Re: Ködbe Veszett Erdő

by **Malcolm** Hétf. Ápr. 06 2015, 18:48

Malcolm minden olyan elsődleges jártassággal rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy: egyrészt észlelje Asuka közeledtét, másrészt kifülelje és meglássa, hogy merre halad, harmadrészt pedig, és ez a legfontosabb, hogy úgy tudjon osonni, ami a nő számára nem feltűnő. Amikor végre megállapodik egy ponton, akkor a malkavita lopakodva felkapaszkodik a mögötte lévő fára, majd lábait térdhajlatánál beakasztva a fa egyik stabilabb ágába, fejjel lefelé lelógatja a testét, végül csak ennyit mond a neki háttal álló nőne: - Buhh! - Akár sikerül ráijeszteni, akár nem, nagyon is elégedett félmosollyal lógicsál tovább az ágról, ráerősítve arra a sztereotípiára, hogy a vámpírok denevérré tudnak változni... na és mi a denevérek kedvenc pihenő póza? Razz

- Késtél... - jegyzi meg egykedvűen, bár fogalma sincs arról, hogy pontosan menny is az idő, s hogy Asuka egyáltalán valóban késett-e. Mindez teljességgel lényegtelen volt, az egész szituációnak csupán annyi a lényege, hogy bosszantsa a nőt és ezzel tesztelje a tűréshatárait. - És már megint tűsarkú... - jegyzi meg fintorogva a cipőjére pillantva. Elképzelése sem volt arról, miként lehet ilyesmiben járni, de csak remélni tudta, hogy Asu nem fog behisztizni, ha piszkos lesz a cipője, vagy kitöri a sarkát. Ha erre mégis sor kerül, nem tudni mi fogja megmenteni Malcolm haragjától. Már a legutóbbi közös küldetés alkalmából is felment benne a pumpa, mikor a nőci elkezdett idiótán beszélni, de próbálja mindig emlékeztetni magát arra, hogy Asuka túlságosan hasznos ahhoz, hogy eldobja magától a kapcsolatuk lehetőségét és megölje. Merthogy most már valószínűleg meg tudná ölni és egyetlen ütése olyan lenne, mint egy szúnyogcsípés, nemhogy levigye majdnem a teljes életét. Nagyot fordult Malcolmmal a világ, mióta felhasználta a Bad habites játékmester ajándékát, s ahogyan a hang javasolta, igencsak megfontolta, hogy kitől érdemes elszívnia az életerőt. Az, hogy Anatole megölése olyan nevetségesen egyszerű volt, már majdnem csalódottság érzetét keltette benne. De csak majdnem... a zsákmány mindenért kárpótolta.
- Ideje indulni a 16. szintre, hosszú éjszakánk lesz! - s már vissza is kapaszkodik a fára, majd akrobatika híján nem leugrik, hanem komótosan lemászik, ezt követően pedig elindul a teleportkapu irányába. Természetesen találkozhattak volna eleve ott is, de így legalább biztos lett abban, hogy Asuka egyedül érkezett. Elővigyázatosság. Malcolm imádott a holt állatok erdejében vadászni, volt az ottani terepben és a mobokban valami groteszk szépség. - Jártál már arra? Egyáltalán megvan már a kellő szinted hozzá? - Idegesítő stílus on Cool

by **Asuka** Kedd Ápr. 07 2015, 21:06

A látás egyes olybá tűnik, még mindig kevés. Sad

Látok ugyan valamilyen fura árnyékot magam előtt, ám mint kiderült, csupán egy távoli fa idáig ellátszódó sóhaja az, nem pedig a malkavita, akihez eljöttem. Még mindig nem tudom elképzelni, hogyan képes ilyen barbár módon élni ebben a putriban, ahol még csak villany sincs rendesen. Ha nincs valami közvetlenül az orrom előtt két méterrel, akkor nem látni semmit.
Így aztán az üdvözlés máshonnét jött, mint amire számítottam. Kis híján ugrok egyet előre, s épp úgy érzem magam, mint amikor általános iskolás erdei táborban kellett éjszakai rémisztő sétán részt venni. Pedig nincs ám se nyár, se tábor, de még csak halloween sem, hogy ezt tegye. T.T
- Íjjjj! :S Ilyet még egyszer ne. A frászt hozza rám ez a hely. o.o - akkor sem értem, miért ragaszkodik ehhez. Én azt megértem, ha nem túl magas a szintje, de mindenféle barlangokban meghúzni magad nem túl egészséges dolog ám! Surprised

Ezt még senki nem mondta neki? Surprised

- Nem tudok koncentrálni lapostalpúban. #PoshSpice - be is tagelem neki, hiszen biztosan tudnia kell, hogy ki is az a Posh Spice. Olyan nincs, hogy nem. Az élet nagy igazsága az, hogy már annyira hozzászoktam a tűsarkúkhoz, hogy élni nem bírok nélkülük. Szabályosan fáj a fejem, ha lapos talpúban kell járnom. Nem beszélve a pénzről, amit szeretek jó helyen látni. A gardróbomban.
- A tizenhatodik szintre? Miért épp a tizenhatodik szintre? o.o - gondolkozom kissé, hogy mi is van ott, s egyből az eszembe jut az a hely, ami tele van azzal a rengeteg állattetemmel. Tiszta lehangoló volt! Persze, a borzos jelvény miatt elmentünk, de akkor is!
- Ugye nem a Holt Állatok Erdejébe akarsz elvinni? o.o Ott depressziós leszek. A borzos jelvény pedig megvan. Ami meg a szintemet illeti, frontharcos vagyok. >.> - nem volt egyszerű megszerezni azt a jelvényt, de nem is azért, mert nehéz volt, hanem mert az összes kis cukiság depibe esett. Sad

Nem bírom, ha bántják őket! *.* Túúúúúl cukik. Én pedig nem bírok ellenállni a csincsilláknak egyszerűen! *.* Sem a kacsáknak. Vagy a cicusoknak. Meg a vikunyáknak...
- Deeee... neked mióta van meg a szinted hozzá? - elég gyorsan fejlődhetett, ha elérte ezt a szintet. Legalább hét szintet fejlődtem, mióta gyomorszájon vágtam, a felszereléseim nagy része is T1 volt, mégis nagyon lecsökkentettem a HP-ját. Ugyan azt mondta azokban a buta cellákban, hogy negyvenkettes szintű, én ezt nem tudom elhinni neki. Az nagyon irreális lenne.
#AsuRinya

by **Malcolm** Kedd Ápr. 07 2015, 21:24

- És pont ez a lényeg, kedves boszikám! Pont ez a lényeg! Az embereknek a hideg futkos a hátán ettől a helytől, megfelelő látás szint nélkül pedig gyakorlatilag lehetetlen itt rendesen közlekedni. Éppen ezért békén is hagynak, ha pedig mégis bemerészkednek, aligha jutnak ki élve... - hegyes szemfogait a nőre villantja miközben elvigyorodik. Malcolm életfilozófiája abban nyilvánult meg, hogy aki mellőzi a feltűnést, azt nem is keresik, pláne nem itt. Asuka azért is számított különleges személynek, mert már másodjára jár a ködbe veszett erdőben, de még mindig életben van. Malcolm kedvelte. Vagyis ez túlzás, maradjunk annyiban, hogy hasznosnak bizonyult számára, de majd most kiderül, hogy mennyire hasznos valójában. A #PoshSpice kifejezést hallva csak elhúzza a száját, ez is csak valami Asu félre borzalmas kifejezés lehet, ami irritálta a fülét. És a rinya csak folytatódott és folytatódott, miszerint depressziós lesz a 16. szinttől és bla bla. Igazság szerint Malcolm a szafariba akart menni vadászni, de még előtte meg akart bizonyosodni arról, hogy a nő van-e legalább 16. szintű. A felháborodó hangnemet hallva úgy tűnik, hogy nemcsak megvan hozzá a szintje, de még talán jócskán meg is haladja azt. Remek, minden terv szerű. Azonban amikor a frontharcosságra terelődik a szó, Malcolm megtorpan és nyel egy hatalmasat. Ennyire félreismerte volna a nőt? Ez a liba csak egy újabb pusztító, aki Kayaba Akihikó mesteri világát az enyészetbe akarja taszítani? Azon nyomban megfordul és egyenesen a nő arcába mászik, csupán pár centire az orrától. Ha hátrálni próbálna, addig követi, míg végül neki nem ütközik egy fának. Amikor már elég közel tud kerülni hozzá és már Asu a szuszogását is érezheti a bőrén, csak akkor szólal meg. Viszont nem nyúl hozzá a nőhöz! - Miért? Miért pusztítod a bossokat? Miért pusztítod a Teremtő világát? FELELJ!

by **Asuka** Kedd Ápr. 07 2015, 21:44

Hát, már kezdem érteni, azt hiszem. Nincs az a szafari mániákus, aki hajlandó több időt eltölteni itt. Ha mégis, akkor a legelső szőrös manó levadászása után már le is lép innen, csak ne kelljen továbbra is a ködben tapogatóznia. Mindemellett pedig hiába a kihaltság, nem számít arra senki, hogy pont itt fognak valami minibosst találni. Leszámítva persze, hogy rengeteg a halott a listán, akik itt lelték meg végzetüket. Ettől függetlenül nem értek egyet Malcolm módszerével... de éppen ezért nem értek egyet Haruéval sem. Nem fogom tudni ezt sohasem megváltoztatni, így már nem is erősködök. De nem lesz az jó nekik, ha egyszer mégis csak olyan helyzetbe keverednek, ahol inkább ravaszsággal kellene kihúzniuk magukat. Most, hogy már én is bossokra járok - na jó, az túlzás, egy bosson részt vettem inkább - , fokozottan megnövekedett az irántam tanúsított figyelem is, tehát természetesen óvatosabbnak kell lennem. De nem nézik ki valakiből, aki fejfájást kap lapos talpú cipőben, és élete legnagyobb problémája, hogy nem tudja eldönteni, a rózsaszín melyik árnyalatára fesse a körmeit, hogy "sorozatgyilkos" lenne.
Malcolm következő reakciója kisöpri a szőke gondolatokat a fejemből. Legalábbis, néhány percre talán. Köszönhető, hogy nekilök az egyik fának, s a fejem koppan is vele. Sarokba akar szorítani talán. A fájdalmat ugyan nem érzem, de a fenyegető szándékot igen.
Nem számítottam ilyen reakcióra. A férfi viszont kikel magából. Igaz, legalább már nem ér meglepetésként. Nem ez az első ugyanis, hogy olyan szélsőséges reakciót ad, amivel nehezen lehet mit kezdeni. Talán pár hete még megijedtem volna. Most azonban a fenyegetése ellenére is kitartok. Még kicsit lábujjhegyre is állok, hogy szemeink tökéletesen egy szinten legyenek. Ezek nem ugyanazok a szemek, mint amiket akkor láttam, amikor először találkoztam vele. A tudatomba égetem ezt a tekintetet, követelőző kérdései pedig mintha alig érnének el engem.
- A bossokat azért teremtették, hogy legyőzessék őket. Hogy újabb dolgokat ismerj meg e világról. - hazugság. Nem ezt gondolom. De szerencsére, ha valamit, akkor hazudni megtanultam. Valójában csak unom, hogy nem haladunk ezekkel az ostoba bossokkal, és ki akarok jutni. Normális életet akarok. Valamit, ami már sosem lehet az enyém. Odakint jövőm volt. Most viszont egy semmi vagyok.
- Teremtő? Te tényleg úgy beszélsz, mint Shuu. - mosoly. Rideg, azonban bármiféle valós érzelemtől a lehető legtávolabb áll. Még sem jellemző rá az az üresség, ami akkor igen, amikor felettébb érzelmes ál-mosolyokat villogtatok a világra. Úgy jobban megbíznak bennem.
- Tehát... kiengedsz végre? Nem akarom letépni ezért a karod. - a mosoly eltűnik. Legalábbis mindaddig, amíg le nem ereszti karjait, már ha ezt megteszi. Túlontúl felkeltette az érdeklődésemet Malcolm. Azok ott... tényleg hegyesre csiszolt fogak voltak? Jól láttam őket? Még észre sem vettem. Pedig láttam már vigyorogni.

