[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

by **Henzon** Hétf. Márc. 04 2013, 21:38

Résztvevők:

Halász Alex
Tatsuki Ranmaru
Hinari
Anatole Saito
Mirika

Our Benefactors

Aincrad világának harmadik szintjére borús nap köszöntött. A nap elrejtőzött a virtuális felhők mögé, melyekből szemerkélve hullanak alá a kövér esőcseppek. Ha most még nem is, később bárki számíthat rá, hogy nagyobb zuháré is elsülhet belőle. A fény hiánya miatt az ember úgy érezheti, hogy már késő délután van, holott a város toronyórája alig ütötte el a delet.
Ezen a napon adódott meg, hogy öt ambiciózus harcos betette lábát a harmadik szintre, ki-ki a maga érdeke miatt, mely hogy mi, arra csak ők tudnának választ adni. Útjaik azonban nem kerülik el egymást, a véletlen ugyan is úgy döntött, hogy keresztezzék a másikét időben és térben.
A város főterén járva, ha nem is azonnal, de felismerik egymást. A sokat, esetleg keveset látott ismerős arcot, vagy arcokat, s nem átallanak odamenni egymáshoz legalább egy köszönés erejéig.
Tőlük függetlenül eközben a tér közepén egy szökőkút vízcsobogása adja a háttérzajt, melynek szépen megművelt szegélyén egy lány ül zokogva. Könnyeinek hullását, halk hüppögését, talán csak az hallja meg, kinek hallgatózás jártassága van, illetve az veheti észre, aki jó megfigyelő, mert a főtér nem üres ám. Ebben az időben az öt harcoson kívül is járnak-kelnek az emberek, azonban senki sem figyel a lányra, aki az egereket itatja...

Sorrend: Nincs, valószínűleg nem is lesz.
Határidő: Kiíráskor közölt.
Akármi: Jöhet pm-ben.

by **Tatsuki Ranmaru** Kedd Márc. 05 2013, 00:04

Felfedeztem a síró lányt. Hogyne fedeztem volna fel? Elképzelhetetlen, hogy legalább egy fókuszom ne ragadjon le akár csak egyetlen pillanatra is a lányon. Szemüvegemet zavartan feljebb toltam, tekintetem egyetlen pillanatra elszakítottam Anatole-ról, hogy a földre szegezzem, miközben igyekeztem visszafogni az émelygésem. Túl sok érzelmet látok a lányon, és túl energetikusak ahhoz, hogy képes legyek bármit kezdeni velük. Az a baj az ilyen jelzésekkel, hogy bár egy séma alapján épülnek fel, így egy visszafogottabb ember esetén könnyű olvasni őket, addig, ha sok van belőlük – mint például ennél a maga passzivitásában ordító üzeneteket sugárzó lánynál –, akkor a kombinációik egészen új jelentésekkel vértezhetik fel őket. Ez olyan, mint egy játékban a nagyon magas szintű varázsló harci eszköztára: a végére a jelzések egybeolvadnak, nehéz felfedezni a nüánsznyi különbségeket, amik miatt nem egyszerű jégcsapásra kell számítani, hanem konkrét fagyhurrikánra.
Talán ezért sem lettem én magam soha igazán magas szintű mágus. Itt pedig nem is kívánok már az lenni. Megszorítottam az íjamat, miközben teljes testtel visszafordultam a fiúhoz, Anatole-hoz. A fókuszaimat pedig elirányítottam a lánytól. Utáltam, ha valaki depresszióját másokra is rákente. Mindig is undorodtam tőle, ha valaki belém kent valamit. Főleg, ha a rosszkedvét. Pfuj!
– Nem is tudom, Anatole, mostanában terveztem visszatérni a fegyverkovácsoláshoz is. Oda is kellenének az ércek. De amit mondasz, az logikus és… tisztán látom, hova akarsz kilyukadni. – Fogalmam sem volt, mit is ecsetelhetett éppen az imént, de ezt soha be nem vallottam volna. Az az igazság, hogy hiába állt rendelkezésemre sok fókusz és a yaganom, hallásomból még mindig csak egy volt. És ha valami elvonta a figyelmem, akkor könnyen előfordult az az eset, mint most is.
Én kezdeményeztem, hogy találkozzunk a fiúval. Tavasz közeledett Aincrad világában, és a napsütéssel úgy éreztem, bennem is felenged valami. Korábbi közös küldetésünk nem is sikerült rosszul, ezért úgy döntöttem, adok egy esélyt a dolognak. Hátha tudok beszélni a fejével. A társalgásunk hamar megindult: hogy mindig továbbgördüljön, azért ő volt a felelős, még a logikai összeköttetésekre én hívtam fel a figyelmét. Éreztem, hogy megindul közöttünk valami, miközben az üzletről volt szó.

by **Anatole Saito** Kedd Márc. 05 2013, 02:13

A kisfiús, egomán énem már rég toporzékolna, hogy Ranmaru a kutyafáját, hát üssük már nyélbe végre ezt az üzletet. Erre itt vekeng nekem. Vagy talán nem is figyel rám? Ehh, lehet még mindig lenéz és csak elhint pár szót előttem, hogy csipegessem fel őket, mint a buta galambok a kenyérmorzsát, ő meg már gondolatban rég máshol jár, anélkül, hogy rám pazarolná a drága idejét. Ráadásul beborult és én meg kezdek veszettül éhes lenni így déltájt.
Pedig ő keresett fel engem azzal a szándékkal, hogy kovácsoltasson nálam. Illetve ennél azért kicsit többről van szó, mert ha nagyon fényezni akarnám a helyzetemet, s miért is ne tenném, akkor elmondható, hogy gyakorlatilag Tatsuki Ranmaru az imént felfogadott a személyi kovácsának. Egy pillanatra majdnem le is esett az állam, keményen meg kellett dolgoztatnom a mimikámat, hogy ne tűnjek túl lelkesnek. De hiszen ez óriási dolog! Főleg, hogy onnan indítottunk, hogy látni se akart a céhében. Viszont változnak az idők, azóta én céhvezér lettem, ő pedig szóló játékos. Önmagához képest sokat lágyult, én pedig felnőttem a szintjéhez, s ahhoz, hogy vére méltó tárgyalópartnernek tekintsen. Kellett ehhez persze az is, hogy legyőzhessem a Ranmaru fóbiámat és ne neki akarjak úton útfélen megfelelni. Még akkor is, mikor nem lát.
- Ahogy mondtam, természetesen mindig mindenből csak a legjobbat, hiszen kevésbé nívós darabokba már kár belefeccölni a drága nyersanyagot. Rendszeresen fogom küldeni a számodra aktuális recepteket, te pedig utalod a fölös érceidet a trade ablakban. Fizetségképpen pedig nekem megéri, hogy neked kovácsolhatok, meg hogy úgy forgatom az érceidet a piacon, ahogy nekem jólesik. - ismételtem meg újra a lényeget némi extra infóval kiegészítve, hogy nyomatékosítsam a felekre vonatkozó "kötelezettségeket". Közben elküldöm neki a barátkérőt, hogy könnyebben tudjunk kommunikálni a továbbiakban. Persze ez egy teszt is a részemről, hogy valóban komolyan vesz-e engem, vagy eddig csak a bolondját járatta velem. Megtehetném azt is, hogy Mitot ugráltatom, hogy továbbítsa köztünk az információkat, de ha már ez a csodás virtuális világ lehetővé tette, hogy ebben a középkori fertőben is modern eszközök adta lehetőségekkel éljünk, akkor miért ne használjuk ki.
Őrülten nagy késztetést érzek arra, hogy kezet nyújtsak neki, s ezáltal beleleshessek egy emlékképébe. Igen, abba, amikor először találkoztunk, azonban ellent kell állnom a kísértésnek. Túl jól alakul most minden ahhoz, hogy elrontsam egy régi csalódás emlékfoszlányával, még ha eszeveszetten kíváncsi is vagyok arra, hogy miként ítélt meg engem első találkozásunk alkalmával. Bár ha jobban belegondolok, magam is kitalálhatom.
Eddig észre se vettem, hogy beborult. Valami távolról jövő szokatlan, a járókelők kavalkádjába nem illő hang üti meg az átlagnál élesebb hallásom, az emberi sírás hangja ugyanis merőben elüt a szemerkélő esőétől. Lehet Ranmarut is megzavarta. Oh, nem lehet, hanem biztosan észrevette. Efelől szemernyi kétségem sincs. Ha ő nem vette volna észre, akkor egy világ dőlne össze bennem. Viszont velem ellentétben ő nem fordítja oda a tekintetét. Lehet mégsem vette észre? Bakker, és én komolyan képes vagyok most ezen agyalni, mikor éppen üzletről van szó? Wehh, nem hagyom, hogy valami síró-picsogó gyerek elvonja a figyelmemet, csak mert a nyalókája beleesett a szökőkútba. Ráérek érzelgősködni, ha túl vagyunk a komoly, férfias beszélgetésen és Mr. Kocka már nem láthatja, hogy egy gyereket vigasztalok.
- Nos, akkor azt hiszem megegyeztünk. Remélem az adott szavam elegendő hitel az ígéretem beváltására, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor írásba is foglalhatjuk. - Nem tudhattam, hogy az alapossága kiterjed-e ilyen részletekre, minden esetre jó benyomást akartam tenni rá, elvégre mostantól üzlettársaknak nyilváníthatom a mi kis furcsa párosunkat.

