[Küldetés] Árubeszállítás

A küldetést Kayaba Akihiko engedélyével indítom.

Résztvevők: Ryutoshi Kurasai, Tengoku Kurohime, Luv Delackrose, Hinari.

„Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja…..”
Egy ilyen Aincradi estének lehetünk szemtanúi mi is. Olyan délután 17 óra felé járhat a kismutató. A város központjától nem messze, található egy fogadó, mellette pedig egy kovácsműhely. Egy eléggé módos fogadóról van szó, ahol nem fordulnak elő részeg vadállatok. Általában fiatalurak és hölgyek szoktak ide járni, kártyázgatni, de szerelmespárok is gyakran előbukkannak itt. Mindenki élvezi az estét. Hiszen attól, hogy egy virtuális világban ragadtak, még mindig emberek, kell a kikapcsolódás, de ebben a játékban, nem mindenki egyforma. Sőt, nem mindenki ember. Ezért nem sokan veszik észre, hogy a fogadó melletti kovácsműhelyben épp egy küldetés árválkodik. A díjazása majd csak a lebonyolítás után történik meg. Mert a rendes fizetség, csak munka után kapható. Buta kereskedő az, aki a munka előtt adja oda a munkáért járó gyümölcsöt. A műhelyben egy kovács iparkodik éppen(NPC). Ha belépünk a házba, egyből a műhelybe toppanunk, amely az esetleges vevőfogadó is egyben. Majd egy ajtón keresztül átléphetünk a kovácsnak a házában, ahol a feleségével, és egy leányával él együtt.
Ha belépnétek a műhelybe, akkor egy szimpla műhely képe tárul elétek. A kirakatban egy tucat fegyver, oldalt néhány páncél hever. Persze, a nagy részük halom, és a játékosok számára nem értékes tárgy. Ha egy jól felfegyverzett frontharcos kerülne be ide, az a gondolat fordulna meg benne, hogy ez egy múzeum. De mit is csinálhatna egy NPC aki kovácsolásra lett programozva a jó készítők által? Hát persze, hogy küldetést adhat.

Az rátok van bízva, hogyan kerültök oda. Esetleg a fogadóban lazultatok? Vagy csak szimplán véletlenül kerültetek oda? Bármi meglehet.
Ha a térképen rányomtok a küldetést jelző kis pöcökre, akkor egy kis szöveg jelenik meg:
„Néhány vállalkozó hajlamú embert várok, egy kis megbízásra. Árubeszállításról lenne szó. Ha érdekel a feladat, a kohóban jelentkezhetsz rá. A jutalomról majd a feladat elvégzése után ejtünk szót*
Ha esetleg figyelmesek lesztek a küldetésre, akkor bemehettek a házba, és rákérdezhettek, mit is kellene csinálnotok. Rajtatok áll, hogy elvállaljátok-e.

Határidő: három nap/fő.
Sorrend: Nincs, de körönként mindenki csak egyszer ír.


//Luv Delackrose már elígérkezett egy másik küldetésre, azaz megtelt, ezért ő nem vesz részt.//

Fogalmam sem volt, hogy keveredtem ide. Egyáltalán, miért indultam el, mi volt az a roppant fontos és halaszthatatlan indok, amiért éjnek évadján egyedül császkáltam a kihalt utcákon? Sehol senki, még egy árnyat sem láttam a közelben, nemhogy egy épkézláb játékost, aki meg tudta volna mondani, vajon mi a fene folyik itt.
Valószínűleg semmi.
Minthogy mostanában tényleg nem történt semmi ebben a városban, csupán arctalan ismeretlenek jöttek-mentek, siettek a dolguk után, s én minden nap egyre bizonytalanabbul álldogáltam a főtéren a tábla előtt, ahova már egy jó ideje nem került fel semmi. Se egy cetli, se egy odafirkantott üzenet, hogy a hivatalos küldetésekről már ne is beszéljünk. Túl sok a jk, és túl kevés a feladat. Így észnél kell lenni, mert hamar elkapkodják előled azt a keveset is, amit mostanában hirdetni szoktak. Mondjuk… lehet, hogy több esélyem lenne, ha nem délben dugnám ki a lábamat a takaró alól. De éjfélkor?

Nem, még nincs annyi. Csupán kora este, ebből is a szelídebbik fajta, a csöndesebbik, ami mindig egyfajta béta állapotot idéz elő bennem. Gondolataim lassabb tempót vesznek fel, és néha meg-megállok egy-egy érdekesnek tűnő homlokzat vagy kapu előtt. Most is ez történt, egyszerre csak feltűnt előttem a műhely, ami nem volt igazából annak nevezhető, kivéve a nevét, de valahogy mégis felkeltette az érdeklődésemet. Félrebillentett fejjel néztem végig a kínálatot, közben önkéntelenül is azokra a pompás felszerelésekre gondolva, amiket nemrég sikerült kovácsoltatnom. Ezeken azonban nem látszódott semmilyen jelzés, és minőségben is bőven alulmaradtak a többi mester munkáival szemben. Furcsa volt, hogy még mindig üzemel.
- Hahó, van itt bent valaki? – nyitottam be óvatosan, először csak a fejemet bújtatva át az ajtó és a fal közti résen. Odabent félhomály uralkodott, s hangom bátortalanul csengett a vasból és acélból készült páncélokon. Mivel védett övezetben voltunk, így nem tartottam semmiféle csapdától, immáron már egy fokkal határozottabban léptem át végül a küszöböt, és figyeltem az npc-t, aki láthatóan ügyet sem vetett rá, hogy vendége érkezett. Tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, közben azon agyalva, vajon milyen sütemények lehetnek a szomszédos fogadóban, és hogy megéri-e felfedezni magamnak azt a helyet is ezután. Annyit biztosan tudtam, hogy érdekesebb lesz, mint ebben a műhelyben tölteni az időmet, így egy vállrándítás után el is indultam kifelé, még egy utolsó pillantást vetve a számomra nem túl értékes cuccokra.

Az esti sötétségben nem tudtam kivenni a fogadó nevét, a falon függő lámpa éles fénye elvakított s egyben olvashatatlanná tette a mögötte húzódó betűket. Bentről kellemes illatok áradtak a résnyire nyitott bejáraton át, így idejét láttam bemenni, hátha el tudom költeni a pénzemet valami finomságra. Gyorsan megnéztem, mennyi aranyam maradt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam a térképet is, hátha szerepel rajta valahol a hely elnevezése. Legnagyobb meglepetésemre információk helyett egy küldetésadó ikon jelent meg, alatta egy igen érdekes szöveggel. Árubeszállítás? Nem hangzik túl nehéznek.
- Jó estét, megint én vagyok – mosolyogtam rá a kovácsra – A küldetésre szeretnék jelentkezni.

Csöndben ültem egy sikátorban, és a virtuális holdat tanulmányozom. Egyik pillanatban feljebb emeltem fegyverem, és ránézek a buzogány fémére. Bár még nem rég óta van meg nekem, de tudtam, hogy rengeteg vér tapadt már rá, még ha képletesen is, mivel ebben az átkozott világban nincsen vér. Alig, hogy megszereztem ezt az új, erősebb felszerelést, máris két vörös indikátorossal végeztem, pont mikorra már végre elmúlhatott volna az indikátor színem, bár már megszoktam az ezzel járó csendességet. Azonban jól tudtam, hogy míg én teljes jó szándékkal irtom, a rossz útra tért vörösöket engem senki sem fog elfogadni barátnak, míg meg nem változik indikátorom. Felemelem fegyverem, és az indulat vezérelve belevágom a falba, amin rögtön fel is ugrott az „Immortal Objeck” felirat. Miután indulataim lenyugodtam nagyjából, felkelek helyemről és tovább indulok. Fegyveremet övembe tűzöm, mivel nincsen más, ahol tudnám tartani, mivel a buzogányt ugye nem lehet hüvelybe rakni, mint a tőrt vagy a kardot. Igazság szerint legutóbb választhattam volna mást, ám nem tudom miért, de szerintem a Buzogány jobban illik hozzám, mint másféle fegyver. Lehozom térképemet, hogy valami fejlődési lehetőséget keressek, és nem kellett sok, hogy találjak is egyet. Tőlem nagyjából kétutcányira van egy lehetőség. Rányomok a gombra, és felugrok a felirat. Árubeszállításról volt szó, amit én ezer örömmel elvállalnék, így már el is indulok ahhoz a kohóhoz, és mielőtt belépnék, gyorsan rápillantok órámra. 5 óra volt. Vállat vontam, és benyitottam. Köszönök az NPC-nek, mikor észreveszem, hogy rajtam kívül egy lányt is megpillantok.
- Jó estét kívánok kisasszony. – mondom, és mélyen meghajlok (ugyan így teszek, ha Kurohime is megérkezik), majd az NPC-hez fordulok, és várakozok, hátha magától is belekezd a feladat pontos leírásába, ám ha nem, akkor én kérdezem meg – Uram, a feladatra jómagam szeretnék jelentkezni, ám elmondaná mégis hová is kéne elszállítani azt a bizonyos árut?

