Seiun

Adatlap

Név: Komadori Seiun
Nem: Nő
Kaszt: Harcos
Kor: 19

Kinézet:
Hosszú, gyönyörűen vöröslő hajjal rendelkezem, és ugyanilyen gyönyörű, vörösesbarna szemekkel. Ha ez nem lenne elég, hát ott van majdnem tökéletes, karcsú alkatom, minek egyetlen hibája a rajtam itt is éktelenkedő sebhely, mi egészen melleim alá szalad, keresztülhaladva köldökömön, nem sokkal alatta kezdődve. Másik hibám, ami szerintem egyáltalán nem az, hogy nem dicsekedhetem háznyi méretű tőgyekkel. Szerintem akkor is épp elég nagyok. Lábaim jól bírják a magas sarokkal megáldott lábbeliket, ezért többnyire olyasmit viselek, főként hosszú szárral, mi fölé már csak harisnyáim érnek combjaimon. A vörös, fekete és fehér árnyalatait kombinálom öltözködésem során, némi arannyal megspékelve, csak a stílus kedvéért. Mindemellett hajam egész változatosan hordom. A változatos kimerül néhány lehetőségben, de legalább nem mindig ugyanúgy.

Jellem:
Hiú vagyok, talán. És állítólag képes vagyok elárulni az embereket, amit… felesleges tagadnom. Az eszemet mindig rosszra használom, a játékom kezdete óta javában arra, hogy elemezzem a kapott piákat és megtaláljam a legjobb kocsmát, amit még nem sikerült. Szeretek hazudni, meg nem is, mikor mihez van kedvem. A motiváció hiánya jelentős probléma esetemben, ugyanis anélkül még a városból sem szándékozom kitenni formás lábaimat, nemhogy más, hozzá tartozó testrészeimet.  Azt hiszem, ha valaki áruló, akkor nem lehet kedvesnek mondani, sem bátornak, meg hasonlóknak, még ha előtte annak is tartottam magam. Persze akár meg is tagadhatnám azt a külvilágbéli jelzőt, elvégre itt új életet kezdhetnék, ez a démon viszont itt is kísért. Mi van, ha megint ott hagyok valakit és megsínyli? Ebben az esetben akár meg is halhat a játékban, aminek végkimenetele még mindig kétes. Hitetlenkedek Kayaba szavaiban, nem kicsit. Akárhogy is, tökmindegy, hogy itt vagyok, vagy a valódi világban. Itt legalább kedvemre ihatok és nincsenek a nyomomban málhás szamarak. Ez is valami. Ó, és most már eszemben sincs kockáztatni az életem bárki miatt is. Talán ennyi hazugság még belefér. Azért nem hiszem, hogy az ismerőseimet cserben tudnám hagyni, ha az orrom előtt érné őket valami. Még szerencse, hogy az időm legjavát védett területen töltöm.

Képességek:
Judas Blade
A használó szövetségesei és ő maga is négy-négy életpontot veszítenek, hogy ezen pontok összegének másfélszeresével növeljék a képesség birtokosának támadó erejét két körre. Lehűlési idő: 4 kör.