by **Halász Alex** Kedd Márc. 05 2013, 19:51

Hát ez is megvolt akkor. Nem sok reménységet fűzött ugyan a Tornához, de hogy pont az egyik (általa annak vélt) legerősebb mellé osztják be, egy kissé rossz szájízt teremtett hozzá. Mindegy, mindennek ellenére sem érezte úgy, hogy bánkódnia kellene emiatt. A lehető legjobbat nyújtotta, és, hogy nem győzött. Hát ki győzhetne valakivel szemben, akinek pusztán számtanilag meg van írva a győzelme? Ez a modern harc, az mmo-k világa. Itt pedig még inkább ki van élezve az erőbeli fölény. Ha sok időt feccöltél bele, akkor menő vagy, ha elhanyagoltad, akkor meg béna. Ez van. És most mondhatná a sok kocka, hogy ez így megy a való életben is, de ennyire nincs kiélezve a dolog. Léteznek a véletlenek, a szerencse, és a tehetség is, mint olyan. Mégis, jó így. Az mmo-k világa legyen csak ennyire igazságtalan saját igazságában. Aki szakít időt rá, legyen csak menő. Sosem érezte úgy, hogy sajnálja a virtuális fölényt másoktól, és még most sem, hogy rá van kényszerítve. Neki nem az a célja, hogy itt híres nagy harcossá váljon. Neki a kijutás a cél, és nem mellesleg Akihiko kiborítása a kényelmes székéből. Mindig is úgy képzelte el, hogy egy nagy székben, ugyan, karos székben, fotelben helyezkedik el. Szinte elterpeszkedik benne, és mint valami „Isten” szemmel tartja kis bábuit. Persze nem játékos fejjel gondolkozott. Ha olyan nagy gamer lenne, biztosra venné, hogy Kayaba sem hagyja ki ezt a nagy „játszóteret” főleg, ha ő a góré, és meg tudja oldani, hogy neki ne essen baja. Nem úgy, mint kis játszó”társainak”.
Most azonban egy szép napra ébredt, minden borús, és hűvös időjárás ellenére. Az ő napja napos volt, és felhőtlen, még ha valójában ez nem is így volt. Magában dudorászta egy régebbi rock szám dallamát. Az egész napját így töltötte, és a Főtérre is ebben a felhőtlen kedvében érkezett. Nem érezte vereségnek a Ranmaruval folytatott harcát, habár nem felejtette el, hogy le fogja győzni. Le kell győznie.
Egy lenge, fehér ingben feszített, íját pedig nyeglén a vállán pihentette. Hozzá akart szokni, hogy most már ez lesz a „kedvelt” fegyver. Eddig úgy járt kelt a városban, hogy ne legyen semmi a kezében, mert elég jó pusztakezes harcművészként olyankor volt a legveszélyesebb, és noha nem sokszor volt szüksége a tudására, volt már helyzet, mikor elkélt a magabiztos kiállás, meg egy-két trükk, hogy elijessze a nem kívánt bandatagokat. Sose szerette a bandázást, kicsinyes tett és céltalan. Főleg, ha a tagok járókelőket inzultálnak.
Nah de most a Főtéren vagyunk, ő pedig az íjával, fütyörészve halad előre. Teljes nyugalomban, és ekkor veszi észre Ranmarut, és ki áll mellette? Nah ki? Nem áll meg, mit neki egy Anatole Saito. Nem felejtette el a múltkorit. Azt biztos nem, habár kiigazodni se tud a srácon. Egyszerre volt lekezelő, fölényes, és jóindulatú is.
Viszont nem ért el egészen az épp egymás közt diskuráló fiatalokig, mert egy eltéveszthetetlen hang ütötte meg a fülét. Miért ne? Hiszen a sírás pont a közvetlen közeléből jött. A tér közepén ült egy vörös hajú lányka, és feltűnően hatalmas bánatát engedte szabadjára.

[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink Starrysky

Megállt előtte pár lépéssel, s egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy-hogy nem vették észre, és ami a lényeg, nem szólították meg az emberek? Ennyire a maguk dolga lenne a fontos? Pont itt, mikor minden egyes vesztes csata egy-egy emberi életet is követelhet, vagy még többet? Ez már nem az a hely, ahol megyünk a mindennapjainkba bele, itt nyitott szemmel kell járni, s mivel Alex alapból sem olyan ember, aki szó nélkül hagy egy ilyen látványt, elé is állt a lánynak. Egy bíztató mosollyal szólította meg, s ha kellett, leguggolt hozzá, hogy a szemük egy szinten legyen.
- Szia. Miért itatod az egereket? Nem szabadna egy ilyen szépségnek sírnia. Hátha segíthetek ha elmondod.

edit: míg nem kezdőött el teljesen, egy plusz kristállyal bővítem az inventorym :3

Spoiler:

by **Hinari** Szer. Márc. 06 2013, 13:55

Tétován ácsorogtam a főtéren. Mint mostanában oly sokszor, már megint fogalmam se volt, miként keveredtem én ide, egyáltalán, hogyan jutott eszembe kijönni az utcára ilyen időben. Most a legkevésbé se volt kedvem semmihez és senkihez, kivéve talán a legközelebbi fogadót.
Igen, tényleg. Voltaképpen azért jöttem fel, hogy megnézzem a lehetőségeimet az itteni szálláshelyek tekintetében, csak ez a lehetetlen időjárás olyannyira módosította a pillanatnyi hangulatom, hogy teljesen megfeledkeztem eredeti célomról. Az első szint zsúfoltsága lassan kezdett nyomasztóvá válni, és ha már úgyis nyitottak az új emeletek, miért ne költözzek feljebb? Itt talán több teret engedhetek magamnak, ami jót tenne az örökké magába zárkózott énemnek, kicsit kiengedhetnék, ténfereghetnék, és a közérzetem is javulhatna egy picit. De mindenekelőtt, kell egy meleg helyet találnom, ahol felolvadhatok, ez a csepergő eső nem hagy tisztán gondolkodni… mit is akartam az előbb? Áh, lényegtelen, csak jussak el végre valami fedett helyre.

Nagy nehezen eldöntöttem, melyik irányba is forduljak, és már ott is hagytam volna az ázott teret, ha nem pillantok meg egy ismerős arcot: Alex volt az, éppen a tér közepe felé tartott, láthatólag nem vett észre a körülöttünk rohanó, rosszkedvű emberek felhőjében. Én is épphogy elkaptam a hátát, az íjjal és a rá jellemző hajszínnel viszont össze se tudtam volna téveszteni, így egy gyors töprengés és egy vállrándítás után utána eredtem. Egy pillanatra szem elől is tévesztettem, s mikor legközelebb rátaláltam, éppen egy lány mellett álldogált, a macskaköveken kopogó esőtől azonban alig hallottam valamit, de a „szépség” szót valahogy fülembe sodorta a fel-felerősödő szél.
Ó – torpantam meg azonnal, ám addigra valószínű észrevett, így egy zavart mosollyal intettem felé, majd igyekeztem magukra hagyni őket. Nem mondom, furcsa idő egy randira, de ki vagyok én, hogy megzavarjam a szórakozásukat? Vörös arccal fordultam meg, megpróbálva minimalizálni a kínos szituáció okozta idegességemet, s mikor már a megfelelő távolságba kerültem, szúrtam ki Anatole-t, aki egy számomra ismeretlen sráccal diskurált. Nem különösebben érdekelt, ki is lehet, talán fordítottam volna rá néhány másodpercet, ha nem a vizes ruháimmal lettem volna elfoglalva, így azonban csupán egy pislogás erejéig időzött rajtuk a tekintetem, és már haladtam is tovább.

Miért sírt, ha ott volt vele a fiú? A jelenet nem hagyott nyugodni, s én az egyik ház falát támasztva elmélkedtem, ahelyett, hogy már rég egy kandalló előtt ücsörögtem volna. A dolog azonban jobban foglalkoztatott, mint vártam, leginkább a megoldatlan kérdés vonta magára a figyelmem, és én minden erőmmel azon voltam, hogy logikus magyarázatot találjak a viselkedésükre.
Ó – mondtam mégegyszer, egyfajta megvilágosult ábrázattal az arcomon, s ha lehet még az előzőnél is jobban elvörösödtem: sikerült jól beégetni magam, ráadásul pont Alex előtt. Rendkívül kínos. Ám én nem voltam az a fajta, aki ilyenkor odébb áll, nem, minél hamarabb tisztázni kell az ilyen félreértéseket, még a végén bunkónak fog tartani, hogy oda se mentem hozzá.
- Szia… sztok – léptem oda melléjük, szememmel a földet bámulva – Én csak, izé… azt hittem, hogy… szóval értitek. Miért sírsz? – emeltem fel végre a tekintetem, biztatóan a lányra mosolyogva, magamban azt remélve, hogy válasza eltereli a témát, és talán a gondolataimat is.

by **Mirika** Csüt. Márc. 07 2013, 09:39

Gyűlöltem a sebzésemet. Mármint a közelharcit. Ez a 3. szint volt, de még lejjebb kellett mennem, ha érdemi fejlődést akartam elérni. Túl veszélyesnek bizonyult késekkel hadonászni az itteni mobok ellen, viszont csak hosszas gyakorlással érhettem el, hogy tőrforgatási skillem fejlődjön. Baromi melós munka volt, főleg elkezdeni. Azonban nem volt mit tennem, a változások szele elég csúnyán beszippantott, mint valami tornádó. Meghoztam egy döntést, és ragaszkodni akartam hozzá. Én már csak ilyen makacs és fafejű voltam.
Fejembe húztam a sapkámat, miközben Mirage Town teleport kapuja felé csörtettem. Arra gondoltam, hogy majd Horunka közelében a vaddisznókon kiélem magam. Nem hittem volna, hogy ilyen alacsonyra kell süllyedjek 8. szintűként, de azok, illetve a farkasok biztonságos célpontnak tűntek. Kevés HP-juk volt, én meg sokkal-sokkal gyorsabb voltam náluk. Már majdnem befogtam Kotát is. Egy dolog zavart, az pedig az időjárás. Elégedetlenkedve pillantottam fel a borús égre, karomon éreztem a hideg esőcseppek érintését alkalmanként. Megtapogattam a sapkám tetejét is, ami csak emiatt volt a buksimon. Nedves volt. Pfff :/
A főtérre érve már nem kellett sok, hogy elérjem az úti célom és gyorsítottam is a lépteimen. Már csak azért is, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, elvégre most nem volt kedvem foglalkozni azokkal az idióta hímekkel, akik már fél éve nem láttak lányt testközelből. Legalább a sárga indikátorom kizöldült már azóta. Kapkodva fordítottam körbe a fejem, hogy tájékozódjak, ám megakadt a tekintetem egy fiún, akinek összetéveszthetetlen sziluettje magával ragadta a figyelmemet. Olyannyira, hogy bele is ütköztem valakibe -.-
- Uff... Bocsánat - böktem oda teljesen közönséges hangnemben, majd kikerültem az illetőt és lassú léptekkel méregettem az alakot. Beszélgetett valakivel. Friss emlékek öntötték el a fejemet, ahogy lehordanak, amiért nem kerestem. Heh, ha ennyire szeretnél belőlem pár morzsát, Kazume, akkor ne panaszkodj, ha megzavarom a diskurzusod Twisted Evil