Lassan már olyan voltam, mint egy kóbor kutya. Szüntelen az utcákat jártam. Információt kerestem. Füleltem az emberek beszélgetését, próbáltam kideríteni, hogy hol is van...Ő...az a mocsadék. Azonban egy újabb nap haladt el a fejem felett. Szinte nem is vettem észre, ahogy elszállt az idő, de lassan muszáj voltam betérni egy fogadóba estére. Enni is kellett volna már valamit. Az egyik sarkon egy tetszetős fogadóra esett a választásom. Nem votl túl zsúfolt, de kihaltnak sem lehetett mondani. Mellette kovács műhely működött. Betértem a fogadóba, ahol kértem magamnak egy szobát.
- Parancsoljon kisasszony.-adta oda a vendéglős a szobám kulcsát.- óhajt még valamit?
- Igen, egy vacsorát.
- Látogasson el éttermünkbe.
- köszönöm. -mondtam, majd felmentem a szobámba lepakolni. Kényelmes, otthonos ki szoba volt. Egy puha ággyal meg egy íróasztallal. Miután belaktam a kis lakosztályom, leindultam vacsorázni. a halban mindenféle szerzet megfordult. Volt aki játszott, volt aki simán beszélgetett, és voltak...akik egymásba bújva élveztél a hely nyújtotta kényelmet. Egy szerelmes pár üldögélt az egyik puha kanapén. Ahogy rájuk néztem elszorult a szívem, majd égetlen fejfájás tőrt rám.
~ Mi a...- fogtam a fejem.- ez egy játék, hogy fájhat a...-gondolatom menetét az zavarta meg, hogy véletlenül beleütköztem egy fiatalemberbe.
- Nem tud vigyázni?-mordult rám.
- De, elnézést.- visszakoztam, majd jobbnak láttam elhagyni a halt és végleg betérni az étterembe. Egy magányos asztalnál foglaltam helyet. levest és húst ettem, desszertnek egy kis gyümölcstálat.
A fejem érdekes majd még mindig sajgott. Tényleg nem értettem, egy virtuális világban, hogy fájhat a fejem. ám ekkor visszagondoltam arra a turbékoló szerelmespárra, és ekkor emlékképek rohamoztak meg...

Egy puha kanapén feküdtem. A hajamat simogatta a langyos szél...a nap melengette arcomat. Akkoriban még..elhittem, hogy ez akár a valóság is lehet...Lehunyt szemmel pihentem, amikor hallottam a lépteit, tudtam, hogy közelít. Lágyan leült mellém, majd szótlanul megcsókolt. kezével végigsimított arcomon.
~Hercegnőm...Pihenj csak. Itt biztonságban vagy. Mellettem...
Nem szóltam semmit, csak átkaroltam, ő pedig visszaölelt, aztán újra rám nézett, de már nem szólt semmit. Csak nézett.
~Riho én...

Ám ekkor a pincér hangja térített észhez.
- Kisasszony, óhajt még valamit?- kérdezte illedelmesen. Pár pillanatig nem válaszoltam, próbáltam magamhoz térni.
- Nem, nem semmit, köszönöm.- mondtam, majd fizettem, utána pedig visszatértem a szobámba. A "csillagok bevilágítottak a poros ablakomon át. A plafont bámultam. Féltem lehunyni a szemem, féltem, akkor megint az ő arcát látom viszont. Bármit megadtam volna, hogy ez így is legyen, azonban ez lehetetlen volt. Csak az emlékképe maradt meg nekem, s az megsavanyította elmémet. Lassacskán azonban elnyomott az álom, s végül feladtam, és teljesen elszenderedtem. álmomban őt láttam..és G-t..ahogy...
És felriadtam. Lihegtem. Úgy érzetem fáradt vagyok és kimerült. Nem volt erőm felkelni, pedig itt nem létezik oylan, hogy fáradtság, azonban a lelkem kimerült volt, és gyenge.
~Nem maradhatok itt, munka kell. Talán most tényleg jobb lenen egy munka, az talán elvenné a figyelmemet róla...-gondoltam, s ötletem alapján munka után eredtem. A fogadóból kilépve megpillantottam a mellette lévő kovácsműhelyt. belülről nem votl túl impozáns. Egy halom kacat hevert a kirakatban, ami egy harcos számára tényleg csak egy halom szemétnem látszana. Azonban a kis műhely felkeltette az érdeklődésemet, s ekkor egy kis jel kezdett villogni.
~ Egy küldetés.- gondoltam, s azonnal megnyitottam a leírást, ami ez volt:

„Néhány vállalkozó hajlamú embert várok, egy kis megbízásra. Árubeszállításról lenne szó. Ha érdekel a feladat, a kohóban jelentkezhetsz rá. A jutalomról majd a feladat elvégzése után ejtünk szót"

Nem volt mit tenni, hát beléptem, hogy megtudjam az információkat, Nem tűnt vészesnek ezért mindenképpen azt gondoltam, ez a munka hasznos lehet. Figyelemelterelő, és még jutalom is jár érte. Az , hogy elfogadom-e nem votl kérdéses.

*köszi hogy máris részt vehetek egy küldetésen Klein-san :3 *

Amióta végeztem a legutóbbi küldetésemmel sehol sem találni egyetlen árva felkérést vagy bármily apróbb feladatot. Egy egész napomat rááldoztam hogy körbejárjam a várost és az körülötti részeket de semmi, mindenki elkapkodja őket. Az egész napi séta kimerített már alig birok állni a lábamon és talán enni sem ártana. Lenyitottam a térképemet hogy megkereshessem a hozzám legközelebb lévő fogadót ahol enyhíthetek éhségemen. Szerencsére néhány saroknyira pont van is egy. A hold már magasan járt, tökéletesen bevilágította a sötét utcákat. A hatalmas fogadót már messziről látni lehetett, de közelebbről még inkább szemet kápráztatóbb. A bejárati ajtóhoz lépcsők vezettek fel és volt egy hatalmas terasz tele virágokkal és asztalokkal. Valószínűleg a fogadó éttermi részéhez tartozott. Amint beléptem máris a recepció előtt találtam magam, kértem egy szobát egy éjszakára, amint megkaptam a kulcsot el is indultam felkutatni a szobám helyét. Kicsit ledőltem pihenni, és elmélkedni hogy netalántán át kellene e mennem a 2. szintre hátha ott több esélyem lenne küldetést találni. A gondolatmenetemet egy enyhe gyomorkorgás szakította meg. "igaz is, kellene valamit ennem." kiáltottam fel és indultam meg az étterem felé. A teraszon egy üres asztalnál foglaltam helyet és miközben várakoztam az ételre megpillantottam egy kisebb épületet a szomszéd telken. "hmm lefekvés előtt azt hiszem meg kellene nézni mi is van ott..." Az étel elfogyasztása után megindultam a házikó felé, vagyis sokkal inkább tűnt valamiféle boltnak. A kirakatban pajzsok, tőrök, és kardok foglaltak helyet ami alapján lehetett következtetni hogy ez egy kovácsműhely. Az ajtó mellett egy papír volt feltűzve a falra amin hatalmas betűkkel az "Árubeszállítás" szó szerepelt és azt követte a következő felkérés: „Néhány vállalkozó hajlamú embert várok, egy kis megbízásra. Árubeszállításról lenne szó. Ha érdekel a feladat, a kohóban jelentkezhetsz rá. A jutalomról majd a feladat elvégzése után ejtünk szót".
-Jobb mint a semmi legalább egy kis pénzhez juthatok... Amint beléptem az ajtón egy ismerős arcot pillanthattam meg Ryutoshi-sant és még két körülbelül velem egykorú lányt. Illedelmesen köszöntem nekik és megindultam a kovács felé hogy megbeszélhessük a részleteket a feladattal kapcsolatban.

