Ködbe Veszett Erdő

Bár a helyzetem elég kilátástalan volt, legalább nem egy szép nagy adag lócitromban landoltam, az igazán elkeserítő lett volna. Itt viszont csak egy kicsikét beszorultam és közben kaptam levegőt így nem, volt olyan borzalmas, csak egy kicsit. Az más dolog, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a szégyenemben bár ez ekkor elég rossz szóhasználat. De azért lehetett volna sokkal rosszabb is, például ha egy rakás dühös méh közé pottyantam volna. Ha bár nem érezhettük a fájdalmat attól még elég kényelmet lehetett volna. Volt még pár elképzelésem azonban ezeket inkább nem osztom meg veletek, így a legjobb mindnyájunknak.

Igaz, hogy zavart az a kis potya utas az alfelemen, de jobban féltem azoktól a vadaktól, akiket egyelőre még nem érzékeltem. Kissé kétségbe eshettem ugyanis minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy minél előbb kiszabadulhassak. Közben fölöttem lehetett valami akció, igaz, a föld réteg miatt gyengült a hallássom, de meg voltam győződve arról, hogy valaki sikított. Eztán a fenekem megszabadult a fölösleges nyomástól, ami azt jelentette, hogy valami volt kit rajtam kívül. Ettől az apróságtól olyan dezsavű érzésem támadt mintha már történt volna velem valami hasonló. Mint mikor megvakultam és attól rettegtem, hogy kitől esetleg mitől származnak a lépésnek hangzó apró zörejek.

Valaki kiszélesítette a nyakamnál a lyukat, aminek köszönthetően sikerült kiszabadulnom. Az első szippantás a szabad levegőn és máris sokkal jobban éreztem magamat. Gondolom, senkit nem lep meg, ha azt mondom ismét az a szótlan kislány mentett meg. Kissé furcsálltam, hogy a papírjával ismét bemutatkozott.
- Tudom már mondtad, vagyis azt hiszem. Köszönöm a segítséget. K1. - mutattam magamra.
Ezúttal nem vettem ki a kezéből a papírt, hogy írás közben beszélhessek hozzá. A testét vörös pixel csíkok tarkították ezért elővettem a menümet és a kezébe nyomtam egy kisebb életerő visszatöltő itat.
- Tessék. – mondtam röviden.

Mivel ez a szegény szerencsétlen az én hibámból sérült meg úgy tartottam az a legkevesebb, ha segítek neki a gyógyulásban. Lehetséges, hogy az balszerencséje szabadította ránk a sertést vészt, de azt már korábban kiveséztük. Lenyitottam a menümet és elkezdtem benne kotorászni ugyanis tisztán emlékeztem, hogy volt valahol néhány életerő visszatöltő ital. Elég nehézkes kimondani, adhattak volna neki egy sokkal rövidebb nevet is. Némi keresgélés után sikerült rá találnom a keresett dologra és ki is vettem. Ám amikor át akartam nyújtani a lánynak ő visszautasította, ráadásául hátrébb is lépett, aminek következményében borult egyet. Nem igazán értettem, hogy mi kifogása lehetett, talán bennem nem bízott. Az is lehet, hogy szégyenlős volt, és nem mert ajándékot elfogadni. Nekem is volt ilyen időszakom, de egy idő után, már ha vendégségben voltam elfogadtam a felkínált ételt vagy italt. Nemcsak azért, hogy a hasamat megtöltsem, hanem mert így nem sértem meg a vendéglátómat.  Egy kis ideig nagy kerek szemekkel bámultam a vörös nedűt majd hirtelen a fejemhez kaptam.
- Biztosan ez túl kicsi.
Szerencsére mindig is egy spórolós ember voltam ezért akadt pár ilyen lötty a tarsolyomban vagy ezúttal egy nagyobbat vettem elő. Ekkor jöttem rá, hogy megfeledkeztem az esésről ezért odanyújtottam neki a karomat, hogy segítsek felkelni. Ez után a kezébe nyomtam ezt az erősebb gyógyitalt, hogy begyógyuljanak a sebei.
- Nekem van bőven. – valójában nem akartam magamra pazarolni ilyesmit, tudtam begyógyul magától.