by **Malcolm** Kedd Ápr. 07 2015, 22:18

Azok bizony hegyesre csiszolt fogak. Megfelelő szemfogak dukálnak egy vámpírnak! A fenyegető és követelőző hangnem ellenére Malcolmnak imponál a nő viselkedése, mert fel meri venni vele a kesztyűt, ugyanakkor bosszantja is, hogy ennyire nem fél tőle. Hát igen, ez a kettősség érzet úgy tűnik folyamatosan megmarad benne a nővel kapcsolatban. Igaz, hogy nem tud túllépni azon, Asuka is kártékony frontharcos, ugyanakkor abban kénytelen igazat adni neki, hogy néhány új szint felfedezésével több lehetőség nyílik meg még számára is. Arról nem is beszélve, hogy akármit tesz, a frontharcosok akkor is tovább fognak akciózni és sorra fogják ölni a bossokat. Ekkor azonban elkerekedik a malkavita szeme, elméjében fondorlatos cselvetés kezd formálódni, amelyben nagyon is hasznos lenne az, hogy ismer egy frontharcost. Hátrál pár lépést, majd zsebre vágja a kezét és folytatja a sétát, mintha mi sem történt volna. - Jössz már? - pillant hátra, majd folytatja az útját a teleport kapu felé.
Néhány percig csak csendben sétálgat, bevárva a mögötte tipegő nőt is, arcáról pedig le sem lehetne vakarni az önelégült mosolyt. Aztán a teleport plázához érve már röppennek is a 10. szintre. Azt már meg sem kérdez, hogy Asunak megvan-e a gyakorló szintű vadászata, inkább egyenesen a nyugati szafari felé veszi az irányt. Ha valami nem stimmel, majd úgyis vinnyogni kezd. Nem is kell sokáig menetelniük, szinte a szafari bejáratánál már meg is pillantja az ott kellemetlenkedő fácánt. Balga jószág, még azelőtt fonódnak a vámpír karmos ujjai a hosszú nyakán, mielőtt egyetlen hang is elhagyhatná a torkát. Malcolm könyörtelenül szorongatja a madár nyakát, miközben Asukához fordul. A szorítás nyomán a mob életpontjai szépen lassan csordogálnak a nulla felé. - Mondd csak boszikám, hogy érintene téged, ha beküldenék valakit a következő bossharcra tisztogatni kicsit a frontharcosok között?

by **RenAi** Szer. Május 06 2015, 10:19

Paradoxon… Jutott eszembe egy szó a semmiből, és az igazat megvallva azt sem tudnám felidézni hogy hol hallottam és mit is jelent… Viszont nem hagyott nyugodni, újra és újra felcsendült a kobakomban ez a furcsa kis szavacska, és arra ösztökélt hogy megfejtsem mit jelent. Tudom én hogy mit, vagyis tudtam csak elfelejtettem, elvégre a szó is ismerősen cseng valahonnan. De hogy hol olvastam vagy kinek a szájából hangozott el… az örök rejtély marad számomra, mint oly sok minden ezen a világon. Mint például az is hogy most hol is vagyok… Sokszor jártam sok-sok szinten, de ez a dombság, és ez a mélybe tekintő, erdő, majd a fák feletti gőz szokatlan nekem. Természetesen hiába néztem a térképet, nekem ez kínai. Leginkább a saját mozgásom szoktam rajta figyelni hogy úgy tapasztaljam ki az irányt és hogy mi felé tartok. Becsuktam a térképet, hisz a gőz vagy füst ami a fák között csap fel, érdekesnek tűnt számomra. Persze selytettem hogy micsoda is, és alig vártam hogy megmártózzak benne. Már ha gőz, és nem pedig füst… ami jelen helyzetben igencsak hasonlít egymásra, bár a füstnek sötétebb színűnek kellene lennie nem? Viszont ha igazolódik az elképzelésem, akkor máris egy jó napom van, amit már tudom is kivel osszam meg. A lépteim egyre szaporázódtak amint közelebb értem, majd elképedve figyeltem az elém táruló látványt.
- Wohaaah! – Akaratlan kis kiadtam lenyűgözöttségem hangját, majd első dolgom is volt csobbanni egyet a meleg vizes forrásban. Amiket sziklák öveztek, azt néha egy-egy domb benőtt fűvel és virágokkal, majd mindezt átölelt egy erdős rész. A csobbanásom, mint ágyúcsapódás és ujjongás hangja követett, majd amint kikecmeregetem a szélére, lehívtam az üzenetküldő panelt. És küldtem egy üzit Jin-nek.

RenAi írta: Nyohooo. Nagy jó helyet fedeztem fel, gyere erre a koordinátára. És hozz fürdőrucit is. Puszi szeretlek.

Majd bezártam és átöltöztem. Természetesen az etikai módom aktív volt, így sok minden nem látszott belőlem, de a fekete fürdőruhám pár kattintás után rám került, és egy törölközőt is a fejemre tekertem, hogy felfogjam a hajam. Úgy vártam Jint. Remélve hogy hamar itt lesz. És nem fövök meg addigra mint a rák. Persze meg sem fordult a fejemben hogy ez nem egy nekünk való hely talán és a veszélyekre sem gondoltam, főleg ha egy ilyen kisebb paradicsom tárul elém, amiért a rajongásig oda lehetek. *-*

by **Tetsuko Jin** Hétf. Május 11 2015, 14:50

Jobb dolog, küldetés és más elfoglaltság híján az otthonunkban kertészkedem. Ez valahogy mindig is megnyugtatott, és való igaz, hogy ebben a világban máshogy működik, teljesen más a folyamat, sokkal egyszerűbb, de azért itt is okoz némi örömet. Még is csak szebben néz ki az otthonunk, ha színes, illatos virágok lengik körbe. Idejét sem tudom mikor volt időm utoljára ezzel foglalatoskodni. Általában minden időmet leköti az exp szerzés, hogy haladni tudjak a fronttal és megvédjem őket, már amikor szükség van rám természetesen. Hamarosan üzenetem érkezik Ai-chantól. sietve megnyitom és elolvasom. Sosem lehet tudni, éppen mi történik vele.
Megkönnyebbülök, miután elolvasva tudatosul bennem, hogy nincs semmi gond. Bizonyára megint eltévedt és így akadt egy érdekes helyre. Pedig ezerszer megmondtam már neki, hogy ne kószáljon el egyedül, mert veszélyes lehet. Természetesen egyértelmű, hogy odamegyek. Az itteni munkával hamar végeztem és nem árt más elfoglaltság is, kiváltképp, ha az én Ai-chanommal lehetek együtt.
A fürdőnadrág említéséből egyértelmű következtetést vonok le, hogy nagyjából mi vár majd rám, amennyiben odaérek. Azonnal indulok, hisz minden nálam van egy dolgot kivéve, a fürdőnadrág. ÚT közben kénytelen vagyok egyet beszerezni, de meg vagyok róla győződve, hogy elég sok boltban lehet ilyet kapni.
Sietve visszaírok Ai-channak, hogy azonnal indulok, de még be kell ugranom vásárolni. Első utam a kezdetek városába vezet, ahol szinte minden kapható. Már az első ruhaboltban találok magamra megfelelő fürdőnadrágot, ezért nem időzök itt tovább, illetve nem tenném, ha nem pillantanék meg egy cukrászdát. Ai-chan imádja az édességet, én sem vetem meg. Remélem örülni fog neki.
Alaposan be vásárolok, azután egy teleport a harmadik szintre, lenyitom a map-ot és megkeresem rajta Ai-chan jelét. Az erdőbe beérve kissé elgondolkozom azon, hogy mennyire veszélyes lehet ez, nem is a mobok, hanem más playerek miatt, akik előszeretettel bántanak másokat.
A koordinátákhoz közeledve, már majdnem odaérve eresztem ki a hangom, mert nem sok mindent látok.
- Ai-chaaan, itt vagy? – emelem fel a hangoma, de még ezt is visszafogottan…

by **Yue** Pént. Május 15 2015, 23:03

//Danieru//

Reggel volt. Jöttem le a lépcsőn, amikor szokásosan megbotlottam és legurultam a lépcsőn. Amikor a lépcső aljára értem akkor jött Airis és Inu. Lejöttek mellém.
-Jó reggelt Yu-chan!
-Reggelt.
-Ló reggelt Cairis, Kenu.
-Ano... Yu-chan. Jól érzed magad? És Airis vagyok.
-Nem látod, hogy nem százas jelen pillanat hülye madár?
-Hallgass Kenu!
Inu morgott egyet és befogta.
-Köszönöm jól vagyok. És százas vagyok Kenu!
-INU VAGYOK!!! INUKAMI! I-NU!
Mérgesen felment az emeletre.
Feltápászkodtam a földről.
-Menjünk sétálni egyet.
-Oké! ^^
Shin lépett be a bejárati ajtón.
-Jó reggelt.
-Jó reggelt! :-)
-Szia!
-Elnézést amiért nem jöttem haza de egyesek nem akarják békésen megbeszélni a dolgokat.
-Szóval csak verekedtetek.
-Igen.
Tényleg betartja a szavát! Airisnak mondta, hogy ezentúl megpróbálja elkerülni azt, hogy megöljön embereket.
-Megint sikerült?
-Szokásosan...
-Jobban kéne vigyáznod! Egy lenti szobába kellene költöznöd.
-Majd megtanulom egyszer hogyan kell anélkül lejönni a lépcsőn, hogy ne guruljak le.
-Butus.
-Nagyrészt mindig elkapsz mielőtt legurulnék! ^^
-Yu-chan!
Lejött Inu.
-Üdv újra köztünk Kenu.
~Kenu?
-Üdv Shin.
-Inu.
Kimentünk a ház elé.
-Grrrr! *morog* Ellenséget érzek! Biztos, hogy ellenség fog jönni! Vagyis FIÚ!
Erre inkább nem mondtunk semmit. Ha bejön amit mondd akkor már a következő esetnél hiszek neki.