Kicsit zavart az NPC lassúsága, de hát nem zavartattam ezzel magamat túl sokáig. Egy ismerős arccal találkoztam össze, így amint meglátom Fuukot meghajlok, és őt név szerint köszöntöm.
- Üdvözlöm újra Fuuko kisasszony. Repes a szívem, hogy ismét láthatom kegyedet.
Remélhetőleg nem hoztam zavarba, mivel nem ez volt a szándékom. Az egyik hölgynek (Kurohime) viszont nagyon féltettem a biztonságát, mivel kezdő felszerelése volt. Már majdnem szólni akartam, mikor az NPC átadott neki pár felszerelést. Miután ezzel megvolt a szokásos lassú beszédével folytatatta. A feladatunk, hogy hozzunk Tűzkövet. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Hinari aki előbb mutatkozott be, már többször is gyanúsan mered rám. Egy gyenge mosolyt engedek el a legközelebbi ilyen alkalomnál, majd eggyel közelebb lépek, és megpróbálom olyan halkan mondani, hogy csak ő hallja, amit mondok.
- Enyje Hinari kisasszony… Nem vagyok én rossz ember. Amúgy az indikátor ne zavarja meg. Én sosem bántanék zöld játékosokat, de még narancsokat sem. – mondom oly módon, hogy mindenképpen higgyen nekem, bár ha nagyon akaratos, akkor nem nagyon fog sikerülni – Amúgy, ha ennyire irritálja a jelenlétem, akkor magukra hagyhatom önöket. nem szeretnék gondot okozni. – mondom még mindig a lánynak, ám utána mindenkihez szólok – Én szívem szerint most indulnék, de ahogy Önök jónak látják, de még gyorsan elintéznék valamit.
Ezzel magukra is hagytam a lányokat. Mivel a hegyekbe mentünk nem nagyon akartam szétfagyni, bár sosem voltam az a fázós fajta. Gyorsan beugrok egy boltba. Gyorsan átnéztem a leltárat, és megvásároltam 4 db nagykabátot. Tudtam, hogy ezek nem adnak plusz statot, mivel nem is ez a céljuk, csak az, hogy mégse fázzunk. A frissen szerzet ruhákkal visszamentem a kovácsboltba. Magamnak fekete kabátot vettem, ám a hölgyeknek szürkét. Remélem, hogy nem hagytak ott, és mindenkinek átnyújtottam a saját kabátját.
- Ajándék. – mondom, majd elteszem a sajátomat, mivel még nem óhajtok megsülni - Nos akkor induljunk, vagy majd csak holnap?

Négyen álltunk a kovácson kívül a műhelyben aki látszólag észre sem vett minket és folytatta a munkáját. Ryutoshi-san kedves üdvözlése mosolyt csalt az arcomra, boldog voltam hogy újra találkozhatok vele. Mihelyst végzett a kard elkészítésével tekintete ránk szegeződött szépen komótosan végigmért mindegyikünket, néhányunkra többször is visszatekintett és hosszasan elgondolkozott. Megvakarta állát és újra gondolataiba mélyedt.
"- Hm, a küldetésre? Milyen küldetés?Oh, igen, már tudom... És a szokásos tempójában megindul az üzleti helységbe és miután kiválasztott egy vértet visszatér vele. Ismételten szemügyre veszi a kis társaságot, kezdett kellemetlen lenni ahogyan újra meg újra megteszi. Kínos csend, minden másodperc egy órának tűnik, legalább 15 perce lehetek bent de még egy árva szó sem esett a küldetésről. Az kovács intett a mellettem álló kezdő felszerelésben lévő lánynak és átnyújtotta neki azt a vértet amiért elment. S majd az érkezésünkkor készült kardot is átnyújtotta a lánynak. A kölcsönadott felszerelés arra utal hogy nem lesz olyan könnyű a feladat mint amilyenre számítottam. Az öregúr egy hangos sóhajtás kíséretében nekikezdett végre a küldetésünk részleteinek ismertetésébe.
"- Hm, hozzatok nekem Holdkövet. Holdkövet? Oh, nem, Tűzkövet. Igen-igen, Tűzkövet, hm, arra van szükségem. Ez a küldetésetek" Sajnos nemigazán vagyok otthon az ércek világában, és elképzelésem sincs arról hogy merre található és hogy hogyan is néz ki egy tűzkő. A térképen egy villogó kis pont jelölte a célunkat, kicsit megnyugtatott hogy nem kell átkutatni minden árkot, bokrot a kő megtalálása érdekében hanem van egy célunk ahova tarthatunk. Azonban sajnos igazam volt a küldetés nehéz, és egyre csak nehezebb lesz. A térkép a mostani helyzetünktől majdnem a legmesszebb eső pontra mutat, ami egy hegy. Hirtelen belép az üzletbe Ryutoshi-san, mégis mikor hagyhatta el az üzletet? Közelebb lépett hozzánk és átnyújtott mindegyikünknek egy kabátot.
"- Ajándék." A kedvessége határtalan a saját nehezen megtakarított pénzét is ránk költötte hogy ne fázzunk a hegyekben. Egy mosoly kíséretében elfogadom a hatalmas meleg kabátot. Gyönyörű szürke színe volt. Pont megfelelő egy esti kalandhoz nem lesz túl rikító és nehezen szúrhat ki esetleg egy arra tévedt vadász csorda...
- Köszönjük a kabátokat. De ugye nem volt túl drága? Kifizetem a sajátom árát! szólaltam meg kicsit zavarban, ez volt az első alkalom hogy valakitől ajándékot kapok. Ryutoshi-san szinte egyszerre tette fel a kérdést a szőke kardforgatóval az indulással kapcsolatban.
- Ha mindenkinek megfelel akár most is elindulhatunk. válaszoltam és tekintetem a harmadik lányra szegeztem.
"- Ó, majd elfelejtettem, Hinari vagyok. Örvendek a találkozásnak"
Szóval Hinari-sannak hívják.
-Örvendek a találkozásnak. Én Fuuko vagyok. Remélem nem leszek a terhetekre. Mutatkoztam be én is.
"-Oh majd elfelejtettem... Mennyi tűzkövet kellene szereznünk?" fordultam a kovács felé és vártam a választ.

Azért kissé furcsa volt, hogy a random összeverődött csoportból ketten ismerték is egymást. Sőt, értetlenül álltam a dolog fölött, hiszen egy normálisnak tűnő, zöld indikátoros állatidomárnak köszönt a piros lovag, amaz meg csak rámosolygott, és nem úgy tűnt, mintha bármiért is neheztelne rá. Az ilyen pici részletek azok, amik alapvetően meg tudják változtatni pillanatnyi gondolatmenetem és érzéseim, és a mostani hatás cseppet sem tetszett. Még mindig tartottam a távolságot, és egy szemernyivel sem bíztam benne jobban, mint eddig, de egy pirospontot már kapott. Jó sokra lesz még szüksége, főleg, hogy be se mutatkozott. Úgy tűnik, a kaszt önmagában nem teszi udvariasabbá az embereket, ráadásul feltett szándéka volt összezavarni, hiszen már a nézésem is elég volt neki, hogy felajánlja távozását. Most vagy én vagyok ennyire ijesztő, vagy nem is akart jelentkezni erre a küldetésre… mert más logikus megoldás nem igazán van, kivéve talán, ha ezzel csak jó benyomást akart kelteni rám.
Eljátszadoztam a gondolattal, hogy rábólintok: menjen csak el, jobb lesz így. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg nehéz, szinte kijátszhatatlan helyzetbe fogom hozni ezzel, és nem csak őt, így nagy nehezen elvetettem a gondolatot. Persze eszemben sem volt gondolatmenetemet mások tudtára adni, így a külső szemlélők számára csak egy sejtelmes mosoly utalhatott a fentiekre.