Addig nem voltam hajlandó semmit sem csinálni, amíg meg nem issza az utolsó cseppig. Mikor megkérdezte tőlem, hogy tudok-e egy utat kissé komoran, de határozott hangon válaszoltam.
- Nem.
Szerencsére nem is volt erre szükség ugyanis beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet a távolból és úgy tűnt közeledik felénk. Kis idő múlva kiderült egy férfi és egy nő társalognak így hát még jobban hegyeztem a fülemet. Nagyon j kedvük volt bizonyára egy pár lehettek, ezt alátámasztotta az a tény mikor megláttam őket egymásba karolva jártak. Abból a pár szóból, amit sikerült kivennem úgy tűnt ők is a városba tartanak, ami pont kapóra jött nekünk.
- Menjünk. - szóltam a lánynak majd elindultam a párocska után.
Igyekeztem azt a látszott kelteni mintha mi is tudnánk az irányt és egyáltalán nem tévedtünk volna el.

Ez a lány amennyire apró pont olyan makacs is volt, egyszerűen nem tudtam dűlőre jutni vele. Akármit kínáltam neki ő nem volt hajlandó elfogadni, pedig nem kértem érte sok, mondhatnám semmit. Csak kellett, hogy annyi esze legyen, a sérülések ellen be kell venni az orvosságot, ezt minden gyerek ismerte. Fel lehetett volna hozni azt, hogy rendkívül rossz az íze, viszont ez ebben a formában nem volt igaz. Az is meglehet, hogy csak én nem voltam neki szimpatikus, bizonyára nem kedvelte a vörösöket. Ha ez tényleg igaz lett volna az nem lett volna valami szép ettől a kislánytól, de egyelőre ennyi elég is a politikából.

Említettem volt, hogy csevegés ütötte meg a fülemet, de jó alaposan. A hangokból arra is rájöttem, hogy egy gerlepárral van dolgunk ezért elindultam utánuk hátha a segítségünkre lehet. Egy darabig mentem majd valamiért olyan egyedül éreztem magam, hamar kiderült az is, hogy miért gondoltam ezt. Sehol sem volt a szótlan kislány, vagyis jött csak egy kicsikét lemaradva ezért megálltam és mikor beért tovább indultam. Miközben várakoztam szemmel tartottam a szerelmeseket, nehogy eltűnjenek. Hogy honnan tudtam róluk, hogy szerelmesek? Hát kérem szépen ennél mi sem egyszerűbb jó orrom van az ilyesmihez, mondhatni szagról megmondtam melyik pár és melyik nem.

Kicsit furcsának tartottam, hogy a kis hölgy nem tanácsolta nekem, hogy kérdezzük, meg merre kell menni, ugyanis a nők szeretik ezt gyakorta mondogatni. Nem mondom azt, hogy tudtam merre kell menni, mert nem tudtam, de nagy eséllyel az előttünk haladók tudták. Kissé megalázónak éreztem, ha oda mentem volna hozzájuk, mint egy turista és útbaigazítást kértem volna. Egy darabig mentünk teljes csendben majd a távolban fényeket véltem felfedezni, ráadásul egyre több ember tűnt fel egyikük messzebb volt másuk meg közelebb, bizonyára mind ugyan oda tartottunk. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy jó irányba halad-e a város feléén meg kurtán bólintottam és a fények felé mutattam. Ahogy egyre közelebb értünk úgy erősödött bennem a remény, hogy ez a város az a város, amelyeket kerestük. Már csak egy kis időt kellett eltűrnie engem és végre megszabadulhatott tőlem. Habár néha mintha aggódott volna értem tisztán éreztem valami oknál fogva irritálom. De nem bánkódtam nem olyan családból származtam, ráadásul volt elég barátom már, nem kellett mindenkinek kedvelnie engem.

Nem csoda, hogy én vettem észre elsőként a távoli fényeket, mert sokkalta magasabb voltam, mint ez a pöttöm kis védő angyal. Azért egy csöppet csalódtam benne, hisz ajándékot nem illik visszautasítani, mondhatom úgy is, hogy modortalanság. De nem erőszak a disznótól, mégsem foghattam le és önthettem le a torkán a gyógyító nedűd. Bár meg volt az esély arra, hogy sikerrel járjak, mert külsőre erősebbnek tűntem, mint ő. Viszont már rég megtanultam, hogy ott a külsőségek egy fikarcnyit sem számítanak. Egy bizonyos szinten hiába néz ki olyan pirinyónak az a nyúl, ha közben meglett kalandorokat harap ketté. Nem szóltam erről egy árva szót sem ugyanis hálával tatoztam neki, amiért segített nekem mikor nem láttam.