by **RenAi** Szomb. Május 16 2015, 18:56

Ködbe Veszett Erdő - Page 4 C0d48d5f-a85c-46a9-967f-ba3e0837997c

//Jin// - A forrás

Kitörő örömmel fogadtam legújabb felfedezésem. Bár Jin sokszor mondta hogy ne csatangoljak el, főleg nem egyedül, eddig soha nem ért semmilyen baj vagy vész. Csupán valami új felfedezés várt rám hogy megismerjem, kitapasztaljam és egy jobb napot biztosítson számomra. A veszélyek apró gondolata sem zavarta meg a jókedvem jelenleg. A fürdőruhám nálam volt így azt gyorsan magamra öltve pár gombnyomással mártóztam bele a forrás nem épp mély vízébe. A legmélyebb pontja is a nyakamig ért, bár akkor már nyújtogatnom kellett azt a nem épp hosszú testrészemet, de még így is kellően fent tudtam tartani az orrom hogy levegőt vehessek. A gőzölgő tavacska láttán első gondolatom és cselekedetem volt ezt a felfedezést megosztani mással is, történetesen Jin párocskámmal, ki mással? Viszont időbe telt míg ideért, nem kaptam választ, így nem tudtam hogy tényleg eljön-e. Bár abban biztos voltam hogy ha az ideje engedi akkor bizony itt lesz. Igen… az ideje… Manapság túlzottan is elfoglalt, de nem hibáztathatom érte, nem neheztelhetek rá, viszont az tény hogy hiányzik… és ez az érzés nagyon de nagyon rossz. Hiába költöztünk össze sajnos nem találkozunk annyit amennyit szeretnénk. Vagy küldetésen van, vagy pénzt gyűjt, esetleg expért farmol. A boss-on is olyan furcsa volt. Kicsit úgy érzem mintha hiába minél közelebb lennénk annál inkább távolodunk egymástól, és ez legbelül elszomorít. Persze nem mondom neki, nem akarom még ezzel is terhelni… de nehéz ez így… Amint megírtam, elküldtem és kitapasztaltam mennyire mély is a víz, az egyik kőre csücsülve lógattam bele a lábam a vízbe, miközben a fentről lefele csurdogáló víz, simogatta a combom, és kellemes meleget biztosított, így nem fáztam. Nem akartam már mélyen a vízben elterülve várni Jint, olyan illetlen lett volna, hogy én máris neki vetettem magam a mókának, bár nem mintha nem így lett volna, viszont igyekeztem felnőttesebbnek tűnni, még ha nem is voltam az még most sem. Vagy legalábbis ez volt a cél. Viszont a gőz felfelé áramlása alatt, a víz felszíne furcsán, arany-szerű fényben csillant meg, és nekem több sem kellett hogy felkeltse az érdeklődésem. Alámerültem, hogy jobban szemügyre vehessem és felfedezzem a legújabb felfedezésem. Alámerülve tompán hallottam a nevem és Jin hangját. Majd ügyetlenül felbukva a víz felszínére, nagy hanggal köszöntöttem is.
- Jiiin! Itt vagyok. – Vigyorogtam lelkesen.
- Nézd találtam valamit. – Mutattam a víz aljára.
- De beszorult és nem tudom felhozni. – Magyarázkodtam. Majd ha erősen figyelt a fiú is megpillanthatta az arany szín megtörését a víz felszínén a gőzfelhő alatt. Mindeközben, egy tompa hang egy ág reccsenés, és a minket körbevevő bokor leveleinek sűrű rezgése zavarhatta meg a párbeszédünket. Még én is megilletődtem a hang hallatán. És a mellkasom elé téve a kezem aggódva figyeltem mi is fog onnan előbújni, de a hang elcsendesült és úgy néz ki tova is lépett. Talán csak egy kósza mob, esetleg egy kukkoló játékos, vagy… vagy valaki más célokkal. A zajok lecsendesültek, és pár pillanatig úgy tűnt még sincs ott senki.

by **Danieru** Szomb. Május 16 2015, 23:26

Yuki

Ez a folyamatos síkság... nem is olyan jó. Unalamas bejárni annak ellenére hogy kellemes az időjárás, de csak az idő az egyetlen jó dolog ebben a síkságban.

-Mikor találunk végre valamit?- hempergett Eryn a vállamon.
-Remélem minnél elöbb. Nyugi nem csak te unod már a sétát.
-Akkor is találjunk valamit... minnél elöbb.
-Rendben, rendben már keresem is.- nem mintha eddig nem kerestem volna.
-Hurrá! - ugrott egyett a vállamon... majd vissza is ült de ezuttal mosolyogva várta hogy valami izgalmas történjen.
Ezt követően még egy hosszú és fárasztó séta következett... de végül találtunk egy erdőt. Az viszont nem tetszett annyira hogy a szint széle felé járok. Amikor a közelébe értünk észrevettem a sűrü ködöt ami körülveszi az erdőt. Egy ideig csak vizsgálódtam az erdő körül, hátha találok valami gyanúsat. ... nincs semmi körülötte ezért bementünk.
-VÉGRE VALAMI IZGALMAS!- káltotta Eryn, majd vöröslő szempárok nyiltak ki a sűrü ködben. És nem viccelek... ahogy elkezdett kiabálni azonnal kinyiltak a szemek.
A hörgésekbőr arra tippelek hogy farkasok... már megint a farkasok... mintha nem lett volna elég bajom már velük a Kezdetek erdejében.
-Már megint ezek a lények? Eryn miért kiabáltál?
-Vége lett az unalomnak.- mondta vidáman... úgy mintha olyan jó dolog lenne ha farkasok szemeznek velünk.
-Attol hogy vége az unalomnak még nem jó ha farkasok vadásznak ránk.
-Tényleg?... Rám még nem vadásztak farkasok sokszor... általában nem foglalkoztak velünk.
-Értem... de most futás.- nyulcipő, vigyázz, rajt.
Addig futottam amíg nem jutottam el egy kis tisztás részre... ott pár ismerős és egy nem ismerős arc fogadott.
-Sziasztok!- mondtam lihegve.
-Miért fáradtál el? Én még teljesen fitt vagyok látod? - feláltt a vállamról és röppent pár kört körülöttem.
-De te nem futottál hanem a vállamon ültél.
-Lehet, de akkor is fitt vagyok.- pimasz vigyor.
-Na jó mindegy is. ... Yuki, Airis, Inu és ... kit tisztelhetek meg a te személyedben?- indítottam a kérdést a fekete haju srác felé.

by **Yue** Vas. Május 17 2015, 00:47

//Egyszerűen nem tudtam többet írni!!!!!! ><" //

Inu hozta a formáját.
~Még, hogy fiú. Shin-en kívül senki nem jár errefelé.
Miután magamban elmondtam a nagyon fontos gondolatomat, megjelent egy FIÚ!
Furcsa.... ismerős nekem. Karcsi(?).... NEM! Watashi wa baka! Danieru-kun az!
Danieru-kun köszönt.
-Eru-chan! Szia! ^^
-Mi a fenét keresel itt? -kérdezte Inu közömbösen.
-Szia! Mi járatban itt ahol még kísértetek se járnak?
Eru-chan kérdezte ki a mellettem álló fiú.
Na erre kíváncsi leszek.
-Ki kérdezi?
Shin közömbös Eru-channal. Nagyon de nagyon közömbös. Bár ki tudja mi lesz, az is lehet barátok lesznek. Talán...
-Mi ez a repülni képes izé?
-Kawaii! *.*
-Jó ember. -mondtam Shin-nek.
-Nem ismerem.
-Sosem változol. Attól független igazad van... de csak kicsit...
-Baaaka.
-Gonyos vagy.
-Óóó! Mily szép is a szerelem! kanosnyuszi

-Javíthatatlan...
*sóhajt*
-Hagyd őket Aris!
-Fogd be Kenu! ˇ^ˇ

-Viszont.
~Tényleg javíthatatlanok... ^^" -Ha jól tippelek akkor mobok üldöztek titeket. Nem jöttök be a házamba?
~Takü...
~NEM,NEM, NEM, NEM, NEM, NEM, NEM ÉS NEM!!!!!!!!
~Már nincs a listámon. Watashi wa baka! Kellett neki mondanom az ajánlatomat. Már Inu-t sem zavarja annyira mint régen! Bár attól még zavarja... ha csak egy kicsit is.
-Ha tippelnem kéne akkor farkasok üldöztek titeket. Ha megengeditek akkor megoldanám a mob ügyet, hogy ne üldözzenek titeket. ^^

by **Tetsuko Jin** Kedd Május 26 2015, 17:59

Be kell vallanom, hogy nem sűrűn jártam e helyszínen és nem is nagyon fűlik hozzá a fogam, kiváltképp egyedül nem. Eme erdőrész tökéletes búvóhely a rostszándékú playereknek, kik örömet lelnek mások bántalmazásában. Ahogy közeledem a megjelölt koordináták felé, eszembe jut pár rövid jelenet egy horrorfilmből, amiben kísértetiesen hasonló díszletek szerepeltek. Igaz ez mind csupán képzelgés, és jól tudom, hogy a mobok itt nem támadnak rám, hisz több mint tíz szint van köztünk, mégis nyugtalannak érzem magam
Mikor megérkezem nem sokat látok ezért kedvesem nevét kiáltom és hamarosan jön rá a válasz. A hang iránya felé fordulok és az eddigi óvatossággal lépkedek előre, nehogy orra bukjam pár kitüremkedő gyökérzetdarab.
Ai-chan egy meleg vizű forrásnál tevékenykedik. Eddig még nem láttam hasonlót a játékban, de ez nem meglepő tekintve, hogy nagyon keveset járok el a questeken kívül. Ennek többnyire az az oka, hogy egyedül nem ajánlatos a bóklászásom, amit nem bánok. Éppen elég örömöm lelem így is a körülményekre való tekintet nélkül is.
- Hai! Máris! – mondom elmosolyodva és így ahogy vagyok belépek a meleg vízbe és keresni kezdem a szememmel azt, amit Ai-chan olyan nagy erőfeszítéssel próbál a felszínre juttatni.
- Nem hinném, hogy sok hasznom vennéd, hiszen ha jól tudom, akkor kettőnk közül neked van súlyemelésed, míg nekem nincs. Ha egyedül nem sikerült, akkor sajnos kettőnknek se fog. de egy próbát mindenképpen megér. – Lebukom a víz alá, hogy szemügyre vegyem azt a bizonyos tárgyat, de nem látom tisztán, azonban belekapaszkodva, minden erőmet beleadva megpróbálom kiemelni… Amennyiben nem sikerül, feljövök levegőért és újraprróbálkozom
- Akkor háromra. Ichi, Niiii, Saaaaaa~n

