Ködbe Veszett Erdő

Hosszú séta vette kezdetét, amikor a köddel fátyolozott erdőbe léptem. Az irányokra nem nagyon figyelek, ehelyett inkább az ösztöneimre hagyatkozok. Tökéletes ez a hely. Tökéletes vadászterep, s remek hely előre eltervelt gyilkosságokra. Pontosabban... felszabadításokra. Nem is értem, eddig miért nem terveztem épp erre a helyre bármit is. Bár a válasz máris ott motoszkál a fejemben. Túl egyértelmű lenne. Nem szeretem, ha valami túl egyértelmű. Az első intelem pedig, hogy ne kapjanak el. Ha pedig kizárólag ilyesmi helyeket választanék áldozataim életének megkönnyítésére, akkor bizony, már nagyon régen lebuktattam volna magam.
Zajokra figyelek fel, ehhez pedig nincs szükségem hallgatózás jártasságra. A felrúnázott Hentest azonnal a kezembe kapom, biztos, ami biztos alapon. Nem messze tőlem, a fák és bokrok közül elő is bújik a zajokat okozó valami. Mert jobb szót jelenleg keresve sem találok rá. Először persze azt gondolom, hogy egy random mob támad rám, de nem így van. A mellettem elhaladó férfi - mert egy férfiról van szó - igenis, játékosnak tűnik. A vörös sims kijelzőt csak egy pillanatra figyelem meg. Jobban ledöbbenek azon, amit látok. Vagyis, amit látni véltem. Most komolyan? Ez tényleg női ruhában volt? Nem tűnt túl férfiasnak az a testre simuló latex.
- Hé! - kiáltok utána, hiszen jobbat nem tudok kitalálni a döbbenet hevében. Majd eszembe jut, hogy talán nem ártana utána futni. Persze esélyes, hogy ezt már fenyegetésnek veszi... de talán jól teszi. Mindenkinek sok félnivalója van tőlem Aincradban. Csupán ezt nem feltétlenül hirdetem.
- Uhm... - gondolkozom azon, hogy mit is kéne mondanom. De mégis mit kéne? A társadalom már-már annyira beszippantott magába, engem, a Szörnyeteget, hogy kezdem túlságosan is felvenni a szokásaikat. Persze, ez egy szükséges dolog, az integrációm érdekében. De azzal a nem is olyan apró hátránnyal jár, hogy kezdenek ellepni ezek az ostoba, emberi dolgok. Például az illem, mint irányító tényező. Semmi baj az illemmel, hacsak az nem korlátoz. Még itt, a semmi közepén, egy ködös erdő mélyén, egy női latexruhát viselő, piros játékost kergetve is.
Mindenesetre utánafutok abban a reményben, hogy egyszer csak megáll. Hamar beérem gyorsaságomnak köszönhetően, valamint az új cipőm miatt megvan az az előnyöm, hogy nem okoz problémát az ilyen terepen való közlekedés. Könnyedén ugrom át a földi akadályokat, ez pedig tetszik. Ki gondolná pedig, hogy ekkora sarokkal ekkorákat tudok ugrani?

Ritka látvány az, ha valaki minden általam ismert személynél, önmagamat is beleértve, elmebetegebb. Persze, az én betegségem egészen más jellegű, mint ami ezt a játékost sújtja... Lerí azonban róla, hogy nem teljesen tiszta. Legalábbis, agyban. Mintha nem lenne teljesen tisztában azzal, hogy mégis mi folyik körülötte.
Ahogy követem, szemtanúja leszek annak, ahogyan valami elpixeleződik, azonban innen nem egészen veszem ki, hogy pontosan mi történt. Nem játékos volt, s nem mob, ahhoz túl kevés idő telt el. De nem is számít. Kíváncsivá tett. Végre valami izgalmasat is találok ebben az időfecsérlésre kitalált világban. Valamit, amivel talán elszórakoztathatom magam.