Szép lassan bandukoltunk és közben nem történt semmi érdekes, ami egyben jó, de kissé elszomorító is. Illetve egy valami mégis történt, de ez egy igen apró dolog volt. Silence annyira belelkesült a város közelgésétől, hogy egy kissé előre sietett, de azért a közelemben maradt. Egyre jobban elhatalmasodott felettem az az érzés, hogy láttam már ezt a lányt, vagy nagyon hasonlít valakire. Abban a pillanatban szinte villámcsapásként ért a felismerés, ötön tudtam miért éreztem így magamat. Egy kicsikét sajnáltam, hogy nem jutott egyből az eszembe ugyanis ilyesmit elég nehéz elfelejteni. Mikor így előre sietett rájöttem pont olyan, mint egy aranyos kis kutya azt hiszem si-cu-val tudnám azonosítani. Azok is sétáltatásnál hajlamosak voltak előrébb szalad, de akkor legalább volt egy póráz, amivel visszahúzhattam, ám akkor nem állt rendelkezésemre ez a felettébb hasznos eszköz. Amint a kapuhoz értünk pöttömke kissé megijedt, de nem tudtam mi lehet a gond.

Amint oda értem mellé azonnal rájöttem, hogy a tömeggel lehet gondja, engem is meglepett, hogy ilyen sokan vannak. Várhatunk volna, míg elül a tömeg, de úgy határoztam kipróbálok egy vadonatúj módszert. Azelőtt még sosem volt módon megkísérelni és azt sem tudhattam, hogy sikerrel fogok járni. Tölcsért csináltam a kezemből és jó hangosan elüvöltöttem magamat akárcsak a malacoknál.
- Emberek, mozgás! – és lásd csodát kettéváltak pont, mint a Vörös tenger.
Úgy tettem mintha ez teljesen természetes lenne és intettem a picurkának, hogy jöjjön utánam, szabad a pálya.

Mikor beértünk az a csöpetnyi kislány megkérdezte tőlem, hogy hogyan csináltam az előbb és én erre nem is tudtam hírtelen, hogy mit is kéne felelnem. Mi is történt elég nehéz megmagyarázni, mert magam sem értettem, de volt pár elméletem, de nem csak engem kell számba venni, hanem a tömeget is. Játék ide vagy oda bennük is megszólalt az ősi ösztön, miszerint ami hangos az veszélyes is. Ezért hát az ácsorgó csorda azon nyomban szétszéledt akárcsak a gazellák mikor megijednek. Ezt az elméletet az is alátámasztotta miszerint nem volt semmiféle okuk arra, hogy nekem ott azon a szent helyen szót fogadjanak. Nagy eséllyel volt legalább egy, ha nm több személy, akik jóval erősebbek voltak, mint én. Mégis nagyon nehéz leküzdeni a régi berögződéseket a szokásokat. Az az utcán sétálva dudaszót hallunk azon nyomban félre ugrunk, mert nem akarjuk, hogy elüssenek, ez is valami hasonló lehetett. Hogy az emberek sugdolóztak a hátam mögött nemes egyszerűséggel nem foglalkoztam vele. Ez is azt mutatta, hogy megrémültek tőlem, mert csak ugatni voltak képesek, harapni nem.

Annyi gondolat kavargott a fejemben és nem tudtam, hogy melyiket is adjam elő. Sosem voltam valami jó a magyarázásban, a vége mindig rosszul sült el. Ott volt az a fickó, akivel egyszer egy kocsmában vagy hol csevegtem azt hiszem Oizirisznek hívták. Ő egyből tiszta vizet öntött volna a pohárba és bátorságot a lelkébe. Végül aztán vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Én sehogy csak hallgatok az ösztöneimre és nem szabad gondolni a következményre csak csinálni kell. De van egy módszer. –ezzel intettem, hogy jöjjön oda az egyik házhoz.
Nem volt oka megrémülni ugyanis még mindig a nyílt utcán voltunk ahol mindenki láthatott bennünket. Szembe álltunk az üveggel, hogy láthassuk a tükörképünket én pedig mögé álltam.
- Tudod mit látok. Büszkeséget. Erőt. Egy vagány látok, aki a pimaszságot nem tűri el. Ugyan ezt látom benne is. Mond csak ki, jól fog esni. Vagy írd le.
A mérete egyáltalán nem számított volt olyan vadmacska, ami kicsi volt, de ha felbosszantották szétcincált egy egész embert. Benne is megvolt a lehetőség, de ha ő nem hisz önmagában, akkor én tehetetlen vagyok, ahogy mások is. Csak az ajtót mutathattam meg neki azon már neki kellett átlépnie.
- Az is segít, ha egy kicsit morcosan nézel magad elé. Ráncold össze a homlokodat. Próbáld meg veszteni valód nincs.

