Hinari & Hisame

Még nem ismertem mindenkit a céhből. Nem is foglalkoztatott annyira, ám néha megtalált az érzés, az elveszettséggel egyetemben, és ilyenkor önkéntelenül is ismerősöket kerestem. Bárhol, ha csak egy pillanatra is, de jólesett, hogy tudtam, még megvannak, még élnek, és nem maradtam teljesen egyedül ebben a játékban. Néha összehozott velük a sors, de általában külön utakon jártunk, pedig biztosan más benyomásokat szerez az ember, ha van mellette valaki, akivel együtt vagdossák halomra a mobokat. Például egy amolyan legjobb barátnő féle, vagy egy fiú, igen… az íjász sráccal is jó régen találkoztam.

Ahogy gondolataimba merülve bandukoltam, kezdtem egyre jobban megirigyelni az idomárokat. Önző érzés volt, ám nem tapasztaltam meg eléggé ahhoz, hogy átlépjek rajta, egyelőre csupán a társ fogalmát kapcsoltam a névhez, nem is gondolva bele a hosszútávú következményekbe. Szórakozottan piszkálgattam kardom markolatát, ám figyelmem egy tompa puffanás keltette fel, nem is olyan közel hozzám. Ahogy jobban szemügyre vettem a teremtményt, kiderült, hogy az imént éppen egy sárkány vágódott be elém, láthatóan elégedett volt magával, habár a landolás sikerülhetett volna jobban is. Nem ijedtem meg tőle, hiszen barátságosnak tűnt.
- Szia! – néztem bele élénk szemeibe, ám alaposan meglepődtem, amikor emberi nyelven válaszolt. Tátott szájjal igyekeztem nyelni egy nagyot, majd kissé összeszedve magam, elmosolyodtam:
- Szerintem te összekeversz valakivel – kockáztattam meg bátortalanul, ám az állat engem nézett, mintha gondolataimban akart volna olvasni. Megborzongtam, erejének képzeletbeli súlya egy pillanat alatt rám nehezedett. Nem tudtam, mit fog szólni, nem ismertem a reakcióit, így inkább nem mondtam többet. Kezem nagyon lassan levettem a kardról, jelezve neki, hogy nem akarok semmi rosszat, majd újra végigmértem a petet. Hatalmas volt, és mégis gyönyörű.
Ekkor érkezett meg a gazdája, egy kékhajú fiú, s én csak a kérdése után bírtam újra normálisan venni a levegőt.
- Se… semmi rosszat nem csinált – mosolyogtam rá – Hinari – mutatkoztam be, ám valahonnan ismerősnek tűnt, s mikor megláttam a céhlogót, már tudtam is, hogy honnan.

- Nem keverlek össze senkivel. – förmedtem rá – Az Anyukám vagy!
- Nem, nem az!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem! – vitánk e két szóval telt még percekig szóhoz sem engedve jutni Anyát, miközben egyre csak közelítettem és közelítettem Apa mellé. A farkamat emelve, csupán csak egy enyhe taszítás kellett, hogy a megbotlás látszatát keltve Anya ölébe essen. Megbotlás. Állt csupán egy helyben, így kicsit érdekesen nézhetett ki a jelenet, de nem akadtam fenn ilyen apróságokon. Reménykedtem egy „véletlen” csókban, vagy csak egy közeli romantikus pillanatban, de csak az állával fejelte le a szerencsétlen. Ez így nehéz lesz. Csóváltam a fejem.
- Hisame! – üvöltötte nevemet Anya arcába Apa – Fejezd be!
- Mit?
- Hinari nem lesz az Anyukád!
- Miért nem? – túl határozott volt, hogy viccnek szánja és kezdtem kétségbe esni. Ajkaim remegtek, szemeimből mintha könnycseppek is szöktek volna egy pillanatra. – Nem tetszik?
- Nem. – Áááá! – Mármint de, szép, nagyon.
- Akkor nem kedves?
- De, biztos az.
- Buta?
- Okos.
- Béna?
- Ügyes.
- Nem értem. Akkor miért nem? – kiabáltam, majd jutott az eszembe! Nem akart az Anyukám lenni! Tudtam! Hirtelenjében a lány gyönyörű szőke haja fakó rondává változott. Szemei csúnyák lettek és mintha még egy bibircsók is megjelent volna az orrán.
- Nem akar az Anyukám lenni!
- Nem tudom, de Hisame ez nem így működik. Nem te döntöd el.
- Nem akarsz az Anyukám lenni? – üvöltöttem a lányra.
- Hisame, mondtam, hogy ez nem így...
- Nem akarsz? – mutattam a fogaimat Hinarinak. Nem válaszolt még, de már haragudtam rá. Legszívesebben karmaimmal téptem volna szét. Nem volt baj, hogy nem akart az Anyukám lenni, túlélem, de ezzel Apát sértette és ezt nem engedhettem.