Már nem tudtam hogy egyhelyben ácsorogni, mire végre valahára eldöntöttük, mikor induljunk. Aztán csak megszületett a döntés, így a tudattól fellelkesülve, hogy végre haladunk, fordultam meg, és ütköztem bele egy felém nyújtott kabátba. Újszagú volt, mégis összeráncolt homlokkal nézegettem: a ruhával nem volt gond, az ajándékozóval már annál inkább. Jobban örültem volna, ha kabát helyett megtudhatnám a nevét, de az illendőség azt diktálta, fogadjam el, és köszönjem meg, a neve felől meg ne érdeklődjek, ha nem akarja megmondani.
- Sárkány? – néztem vissza a kovácsra az ajtóból. Azt hittem, ezen az estén már nem érhetnek meglepetések, ám a szót ízlelgetve kicsit, szó nélkül léptem ki a műhelyből, magam mögött hagyva a megválaszolatlanul maradt kérdést. Nem volt szükségem válaszra, helyette lehívtam a térképet, és – elsősorban a lány(ok)nak mutatva - , végighúztam ujjamat a legrövidebb útvonalon.
- Jó lesz erre? – kérdeztem, majd elindultunk. Aktiváltam a nemrég szerzett éjjeli látást, így minden nehézség nélkül értünk ki a városból. Eleinte hátramaradtam egy kicsit, épp csak annyira, hogy a lovag előttem legyen, ám az első mob után úgy döntöttem, mégis előre megyek, és - ha már a JL tagja vagyok, vagy mi a szösz – megtisztítom a terepet. Az a néhány farkas és vaddisznó igazán nem volt kihívás, ám mivel elöl voltam, jártasságomnak hála mindig tudtam, hogy mennyi állat közeledik felénk, így ha egyszerre jöttek volna, tudtam volna figyelmeztetni a többieket. Már rég elhagytuk a biztonságos övezetet, és ezzel együtt a belső konfliktusoknak is rendeződniük kellett: itt nem számíthattunk másra önmagunkon kívül, csakis egymásra. Még ha piros indikátoros is az illető...

Kiosztottam mindegyik lánynak a kabátját. Fuuko kérdésére elmosolyodok, majd mikor azt mondja, hogy kifizeti, megnyugtatom.
- Nem volt drága ne féljen! Mellesleg amúgy sem hagynám, hogy kifizesse az árát. Az ajándék az ajándék.
Egy különös érzés bennem motoszkált, hogy valamit elfelejtettem. Csak akkor jöttem rá mi volt az, miután bemutatkoztak egymásnak a többiek.
- Elnézést a modortalanságomért… jómagam Ryutoshi Kurasai vagyok. - mondom enyhe meghajlással.
Az egyik kovács szava felzaklatott.
- Sárkány… a pokolba is…- mondom, olyan halkan, hogy nem biztos, hogy meghallották a többiek.
Az út nagy részében igen szótlan voltunk. Elöl bandukoltam, és minden egyes mobot, aki ránk próbált támadni elintéztem, vagy pedig társnőim látták el a baját. Nem szándékozok bajt keverni, de túlságosan féltettem társaim életét. Amit béta idején megtanultam, hogy óvakodj a sárkány moboktól, főleg ha olyan ritka ércet őriznek, mint a Tűzkő. Némán bandukolok, és csapkodok. Látni ehet rajtam, hogy valami rosszat sejtek. Ha végre a cél közelébe érünk, megállok.
- Nos… nem fogok hazudni. Mióta a BÉTA teszten részt vettem, azóta tudom, hogy a sárkányokkal vigyázni kell! Lehet, hogy akad néhány ártalmatlan, de a legtöbb veszélyes. Éppen ezért. Szeretnék én menni elsőre, és ha észrevesz minket, akkor megpróbálom lefoglalni a mobot, míg maguk megszerzik az ércet! Minél többen keresik a Tűzkövet annál jobb. Fuuko kisasszony, Hinari kisasszony /és ha ír majd/, és Ön is kisasszony (Kurohime)… megfelel?
Mindegyik lány szemébe mélyen belenézek, és várom, hogy válaszoljanak, de közben felkészülök a legrosszabbra, és a fegyveremet is erősen markolom. Nem várok túl sok jót, főleg Hinaritól nem, mert valamiért nagyon rajtam tartja a szemét.

"- Hm, hogy mennyit? Mennyit is? Oh, igen, ha találtok egyáltalán, akkor egyet. Oh, még valami. A sárkányra vigyázzatok" Válaszolt az öregúr a kérdésemre. A válasza kicsit sem volt biztató sőt egyenesen elrettentő. Mi az hogy ha találunk egyáltalán? Ennyire ritka lenne ez a tűzkő? Na és persze még egy sárkány is, eddig még nem volt szerencsém találkozni egyetlen egyel sem. Fogalmam sem volt arról hogy még az 1. szinten is van belőlük. Amint elhagytuk a fogadót már besötétedett. A városból kivezető úton keresztül még nem voltak problémák a a sötétséggel ugyanis elég szépen meg volt világítva minden. A legtöbb házról lógtak le lámpások. Azonban amint kiértünk meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig látok. Nem telt sok időbe mire észrevettem hogy teli hold van. Én haladtam leghátul hogyha támadás érne minket valamiféle képen meg tudjam védeni a többieket. Az út alatt mindenki nagyon csendben volt ami érthető ugyanis az éjszaka közepén haladunk keresztül az első szinten és mindenki fáradt. De talán jobb is hogy csendben haladtunk legalább nem hívtuk fel még jobban a figyelmet az arra kóborlókra. Nem sok vadállattal találkoztunk az út során de azok sem jelentettek különösebb kihívást. Szinte felváltva mészárolta őket Hinari-san és Ryutoshi-san. A kardforgató egész úton szúrós pillantásokat vetett Ryutoshi-sanra. Biztos vagyok benne hogy csak elővigyázatosságból teszi, ugyanis neki még mindig vörös az indikátora. De biztos vagyok benne hogy ö nem az a fajta aki csak úgy megölne bárkit is. Szerettem volna megnyugtatni a lányt is, és megmondani neki hogy nincs mitől tartania de a bátortalanságom úrrá lett rajtam. A hold már magasan járt az égen mire megérkeztünk a célunkhoz a csapat megállt.
"- Nos… nem fogok hazudni. Mióta a BÉTA teszten részt vettem, azóta tudom, hogy a sárkányokkal vigyázni kell! Lehet, hogy akad néhány ártalmatlan, de a legtöbb veszélyes. Éppen ezért. Szeretnék én menni elsőre, és ha észrevesz minket, akkor megpróbálom lefoglalni a mobot, míg maguk megszerzik az ércet! Minél többen keresik a Tűzkövet annál jobb. Fuuko kisasszony, Hinari kisasszony /és ha ír majd/, és Ön is kisasszony (Kurohime)… megfelel?" Kicsit meglepődtem a béta tesztelős részen. Nem sokan merik felvállalni hogy teszterek voltak, mert őket magukra hagyták és a bérgyilkosok legfőbb célpontjaikká váltak. A sárkányokkal vigyázni kell csak az a sor járt a fejemben. Mégis miféle feladatot vállaltunk el? Ha ennyire veszélyes egy sárkány akkor mit keres az első szinten? Egyre inkább zavaros volt a dolog. Ryutoshi-san egy tervel is előállt amivel nem értettem egyet mégis hogy gondolhatja hogy egy veszélyes bestia ellen egyedül harcolhat mialatt mi gondtalanul keressük az ércet.
-Izé... Ryutoshi-san! - kiáltottam fel és egy hatalmasat sóhajtottam kicsit talán hangosabbra sikeredett mint gondoltam - Egyedül nem szállhatsz szembe a sárkánnyal. Izé... Ne-nekem van kereső jártasságom amivel talán gyorsabban sikerülne megtalálni az ércet. Sz-szerintem Hinari-sannal közösen kellene a sárkány felbukkanása esetén... cselekednetek.. N-ne értsétek félre nem vagyok gyáva csak... - egyre inkább zavarodottan próbálom elmagyarázni nekik a tervemet ami talán kicsit önzőnek hangzik. De talán ez tűnhet a legmegfelelőbb tervnek. Kettőjüknek több esélye van egy sárkány ellen mint ha egyedül szállna szembe vele. Mialatt vártam a választ zavarodottságomban nem bírtam egyikőjük szemébe sem nézni.
- B-bocsánat ha zzavarban vagyok előfordul hogy... össze vissza beszélek.. - kértem bocsánatot a csapat tagjaitól és hajoltam meg.