- Chhh... - végül belém botlik, mint ravnos gyerek pénztárcáért nyúlva az utcán. Szavaimat ismétli ugyan, de nem tűnik fel, hogy nemrégiben az én ajkaimat is ugyanezek a jelzők hagyták el. Nem fontos, nem érdekes.
- Hűűűű... te aztán nem vagy semmi... *.* Mondd csak, miért viseltél ilyen ruhát? - ajkaim ugyan mosolyra görbülnek, ha a sötétségben kellően látja a szemeimet, azok éppoly üresek, mint amilyenek olcsó bókjaim. De az emberek bedőlnek nekik. Tehát ő is bele fog. Ugye?
- Nem túl biztonságos ez a hely egy játékos számára. Úgy hírlik, sokan vesztik életüket ebben az erdőben. ^^ Nem szeretnéd úgy végezni, mint ők, igaz? - a legtöbben szavaimat fenyegetésnek vélnék, holott jelenleg nem áll szándékomban ártani. Csak bizonyos típusú áldozatokra vadászok, róla pedig nem tudom, hogy beleillik-e a mintába, amit követek. Azonban különösnek tartom, hogy épp ebben az erdőben találok egy vörös indikátorost. Már magamon kívül.
- Véletlenül sem tudsz semmit a pletykákról, igaz? - szórakozottan forgatom a fejem, az erdőt szemlélve. Az összes erdő közül eddig ezt találtam a maga módján a leg... nem is tudom igazán. Vannak, akik be sem merik tenni ide a lábukat, főleg a furcsa eltűnések óta. Mások pedig, mások éppen ezért keresik fel ezt a helyet. Talán Malcolm is közéjük tartozik.

Különös. Mintha egészen megváltozott volna a viselkedése. Az előbb még női latexben rohangáló őrült. Most pedig szakasztott mása az európai grófoknak. Látszólag eltűnt a vadság, s átadta a helyét a gálánsságnak álcázott álnokságnak. Nem bízhatok benne. Legjobb lesz, ha óvatos leszek.
Nem izgatom fel magam némiképp fenyegető megmozdulásából. Hagyom, hogy körbejárjon, azonban felkészülök arra az esetre, ha támadnom kéne. Végtére is, védett területen kívül vagyunk. Majd megválaszolja kérdésemet is. Érdekes... Talán vörös indikátorom miatt bízza rám a titkát? Vagy eddig is minden jöttmentnek elmesélte? Utóbbi esetben viszont hozzá kell tennem, jól dolgozik. Nem hagyta el élve egyikük sem az erdőt.
- A kis "topánka" a Halál ajándéka. Ennél nem találnál odaillőbb felszerelést egy olyan helyre, ahol ennyien halnak meg. Nem gondolod? ^^ - legalábbis egy olyan valamitől kaptam, ami magát a Kaszásnak nevezi ebben a játékban. Chhh... nevetséges. A játék azért díjaz, mert ölsz... Mi más ez, ha nem bizonyíték arra, hogy egy hazugságban élünk?
- Ez a világ megjutalmazott, amiért annyi embert szabadítottam fel. Tudom, hogy én miért öltöttem bíbort. A te szándékaid viszont nem igazán tiszták, kedves erdőfutó. ^^ - az tiszta, hogy ő ölte meg azokat, akik bejöttek ebbe az erdőbe, de az nem, hogy miért. Megunván, hogy úgy körözik körülöttem, mint hiéna az oroszlán körül, amikor az elfogta végre zsákmányát, hátrébb lépek, s nekidőlök egy fának, inventorymból pedig előszedek egy pótcselekvésre tökéletesen alkalmas eszközt: a pipát. Az ilyen dolgok ebben a világban másképp működnek, éppen csak hozzá kell érnem, s máris izzik benne a dohány, hogy a ködben én is fehér füstfelhőket teregethessek.

