[Küldetés] Árubeszállítás

Minden lépést egyre magabiztosabban tettem meg. A hőmérséklet is szépen emelkedett, a víznek nyoma sem volt, és nem utolsó sorban, eltűnt a zavaró tényező is. Persze tudtam, hogy előbb utóbb vissza fog térni, de érzelemmentességének hiánya megnyugtatóan hatott rám. Nem kellett figyelnem a mozdulataira, s habár tényleg jóindulatúnak és önfeláldozónak tűnt, azért még mindig bennem volt a félsz, hogy ez csak egy álca, amit a legrosszabb pillanatban fog levetni magáról.

Most viszont ketten voltunk, s én igyekeztem kettőnk helyett is mindent szemmel tartani, ám mint kiderült, ezúttal nem volt erre szükség. Ellenfél sehol, csupán egy fáklya és két adag víz. A kellemes meleg és Fuuko kíváncsisága mosolyt csalt az arcomra, így egyelőre a falnak támaszkodva vártam, hogy felfedezze most ő a terepet. Mondjuk túl sok mindent nem kellett, s mire melléje értem, ő már kész tervvel állt elő. Személy szerint én bizony megpróbálkoztam volna leönteni a tüzet, de aztán rájöttem, hogy velem ellentétben a lánynak nincs látása, és a tény, hogy rám lenne utalva, csak még jobban elbizonytalanítaná. Így, jobb megoldás híján csak bólintottam, és belemártottam a kardom a vízbe. Furcsállottam kicsit, hogy nem szól semmit, de így is megértettük egymást.
Amíg én a lángok egyik oldalára álltam a fegyverrel, az idomárlány a másik oldalon tartotta a vízzel telt vödröt. Óvatosan dugtam bele a tűzbe a szabdalót, s a benne lévő kulcsot megpróbáltam annak hegyével fölemelni, majd a vizet célozni vele. Ha nem ment, akkor csak simán belepöcköltem a tárgyat a vödörbe, majd, lehűtve felforrósodott kardom, elkezdtem tanulmányozni a kincset, amit találtunk.
- Asszem a lezárt ajtóhoz kéne mennünk – indítványoztam, ám mielőtt folytathattam volna, Ryu élete egyszeriben a piros zónába esett. Elhúztam a számat, ám Fuuko ijedtsége jobban felkavart – Rendben, de siessünk – sóhajtottam, és – már amennyire a kitartásunk és a sebességünk engedte– futva indultunk a lovag felé. Menet közben végig az életsávját figyeltem, ami egy pillanatig még emelkedett is, majd újfent süllyedni kezdett. Őszintén reméltem, hogy nem olyan meggondolatlan, hogy megölesse magát, mert a mellettem rohanó lányt eléggé megviselné a halála, ilyen morállal pedig sohasem fogunk sikerrel járni. Hiába piros, azért kár lenne érte…

Már az enyhén jobbra kanyarodó járatban voltunk, amikor előrefutottam, kardomat készenlétben tartva. Ha a lovag esetleg menekülőre fogta volna, a nyálkák biztosan követnék őt, sőt, esetleg hátba is támadnák még utoljára, ezt pedig nem hagyhattam: bíztam az erőmben és a gyorsaságomban, így amelyik trutyi Ryutoshira támadna, azt igyekszem kettévágni. Amennyiben a mobok nem lennének sehol, és a fiú felénk indult volna, a találkozás után a zárt kapuhoz vezetném a csapatot, persze előtte elmagyarázva a lovagnak, mi történt velünk.

A kard hegyével sikerül kiemelnetek a kulcsot, mely a vödör vízbe beledobva sisteregve gőzt csap fel. Jó, hogy nem fogtátok meg puszta kézzel, elég forró lehetett. Hamarosan azonban, mikor kihalásszátok a vízből, immár gond nélkül zsebre vagy inventory-ba tehetitek és mehettek megmenteni Ryutoshit, aki vakmerő, vagy talán inkább ostoba módon próbál megvívni a nyálkákkal. Becsülettel helyt állt, mikor megérkeztek, a háromból az egyiknek már nyoma sincs, egy másik élete pedig a sárga zónába esett. Hinari, ha időben switchelt, 4 HP sebzést szedett be Ryutoshi helyett, és pixelekre szedett még egy ragacsot.