Ha akartam volna se tudtam volna hozzászólni a témához. És hogy kellemetlen volt-e? Egyáltalán nem. Sőt, részemről nagyonis kényelmes volt, az utóbbi időben túl sok feszélyezett csöndet kellett megtörnöm ahhoz, hogy most kiélvezzem a szótlanság minden pillanatát. Ők veszekedtek, én pedig testsúlyom áthelyezgetésével voltam elfoglalva, egészen addig, amíg szemem sarkából meg nem láttam a sárkány levegőbe emelkedő farkát. Csupán egy bizonytalan „ó”-ra futotta, majd a világ egy pillanatra elsötétült, ahogy fejem kecsesen koccant a macskaköves úton.
Kezemmel megtapogatva az érintett felületet néztem körbe, látóterem kétharmadát az állat töltötte ki: láthatóan nem így tervezte a dolgokat, ám ártatlan tekintetével már nem tudott becsapni. Első ijedtségem bosszankodásba csapott át, amit idomárja ordítása se nagyon tompított: már majdnem ott tartottam, hogy megmondom a tutit a párosnak (kezdve onnan, hogy a fiú be se mutatkozott), amikor újrakezdték a veszekedést. Elégedetlenül tápászkodtam fel, értetlenül bámulva az újabb szócsatát: nagyon jól elvoltak velem, miközben rám se hederítettek. Pompás.

A kérdés azonban nem igazán tetszett, a hevessége meg még annyira sem. Inkább folytatták volna maguk között. Sóhajtottam: nem tartoztam a hirtelen haragú emberek közé, és semmi kedvem nem volt belebonyolódni ebbe, visszaszólni meg végképp nem, a helyzet azonban más fordulatokkal kínált, és kénytelen voltam úgy reagálni rá, ahogy azt kell. Jelen esetben a sárkány agresszív hozzáállása és a vicsorítás volt az a pont, ahol az eddigi wtf fejet felváltotta a védekező beállásom: egy pillanat alatt előhúztam a szabdalót, és reflexből hátraléptem párat, majd behajlított térdekkel vártam.
- Te, figyi, nem állítanád le valahogy? – próbálkoztam, a pet felé intve, bár nem úgy tűnt, mintha hallgatna a gazdájára – Sose jó dühből küzdeni. Elvakítja az embert, és, nos… az állatokat is – tettem még hozzá, hátha kicsit észhez tudom téríteni őket. Eközben szememet egy pillanatra se vettem le a sárkányról, higgadtan tartottam kardomat, hogyha kell, megfelelően tudjak védekezni. Hiszen nem voltunk védett övezetben.

Apa elém lépett és a lányhoz hajolt, azt hitte nem hallom, de közelebb voltam hozzá, mint gondolta.
- Leállítani? Őt? Én? Esélytelen. – és a kínos mosoly részéről – Kérlek, verd meg Hinari. Adósod lennék! Tartoznék neked! – majdhogynem térdelt a lány előtt Apa.
Gonosz volt most nagyon. Más segítségét kérni nem volt szép dolog, bár tény, hogy mióta nagyobb lettem egy kicsit, a párharcainkban már nem tudott felülkerekedni rajtam. Azt mondta nekem az előző nap, hogy mostanában elszaladt velem a ló. Nem értettem akkor és most sem egyébként, de azt is mondta e mellé, hogy ezért meg kéne engem leckéztetni majd egyszer. Pedig jól viselkedtem, szerintem legalábbis. Semmi mást nem tettem, mit kicsiként, csupán csak beszéltem a nyelvükön. Lehet ez volt a gond, ám az egy nagy karmát rántotta a lány, így én sem hátrálhattam. Már csak Apára vártam, hogy ne legyen kettőnk közt. Bár, ő érte harcoltam, de nagyon úgy tűnt, hogy ő is ellenem volt most, mi kis zűrzavart teremtett a fejemben. A kis sunyi. Na de majd Hinari után kap ő is a fejére.
És bújt a lány mögé.
- Gyáva vagy Apa. – nyújtottam a hosszú nyelvem felé, azonban rögtön be is húztam, hogy a volt Anya jelölt le ne vágja nekem. Kinéztem volna belőle, hogy megteszi. A bibircsók az orrán egyre nagyobb és nagyobb lett. Boszorkának szokta nevezni Apa az ilyet. Mindig azt mondja, hogy „Már csak a seprű hiányzik alóla.” Ezt sem igazán értettem eddig, hogy mit tudna csinálni egy seprűvel a lábai alatt, de ráhagytam. Kicsiként nem tudtam kérdezni, mostanság meg nem volt a fejemben ez a kérdés. Szóval hogy Apa odébbállt. Remek. Használni akartam a képességemet, hideg levegőt lehelni, hogy félelmetesebbnek tűnjek. Legalábbis a macskák ilyenkor mindig felállítják a hátukon a szőrt.