Nem először kritizálják a játékbeli droghasználati szokásaimat, azonban sosem tudott érdekelni. A való életben ezt sosem tehetném meg, idebent viszont nem kötnek a materiális világ társadalmi szabályai. Épp ellenkezőleg - itt senki sem állíthatja össze morális kódexemet. Mindemellett pedig, néha kifejezetten jól jön, ha hazudnom kell. De ez már egy más téma.
- Kayaba Akihiko csak egy közönséges ember, aki a tehetségét az istenkomplexusának a megvalósítására pazarolta. Én pedig nem szeretem a pazarlást. ^.^ - az ismeretlennek ugyan továbbra sem tudom a nevét, így megnézem, hogy rejtve van-e a neve. Ha nem, akkor a HP csíkja mellett könnyedén leolvashatom a Malcolm feliratot. Ha pedig igen, akkor legalább ezzel is okosabb vagyok, hogy jól védi adatait. Enyém természetesen könnyedén leolvasható. Én nem a sötétben bujkálok, hogy beilleszkedhessek abba a társadalomnak nevezett fertőbe, melyet a játékospopuláció alkot.
- Testőrök? Mégis milyen testőrök? Én csak egy szólós játékos vagyok, aki éli a maga kis életét. Vezetem a boltocskámat, meg ilyenek. ^^ Nem sokan akarnak egy vörös játékost megvédeni, tudod. Sőt, ami azt illeti, szóba se nagyon állnak velem. Nem hogy lovagokként udvarolni. ^^ De te ezt biztosan megérted! *.* Mi másért élnél túl pont itt, az erőben? >.< - ez részben valóban így van. Sokan szóba se nagyon akarnak állni a vörösekkel. De én könnyedén átvertem eddig mindet. Éppen azért, mert azt látják, amit látni akarnak. Hogy csak egy ártalmatlan, szólós játékos vagyok, aki vígan éldegél a boltocskájában, mély megbánást tanúsítva múltjára. Senki sem gyanakodott, hogy majd pont én leszek egy titkos társaság tagja, ez pedig jól is van így.
Mindenesetre Malcolm reakciója jobban érdekel most az övéknél. Kockáztatok... de talán megéri. Lehet, hogy jóval magasabb a szintje nálam. Meglehet... azonban csupán a harmadik szinten vagyunk. Nem túl gyakori, hogy a frontharcos szintűek errefelé tanyázzanak. Okozhat meglepetéseket, de másképp nem tudhatom meg gyorsan, amit szeretnék. Céhem logoja természetesen semmilyen úton-módon nem látszik, leszámítva a tetoválást jobb bokámon. Azonban az csak egy ártalmatlan szimbólum... Mégis ki gyanakodna egy galambra?

Gyakorlatilag invitálást adtam számára arra, hogy támadjon rám. Fel vagyok készülve erre az eshetőségre, de eléggé bízom magamban. Oka van annak, hogy pont ebben az erdőben téblábol, s kicsi az esélye annak, hogy magasabb szintje lenne az enyémnél. A támadás viszont nem érkezik. Legalábbis, csupán verbálisan.
Érdekes. Eddig ő az egyetlen olyan játékos, aki képes volt így reagálni. Fura módon jól eső érzéssel tölt el az eleven gonoszság, ami csak úgy árad belőle. Malcolm nem egy egyszerűen megvezethető birka, mint a többi. Nem hatják meg olyan emberi dolgok, mint a magány. Ez pedig jó... hasznos tagja lehet a Liberatorsnak. Számára is kifizetődőbb, ha nem ebben az erdőben várja meg, míg a Justice League megtalálja és kivégzi.