Sosem voltam valami jó a tanács adásban, sőt nem is olyan régen még én is olyan szerencsétlen voltam, mint ez a leányka. Jó, persze nem ennyire, de azért alkalomadtán én is el voltam kámpicsorodva. Aztán történt egy s más és igyekeztem meggyőzni magamat, hogy ki is vagyok valójában. Az az én az igazi, amelyik vagy két méter magas és határozott vagy amelyik nyúlbéla és egy gyárban gályázik. Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenségnek és megpróbáltam tanácsokat adni egy rászorulónak. Nem tudtam miket is hordok össze meg vissza nem is igazán gondolkodtam. Megpróbáltam azokból a filmekből illetve műsorokból idézni, amik hasznosnak tűnhettek. Arra akartam rávenni, hogy kimondja, hogy erős, mert először neki kell elismerni, ezt tanítják az önismereti kurzusokon is. Egy másik filmben halottam ahol a magabiztos emberek ezt mondogatták. „xy- vagyok, nagyszerű vagyok, csodálatos vagyok, engem mindenki szeret.”

Az ő esetében ez egy kicsikét komplikált volt, mert nem elég, hogy nem volt önbizalma még a hangját sem szerette használni. Tőlem nyugodtan elővehette volna a füzetét az is jó lett volna. Ehelyett a grimasszal próbálkozott majd elment a kedve és szó szerint magába roskadt.
- Sosem fog sikerülni, ha rögtön az elején feladod, különben is nagyon jól haladtál. Azt hiszed nekem könnyen ment az elején mikor mosolyogni akartam? Hát nem. Nézd csak meg valahogy így ment. - olyan képet vágtam mintha egy citromba haraptam volna, miközben egy hónapos zoknit szagoltam. - Az emberek azt hitték rólam, hogy rohamom van. Ma meg már nagyon jól megy.
Reméltem, hogy ezzel ki tudok belőle sajtolni legalább egy kis mosolyt.
- Ismétlem nem volt rossz. Mint egy ördögi kis cirmos. Láttad már a Pindur pandúrok rajzfilmet? Amerikai: Három pici kislányról szól, akik nap, mint nap szuper erejükkel megvédik a várost, és habár tudnak repülni mégis csak kislányok, tele gonddal, ennek ellenére szembe néztek a veszéllyel. Próbáld meg még egyszer a kedvemért. Ha felállt ismét mögé álltam és adtam az előző instrukciókat de finoman megnyomtam az arcát, mit hol kell csinálni.
- Képzeld azt, hogy valaki el akarja venni a sütidet. Gyerekkoromban ezt szoktam tenni. Néz morcosan. Száj lebiggyeszt, homlok ráncol, és belül képzeld el, hogy valamit rosszat csinálsz vele.

Ez a lány valami elképesztő volt még hasonlóval sem találkoztam az életem során pedig láttam pár furcsaságot, de ilyet, mint ő, nem. Bármit mondtam neki mindig az ellenkezőjét csinálta. Azt kértem legyen morcos és dühös ráadásul olyan egyszerűen beszéltem, hogy még ő is megértse. Pont úgy viselkedett, mint a pár hetes kutya kölyök, aki csak annyira volt képes, hogy megrágja az ujjamat. Az is lehet, hogy az egészért én voltam a felelős, mint említettem nem pszichológusnak tanultam.  Azok képesek belevájkálni az emberek agyában és megoldani a problémájukat. Annyi ember volt a tv-ben aki ilyen önismereti tanfolyamokat tartottak meg egy rakás könyvet adtak ki. Én persze nem vettem meg azt a szemetet ugyanis jobb dologra is el tudtam költeni a pénzemet, például ételre meg számlákra.

