Ködbe Veszett Erdő

/K1 Silence/

A jó harcos más kárából tanul a rossz pedig a sajátjából, vagy ha nincs szerencséje, akkor meghal, de az ilyenekre nincs is szükség. Minden egyes kalandom, küldetésem és összecsapásom során egy új ismeretet sajátítottam el. Ezúttal azt sikerült megtanulnom, hogy a túlzott magabiztosság káros lehet az egészségre, mármint az enyémre. Idekerülésem óta nehézkesen, de sikerült néhány szinttel feljebb lépnem így azok a szörnyek, akik eddig kellemetlenséget okoztak akár már csak távoli emlékek. Úgy véltem nem lesz semmi gond, ha a harmadik szintre megyek egy kicsit gyakorolni és egyedül. Kicsit gonosznak hangozhat, de már kezdtem unni, hogy akibe csak belebotlok, mind segíteni akar. Végre el kellett kezdenem a saját lábamra állni és eldönteni merre is haladok tovább.

Épp néhány szörnnyel viaskodtam méghozzá, úgy, hogy nem is használtam a pajzsomat ugyanis nem tartottam szükségesnek. Első napomon az íjász azt mondta mindig legyek résen, akkor viszont megszegtem ezt a bizonyos szabályt. Vagy hatan vettek körül én pedig egyiket a másikat iktattam ki méghozzá egyetlen csapással. Élveztem, hogy ezúttal nem én húztam a rövidebbet és elláthattam valakinek a baját, még ha csak egy gép által irányított lény is az illető. Mikor éppen az utolsó előttihez akartam fordulni az váratlanul a szemembe karmolt és elsötétült előttem a világ.
- A francba! Hogy rohadnátok meg!– kiáltottam.

Fájdalmat nem éreztem, de a korábbi magabiztosság helyére félelem költözött. Hisz már magában az a tény is rémisztő, ha valaki egyik pillanatról a másikra megvakul, ráadásul két vérszomjas szörnyeteg ólálkodott a közelében. Látni nem láttam, de különös bizsergés éreztem azon a ponton ahol felsértették a testemet. Némi várakozás után felemeltem a kezemet majd lecsaptam és némi ellenállást éreztem. Tudtam, hogy elő kell vennem egy gyógyitalt azonban még mindig támadás alatt álltam. Ismét felemeltem a kezemet remélve ezzel az utolsó bestiát is sikerül kivégeznem, de nem tudhattam, hogy a csapásom találni fog. Váratlanul a hátam mögül zajt halottam így odafordítottam a fejemet.
- Ki az? – kérdeztem a harag és félelem különös keverékével a hangomban.
Közben a szabad kezemmel tapogattam a levegőt pont ahogyan a vakok szokták.

Szóval ott voltam, látásomtól megfosztva, teljesen kiszolgáltatottan, egyedül, vagyis én így hittem. Nem tehettem mást mind csapkodni ide meg oda akár a hülye gyerekek és közben reménykedtem, hogy valamit eltalálok. Egyetlen dolognak tudtam örülni, mégpedig annak, hogy rajtam kívül nem volt ott semmi, mert nagyon megalázó lett volna, ha valaki szemtanúja lesz a szerencsétlenkedésemnek. Egyszer halottam valami neszt, de mivel kérdésemre nem kaptam választ így folytattam a csapkolodást. Fogyatékosságom miatt észre sem vettem, hogy minden megmaradt ellenségemet likvidáltam és továbbra is rendületlenül támadtam a nagy semmit. Pár perc múlva persze feltűnt, hogy senki nem mart a hátsó felembe sem pedig az oldalamba. Elindultam előre tapogatva az ürességet hátha találok valamit. Közben eszembe jutott mi módon reklámozták annak idején a játékot és legszívesebben felnevettem volna.
- Dinamikus csapat. Ha így megy, tovább átállok a sötét oldalra. –
Arra gondoltam, hogy világ életemben becsületes voltam mégsem értem el semmit se, de miközben erről beszéltem sikeresen át estem egy vastag fa rönkön. Ha ez nem lett volna elég még az utolsó élet italomat is elejtettem és kezdhettem keresni.
- Vak tyúk is talál szemet. – mondtam.
Egy kalandozásom során sikerült megszereznem mikor egy szörnyet kettéhasítottam. Direkt nem használtam el, hogy ha nagyon rá leszek, szorulva kéznél legyen. Akkor nagyon szükségem lett volna a gyógyító képességre, de sajnos az én kezem matatott rossz helyen.
- Az úr adta, az úr elvette.
Ismét halottam azt a furcsa hangot és csak reménykedni tudtam, hogy egy farkas nem pedig egy vérszomjas játékos. További léptek zaja ütötte meg a fülemet, amitől kissé kiborultam.
- Szervusz, akárki kicsoda. Remélem, nem kapok választ. – mert tudtam, hogy sok ijesztő dolog van a játékban.
Érdekes lehettem amint négykézláb álok egy erdőben egy vörös csíkkal a szemem helyén.