Rohamléptekkel indultam meg a páros felé, lévén sunnyogni értelmetlen lett volna, és kiélvezve megnövekedett erejű rugóimat, méterekről rugaszkodtam el, hogy Anat nyakában landolhassak hátulról.
- Nii-chaaa~n! - kiáltottam legédesebb hangomon, ami csak létezik mindeközben. Úgy döntöttem a legutóbbi találkozásunk után, hogy nekem ő Nii-chan lesz, és most itt volt az ideje, hogy teszteljem rá a reakcióját.
- Mi jót csinálsz? Zavarlak, ugye? :3 - húztam át válla felett a fejemet, hogy ránézhessek, miközben egy lendületes mozdulattal átkulcsoltam a lábamat a derekán. Kész is volt az élő Mirika-hátizsák. Amiatt pedig nem aggódtam, hogy ne bírna el Razz

Jó érzés volt őszintén mosolyogni, de a vigyor rá is fagyott az arcomra, ahogy megláttam, kinek a társaságát élvezte az én drága fogadott bátyusom. Megszeppenten pislogva bámultam, és bár ő nem nézett rám, ezer százalék volt, hogy de, csak a fejét nem fordította erre.
- Ranmaru! Ezer éve nem láttalak! Hiányoztam? :3 - szólítottam meg, amint túljutottam a sokkon, hogy jéé, Mr. Kocka személyesen. A 3. bossos kalandunk óta nem futottunk össze, ami azért nem máma volt, igaz nem is túl régen. Beszélgeti meg? Fúú, már nem is tudom, baromi régen volt :/ Volt mondjuk most a srácban valami furcsa, pedig ugyanúgy igazgatta kényelmetlenségében a szemüvegét, ahogy szokta. Valami hiányzott a képből, és Anatra pillantva hirtelen bevillant, mi is az.
- Eeee... hol a céhjelvényed?

by **Henzon** Szomb. Márc. 09 2013, 22:18

A lány, ki eddig szótlanul sírdogált a szökőkút szélén, nem törődve a valósággal, csupán saját lelkének viharával, tekintetét ijedten, de ugyan akkor mély szomorúsággal veti Alexre. A fiú szavai nem rögtön érnek el tudatáig, aminek nagy részét még mindig fájdalma köti le, de ahogy telnek a pillanatok, úgy végre feldolgozza a kapott kérdést. Ajkait válaszra nyitná, de egy hang sem tudja elhagyni torkát, mert gondolatai egy headset módjára összegubancolódnak. Ki ez a fiú? Mit akar? Miért szólította meg? Ezek a kérdések vetülnek fel benne, de nem akart kérdésre kérdéssel felelni, így aztán a válaszra kezdett koncentrálni. Azt sem tudja, hogy hol kezdje, így aztán megint szótlan másodpercek telnek el, miközben szája még mindig úgy fest, mintha bármikor megszólalhatna, résnyire van nyílva.
Ismét összezavarodik, immáron másodjára, mikor egy lány is odalép hozzá, s a fiúéhoz hasonlatos kérdést tesz fel, ám sokkal bátortalanabbul.
Kézfejével a szeméhez nyúl, s egy alapos mozdulattal letörli könnyeit, hogy jelenlétük ne zavarja se őt, se azokat, akik szóra méltatták. Egy szomorkás sóhajt hallat, majd gyorsan összeszedi magát.
- A szerelmem... Eltűnt. - ahogy ezen szavak kibuknak belőle, szeméből újfent könnyen törnek elő, melyeket most már meg sem próbál letörölni, mert kezeivel inkább fodros, fekete ruhájának szélét gyűrögeti. Gyors, félénk pillantást vet először Alexre, majd Hinarira, majd, ugyan nem szándékosan, de nem hagyva, hogy kettejükben feldolgozódjanak a hallottak, ajkai megint résnyire nyílnak.
- Ez az egész... Nagyon furcsa... Egy ideje különösen kezdett viselkedni. Nem velem! Velem ugyan olyan kedves és törődő maradt, mint mindig... Úgy tűnt, mintha tartana valamitől, vagy valakitől és hiába kérdeztem rá, sosem mondott semmit. - szipogva meg-megáll néhány szó után - Azt gondoltam, csak paranoiás... Bárkivel megeshet ezen a helyen. Nem ő lenne az első, sem az utolsó... Úgy tűnik tévedtem és bármi is álljon a dolog mögött, neki volt igaza. - monológja szokatlanul összeszedettnek tűnhet, sőt saját magán is meglepődik, hogy képes volt ilyen szépen és érthetően leírni helyzetét, amibe mint egy sötét kútba, ügyetlenül beesett, nem észrevéve az árulkodó előjeleket.
Szemeivel nem sokáig pásztázza sem Alex, sem Hinari tekintetét, mert nem akarja kínosan sokáig vizslatni a két idegent. Hanem ekkor meglát három alakot, jobban mondva arcot, akik szinte vele szemben diskurálnak a boltok mellett. Nem kell sokat agyalnia azon, hogy rájöjjön ki az a három. Tatsuki Ranmaru, Anatole Saito és Mirika, a három céhvezér. A szerelmével sok felé megfordultak és akaratlanul is megtanulta ezen három híres ember nevét. Aincradban kevés az igazán erős ember, de ők hárman kivételesek, ráadásul egy-egy neves céh tetején állnak, így talán nem is lenne olyan ember, aki nem ismerné fel őket, főleg ha így össze vannak tömörülve.
A lány gondolatai az üzenet körül kezdenek forogni, amit nemrég kapott, s félve nyitott ki. Most, hogy szemeivel elidőzött a három hírességen, fejében máris egy apró, de annál fényesebb körte ragyog fel...

[Mirika, Anat, Ran! Elnézést, még nem tudtalak titeket is bevonni, kérlek legyetek el még egy ideig!]

by **Tatsuki Ranmaru** Vas. Márc. 10 2013, 00:27

Egyik fókuszommal meglepetten mértem végig Anatolet. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire szükség volna – jelentettem ki határozottan, miközben halkan pittyent a barátkérés elfogadógombja. Nem teketóriáztam. Nem volt szükségem gondolkodási időre. Személyes tapasztalat, hogy ha más nem, eltűnünk majd egymás fontossági listájáról.
Meghajolva a társadalom által szükségesnek ítélt elvárásoknak, bizalmas gesztusom megerősítéseképpen jobbomat ajánlottam neki. Tekintetem közben csatlakozott fókuszaim tömegéhez, amikkel környezetem állandó monitorozása volt a célom, amióta csak a SAO-ban ráébredtem erre a képességemre.
Nem örültem. Nagyon nem örültem. Kezem, ha Anatole elfogadta, akkor könnyedén konstatálhatja, ahogy megdermedt, fogam összekoccant, tekintetem a földre irányítottam, hogy innentől legfeljebb fókuszaimmal kelljen látnom, amit látnom muszáj volt. Akit látnom muszáj volt. Az íjászok szégyenét. A miniatürizált céhvezért. A pajzán gondolatokkal és egy szeretővel megáldott Kanát. Jesszus!
Motyogva fordultam el abból az irányból, ahonnan ő közeledett felénk. Azt akartam mondani talán, hogy „Hopp, két arany a földön!”, vagy „Milyen érdekes petje van annak a JK-nak”, de végül magam sem tudom, hogy melyik mellett döntök. Így is érzem, ahogy arcom elönti a vér, nem sajnálom mondjuk, legalább addig is, amíg az arcom tüzel, máshol pangás van. Hiába, képtelen vagyok szabadulni korábbi beteges akciójának kísértő szellemei elől.
– Szia! – mormogom az orrom alatt, és remélem, hogy nem kell megismételnem. A fókuszaimat használom, hogy úgy is láthassam őt, hogy elfordultam tőle. Tőlük. Mert Anatole-tól is. Kicsit milizek a lábammal, amíg legalább rá tudok sandítani.
A villám akkor üt be, amikor az íjászok negatív gyöngyszeme rákérdez, hogy hol is a céhjelvényem. Az én céhjelvényem! Hogyan mondjam, hogy megértsd? Egyáltalán nem bírom, amikor triviális válaszokra kérdeznek rá! És ez a lány… hát ő már több szinten is komoly problémát jelent számomra. Meglovagolom kitörni készülő indulataimat, hogy végre szembeforduljak vele, és kikelhessek magamból:
– Nem volt már sem Igazság, sem Ököl, az a céh, amit én otthagytam! Solo játékos lettem, mert erre volt szükségem. Hatalmasabb leszek mindennél és mindenkinél – dobálok egymás után szavakat. Teljesen elvörösödve. Hát hol van a hidegvérű, mindig precíz Ranmaru-féle monológ? Azt hiszem, hogy a véráramommal együtt más berkekbe szállt, amikor szembefordultam a lánnyal. – Főleg néhány íjásznál – pislantok jelentőségteljesen Mirikára. Nagyjából utoljára. Soha többé nem akarom ugyanis kitenni magam ennek a stressznek. Erre a lányra ránézni… őrület! Boszorkányság, amit művel.
– És ott meg van egy bőgőmasina. – Nem találok hirtelen jobb szót a sírdogáló játékosra, pedig nagyon-nagyon el akarom terelni a figyelmet saját magamról. Most, hogy kiadtam magamból minden mérgem, röhejesnek tűnik korábbi megnyilvánulásom. Átkozom magam érte, és fogadkozom: én aztán soha többé nem szólalok meg, ha nem muszáj.