Egyre csak növekedett a zavaró tényezők száma ezen a küldetésen. Már-már ott tartottam, hogy otthagyom őket, és előremegyek, csak lelassítanak itten a botorkálásukkal és az állandó botladozásaikkal. Így is hosszú volt az út felfelé a hegyen, és nem szándékoztam tovább húzni a kelleténél a dolgokat, egy letáborozás már igazán nem fért volna bele. Aztán itt volt a másik kardforgató csajszi is, úgy tűnik a türelmetlenebb fajtából, nem is értettem, hogy akar fejlődni úgy, ha már a legkisebb akadályok elől is megfutamodik. Persze engem nem zavart a sötétség, mint őket, de hát ennyi előnyöm csak lehessen már. Meg aztán ez a sárkány… az se kizárt, hogy az öreg csak ugratott minket, hiszen ez csupán az első szint volt a játékban, a legkönnyebb mobokkal és küldetésekkel.
Nem, valójában nem ezek zavartak, ám feszültségem igazi okát egyelőre magamnak sem vallottam be, ámbár pontosan tudtam, mi is a bajom a helyzettel. Csak beismerni, pont nekem… rendkívül kényelmetlen lenne. Főleg, mint JL tag, ámbár pont a tagság és annak fő eszményei voltak azok, amiktől nem tudtam elszakadni. A piros erős szín, a szürke nem tudja kompenzálni. És még béta tesztelő is, naaagy lovag, egy hős, persze. Még csak az kéne, hogy megölesse magát, még a végén nekem lenne lelkiismeret-furdalásom, hogy nem tudtam megmenteni. Chhh.

A lányka ötlete már sokkal jobban tetszett. Még egy mosolyt is megeresztettem felé, jelezve, hogy egyetértek: a meggondolatlan hősködés legalább annyira kockázatos, mint a bizonytalanság. Részemről viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy végre a csapat élére álljak, mint egy jeles céh tagja, úgy döntöttem, kezembe kéne venni a dolgokat. Igyekeztem eldobni magamtól a megszokássá vált önbizalomhiányt, és kis magabiztosságot csempészni mozdulataimba.
- Szerintem Fuukonak igaza van – feleltem, végre határozottan kimondva gondolataim – Ryutoshival elintézzük mi azt a dögöt, viszont végig együtt kéne maradnunk. Egyedül semmiképpen ne indulj a kő keresésére, időnk az van, majd mindent szépen sorjában.
Alig hittem a fülemnek, hogy ezeket tényleg én mondtam ki. Addigra már ki is értünk a sűrűből, és hiába kezdett egyre hűvösebb lenni, bátran lépkedtem elöl, néha hátrafordulva, hogy megvannak-e. Nem bíztam a fiúban továbbra sem, ám nem is tartottam veszélyesnek, így figyelmemet inkább a körülöttünk ólálkodó mobokra szenteltem. Fűtött a hirtelen megjött önbizalmam sikere, így kutakodtam kicsit az inventorymban. A ruhát eredetileg egy újabb Anattal való találkozásra tartogattam, csupáncsak a hecc kedvéért vettem meg, ám a jelenlegi helyzetre is tökéletesnek bizonyult. Főleg a barlangban lévő fáklyák fényénél, így miközben a többiek elvoltak, én becsuktam a térképet – ami már amúgyse mutatott semmi lényegeset – és gyorsan öltözéket váltottam:

Éljen a rocker-stílus, ha már úgyis magaménak tudhattam az érzés egy apró darabkáját. Hátha ettől a lovag is visszafogja kicsit a beszélőkéjét, meg úgy ámblock az egész viselkedését, kiborít vele.
- Ryutoshi, igaz? Sárkányév, sárkánykor? És még te vagy meglepődve, hogy az utunkba kerülhet egy? – néztem rá szemrehányást tettetve, majd elidőztem kicsit a lánykán is, ám őt nem akartam szivatni, így is elég visszahúzódó volt. Ehelyett inkább széttártam a karomat, az elágazás felé intve, majd meg se várva a válaszokat, elindultam tovább egyenesen: ha ritka dolgokat kell felkutatni, legyen szó akár Tűzkőről, akár Sárkányról, tuti, hogy a barlang legmélyén lesznek: a korai elágazások nem vezetnek sehová.

/A félreértések elkerülése végett: Ryu, ördögöt játszottam ki, sem in-game, se userileg nem állt szándékomban megbántani./

- Megértem mire gond Fuuko kisasszony. – mondom enyhe meghajlással, majd Hianrihoz fordulok – Ahogy óhajtja kegyed… azonban megjegyzem, hogy hiába van rengeteg időnk, HP-ből nem áll olyan sok a készleten. – miután megvoltak ezek a dolgok tanácsot is adok – Azért óvatosan csak. Itt már nem nagyon vannak egy-hites ellenfelek.
Hinari előttünk ment, aminek nem örültem, mert ha támadnak ő lesz kitéve veszélynek, és ezt én szívesebben vállaltam volna feladatként, mint hogy lássam, hogy más sérül helyettem. Kurohime aki látszólag nem bírta tovább a sok pocsolyát, megcsúszást elvállt tőlünk, és itt hagyott minket 3-asban, vagyis már csak eggyel kevesebben nézhetünk szembe a veszélynek, aminek örültem is, meg aggódtam is. Örültem, hogy így őt biztonságban tudhatjuk, de bánkódtam is, hogy a többieknek bajuk eshet. Barlangba bejutva a térkép megváltozott, és csak bizonyos távolságra láttuk el rajta. Szemmel tartottam a térképet, és úgy haladtam, miközben bővült a térkép. Egyszer csak Hinari megállt. Furcsállóan néztem rá, de mikor felszerelésének átváltásához ért kicsit elfordítottam fejemet akaratlanul is. Mikor végre megvolt az öltözéssel visszafordultam. Hinari szemrehányása nem zaklatott fel. Kicsit meghajolok, majd azt mondom.
- Hinari kisasszony, én nem vagyok meglepődve, csak aggódok. Ha egyedül indultam volna útnak nem tartanék a veszélytől, mert jómagam életét nem tartom túl sokra, de mások biztonságát mindennél előbbre helyezem. Éppen ez miatt kérem, hogy ne vegye a pluszt adó felszerelését… azért jól áll kegyednek ez a ruha.
Kis fejbiccentéssel jelzem, hogy ennyit akartam, és indultam is tovább, az elágazásnál pedig követem Hinarit, már ha Fuukonak is megfelel. Út közben csak elém figyelek, illetve néha hátra is fordulok, ám fegyveremet mindig készenlétben tartom.