- Hogy mi… oh… ühüm – teljes lefagyás, agyam először nem akarta befogadni a hallottakat, nem akarta elhinni. Aztán megértette őt, hiszen ezzel a négylábon járó vicsorító döggel nem lehetett könnyű dolga, még jó, hogy nem boldogul vele, hiszen a sárkány láthatóan eléggé el van kapatva, ha már az idomárja is így beszél róla – Erős? – kérdeztem egy kis szünet után a hátam mögött lévő területet, bár hülyeség volt, hiszen az erő viszonyítás kérdése csupán. Hát, próba szerencse, remélem, megölni azért nem fog akarni, az kissé kínos lenne.
A higgadtság azonban egyértelműen a javamat szolgálta, s amíg az állat mérgesen fújtatott, én egy pillanatra behunytam szemem, és felkészültem a csatára. Bár, azt meg kell hagyni, a petnek igaza volt, ami az „Apukáját” illeti, ám ha már ő nem tud semmit se csinálni, majd én fogok. Mert ez így nem állapot.
- Nos, mire vársz? – néztem a szemébe kihívóan, megforgatva a fegyvert magam körül – Vagy így már nem is vagy annyira biztos magadban? – feszítettem tovább a húrt, szánt szándékkal persze. A düh hibához vezet, és amíg meg nem tudom, mégis milyen pontjai vannak, jobb elkerülni az ellenstratégiákat. Félig behajlított térdekkel vártam, hogy jöjjön ő, kezdjen ő: bíztam a fegyverkezelésemben és a gyorsaságomban, nameg nem utolsó sorban a szabdalóm erejében.

Még a levegő is hidegebb lett, ám kis elemzés után rájöttem, valószínű a sárkány valamiféle tudatos vagy öntudatlan kisugárzása okozza, így próbáltam nem foglalkozni vele, úgy kevesebbet árthat. Figyeltem a szemét, a szárnyait, reméltem, hogy repülni próbál, hogy minél hamarabb csökkenthesse a köztünk lévő távolságot, amit beszéd közben alakítottam ki. Nem gondoltam, hogy a levegőből hatásos és pontos támadást tudna kivitelezni, a földet érés meg… nos, mondjuk úgy, hogy elég volt, amit eddig láttam.

- Hát tőlem erősebb. – volt őszinte vele.
Biztos voltam magamban! Legalábbis azt hiszem, talán, lehet. A túróba. Vontam félre a számat, de Hinari előttem volt, Apa pedig mögötte, így mondhatni elkezdődött a nevelésem. Jó szülők lesznek!
A karma rendesen megnövelte a karja hosszát, és nagyon nem akartam, hogy azzal megmarja a pikkelyeim, ám valahogy a közelébe kellett kerülnöm. Mellső lábaimmal a hátsókra löktem magam és tártam szét a szárnyaimat, hogy magasabbnak tűnjek, nagyobbnak. Csaptam egyet a szárnyaimmal, de csupán csak a szél gerjedt fel egy pillanatra, talán a hajúk egy - egy tincse ha megmozdult, majd az ezt kísérő üvöltés.
Apa az énekemet gyönyörűnek nevezi, a hangomat lágynak és kellemesnek. A torkom hosszú, így a hangom nem magas, nem sérti a füleket. Apa azt mondta, hogy a hangommal gyerekeket lehetne altatni. Nőiesnek mondta legutóbb, így a kívánt hatást már akkor tudtam, hogy nem értem el, mikor belekezdtem a hangom szabadon engedésébe. Az üvöltésem nem volt félelmet ébresztő, nem remegett előttem egyikük teste sem, sőt Apa még egy halványabb mosolyt is megengedett magának. Sikertelen első próbálkozás volt, ám csatakiáltásnak részemről elég volt, hogy meginduljak. Visszaérkeztem négy lábra a földre, majd indultam meg futva feléjük. Apával egyezett a gyorsaságunk függetlenül attól, hogy ő a kezeit futásnál nem szokta használni. Pazarlás, de nem az én dolgom volt, most legalábbis biztos nem. A fűszállak pixeleikre hulltak a talpaim alatt és hamar hozzájuk értem, szerencsére nem voltak olyan nagyon – nagyon távol, de kellett lépnem párat.
Harapni akartam a lányt, a vállát, mert olyan szép volt és mi szép az finom is, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján ezt gondoltam, reméltem csak, hogy nem karmol vissza.

Okos dög volt, annyi szent. Nem repült, inkább futva közeledett, úgy tűnik, tudatában volt a gyengeségeinek. Az erősségeiről egyelőre nem tudtam nyilatkozni, azonban rögtön észrevettem, hogy kicsit többet várt a támadással, mint amennyi a minimum. Előtte még megmutatta fehér hasát: pikkelyei csillogtak a szórt napfényben, ahogyan felemelkedett. El is ámultam egy pillanatra, mesés látványt nyújtott, s szikrázó szemei különleges élt adtak magatartásának, erősnek de egyben szépnek is láttam abban a másodpercben. Aztán elüvöltötte magát, és a csoda szertefoszlott.