by **Anatole Saito** Vas. Márc. 10 2013, 03:49

Örömmel hallottam Ran válaszát, majd rokonszenves, visszafogott mosollyal az arcomon fogadtam el a felém nyújtott kezet, anélkül persze, hogy aktiválnám a képességem. Amikor viszont rábök a barátkérőmre, tökre meghatódok magamban. Vagy nem is tudom minek nevezzem ezt az érzés. Büszkeséggel tölt el, ugyanakkor csak egy helyeslő bólintást intézek felé, próbálva továbbra is fegyelmezni az arcjátékomat előtte. Nem jó, hogy ennyire vissza kell fognom magam, de ha már ő megteszi azt, hogy önmagához képest lazább a társaságomban és nyit felém, akkor az a minimum, hogy én is alkalmazkodom az ő habitusához. Aztán furcsán kezd el viselkedni, amit egyszerűen nem tudok mire vélni az előzőek után, majd jön a Nii-chan felkiáltás, s már csak arra van időm, hogy felkészüljek a becsapódás erejére. Arra viszont nem számítottam, hogy egyenesen a hátamon fog kikötni Mirika.
- Szervusz! Nem, már nem zavarsz... - Persze, mi mást mondhatnék, de ami azt illeti, Ranmaruval már úgyis megbeszéltünk mindent, ami kettőnkre tartozik. - Mi járatban erre, hol az idomárok madara sem jár? - Talán így volt a legegyszerűbb érdeklődni, hogy mi dolga éppen a 3. szinten és hogyhogy Kota nélkül. Nyíltan eszem ágában sincs a kardforgatóról érdeklődni. Ám ahogy anno sejtettem, a pöttöm lányka igencsak mély nyomot hagyott a pápaszemesben, de hogy Ran ennyire lefagyjon a lány jelenlétében, az komolyan mókás. Ahogy hallom tényleg jó régen találkozhattak, ha Mirika még azt sem tudja, hogy az ex-céhvezér időközben szólózik. Ami azt illeti, szerintem ez még jobban is áll neki. Vagy céhfőnökség, vagy egyedül. Alárendelt szerepben semmiképpen nem tudom elképzelni Mr. Kockát. Mondom ezt persze úgy, hogy Sir Lewis cimborámat nagyon is alkalmasnak találom a céhvezérségre, s elvitathatatlanul jól összekapta a Ran által hátrahagyott céhet. Hogy mi volt az oka annak, hogy a közös küldetésünk után lemondott a vezér posztról, arról halovány sejtelmem sincs, de biztos megvolt rá a nyomós oka. Ezer százalékig meg vagyok győződve arról, hogy megfontolt, jól átgondolt terv része volt ez is, s az utóbbi hetekben még azért tartott a JL-el, hogy kinevelje Páncit vezérnek. Másként nem lehetett, hiszen mégiscsak Tatsuki Ranmaruról beszélünk. Hiába értem már el az ő szintjét, hiába érezhetném végre egyenrangúnak magamat vele, mégis mindig fel fogok rá nézni. Akármennyire is próbálom ezt tagadni, még magam előtt is.
Mr. Kocka válasza Mirika kérdésére azonban egyszerűen fenomenális! Oda vagyok, meg vissza, hiszen ennyi érzelmet még sosem láttam rajta, vagy hallottam tőle. Ráadásul a mondatai is nagyon betalálnak nálam, egyetértő bólogatást vált ki belőlem. Na persze nem olyat, mint azoknak a műanyag kutyáknak, amik a kocsikban vannak.
Igggen, ez az Ranmaru, kicsit fel kell tüzelni téged és máris átgázolsz ismét mindenkin. Hisz ezért kedvelünk, ha nem így tennél, érdektelenné válnál a szemünkben. Mert akárhogy is, Ran meghatározó eleme volt sokunk ittlétének, így nem szabadott hagyni, hogy alább adja. Mirikát meg nem féltem vele szemben, megvannak a megfelelő eszközei, ha úgy tetszik fegyverei ellene Very Happy

- Bőgőmasina? - Pillantok körbe, hallásommal próbálom kizárni a háttérzajt, majd rá is akadok, most már konkrétan arra a személyre, aki sírdogál. S bizony két ismerős társaságában van a könnyeit törölgető lány. Bár nem áll szándékomban komolyabb traccspartiba kezdeni, de azért illenék odaköszönni Alexnek és Hinarinak. Viszont éppen nagy beszélgetés közepette vannak, nem fogok odapofátlankodni és félbeszakítani őket, pláne nem egy Mirika hátizsákkal a hátamon.

by **Halász Alex** Vas. Márc. 10 2013, 23:33

Hinari feltűnése ezen az esős napon, nem várt szerencse volt, azonban a lány furcsán viselkedik. Mintha nem akarna megjelenni, pedig már félig meddig meg is szólította. Hát akkor most mi történt? Egy kis időre csak rábámult a jelenségre, amjd intett egy felet, olyan kissé félénken. Nem tudta, hogy akkor merje e mutatni jelét annak, hogy észrevette, vagy inkább hagyja a lányt egymagában. Végül mégiscsak megjelent mellettük, és egy egész furcsa szabadkozásfélét adott le valamiről, ami azt volt hívatott közölni, „hogy ők, és érti”. Hmm? O.o
- Mi?...
De aztán már kérdezett is a lány is, és nem terelődött kínosra a téma, meg aztán…ők most egy bajba jutottat jöttek megkérdezni, hogy mi a probléma. Nem illene egymással foglalkozni. Visszafordult a közben szóba elegyedő vöröskére. Nagyszerű. Megtört a jég, és beszél velük. Biztatóan bólint, hogy érti. Szóval bonyolultabb a helyzet, mint azt elsőre gondolta, de üsse kő. Már érzi magát annyira erősnek, hogy egy keresésre elinduljanak. Mondjuk Hinarival >.> Szóval eltűnt, ez nem valami bizalomgerjesztő, akkor persze rá kéne bukkanni, de amit eddig elmondott a lány, nem valami sok. Újra csak védelmet, és teljes magabiztosságot sugárzón szólt hozzá a lánykához, ezúttal belecsempészve egy kis humort is. Észre vette ám a tekintet vándorlást, hiszen végig őt figyelte, és ami azt illeti, pont arra leleddzenek Anaték. Hátra fordult egyetlen pillanatra, és no lám.. ki csüng a céhvezér hátán? Ő nem tudta, hogy kivel van dolguk, és Ran volt céhvezéri posztjáról se hallott, csak a nagy erejéről, meg hogy biztos beater. <o< Nagyon félelmetes. Visszafordulva a lánykát szólította meg.
- Ne aggódj, segítünk. *Itt Hinarira pillantott. Remélte, hogy a lány is belemegy.* - Akiket pedig épp nézel, nos hát. A ~…törpével~, kislánnyal a hátán mindenidők leg”különlegesebb” céhvezérét láthatod, mellette pedig Aincrad legnagyszerűbb kasztjának élharcosa áll, én pedig…:3 Nos, én meg egy angyal vagyok. :]
Még szárnyat is tudok növeszteni. Wink

Teljesen komolyan nyögte ki az oltárai nagy sületlenségeket, majd gyors hozzá tette, hogy…
- És a melletted álló lány gyorsasága pedig szédítő. ^^
Ezzel együtt felállt, már kicsit elgémberedtek a lábai ebben az ázós időben. Olyan volt, mintha esne is meg nem is, mintha nem döntötte volna el ez a maga generált tákolmány, hogy mi legyen végre. Ők meg csak-csak eláznak a végén.
- Elmondhatnád, hogy hol találkoztatok legutoljára, és mikor.

by **Hinari** Kedd Márc. 12 2013, 18:44

Először azt hittem, hogy nem is válaszol, nem akar vagy nem tud, a lényeg, hogy nem lesz itt semmiféle történet, ami elfelejtetné velem iménti kínos viselkedésemet. Nem mertem Alexre nézni, de a lány arcát se vizslathattam túl sokáig, így már éppen azon voltam, hogy fölállok és a hátralévő pár percet a cipőm bámulásával töltöm, amikor megszólalt. Viszonylag halkan, főleg a hátunk mögött lévő szökőkút zajától, ám én kapva kaptam az alkalmon, és mint akit nagyon érdekel, közelebb húzódtam hozzá.
Ahogy beszélt, könnyes szemmel és zavart tekintettel, egyre jobban azt éreztem, hogy segítenem kell rajta. Sőt, a végére még lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy mennyire el voltam foglalva a saját kis „problémámmal”, miközben itt sokkal fontosabb dolgok forogtak kockán. Egy játékos eltűnése mindennapos ebben a világban, és bár nem menthetünk meg mindenkit, mégis, a lány minden mimikája, testének minden rezdülése azt sugallta, hogy egyedül nem lenne képes megbirkózni ekkora teherrel. Főleg lelkileg nem. Eképpen egy sóhajtás után az égre emeltem tekintetem, a szemeimbe hulló esőcseppeket pásztázva egy ideig, majd szembefordultam velük, és bólintottam. Nem egészen tudtam, hogy pontosan mire, kívülről úgy tűnhetett, mintha a fiút erősítettem volna meg: igenis jól mondja a többesszámot, valójában azonban maga az elhatározás volt az, amit ilyen módon közvetítettem a külvilág felé. Alex segítőkészsége pedig még jól is jött, így nekem nem is kellett beszélnem, elintézte ő azt helyettem is.

Mikor Anatra és a mellette álló játékosokra terelődött a szó, és is feléjük fordultam. Ha Anat észrevett, intettem neki, közben Alex leírását hallgattam, elnevetve magam annak végén. Igazán rendes tőle, hogy viccel próbálja meg felvidítani a lányt, így én is igyekeztem megtenni, amire per pillanat képes voltam: biztatóan rámosolyogtam, és kinyögtem egy „igen”-t egy zavart félmosoly keretében, remélve, hogy ettől jobb kedve lesz. Majd, követve Alex példáját, én is felálltam, egy vállrándítás után viszont inkább leültem a lány mellé, nem törődve a hideg érzéssel, amit a kút széle miatt éreztem: nem akartam, hogy úgy tűnjön, meguntuk őt vagy nem vagyunk kíváncsiak rá, ám még mindig fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Helyzetét ugyan képes voltam átérezni, de amíg gondolatban minden megfogalmazás hiba nélkül ment, a kimondásuk már egy teljesen más kategóriába tartozott. Ajkamat harapdáltam, sietve próbálva összerakni egy-két értelmes szót, ám szerencsére a fiú most is kisegített, így nekem csak egy „ühüm”-öt kellett kipréselnem, hogy jelezzem: érdekel, amit mesélni szeretne.

by **Mirika** Szer. Márc. 13 2013, 12:46

Éreztem, hogy mint egy kitörni készülő vulkán, gyűlik bennem valami. Egy érzés valahonnan mélyről, amit vissza kell fognom. Megremegtek ajkaim, és nyeltem egyet, miközben megszorítottam Anat ingét. Muszáj volt legyűrnöm ezt az ingert, de akárhányszor ránéztem Ranmarura, egyre jobban repedezett a gát. Valahogy mégis tartottam magam és az ártatlan pillogásom, amivel a rákvörös, motyogó szemüvegest vizslattam. Teljesen kész volt, pedig hozzá sem értem ezúttal, csak Nii-chan hátán kapaszkodtam tőle mintegy egy-másfél méterre. Biztos a láthatatlan csápjaimat érzi, melyekkel sunyi módon körbefonom izmoktól és férfiasságtól mentes tagjait Twisted Evil

