Hinari & Hisame

- Repü… mi? – kérdeztem vissza, meglepődöttségemet nem is titkolva. Igazából sejtelmem sem volt, hogy képes-e a súlyommal együtt is a magasba lendülni, illetve meddig és hogyan tudja kivitelezni a műveletet, de abban biztos voltam, hogy rossz ötlet volt a hátára ugranom. Ha másért nem is, hát a landolás miatt. Ijedten kapaszkodtam a nyakába, amikor nekifutott, s csak egy rémült tekintetre futotta (amivel megpróbáltam belőni Peter helyét), mielőtt felszálltunk volna.

És repültünk. Méghozzá nehézség nélkül. Úgy tűnik, alábecsültem Hisamét és az erejét, naivan azt hittem, hogy mégcsak gondolni se fog a felszállásra, ha rajta vagyok, ám be kellett vallanom, hogy tévedtem. Elegánsan szállt a széllel, s amíg függőlegesben mentünk felfele, még lélegezni is elfelejtettem, a kapaszkodás teljes koncentrációt igényelt. Az elején még a szemem is behunytam, ám ahogy a kezdeti pánik alábbhagyott, lassacskán mégiscsak kinyitottam: a látvány lélegzetelállító volt.
- Ez csodaszép – szólaltam meg, ámulva nézve végig az alattunk elterülő tájon. Még az iménti csatáról is megfeledkeztem, teljesen belemerültem a gyönyörködésbe, miközben egyre magabiztosabb lettem: ahogy teltek a másodpercek, úgy enyhítettem a szorításon is, végül egyik kezemmel fogtam őt csak, a másikat oldalra emeltem, és élveztem, ahogyan a menteszél végigkúszik rajta. A távolban más, madárszerű lények is repkedtek, lent a mezőn egy csapat játékos irtott éppen pár mobot, távolabb tisztán kivehetőek voltak a város épületei. Mintha csak egy álomba cseppentem volna, a sao még innen fentről is teljes értékű látképet programozott, hibát sehol sem találtam. Nevettem, önfeledten és boldogan, talán először tettem ezt úgy igazán, amióta bekerültem a játékba. Megsimogattam a sárkányt, és még egy köszönömmel is megpróbálkoztam, habár elég valószínű, hogy a süvítő szél elnyomta hangomat. Leírhatatlan gondolatok keringtek fejemben, és úgy éreztem, ennél szabadabb érzés nincs is a világon, szárnyalni téren s időn át.

De természetesen, mint minden álom, ez is szertefoszlott egy szempillantás alatt, amikor Hisame váratlan fordulatot vett, és szárnyait behúzva zuhant a mélybe.
- Ááááááááá – sikítottam bele a fülébe, fejemet a kezeimmel erősen szorított nyakához préselve. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy a pet meteornak képzeli magát, ám szerencsére az állat még időben korrigált, a hirtelen lefékezéstől azonban végleg elvesztettem az egyensúlyom. Lábaim lecsúsztak hátáról, s én a saját csuklóimat kulcsolva függtem a nyakán, mint holmi élő ékszer.
- Tegyél le, tegyél le – kapálóztam, próbálva oldalra lendülni, hogy alsó végtagjaim újra fogódzkodót találjanak, ám repülés közben ez meglehetősen nehézkesen ment – Kérlek – tettem hozzá a lehető legszelídebb hangon, amennyire az adott szituációban képes voltam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a leszállás ezúttal simábban fog menni, mint megismerkedésünk kezdetekor.

Kérte, hogy tegyem le és bevallom, hogy változott a helyzete a testemen, úgy ez is állt a szándékomban. Változott az egyensúly és nem tudtam volna sokáig tartani magunkat.
Emlékezetkihagyás.
- Hoppá. - egy pillanatra elfeledtem, hogy hogy is kell ezt csinálni, hogy miként kell érkezni, végül pedig együtt estünk Apára, a pihe puha Apára.
Mintha tollas párnákra zuhantam volna, mely ok miatt nem volt sérülésem. Bár szárnyaim egy kicsit furán álltak, kettőjük felett lenni csodás érzés volt. Hamar igyekeztem lemászni is róluk, gondoltam nehéz voltam a számukra. Nem akartam teher lenni rajtuk és egy különleges terv született az én oly csodás elmémben. Egy tökéletesen kigondolt, hibátlan terv.
Apa volt alul, Hinari felette, csupán csak véletlen, de jobb nem is lehetett volna most! Egy gyenge, ártatlan taszítás Hinari hátára, mellyel még közelebb kerültek egymáshoz, majd kígyó módjára tekergettem magam és került az én arcom is az övékéhez. Centikről néztem őket, az ajkaikat, vártam a mesés találkozásukat, a csókjukat, a csillogást, minek ilyenkor történnie kellett.
- Hisame. – sóhajtott Apa – Lehetetlen vagy. – és tette a tenyerét az arcomra, majd tolt el maguktól.
- Ne már! Csak egy csók! – ráztam a fejem, hogy lássam újra őket – Na!
- Csókold a földet. – azt már tettem eleget, nem volt kedvem hozzá.
- De Apaaa~
- Nem. – és váltam szomorúvá, csalódtam benne és magamban egyaránt - Ugye nem emlékszel, hogy miért kezdtétek a harcot?
- Nem. – voltam büszke az őszinte válaszomra és húztam ki magam.
- Akkor jó. – sóhajtott még egyet – Nos, - ültette fel Hinarit és ült fel ő is – Hagyj mutassam be Hisamét. A sárkányok sárkányát. A kedvek változtatásának tökéletes művelőjét. A felejtések mesterét. A nagy Hisame. - és hajoltam meg mélyen.