by **RenAi** Csüt. Jún. 04 2015, 18:16

A helyzet amibe keveredtem egyszerű és nyilvánvaló. ^^” Szerencsétlen. És hogy miért is? Pont véletlen ráakadtam egy meleg vizű forrásra, amiket imádtam. Majd hívtam Jint és amíg vártam találtam valamit. oo Valami furcsát, azonosíthatatlant ééés nekem az kellett! Tudni akartam micsoda bujkálhat a víz alatt amit a forrás gőze és hullámai sem takarnak el rendesen és bújtatják el a mélyben. Mint egy rossz gyerek aki észreveszi a nyalókát a boltban, annyira akartam hogy akár hisztizni is tudtam volna érte. Lebuktam a víz alá és hiába a súlyemelés egyedül nem tudtam felhozni. Nem a súlya miatt hanem mert valamibe beleakadt és úgy belegabajodott hogy nem tudtam kiszedni onnan. Idegesített, de nem sokra rá megérkezett Jin is.
- Ne ruh… - Kezdtem bele, de feleslegesen, hisz tudom a válaszát és igaza is van, de akkor is. >< A ruhák. ><” Persze a víz elpixeleződik róla, és ezek szerint nem hozott magával fürdőruhát hiába is említettem. Felsóhajtottam, de el is mosolyodtam párom viselkedésén. A tőle várhatóan rögtön de rögtön a segítségemre sietett minden szó nélkül. Nem kaptam letolást amiért egyedül kószálgattam, de úgy döntöttem erre nem is hívom fel a figyelmét.
- De.. mert nem nehéz, csak bele van akadva valamibe egy gyökérbe vagy nem tudom, és képtelen vagyok kiemelni. – Mondom morcosan. Majd megpróbálkozunk vele, először csak egyszer, majd mégegyszer, és végül sikerült. Mint valami győzelmi ereklyét emeltem a magasba, az aranyló mellvértet, ami azért volt furcsa mert még sosem találtam hasonlót csak így eldobva. Hüm-ögtem egyet, majd letettem a partra. A víz még csillogott rajta, vonalaiból arra lehetett következtetni hogy egy termetesebb férfié lehetett, viszont amit én nem fedeztem fel, de a belsejében csillogott valami, furcsa tompa fénnyel.
- Szerinted nem furcsa?… - Vakartam meg a fejem miközben Jin-re pillantottam, nem erre számítottam. Magam sem tudom mire de nem erre. Majd jól hallható neszelés csaphatta meg a fülünket az egyik közeli bokorból. Ami hallhatólag elhalkult majd ismét megrezzent.
- Van ott valaki? – Kérdezem bizonytalan és vékonyka hangon. Nem akartam mutatni hogy félek, de kicsit féltem. Választ nem kaptam.

by **Asuka** Vas. Aug. 02 2015, 16:35

Hogy végre beszélhettem Shuuval, az sokat segített, de ez sem volt elég.
Hosszú, hosszú idő telt el azóta, hogy legutóbb erre jártam. Nem véletlenül kerülöm ezt a helyet, s az egész szintet, annak ellenére is, hogy a koboldok ellen éppen itt harcoltunk. Rávett arra, hogy adjam fel kényelmes világvége várásomat azért, hogy megvédjem otthonát. Hogy hazudjak, intrikázzak azért, hogy saját, fura kis játékunkat űzhessük tovább. S mégis miért? Hogy aztán felvegye kedvenc erdejének legfőbb tulajdonságát. Köddé vált, ebbe pedig igen nehéz beletörődni.
Shuu nagyon sok információt adott, azonban ezeket még mindig nagyon nehéz elhinni. Tényleg? Igazán? Ez komoly? Malcolm, mint zöld indikátoros?
Pfúj. Nem csodálom, hogy elbújt. Kötve hiszem, hogy Shuuék hazudtak volna, azonban elképzelni Anthonyt zöld indikátorral gyakorlatilag képtelen vagyok. Persze, láttam már, amikor az ártatlant játssza, s igazán meggyőző, de én pontosan tudom, hogy miféle szörnyeteg. Nagyon jól láttam azt az arcát, amit ha nem lenne muszáj, még csak nem is rejtegetne. Nagyon jól tudom, mi mindenre képes, tudom, mit tenne meg azért, hogy pillanatnyi szeszélyeit, véres örömeit kiélhesse végre. Láttam azt az arcot, ami rajtam is átlát. Az egyetlen játékos, aki engem is elfogadott olyannak, amilyen vagyok, s aki előtt nem kellett rejtegetnem magamat. Most viszont mégis faképnél hagyott.
Azt mondtam Shuunak, hogy nem fogom keresni. Sokáig hezitáltam is, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy felkeresem. Bár fogalmam nincs, mi lesz, ha még egyszer meglátom. Nem tudom, mit várok magamtól.
Shuu azt mondta, valamilyen kunyhót talált. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy volna bárki, aki pont egy ilyen helyre épített volna bármit is. A nyomozás azért hiányzik kissé... még ha a látásom elég is arra, hogy az orrom hegyénél kicsit tovább is lássak ebben a sűrű ködben, ahhoz még sem elég, hogy rendesebben tájékozódjak. Nem csoda hát, ha fél óra sétálás után teljesen eltévedek.
Az útról már rég letértem, tekintetemmel pedig valami fényforrást keresek, hátha, de mindenfelé csak sűrű, fehér felhőket látok. Majd tűsarkam kis híján kitörve akadok bele valamibe.
Dráma kristály ugyan nincs nálam, hogy az eséshez hangot is társítsak, kezeimet kitámasztom, hogy egy tompa puffanással érjek földet. Első gondolatom, hogy talán csak egy kiálló gyökér az, s talán nem is foglalkoznék vele különösebben, de ekkor különös fényben csillan meg az a tárgy, ahogyan a lábaimra nézek. Mintha valaki valamikor valamit nagyon el akart volna rejteni ide. Azonban talán a koboldok pusztítása miatt, de a jótékonyan takaró földréteg eltűnt felőle.
Kezeimmel ásom ki a gödörbe rakott tárgyat, aminek talán csak a negyed része az, ami kiállt a földből. Ilyen helyen még nem találtam kristályt. Persze, ha egy elrejtett kis házikót találtam volna, a semmi közepén, annak jobban örültem volna...

Talált item: Bohóc Kristály

by **Taka** Szomb. Márc. 18 2017, 23:05

Szophie

Érződött, hogy közeleg a tavasz. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban jobbára a játékra összpontosítottam, semmint a vadászatra. A hosszú idő alatt sikerült kifigyelnem, hol vannak és nincsenek annyian, hogy ne zavarhassanak a küldetések teljesítésében. Mókás volt ennyi feladatot végrehajtani, habár talán soknak ígérkezett egy hozzám hasonló gyereknek. A kisebb, de ide-oda mászkálósak voltak a legrosszabbak. A jutalom sem tűnt kifizetődőnek, viszont akadt valami különösebb teendő.
„Faroak bánata” – már egy jó ideje szemezgettem azzal az npc-vel, ami több helyen is felbukkant és ezt az event-küldetést hirdette. Még a városokban meg a falukban is látható volt az a mandragóra, ami furán ugrándozott, kígyószerű csápjait játékosan lóbálva. Miután láttam, hogy jó páran felveszik a küldetést, nem mertem bevállalni, elvégre úgyis csak megzavartam volna őket a játékukban. Hallgatózás és leskelődés után azonban kiderült, hogy rengetegen feladták a feladatot. Nagyobb távokat kellett legyalogolni azért, hogy egyáltalán megkezdődjön a küldetés izgalmasabb része. Ami engem illetett, kihasználtam a lehetőségeket, így egy idő után meg mertem szólítani az npc-t. A kis mandragóra lelkes visítozással közölte, mennyire örült a segítségnek – persze még mielőtt elmagyarázhatta volna, mihez kellett. Valami furcsa fanyelven beszélhetett, ami egy kicsit emlékeztetett Shucsi és Timidus csipogására, ám valamivel nyújtottabb és libabőrt keltő volt. Az idegen szóhasználat ellenére szerencsére akadt küldetés-leíró panel, amit jobban meg lehetett érteni. Lassú türelemmel és tétovázással – hiszen nem olvastam annyira jól – sikerült minden információmorzsát elcsipegetnem, amivel segíthettem a facsemetén – pontosabban az ő „ősatyján”. Fogalmam sem volt, miért jobb az ősatya a nagypapánál, de inkább nem tettem szóvá.
A kicsi fagyermek kevésbé vidám hangnemet megütve mondta el panaszát: minden hozzá hasonló természetivadék atyját, Faroakot súlyos betegség gyötörte. Kínjában megvadult és valamennyi mandragóráját elkergette. A feladat egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető volt: gyógyírt keresni Faroak bajára, még mielőtt az utolsó levele lehullhatott volna. A mandragóra figyelmeztetett a természetatya haragjára, viszont amíg nem láttam, nem igazán akartam a picinek hinni. Olyan vagyok, aki azt hitte el, amit a két szép szemével látott. Ezért is indultam meg vakon az ismeretlennek, csupán alapvető előkészületekkel.
A térkép szerint Faroak a második és a harmadik szint határmezsgyéjén, a ködbe veszett erdőben bujkált. Ahogy gyermekét elnéztem, az apát is valahogyan hasonlónak képzeltem el: kérgesnek és gyökeresnek. Minden esetre a kaland kedvéért a harmadik szinttől gyalog közelítettem meg a helyet. Olvastam, hogy a másodikat ellepték a kenguruk, aztán a hegyes fülűek, én meg a világért sem akartam megzavarni az erdőtelepítési hadműveletüket. Inkább nem kockáztattam, a kényelmesebbik útvonalon hatoltam be az erdő szívébe. Puhán és fürgén lépkedtem a természetes úton keletkezett erdei csapásokon, prédámra leskelődve. Itt-ott akadtak játékosok, akik vagy gyűjtögettek, vagy magányra vágyva meghúzták magukat a bozótosban. Ügyet sem véve arra a pár emberre, jó nagy ívben megkerültem őket, akik utamat keresztezték. A jókora óvatosságom persze kizárólag azt a célt szolgálta, hogy beverjem az orromat egy visszacsapódó faágba vagy fennakadjak egy bokorban, amennyire sűrű volt az erdei köd. Saját ügyetlenségemen halkan nevetve feledettem el magammal túligyekvés iránti hajlamomat. Miután láttam, hogy a lopakodás szükségtelen egy npc-vel szemben, visszaálltam a szokásos, kényelmes gyaloglási módomhoz. Félszemmel a felnyitott térképet figyeltem, az egyre közelebb lévő sárga kurzorra ügyelve. Minél inkább Faroak helyénél jártam, annál inkább ráközelítettem az erdőnek arra a pontjára, ahol nagyjából állhatott – ugyanis szüntelenül mozgott. Fájdalmában szegény fel-alá kelhetett, ami még engem is elszomorított. A kenguruk kegyetlenül bántak az erdővel, ami miatt szerencsétlen Faroak bácsi szenvedett. Egy ponton meg kellett állnom, hogy pihenhessek. A száraz bozótosban térdepelve, orromon keresztül szaporán vettem a levegőt. A kalandozás közepette fel sem tűnt az intenzív mézillat, ami az erdőben tengett. Majdnem minden második-harmadik fa kérgéből cseppszerűen folyt alá a finom anyag, mintha csak véreztek volna. A kóstolás gondolatára összefutott a nyál a számban. A földről felegyenesedve, ujjaimat készen megropogtatva kinéztem magamnak egy közeli fát, majd mászni kezdtem. Csak másfél-két méterre kellett felkúsznom a száraz, kéreghullató törzsön, hogy ujjammal lehúzzam, majd onnan lenyalhassam a lépes mézet. Fura volt, hogy megszerzését ilyen könnyűvé tették, de nem bántam. Igazából az sem tűnt fel, ahogyan az életcsíkom mellett a „méz” státusz szerepelt és hogy hány perc múlva telt le a hatása. Mindig visszaugrott az alap egy óra értékre, ahányszor újabb és újabb réteget szopogattam le mutatóujjam végéről. Jó darabig abba sem akartam hagyni a nyammogást.