- Szerinted mennyi idő, mire rád találnak önkéntes száműzetésedben, Remete-chan? ^^ - megőrzöm higgadtságom. Nincs miért izgatnom magam. Odanyújtom felé pipámat. Nem sajnálom, vehet belőle, ha akar. Felém tornyosul magasságával, ezzel próbálván fenyegetővé válni. Azonban, miután elveszi a pipát, felszabadult kezemet ökölbe szorítom, s leeresztem. Ezt pedig egy gyomron öklözés követi. Fegyverem nélkül támadom meg a Remetét. Ha nem kapcsol elég gyorsan, akkor életcsíkja azonnal pirosba változik. Ha a fegyveremet használnám, akkor talán egy csapással megölhettem volna. Ez viszont itt nem egy védett terület, ahol védi őt a játék a biztos haláltól. Az indikátorom pedig már úgyis piros. Senkinek sem tűnne fel Malcolm hiánya, hiszen nincsenek rá élő szemtanúk. Legfeljebb a különös halálok száma csappanna meg ebben az erdőben. Arcomról lehullik a bájos Asuka-chan maszkja, s felfedi igaz valómat. Azt a személyt, aki talán az egyik legveszélyesebbnek számít itt, Aincradban.
- Két mozdulatomba se kerülne végezni veled, Remete. Nem vagy tárgyalóhelyzetben. - nem mutatok félelmet. Sem undort vagy gyűlöletet. Igazából semmilyen érzelmet nem mutatok. Valós énemtől távol állnak ezek a fogalmak.
- Meséltem már neked az őrület definícióját? - hagyom, hogy nála legyen a pipám. Kibújok fenyegető tornyosulása alól, s egyetlen, laza ugrással azon fa egyik vaskosabb ágára kerülök, amelyiknek a törzsén az imént támaszkodtam.
- A téboly nem más, mint ugyanazt a dolgot csinálni. Újra, és újra, és újra. Ennek ellenére... ennek ellenére mégis arra számítani, hogy az eredmény más lesz. - a való világban nagy rajongója voltam Einsteinnek, s betéve tudom minden okosságát. Hatással voltak rám ezek a mondatok. Amióta megértettem, mit is mond igazán, azóta egészen más szemmel látom a világot. Eleinte csak nevettem. De aztán rájöttem, mennyire igazak is ezek a szavak.
- Hány ember halt meg ebben az erdőben? Egy tucat? Kettő? Nem is számoltad, igaz? - különös módon elmosolyodom. Nem azért vagyok itt, hogy meglincseljem Malcolmot a tetteiért.
- A nagy igazságszolgáltató céheknek már feltűnt a rengeteg halál. A rendszer listát tart azon játékosok neveiről, akik már eltávoztak ebből a világból. Valamint azt is, hogy hol érte őket a halál. Mit gondolsz? Mennyi időd lehet hátra, míg egy erős csapat meg nem érkezik ide, kiderítvén, mi történt? Akkor pedig megtalálnak. Ők is ugyanolyan gyilkosok, mint te vagy én. Csak saját eszméik mögé bújtatják őket, hogy ezáltal nemes célként tüntessék fel tettüket. Hah! Szánalmasak... - lábaimmal kalimpálok kicsit, mintha hintáznék. Sokkal jobb a levegő innen, a magasból.
- Választást adok neked, Remete. Szerencséd, hogy én találtam rád előbb. Továbbra is száműzetheted magad szánalmas patkánylyukadba, ahol a biztos halál vár rád, vagy pedig csatlakozhatsz hozzám és társaimhoz. Menedéket adunk... és hatalmat. - hatalmat mások élete felett. Valós hatalmat. Kellenek az ilyen tagok a Liberatorsba. Az olyanok, akik nem feltétlenül értenek az intrikához úgy, ahogyan én vagy Tachi, azonban kellően elvetemültek ahhoz, hogy olyan tetteket hajtsanak végre, amiknek súlya van.

Az életembe kerülhetett volna? Valóban. Kockáztattam kissé, azonban így is nyilvánvaló volt, mennyire kicsi az esély a bukásra. Nem félek a haláltól, legalábbis nem ebben a világban. Bizonyítékaim vannak rá, hogy ebben a világban nem tudunk meghalni. Már én is visszatértem egyszer a való életből. Minden csak hazugság, amivel áltatnak. Csupán kísérleti patkányok vagyunk Kayaba elborult elméletéhez. Én pedig megadom neki azt, amit annyira akar.