Rég kerültem ilyen kiszolgáltatott helyzetben, de valljuk be egy kicsikét vicces volt, ahogyan ott botladoztam. Igaz akkor jobb lett volna, ha mondjuk, valami a szemembe csöppen, és azért megyek neki mindennek és mindenkinek, mint a vígjátékokban. Gyorsan el akartam tüntetni azt a csíkot a képem elől mielőtt még több farkas támad rám vagy valami azoknál is rosszabb. A való életben is megtapasztaltam, hogy nincsen nagyobb és gonoszabb szörnyeteg az embernél. El sem tudtam képzelni milyen lehet annak, aki így éli le az egész életét, hogy nem lát semmit sem. Én elkövettem azt a hibát, hogy túl sokat hagyatkoztam a látásomra ezért kerültem olyan kiszolgáltatott helyzetbe.
Miközben a földön tapogattam váratlan dolog történt velem, egy ismeretlen jótevő gyengéden a kezembe nyomta az üveget, amit nem olyan régen elejtettem és vigyázott nehogy ismét leessen.
- Köszönöm. –Ezzel levetem a kupakot és kiittam a tartalmát.

Egész pontosan csak ki akartam inni ugyanis először az orromnak nyomtan neki az üveget másodszor az államnak, de harmadjára sikerült eltalálnom a számat. Néhány pillanat leforgása alatt visszanyertem a látásomat, ami nagyon jól esett és így a szívverésem is lelassult egy kissé. Amit először megpillantottam az egy nagyon kicsi és rendkívül aranyos lány volt.
- Őőő hálás köszönetem. Te egy angyal vagy? – kérdeztem.
Nem tudom miért, de valami azt súgta nekem, hogy mi már futottunk össze, korábban mert egy ilyen helyes lányt lehetetlen elfelejteni.
- Találkoztunk már? – tettem föl a kérdést ám valamiért miközben álltam fel megcsúsztam.
Szerencsére volt ott nekem egy védő angyalom, aki a mérete ellenére ismét a segítségemre sietett és általa végre két lábra tudtam állni.
- Ismét hálával tartozom. – kissé furcsálltam a szótlanságát majd rájöttem én balga be sem mutatkoztam. – K1 vagyok. – mondtam röviden.

Tényleg nagyon furdalt a kíváncsiság vajon hol találkozhattam én már ezzel a leányzóval. Hiába törte a fejemet sehogy sem tudtam rájönni, mintha valaki belepiszkált volna a memóriámba, hogy alaposan megtréfáljon. Végigpörgettem mindazok arcát magam előtt, akikkel közösen mentem küldetésre vagy éppen kazamatázni, de nem jártam sikerrel. Az is lehet, hogy a való életben találkoztam vele és ezért volt ennyire ismerős. Munkahelyemen biztosan nem futhattam vele össze, sem pedig a lakásban, legjobb tippnek azt fogattam el, hogy valamely botban találkozhattunk, egy röpke pillanat erejéig. Ezt alátámasztotta az a tény, hogy én nem tűntem neki ismerősnek, ugyanis teljesen másképp festettem, mint a valóságban. Eléggé kilátástalan helyzetből sikerült kihúznia engem így egynél több köszönetet érdemelt, igaz nem is igazán gondolkodtam beszéd közben, csak kimondtam, ami éppen eszembe jutott.