by **Szophie** Vas. Márc. 19 2017, 10:21

Émelyítő érzés volt a napfény. Ragyogó meleg, s mégis vakságot okozott sötéthez szokott szemeimnek. Bujdostam, de nem a szó szoros értelmében. Nem kerültem az embereket, csupán csak az ismerősöket és az általuk kedvelt utakat s szinteket, egyszerűen nem elegyedtem szóba senkivel sokáig, s ha igen, elfelejtettem, mint egy egyszerű beszélgetést a bolti pénztárossal.
Úgy járkáltam ebben az ismeretlen világban, mint egy földönkívüli. Nem mertem kapcsolatot létesíteni a nekem oly idegen közegekkel, és nem mertem visszaemlékezni a régiekre, félvén, csupán csak álom volt minden.
Azt képzeltem, egy másik ember vagyok. Mintha csak reinkarnálódtam volna egy új életbe, de valamilyen különös folytán emlékeznék a régiekre. Porcikáim már nem reszkettek bele, s csak furcsa bedrogozott hallucinációként elevenedett fel a börtön képe, álomittas nyárként minden, ami a játékban volt előtte, s egy régi meseként csupán London látképe.
Nem is foglalkoztam vele, s "Tekints a jövőre, s szarj le mindent!", hallgattam Leora.
Együtt maradtunk, s együtt éltünk a fiúval, mint két testvér, kik egy múlton osztoznak, s most együtt fedezik fel az új bolygót. Együtt csodálkoztunk rá mindenre újra, megosztottuk egymással életünket s ételünket. Soha nem volt ez megegyezés, de mindketten tudtuk, hogy így van és kész. Akik ennyi mindent éltek át együtt, nem lehettek mások, csak legjobb barátok. Mint ahogy a Harry Potterben is mondják, vannak helyzetek, amikor az ember akarva-akaratlanul is megkedveli a másikat - egy négy méteres hegyi trollal szemben - nos, ez pont ilyen helyzet.
Pár nappal azután, hogy kijutottam, mikor még realizálni nem, csak elkönyvelni tudtam, hogy farkasom eltűnt, ő is váratlanul egy reggel a fogadó ajtaja előtt járt fel s alá, engem keresve. Látszott rajta, hogy teljesen meg van zavarodva, pillanatnyilag elfelejtette ki, s mi volt, csak azt tudta, mellettem a helye. Egy idő után, úgy tűnt, visszatértek gondolatai és emlékei, de határozottan vadszerűbb lett onnantól.
Így nézett ki a mi kis elszigetelődött csapatunk. És mint egy virág, csak lassan bújtam elő téli álmomból, jó volt ez így, ráértem még virágnak lenni, hagymaként is tökéletesen éreztem magam az árnyék védelmében.
Meg kellett még ismernünk magunkat, s a kinti szabályokat. Harcmodorunk túlzottan szembement a kinti játékosokéval és indikátorunk egyébként is különccé tett mindenki előtt. Inkább az egyedül elvégezhető küldetéseket kerestük, a csendes keresgélőst, az egy személyes segítséget, az egyszerű moböldöklőst.
Épp végeztünk Vezérrel pár megvadult, beteg vaddisznóval, kik veszélyt jelentettek a kolóniára küldetésadónk elmondása szerint, s felvettük az érte járó jutalmat, amikor már azon nyomban azt kerestük, mi legyen a következő feladat unalmunk enyhítésére. Ekkor ötlött szembe - úgy nyolcmilliomodik alkalommal -, az a gallycsomó. Egye fene, gondoltam, rásandítok, mert úgy tűnik, mások képtelenek megbirkózni vele, s a többség már feladta a próbálkozást. Legalább is ezt szűrtem le abból, hogy rendszeresen tértek vissza kalandorok leadni a küldetést vagy fejüket nógatva fel sem vették. Egynek jó lesz tehát, akármi is legyen ez.
Így kerültem egy hülye nyivákoló unokabokor szavai hatására a ködös erdő közepére. Vezérrel óvatosan, s csendesen haladtunk uticélunk felé, s ő közben folyamatosan szagolt, s nyomokat keresett. Megtudhattam tőle, hogy mindent beborít egy különös mézillat, s nem tudja ugyan, hogy a küldetéshez ez lényeges információ-e, de úgy tűnik, minden fa "vérzik".
Hirtelen torpant meg. Tudtam ebből rögtön, új illatra lelt. Valaki volt a közelünkben, s mi őt nem láttuk csak éreztük. De vajon ő ártalmas, vagy csak egy a békés zombik módjára lődörgő tömegből?

by **Taka** Vas. Márc. 19 2017, 11:58

Jobban belegondolva, egy idő után már egyáltalán nem volt könnyű az ínycsiklandó, sűrű fanedvet nyalogatni. Az elnyalogatott helyből nem fakadt újabb mézcsomó. Olyan volt, mint az állatoknál, ahogyan egymás sebét nyalogatva, egyről a kettőre meggyógyultak. Fanyar mosoly ívelt át ajkamon, amint láttam, hogy feljebb kellett másznom, ha még enni akartam. Egy ágba kellett kapaszkodnom és már a következő adagnál járhattam volna, ám nem figyeltem eléggé. A betegségtől legyengülve, a fák ágai sem maradtak erősek. Amiképpen rámarkoltam arra, az letört, én pedig egy halk sikkantással huppantam a földre. Pár páncélponton kívül csak a hátsó felem zsibbadt el. A történtekből felocsúdva, fejemet a zuhanásból kijózanodva ráztam meg, majd gyorsan talpra szökkentem. Tekintetem egy újabb hang hatására a sűrű ködös ismeretlen felé fordult: valami vagy valaki közeledett. Talán egy lehulló ágra lépett vagy a fű volt olyan betegesen száraz, hogy az recsegett-ropogott az ismeretlen súlya alatt? Nem igazán tudtam eldönteni, ámbár jelentősnek sem tartottam. Jó eséllyel játékos lehetett, habár nem lehetett ráfókuszálni, a sűrű köd mindent betakart. Egy kicsit megijedtem, hiszen általában akkor közelítettek felém, ha bántani akartak – más miatt meg nem igazán álltak szóba velem az idegenek. Vagy elkergettek, vagy otthagytak egy ehhez hasonló rengeteg közepén, miután elhitették, hogy akár barátok is lehetünk. Miután ez a gondolat rögzült az én kis fejemben, egy picit megrettenve oldalaztam el az ismeretlen felől, eszembe juttatván azt, hogy valójában egy küldetés miatt kerestem fel ezt a helyet. Habozva fordítottam hátat a valaminek vagy a valakinek, búcsút intettem a lépes méz gondolatának, s folytattam rövid utamat Faroakhoz.
Ami azt illeti, vagy tíz-húsz lépés után lefékeztem, hogy fülelhessek. Valami mély torokból jövő gurgulázás, aztán egy éles sipítozás hangjára lettem figyelmes. Az egészségtelen zöld lombok ide-oda dobálták egymást, ahogyan a zajhoz társuló akármi felverte a haldokló természet nyugalmát. A madarak rémülten tovaszálltak, egy-két mobot láttam elrohanni. Nézhettek ki akármennyire betegnek, az idegen behatás sokkal veszedelmesebb volt egy egyszerű bacinál. A vészjósló kürtölés egyre hangosabb és hangosabb lett, s ezzel együtt a tulajdonosa is vészesen közeledett. Ösztönösen kaptam kézbe a sebtében felajzott íjamat, majd vártam. A bőgés nagy széllökést indított útjának, amit az arcomon is éreztem – a facsaróan édes mézbukéval együtt. Orromat ösztönösen befogtam, bár ezzel együtt az előkészületem is hiába való volt. Az a valami megjelent: Faroak személyében. Az npc teljesen máshogy nézett ki, mint amire számítottam: bár két lábon járt, karjai olyan hosszúak voltak, hogy szinte már vonszolta azokat. Karcsú, kéreg borította teste a betegségtől száradt ki. Aránytalanul hosszú nyakán kisebb, busa, lóra vagy szarvaséra emlékeztető fej ült. Olyan volt, mintha maszkként viselte volna. A sűrű, ámbár elszáradt inda hajkorona alatt haragtól tűzellő, opál szempár húzódott meg. A sörény a gerince vonalán futott le, ostorhoz hasonló farokban végződve.
Alaposabban is megcsodáltam volna ezt a teremtményt, de nem voltam olyan helyzetben: a nyikorgás dühössé válva, a természetatya iszonyú haragjában felém rontott. Eleinte haboztam, hiszen az npc indikátora aggodalomra adott okot, ahogyan a barátságos sárga és a rosszindulatú vörös között váltakozott. Faroak már olyan beteg lehetett, hogy sima mobbá kezdett degenerálódni? Jobbára a rám irányuló dühös bömbölése, semmint az üldözése az, ami egy sikítást, majd egy hátraarcban történő rohanást váltott ki belőlem. Íjamat a vállamra kaptam, sebtében szaladtam, alternatív megoldásokra misem gondolva. Ahogyan rohantam, hangosan a mamámért kiáltottam, hátha az segíthetett a bajomon – egy idő után beláttam tévedésemet. Nem nagyon figyeltem, de idő közben még az ismeretlen zajkeltő – vagy keltők – rejtvényét is sikerült megoldanom: egy lány meg a kutyája. Mindkettő vörös volt, ahogyan a természetatya is azzá akart válni. Ez még inkább aggodalomra adott okot, mert hát akkor a játékosból is lehetett mob, egy vad kutyánál meg nem is lehetne rosszabb. Minden okom megvolt rá, hogy mindhárom szörnyeteg elől meneküljek, a mamiért és a papiért siránkozva…

by **Szophie** Kedd Márc. 21 2017, 22:57

Recsegés-ropogás, majd durranás hallatszott a szag forrásából, s Vezér rögtön vicsorítani és morogni kezdett a hang irányába. Szőrét felborzolta a tarkójától egészen a farka végéig, füleit hátracsapta, s osonó állásba ereszkedett. Én is óvatosabbra vettem lépteim, s előhúztam fegyverem, magam elé emelve. A térképen a kör azt jelezte, már a küldetéshez közel vagyunk - ki tudja, mi vagy ki leselkedik ránk hát a bokorból? Játékosoktól nem féltem különösebben, a többsége ártalmatlan bárányka volt, szerencsétlen, hétköznapi életet élő, egyszerű mobozó fiatal. Azért az óvatosság sosem árthat.
Lapulva, csendesen lopakodva indultunk meg a piros pötty felé, amely Faroakot hivatott jelezni, és nagyon úgy tűnt, mozgásban van. Becsuktam a mapom, és az előttem elterülő útra koncentráltam. Már nem voltunk messze, így bármi megtörténhetett. Az előző hang forrását elkerülve haladtunk tovább az erdőben, egy nagyobb kört leírva, továbbra is óvatosan. Körülöttünk egyre ropogtak az ágak, az erdő élt és sóhajtozott. Még madarak sem fészkeltek benne, még állatkák sem futkároztak. A hajlott törzsek sikítottak csak az enyhe szellőben, a letört ágak jajgattak az avaron.
Aztán hirtelen a törzsek nyikorgó hangja valahonnan pár méterrel odébbról felerősödött. A ködből érkezett a hang, s nem tudtam tökéletesen azonosítani, olyan volt, mintha egy hatalmas hurrikán kicsavarná a fákat helyükről, de az szél körülöttünk éppen csak lebbent, nem lehetett az. Ezután sikítás vegyült a zajba. Vezérrel ösztönösen húzódtunk egy fa védelmébe, és lestük az eseményeket, készen bármire, ami történni fog.
Pár pillanat múlva sikerült is meglátnom a zajok forrását - és az elől futó kisfiút elnézve, ez nem volt túl jó helyzet. Hirtelen cselekedtünk. Magas gyorsaságpontjaink megengedték, hogy gyorsan lereagáljuk a helyzetet. Vezér a srác felé igyekezett, és egy könnyed mozdulattal fejével a hátára öklelte azt, úgy menekült a vérszomjas fa elől, védve a kölyköt, aki talán még hasznunkra is lehetett. Én magam pedig egyenesen a fa egyik alsóbb ágát céloztam meg, rávetettem magam minden akrobatikám kihasználva, és igyekeztem úgy egyensúlyozni, hogy ne érhessen el az agancsaival. Ez bizony nem volt egyszerű feladat. Jobb ötlet híján egyelőre csak utaztam a különös fa teremtményen, és nyugtáztam, hogy megtaláltam azt, akin segítenem kell. Már csak az a kérdés: hogyan?