A hold már magasan járt amikor elérkeztünk egy erdőhöz. Egy teljesen átlagos erdő nincs mitől tartani. Legalábbis ezt gondoltam mielőtt bementünk volna. Az erdő lombjai teljesen betakarták a holdat szinte semmit sem láttunk. Kénytelen voltam közelebb állni a társaimhoz. Nehézkes volt járni ugyanis hatalmas volt a srác és a földből több helyen is álltak ki gyökerek, legtöbbjükben sikerült is megbotlanom. Kurohime-san végül úgy döntött, hogy visszatér a városba és hagyja a fenébe a küldetés. Lehet kegyetlennek hangzik de azt hiszem jól tette a visszalépést. Ö szintje volt közülünk a legkisebb azért is kapott kölcsön páncélzatot. Mégsem teheti ki az életét ilyen nagy veszélynek mint például egy sárkány... Lassacskán kiértünk az erdőből és közeledtünk a térképen jelzett ponthoz. A térképet nem tettem el, talán feledékenységből vagy elővigyázatosság céljából.. már magam sem tudom.. A célunk egy barlanghoz vezetett amint beléptünk felfigyeltem rá hogy a térkép teljesen besötétedett csak a mi helyzetünk volt megrajzolva. Szóval ez egy eddig fel nem fedezett rész. Aggodalom érzete fogott el. Be kell vallanom magamnak hogy nem igazán hittem el hogy egy sárkány tényleg lehet itt az első szinten de.. Egy magas hegy, egy rejtélyes felfedezetlen barlang. Minden jel arra mutat hogy itt valami van ha nem is sárkány de valami erős biztos hogy bujkál a barlangban. Miközben a térkép vizsgálatával foglalkoztam észrevételeztem hogy Hinari-san az eszközei között kutakodik. Feltehetőleg páncélt cserél. Elfordítottam a fejem, bár nem úgy tűnt mintha zavarban lenne előzünk. Amikor meghallottam Hinari-san hangját biztos voltam benne hogy felöltözött ezért visszafordultam. Kicsit meglepett hogy a páncélját egy kicsinyke szoknyára és egy trikóra cserélte. Sőt a szoknya meglehetősen keveset takart.
- H-hinari-san! - szólítottam meg kicsit és zavarodottan kezdtem mutogatni a ruhájára - A s-szoknya.. - miközben próbáltam megértetni vele a mondandómat. Eszembe jutott hogy van velünk egy férfi is, Ryutoshi-san. Tekintetem a lovagra szegeződött aki szintén Hinari-sant vette szemügyre.
Beálltam Hinari-san és Ryutoshi-san közé hogy valamennyire takarjam a majdnem teljesen fedetlen női testet.
- Ryutoshi-san. K-kérlek fordulj meg. - mély levegőt vettem és próbáltam megértetni Hinari-sannal öltözékének hiányosságát és meggyőzni arról hogy vegye vissza a páncélt. Időközben lovag-san is kifejezte aggodalmát de ő nem a természetesen nem a ruha hiányossága végett hanem azért mert a ruha nem ad pontot semmire sem. Kicsit tovább haladva az út elágazott. Hinari-san habozás nélkül haladt egyenesen Ryutoshi-san pedig követte. Nekem is tökéletesen megfelelt az az út ezért siettem utánunk.

Nem is értem mi lelhetett, hogy így kivetkőztem önmagamból. Szó szerint, és átvitt értelemben is, ám azért annyira nem voltam szégyenlős, hogy a pillanatnyi elpiruláson kívül (amit a meleg helyzetre fogtam amúgyis) bármi mást is észrevegyenek rajtam, ami a viselkedésemet illeti. Természetesen nem kívántam végig így maradni, csupán ki akartam próbálni, mennyire lovag is az a lovag, nameg, a ruha is felpróbálásra szorult. Végülis, mindkettővel elégedett voltam, habár titkon reménykedtem benne, hogy egy esetleges tekintetért vagy próbálkozásért bemoshatok egyet a fiú fagyos képébe, ám csalódnom kellett. Fuuko előzékenyen még közénk is állt, és komolyan jobban le volt döbbenve, mint én. És mint tudjuk, amíg nagyobb természetességgel tudod adni a szereped, mint más, addig nem téged fognak kipécézni.
Megkedveltem a kislányt, habár állatidomár létére nem sokat beszélgetett a petjével, aki… nos, erősen kellett tekergetnem a nyakam, hogy felfedezzem őt is a fáklyák adta lobogó félhomálynál. Próbáltam szemkontaktust létesíteni az állattal, ám figyelmem elterelte gazdája tekintete, így úgy döntöttem, előtte mégiscsak visszaveszem a szokásos felszerelést.
- Menjetek csak előre – sóhajtottam, majd ujjaimmal az ellenkező irányba mutattam – Errefele zsákutca – erre igaz a legkevésbé sem számítottam, ám nem kerülhettem zavarba, én nem, hiszen eltökéltem magamban, hogy ezen a küldetésen a hőst kell játszanom. Ha már én voltam a legerősebb, egy neves céh tagja, satöbbi satöbbi… igazság szerint, fentieknek kevés köze volt cselekedeteimhez: valójában nem akartam, hogy a kislánynak baja essen, a lovagnál pedig alap, hogy jobbnak kell lennem, így a háttérben maradást már akkor kizártam, amikor megláttam a piros indikátort.

Mire utolértem őket, kissé többen lettünk a kelleténél. Sőt, valakiből egészen pontosan kettővel több volt, mint kellett volna. Fejemet csóválva baktattam oda a csapathoz, magamhoz intve utazótársaimat, majd úgy, hogy a klónok ne hallják, ismertettem az ötletem:
- Nekem már volt dolgom ilyenekkel – kezdtem, magamban felidézve a Kezdők Városa alatti katakombákat – Elég, ha mindenki végez a sajátjával, a statjuk se annyi, mint a miénk – folytattam, direkt nem belevonva az „erősebb-gyengébb” arányosítást, hiszen fogalmam sem volt, társaim mennyire erősek.
– Habár, nem mondanám, hogy nem vágnék bele valakibe, még akkor is, ha az csak egy klón – tettem hozzá, gondolataimat azonban nem hagyhattam túl sokáig elkalandozni. A mimicszörnyek vészesen közeledtek, így a harc előtt csupán egy utolsó, de annál fontosabb témára futotta az időből:
– Viszont hogy tudjuk, melyikünk az igazi, kell egy jelszóféle. Valami testmozdulat vagy kimondott szó. Bármi megteszi, ti mire gondoltok? – kérdeztem, majd a válaszok és a döntés meghozatala után szembefordultam saját hasonmásommal, és korábban elővett kardomat megforgattam kezemben. Egyelőre nem foglalkoztam a mögöttünk lévő teremmel és a járatok számával, belenéztem ellenfelem tompán fénylő, kék szemébe, majd megindultam. Ha lehetett és amennyit lehetett, támadtam is, egy harántirányú vágás a vállán, félfordulat, oldalról lendített vágás a gyomra közelénél, és így tovább, amíg ki nem fogyott belőlem a szusz.
A pihenés idejében gyorsan oldalra kaptam a fejem, hogy ha kell, segíthessek a többieknek. reméltem, hamar túljutunk ezen az akadályon, lehetőleg életvesztés nélkül.