Kardom olyan szorosan markoltam, hogy majdnem életet is vesztettem vele, a míves markolat nem mindenhol egyezett kezem vonalával, ám ezzel jelen helyzetben nemigen foglalkoztam: végtére is, még sose küzdöttem sárkánnyal egy az egy ellen, és az eddig csupán mesékben létező lény így testközelből teljesen más hozzáállást kívánt meg, mint távolról, főleg úgy, hogy nem is volt külső segítségem. Fél szemmel a fiúra sandítottam: ő csak állt, egyhelyben, és várta a történéseket. Nem, tényleg nincs… Felsóhajtottam. Nem alakultak túl jól a dolgok.
Ekkor már ténylegesen is megindult a Hisamének keresztelt pet, reméltem, hogy ennyi a teljes sebessége, számításaim szerint ugyanis nem lehetett több az enyémnél. Ez már mindenképpen egy jó pont, és ha hozzávesszük, hogy az idomáron így elsőre nem láttam semmilyen felszerelést, még jól is kijöhetek ebből a párharcból. Ami alapvető fontosságú egy egész életre menő harcnál, főleg hogy egy szemernyire sem bízok meg az állatban. És ha nem áll le időben, nekem végem.

Az effajta negatív gondolatok azonban luxusnak számítanak egy ilyen éles meccsnél, így egy fejrázással igyekeztem nyomban megszabadulni tőlük: egy utolsó mély levegő, majd a feszült várakozás. A jobb vállamat célozta be, hosszú nyakát előrenyújtva támadott, megpróbált megharapni, a lendület következményeként (valószínűleg) teljes testsúlyát beleadva a mozdulatba. Nem tetszett, hogy ezt az oldalt választotta, valahogy biztonságosabbnak éreztem a jobb oldal felé történő félreugrásomat, mint a balt, de most nemigen volt mit tennem, kénytelen voltam félig hátra, félig oldalra ugorva hárítani. Ahogy pár centivel, de sikerült elsuhanni előle, az akrobatikát kihasználva gyorsan át tudtam helyezni testsúlyomat, így az ugrás lendületét a leérkezéskor is megőrizve rugaszkodtam el. Mivel az állat túlságosan is közel volt, semmiféle cselt nem alkalmaztam, egy gyors vágást indítottam, megcélozva őneki is a vállát, illetve ha addigra felemelkedett, és nem értem fel, akkor a lábát.

Hinari fürge volt, piciny testéhez gyors lábak tartoztak. A fémből készült karmával pedig, gyorsan vágott, pikkelyeimet hasította a penge. Hátráltam és ijedtem meg tőle. Egy kicsiny méhez hasonlítottam őt hirtelen. Kicsi volt és aljasul szúrt, ha veszélyt érzett. Már csak a fekete és sárga csíkok hiányoztak róla, de könnyű volt azokat a ruházatára képzelnem.
Pocséklás lett volna, ha nem használom ki a testi adottságaimat vele szemben, így egy szárnycsapással rugaszkodtam el a talajtól és kitárva a mellső lábaimat akartam magammal sodorni őt. Nem feledtem léptei gyorsaságát és alakjának kicsinységét, de úgy gondoltam, hogy e tulajdonságai ellen nem tudok mit tenni. „Patt helyzet” Vagy valami ilyesmi, de lehet rossz dologra gondoltam hirtelen, Apa ritkán használta ezt a kifejezést. Szóval sodorni akartam őt magammal. Felé estem, majd hogy egyre közelebb és közelebb került a testem az övéhez, talán a találkozástól való félelem miatt, de hunytam be a szemeim. Nem a fájdalomtól féltem. Igazából itt születtem, így nem is tudtam igazán, hogy milyen érzés is az. Csupán csak Apa elmesélései után tudtam következtetni rá. Valamennyire nyomasztott ilyenkor a kipróbálás kíváncsisága, de mindig megvigasztalt, hogy jobb így a számomra, hogy nem tudom milyen is az. Szóval féltem és nem az ütközéstől, vagyis attól is. Féltem, hogy valami rosszat csinálok és nem akartam látni e cselekvés történéseit. Csukott szemmel nem láttam, így a csekély esély a sikeres érkezésre még tovább romlott. Bukfenc és földön hempergés. Hogy magam alatt volt e ő, vagy sikerült e kitérnie, azt nem tudtam. Nehézkesen álltam fel, majd rázva a fejem akartam összeszedni magam. Felnézve, nem láttam egyiküket sem, így fordultam lassan.