Tök cuki volt, ahogy zavarba jött, nehezen álltam meg, hogy el ne nevessem magam. Ilyen durva hatással még egy kockára se voltam, tiszta poén xD
- Az titok. Vagyis inkább meglepi. A tiéd, meg az összes frontharcosé :3 - válaszoltam Anat kérdésére, miután vettem egy agy levegőt. Nem, erről senki sem fog tudni. Meg akartam ejteni ezt a változást, mielőtt bárki is megpróbálhatna lebeszélni róla. Tudom, hogy sokk lesz egyeseknek, de evvan, ez az én döntésem, nem másoké. Csak abban reménykedtem, hogy mire a 6. bosshoz érünk, addigra kész leszek az átalakulással. Rohadt sokat melózok érte, hogy minél hamarabb meglegyek, csak még a módszereken kell finomítanom.
- Ne már, íjászként szólózni? Heh, meglátjuk meddig fogsz jutni magas szinteken :3 Mellesleg pont úgy beszélsz, mint Hoku - tettem hozzá csodálkozásom végére. Elhümmögtem ezen a dolgon egy sort, nem tudom mi ütött ezekbe az ultramagas szintű playákba, mint Hoku vagy ő. Totál őrültség a dolog, abszolút alkalmatlan a kaszt szólózásra egy bizonyos szint felett. A humanoid mobok már elég kemény diók. Legyen akármilyen antiszoc szobagyerek a srác, ez komplett hülyeségnek tűnt :/
- Hallod, nagyon rá vagy pistulva arra, hogy felülmúlj, Ranmaru. Ez ilyen óvodás módja annak, hogy jelezd, belém zúgtál, vagy mi? :3 - incselkedtem egy kicsit az íjásszal, majd rákacsintottam. Még ha el is fordítja a fejét, úgyis tudom, hogy néz engem, szóval bátran vigyorgok meg kacsintgatok rá. Lepattantam Anat hátáról és körbetáncoltam a fiút, hogy a páros elé kerüljek. Főleg azért, hogy Mr. Kocka ne csak egy fejet meg egy lábat lásson belőlem, hanem úgy mindenemet. Persze azért a harcművész oldalán maradtam, most így az Artes vezére előtt nem fogok szívózni vele, meg nem is volt hozzá sok kedvem. Még a végén megunom.
- Hm, mikor legutoljára bőgőmasinát láttam, összefutottam egy iszonyat szemét bogárral. Olyasmi volt, mint a Tünemény bogár, és legalább olyan veszélyes is. Emlékszel még a Tünemény bogárra, Tatsuki? Tiszta régen volt, tök durva, hogy már mióta itt vagyunk... - magyaráztam, ha már témát akart terelni a fiú, én akkor is visszaterelem a gondolatait rám. Különben nem nagyon érdekelt, akármit is látott meg, csak Anat tekintetét követtem, miután úgy tűnt, meglátott valamit. Egy szőke csaj integetett felénk, meg... hm, az a srác meg tök ismerősnek tűnt mellette. Na mindegy, nem az én dolgom volt... még.

by **Henzon** Pént. Márc. 15 2013, 13:27

- Egy angyal..? - néz csodálkozva, elkerekedett könnyes szemeivel Alexre, aki mellesleg ráerősített arra tényre, hogy valóban a céhvezérek beszélgetnek tőlük egy karnyújtásnyira. Kezével lassan megint szemeihez nyúl, s gyengéden letörli a sós vízcseppeket, mielőtt azok rászáradhatnának szép arcára. Szipogva a Hinarira tekint, aki helyet foglal mellette. Kedves emberek, segíteni akarnak - gondolja, s legszívesebben mosolyogna, ha nem jutna eszébe újra meg újra, hogy milyen elveszettnek érzi magát.
- Néhány napja, egy hete, nem tudom. Mióta nincs velem, a világ mintha megszűnt volna forogni. Az időérzékem nagyon hanyag... - préseli ki a rövid szöveget ajkain, majd se szó, se beszéd, felkel a szegélyről. Magassága megegyezik Alexéval. Vörösesbarna, lágyan fodros hajfürtjei pedig lapockájáig húzódnak. Beleharap telt ajkaiba, s mint akit megigéztek, lassú léptekkel megindul a három céhvezér felé. Reméli ugyan, hogy Alex és Hinari megsértődés helyett inkább követik őt, akármire is készül.
Mirika, Ranmaru és Anatole könnyedén kiszúrhatja, hogy a lány egyenesen hozzájuk lépdel. Az utolsó métereket egyre határozatlanabbul teszi meg, ajkát egyre erősebben harapva. Könnyezéséről csak szemeinek enyhe pirosas árnyalata tanúskodik, a jobb megfigyelők egyből kiszúrhatják ezt.
- E-Elnézést... - Amilyen határozottan kezd bele, olyan gyorsan is hal el hangja. Félelem keríti hatalmába. A félelem attól, hogy ezen hősöknek van ezerszer is jobb dolguk, mint az ő kis problémájával foglalkozni. Eltűnt a barátja? Óhh, nagy ügy! Egy céhvezérnek fontosabb feladatai vannak, például mikor emberek tömegeit kell harcba vezetniük, ő meg egy ilyen kis semmiséggel zargatja őket.
Mégsem kell senkinek sürgetnie vagy bátorítania, szavai újra megindulnak.
- Bajnokok, kérlek titeket, segítsetek..! - mindhárom harcoson végigjáratja tekintetét, leginkább szemkontaktus után kutatva. Nézzenek csak bele, lássák meg a zöld, kisírt szemekben az aggodalmat, a fájdalmat.
- A párom eltűnt. És csak egy kis nyomom van, amin el tudnék indulni. - ajka egy pillanatra megremeg saját szavai hallatán, de megtiltja magának, hogy újra belé harapjon. Egyetlen reménye az maradt, hogy ezen harcosok segítenek neki...

by **Tatsuki Ranmaru** Vas. Márc. 17 2013, 16:41

Zavartan fordítottam oldalra a fejem, mintha Mirika ott sem lenne mellettem. Fókuszaim persze egészen másról tájékoztattak, és a hallásom sem volt annyira rossz, hogy igazán ki tudjam zárni a tudatomból a szavait. Amikkel bizony nagyon szíven talál. Felszisszenek, minden újabb megjegyzése ostorcsapás, amibe beleremegek. Körmöm szinte már a tenyerem vérezi, de hála égnek az öncsonkítás nem tartozik a SAO alapvetően elérhető funkciói közé.
– Képzeld, minden csak statok kérdése. És van valamim, amivel a statjaim mellé igazán jól jövök ki! – tájékoztattam egy előttem elsétáló JK-t, aki bizonytalanul lassított, de aztán csak túllépett a problémán, és rajtam is. Tény, hogy alapvetően nem neki szántam a mondandóm, de abban is biztos voltam, hogy a megfelelő címzett is megkapta. Nem csak ő tud rébuszokban beszélni, nekem is megvannak a magam titkai. A második képességemről legalábbis emlékeim szerint még senkinek nem beszéltem. És ezt így kívántam megtartani a jövőben is.
Rá akartam kérdezni Hokura. Nem láttam már egy ideje, pedig aktív tagja volt a kezdő bossgyakásoknak. De végül egyik fókuszom Anatra terelődött, és megkockáztattam, hogy nem kell nekem rákérdeznem ahhoz, hogy halljunk még róla.
Zavart álldogálásom tökéletes volt arra, hogy új perspektívából tekinthessek körbe a téren, ahol mi helyet foglaltunk. Így vándorolt tekintetem újra a sírós csapat felé. Sajnos elterelésnek nem voltak megfelelőek. Csak Anat figyelmét sikerült felkeltenem vele, de nála nem is számítottam másra. Mindegy, mindenkit a hibáival együtt kell szeretni.
Mirika viszont indokolatlan alapossággal rúgott belém verbális úton még egyet a téma kapcsán. Fordultam még így kicsit, hogy már csak a hátamat lássák. Nem mintha így jobb helyzetbe kerültem volna: egy ismerős íjászfiút fedeztem fel. Aki mellől a „bőgőmasina” bizony felpattant – ezen még nem is lepődtem volna meg, Alexet én is ott akartam volna hagyni –, és felénk közelített. Zavartan megpördültem a sarkamon, mielőtt valamilyen véletlen folytán szemkontaktust teremtek vele, és kiderül, hogy hozzám érkezik. Cseverből vödörbe estem így, hiszen megint Mirikáékkal találtam szemközt magam. Úgy tűnt, hogy ma érdemesebb lett volna fel sem kelnem. Az időjárásról nem is beszélve.
Bizonytalanul sasszéztam kicsit odébb, hogy Anatole takarásába kerüljek. Csak egy kicsit. Úgyis nagy, langaléta ember. Nem tökéletes porfogó, de én sem vagyok túl szélesvállú, hátha legalább minimálisan eltűnhetek így az érdeklődő tekintetek kereszttüzéből. Bár ez mission impossiblenek tűnt. Túl sok volt belőlük.