Szóval ott álltam egy azzal az ostoba elképzeléssel a fejemben, hogy képes leszek a lány vágyát teljesíteni. Úgy tűnik, mint mentor kudarcot vallottam, egy valódi csődtömeg voltam. Miután egyik trükköm se vált be legszívesebben leugrottam volna arról a nyavalyás lebegő szikláról. Nagyon idegesített, hogy ennyire tehetetlen vagyok meg az, hogy nem képes követni az utasításaimat. Azonban egy dologra rájöttem, mégpedig valami megváltozott, mert hozzá ért a számhoz. Tudom, hogy egy harapásnak nem lett volna következménye, viszont ez is nagy bátorságra vall, kivéve, ha fogorvos mert azoknak ez rutin. Megpróbálta megmutatni nekem, hogyan is kell mosolyogni, de ebből miután elengedte az arcomat egy székrekedéssel küzdő nyugdíjas ábrázata maradt. Egyikünknek sem adatott meg a siker élmény, nagy sajnálatomra.

- Azt hiszem, én rontottam el a dolgot most már kezdem megérteni, hogy széllel szemben próbáltam, vagyis árral szemben akartam haladni. Te magabiztos akarsz lenni nem pedig üvöltözni. A kettőnek nincsen az égadta világon semmi köze egymáshoz. –ezzel átküldtem neki egy felkérést legyen a barátom. - Ha szükség van, hogy valaki üvöltsön, szólsz nekem és én leszek a te hangod. Te pedig mosolyogni fogsz helyettem, Szerintem ez egy remek üzlet, jó kis csapat lennénk együtt. Két fél tán kitesz egy egészet.
Ezzel odanyújtottam a kezemet, hogy rázza meg hisz az arcomhoz is nyúlt ez nem lehetett rosszabb.

Úgy tűnt végre sínen vagyunk, sikerült megértetnünk magunkat egymással. Bár az egészről én tehettem, mert valami oknál fogva azt hittem, hogy ő hangos akar lenni, vagyis szétkergetni az embereket. Ez egyáltalán nem igaz talán nem is lenne képes. Úgy kell az embereket elfogadni amilyenek, mert az a természetünk megerőszakolása lenne. Nem értettem, hogy eddig , hogy maradt életben agresszió nélkül, de ez nem is volt olyan fontos abban a pillanatban. Különben is mondhatok bármit egy szörnyetegnek azt egy pillanatig sem foglya meghatni, ha arra van beprogramozva, hogy mindenkit támadjon meg. Nem mintha gonosz lenne csak a teremtői ilyenre alkották meg és kész, neki beleszólása a dolgokba egy hangyányi sincs.

Egy western filmből rémlik, két fajta módon lehet nézni az ellenfélre egyik a morcos a másik pedig a vidám, mint aki meg van róla győződve, hogy ő a jobb. Úgy tűnt, hogy ennek a kislánynak az utóbbi fog illeni a stílusához, de nem kezdtem bele a magyarázkodásba, mert csak összezavartam volna mindent. Örültem annak, hogy közös nevezőre jutottunk és végre kicsit eltereltük a témát. Érdekes volt látni, ahogy az arca egyre vidámabb és vidámabb lett és mikor azt hittem az örömet nem lehet már fokozni, ő rátett még egy lapáttal. Gyorsan elfogadta a felkérésemet így azon nyomban felkerült a barát listámra, de valami azt súgta erre nem volt szükség. Jelleméből adódóan bizonyára egy tucat barátja lehetett, akik bármikor boldogan álltak a rendelkezésére. Ez kicsikét fúrva volt számomra, tekintve, hogy a gyógyitalt, amit adtam nem akarta elfogadni. Ott álltam és vártam, hogy fogja meg a kezemet és rázza meg, ezzel szentesítve a közöttünk lévő szerződést. A barátok addig nem barátok, míg legalább egyszer nem ráztak kezet, ez amolyan íratlan törvény volt. Addig nem mozdultam el onnan, amíg el nem fogatta a kezemet majdnem mind egy élő szobor. Nem szóltam, nem panaszkodtam, még grimaszokat sem vágtam, csak vártam. Végül aztán sikerült valamit kinyögnöm válaszul az írására amit már kezdtem megszokni.
-Úgyszintén.