Gyorsabb voltam, mint hittem, vagy csak a szituáció maga okozhatta, de valahogy sikerült eltalálni. Csupán a kard feszüléséből éreztem, ahogy nehezebben hasította a pikkelyeket, mint a levegőt, illetve később, egypár piros pixeldarab tudatta velem a sebzést. Mást észrevenni nem is nagyon volt időm, hiszen a hirtelen hátrahőkölésével önkéntelenül is húzott magával, éppen annyira, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Szerencsére azonban, hacsak reflexből is, de sikerült kiszabadítanom pengémet, ám mire körbenézhettem volna, hogy újra felmérjem a terepet, már fölém magasodott.
A repülés. Ezt persze kihagytam a számításból, nem volt belém kódolva a dolog, hogy úgy mondjam, hiszen még soha nem harcoltam repülni tudó ellenféllel. Legalábbis ilyen szemtől szembe helyzetben nem, s ezért egy pillanatra meg is lepődtem, hogy már jóval a tengerszint felett járt. A másik dologról azonban nem feledkeztem meg, így egy enyhe mosollyal méregettem szárnycsapásait, bízva benne, hogy a landolás most sem fog pozitív eredményhez vezetni. Talán elfuthattam volna, újra felvéve a távolságot, ám mégsem tettem. Inkább farkasszemet néztem vele, elszántam figyeltem őt, szemeit, ahogyan a fény visszatükröződik rajtuk. Mintha… nem is tudom, valami olyan érzés motoszkált bennem, hogy a „nevelésbe” nem tartozik, nem tartozhat bele a megfutamodás. Még akkor sem, hacsak pár méterről lenne szó.

Így azonban nemhogy méterek, de hamarosan centik se választottak el minket egymástól. Célzott, pontos támadásra számítottam, egy karmolásra vagy harapásra, esetleg faroklendítésre, így a spontán becsapódás teljesen váratlanul ért. Behajlított, ugrásra kész lábaim nem sokat értek az állat roppant tömegével és lendületével szemben, s hamarost én is a földön kötöttem ki, hosszú csúszási nyomvonalat hagyva magam után. Mire feleszméltem, arcomat félig sár borította, s a kezemből is hiányzott a szabdaló. Kétségbeesetten néztem körbe, ám testem hátsó része nem reagált.
- Hékás, szállj le rólam – bokszoltam bele a fehér bundába, félig kicsavart felsőtesttel, majd minden erőmet beleadva, igyekeztem kikászálódni a sárkány alól. Lehetséges, hogy meg sem érezte, hogy alá szorultam, mert érdeklődve pillantott körbe, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy lekerüljön rólam testsúlyának nagy része. Négykézlábra álltam, és a kardom után vetődtem, remélve, hogy elérem, mielőtt támad. Amint a kezemben volt, féltérdre állva lendítettem rajta, s ezzel egyidőben a pet felé fordultam – Ezt még gyakorolni kell – mosolyogtam rá, az állatnak nem mutatva semmit a bennem dúló feszültségből. Hiába akart mindenáron megleckéztetni, én mégse voltam képes ellenségként tekinteni rá, inkább úgy kezeltem, mint egy dühös kisgyereket. S ennek első lépése volt, hogy egy a hangulathoz egyáltalán nem illő reakciót kapott tőlem. Igazából még senkin se próbáltam ki az elméletet, így kíváncsi voltam, hogyan fog reagálni. Ha mást nem is érek el vele, azért csak elbizonytalanodik egy kicsit. Remélem.
- Akkor folytassuk – szóltam egy kis idő után, majd újra támadtam, ezúttal kettős csapást próbálva bevinni neki: ha újra a levegőbe emelkedik, semmi esélyem elérni, ám bíztam a gyorsaságomban, s ezúttal a szárnyát céloztam, azon belül is a lágyabb, bőrszerű részeit.

A repülése ronda volt. Fúj, nagyon! Mint egy szárnyak nélküli rongybaba, úgy szállt és érkezett is a földre tehetetlenül. A landolása pedig hát… tőlem tanulta! Utánozós majom!
- Hát ezt még gyakorolni kell. – nyújtottam az igencsak hosszú és annál is hosszabb nyelvem neki, miközben ismételtem meg mit ő mondott nekem korábban.
A bukfencet nem úsztam meg sérülés nélkül, úgy tűnt sikerült sebeznie engem, bár a hogyanja még kérdéses volt a számomra. Olyan volt, mint egy kis darázs, ki a legkisebb helyen is tudott volna szúrni. Az egy karma felidegesített. Látszott, egy vágást kapok tőle és vége a küzdelemnek, az ő javára. Nyavalyás. Nem tetszett az eredmény, azonban nem volt ötletem, hogy hogyan is kellett volna kikerülnöm az éles fegyverét. Félredöntöttem a fejem, látványosan néztem el Hinari válla mellett. Kiegyenesedtem, majd újra megismételtem ezt, azonban másodjára már megjátszott csodálkozás is társult mindehhez.
- Apa, mit csinálsz? – kérdeztem a semmibe.
Igazából Apa mellettünk volt, egy fa árnyékából nézte a küzdelmet, mire kellemetlen volt rájönnöm, de reméltem, hogy mindezek ellenére bedől a trükknek – Apa! Ne csináld! – játszottam tovább a szerepem és vált ijedté a tekintettem. Talán túlságosan is féltem már, szinte már el is hittem, hogy Apa valami rosszat csinált – Neee! – és kezdtem el ügetni Hinari irányába. A vágtám nem volt a leggyorsabb, hisz nem futásra terveztek engem, de igyekeztem a látszatot fenntartani, hogy nem Hinarit akarom bántani. A látszat. Nyehehehe. Igazából fel akartam öklelni őt, messze fejelni a könnyen szálló testét, mert megérdemelte. Az okot már elfeledtem, de ha már elkezdtem nem hagyhattam félbe.