Nem volt szükség Fuuko közbelépésének, mert én nem szándékoztam alapos nézegetésre, és egyedül Hinari szemébe nézek jó mélyen, míg az állatidomár elénk nem lépett. Nem nagyon csalogatott ki belőlem semmilyen érzetet, de azért megfordult bennem a kíváncsiság, miért csinálta ezt a hirtelen. Miután Hinari visszavette páncélzatát tovább is indulhattunk. A fegyverforgató lányt követve sikerült zsákutcába térnünk, de én egy vállrántással megfordultam, és visszaindultam az elágazásig. Mivel Hinari azt mondta menjünk előre, így én nem is vártam túl sokáig, ám nem mentem hallótávolságon túlra. Egyszer csak egy nagyobb terembe ékeztünk, ahol sajnos nem voltunk egyedül. Mindannyinktól sikerült egy klónt kapnunk pluszba. Nem sokáig akartam húzni az időnket harcokkal. Előrántom buzogányom, és farkasszemet nézek klónommal. Hinari szavaira így felelek.
- Én amondó vagyok, hogy a szó legyen a célunk, vagyis a Tűzkő. – válaszolok ugyanazzal a hangerősséggel, mint a lány – De ha ez nem felel, akkor lehet a szó a Rocker is, tekintve, hogy Hinari kisasszonynak tetszik az a stílus. – mondom csak úgy.
Nem szándékoztam megbántani a lányt, és emiatt egyetlen gúnyt sem vittem a szóba, de ami igaz, igaz, vagyis, hogy ez egy tökéletes kulcsszó lehetne, mert ezt más nem tudhatja, és ha Hinari felhúzná rajta magát, akkor elmondom neki:
- Ezt nem gúnyolódásból mondom kisasszony. Gondoljon bele, hogy erről elméletileg csak mi tudunk.
Most hogy elgondolkoztam Hinari szerintem rám gondolt, amikor a Valakiről beszélt, de nem hoztam ezt fel, mert nem sértett meg. Becsukom egy másodperce a szemem, és mikor kinyitom, már indulok is. Nem szándékoztam támadni először.
- Bár Ön egy hasonmás, azért megkérném, hogy tegye le a fegyvert, és engedjen el minket békében! – utasítom a klónomat.
Amennyiben nem támad, ránk bólintok egyet, és a másik két klónt is megpróbálom rábeszélni a békére, ám ha nekünk esnek nincs kegyelem. Kis csetepaté után rá kell jönnöm, hogy ellenfelem harcstílusa azonos az enyémmel. Ő is szemből támad, és véletlenül sem hagyja fedetlenül testét, úgy hogy maga elé emeli pajzsát, és miközben blokkol a pajzzsal rögtön ellen is támad. Megmarkolom buzogányom, és az egyetlen gyenge pontra támadok. Tökéletesen tudtam, hogy a harci technikám egyetlen gyenge pontja a lábaim, amiket nem tudok eltakarni pajzzsal. Támadásom először a mellkasára irányítom, ám mielőtt elérném, megállítom, és leguggolva megpróbálom kisodorni lábát fegyveremmel. Ha a földre esik, akkor már megállás nélkül halmozom rá kegyetlen rohamaimat.

Hinari-sant követve zsákutcába futottunk, kicsit meglepődtem amikor alig 5 percnyi séta után egy fallal találtuk szembe magunkat. De most már biztos, hogy a másik úton megtalálhatjuk a követ vagy nem. Na de mégsem szabad túl pesszimistának lenni. Biztosan rátaláljuk. De mielőtt még visszafordultunk volna gyorsan átfutottam a szemeimmel a fal azon részét amit láttam, amihez már túl sötét volt közelebb sétáltam és úgy néztem meg. Sehol egy kis rés vagy valami jel hogy titkos járat lenne. Kau is körbe pattogta a keskeny kis szakaszt végül visszatért mellém. Hinari-san szerencsére visszaöltözött a páncéljába aminek nagyon örültem. Egy hideg és nyirkos barlangban nagyon könnyen meg lehet fázni egy olyan lenge öltözetben mint az, habár nagyon tetszetősen nézett ki. Egy pillanatig féltékeny is lettem rá.
"- Menjetek csak előre –" - Hinari-san kicsit letörtnek tűnt ami érthető is mivel hatalmas magabiztossággal indult el ebbe az irányba és végül zsákutcába futottunk. Lassú léptekkel elindultam visszafelé. Hiába próbáltam kellően lassan sétálni Hinari-sant nem sikerült bevárnom és végül megindultam a másik irányba ami minden bizonnyal a jó út. Egy pillanatra felnyitottam a térképem hátha mutat valami kis elágazást vagy irányt amerre még lehetne fordulni, de semmi. Ez az út sokkal szélesebb volt mint a másik akár öten is elfértünk volna kényelmesen egymás mellett haladva. Kicsit elálmosodtam és gondolkodás nélkül haladtam a széles járaton keresztül, már egy két perce sétálhattam amikor rádöbbentem, hogy nagyon előre mentem. Egy kicsit megrémültem, hogy sikerült egyedül maradnom Kau-val egy ilyen sötét helyen. De nem szabad félnem, már felnőtt vagyok, egy igazi felnőtt nő! Semmi sem állhatja az utam. Erős vagyok... a saját magam bátorításaival még inkább sikerült elbizonytalanítanom magam de legalább sikerült elterelnem a figyelmem a félelemről sőt mire észbe kaptam már egy széles csarnokban álltam Kau-t szorongatva. A teremben túl sötét volt ezért nem láttam keresztül teljesen, őszintén szólva nem is nagyon figyeltem, hogy hogyan is néz ki csak arra koncentráltam, hogy ne aludjak el. Amint megérkeztek a többiek kicsit megkönnyebbültem és próbáltam erősnek mutatni magam, mégsem lenne jó dolog ha akadályoznám őket a fáradtságom kimutatásával és feleslegesen keltenék bennük aggodalmat. Hinari-san előre tekintett és közelebb jött majd a következőket súgta.:
"- Nekem már volt dolgom ilyenekkel" - fogalmam sincs miről beszélhet, valami van a teremben? Rögtön hátranéztem és saját magunkat láttam viszont. -"Elég, ha mindenki végez a sajátjával, a statjuk se annyi, mint a miénk " - Ez a barlang egyre különösebb és különösebb, először a félig kivájt járat, most pedig saját magunkkal találkozunk össze. Hinari-san remek ötlettel állt, kell egy jel amivel tudjuk bizonyítani, hogy mi vagyunk a valódiak. De mi legyen az.. Megvan! Előhívtam a felszereléseimet és három fehér szalagot húztam elő amiket minap vásároltam a Kezdetek városának piacán. Igaz hogy más célra vettem, de ez most megfelel, nyújtottam át mindenkinek egy szalagot.
- Ha ezt a kezünkre kötjük tudni fogjuk ki az igazi - osztottam meg az ötletemet a többiekkel. Kau természetesen nem kapott szalagot, ugyanis vele rengeteg különféle jelzést alkalmazunk nap mint nap hogy megértsük egymást. Ezer közül is felismerném. Ryutoshi-san pedig jelszavakat javasolt, Tűzkő illetve Rocker csak bolintottam az ötletére ezzel jelezve az egyetértésem. Hinari-san rögtön támadást indított a hasonmásaink ellen. Én kicsit tétováztam, azon gondolkodtam, hogy mi van ha ezek csak valamiféle hologramok. Ha tényleg csak hologramok pillanatok alatt eltüntethetjük őket. Megsebezni pedig nem tudnak. Kicsit elmosolyodtam és naivan elindultam a hamis Fuuko irányába hogy leteszteljem tényleg igazi e. Amint elég közel értem hozzá és hacsak nem tért ki az Irányítópálcámmal megböktem. Ha az elméletem téves volt amint tehettem hátravetődtem, hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és jelt adtam Kau-nak a támadásra.