- Mesteri világ? Pont olyan vagy, mint Shuu, hogy ennyire élteted ezt a világot. - nem hiszem, hogy ismeri az idomár lányt. Timidust ismervén már rég meghalt volna, ha valaha is összetalálkoznak. Ők még engem is könnyedén elintézhetnének, még számomra is rövid küzdelem lenne az életemért, s a végén a biztos bukás várna. Én is csupán azért tudok életben maradni mellettük, mert kellően óvatos vagyok szavaimmal. Legnagyobb fegyverem az intrika, nem pedig a Hentes.
- Látod, ebben egyet értünk. Utálom, hogy azt hiszik, majd ők megalkotják nekünk a törvényeket, és hogy majd Ők eldönthetik, hogyan éljük életünket Aincrad fogságában. Nincs joguk ezt tenni... Valójában sokkal rosszabbak emiatt, mint bármelyik vörös indikátoros. - Malcolm láthatóan élvezi a pipadohányt. Sajnos most nem raktam bele semmi turpisságot. Pedig kisebb-nagyobb gyakorisággal élek különböző szerekkel, természetesen saját biztonságom érdekében. Jótékony hatásai alatt úgy végezhetem sötétebb üzleteimet, hogy azok sosem derülhetnek ki, ha engem próbálnak meg vallatni. Márpedig egyszer lehetőségük lenne rá, biztosan megpróbálkoznának vele. Merem állítani, Aincrad egyik legveszélyesebb személye vagyok. Nem a szintem miatt. Hanem azért, mert igazán semmit sem tudnak rólam. Csak azt az álarcot ismerik, amit nap mint nap felvetek magamra.
- Alantas? Nem, kedves Remete, egyáltalán nem szolgára van szükségem. Szövetséges... igen, ez egy jobb szó. Általam olyan emberekkel találkozhatsz, akik hasonlóképp gondolkodnak, mint te, vagy én. Emellett pedig olyan előnyökhöz juttat, amiket kihasználva idővel beérheted a frontharcosokat. Akkor már lényegesen nagyobb esélyekkel indulsz, ha tényleg mindenkit le akarsz vadászni. - ha a sötétben elég jól lát, akkor felfedezheti a bokámon lévő, apró tetoválást, ami egy galambot formáz. Persze, a külvilágnak ez nem jelent semmit. De a mi céhünknél ez a jelkép az, ami összetart mindannyiunkat.
- Egyszerűen azért van rád szükségem, mert felismertem azt, amit egy másik vörös játékos sem ezelőtt. Vadásznak ránk. Szervezetten. Ha azonban mi is egy csapatot alkotunk, akkor nincs esélyük ellenünk. Egy darázs önmagába véve nem olyan nagy fenyegetés. Egyedül nem az. Többedmagával viszont elképesztő pusztításokat hozhat létre. - Malcolm nagyon téved, hogy egyedül képes lenne szembeszállni a legerősebb, elvakult, igazságmániás sznobokkal. Még Timidussal sem bírna elbánni, pedig ő csak egy pet. Csak egy igazság van... De ők azt nem tudják. Leugrok a fáról, majd kezem nyújtom a pipámért. Már szeretnék én is szippantani belőle.

Pedig inkább érdekelje. Annak a lánynak fogalma sincs róla, milyen hatalma van. Minden világi ügybe beleszólása van, emellett pedig olyan erővel rendelkezik, amit nem fél használni a vörös játékosokon. Legalábbis azokon, akik úgymond bizonyítottan bűnösek, az ő fogalomtáruk szerint. Előbb-utóbb pedig az önbíráskodó céheknek eszükbe jut lelátogatni ebbe az erdőbe. Akkor pedig a Remetének nem lesz esélye. Elképesztő, amit eddig művelt. Fogalmam sincs, hogy volt képes túlélni úgy, hogy senki élő nem ismerte eddig a létezését. Ez pedig fantasztikus, riszpekt. De a dolgok változtak, a sakktábla másik felén is mozgolódnak. Nem folytathatja tovább ezt az életmódot, ha nem akar meghalni. Ahogyan a többi vörös sem teheti azt, amit eddig. Valamiért viszont csak nekem jutott eszembe, hogy nem külön-külön kellene küzdenünk, hanem egységesítenünk erőnket. Csapatként. Ha eddig nem voltak képesek elkapni minket, akkor együtt legyőzhetetlenek leszünk.