by **Anatole Saito** Vas. Márc. 17 2013, 18:55

- Ne piszkáld már, ne legyél gyerekes! - csitítom Mirikát, mert már engem is kezd zavarni, hogy Ranmarut oltogatja. Mostanában nagyon fent hordja az orrát ez a kiscsaj, s kibékülésünk ellenére sem felejtettem el, hogy miket vágott az én fejemhez is. Különben is, miért szidja a kasztját, mikor ő is íjász? Jah, igen, neki ott az oldal védje is, a menőmanó. Ran pedig Ran marad örökre, nem hiszem, hogy érhetné bármilyen élmény idebent, ami megváltoztatja a szögletes gondolkodásmódját. De hát így fogadtuk el őt, s sokan felnéznek rá a sziklaszilárd jelleme és a higgadtsága miatt. Többek között én is. Olyan ez mint amikor olyan lány után futsz, akit sosem kaphatsz meg. Mindig is érdekesebb lesz, mint a többi, mert egyszer már elutasított, mert félrelökött, mert mindig is kívánatosabb az, ami nem lehet a tiéd. Átvitt értelemben én is valami ilyesmit érzek Ranmaru kapcsán. Olyan eltökélten próbálom megfejteni Mr. Kockát, hogy gyakran észre sem veszem mennyire húzok még mindig hozzá. Ez kicsit kétségbeejtő. Arra viszont rettentő kíváncsi vagyok, hogy mik a kis titkaik, de nem feszegetem, mert annál kevésbé fogok választ kapni rá.
- Jó hogy emlegeted, rég nem hallottam Hoku cimborámról. Nem igazán lehet ráakadni a fiúra, a térképem szerint mindig a periférián mozog és nem áll meg sose egy helyben. Szólózásba kezdett? Egyáltalán még a Voice tagja? - Őszinte érdeklődéssel fordulok a mellettem álló lányhoz, miközben felé nyújtom kezem, hogy belém karolhasson. Legalább addig sem mocorogna annyit. Merthogy innen most már ideje elmenni, mégse ácsorogjunk már egy tér szélén így hármasba, ha be is ülhetünk valahova. Persze nem lennék meglepve, ha Ranmaru nem tartana velünk a 3. szint kulináris élményeinek felfedezésében. Mivel igencsak elvonja figyelmem az itt kialakult beszélgetés, Alex szavaira most nem figyeltem, már csak azért sem, mert annyi sületlenséget szokott összehordani az a fiú, hogy az ember feje megfájdul.
Ám ekkor a bőgőmasinának titulált kis hölgy odalibben elénk és nem várt fordulatot vesz hármunk eddigi diskurálása. Hát igen, nem csodálom, hogy inkább idehúz, Alex tuti máris kiakasztotta. Hinarinak intek egyet, mikor Mirika is ezt teszi. Fránya észlelés, néha nagyon jól jönne. Tatsuki már menekülne is, túl sok érzelmet lehet leolvasni a lány arcáról, amit az ő rendszere képtelen lenne befogadni. Pár lépéssel mögém keveredik, ami furcsa érzelemhullámot indít el bennem. Azt akarja, hogy én kommunikáljak? Helyette is? Hmm... Bajnokok, tetszik ez a megszólítás. Jól cseng. De még mielőtt belefeledkeznék az újonnan kapott jelzőm ízlelgetésébe, talán illenék válaszolni. Igen, Ranmaru helyett is. De ha már rámhagytad Mr. Kocka, akkor nincs menekvés.
- Szívesen vállaljuk mindhárman a megtisztelő felkérés végrehajtását. Ha már ráérünk itt diskurálni, akkor miért ne segíthetnénk is közben. - Oldalra pillantok és rákacsintok Mirikára, hogy ő is helyeseljen, közben ingem zsebéből kihúzom a macskás monogramommal hímzett zsebkendőmet, s átnyújtom a leánykának. Alapvetően nem állt szándékomban ma küldetést vállalni, sokkal jobban esett volna egy lazítós nap, de nem hagyhatom ki az alkalmat, hogy ismét Ran oldalán nyomulhassak, Mirikának pedig közös küldiket ígértem anno Arbusban. Itt a kiváló alkalom, hogy behajtsa rajtam. - Mi lenne az a kis nyom, amin elindulhatna Holmes, Watson és a bájos Milady? - Közben a lány feje fölött ellesek Hinari és Alex felé, hogy követik-e. - Úgy tűnik ismersz minket, kérlek áruld el te is a nevedet!

by **Halász Alex** Csüt. Márc. 21 2013, 22:12

>>Ahm, megfázva, lázasan...(felugrottam beköszönni xD), írok valami posztféleséget, de előre is bocsánat az elírásokért.<<

Feláll a vöröske, kisírt szemekkel, és ámblokk is úgy, mint egy meggyötört szűzanya, majd odatrappolt a három nagykutyához. Nem mintha Alexnek nagy problémái lennének a fantasztikus hármassal, de ha belőlük nem kér a kislány (ami valójában logikus lépés is tőle, hiszen ha az erőseket veheti rá, minek vesződjön két gyengusz kezdővel?), akkor miért törje magát? Most mondhatja bárki, hogy megsértődött, (és ez így is van). de ha nem kell az ember segítsége... ki az aki azért is menni akar? Ő nem. Azaz...volt egy igen erősen befolyásoló tényező. Zavaró elem. Megállító erő, és ez a valami, vagy is inkább valaki maga Hinari volt. Nem akart rossz benyomást kelteni a lányban, és ugye már elígérkeztek. Megígérték a kis vörösnek hogy mennek, és szó ami szó, végül is ő volt az aki "kvázi" bevonta a Nagy hármast is a témába. Rámosolygott a lányra, és előre nyújtotta a kezét, de aztán lassacskán ő maga is megindult. Azonban végig Hinarit figyelte, és vele akart beszélgetni. Úgy döntött, hogy nem érdekli a nagyszerű Anatole Saito.
- Hmm, mit gondolsz, kellünk még?
A hátrébb húzódóról azt mondják, hogy a legerősebb íjász. Engem fél percébe került ledarálnia.
Anatról nem beszél, ő ignorálva van. Mirikát meg nem ismeri. Nos, lehet, hogy ismernie kéne, és a nevét hallotta is már valahol, valamikor. De arcát még nem látta, szóval felismerés lehetősége ugrott. Rant furcsállta, nem úgy ismerte meg, mint aki elbújik, ha valaki mellé áll. Habár kitudja. Eddig csak egyszer beszélt vele, és akkor úgy tűnt, hogy az íjászkaszt miatt volt érdekes neki, a torna meg nem ér. Nah mindegy. Lassan odaérnek, és őneki még mindig feltett szándéka, hogy egyszer csak beüljön a mellettük lévő kávézó félébe,. Megigyon egy forró csésze teát, vagy bármit ami felmelegíti, és ha lehetőség nyílik rá, akkor Hinarit is magával csábítsa.
- Elég hűvös van, nem fázol?
Tette fel a legbugyutább kérdést, amit lehetett.

by **Hinari** Pént. Márc. 22 2013, 12:49

Elindult, pont akkor kezdett felemelkedni, amikor leültem mellé. Először nem értettem, mégis mi jöhetett rá, vagy egyáltalán, hallotta-e, amit beszéltünk… mert igen, válaszolni válaszolt, motyogott valamit alig érthetően, de tisztán látszott, hogy már másra figyel, hogy totál nem érdekeljük. Elnéztem abba az irányba, amerre tekintgetett, a három frontharcost bámulta, majd egyetlen szó nélkül otthagyott minket.
Nem keltem fel, mégcsak meg se moccantam: szórakozottan piszkálgattam a szökőkút szegélyét, magamban végigvezetve a lehetőségeinket, fél szemmel Alex reakcióját figyelve. Nem volt ínyemre a helyzet, szokatlan volt a lány viselkedése, és nagy hirtelenjében nem tudtam hova tenni. Sír, méghozzá nyilvánosan, láthatólag örül a közeledőknek, majd, amikor végre rávettem magam, hogy segítek neki, faképnél hagy. Még egy „szia”-t vagy egy „bocsi”-t se volt képes kinyögni, mintha tudta volna, hogy úgyis követni fogjuk. De most csalódni fog, mert határozott szándékomban állt itt maradni, ha bőrig ázok, akkor is. Per pillanat egyetlen fogadó melege se lett volna képes megváltoztatni a döntésem: tudtam, ha most megmozdulok, akaratlanul is elszakad bennem valami, utána fogok szólni, vagy ilyesmi, az ilyenfajta feszültséglevezetés pedig nem illett hozzám, később egész biztosan megbántam volna.
Csak az idő teszi. Ez a nyomorult eső.
Sóhajtottam egy nagyot, és erőnek erejével tisztítottam ki gondolataim. Felnéztem a szürke égre, majd egy nagy levegővétel után felugrottam a kemény kőről, és vidáman Alexre mosolyogtam.
- Háát, nem igazán tudom – feleltem bizonytalanul, de azért csak haladtam tovább. A szituáció viszont minden méterrel egyre kényelmetlenebb lett, és úgy éreztem, hogy a félig átázott ruháim ellenére is kezd melegem lenni. Nem voltam oda a dologért, kicsit pofátlanságnak is éreztem belefolyni az ügybe, egy olyan ügybe, amiben még a segítséget kérőnek se volt szüksége rám. Bár, jobban belegondolva, tőlünk nem is kért segítséget, egyetlen szóval se. Csupán Anatékat méltatta erre, mi csak arra kellettünk, hogy valaki vállán kisírhassa magát.

Megálltam. A gondolatmenetem végeredményén rágódtam, egyre jobban belelovalva magam a tettek mögötti érzésekbe: hasznavehetetlen. Nem elég jó. És ezekkel önmagában nem is lett volna gond, hiszen már megszoktam, és valahol igaza is volt a lánynak, csakhát jelenlegi lelkiállapotom nemigen díjazta az újabb szembesítést.
Nyugi, csak nyomott a hangulatod, ennyi az egész – megpróbáltam higgadtan elemezni saját magam, ám így is jópár másodpercbe beletelt, mire a logika felülkerekedett pesszimizmusomon, és rávett, hogy mégiscsak sétáljak oda hozzájuk. Közben Alex is kérdezett valamit, ám én túlságosan el voltam foglalva gondolataimmal, hogy értelmes választ bírjak adni.
- Öhm, sziasztok… - csatlakoztam a társasághoz, igyekezve mosolyt erőltetni az arcomra, majd segítségkérően néztem Anatra, hiszen a hármasból őt ismertem egyedül. Alex elmondása szerint itt mindenki frontharcos volt, a legjobbak legjobbjai, és elég volt egyetlen pillantás, hogy rájöjjek, butaság volt hozzájuk csapódnunk. Ott kellett volna maradnom a tér közepén, de ami megtörtént, megtörtént: már csak abban bíztam, hogy Anat reagálása valamelyest feloldja a kialakulni készülő feszültséget.