by **Taka** Szer. Márc. 22 2017, 16:09

Az a néhány röpke pillanat öröknek tűnt, amiképpen a szörnyű haragra gerjedt Faroak űzött – és talán nem is csak ő. Hallottam magam mögött a fehér kutya lihegését, amit a lány küldhetett rám. Nem tudtam különbséget tenni, melyik rémség volt rosszabb. Mindkettő űzött, anélkül, hogy tudtam volna, mit vétettem ellenük. Digitális izzadtság csordult végig arcom szélén, miközben nyeltem egyet. A mancsok puha neszét arcom mellett hallhattam, ahogyan a hófehér fenevad fél másodperc alatt beért engem. Halkan sikkantottam, a csúfos összetűzés következményeire gondolva. Végtére is egy ilyen nagy kutya – vagy talán farkas? – jól elláthatta volna a bajomat. Miért ne lett volna okom félni ettől a rémségtől, ha közvetlen távolságon belül ki tud ejteni a játékból?
Önkénytelenül is lehunytam szememet: túl akartam esni ezen az egészen. Talán még szemhéjam elé is emeltem kezeimet, hogy az igazságot ne csak a szorosan lelki tükreim előtt leplezzem, de a kutya tudtára hozhassam, mennyire gyorsan és bajmentesen szerettem volna mindezt lezavarni. Teljesen meghökkentem, hogy a dolgok teljesen másképpen alakultak: hátrébb húzódott, és egy határozott mozdulattal a hátára taszított. Feje elég nagy volt, és én meg kicsi, hogy ezt a mozzanatot gond nélkül kivitelezhesse. Meglepetten kiáltottam fel, s még magamat is megleptem vele, ahogyan göcsörtösen túrtam bele a szűz fehér bundába, kapaszkodóért nyúlva. Felidéztem a Timidus által tanított dolgokat, hogy mit kellett volna tennem. A farkas vágtázását sokkal nehezebb volt elviselni, a tollas barát lágy, ringatózó szárnyalásához képest. Ennek ellenére egy rossz szót nem szóltam érte. Túlságosan féltem, a váratlan fordulat pedig meglepetéssel ért. Fél vállról azért visszatekintettem a lányra, aki a megmentésemre küldte a fene nagy állatkáját. A pánikhelyzetből kijózanodva már kétséghez nem férhetett, hogy Shucsihoz hasonlóan idomár lehetett, ami pedig azt jelentette, a társa nélkül bajban lehetett. Talán igen, talán nem: szemlátomást ő sem tudta, miképpen segíthetett a természetatyán – már amennyiben ezért mentett meg a szóban forgó beteg Faroaktól. Bátorságból vagy merészségből, de meg merte lovagolni azt a veszélyes teremtményt, ami pár pillanattal ezelőtt rám akart törni.
Dobhártyaszaggató kürtölést hallatott, ami a szarvasok hívószavára emlékeztetett. Megállt, s egy helyben toporogva, fejét ide-oda lengetve próbálta lerázni magáról az idomárlányt. Láttam, amiképpen mellső lábát lágyszárúvá változik át, hogy könnyebben hátra nyúlhasson és megszabadulhasson a zavaró tényezőjétől. Az alkalmat megragadva, s a megmentőmet féltve cselekednem kellett: felajzott íjam idegéről gyorsan kilőttem a nyilat, amit korábban készenlétbe helyeztem. A vadállat hátáról hátranyilazva próbáltam valahogyan viszonozni a kedvességet, de a koncentrálás és a kapaszkodás hiányában lebucskáztam az imént említett fehér kutyáról. Az ügyetlenség ellenére a nyílvessző keresztülhaladt a szőlőtőkévé vékonyodott végtagon, s megszabadította attól Faroakot. Fájdalomsivítás közepette, a megcsonkított karból mézhez hasonló folyadék csordogált a földre, ami nem pixeleződött el. Egy-két üvegcsévé manifesztálódott, melyek hasonló színű löttyöt tartalmaztak. Jó eséllyel potionok lehettek, melyek a „Természetatya esszenciája” nevet viselték. Azon kaptam magamat, hogy ajkamat mohó étvággyal nyalogattam: valamiért ki akartam próbálni. Talán az jelenthette a megoldást Faroak bajára, aki azóta is elvesztett tagját fájlalta. Habozva hátrált el a fioláktól, mintha csak azt akarta volna, hogy tényleg igyak az egyikből. A támadás talán öntudtán vagy akaratán kívül történhetett: én is inkább dühös lennék, ha beütném valamimet, ráadásul még piszkálnak is közben. A különös vágytól felbátorodva vettem fel mindkét üvegcsét. Mivel láttam, hogy a gazdája le volt kötelezve, a neki szánt bájitalt az óriás kutya irányába dobtam, hátha volt olyan jó, és a mentőakció mellett még ezt is elkapja. Ha igen, örültem neki, ha nem, így jártam. A magam adagját felnyitva beleszagoltam a mézédes illatú üvegcsébe, majd két-három kortyra lehúztam annak tartalmát. Inkább szörp, semmint szirupos állagú volt, s ízleni is ízlett. Ennek ellenére hirtelen olyan rosszullét jött rám, hogy meg mertem esküdni, hányni akartam. Valami ki akart csordulni a szám szélén, ami egy kicsit sem emlékeztetett a mézre. Valami habos, zöld akármi volt, ami a gyermekláncfű kutyatejét juttatta eszembe. Ösztönösen törölgettem, de mindig újabb akart kicsordulni. A szűk pár másodperc alatt azonban nemigen volt időm ennyit foglalkozni a gyomorforgató jelenséggel. Faroak a lehető legváratlanabb pillanatban szedte össze magát, a hátán tartózkodó lánnyal már misem törődve. Józanabbnak tűnt és mintha azt suttogta volna, hogy „mentsük meg őt és az erdőt őtőle”. Ép karját a nyakam köré tekerte, majd a busa, arcszerű maszkon egy hatalmas szájnyílás tárult. Meg mertem esküdni, hogy az ősatya egészben lenyelt, de addigra minden elsötétült előttem…

by **Szophie** Pént. Márc. 24 2017, 21:59

Nem volt egyszerű dolgom, ha nem akartam leesni a vadul csapkolódó lényről, ahogy nem lehetett egyszerű dolga a fiúnak sem, ha meg akarta ülni vad farkasom hátát. Valahogy mégis sikerült neki, és még a nyíl is sikeresen a csápkart vette célba, nem engem, bár egy nálam szívbajosabb embernek talán ijedtségre adott volna okot.
Ügyesen kapaszkodtam és forogtam a szörnyön akrobatikám segítségével, a börtönben volt alkalmam kitapasztalni, mekkora lehetőségeket rejt magában a készség, és gyakorolnom is kellett a túlélés érdekében. Szinte könnyed sétának tűnt hát kikerülni a karokat és súlyemelésem segítségével az ágakon húzódzkodni, életpontjaimat pedig nem féltettem túlzottan sem amazoktól, sem a nyíltól. Arcomon talán megjelenhetett valamifajta élvezet jele is, ahogy küzdöttem, és szinte csalódott voltam, amikor minden lecsillapodott körülöttem. Egyszerű menet volt csupán. Mire nyugalmi helyzetbe ért Faroak, én már régen leugrottam róla, puhán landolva a földön, és éppen egy ásítást nyomtam el, mikor manifesztálódott előttem az üvegcse. Roppantmód nem érdekelt a dolog, megtanultam már, hogy a bizalmatlan forrásból származó dolgok bajt hozhatnak a fejemre, így a közelébe sem szagoltam.
Farkasom is tojt a dologra, egy könnyed lépéssel kikerülte a felé dobott üveget, és megállt a szőrét fogaival elegyengetni - igazán zavarta a fiú által bundájában hagyott nyom, a szag, amely ráragadt róla. Örült, hogy megszabadulhatott a kolonctól, akit lényegében megmentett űzött sorából. Köszönetet persze nem várt. Ilyen ez a dolog, nem került semmibe megmentenie, cserébe pedig lekötelezetté tett valakit. Csupa üzlet az egész, be kell látni, tényleg hasznos volt valamire a srác. Igen, még ez a srác is, akiről elsőre aztán tényleg nem gondolná se farkas, se ember. Szonak talán igaza van. - gondolta. Meg Leonak. Leo különösen szereti kihasználni a környezetét. Hogy ezt a jó szokását a börtönben ragasztották rá, vagy alapból is ilyen volt, azt a jóég sem tudja megmondani.
Igazából egyikőnk sem emlékezett tisztán már rá, milyen is volt a rég, vagy ha igen, nem került sokszor szóba, nem hoztuk fel, és nem tekintettük igazán valós múltunknak. Még kellett egy kis idő hozzá, hogy a börtönviselt hármasunk felfogja egyáltalán a körülöttük lévő világot, és bár egyre merészebbek voltunk, egyre inkább a világosban éltünk, még mindig rengeteg régi érzés megkérdőjelezhető volt. Arra pedig még véletlenül egyikük sem gondolt, hogy én talán a játék előtti időkből hoztam az emberek kihasználására való hajlamom - arra úgy tekintettünk, mintha csak egy mese volna, mellyel annak idején Kayaba Akihiko áltatott minket. Kayaba Akihiko.. egy ember, egy mester, ennek a világnak a teremtője, akit mindenki úgy gyűlölt a kezdetekkor, és akire már senki nem is emlékszik igazán. Már a mobokat gyűlölik és egymást. A kijutás elhalványult a játékbeli életek gondjai mellett. Milyen furcsa is lenne az a régmúlt világ most, ennyi idő után. A fájdalom, a késszúrás érzése, melyet Leo annyit emleget, ábrándozva ujjait vagdosva egy régi és életlen árnyharcos pengével.
Hamarosan persze nekem és farkasomnak is fel kellett ocsódnia. A szer tényleg rossz volt, legalább is annak tűnt, mikor a különös kisfiú torzult szájából habos nyál kezdett csordogálni.
- Ez megveszett. - jelentettem ki határozottan, és hátrébb léptem egyet. Farkasom ugyanígy tett, s testét a földhöz közelítve támadásra készen morogni kezdett. Veszélyt jelenthetett a fiú, és a fa is újra nekiállhatott bármelyik pillanatban tombolni. És így is történt. Kettő pislogás sem hagyta el a szemünket, hamm - a gyereket elnyelte a boszorka. Pislogtam azért még párat, hogy biztos legyek a dolgomban, de utána - huss, hűlt helyem nem volt a környéken. Nem akartam én is eleségként végezni, így megpróbáltam biztos távot tartani a lénytől. Kezdett izgalmassá fokozódni a helyzet. Olykor hátrafordultam, meglesni, mi történik, és ha Faroak egyhelyben maradt, farkasommal együtt megálltunk, és tovább figyeltük a lényt.