Végül elővett egy füzetet majd elkezdett irkálgatni bele valamit.
~ Csak nem most jutott eszébe bevásárló listát írni? ~ gondoltam magamban.
Végül kiderült, hogy nem egy lista, hanem egy üzenet méghozzá nekem. Elég különös érzés volt, hogy valaki így kommunikált vele, de végül abban maradtam biztos valami baja van. Halottam már néma emberekről, meg vakokról is, sőt utóbbinak pár pillanat erejéig sikerült a cipőjébe lépnem. Sajnáltam ezt a kis tündérkét, hogy ilyen fiatalon nem tud beszélni, pedig bizonyára szép hangja lett volna. Óvatosan, lassú mozdulatokkal feléje nyúltam és elvettem tőle az író szerszám majd én is valamit a papírra firkantottam. Mutattam neki, hogy fordítsa meg, de a biztonság kedvéért jó hangosan felolvastam neki, méghozzá lassan artikulálva, hogy mindenképpen megértse.
- K1 vagyok. Nagyon örvendek.
Egy volt munkatársam pont így beszélt egy európaihoz, mert azt hitte ettől jobban fogja őt érteni.

Pont ugyanolyan voltam, mint azok az idióták az utcán, akik meg vannak győződve róla, hogy aki nem tud beszélni az süket is. Másik mindenkiről azt feltételezik, hogy hallás károsodottak ugyanis finom szólva is ordítva beszélgettek. Nem akartam én semmi rosszat viszont zavarban voltam ráadásul közben próbáltam rájönni, hogy honnan ilyen ismerős ez a tündéri kislány. Nagyon örültem, hogy nem rémült meg mikor feléje nyúltam, ez is azt jelentette, hogy van benne spiritusz. Vagy már hozzá volt szokva, hogy két méteres mamlaszok macerálják reggeltől estig. Leírtam a tömör mondandómat majd jó hangosan felolvastam neki a biztonság kedvéért. Ami ezután történt egy kicsikét meglepett, pedig számítanom kellett volna rá. Azt írta a papírra, hogy nem kell erőltetnem a beszédet, ő is jobban szeret írásban kommunikálni, mert neki az sokkal jobb. Hideg zuhanyként ért a felismerés miszerint ismét bebizonyosodott, hogy egy idióta vagyok. Az egyik kezemmel a fejemhez akartam csapni a döbbenettől, sajnálatos módon kiment a fejemből, hogy pont abban volt a buzogány, gondolhatjátok mi történt. Sikerült jó nagyot odasóznom a fejemnek, ami csak úgy kongott az ürességtől. Mivel nem éreztem fájdalmat így nem igazán foglalkoztam vele.