by **Mirika** Pént. Márc. 22 2013, 19:18

Úgy néztem Anatra, mint akinek elrontották a játékát. Jó, mondjuk tény, hogy szeretem szívatni, amilyen antiszoc Mr. Kocka, egyszerűen könyörög érte minden egyes mozdulatával, és tuti nem én vagyok az egyetlen csaj, aki szórakozik/szórakozott vele. Nem tehetek róla, de élvezem, annyira vicces x"D
- Jól van na :/ - adtam meg magam, de azért még válaszoltam Ranmarunak, mert a téma egy része azért komoly volt - A közelharci sebzésed hiányát semmivel sem tudod egyensúlyozni. A felsőbb szinteken olyan mobcsapatok is vannak, amik ellen puszta gyorsasággal nem sokra mész. Tudom miről beszélek, gondold ezt át inkább - néztem rá komolyan a fiúra, még ha ő maga nem is felém nézett a szemeivel. Elég zavaró volt, hogy így beszél hozzám amúgy, de ezt nem róttam fel neki, lévén az én viselkedésem következménye. Plusz ugye a fókuszok, melyek közül egy szinte biztosan ott van a dekoltázsomon :3
- Nem lépett ki, de nem tudom elérni... Mióta végzett a harmadik szintfőnökkel, nem láttam. Aggódom miatta, annyi hülyeségre képes :/ - válaszoltam Anatnak lehajtott fejjel. Eléggé szarul éreztem magam miatta, az volt az első hibám, hogy rá nem figyeltem oda, és azóta csak rosszabb lett. Ezért is akartam ráncba szedni a céhemet, hogy tisztán lássak ezzel kapcsolatban is. Egyik céh élete se könnyű egy ilyen játékban, a JL-ben is feje tetejére állt minden egy csomószor tudtommal, az Artesnél meg a kezdet volt nehéz, és máig nem tudom, sikerült-e valahogy kibogozni azt a katyvaszt.
Jött viszont a bőgőmasinaként aposztrofált csajszi, egyenesen oda hozzánk. Két kísérővel. Pedig gondolom Anat azért nyújtotta a kezét, hogy elcipeljen valahová, de ezek szerint ez a terve kuka. Nehéz volt az összeszedettségemet megtartani, miközben a szemüveges éppen azt se tudta, hová meneküljön, bújjon, de egy kétségbeesett lány előtt azért megálltam, hogy ne törjek ki röhögésben.
- Ööö... ja - bólintottam, ebben a helyzetben ennyi tellett tőlem. Pedig szívesen kifejtettem volna, hogy örömmel segítek, elvégre ez is a feladataink egyike, meg biztosítottam volna az együttérzésemről, elvégre nekem is van párom és bár tudom, hogy Kota tud vigyázni magára, azért aggódnék miatta. Csak ja, ez így necces volt, miközben alig bírtam visszatartani a nevetést, ha beszélni kezdek, tuti nem bírom ki ._. Mázli, hogy Nii-chan a kezébe vette a dolgokat, így a háttérbe tudtam húzódni. Rábíztam magam, beszéljen csak az én nevemben ő is :3

by **Henzon** Vas. Márc. 24 2013, 22:52

A lány arca hihetetlen derülésen esik át Anatole szavai hallatán. Még el sem indultak, máris ezen bajnokok lekötelezettjének érzi magát. A remény és egy kis boldogság jele ül ki arcára, s hangja is bátrabban töri a levegőt.
- Libuše. A nevem Libuše, a páromat pedig Trialnak hívják. - válaszolja az Artes vezérének, de közben szemét végigjáratja Mirikán és próbálja Ranmarun is, habár ez nehezebb, tekintve, hogy a férfi szinte teljes takarásban van.
- És ti bátor harcosok..! - fordul hátra, egyenesen Alexhez és Hinarihoz. - Kérlek gyertek ti is. Meghálálom! - mondja, utolsó szavánál pedig már félig a háromtagú csoportot kémleli.
- A nyom igazából még én sem tudom, hogy micsoda. - itt kicsit visszatér hangjába a félénkség, de mielőtt bárki rossz következtetést vonna le, folytatja:
- Az egyik ismerősünk küldött nekem egy üzenetet. Azt írta, hogy tud segíteni, de ne menjek egyedül, hanem keressek magam mellé erős harcosokat. - Kezei csak néha mozdulnak meg, de akkor lágyan gesztikulálva imbolygatja a szép kacsókat. Arcán már nyoma sincs a könnyeknek, helyette inkább komorság telepszik rá.
- Én... Én nem tudtam, hogy mit tegyek. Stratoson kívül senkit sem ismerek, akiben megbízhatnék. Ő volt az, aki vigyázott rám és most... - hangja elszorul, de úrrá lesz rajta. Egy nagy levegővétel után azonban máris jobban lesz. Megnyitja menüjét, s a térkép ikonjára bök, mely meg is jelenik a város felülnézeti rajzával. A közepén egy piros pont jelöli őt, s mely minden más játékost is, aki a saját mapjára tekint.
Egy utcára mutat, ami a város északi részében van.
- Oda kell mennünk. Azt mondta ott találhatom meg...

by **Tatsuki Ranmaru** Vas. Márc. 24 2013, 23:16

Úgy érzem, hogy nem vonok le azzal messzemenő következtetést, ha bátran kijelentem: kikerült a kezemből az irányítás. Először csak a beszélgetésé. Bánta a fene, Mirikának megvan az a varázsa, hogy mellette lesüllyedek az ő szintjükre. Nem csoda, hogy képtelenek vagyok úgy aztán két értelmes szót egymás mellé tenni. Anatole meg… nos, ő Anatole. Másrészről aztán elvesztettem a szituáció feletti irányítást is, és az utóbbi felemlegetett válla felett figyeltem az eseményeket. Szánalmas volt, igen. Kényelmes is? Igen. Teljesen megérte az árát.
– Khm. – A torkom köszörültem. Igen. Próbáltam jelezni valamilyen úton-módon, hogy az a bizonyos mindhárman kifejezés nem igazán stimmel. Őszintén szólva sehogyan sem stimmel. Anatole és Kana az kettő. Az érkező Alex és bájos párja is kettő. Együtt négy. Ez sehogy sem három.
Igen lassan esett le: hogy beleszámoltak engem is! A fene egye meg! – Khm – ismételtem meg újfent, ezúttal kicsit több átéléssel a torokköszörülést. Hiába, az ember képes hihetetlen fellegekbe emelni a nem egészen beszéd-alapú kommunikációt, ha a szükség úgy hozzá. Biztos voltam benne, hogy ennek a második köszörülésnek már célba kell érnie. Hogy nekem nem igazán tetszik, ami itt történik. Nem akarok sétálgatni senkivel. Sehova!
– A felbecsülhető nyereség és az elvesztegetett energia tükrében is azt mondod, hogy meg kell tenned az utat, amiről most mindenféléket beszélsz? – Nem akartam, de nem igazán láttam más megoldást, így kinyitottam a számat. Sose értettem, pontosan hogyan is működnek az ilyen dolgok, azt hiszem, utálatnak hívják, amit éreztem az ilyen kezdőmondatokat illetően, de úgy éreztem: nagy a fejetlenség, és ideje, hogy valaki végre a kezébe vegye a dolgokat.
– Információkra van szükségünk, különben sohasem indulnak el veled segíteni… – Oh, észrevettétek a szövegközé ékelt furfangos utalásomat arra, hogy nem megyek velük? Így kell szépen felépíteni egy érvelést! Először csak a tudatalattijukba építed be a kommunikátumodat. Aztán már nem is fog nekik annyira fájni, amikor majd mondjuk percek múlva szó szerint is kimondásra kerül az üzeneted.

by **Anatole Saito** Hétf. Márc. 25 2013, 00:01

- Hoku-Hoku-Hoku... Nem lesz ez így jó. Ha végeztünk ezzel az üggyel, felkutathatnánk együtt a nagyfiút. Bár ha ennyire elutasít minden közeledést, lehet kár zargatni. Mindenesetre sajnálatos, igazán élveztem a társaságát. Neked van nyomolvasásod? Mondjuk a térkép amúgy is kijelzi a hollétét.
Aztán ahogy felajánlom mindhármunk segítségét a furcsa nevű leánynak, Mirika feltűnően átvált passzív kommunikációba, Ran meg krákogni kezd. Nem vagyok hülye, levágós a dolog, hogy nem akarnak küldizni. Én viszont most már annál inkább! Van egy elvarratlan szál köztük, én meg élvezem mindkettőjük társaságát, ha közben pedig némi virtuális jutalomhoz is jutunk, az már kész főnyeremény.
- Megfáztál talán Ranmaru? Óh, nem, itt nincs influenza... - Hátra arc, majd megveregetem a pápaszemes hátát - Félrenyeltél, igaz? Adjak egy pézsét is? Nem szeretném, ha végigköhögnéd a küldit, igazán kellemetlen lenne felverni a mobokat vagy a fogva tartókat, legyen bármi is, amivel szemben állunk. Mindenesetre abban igaza van tanult kollégámnak - fordulok vissza a "bőgőmasinához" - hogy ennél jóval több információra van szükségünk. Mi van ha tőrbe csalnak? Vagy egyenesen te vagy a megbízott, aki tőrbe csal minket? - Ehh, megint a túlzott óvatosságom és a hajmeresztő agyszüleményeim. Mindenesetre én hajlandó lennék akár útközben is folytatni a beszélgetést, nem hinném, hogy félnivalónk lenne a lánytól, egyszerűen csak szeretek mindenkit tesztelni. Pláne akkor kell alaposnak lennem, ha Ran mellettem van, Mirikáról már nem is beszélve. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy további társaságunk is lesz.
- Áh, üdvözletem Hinari kisasszony, jó újra látni Önt, igaz immáron szokványos öltözetben - kuncogok a nem létező bajszom alatt, ahogy a Justice tagja kellő közelségbe ér hozzánk. Alex akár csatlakozik, akár nem, nem áll szándékomban egy biccentésnél többet áldozni most rá. Talán később. Ha most megszólalnék, maximum csak olyasmit vágnék hozzá, hogy "Nolám Alex úrfi, csak nem megfogadtad a tanácsomat, már ami a könnyed vacsorát és annak folytatást illeti? Sőt, rögtön két hölgyet becserkészve a nemes feladatra?" De ez ízléstelen tréfa lenne, majdnem az ő beszólás szintjére alacsonyodnék le, ráadásul Ranmaru és a megtört lány jelenlétében ilyesmire nem is vetemednék.
- Nekem nincs ellenemre, ha többen is megyünk. Szívesen osztozom a jutalomban és a dicsőségben. Ó Ranmaru, ugye nem akarod azt mondani, hogy kimaradnál az exp szerzésből? Te, aki a fejlődés megszállotja vagy? Ne aggódj, Mirikára pedig gondom lesz - fordulok szembe a lánykával, hogy kicsit szolidabbra igazgassam a ruháját a dekoltázsánál - Mint ahogy rád is hölgyem, vigyázni fogok, hogy egy hajad szála se pöndörödjön. - fordulok vissza Libušehoz. Lehengerlő vigyor, kézcsók neki, mi kell még? Indulás!