A kulcs. Miután az ajtóhoz sétáltok, az valóban illik a zárba és megnyitja nektek az utat az újabb folyosóhoz. Ez kivételesen végig ki van világítva, és egy olyasmi terembe vezet, mint ahol a fáklyát találtátok. A különbség annyi, hogy itt nem víz, és tűzbe rejtett kulcs van, hanem négy darab kőtábla hever a földön, rajta olyan vésetekkel, mint amilyet már láthattatok.


Azt hiszem nem kell nagy lángésznek lenni hozzá, hogy kiderüljön, az egyik beleillik abba résbe, amibe sikertelenül próbáltatok jégből faragni. Igen ám, de melyik? A táblák nem nehezek, könnyen elbírjátok akár az összeset is, de csak egyet próbáljatok meg behelyezni az üres helyre, ha visszamentek a lezárt folyosóra. Válasszatok okosan, ehhez a feladványhoz szükség lesz a logikátokra.

Nem tudtam, örüljek-e vagy bánkódjak, amiért így történtek a dolgok. Gyakorlatilag megmentettem a fiú életét, hála a gyorsaságomnak és az erőmnek, de még így sem éreztem úgy, hogy feltétlen szükséges lett volna. Így kellett tennem, igen, ez volt a helyes, de… meg sem köszönte. Mégcsak egy bólintást vagy egy mosolyt se kaptam, csak ugyanazt az érzelemmentes arcot, ahogyan feltápászkodik, és elindul. Lemaradtam, nem tudtam, mitévő legyek most. Megálltam, és merengve néztem a járat kiálló szikladarabkáit, ajkamba harapva. Nem követtem őket, egyszeriben érdektelenné vált számomra ez az egész. Keserű ízzel a számban fordultam meg, és indultam a kijárat felé. Annyi minden történt, és amikor végre úgy érzem, hogy érek valamit, nem kapok semmi pozitív visszajelzést. A tudat jobban lehúzott, mint eddig bármi.

Csöndesen sétáltam, elidőzve kicsit a feliratoknál, megérintve a tűzmintás kaput, amelyen át bejöttünk. Aminek kinyitásához hárman kellettünk. Fuuko. Behunytam a szemeim, és megfordultam. Hiába voltam nyomott hangulatban, őt nem hagyhattam magára. Egy csapat voltunk, és bármi veszély is leselkedjen rájuk, a lovag gyakorlatilag használhatatlan, és amennyi önbizalma van az idomárlánynak, még a végén magát hibáztatná. Siettem, rohantam, lépteim visszhangoztak az üres barlangban. Pontosan tudtam, merre kell keresnem őket, kardomat készenlétben tartva futottam, kitartásom maradékát emésztve fel. Beértem őket, éppen a zárt ajtó mögött lévő teremből jöttek kifele, kezükben a hiányzó kőtömbökkel. Mire észrevettek, én a falnak támaszkodva vártam rájuk, nem szóltam semmit, csak mutattam az utat. Időnként rámosolyogtam a lányra, ezzel is biztatva őt, ám az ezúttal nem vettem részt a megfejtés kieszelésében. Ha nem értettem volna egyet velük, úgyis közbeavatkoztam volna, ám mivel okfejtésük logikus volt, csak egy bólintással jeleztem, hogy benne vagyok. Ryutoshi hátrébb lépett, amíg én előre, így vártuk a sorminta kirakásának következményeit.

Tényleg ennyire egyszerű lenne az egész? Fuuko aggodalma jogos volt, a megoldás nem volt ilyen egyszerű. Amint a kőtábla a helyére került, a fal vörös izzásba jött és WARNING feliratok lepték el a felszínét. Ennek ellenére hibás döntéseteknek nincs következménye, legalábbis a következő két-három perc csend erről tanúskodik. A táblát kiszedni nem tudjátok, hogy egy másikat próbáljatok a helyére tenni, így ez az ajtó zárva marad előttetek.

Végül észreveszitek. Ha vissza is indultok, mire megérkeztek az időközben újratermelődött nyálkákhoz, a mögöttük rejlő járat faláról kavicsok, kisebb kődarabok csúsznak le. A talaj pár másodpercenként enyhén megremeg, velőt rázó üvöltés hallatszik. Lépések hangja döndül a süvítő szélben, baljós visszhangot keltve. Először egy karmos kéz, majd halványkék szárnyak bukkannak elő a távoli kanyar mögül. A lény érintése megfagyasztja a falat. Egy nagyjából négy méter magas teremtmény, egy Jégsárkány mászik elő a számotokra ismeretlen járatból, mely még most is sötétségbe burkolózik a minimapotokon. A sárkány feje felett lila indikátor díszeleg a szokásos vörös helyett. Ha tudjátok, mit jelent, akkor csak egyvalamit tehettek. Életcsíkjaitok jelenleg így állnak:

