Ködbe Veszett Erdő

Alapjában véve nem mondhatnám, hogy kezdtem jobban lenni, mivel, azt hiszem, talán nem is voltam olyan igazán rosszul. Egy részem még mindig fájt, de volt egy másik, ami elő-előjött, mindig, amikor huzamosabb ideig egyedül voltam… valami bizarr, ami a fájdalmat átalakította, érzésekké, amiket nem szabadott értenem, mégis megtettem. Minden nappal egyre jobban. Észrevettem, hogy szükségem van a többiekre, velük tudtam igazán boldog és felszabadult lenni, és a karácsonyi készülődés még az eddigieknél is nagyobb örömmel töltött el – el tudtam foglalni magam, és közben nekik, miattuk jártam a várost.
Yuuki kérésére is jókedvűen bólintottam, hiszen régen voltam bárkivel is csakúgy el, persze Alexet kivéve. És hiányoztak ezek a programok – Szophie hiánya óta jobban, mint gondoltam. A megbeszélt időpontban tehát ott is voltam, és már messziről intettem Yuukinak, aki rám várt.
- Szia – értem oda hozzá mosolyogva, teljes felszerelésben, majd végighallgattam, amiket megtudott, kezemben a Katanával, hogy ő is hallja. S ha már nem volt más hátra, együtt beléptünk, és bár igaz ez a szintünkhöz képest gyengébb kazamata volt, de azért biztos ami biztos, az összes itememet betettem a közösbe, és aktiváltam a jártasságaimat is.

Észlelés 3 (is) aktív, a közös batyuba az összes itemem betettem.

Csöndesen sétáltam a lány mellett, a környezetet figyelve, hallgatózva, hogy mikor találkozunk bármivel - vagy éppen bárkivel - is. Egyetértettem Yuukival, nem túl bizalomgerjesztő hely, bár a félelmeimtől eléggé távol állt egy szimpla erdő, kísérteties huhogással és susogó szárnycsapásokkal. Hisz ezek csak mobok.
- Mindjárt ideérnek - közvetítettem az Észlelésem a lánynak, ahogy megtorpant, s én is két kézbe vettem a Katanát, várakozón szemlélve a rengeteget. Kijelentésére azonban elnevettem magam, helyeslőn bólintva mellé:
- Rendben! Csak nehogy lemaradj! - és bár valószínű én voltam a gyorsabb, meg a fénnyel biztosan lehettem is volna, inkább vártam egy kicsit, megnézve, hogyan indítja céhtársam a támadását, s csak miután sebezte az elsőt, izzítottam fel a fegyverem én is. Kezdetnek egy felugrás után belevágtam az egyikbe, amelyik oldalról elkapta volna Yuukit a levegőben, majd az Akrobatika segítségével, fél kézzel kapaszkodva egy ágba, lendítettem előre magam, azokra a baglyokra célozva, amelyeket Yuuki nem támadott. Én a magam részéről két lábbal érkeztem a talajra, körbenézve, s ha a lány esetleg nem ütötte volna le egy csapásból az övéit, mentem egy második kört, ezt már pihenésekkel szüneteltetve.

Én meg támadom a maradék hármat, ha nem ütjük le őket one hitből, akkor random kettő kap még 1-1 támadást, majd pihi, majd két támadás majd pihi. Ha egyből leütjük őket, akkor pedig a maradék 3 leütése után a köröm végéig pihi.

Egy ütésből hullottak a madarak - nem mintha nem lepődtem volna meg, ha egy viszonylag kis szintű kazamatában nem tudtuk volna leütni őket egyből, hisz az - már ami engem illet - egy minimum kilencvenes sebzéstűrést jelentett volna az egyszerű moboknak.
- Ügyes ^^ - kommentáltam Yuuki mozdulatsorát, ám az Észlelésem szinte azonnal jelzett újból, s már majdnem lamentáltam volna az újabb szárnysusogásokat hallva, hogy azért ennyi bagoly nem kell, amikor megjelentek a jövevények. Elmosolyodtam. Tollas sárkányok voltak, pont olyanok, mint Shukaku petje, csak méretben voltak jóval kisebbek. Talán valaki bennem mondhatta volna, hogy öröm lesz őket ütlegelni, én viszont most a kihívást tartottam szem előtt, és nem a mobok fajtáját, amiket leütni akartam: eggyel Yuuki állt nyerésre.
- Nehogy lemaradj - kuncogtam s ezúttal nem vártam meg őt. Helyette a hármas súlyemelésemmel egyszerűen megfogtam az elsőt, mely felém igyekezett, s pördülésből hozzávágtam egy másikhoz, majd felugrottam, és egy vágással szeltem át őket, mindkettőt egyszerre. Majd fordultam, beleszúrva a harmadik mellkasába egyszer, s látva a pixeleket, igyekeztem egy negyedik felé, amazt már a fáról, annak ágáról érve el. Még jó, hogy tudtunk pihenni a sárkányok előtt, így a fáról elrugaszkodást követően még mindig volt energiám egy függőleges vágáshoz, persze csak akkor, ha Yuuki nem előzött meg, s nem vitte el előlem a last hitet. Ha megtette, sem volt gond, hiszen újra csöndes lett az erdő. Közeledett a főszörny, s nekünk fel kellett készülnünk rá.

4 támadás 4 mobba, az ötödik hit Yuukin múlik, hogy karinak sikerül-e. Utána pihikörök.