by **Halász Alex** Szer. Márc. 27 2013, 22:16

Hallga. Hallga, hallga, semmi más. Nah jó, magyarul csöndben maradt, mint a rossz diák, mikor betörtek két ablakot és leszakítottak egy táblát, majd húztak el a helyszínről, mint a vadlibák. Vagy valami más… hol is tartottunk. Jah igen. Alex épp se kép se hang, Hinari árnyékát utánozza, a többiek meg jól eldiskurálnak a vöröskével. Még Ranmaru se hagyja szó nélkül. Bezzeg Alex kérdésére nem volt válasz, elszelelt mellette a lány, minta csak a gyorsaságán lenne pont.
~Vajon minek vagyok én még itt? ~
De hát tudjuk miért, és a huncut Alex is, ha nem tudatosult, akkor majd fog. Már vándorol is a tekintete afelé. Hinari jelenléte megmagyaráz itt mindnet. Ő aztán meg nem szólal, még egy helló, vagy üdv, se jön ki a torkán. Csak áll ott, karót nyelve az esőben, és Hinarit… bámulja? o.O Valami olyasmi. xD Persze hátulról, és ha Anat észreveszi, hát csak tegye, Hinari nem fogja. Razz

Észrevenni semmiképp sem. >.>
Közöny, nagy, leplezetlen közöny, meg végtelenségig unott fej. Anat iránt főleg, de egyre inkább az egész ügy iránt is. Nem szeret sokadik kerék lenni, fölösleges meg főleg nem. Itt van három nagyágyú, és az előbb döntöttek úgy, hogy elküldizgetnek egy kicsit, legalább addig is beszélgetnek egy jót. Ő legföljebb is, arra lenne képes, hogy élete kockáztatásával megpróbál eleget tenni a lány kérésének, és útra indulni egy olyan úton, ami teli van veszélyekkel. Az persze egy dolog, hogy már 4. szintes, és a legutóbbi csúfos találkozása után a céhmesterrel, lépett egy szintet, de az is az, hogy tudja, nem elég ez még szinte sehova sem. De hát ott van Hinari. És ha Hinari megy, akkor ő is. Hinarit nem hagyja egyedül azzal ott >.> még akkor sem, ha jól tudja, hogy Anattól nem kell tartania. Hinari egyenlő Alex is megy. És ha megy, akkor bizony ő sem fog hátul kullogni. Megmutatja, hogy nem marad le ezektől sem, még lép pár szintet, és jobb lesz, mint ők. … Jah. xd
Frusztrálja Ranmaru, frusztrálja Anatole, és még a kis törpe is frusztrálja, nem beszélve a vöröskéről. Mert az is. De akkor is marad! >.<

by **Hinari** Csüt. Márc. 28 2013, 22:28

Már kezdtem azt hinni, hogy sosem szűnik meg a feszültség, ami egyre nagyobb terhet jelentett, majdnem akkorát, hogy egy halk elköszönés után sarkon forduljak, és otthagyjam a bandát az esőben. De szerencsére Anat még időben lépett, felém fordult, és… és… ha lehet még az eddiginél is jobban zavarba hozott. Hirtelen nem találtam az oxigént a levegőben, nem működött a légzőgépezet, és úgy elpirultam, hogy még hátulról is észre lehetett venni. Persze semmi sem történt, de ezt a többiek nem tudják, és most, hogy itt van Alex… bezzeg ha a párja, az a Vio vagy kicsoda itt lett volna, tuti nem mer így incselkedni. Azért egy mosoly csak kijárt neki, hisz nem mondott semmi olyat, de azért közben lopva figyeltem a többiek arcát, a félig mögöttem álló fiúét legalább annyira, mint a frontharcosokét.
Közben a lányka folytatta monológját, s nem is kellett sok idő, hogy kihúzzuk belőle a részleteket. Igaz, túl sok nem is volt belőlük, de miután már Libuše is megkért minket, sőt, Anatnak se volt ellenére, örömmel csatlakoztam a felmentőcsapathoz. Kis gondolkodás után arra jutottam, nem gond, ha a nagyok mellett kevesebb szerephez jutok, de őket megnézni harc közben, a taktikájukat, a reakciójukat, nos, az mindenképpen megéri a fáradtságot. A jutalom és az exp pedig sosem jön rosszul. Mindenesetre egyelőre nem szóltam semmit, nem akartam okoskodónak vagy fontoskodónak tűnni, elvoltam én magamban. Inkább csöndesen hallgattam, merre terelődik a beszélgetés, éles szemmel és füllel igyekeztem többet megtudni az ismeretlen párosról.

A szemüveges figura ismerős volt, ám csak akkor ugrott be, kiről is van szó, amikor Anat megemlítette a nevét. Egy halk „Ó” azt hiszem el is hagyta a számat, mint akinek későn esik le, hogy egy volt céhtárs áll előtte. Igen, biztosan ő az, a sütizésen Ai-chan el is mondott róla egy s mást, bár csupán hagyományos infókat, hogy erős, nomeg volt céhvezér… hmmm, nem úgy tűnik, mint akinek olyan nagyon ínyére van a helyzet, talán jobb lenne nem most firtatni, miért is lépett ki. Vagy ha összefutok valakivel, majd megkérdezem tőle, igen, lehet, hogy ez lesz a legjobb. Amíg nem tudom, hányadán állok vele, inkább nem forszírozom a kommunikációt. A másik játékosról azonban továbbra sem tudtam meg semmit, csupán hogy Mirikának hívják. Ám ennyi elég is volt egyelőre, a küldetésen úgyis ki fognak derülni dolgok, legalábbis ha a jelenlétünkben is folytatják a diskurzust.
Megvártam, amíg a „nagyok” a lány után indulnak, én csak ezután követtem őt, előtte biztatóan Alexra mosolyogva, hogy biztosan jöjjön ő is.

by **Mirika** Hétf. Ápr. 01 2013, 18:14

Megvakartam a fejem, a Hokut érintő téma elég érzékenyen érintett. Mizki-chanon kívül senki sem tudta, hogy találkoztam vele, és akkor úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznöm, mekkora hülyeséget csinál, ott is volt a 3. szint főnökénél, és le is győzte. Ő, bár nem egyedül, mint Kota a csigát. Azóta viszont...?
- Vanni van, de hasztalan ezen a szinten még. A minimapomon pedig rejtve van, tudod, van az rejtőzködő funkció a menüben :/ - válaszoltam, és közben elhúztam a számat. Nem is tudom, minek volt nyomkövetésem, amikor eddig még semmi hasznát nem vettem. Persze bármikor kapóra jöhet, csak annyira izé a hatékonysága...
Közben kiderült, hogy a csajszit Libu... Libusénak hívják, nekem meg rögtön a nyelvemre akadt, hogy lelibázzam, de azért ennyire bunkó nem leszek csak mert fura és vicces neve van Rolling Eyes

Elég gány állapotban volt, szóval már csak azért sem vitt rá a lélek, és ahogy meghallottam, mi a konkrét problémája, elszorult a szívem. Mintha én veszíteném el Kotát... Igaz nekem nem csak ő van, de nélküle azért én is eléggé magam alá kerülnék, hiába van itt nekem Nii-chan, Mizuki vagy Rin.
- Ez most komoly? Nézzetek már magatokra, Aincrad legerősebb harcosai közé tartoztok és csapdától féltek? Tiszta szánalmas... Én megyek és segítek! - szóltam le a két mamlaszt habozás nélkül. Azért komolyan, ezt Anattól nem vártam volna, Ranmarutól meg pláne. Itt vagyunk hárman, mind baromi erősek és attól félnek, hogy tőrbe csalnak minket. Hát ez remek :/
- H-hé, mit csinálsz, Nii-chan? >///> - léptem hátra és takartam el a mellkasomat, ahogy nyúlkálni kezdett a ruhámhoz. Azért ezt tőle nem szoktam meg, és nem is akartam a kezét a környéken tudni. Különben is teljesen jól vagyok úgy, ahogy ˇ^ˇ Inkább odapattantam a két potyautashoz, a szőke lányhoz és a szőke fiúhoz. Mindkettőjüknek gaijin beütése volt, sokkal erősebben, mint Anatnak, a pasi speciel nem is nézett ki olyan rosszul. Csak ne lett volna ilyen rövid a haja Neutral

- Hát ti meg? Tök szótlanok vagytok. Nem kell tőlünk félni, Anat kicsit sokat beszél és nem hagy szóhoz jutni, Ranmaru meg kicsit nagyon antiszoc, de jó fejek :3 Én Mirika vagyok, az Angelic Voice feje, üdv! - mutatkoztam be és ösztökéltem őket kicsit az aktívabb részvételre, ha már így egy helyre sodort minket az univerzum meg minden. Azért az nem lett volna jó, ha vagyunk hárman, meg ők ketten, és semmi kapcsolat nincs köztünk.

by **Henzon** Kedd Ápr. 02 2013, 17:27

Ranmaru és Anatole szavai elbizonytalanítják Libušét, aki tétlenül ácsorog, szavak nem jönnek a nyelvére, mert nem tudja, hogy erre mit mondhatna. Szerencsére Mirika az, aki megmenti a helyzetet és leteremti a fiúkat. A lányba ekkor újra bátorság és kezdeményező képesség ömlik, s kiválik a játékosok köréből, mozdulataival, s tekintetével sugározva: kövesék őt.
Megfordul, s nyomban irányba állítva magát elindul abba a bizonyos utcába.
- Nem tudom mit mondhatnék még... Kérdezzetek nyugodtan, szívesen válaszolok. - szólal meg kisvártatva, lehetőséget ad, hogy az öt kalandor megrohamozhassa kérdésekkel, habár szavai újfent bátortalan hangvételbe csapnak át.
Libuše szavaival ellentétben határozottan lépked, az eső csöppet sem zavarja mozgásában, irányában, még akkor sem, ha egy-egy csepp épp a szemébe csöppen, vagy haja és ruhája kissé elázik. Látszólag sokkal fontosabb neki most az, hogy mit csinál, mint hogy milyen állapotban van.

[Azt hiszem elég időtök volt még fejlődni, szintet lépni, új felszerelést beszerezni! Így hát a következő postjaitokban szeretném látni azon statjaitok, amivel részt fogtok venni a küldetésen!]

by Ajánlott tartalom

[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

[Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink

Re: [Játékos Küldetés] Our Benefactors - A Jótevőink