Előtörténet

Az apám egy béna bűnöző volt, aki sikeresen lebukott. Engem nem sokkal ezután örökbe fogadtak, lévén anyám már kiskoromban meghalt egy betegségben. Alig valamivel születésem után. A nagyapám fogadott örökbe és nevelt fel, népes családjával együtt. Hogy mi a lényeg? Ő is bűnöző volt. Csak ő okosabb és olyan, aki azokat tünteti el nyom nélkül, akik a családját és védenceit veszélyeztetik. Olyan volt amilyen, mégis törődött a hozzá tartozókkal, ezzel együtt pedig velem is, már amennyire sikerült neki. Azért rendszerint bajba kevertem magam, már gyerekkorom óta. Hiába volt a jóravaló nevelés, minek hála sokat megtudtam a világról és annak működéséről, ezt az észt többnyire másra használtam, mint amire kellene. Kicsi koromban csak egy-két apróbb lopás, meg hasonlók voltak a nem létező lajstromomon. Mint utólag kiderült, jobbára azért, mert az öregem mindent kifizetett utólag. Az a rafinált alak mindenről tudott. Belém rögződött, hogy lényegében bármit megtehetek büntetlenül, mert bár szidást kaptam, mellé esetlegesen csak szobafogság járt. Minél idősebb lettem, annál nagyobb bajokba sodortam magam. Mintha hajszoltam volna az efféle élvezeteket, igazából azonban annyi volt, hogy tetszett, hogy megúszhatom a dolgokat. Egész kis bandám alapult, akik hol pénzt hajtottak be, hol védtek bizonyos sértett alamuszikat, természetesen nem ingyen. Egy-két kötelező házi elkészítése, meg hasonlók jó fizetségnek bizonyultak, egyesek menzapénzével együtt. Nem azért tettem, mert rá szorultam, hanem azért, mert élveztem a kezemben lévő hatalmat és a bolondozást, ami ezzel járt.
Időbe telt rájönnöm, hogy ez nem is akkora buli. Nagy, igencsak problémás felelősséggel jár mindez, amit nem szívesen cipeltem magamon. Meguntam és felhagytam az egésszel. Árulóvá váltam kis csapatom számára, kik képtelenek voltak a változásra. Azt akarták csinálni, amit addig, és hiába mondtam nekik, hogy nélkülem nem fogják olyan könnyen megúszni, nem hallgattak rám. Mintha magam alatt vágtam volna a fát, még jobban utáltak miatta. Ennek ellenére kiléptem, ekkor azonban már késő volt. Hiába próbáltam ki azt is, milyen jó lánynak lenni, szorgalmasan tanulni, amivel egyébként sosem volt problémám, valamiért olyan volt az agyam, mint a szivacs. Rá kellett jönnöm, hogy a baj egy idő után maga kezdi követni az embert. Főleg az egykori bajkeverőket. Én ugyan sosem emeltem kezet senkire, de azokat, akik megtették ezt helyettem, elkapták. Utólag értesültem róla, mikor hírnököt küldtek azért, hogy megtaláljon. Még csak nem is olyan kölykök, akiknek keresztbe tettünk, hanem felnőttek. Valódi gazfickók, akiknek valaki, valamilyen módon keresztbe tett és végül mi kerültünk ki bűnösül, mert ha egy ember hibás, akkor mindenki. Ez a kollektívák átka. Még az sem számított, hogy aprócska gonosztevő szervezetünk már nem létezik, egykori vezető lévén nekem is meg kellett jelennem. Az egyetlen dolog, ami miatt mentem, az az, hogy még mindig éreztem árulásuk terhét, amit nem győzött újra és újra megemlíteni az értem küldött hírnök.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész egy nagyobb terv része. A barátaimat azért akarták, hogy engem elérjenek, engem pedig azért, hogy a nagyapámat. Odaérésemig végig hallottam a telefonba, miként kiáltoznak és sírnak értem az engem árulónak tituláló kölykök. Tényleg annak éreztem magam. Most még inkább, mint egyébként, holott már egészen sikerült megbarátkoznom a tudattal. Mikor odaértem, ők elmehettek, hogy elvigyenek egy újabb üzenetet. Ugyanazt művelték a családommal, mint velem, ezzel azonban vajmi keveset volt időm törődni. Elmémet sokkal jobban lekötötte a minden porcikám átjáró fájdalom. Bőröm szakadásának érzése, miként befogadta a köldököm vonalán végighaladó pengét, akár egy örök nyomot hagyó billogot.
Értesüléseim szerint a rendőrök szabadítottak ki. Azok, akiket az öregemért küldtek, többségükben egyenesen haza mentek, nem a megadott címre. Egyetlen egy ember ment oda átadni az üzenetet, az, aki értem is eljött. A többiek szemében úgy tűnik, megérdemeltem azt, amit kaptam. Még utána is áruló maradtam, én viszont valamiért büszkévé váltam a sebre, amit lényegében értük szereztem. Csak egyetlen bajom volt vele. Az, hogy mások nem képesek megérteni annak a hegnek az értékét. Elfordították a fejüket, elkerültek, semmibe néztek… Még az akkori pasim is. Siralmas egy alak, nem is értem, mit kerestem én mellette. Csak addig voltam jó, amíg a bőröm is hibátlan volt, nem csak a hajam és többi vonásom.
Akkortájt szoktam rá a játékokra és akkor vetettem szemet a SAO-ra is. Szimpatikusnak tűnt, egy olyan helynek, ahol levezethetem feszültségemet, többek közt a bezártság miatt is. Sofőr vitt az iskolába, egész nap strázsáltak a sulinál őreim, majd hazáig kísértek, hogy ott lessék minden egyes mozdulatom. Bevásárlásokkor nem jött olyan rosszul a háromfős málháscsapat, de mégis… Idegesítő volt, ezért a kimozdulástól is elment a kedvem. Alig vártam, hogy az új játék megjelenjen. Csupán menesztettem érte, elvégre kapcsolatokkal gyorsabban megkapni az ilyesmit, mint sorban állással. A játék pedig hamarosan elkezdődött.
~Hogy mennél a francba, te IQ-val túlpumpált senkiházi! Tényleg elvárod, hogy olyan sokáig itt maradjunk a kis világodban? Cseréljünk, gyere te az én világomba és maradj benne, amíg végig nem viszed!~ nyilallt elmémbe a gondolat a nagy bejelentés után. Jó sok idő eltelt, mire játékba kerültem. Nagyjából két hete lehet, azóta azonban jobb időtöltés híján a kocsmák kínálatát próbálgatom, akár egy kocsmakritikus. Néhányan még be is veszik, hogy az vagyok, és ingyen adják az italokat. Vicces alakok. Akárhogy is, motivációt még nem találtam ahhoz, hogy kezdjek is magammal, vagy a játékkal valamit. Inni jobb dolog, már csak az a kérdés, hogy szerzek aranyat.
A Kezdetek városának terén találkoztam a kiképzővel. Fura egy alak volt. Épp az egyik kocsmát hagytam ott, tudván, hogy alig maradt némi aranyam, amit elkölthetnék. Bánkódva baktattam, azon gondolkozva, most mit kellene kezdenem az élettel, mikor a fazonba botlottam. „Kis szintű vagy? Ha szeretnéd kiképezlek, hogy tarthasd a többiekkel az ütemet…” mondta nekem, én pedig azonnal elgondolkodtam, további mondandója hallgatása közben. Pénzre volt szükségem, minél hamarabb, minél többre. Ha kiképeznek, magasabb szintű leszek, aminek hála más szintekre is eljutok az elsőn kívül. Arról nem is beszélve, hogy azokon a szinteken több pénzt kereshetek. Az a nap mégsem tűnt olyan siralmasnak, mint amilyennek az előtte lévő néhány percben gondoltam. „A harmadikat kérem, a harmadikat! Irány a húszas szint!” Ujjongtam, mint egy marha, miközben fel se vetődött bennem mindennek a következménye. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg átver, tőrbe csal, vagy úgy akar a húszas szintre juttatni, hogy kidob valamelyik nagyobb szinten, megnézve, hogy életben maradok-e. Ha igen, akkor lám, elérhetem a kívánt szintet. Szerencsére nem így lett. Még azóta is élek és virulok, hát nem csodás?