Nem tudom mi lehetett a gond, de nem volt hajlandó velem kezet fogni, sőt még rá sem nézett. Nem értettem mi lehet vele a gond, hisz korábban még az arcomat is megfogdozta, hogy megmutathassa, hogyan is kell normálisan mosolyogni. Ez egy kicsikét rosszul esett, na, jó elég rosszul, de nem állhattam le vele vitatkozni, mégis csak én voltam a felnőtt vagy valami olyasmi. A vérnyomásom is visszasüllyedt a normális értékre így nem volt okom a panaszra ezért visszahúztam a kezemet és csak magamban bánkódtam. Valamit firkált a füzetére és belenyomta a kezembe, bizonyára azért, hogy olvassam el. Megköszönte, hogy olyan sokat segítettem neki, bár ez nem volt igaz, mert ő megmentette az életemet nem is tudom már hány alkalommal. Ezek szerint nekem kellett volna megköszönnöm az ő közre működését nem pedig fordítva. Az is oda volt írva, hogy holnap várhatóan nehéz napja lesz, ezért korán le kell feküdni. Azon nyomban felfogtam mit is kíván tőlem ezért visszaadtam a füzetet és elbúcsúztam tőle.

Ez volt az első alkalommal, hogy egy ilyen apró lánnyal randevúztam, de nem az utolsó. Addig néztem ezt a szépséget, amíg el nem tűnt az épületek között. Én is reméltem, hogy fogunk mi még találkozni, de azt kívántam, hogy legközelebb ne legyen ilyen fárasztó. Azonban azt sem zártam ki, hogy én sem voltam egy könnyű eset.
~Szegényke olyan félénk és törékeny.~ gondoltam magamban.
Ezek a szavak beindították a memóriámat mintha olvastam volna valami ilyesmit egy dossziéban. Ekkor ugrott be valójában hol láthattam ennem a lánynak a képét, az apjától kaptam mikor arra kért találjam meg és vegyem a szárnyaim alá. Több hónapig kerestem mindenféle eredmény nélkül majd váratlanul egyszer csak az ölömbe pottyant. Megtörtént az első kapcsolat felvétel és meg kell mondjam bizakodóan éreztem magamat. Annak ellenére, hogy egy törékeny virágszálnak látszik nem loholt a nyomába egy testőr csoport, mégis életben tudott maradni. Ha ez nem lett volna elég még állása is volt, ami azt illeti elfoglalta magát. Egyelőre nem kívántam felfedni magamat pusztán a háttérből akartam rá vigyázni, mint egy árnyék.

Alig pár órája, hogy visszatért az elejtett nyúllal, már ismét egy vadászatra indul. Igazából nincs különösebb oka, azon kívül, hogy a tegnap éjjeli kút takarítást követően délig aludt, majd jobb ötlete nem lévén vadászatból próbálta megszerezni napi betevőjét. Ami a hosszú várakozástól eltekintve igen sikeresnek bizonyult, ellenben a szerencsétlen nyúl legyilkolászását követően, a konyhai elkészítés minőségi rátája, a zérushoz közelített, méghozzá alulról. Kése nem lévén a hús előkészítését a gamával próbálta megoldani, aminek az lett az eredménye, hogy egy nyálkás maszat lett az egész. Ezt egy gallyból faragott rögtönzött nyársra szuszakolta fel, majd az egészet a tűz fölé tartotta. Kis idő multán a nyársra tűzött maszatból baljós fekete füst kezdett felszállni, és mire Takada levette a tűzről, már csak egy marék elszenesedett valami maradt az egészből. ~Végül is az aktívszén jó a hasmenésre… lehet, hogy elkéne tennem, ha továbbra is így megy a főzés ki tudja mi lesz az eredménye…~