Nem sikerült letennem a fegyvert klónommal, így hát veszek egy mély levegőt, és nekirontok. Hamar rá kell jönnöm, hogy ez nem lesz jó így. Minden csapásunkat mi is megérezzük, és ugyanannyit sebzünk magunkon is. Kénytelen kelletlen abbahagytam a sorozást, mielőtt veszthettem volna életet. Visszalépek társaimhoz, és kicsit lihegve eltűnődök valamin.
~ Ez így nagyon nem lesz jó… előbb fogunk itt pusztulni, minthogy életben maradjunk így a sárkány ellen.
Ekkor tűnt fel, hogy a mi oldalunkon álló pet rátámadt Hinarira, és ragadós nyelvét a lány hátára próbálja tapasztani. Már majdnem támadásra készítettem buzogányom, mert azt hittem a pet megvadult, mikor eszembe jutott valami. A pet ugye egy béka, és a békák mivel táplálkoznak? Rovarral. Aincrad birodalmában pedig igen veszélyes bogarak vannak, és olyanok is, amik egyedül is képesek kivégezni egy csapatot. Emiatt lett egy nagyon furcsa gyanúm.
- Hinari kisasszony maradjon egy pillanatra nyugton. – utasítom a lányt.
Arra voltam kíváncsi, hogy nem tapadt-e véletlenül valami a hátunkra, ami esetleg a vesztünket okozhatja. Nem akartam bajt, gíy kezemet alapállásban hagytam, és úgy néztem meg azt a helyet, amit a békácska próbált meg eltalálni. Nem vagyok biztos, hogy sikerül megtalálnom azt a helyet, mert nem láttam, hogy tényleg eltalálta-e Hinarit. Amennyiben a béka eltalálta könnyű dolgom lesz, mivel nem tellt el annyi idő, hogy a pixelek újra normálisak legyenek, ám ha mellé kicsit nehezebb dolgom lesz. Remélem nem tévedtem, és ha igazam volt, akkor el is pusztítom azt a nyavalyás mobot, amelyik rá ragadt a lányra, és megkérem, hogy ő is végezze ezt el mirajtunk. Azonban akkor jön a galiba, ha tévedtem, mert akkor nincs más módja, mint szétverni a klónunkat. Ebben az esetben nekirontok klónomnak és a földre próbálom teríteni, és továbbszaladok a másik három klónra, és hátrakiáltok.
- Én megpróbálom lefoglalni őket! Ti addig töltsetek potit ha kell, és keressetek valami utat, ahova elmenekülhetünk, vagy továbbmehetünk! Nekem éjjellátás hiányában elég rossz a látásom itt….

Amint megböktem a hamis Fuuko-t rájöttem, hogy ezek nem hologramok, következő amiben hihettem az az hogy a pontjai kevesebbek mint az enyém. A legtöbb támadásom sikeresen betalált de sajnos az ő támadásai is. Már pár perce mehetett a pofozkodás de még mindig talpon van. Ez nem jó, nagyon nem... a pontjai biztosan ugyanannyi mint az enyémek vagy talán több is. Valami mást kell kitalálni hogy legyőzzük őket mert ha így megy tovább az életpontjaink elfogynak és meghalunk. Kicsit olyanok ezek a hasonmások mintha a saját tükörképeink lennének. Ahogy elnézem a többieknek is feltűnt, hogy valami nem stimmel. Egy pillanatra az életpontjaimra tekintettem. Már majdnem a fele el is fogyott. Kezdek fáradni, lehet meg kellene próbálni menekülni. Ryutoshi-san odalépett hozzánk,
- "Ez így nagyon nem lesz jó… előbb fogunk itt pusztulni, minthogy életben maradjunk így a sárkány ellen." teljesen igaza van, a sárkányról időközben már meg is feledkeztem. Kicsit hátra léptem, hogy kifújjam magam, a hasonmásom sem támadt. Tökéletes ö is kifáradt. Szükségünk van egy tervre. A szememmel végigfutottam társaimon és az ellenségeinken hátha észreveszek valamit. Kau Hinari-san hátával szemezget és végül nyelvét kiveti rá. Kicsit meglepődtem, soha sem viselkedett még így, Kau békés nem támadna meg senkit. Valami gyanús... Odaléptem Ryutoshi-sanal Hinari-sanhoz.
- "Hinari kisasszony maradjon egy pillanatra nyugton." - szólt a lovag és kezét Hinari-san hátára emelte. Fogalmam sincs mit talált vagy látott Hinari-san hátán, de valószínűleg azt amit Kau. A kis béka összezavarodva ült a földön.
- Kau nem akart semmi rosszat. Ebben biztos vagyok. - próbáltam védni szegényt. Ryutoshi-san pedig megkért hogy ellenőrizzük le egymás hátát. Valamire rájött. Hmm... akármennyire is próbálok rájönni valahogy nem állnak össze a képek.. Hát.. hasonmások... furcsa az egész.
"- Én megpróbálom lefoglalni őket! Ti addig töltsetek potit ha kell, és keressetek valami utat, ahova elmenekülhetünk, vagy továbbmehetünk! Nekem éjjellátás hiányában elég rossz a látásom itt…." - ez nagyon nem jó terv nélkül nekik támadni öngyilkosság. Valamit tennem kell. Nem hagyhatom hogy egyedül nekik rontson. Talán ha használnám... megvan!
-Ryutoshi-san... várj! - szóltam utána mielőtt még elindult volna - van egy.. ötletem. - Kicsit haboztam de erőt vettem magamon és lassan, röviden tömören elmondtam a tervem ami elég egyszerű volt. Az ellenségeinket nagyon közel kell csaljuk egymáshoz, a csali Ryutoshi-san lenne. Amint a szörnyetegek mind felé tartanak Switch-el velem én pedig a különleges képességemmel fegyvertelenné tehetem őket. Eközben Hinari-san pedig előre rohan és menekülési utat keres. Amíg pedig a hasonmások a fegyverük után nyúlnak mi elmenekülhetünk. A terv tökéletesnek látszik, de még így sem garantált a további életveszteség elkerülése. Sőt talán veszélyes is... Ha a tervet elfogadják akkor már készen is állok a megvalósítására, de mások ötleteit is szívesen megvalósítom.

- Ez most komoly? – húztam fel a szemöldököm, inkább a helyzet iróniáján fennakadva, mint magán a kérésen – Hogy lehetne ilyenkor nyugton maradni? – hangom kissé élesebbre sikerült, mint akartam, de nem érdekelt, a lovag úgyse bántódik meg semmin, még abban is kételkedtem, hogy tud-e egyáltalán érezni. Valamit. Akármit.
Nem, nem bíztam meg benne egy cseppet sem. Egy pillanat alatt vesztettem el az össz páncélom és életem egy részét, mégcsak fel se eszméltem, olyan gyorsan történt, így nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy vörös indikátoros fickóktól fogadjak el tanácsot. Vészhelyzet volt, így előtérbe került az én, hiszen általában csak magamra számíthattam, a saját logikámra és ítélőképességemre. Az életem egyelőre túl fontos volt számomra, hogy bárki másra rábízzam.

Eközben rájöttem arra is, miért akarta, hogy ennyire egyhelyben maradjak: a lány petje éppen készült megtámadni. Remek. Elsőre nem vágtam le, talán még rosszat is feltételezhettem volna róluk, de végül elégedetlenül sóhajtottam. Nem hittem, hogy a béka, egy a játék által kreált adathalmaz, képes legyen idomárja utasítása nélkül játékos karakterre támadni. Ilyen programot biztosan nem iktathattak bele a rendszerébe, nem tűnt logikusnak.
Mindenesetre adtam a dolognak egy esélyt, de továbbra sem bíztam a vakszerencsére mindent, így észrevehetetlenül aktiváltam a képességem, természetesen – mivel félig árnyékban álltam – az életre pakolva a pontokat. Ebből ők persze semmit se vettek észre, nem is akartam az orrukra kötni.
- Remélem nincs túl nagy sebzése a petednek – szóltam hátra a lánynak cinikusan, közben továbbra is a klónommal szemezve, azon morfondírozva, vajon a hasonmásainknak is megvan-e a speciális képességünk.
Nos, és innentől – a támadás eredménye tudásának hiányában – sok lehetőség létezett. Ha Ryutoshi szólt, megszabadultunk az apró moboktól, nem tudván, hogy ennek milyen következménye lesz a klónokra nézve, illetve ha ez nem jött be, Fuuko tervével értettem egyet. Éjjellátásom miatt egy pár szóban tudattam velük a teremben uralkodó helyzetet a három ajtóval, s én a magam részéről a tűzmintás kaput választottam volna, de azért meghallgattam a véleményüket is. Éljen a csapatszellem, ha már itt vagyunk!