Szemtelen egy sárkány volt, az tuti. És okos is, már amennyire egy program képes lehet erre, habár egyre kevésbé hittem, hogy tényleg csak parancsokból és adatokból áll, annyira komplex mozdulatokat produkált. A rövidtávú memóriája is igen fejlett volt, pontosan mondta vissza az elhangzottakat, hangjában azonban nyoma se volt a gépiességnek.
Az érzelmek kifejezése pedig… nos, volt pár pillanat, amikor maximálisan bedőltem neki. Például ez a mostani, olyan élethűen adta elő magát, hogy komolyan azt hittem, valami tényleg történt az idomárjával. Hogy félti az állatát, és hátulról támad, mondjuk lopakodás jártassággal, igen. Aztán az elképzelés kezdett egyre irreálisabb lenni, hiszen eleve egy céhtársról van szó, másrészről meg ha Hisamének nem képes ellene szegülni, nekem valószínű végképp nem. Azért csak megpördültem a tengelyem körül, biztos ami biztos alapon, s mire a sárkány a harmadik kiáltását hallatta, én már rég feltérképeztem a terepet. Nem hihette, hogy az első két mondatára nem fogok reagálni, jó stratégia volt, csak éppen túl lassú.

Természetesen a látszatot megtartottam, direkt közel engedtem magamhoz, közben módszeresen tekergetve a fejem, mintha Petert keresném. Rá is ránéztem párszor, egyszer talán el is mosolyodtam, ám amikor már veszélyesen közel volt, kihasználva minimális gyorsasági előnyöm, oldalra szökkentem, behajlítottam a térdeim, majd - a szabdalót beleszúrva a földbe – elrugaszkodtam. A fegyverre egyelőre nem volt szükségem, hisz mind a négy végtagom kellett a tervezett mozdulatsor véghezviteléhez: ha minden jól ment, fel tudtam ugrani a hátára, és kézzel-lábbal kapaszkodva álltam ellen, nehogy ledobjon.
- Most mihez kezdesz? – kérdeztem kihívóan, arcomon elégedett vigyorral, miközben a nyakát karoltam. Persze bőven elképzelhető, hogy a pet mozgékonyabb volt, mint számítottam rá, és simán kikerülte az ugrást, ezesetben megvártam, amíg megint felém jött, és újra próbálkoztam.

- Repülünk! – nevettem fel.
Kellett egy kis lendület, kellett egy elrugaszkodás, de a szárnyaimat kitárva azokba gond nélkül kapott bele a szél és emelt fel minket a magasba. A számomra már már unalmassá vált cselekvés tudtam, hogy Hinari számára újdonság lesz. Vártam, hogy szorosabban szorít majd, vártam egy erős női sikítást, melyet a félelmében hallat, mert hallatnia kellett.
Egyszer lovagoltak meg eddig, csak egyszer, mely pillanatot sosem felejtek el. Apa ült a hátamon, de a képességét használva, miszerint könnyebbé tudja tenni a testét, szinte nem is éreztem, hogy rajtam lett volna. Miként az eget pásztázva a felhők közt szoktam szállni, az mindig is mesés érzésnek, csodásnak könyveltem el. Sosem találtam még rá szavak, azonban sokszor borús is volt, mert sosem volt mellettem senki sem. Csak én tudtam repülni, nem volt ki követett volna. De akkor, ott, miként a felhők közt hallottam Apa hangját a füleimben, az egyszerűen felejthetetlen volt, könnyek csordultak ott a szemeimbe és most is boldogan nevettem, miként csak rá gondoltam. És most Hinari.
A lánynak nem volt ilyen képessége, éreztem a testének súlyát a hátamon, de piciny volt ő, sovány és alacsony. Nem sokkal volt nehezebb, mint Apa akkori alakja, vagy ha sokkal nehezebb is lett volna, most nem éreztem.
Túl egyszerű volt ez. Szállni a magasban, bonyodalmak nélkül. Persze leírhatatlan érzések kavarodhattak Hinariban, de nem hagyhattam ki a pillanatot. Hajlítottam a szárnyaimat, szorítottam azokat a testemhez és buktam előre. A nem várt zuhanásunk teljes volt és szélsebes. Hangulatos lett volna az utolsó pillanatig zuhanni, ám nem kockáztathattam, súly volt a hátamon, így még időben tártam szét a csontjaimat és lassítottunk le.
De várjunk csak, ő most ellenfél!

- Repü… mi? – kérdeztem vissza, meglepődöttségemet nem is titkolva. Igazából sejtelmem sem volt, hogy képes-e a súlyommal együtt is a magasba lendülni, illetve meddig és hogyan tudja kivitelezni a műveletet, de abban biztos voltam, hogy rossz ötlet volt a hátára ugranom. Ha másért nem is, hát a landolás miatt. Ijedten kapaszkodtam a nyakába, amikor nekifutott, s csak egy rémült tekintetre futotta (amivel megpróbáltam belőni Peter helyét), mielőtt felszálltunk volna.