Szemeimet méginkább összecsuktam, szinte összepaszíroztam, ahogy közeledett a föld. Sebességünk nemigen csökkent, s a sárkány szavának értelmét csak másodpercekkel azok kimondása után tudtam értelmezni, bár akkor is nagy kár volt, hogy megtettem.
Csak azt ne mondd, hogy úgy fogom végezni, mint a múltkor – húztam el a szám, a harcunkra gondolva. Már bántam, hogy lecsúsztam róla. Hogy per pillanat közelebb voltam a talajhoz, mint ő, így valószínű megintcsak párnaként fog használni, tompítva az esésből származó sérüléseit de egyben erősen csökkentve az én pontjaimat. Egy pillantásnyi időre azért mégiscsak felnéztem, megnyugodva véve tudomásul, hogy mégcsak pirosban sem vagyok, s ahogy Hisame fordult velem egyet, rajtam volt a sor:
- Hoppá – mondtam ki ártatlanul, ahogy az idomáron landoltunk, s mosolyogva vontam meg a vállam. Azt meg kell hagyni, a sárkány szépen csinálta, s így egy kicsit én is elégedett voltam: ha egész idő alatt Peter képes volt az árnyékból, szótlanul szemlélni a harcunkat, ami ráadásul elég éles is volt, lévén hogy nem védett övezetben voltunk, az a minimum, hogy ő is kapjon egy kicsit ebből az egészből. Ha mást nem is, hát egy céhtársat és egy súlyos petet maga fölé. Helyes.

Éreztem a taszítást, s újra csak a találkozásunk eleje jutott az eszembe. Ahogy Hisame győzködni próbált, és – mint ahogy most is – minden eszközt bevetett, hogy elérje célját. Akaratlanul is felnevettem, hiszen amíg az állat belopta magát a szívembe gyerekességével és aranyosságával, idomárja eleddig nem mutatott magáról más képet, mint a szerencsétlen apukáét, aki lányok háta mögé bújik és tőlük kér nevelési segítséget.
Persze egy szót se szóltam, nem akartam belefolyni a vitába és esetleg újra magamra haragítani Hisamét, helyette inkább megsimogattam őt, közben jót vidulva magamban a párosukon.
- Üdv – feleltem a bemutatásra – Örülök, hogy összefutottunk. Máskor is vigyél el repülni, jó? – kérdeztem mosolyogva - Persze miután megtanultad a landolást – tettem még hozzá, a biztonság kedvéért.
Felálltam, és még mielőtt elfelejteném, elballagtam a földbe szúrt szabdalómért, majd eltettem azt az inventorymba, és visszasétáltam a pároshoz. Mivel Hisame élete a veszélyes zónában volt, és a fegyverem nélkül én sem voltam biztonságban, felajánlottam, hogy menjünk vissza együtt a városba. Mára bőven elegem volt a tréningezésből...

Kellemes volt, miként simogatott Hinari. Az érintése puha és meleg volt, legszívesebben leharaptam volna a karját és azzal simogattam volna magam, mikor elvette az ujjait tőlem.
- Hogyne, repüljünk! – örültem meg, persze azt nem közöltem vele, hogy legközelebb ő lesz alul és én leszek az ő hátán. Mert hát egy angyal volt ő is, biztos neki is voltak szárnyai és úgy repülni, hogy nem csapkodni a szárnyakkal, az biztos csodás érzés lehetett.
A kardjának nevezett hosszú karmát fintorogva figyeltem, de hát ez hozzá tartozott. Együtt indultunk a városba és mögöttük trappolva elmélkedtem, hogy milyen véletlenekkel lehetett volna összehozni őket, de nem jutott semmi érdemleges sem. Talán, ha ők is harcoltak volna, de arra is keresnem kellett egy indokot. Jobbra – balra dülöngéltem, miként agyam fogaskerekei úgy tűntek ki koptak már, ám szerencsére csak érkezett egy tökéletes ötlet! Hinari hátát és egész alakját hátulról figyelve, úgy tűnt a farpofái kacsintottak felém. Kacsintottak, mint ahogy a fiúk szoktak a lányokra, bár ők a szemeikkel és nem, no mindegy. Épp érinteni akartam volna Hinari fenekét és persze az egészet Apára fogni, hogy egy heves és érzelmekkel teli párharcot vívjanak, mikor egy jobb és ezerszer romantikusabb lehetőség jutott az eszembe!
Hűs lehelet! Ez volt a képességem. Folyamatosan fújtam és fújtam rájuk a hűvös levegőt feltűnés nélkül, remélve, hogy Apában van annyi lovagiasság, hogy átölelje a törékeny és fázós női testet, ám nem ez történt. Miként elvette Hinaritól a kardját és így meghosszabbítva a karját kalimpálva rohant felém, úgy véltem lebuktam. Ahogy a fényes penge egyre gyorsabban közelített felém, nos akkor úgy éreztem, hogy messzire mentem a próbálkozásommal és menekülnöm kellett.