Gyorsaságban sem maradt el tőlem, s mire az első pár sárkánnyal végeztem, utol is ért, és kardja előttem pixelezte el az utolsó mobot.
- Meg fogod vágni - figyelmeztetett a Katana, s nekem még éppen időben sikerült oldalra kitenni a Katanát, mielőtt a szörnynek szánt vágást az időközben elénk kerülő lány kapta volna. A levegőben a saját röpívemen azonban már nem tudtam változtatni, így ha Yuuki nem volt elég gyors, bizony összeütköztünk, persze nem okozva egymásban semmi kárt.
- Hét-hét - mosolyogtam rá kihívóan, miután lecsengtek az események - A következő kör dönt.
Valljuk be, élveztem ezt a kis versengést, mégha nem is volt teljesen komoly. Elszórakoztunk a mobokkal különösebb veszélyek nélkül, és még egy küldetésben is segítettem Yuukinak, örültem, hogy hívott, hogy nem egyedül vág neki mindennek. Tanulhattam volna tőle...

A két, felülről jött támadási hullám után most alulról érkezett az ellenfél. Ránéztem céhtársamra, szavak nélkül jelezve felé, hogy érjen utol, ha tud, majd két, felém száguldó gyökér között ugrottam előre, hogy közelebb jussak, s vágtam át pár gyökeret, addig folytatva a műveletet, amíg csak tudtam, vagy amíg a mobnak maradt élete.

5 támadás, pihi, 2 támadás, pihi, 1 támadás

Nos, lássuk csak. Erdő, köd, miegymás, azt hiszem, ez lesz az a hely. Szélesen vigyorogva keresem a kis társaságot, ami elvileg egy páros lesz. Több okból is jelentkeztem a rám találó felhívásra. Először is, új embereket ismerhetek meg, másodszor megtudom, hogy mit takar ez az egész és mi a lehetőségek közül a legjövedelmezőbb megoldás anyagi helyzetem javítására, harmadszor pedig... Valami számomra újra vágytam. Még jó, hogy Asut nem zavarta, hogy lényegében kezdő vagyok és így is megengedte, hogy jöjjek. Már most kedvelem *-* És ugyebár kell egy ráadás is, hogy meglegyen a szép, kerek négy, ami az, hogy ő egy harcos. Nem sokkal találkoztam eddig, pláne kevéssel álltam szóba, hogy megkérdezhessek néhány dolgot, mint például: "Egy valamire való harcos mire pakol a statpontok elosztásánál?" és hasonlók. Ennyi viszont éppen elég oknak, ha engem kérdeztek.
- Halihóóóó!!! - köszönök nekik jól hallhatóan, kezeimmel fejem felett kalimpálva, nem tudva visszafogni jó hangulatnak örvendő kedvemet - Én volnék, és én sem láttam sokkal többet. Bár tény, hogy mint említettem, csak nemrég szabadultam. Örülök, hogy így is veletek mehetek - vigyorgok tovább.
Az elhangzottakat figyelmesen végighallgatom, közben megfigyelve társaimat. Türelemre intem magam, hiába rontanék be már most az erdőbe legszívesebben, hogy megleshessem magamnak. Mindig is rajongtam az új helyekért, főleg, ha kellő mennyiségű adrenalinnal kecsegtet. A dolog bibije tényleg csak annyi, hogy a felszerelésem nem épp haladó darabokból áll. Sőt. Ez persze abból is adódik, hogy azok a zsugori tervezők aligha adnak bőséges adományt a kezdőknek. Szégyellhetnék magukat!
- Ha valamit nem jól csinálok, nyugodtan rám lehet szólni és ingyen osztott tanácsokat szívesen elfogadok. Azon kívül persze, hogy ne haljak meg, mert ez elsődleges célomnak számít, egy bizonyos idő után.

- Tényleg nem szeretik? Pedig szerintem állat, hogy ekkora fegyverekkel mászkálunk - gondolkodom hangosan, mikor szóba jön a téma.
Nekem tényleg nincs bajom ezekkel a nagy fegyverekkel, sőt. Ha engem kérdez valaki, szerintem ezek is nézhetnek ki legalább olyan jól, mint a kisebbek, ha nem jobban. Az pedig, hogy ekkora pallossal mászkálhatok, esetenként nem kis feltűnést keltve, csak még jobbá teszi a dolgot. Egy ideje már a hulló vércseppeket figyelem. Elgondolkodom azon, mennyire jól is illene ez hozzám, bár lehet, hogy azért mégsem. Ezen még agyalnom kell egy keveset, viszont jobban belegondolva nem is kell. Vicces lenne, ha az én pallosomról csordogálna a vöröslő élet.
- Egy Hentest, értettem! - vigyorgom szélesen, mielőtt ténylegesen megindulnánk befelé.
Az események hirtelen nagyon felgyorsulnak. Egyik percben még vígan sétálunk, a másikban meg indák akarnak minket elkapni, ami nem mellékesen sikerül is nekik. Hála annak, hogy eléggé le vagyok kötve, nemigen tudok mit tenni, ez a helyzet viszont megváltozik, alig valamivel később. Csak ámulok, milyen hamar végük ezeknek a kis dögöknek. Na meg azon is, hogy nekem lényegében semmit nem kellett tennem. Nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy ne. Egyrészt, ha így haladunk, nekem semmit nem kell csinálnom, csak szurkolnom. Az sem lenne rossz dolog, miközben figyelem ahogy az előőrs lekaszabol mindent, ami utunkba állhatna, viszont közel sem lehet olyan szórakoztató, mint mikor meg is csaphatsz valakit.
- Minek is kellek én ide? - érdeklődöm, kicsit csalódottan, amiért egyetlen falatot sem kapok az első csoportból.
Arra mondjuk jó, hogy megnézzem, hogy is van ez az egész. Most járok először kazamatában, így nem is baj, ha van időm figyelni. Már amíg az életpontjaim engedik. Á, túl sok itt az ellentmondás! Inkább hagyom a fenébe és megyek velük tovább.