by **Taka** Szomb. Márc. 25 2017, 14:38

Fogalmam sem volt, mi történhetett velem, miután a természetatya egészben lenyelt. Emlékeztetett arra a napra, amikor először láthattam Aincrad világát: a színes sávok szemem előtt lejtettek táncot, míg vártam a gondolatban feltett kérdés válaszára. Az a néhány másodpercnyi, kénytelen tétlenség örökkévalóságnak tűnt, amikor félig-meddig már pánikba estem. Kértem, hogy szememet kinyitva legyen vége ennek az öröklétnek, tudni akartam, mit művelt velem az erdőlakók apja.
Kívánságom meghallgatatott és a színek játékát lelki tükreim számára kellemesebb látvány váltotta fel: egy űr. Az ember azt gondolná, a legsötétebb éjszakában is jobban lehetne látni, mint a végtelen ürességben, de kimondottan világos volt. Amerre a szem ellátott, kékség borította be ezt az ismeretlen világot. Távoli csillagok, gázfelhők és az alattam, s felettem elterülő erdőségek foszforeszkálása megfelelő fényviszonyokat nyújtottak. Ahol nem az űr uralkodott, azt a területet az imént említett két kis „világ” töltötte ki: az ürességhez képest kicsiny, héj alakban ívelt földrészek, melyek teljesen figyelmen kívül hagyták a gravitáció törvényét. Az alsó erdővilágot beborító rengeteg kék-zöld fényben ragyogott, míg a felettem lévő vörös-aranyban foszforeszkált. Elérhetetlennek tűnő távolságban álltak ugyan egymástól, de egyvalami összekötötte azokat: egy folyosó. Az űr közepén egy kisebb sziget lebegett, ami egy szikla pillér szorításában tartotta azt az égi útvonalat, ami összekötötte a két héjba zárt erdőt – legalábbis addig, míg Faroak jelképes szíve vert. A tengeráramlatra emlékeztető égi ösvényt beburkoló támasz kezdett kisebb-nagyobb sziklatörmelékekre bomlani. A leváló darabkák megannyi lebegő szigetet képeztek, melynek egyikén „ébredtem” fel. Nagy megkönnyebbülésemre a hányinger elmúlt, de különösen éreztem magamat. Többet érzékeltem környezetemből, mint eddig, melynek okára ott helyben nem találtam magyarázatot. Még a testemet is sokkal másabbnak gondoltam, mint eddig. Meg mertem volna esküdni, hogy volt valami a fejemen. Reménykedtem, kezeimmel az üres levegőt tapogathattam, de már azok látványa is döbbenetre adtak okot: ahol csont helyezkedett el, arra a részre kéregszerű réteg nőtt. Olyan volt, mint valami bőrhöz nőtt páncélzat, amit hiába feszegethettem, már annak a részévé vált. Úgy tűnt, más testtájékon is megtörtént ez az átváltozás, a ruhámat valószínűleg emiatt éreztem kicsit szűkebbnek. Hökkentségemet tetézni lehetett: habozva ugyan, de fejem búbjához nyúltam és két szarvszerűséget tapogathattam ki. Nem voltak se nagyok, se hosszúak, se szépen élezettek, de végeik derékszögben íveltek el, mintha irányt mutattak volna. Feldúltam méregettem új testemet, amit Faroak esszenciájának köszönhettem. Hátrapillantva láttam, hogy a lapockámból nőtt valami. Éreztem az új tagokat, így megpróbáltam azokat mozgatni. Nagy nehezen sikerült mozgásra bírni és… talán még velem arányossá is sikerült duzzasztanom a két végtagot. Szárnyak voltak: aránytalanul kicsi és rövid, de – valószínűleg a sikláshoz vagy repüléshez – meghosszabbítható, hajamhoz hasonló sápadt barna színű tollakkal borítottak.
- Mi történt velem? – kérdeztem halkan, de annál ellentmondást nem tűrőbben, a csodálattal keresztezett döbbenetemnek hangot adva. Halvány mosoly ívelt át ajkamon, s letekintettem az alsó világra. A bazsaly még a hihetetlenül nagy távolság okozta félelem miatt sem tűnt el mimikámról. Egyelőre nem mozdultam el a szikláról, a kéklő-zöldellő erdővilággal szemezgettem. Nem tagadtam, kimondottan ijesztő volt azzal a gondolattal játszani, ha siklás közben nem sikerül a szigettel egy vonalba rendeződnöm, a semmibe veszhettem.
- Valaki segítsen… – leheltem, ezúttal hangosabban, a mosoly ellenére szomorú kérleléssel.

Az ősatya minden porcikájában megmerevedett, ahogyan a maszkszerű arcon keletkezett hézagos száj egyre nagyobbra és nagyobbra nyílt. Annak ellenére, hogy Faroak npc volt, aki közel állt a mobbá váláshoz, egy ismeretlen, ideiglenes helyszínként kezdett el funkcionálni. Az eddig mélysötét szájban most kikörvonalazódott, mit rejtett a természetapó: egy űrbéli világot, ami valójában a szóban forgó erdőpásztor belseje volt. A kérdés és a kérlelő hang visszhangként hallatszódott ki, ahogyan a deformálódott íjászfiú a kapu túloldalán. A semmiben lebegő sziklacsoport egyikén állt, szárnyait próbálgatva, a merülés gondolatától rémült ábrázattal lefelé meredve.

by **Szophie** Hétf. Ápr. 03 2017, 19:00

Természetesen nem töprengtem túl sokáig rajta, hogy mit tegyek. Persze, azért rémisztő volt, ahogy a gyermek, akivel előbb még egymást segítettük, egyik pillanatról a másikra eltűnt - idekint ilyesmit még nem láttam. Egy pixel sem maradt belőle. Lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy még egy áldozata lett a világnak - annak a világnak, ahol egyébként ritka volt az ilyesfajta látvány. Nem ették meg csak úgy az embert a mobok, ez egy visszafogottabb hely volt, sokkal arányosabb, mint a börtön. Viszont kétségtelen, hogy ez a hely is követelt áldozatokat, még ha jóval kevesebbet is. Nagyon úgy tűnt, a mobnak itt volt a tűréshatára. Vége lett a csapkolódásnak, nem kezdte újra az őrült hajszát.
- Jól lakott. - sóhajtottam, majd megfordultam a szél irányába, és lemondóan indultam el a köd nyújtotta erdőben csupán emlékezetemre hagyatkozva. Hisz hogy segíthetnék a megkövült szörnyetegnek, ki a kisfiút megette? Ez az öreg fa már végérvényesen itt fog tombolni, amíg össze nem gyűlik egy csapat, és útra nem kelnek az erdőn át, szembenézni a vad fával. Egymagam nem sokat tehettem. Elhíresztelhettem, hogy mi történt, hátha nem jár így több kisfiú. Vagy épp ezért jár, hisz kíváncsisága hajtja a balgát. Sosem lehet ezeknél tudni. De aki elveszett, azt már kár sajnálni, hisz nem is ismertem. Még megcsillant egy kis üveg méz a szemem sarkában, és tovább indultam.
Egy lépés, baktatás, még kettő; majd egy hang ütötte meg a fülemet. A szél süvítésébe nagyon halovány, de ismerős dallam csengett: a fiú.
Pislogtam párat, mintha csak hallucinációmat akarnám eltűntetni, de nem hagyott nyugodni a dolog, így megfordultam, és a szörny óriás szájába bámultam. Egyenesen oda, ahol a sötét ürességet véltem keresni - ehelyett, megdöbbenésemre, egy komplett világ fogadott a szájban. Mint valami átjáró egy másik univerzumba. Egy újabb élet volna talán? Kinek kell még egy, így is sok volt belőle.
De a fiú.. Jó helyre került? Üzen nekem, hogy ott van? Emlékszik rám? Vagy nem is hozzám intézte szavait?
Óvatosan odalopóztam a szörny hatalmasra nyílt szájába és bekukucskáltam rajta. Óvatosan dugtam csak oda a fejem, félve, bármikor bezáródhat az átjáró, nem akartam, hogy elnyeljen.
- Segítsen... segítsen.. gítsen..sen. - visszhangzott a hang. Szívem a torkomban dobogott. Mit tegyek most? Nem akarok megint új életet kezdeni, nem akarok fává változni. Nincs szükségem szárnyakra, elég a repülésből!
De a fiú.. Elveszett kismadár.. Ugyan, hisz egy másik életben máshogyan kell boldogulnia! Az ottaniakkal.. De nincsenek is ottaniak..
Nem kellett viszont sokat töprengenem a dolgon. Azt hiszem, Vezér jobban kapisgálta a küldetés lényegét, mint én. Megérzései talán azt súgták, hogy nem lesz baj az új világban, valahogy visszajuthatunk - vagy csak meg akart szabadulni tőlem, nem tudhatom -, egy lökéssel jelezte, hogy helyes tett lenne szerinte beleesni a lyukba. Persze előtte a habzó méregital - talán fontos lehet. Legalább is ezt sugallta, hogy míg én gondolataimba merültem a hatalmas űrlyuknál, ő felszedte az italt, és felém hozta szájában.
- Jól összenyálaztad, szép mondhatom. - töröltem meg kezemet, mikor odaadta. - Gondolod, hogy be kéne mennünk? - de válasz helyett, ő már két első mancsával a fának támaszkodott ugrásra készen. Mintha csak arra várt volna, én mikor fogom meginni az itókát. No persze, mert ő pet, a fegyverem - a fegyveremnek itóka és habzás nélkül sem lesz semmi baja, mi?
- Ezt te sem úszod meg. - csóváltam a fejem, és a fele adagot a pofáját erőteljesen kettényitva gyorsan legurítottam a torkán. Vicsor volt a válasza, és morgott is volna, ha torkából nem hab bugyborékol elő hang helyett. Mielőtt a fa elnyelhette volna fuldokló testünket, gyorsan ugrottam - nem akartam eleség lenni, inkább magam fogok az új életbe lépni. Farkasom bundáját mindvégig éreztem kezem alatt, miközben "estünk".