Kedve nem volt visszamenni a második szintre, így a fogadóst kérdezte meg, hogy mit ajánl. Ez azonban számára meglepő módon nem vezetett eredményre. Naná, hogy nem, melyik fogadós rontja az üzletét azzal, hogy elmondja a fizető vendégének, honnan tud ingyen kaját szerezni. Mindenesetre csalódottságának hála elővette a kis kézikönyvet, és utánanézett a vadászat címszó alatt. ~Mondjuk talán ezzel kellet volna kezdeni már tegnap is…~.
A leírásban talált egy érdekes részt, ami azt taglalja, hogy bizonyos műveletek végrehajtásával úgynevezett ’Teljesítményeket’ végez el, aminek különböző jutalmai vannak. Mivel tökéletesen tisztában van helyzetével, és hogy még egy olyan jutalom is számít az Ő esetében, ami más szempontjából elhanyagolható, vagy tökéletesen értéktelen. ~Ha a jutalom, egy száraz kenyércsücsök, én már akkor is előrébb vagyok~ gondolja, miközben szokásához híven egykedvű érdektelenséggel baktat az úton.
Az általa kiszemelt Teljesítmény, amit most próbál megoldani nem tűnt bonyolultnak, 24 óra leforgása alatt vadásszon vagy halásszon három alkalommal. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Takadát elfogta a harctéri lendület, és úgy gondolta megpróbál két legyet ütni egy csapásra. Kinézett ugyanis egy másik Teljesítményt is, ami azonban már okozhat némi meglepetést. Le kell vadásznia valami miamanót a harmadik szinten. Ugyan fogalma sincs milyen állat lehet, de nagyon reméli, hogy jó ízű, ha már a nyúl a kukában végezte. Szóval ez az izé a harmadik szinten elég veszélyes környéken tölti napjait, így nem kis kockázatot vállalt, de persze azért bebiztosította magát, mivel már tudja mire is használható az a kristályizé, így szépen bekészítette kéz közelbe, hogy ha pánik van, rá tudjon tenyerelni, mint egy vészleállítóra.

A vadászat szempontjából a tökéletesen érdektelen ám biztonságos mezőket elhagyva, elérkezik az aggasztó homályba burkolódzó erdőséghez. Mivel a lopakodás, és az osonás nem az erőssége, csak abban bízhat, hogy a szerencséje az útjába sodor egy vak és süket szőrizét, amit könnyedé agyoncsaphat. Persze azért igyekezett ő úgy mozogni, hogy ne keltsen túl nagy zajt, a láthatósággal nem volt probléma, mert az itt gomolygó köd nem csak a vadakat takarta el, hanem őt is. Óvatosságra már csak azért is szükség volt, hogy még időben észlelje a számára veszélyes lényeket és lehetőleg elkerülje nagy ívben. Szintén a könyvben olvasta, hogy a szörnyeknek van valami agrozónája vagy mi a nehézség, amin belül kell lenni ahhoz, hogy rátámadjon az emberre. Ez a zóna a játékos és a lény közti szint különbséggel fordítottan arányos, vagyis egyenlőre ő nem nagyon alapozhat erre, ezért is kell a kristály.
Az erdő nyomasztóan telepedik rá, miközben próbál a ködön át felfedezni valami ehetőt, és ez alatt nem a szamócára gondol. ~Nos aligha lesz a kedvenc helyem…bár, ha kevesebb nedvesség, és több napfény lenne…~ epéskedik magában, enyhítve a pattanásig feszült idegeinek állapotát. Mert nem elég csak arra figyelnie, hogy ne ’fusson’ bele valami nem kívánatosba, még arra is komoly figyelmet kell szentelnie, hogy merre halad, mert ügye nem hátrány az, ha az ember a vad elejtését követően, haza is tudja vinni azt. Annak pedig elengedhetetlen feltétele, hogy tudja merre van az a haza.
Hirtelen meg áll. Valami mozog a ködben. Lekuporodva vár, miközben szeme majd kifolyik az üregéből az erőltetés miatt. ~Ohohho, lassan hátrálunk, csak lassan…~, a ködön átsejlő alak elég nagydarabnak látszik ahhoz, hogy a harcművész ne akarjon vele találkozni. Nagyon óvatosan és lassan visszafordul, és amikor visszaérkezik ahhoz a fához, aminek az oldalán az a fura koi formájú korhadás van, elfordul jobbra megy 150 lépést és akkor fordul ismét irányba, hogy tovább haladjon.
Szerencséje úgy tűnik kitart, mert a „nem akarom tudni milyen szörny volt az” lény vonalán túlhaladva, ismételten lát valamit mozdulni a ködben. Ez viszont jóval kisebb, már szinte ideális méretű. A kissé feltámadó szel felkavarja a ködöt, és a körülötte álló fák fájó nyikorgással hajolnak meg alatta. Ezt a pillanatot választotta Takada, hogy támadásba lendüljön. A gama halk sziszegéssel lendűlt előre, mint egy lasszó, melynek másik vége, a súly a harcművész baljában maradt. A fegyver célba talált, és az árny tompa puffanással dől le a földre. Az öreg oda ballag és lenéz…
– Ebből sem lesz vacsora. – konstatálja rezignáltan.

//Borz//