Úgy éreztem bocsánatot kell kérnem tőle, amiért fogyatékosnak tartottam, mert eléggé szégyelltem magamat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne tennem ezért az államat vakargatva igyekeztem törni a fejem majd a lányka odanyújtott egy füzetet és egy tollat.
-Ó köszönöm. mondtam majd elvettem tőle.
Szinte gondolkodás nélkül kezdtem el írni és közben hangosan, tagolva olvastam a szavakat.
-Kedves vagy, de nekem semmi bajom a beszéddel, pusztán meg voltam kicsit zavarodva. – majd megmutattam neki miközben bambán vigyorogtam.
Újabb három másodpernyi szünet után ismét rájöttem, hogy egy hatökör vagy, egy született címeres barom.
- Bocsánat. – ezzel visszaadtam a holmiját.
Úgy láttam nagyon nézeget a védett övezet felé ezért feltettem az első értelmes kérdést.
- Menjünk? - érdeklődtem kissé egyhangúan.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy végre sikerült szót értenünk egymással habár nem a szokásos módon. Nem tudom, hogy mi zavart meg jobban, az, hogy egy kiskorú mentette meg az életemet vagy, hogy csak írásban kommunikált, esetleg az, hogy rendkívül aranyos volt. A mosolyától bármely jégszívű zsarnoknak azon nyomban kiolvadt volna a szíve, ebben biztos voltam, bár nem mondtam egyszer sem. Igyekeztem tartani a kissé mogorva, de bátor és megbízható lovag szerepét. Másoknak úgy fél órára volt szükségük, hogy megtudják, egy idióta vagyok, de ő nem egészen öt perc alatt kiderítette. Nekem semmi bajom nem volt a beszéddel ezt közöltem velem beszédben és írásban egyaránt, szóval égtem, mint a rongy.

Annak ellenére, hogy olyan kicsinek és törékenynek tűnt valami azt súgta, hogy aggódik értem. Lehetséges, hogy jóval erősebb volt, mint én csak azt nem tudtam az én szintemre, hogyan jöhetett rá. Lehet volt valami különleges képessége, de az is lehet, hogy pusztán a jó öreg női megérzést használta. A viselkedése vonzó is lehetett volna mégis olyan különlegesnek tűnt, jól tudtam a nők csakis a mesterséges külsőm miatt kedveltem, ami nem is volt az enyém. Mikor visszaadtam neki papírt akkor láttam csak, hogy már későre jár az idő. Azt mégsem mondhattam neki, hogy egy gyereknek nem kéne odakint császkálnia, ezért egy rövid szóval kérdeztem meg, hogy velem tart-e.

Éppen elindultunk volna mikor egy szörnyűséges zaj csapta meg a fülemet, amitől egy pillanat erejéig megmerevedtem és remegtem, mint a kocsonya. Szerencsére a gyermek tekintetének hála sikerült úrrá lennem a félelmemen és szorosabbra fogtam a fegyveremet.
- Ez nem lehet, biztosan csak rosszul halottam. Nem lehet az. – motyogtam.
Hátunk mögül tűnt fel három sertés és elég csúnyán néztek ránk. A múltban volt egy-két elég kellemetlen találkozásom ezekkel az állatokkal így nem igazán örültem, hogy újra láthatom.
-Ez a szem és a hang. Csak nem te vagy? – kérdeztem miközben feléjük mutattam a buzogányommal.
Ezúttal már nyoma sem volt a félelemnek izzó pusztító gyűlöletet éreztem belül, amit talán a hallgatag leányka és észrevehetett. Olyan voltam, mint egy kitörni készülő vulkán, egy hurrikán, aki bármikor lecsaphat. Meg voltam róla győződve, hogy ez az a sertés, aki annak idején megkergetett majd jól kiröhögött. Tettem egy lépést majd megálltam ugyanis ezúttal nem egyedül voltam, gondolnom kellett a jótevőmre is. Nem tesz valami jót, ha egy gyermek túl sok erőszakot lát főleg állatokkal szemben.
- Mi legyen? Futunk vagy harcoljak. – futásnál elfelé biccentettem a fejemmel a harcnál pedig a sertések irányába.
Tudtam, hogy eltette a papírt, így csak valamely irányba kellett mutatni beszéd helyett.