És repültünk. Méghozzá nehézség nélkül. Úgy tűnik, alábecsültem Hisamét és az erejét, naivan azt hittem, hogy mégcsak gondolni se fog a felszállásra, ha rajta vagyok, ám be kellett vallanom, hogy tévedtem. Elegánsan szállt a széllel, s amíg függőlegesben mentünk felfele, még lélegezni is elfelejtettem, a kapaszkodás teljes koncentrációt igényelt. Az elején még a szemem is behunytam, ám ahogy a kezdeti pánik alábbhagyott, lassacskán mégiscsak kinyitottam: a látvány lélegzetelállító volt.
- Ez csodaszép – szólaltam meg, ámulva nézve végig az alattunk elterülő tájon. Még az iménti csatáról is megfeledkeztem, teljesen belemerültem a gyönyörködésbe, miközben egyre magabiztosabb lettem: ahogy teltek a másodpercek, úgy enyhítettem a szorításon is, végül egyik kezemmel fogtam őt csak, a másikat oldalra emeltem, és élveztem, ahogyan a menteszél végigkúszik rajta. A távolban más, madárszerű lények is repkedtek, lent a mezőn egy csapat játékos irtott éppen pár mobot, távolabb tisztán kivehetőek voltak a város épületei. Mintha csak egy álomba cseppentem volna, a sao még innen fentről is teljes értékű látképet programozott, hibát sehol sem találtam. Nevettem, önfeledten és boldogan, talán először tettem ezt úgy igazán, amióta bekerültem a játékba. Megsimogattam a sárkányt, és még egy köszönömmel is megpróbálkoztam, habár elég valószínű, hogy a süvítő szél elnyomta hangomat. Leírhatatlan gondolatok keringtek fejemben, és úgy éreztem, ennél szabadabb érzés nincs is a világon, szárnyalni téren s időn át.

De természetesen, mint minden álom, ez is szertefoszlott egy szempillantás alatt, amikor Hisame váratlan fordulatot vett, és szárnyait behúzva zuhant a mélybe.
- Ááááááááá – sikítottam bele a fülébe, fejemet a kezeimmel erősen szorított nyakához préselve. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy a pet meteornak képzeli magát, ám szerencsére az állat még időben korrigált, a hirtelen lefékezéstől azonban végleg elvesztettem az egyensúlyom. Lábaim lecsúsztak hátáról, s én a saját csuklóimat kulcsolva függtem a nyakán, mint holmi élő ékszer.
- Tegyél le, tegyél le – kapálóztam, próbálva oldalra lendülni, hogy alsó végtagjaim újra fogódzkodót találjanak, ám repülés közben ez meglehetősen nehézkesen ment – Kérlek – tettem hozzá a lehető legszelídebb hangon, amennyire az adott szituációban képes voltam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a leszállás ezúttal simábban fog menni, mint megismerkedésünk kezdetekor.

Kérte, hogy tegyem le és bevallom, hogy változott a helyzete a testemen, úgy ez is állt a szándékomban. Változott az egyensúly és nem tudtam volna sokáig tartani magunkat.
Emlékezetkihagyás.
- Hoppá. - egy pillanatra elfeledtem, hogy hogy is kell ezt csinálni, hogy miként kell érkezni, végül pedig együtt estünk Apára, a pihe puha Apára.
Mintha tollas párnákra zuhantam volna, mely ok miatt nem volt sérülésem. Bár szárnyaim egy kicsit furán álltak, kettőjük felett lenni csodás érzés volt. Hamar igyekeztem lemászni is róluk, gondoltam nehéz voltam a számukra. Nem akartam teher lenni rajtuk és egy különleges terv született az én oly csodás elmémben. Egy tökéletesen kigondolt, hibátlan terv.
Apa volt alul, Hinari felette, csupán csak véletlen, de jobb nem is lehetett volna most! Egy gyenge, ártatlan taszítás Hinari hátára, mellyel még közelebb kerültek egymáshoz, majd kígyó módjára tekergettem magam és került az én arcom is az övékéhez. Centikről néztem őket, az ajkaikat, vártam a mesés találkozásukat, a csókjukat, a csillogást, minek ilyenkor történnie kellett.
- Hisame. – sóhajtott Apa – Lehetetlen vagy. – és tette a tenyerét az arcomra, majd tolt el maguktól.
- Ne már! Csak egy csók! – ráztam a fejem, hogy lássam újra őket – Na!
- Csókold a földet. – azt már tettem eleget, nem volt kedvem hozzá.
- De Apaaa~
- Nem. – és váltam szomorúvá, csalódtam benne és magamban egyaránt - Ugye nem emlékszel, hogy miért kezdtétek a harcot?
- Nem. – voltam büszke az őszinte válaszomra és húztam ki magam.
- Akkor jó. – sóhajtott még egyet – Nos, - ültette fel Hinarit és ült fel ő is – Hagyj mutassam be Hisamét. A sárkányok sárkányát. A kedvek változtatásának tökéletes művelőjét. A felejtések mesterét. A nagy Hisame. - és hajoltam meg mélyen.

