. Ígértem már neki, hogy erre nem emlékszem, de így az elméből nem lehetett törölnöm e képet. Hisz, ha azt mondom, hogy ne gondolj az elefántra, hát te mégis mire gondolsz? Szóval RenAi. Futni kezdett a lány, majd ölelte a fejetlenek fejes vezetőjét. Nem láttam értelmét, azonban senki sem állította, így néztem e romantikusnak nehezen nevezhető pillanatot. A vezér szavai hirtelen aggódással töltöttek el, majd csak hitetlenkedve figyeltem, ahogy a társam oldalába állította a kihúzott pengéjét. Galád. Újbóli szavai számomra azt tükrözték, hogy az arcaink kellettek nekik. És bár egy sárkányfej jól mutatott volna az egyikükön, magam nem akartam ilyen egyenruhában látni.
Én csak ostobán szemléltem, a társaim gyorsabban gondolkodtak nálam. Rita, az agresszív Rita - kinek útjában sosem akarsz állni - már cselekedett is időközben. A szívet támadta, kardja apró tűként állt a dobogó szervbe, minek okán kisebb testrengés keletkezett. A mennyezet nem szakadt le, de kellett kapaszkodnom a négy lábon stabilan álló lányomba.
- Hehe, majdnem elestél. – sajnálta a sárkány, hogy csak majdnem.
- Bolondok! – sértett minket egy új jövevény, majd mozdulatlan nézve a szívet állt, állt, majd a kardját szegezte. Harmincnál több fényes penge meredt fel, mik között szégyelltem volna a kezdő késem. Pálcám fogpiszkálónak tűnt most, de egy veszélyes állat volt az oldalamon, mi némi vigaszt nyújtott.
- Hisame, figyelj. – és szóltam neki, hogy élezze a karmait.
A társaim majd mindegyike elindult. Ki a szívet szúrta ismét instabil talajt biztosítva így, ki a tömegbe vetette be magát mutatva a példát. Léptem volna és nyitottam is már a számat, mikor a szemüveges - mert szemüveges volt – RenAihoz rohant. Védte egy támadótól a lányt, majd fülleltem a szavait.
- Kicsiny óriás. – szó mi szó ilyen szívvel nagyobbnak képzeltem. Na de a fejem ráztam, a felesleges gondolataimat messzire fújtam és mély levegőt vettem. Fejetlen katonák, ez gondolkodtatott.
- Parancs nélkül mit sem ér egy katona, ugye?
- Parancs nélkül mi sem csinálunk semmit sem. – közölte az egyszerű tényt Hisame.
- Úgy tűnik. No, de látod ott azt a fejes fickót? – hajoltam az arcához és mutattam a vezérre. Minél közelebb akartam lenni a szeméhez, hogy szinte egyet lássunk, egy felé tekintsünk.
- Ja, ő az kit a lány ölelt.
- Pontosan. – örültem meg – Nos, legyen ő a célpont.
- Okés. – nyalta a szája szélét és elővillant a vadászó mosolya. Mellkasát a földhöz nyomta, a fenekét magasra emelte, majd várt. Csóválta a farkát és várt. Felém fordította fejét és várt. Várt.
- Ja, igen. Parancs nélkül nem teszünk semmit sem. – jutott az eszembe – Menj! – csaptam a fenekére, hogy a szárnyalása elinduljon. Hisame könnyedén rugaszkodott el, lépett párat, majd ugrott és a szárnyait tárta. Féltem kicsit, hisz az ellen kardjai az égbe meredtek, de a lányom ügyesen húzta fel a lábait. Miként irányt váltott, úgy dőltem én is vele, míg nem észrevettem, hogy én is célpont lehettem. Egy utolsó pillantást tettem a lányom felé, hogy lássam épp a vetődés volt csak hátra, majd úgy szegeztem a pálcám, mintha azzal bárkinek is árthattam volna.