Most aztán szép slamasztikába kerültem, ráadásul az a nyomorult patkány nem is egyedül jött, hanem hozta a barátait. Látszik, hogy ezekben a gépek által irányított lényekben a becsület szikrája sem volt. Az teljesen más dolog, hogy én most már tízszer erősebb voltam, mint mikor először találkoztunk, azaz majdnem. Annyi idő telt el, hogy teljesen kiment a fejemből hányas szintű is lehettem mikor megkergettem azok a férgek. Nagyon sokáig nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, ezzel feküdtem minden áldott este, reggelenként pedig ezzel keltem. Később persze volt, ami elvonta a figyelmemet, mégpedig az a bizonyos pelenkás incidens. Néhány nem játékos karakter elrabolt és megpróbált összepárosítani egy lánnyal és közben eltüntették a ruháimat és egy pelenkára cserélték. Így kellett végig mennem az utcán mindenki szeme láttára közben pedig hozzá voltam láncolva egy nagyon csinos lányhoz. Nem sokra rá ismételten elraboltak, de ezúttal nem nyúltak a ruházatomhoz. Szóval nagyon haragudtam ezekre a sertésekre, mondhatni egy vihar nem is, én magam voltam a vihar. Legszívesebben ott helyben kettévágtam volna őket és mindenkit, aki az utamba áll.

Viszont volt egy apró bökkenő, amit egyszerű nem hagyhattam figyelmen kívül. Attól, hogy én mindösszesen három senkiházit láttam ez nem azt jelentette, hogy összesen ennyien vannak. nyugodtan összeszövetkezhettek más állatokkal is vagy szörnyekkel. Nem magam miatt aggódtam amúgy is mindig kiment a fejemből rápillantani arra a nyavalyás csíkra. A probléma forrása nem volt más, mint az én védő angyalom. Tudtam, hogy erős, de azt nem, hogy mennyire s mi lett volna, amíg én hadakozom valami vagy valaki ráront hátulról? Amíg a néma kislány ide-oda forgatta a fejét nálam vadul csikorogtak a fogas kerekek majdhogynem tüzet fogtak, majd fény gyúlt az agyamban. Felhagytam a fölösleges görcsöléssel és úgy határoztam az ösztöneimre bízom magamat. Jó erősen megszorítottam a buzogányomat és vettem egy igazán mely levegőt.
- Most pedig! - kiáltottam magabiztosan és elnyújtott hangon. – Elfutunk!
Ezzel egy pillanat alatt sarkon fordultam, felkaptam az ölembe a tündérkét és már ott sem voltam. Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak bírtam közben pedig egyetlen dolog járt a fejemben, hogy biztonságos helyre vigyem az én megmentőmet. Csak arra figyeltem nehogy elejtsem vagy felbukjak minden más elsuhant mellettem mondhatni észre sem vettem. Egy dolgot sajnos kifelejtettem a tervezésből és ennek csakhamar meg is lett a következménye.

Bizonyára néhányan úgy vélték, hogy rendkívül romantikus, ha egy fiú az ölében visz egy lányt, nekem viszont eszembe s jutott ilyenen gondolkodni. Csak arra tudtam figyelni, nehogy az én ostobaságom miatt megsebesüljön egy ártatlan és jószívű kis hölgy. Hála a sok szintlépésnek hamar lehagytam azokat a röfögő fenevadakat, még pislantani sem maradt idejük s már ott sem voltunk. A tervem egyszerű volt és világos, addig rohanok, míg el nem érünk, egy falut vagy egy biztonságos területet ahol megállhatunk. Csak egy dolgot felejtettem ki a képletből, vagyis kettőt, de a másodikat majd később kifejtem. Az első hibám, hogy nem osztottam egy árva pontot sem, se a teherbírásra se a súlyemelésre így egy idő után kezdett elég kényelmetlenné válni a helyzet. Szerencsére a kis mimóza pehelykönnyűnek bizonyult azokhoz a lányokhoz képest, akikkel addig dolgom akadt. Kis idő után éreztem a súlyát, ami pillanatról pillanatra egyre nehezebb lett, de nem törődtem ilyen semmiséggel. Az életben gyakran kerültem nehéz helyzetekbe, mint például belázasodtam a munkahelyen, de ahelyett, hogy hazamentem volna, végeztem tovább a munkámat. Ez is egy hasonló szituáció volt csak kicsit más.