by **Taka** Csüt. Ápr. 13 2017, 11:21

Felnéztem az égre és döbbenten vettem észre, milyen apró voltam ehhez az űrvilághoz képest. Bár rossz ténymegállapítás volt, elvégre mindenhol csak az üres égboltot lehetett látni. Akkor kezdett felmerülni apró kis fejemben az a gondolat: vajon a kinti világban is csak egy fénypont – egy mákszemnyi fénypont – lehettem-e vagy annál azért több? Lélektükreimmel a csillagtalan messzeségbe meredtem, hátha találhattam arrafele valamit, ami segített a bajomon. Lábujjhegyre álltam és úgy próbáltam elérni az elérhetetlen ismeretlent. Újdonsült szárnyaimmal akaratom ellenére verdestem, mintha azok a felbecsülhetetlen távolságra álló cél felé akartak volna repíteni. Akkor éreztem igazán a hátamra és a vállaimra nehezedő súlyt, amit az új végtagoknak köszönhettem. Felhagytam a nyújtózással, s igyekeztem tudatosan irányítani a szárnyaimat. Elsőre a fakóbarna, tollas kinövések alig akartak megmozdulni, ami kissé bosszantott. Ahhoz képest, hogy nőttek, nem igazán tudtam velük mire menni. A mesékben a főhősöknek mindig minden olyan simán ment, hogy már nem is lehetett elhinni. A valóság sokkal másabb és komorabb volt: nehezebben lehetett barátkozni és – jelen pillanatban – repülni. Azt hiszem, már megértettem, miért adtál fel ennyien ezt a küldetést: még a szárnyalásig sem jutottak el, olyan hamar feladták. A magam részéről nem akartam kihátrálni ebből az egészből, habár beismertem, el kellett a segítség. Egyedül kevés voltam ehhez az egészhez – mint a fénypont a nagy mindenségben.
Fülemet különös neszre hegyeztem. Mintha valami nagy a vízbe csobbant volna, a hullámverés hangját keltette. Körbenéztem, s pár méterre tőlem, egy másik lebegő kősziklán megláttam a lányt, a nagy fehér kutyájával az oldalán. Meglepetten mértem fel őket, hiszen a bájital – amit ezek szerint tényleg megittak – őrájuk is hatással volt. Az idegen lányt is kéregpáncél borította, ahol csontnak kellett lennie. Rajta nem szorult a ruha, mert hozzám képest lengébben öltözködhetett, ráadásul nőiesen karcsú volt. Hátából olyan nagy fekete, hollóéhoz hasonló szárnyak nőttek ki, hasonló rövidséggel, de meghosszabbíthatósággal, mint az enyémeké. Sötétbarna szarvai hosszabbak voltak: szépen íveltek, úgy néztek ki, mint a könyvbéli sárkányoknak a fejdísze. Az arcán, a bőre alatt halvány, zöld-barna erek futottak végig, amik a fagyökerekre emlékeztettek. Az átváltozással valószínűleg nekem is hasonlók boríthattak, de tükör vagy tócsa híján nehéz volt megnéznem. Pillantásom a kutyára terelődött: a csontokon végigfutó kéregpáncél, a hófehér, hosszabbá növeszthető szárnyak, és a fülei mellett kitüremkedő, agyar alakú, szürkés szarvak arra utaltak, hogy neki is jutott a varázsitalból. Megszeppenten néztem a lányra, aztán egy halvány mosoly ívelt át ajkaimon. Kockáztatott értem, nem hagyott magamra – ki ne lett volna ezért hálás? Persze, mire azt hittem, hogy miután Faroak lenyelt, egymagamban maradtam. Segítséget kértem és megkaptam – azt hiszem, csak ennyin múlott, ahogyan Jason is megmondta.
- K-köszi. – háláltam meg halk, bátortalan hangon, aztán lefelé, az alattunk elterülő erdővilág irányába meredtem. – Ti már próbáltátok ezt? A repülést. – kérdeztem, kissé határozottabban, miközben szárnyaimat újból megpróbáltam megmozgatni. A szóban forgó tagok már több hajlamot mutattak a parancsra való mozgolódásra, de nem hittem, hogy ez elég volt a sikláshoz. Még több erőre volt szükségük.

by **Szophie** Pént. Május 05 2017, 16:45

Landolásunk pillanatában nem rögtön jutott el az agyamig, hogy akit magam előtt látok, az a fiú. Első ránézésre egy mobot láttam benne, így védekezően pattantam fel hirtelen, s újonnan nőtt szárnyaim miatt rögtön egyensúlyomat is vesztettem. A föld helyett, szerencsémre vagy sem, farkasomra estem, aki nyüszítve roskadt össze alattam. Mire újra feltápászkodtam, már nagyjából realizáltam a helyzetet - mindannyian szárnyas földelfekké fejlődtünk - vagy valami hasonlóvá. No persze, magamat nem láthattam, de éppen elég volt farkasom is, hogy kitörjön belőlem a nevetés. Mókásan nézett ki újdonsült szárnyaival.
- Mintha egy tyúk-farkas hibrid lennél. - nevetgéltem, melyre ő csak egy megvető morgással felelt. Közben a fiú is felocsúdott meglepődöttségétől - mert biztosan az volt neki, hát hogyne volna, ha így átalakultunk mindannyian. Szavaival visszazökkentett a küldetés menetébe.
- Akkor köszönd, ha már vége. - vetettem oda neki, miközben tekintetemet körbefuttattam a különös világon, ahova kerültem, próbálva kiötölni, hogyan is tovább.
- Lényegtelen, hogy repültünk-e, vagy sem, ha valaha is lett volna küldetés, melyben szárnyat növesztve repültünk, az is bizonyosan más lett volna, mint emez. Más programozó, más küldetés, más megoldások. Ahogy az egyszerű gyűjtögetős küldetések is mindig más úton haladnak, más dolgainkat mozgatják meg, úgy minden alkalommal újra fel kell fedeznünk a környezetet és a lehetőségeinket, és újra meg kell tanulni a mechanikát egy-egy újabb küldetésben. Még a repülést is. A küldetést létrehozó elképzelésétől és megvalósításától függően. - Már ha az ember valóban hisz a kint és a bent különbözőségében. - tettem volna hozzá, de nem volt szokásom ilyesmivel rémítgetni az embereket, arra mér rég rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb átlagos játékos hiszi, hogy ez a bent, és van egy kint. Egy kisfiút pedig pláne nem fogok ilyesfajta eszmékkel fárasztani. Most sokkal fontosabb, hogy végigjátsszuk ezt a feladatot és megkapjuk érte a jutalmunkat. Egyértelműen a szárnyait próbálgatta, és ha már megkaptam őket én is, hát miért is ne kamatoztatnám a képességet, már amennyiben valóban használhatóak ezek a végtagok.
- Vezér.. mit szólnál, ha a hátadra ülne a fiú, és nekifutva próbálnátok meg repülni? - vetettem fel az ötletet, ami először eszembe jutott.
- Biztosan nem. - jelentette ki határozottan, és hogy ezt nyomatékosítsa, elheveredett a földön, hogy véletlenül se lehessen a hátát használni.
Felsóhajtottam. Hát akkor nincs más, csak a saját próbálkozás. Pedig a madaraknak sem két perc ám ezt megtanulni, ha nincs honnan leugrani, akkor meg pláne.
Becsuktam a szemem, és megpróbáltam összpontosítani. Elképzelni azt a szervemet, amely sosem volt azelőtt, elképzelni a létezését és használni. Gondolattal irányítani, mint a karjaimat vagy lábamat. Megpróbáltam barátkozni a létével, az érzésével, hogy hozzám tartozik.

by **Taka** Hétf. Május 08 2017, 22:23

Egy fél pillanatra azt hittem, a jókedvet nem csak a kutyájának, de nekem is tartogatta, de tévedtem. Kissé fagyosnak, ridegnek tűnt, mire a számat kissé lekonyítottam. Nem vétettem semmit ellene, csupán megköszöntem, hogy nem hagyott magamra ebben a kulimászban. Egyszerűen negatívnak és lelombozónak adta elő magát ezzel az egésszel, amit nem tudtam hova tenni. Grimaszoltam egyet, aztán tekintetemet elvontam a lányról. Csendben végighallgattam magyarázatát a küldetések lényegéről, de valójában jó, ha annak a felét sikerült megértenem. Szemöldökömet felhúztam, karjaimat ölnél keresztbe fontam, s enyhén oldalra billentettem fejemet, tudtára hozván értetlenségemet. Inkább nem hoztam szóba, hátha ezzel is magamra haragítottam volna a lányt. Elfordultam, s újdonsült végtagjaim megmozgatásában tettem kísérletet. Halványan elcsíptem az idomár és az állata közti párbeszédet. A kutyus szemlátomást nem díjazta az ötletet, miszerint hátasként magára vesz és lesiklik az alattunk elterülő fél-bolygóra. Nem csodálkoztam, hogy amilyen a gazdája, olyan az állata alapon, hasonló gorombasággal hozzá az egész helyzethez.
- Odakint nem volt vele gondod… – jegyeztem meg halkan, egyszerűen. – Most mi bajod lehetne belőle? – A kérdést inkább sértésnek szántam, semmint olyannak, amire konkrét választ vártam. A kutyus csak fogta magát és lefeküdt a hátsó felére, mintha nem lett volna több dolga. Ha válaszol, ha nem, nemtörődöm vállrándítással hátat fordítok, s tovább próbálkozok a levegőbe emelkedéssel.
Pillanatról pillanatra jobban ment a szárnyak mozgatása, de nem voltam abban biztos, hogy elég lesz a repüléshez. Ha csak a siklás ment, akkor is tennem kellett egy próbát – legalább rábizonyíthattam, nem voltam teljesen magatehetetlen. Oldalpillantással figyeltem, ahogyan a lány önmagába zárkózva próbálkozott hozzám hasonlóan az új végtagok megszokásával a magasba emelkedni. Itt volt az alkalom, hogy bizonyíthassak: elkezdtem futni. Átugrottam egy másik sziklára, majd onnan lebuktam, mintha csak víz alá merültem volna. Halk sikkantással zuhantam, amit szárnyaim kitárásával próbáltam lefékezni. A sebesség szépen fokozatosan lassult, s ahogyan az újonnan kölcsönkapott végtagokat evezőként mozgattam, az irányt is úgy tudtam változtatni. Az alattam elterülő héj is sokkal közelebbinek és megcélozhatóbbnak tűnt, mint ahogyan azt először gondoltam. A látványra nem tudtam nem mosolyogni. Úgy éreztem, végre valami tényleg sikerült – vagy csak úgy hittem? Valami szörnyű üvöltés hangja szakította meg a végtelen űr békés csendjét. A hang forrását ugyan elsőre nem találtam meg, de úgy láttam, egy áttetsző teremtmény tekergett körülöttem. Talán egy kígyó volt, csak annál hatalmasabbnak és részletesebbnek tűnt. Mintha a hátából kinövő további farkak – vagy csápok – segítették volna a repítésben. Az áttetszősége miatt ezen és a kékellő szempáron kívül nem tudtam mit kivenni a lényből. Még az indikátorát sem láttam. Lehet, nem is volt ártalmas, de éreztem, hogy ettől a valamitől félnem kellett. Viszont abban a helyzetben mást nem tehettem: a test gyűrűjén belül, körkörösen lejjebb és lejjebb ereszkedtem. Egy dolog biztossá vált: már nem volt visszaút.

by Ajánlott tartalom