Hinari: 10 HP (35 HP, ha árnyékba bújik)
Ryutoshi: 6 HP
Fuuko: 17 HP
Kau: 14 HP

- Tűnjünk el innen – tanácsoltam a csapatnak, amint megláttam a piros feliratot. Nem voltam optimista, volt némi fogalmam arról, mi fog most következni, és még akkor sem nyugodtam meg, amikor eleinte semmi sem történt. Fuuko reménykedő szavaira csak a fejemet ingattam, kardomat továbbra is magam előtt tartva. Út nem nyílt előttünk, így kénytelenek voltunk visszafordulni.

Sejtésem rögtön beigazolódott, amint meghallottam a hangot. A mennyezet repedezni látszott, s nekünk minden lépésünkre vigyáznunk kellett, ha nem akartuk, hogy a fejünkre szakadjon a barlang.
- És itt jön a sárkány – mondtam csöndesen, komoran kémlelve az ismeretlen járat felől érkező dübörgést. A lény alig fért el a járatban, karmai a kardommal lehettek egy súlycsoportban, így hamar beláttam, hogy esélyünk sincsen, a feje felett lebegő, lila indikátor pedig csak megerősítette ezt. Rápillantottam az életcsíkomra, majd mindenki máséra is, ám a helyzethez egyáltalán nem passzoló nyugodtságom most is a segítségemre sietett. Nem nyerhetünk, ez itt eldőlt.
- Lila indikátoruk azoknak a moboknak van, akik az adott szinten megtalálhatóaknál jóval erősebbek – informáltam a többieket, ha esetleg nem tudták volna – Ha támadunk, meghalunk.
A tények még sokáig visszhangzottak a térben, ám több időnk nem volt, cselekedni kellett, ha életben akartunk maradni. Hogy Ryutoshi hogyan döntött, az nem érdekelt, inkább az idomárlány mellé futottam, és kezem a vállára tettem.
- Teleport kristályt kell használnunk, nincs más lehetőség – néztem a szemébe mélyen, miközben elővettem a sajátomat. Ha ő is követte a példámat, elengedtem, ám ha nem, akkor megfogtam a kezét, és így mondtam ki a szavakat:
- Teleport! Kezdetek városa!

A város éjjeli ködbe burkolódzott, az elhagyatott utcákon szél söpört végig. Fából készült, kopott cégérek nyikorogtak a csípős hidegben, hangjuk üresnek és szomorúnak hatott a sötétben. Szótlanul lépdeltem, a fogadót és a mellette lévő kovácsműhelyt keresve. Nem néztem vissza, hogy jönnek-e utánam, ám pár perc elteltével megálltam, és sóhajtva dőltem neki az egyik omladozó épület téglafalának. Lehívtam a menümet, és – miután megbizonyosodtam róla, hogy mind a ketten életben vannak – felbontottam a party-t. Még találkozunk – mondtam a neveknek, majd bezártam a panelt, és folytattam utamat.

Sorban tűntök el a teleportálás fényes jelensége kíséretében, így a támadásba lendülő sárkány már csak a levegőt haraphatja. Miközben felüvölt, a háttérben egy emberi alak bontakozik ki az árnyékok közül. Egyik szeme vörösen, a másik aranysárgán világít a sötétben.
- Oh, mégsem olyan dinkák, mint hittem... Milyen kár, hogy a vacsora elmaradt =) - szólal meg, majd ő maga is aktiválja a teleport kristályát és semmivé válik.

Késő éjjel van, a város már sötét és sehol egy lélek az utcákon. A környéken egyedül a kovácsműhely ablaka világít, a programja nem engedi meg az NJK-nak, hogy aludni térjen, amíg az általa kiadott küldetés aktív. Mihelyst beléptek, az öreg felétek fordul, és komótosan elétek járul.
- Hm, visszatértetek? Honnan is? Oh, igen, a küldetésem... Nem hoztátok el a Tűzkövet ugye? Milyen szerencse, miután kiléptetek, akkor jöttem rá, hogy Borostyánkőre lett volna szükségem... - adja a tudtotokra lassan artikulálva, majd visszafordul a munkájához. Ha újra megszólítjátok, csupán azt hajtogatja, hogy borostyánkőre volt szüksége.