Az sem tette könnyebbé a helyzetet, hogy Ő megpróbált kiszabadulni az ölelésemből ezért kicsit még szorosabban fogtam. Nem tudtam mi járhatott a fejecskéjébe lehet azt hitte, hogy el akarom rabolni. Ennek volt értelme, mert egy nagyon félénk és gyámoltalan lánynak tűnt, viszont se a hely se az idő nem volt alkalmas a magyarázkodásra. Miközben édes kettesben száguldoztunk az erdőben váratlanul megbotlott valamiben a lábam és elkezdtem előre dőlni.

Szegény néma kirepült a kezemből, de hála az égnek nem ütötte meg magát ugyanis egy málnabokorban landolt. Nekem nem volt ilyen szerencsém ugyanis a fejem pont egy pocok vagy vakondtúrásba landolt. Képzelhetitek azt a látványt mikor a testem össze-vissza kapálózott a fejem pedig eltűnt a föld alatt. Ha ez nem lett volna elég kínos és megalázó halottam némi röfögést a közelben vagyis a sertések már nem járhattak olyan messze tőlünk. Megpróbáltam kiszabadítani magamat azonban minden igyekezetem hiába valónak bizonyult. Ilyet csak rajzfilmekben láttam ami viccesnek tűnt egészen addig míg az ember át nem éli maga is.

Ha valaki látott régi típusú rajfilmet az pontosan tudja mi is zajlott le itt egész pontosan. A gonosz préri farkas megpróbálta elkapni a madarat majd lezuhant a magas szikláról és fejjel beleállt a talajba. Gyerekkoromban nagyon jókat mosolyogtam ezeken a jeleneteken viszont akkor nem volt sok kedvem a vihorászásra. Bár így utólag visszagondolva, picikét mégis csak vicces lehetett amint négy kézlábra állva megpróbálta kihúzni a fejemet akár egy strucc. Ezt az egészet megfejeltem a nem minden napi méretemmel, mert ez csak még különlegesebbé tette a látványt. Kívülről nem sok mindent halottam, de ez nem azt jelentette, hogy a leányzó nem fetrengett odakint hasát fogva a nevetéstől. Erőlködés közben hangos nyögő hangokat hallattam magamból. Ha nem lettem volna lefoglalva a kiszabadításommal, akkor bizonyára meghaltam volna szégyenemben. Végül aztán sikerült kiszabadulnom, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott bent raboskodtam. Különös módon nem fulladtam, nem kapkodtam a levegő után, bizonyára ez is a játék egyik sajátossága lehetett.

A lány még a korábbinál is kétségbe esettnek tűnt, pedig azt hittem ezt már nem lehet fokozni.
- Meg vagyok. – mondtam miközben ott fetrengtem a földön a lyukam mellett.
- Köszönöm a segítséget. Életmentő vagy.

Csak ez után vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül, mert ismét az agyatlan trió bámult minket. Már kezdtek kihozni a sodromból és untam, hogy állandóan ezekbe a sertésekbe botlottam. Vettem egy mély levegőt és minden érzelmemet és gondolatomat belesűrítettem a következő mondatba.
- Tűnés!
Olyan lehetett akár egy robbanás, ha nem is elsöprő erejű, de meglehetősen hangosra sikeredett. Meg volt rá az esély, hogy fülüket-farkukat behúzva elpucoltnak egy könnyebb zsákmány reményében. A biztonság kedvéért a kezembe fogtam a fegyverem, ha esetleg harcra kerülne sor.

Kezdett tele lenni a púpom ezekkel az átkozott sertésekkel vagy ők kergetnek engem vagy én menekülök előlük. Mikor azt hittem, hogy végre sikerült eliszkolnom előlük, beszorult a fejem egy lyukba. Nem volt valami kellemes, de azért annyira borzalmas se, hála egy bizonyos hallgatag kislánynak. Ezekben a korokban sosem lehettem biztos ugyanis a legtöbb játékos már öt éve raboskodott ott bent viszont egy cseppet sem öregedett a virtuális testük. Így akit gyereknek gondoltam az már egy érett felnőtt lehetett. Attól nem kellett tartanom, hogy a valóságban az az illető férfi vagy nő, ugyanis Kayaba ezt a terhet levette a vállamról azzal a trükkös tükörrel.