Szemeimet méginkább összecsuktam, szinte összepaszíroztam, ahogy közeledett a föld. Sebességünk nemigen csökkent, s a sárkány szavának értelmét csak másodpercekkel azok kimondása után tudtam értelmezni, bár akkor is nagy kár volt, hogy megtettem.
Csak azt ne mondd, hogy úgy fogom végezni, mint a múltkor – húztam el a szám, a harcunkra gondolva. Már bántam, hogy lecsúsztam róla. Hogy per pillanat közelebb voltam a talajhoz, mint ő, így valószínű megintcsak párnaként fog használni, tompítva az esésből származó sérüléseit de egyben erősen csökkentve az én pontjaimat. Egy pillantásnyi időre azért mégiscsak felnéztem, megnyugodva véve tudomásul, hogy mégcsak pirosban sem vagyok, s ahogy Hisame fordult velem egyet, rajtam volt a sor:
- Hoppá – mondtam ki ártatlanul, ahogy az idomáron landoltunk, s mosolyogva vontam meg a vállam. Azt meg kell hagyni, a sárkány szépen csinálta, s így egy kicsit én is elégedett voltam: ha egész idő alatt Peter képes volt az árnyékból, szótlanul szemlélni a harcunkat, ami ráadásul elég éles is volt, lévén hogy nem védett övezetben voltunk, az a minimum, hogy ő is kapjon egy kicsit ebből az egészből. Ha mást nem is, hát egy céhtársat és egy súlyos petet maga fölé. Helyes.

Éreztem a taszítást, s újra csak a találkozásunk eleje jutott az eszembe. Ahogy Hisame győzködni próbált, és – mint ahogy most is – minden eszközt bevetett, hogy elérje célját. Akaratlanul is felnevettem, hiszen amíg az állat belopta magát a szívembe gyerekességével és aranyosságával, idomárja eleddig nem mutatott magáról más képet, mint a szerencsétlen apukáét, aki lányok háta mögé bújik és tőlük kér nevelési segítséget.
Persze egy szót se szóltam, nem akartam belefolyni a vitába és esetleg újra magamra haragítani Hisamét, helyette inkább megsimogattam őt, közben jót vidulva magamban a párosukon.
- Üdv – feleltem a bemutatásra – Örülök, hogy összefutottunk. Máskor is vigyél el repülni, jó? – kérdeztem mosolyogva - Persze miután megtanultad a landolást – tettem még hozzá, a biztonság kedvéért.
Felálltam, és még mielőtt elfelejteném, elballagtam a földbe szúrt szabdalómért, majd eltettem azt az inventorymba, és visszasétáltam a pároshoz. Mivel Hisame élete a veszélyes zónában volt, és a fegyverem nélkül én sem voltam biztonságban, felajánlottam, hogy menjünk vissza együtt a városba. Mára bőven elegem volt a tréningezésből...

Kellemes volt, miként simogatott Hinari. Az érintése puha és meleg volt, legszívesebben leharaptam volna a karját és azzal simogattam volna magam, mikor elvette az ujjait tőlem.
- Hogyne, repüljünk! – örültem meg, persze azt nem közöltem vele, hogy legközelebb ő lesz alul és én leszek az ő hátán. Mert hát egy angyal volt ő is, biztos neki is voltak szárnyai és úgy repülni, hogy nem csapkodni a szárnyakkal, az biztos csodás érzés lehetett.
A kardjának nevezett hosszú karmát fintorogva figyeltem, de hát ez hozzá tartozott. Együtt indultunk a városba és mögöttük trappolva elmélkedtem, hogy milyen véletlenekkel lehetett volna összehozni őket, de nem jutott semmi érdemleges sem. Talán, ha ők is harcoltak volna, de arra is keresnem kellett egy indokot. Jobbra – balra dülöngéltem, miként agyam fogaskerekei úgy tűntek ki koptak már, ám szerencsére csak érkezett egy tökéletes ötlet! Hinari hátát és egész alakját hátulról figyelve, úgy tűnt a farpofái kacsintottak felém. Kacsintottak, mint ahogy a fiúk szoktak a lányokra, bár ők a szemeikkel és nem, no mindegy. Épp érinteni akartam volna Hinari fenekét és persze az egészet Apára fogni, hogy egy heves és érzelmekkel teli párharcot vívjanak, mikor egy jobb és ezerszer romantikusabb lehetőség jutott az eszembe!
Hűs lehelet! Ez volt a képességem. Folyamatosan fújtam és fújtam rájuk a hűvös levegőt feltűnés nélkül, remélve, hogy Apában van annyi lovagiasság, hogy átölelje a törékeny és fázós női testet, ám nem ez történt. Miként elvette Hinaritól a kardját és így meghosszabbítva a karját kalimpálva rohant felém, úgy véltem lebuktam. Ahogy a fényes penge egyre gyorsabban közelített felém, nos akkor úgy éreztem, hogy messzire mentem a próbálkozásommal és menekülnöm kellett.