Azok az átkozott sertések sokkal hamarabb utolértek miket, mint ahogyan gondoltam így ismét ott voltunk ahonnan elindultunk. Még mindig ugyan az a három állt előttünk így nyugodtan feltételezhettük, hogy ennyien vannak összesen. Nagyon idegesítettek ezért tettem egy tétova kísérletet annak érdekében, hogy a frászt hozzam rájuk. Nem igazán hittem, benne mert sosem halottam ilyesmire és tapasztalatom szerint csakis úgy lehet egy mobot eltüntetni, ha pixelekre bontjuk. Jó érzés volt végre kiengedni a hangomat a stressz egy részétől meg tudtam szabadulni általa. Kissé meglepődtem, amikor bevált és újfent édes kettesben maradtunk.

Ez az idill viszont nem tarthatott valami sokáig ugyanis ismer hang ütötte meg a fülemet.
- Már megint mit aka... – mondtam miközben féljük fordultam, de belém szorult a szó.
Először csak három vaddisznót láttam majd még hármat és ismételten, rövid idő alatt egy kisebb hadsereggel néztünk farkas szemet.
- Hozta a barátait is.
Semmi értelme nem volt annak, hogy szembe szálljunk velük, csakis a menekülés maradt egyedüli útként. Nagy sajnálatomra néhány méterrel odébb egy meredek domboldal volt, amin nem tudtunk gyorsan leereszkedni. Szép lassan elkezdett elhatalmasodni rajtam a pánik és fogalmam sem volt, hogy védjem meg a lányt. Az értelmesebbek bizonyára azt kérdezik most miért nem használtuk a hazatérő kristályt. A válaszom nekik az, hogy akkor kellett volna szólni, utólag könnyű okoskodni. Ha esetleg megpróbált velem valamit közölni egy kézmozdulattal belefojtottam a szót, mert éppen gondolkodtam. Mikor semmi értelmes nem jutott az eszembe elkezdtem az ösztöneimre hallgatni. Letettem a pajzsot a földre beleültem majd a lányt az ölembe ültettem és megkértem, hogy kapaszkodjon. Erősen meglöktem magunkát és máris száguldottunk lefelé félelmetes sebességgel.
- Viszlát, pancserek!
Útközben elénk került egy-egy fa megpróbáltam őket balra vagy jobbra dőlve kikerülni. Olyan volt az egész mint egy hullám vasút csak kissé extrémebb kivitelben.

Ez a kis szánkázás még szórakoztató is lett volna, ha nem lett volna annyira félelmetes. Út csúsztunk a lefelé a domboldalon nyaktörő sebességgel, és ha ez nem lett volna elég szép lassan még gyorsultunk is. Eleinte nem volt sok gondunk ugyanis nyílegyenesen kellett csak haladni, nem volt, ami az utunkat állhatta volna. Ez egy kicsit furcsa tekintetbe véve, hogy egy erdőben voltunk, és mint olyanban közismerten nagyon sok az akadály. Nem kellett sokáig várnunk a kihívásra, mert rövid időn belül megjelent az első fa, de nem estem kétségbe, vagyis nem nagyon. Csak egy picikét amennyi még egészséges majd megtettem a megfelelő óvintézkedéseket. Volt némi tapasztalatom a téli szánkózás terén ezért kissé ballra helyeztem a súlypontomat, aminek hatására kikerültük az objektumot.

Minél lejjebb kerültünk annál több tárgy került az utunkba akárcsak egy ügyességi videó játéknak. Hol egy fa, egy bokor vagy egy szikla akarta megkeseríteni a napunkat, de mi mindegyiket sikeresen elkerültük. Azért mondom, hogy mi, mert a leányzó is nagyon sokat segített különben biztos nem sikerült volna. Azt mondtam, hogy szoktam szánkózni, de azt nem, hogy ügyes lettem volna. Röviden szólván nem volt se földön se égen olyan ember, aki ügyetlenebb lett volna, mint én, ott viszont akár egy Forma 1-es pilóta. Mikor már azt hittem, hogy sínen vagyunk váratlanul szinte minden ok nélkül megpördült a pajzs és mi a levegőbe kerültünk. Nem tudom mennyit repülhettem, de azt igen, hogy zuhanás közben vagy két vaskos ágat törtem el a fejemmel legalább mielőtt a földbe csapódtam. Akik már egy ideje figyelik a ténykedésemet bizonyára rájöttek mi is történt. Pontosan. Megint fejjel beleálltam a földbe akár egy rendes nyílvessző, csak ezúttal nem volt pocoktúrás. És, hogy hab is legyen azon a bizonyos tortán úgy éreztem, hogy az égnek meredező fenekemen valami üldögélt. Valószínűleg egy kis testű állat lehetett és ez kicsikét megijesztett.
~ Remélem nem egy mogyorót kereső mókus az.~ gondoltam magamban.
/Silencére van bízva mi van K1-en./

Úgy tűnt mióta összefutottam ezzel a lánnyal, azóta egymást érik a balszerencsék, egész pontosan engem. Legelőször megvakultam, majd pofára estem és így négykézláb kellett keresgélnem, végül pedig betojtam. Bár ha jobban belegondolok akkor ő még meg se jelent a színen, szóval ezt nem írhatom a számlájára. Amikor ő megjelent akkor jöttek ellő a disznók is akiket én nagyon nem kedveltem. Mivel nem akartam egy kétes kimenetelű harcba bonyolódni ezért ölemben a hercegnővel, elszeleltem. Ennek meg is lett a következménye, mégpedig fejjel beleálltam egy pocok vagy vakondtúrásba. Némi erőlködés és segítség árán sikerült kiszabadulnom, azonban a vadásznók ismét utolértek bennünket és elég dühösnek tűntek. Ha ez nem lett volna elég, hát csatlakozott hozzájuk néhány cimborájuk és így már elég sokan voltak. Végső elkeseredésemben leszánkáztunk a domboldalon hátha így sikerül végre megmenekülnünk, de ez egy nagyon rossz döntés volt. A pajzs ledobott minket magáról és nem elég, hogy fejjel eltörtem pár ágat ismét beszorultam a földbe.

Hiába próbáltam kinyomni magamat nem jártam sikerrel ráadásul elég röhejesen néztem ki ismét, ahogyan a lábaim az ég felé ágaskodtak. Lent lehetett valami kis üreg, mert kaptam rendesen levegőt így a fulladástól nem kellett tartanom. Miután a próbálkozásaim hasztalannak bizonyultak, arra vártam, hogy az én jótevőm rám találjon, és ismét kihúzzon a pácból. Nagy sajnálatomra telt múlt az idő és senki sem rohant a megmentésemre. Ráadásul az a kis valami, ami a fenekemre ült egyre többet ficergett és mozgolódott.
- Mi az csak nem fészket raksz? – kérdeztem az ismeretlentől, de nem kaptam választ.
- Nem tudnál segítséget hívni? Hé, leányzó nem segítenél nekem? Hé vala..- majd hirtelen elhallgattam.
Eszembe jutott lehet a lány bajba esett és ezért nem tudott jönni ráadásul egy erdőben nem ajánlatos kiabálni, ami tele van vérszomjas fenevadakkal és a sertések se lehettek messze. Lehet, hogy már nem követtek miket, de jobb félni, mint megijedni. Megpróbáltam a fejemet ide-oda rángatni, hogy kibővítsem a lyukamat és megszabaduljak végre.