- Chh... - a megszólalásra hirtelen nem tudok mit reagálni. Nem ő az első olyan férfi a játékban, aki ilyen-olyan megszólalásokkal akarja elérni, hogy a karjaiba omoljak. Legalábbis, egy alkalomra biztosan. Azonban ez engem nem érdekel. Tökéletesen tisztában vagyok álcázott külsőm eme hátrányával. Néha képtelenség megszabadulni az efféle megjegyzésektől, mintha szándékosan tapadnának rám az ilyenek. Eltűnt ezekből a gálánsság és az őszinte érdeklődés. Az egyetlen olyan játékos, aki valaha valódi érdeklődést mutatott irántam, pedig képes lett volna ott hagyni választottját miattam... de ez megint csak nem túl hízelgő gesztus. Tény, és való, Malcolm, hasonlóan őhozzá, fizikailag vonzó, hiszen inkább az esetem, mint az a sok, csenevész kisfiú, akikkel ez a játék tele van. Megjegyzése viszont inkább undort, mint sem vágyat keltene bennem.
- A barátlista veszélyes. Olyan körökben mozgok, ahol nem lenne túl szerencséd neked sem, ha megtalálnak rajta. Ehelyett szárnyakat adok, melyeket bármikor magadra ölthetsz. - a menümben kutatok, a titkos tartalmon belül pedig elküldöm a meghívót Malcolmnak a Liberatorshoz. Nem hiszem, hogy ha esetleg elkapnák, akkor pont erről beszélne... Szerintem az önbíráskodó népségnek jobb kérdései is lennének hozzá, mint a Liberators.
Ködben eltűnik alakja, én pedig egy darabig még békésen pipázgatok, mielőtt utamra kelnék. Beszélnem kell Haruval. Fontos alkatrészt szereztem a gépezetbe.

//Köszi a játékot ^^ Még megy egy pü, részletekkel //

Nagyjából egy órával azután veszem észre az új üzenetet, hogy az megérkezik. Korán kelek, korán fekszek, ha éppen nincs más dolgom. Talán annak köszönhető, hogy már a fronton is érvényesülni próbálok, vagy talán valami egészen másnak... de egyre több dolog teszi ki a napjaimat. A boltom forgalma hirtelen nagyon megugrott, s annyi mindent kell elintéznem, hogy már nem az Aréna nyújtja a legfőbb szórakozásomat. Mégis, a tettetett mosoly, a kifinomult mimikák megjátszása újabb és újabb feszültséggel töltenek meg. Hónapok óta nem öltem meg senkit. Pedig ha valami, akkor ez igazán elérte nálam a pillanatnyi nyugalom, az elégedettség hatását.
Meglep az üzenet, amit kapok, hiszen egyáltalán nem számítottam rá, hogy keresni fog. Van ugyan némi közös múltunk és ismeretünk egymásról, s nem titkolt célom az, hogy a Liberatorsba csábítsam be, de Malcolm nem az a típusú ember, aki csak úgy felkeres valakit... vagyis, ebben talán még sem vagyok biztos. Minden egyes alkalommal olyan, mintha két különböző személlyel beszélnék. Valahogy furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Nem tudok kiigazodni ezen.
Nem küldök neki választ, hiszen nem tartom szükségesnek. Arról viszont gondoskodok, hogy az üzenetet ne tudják elolvasni utánam. Törlöm a levelek közül. A múltkori után még inkább óvatos vagyok a saját dolgaimmal kapcsolatban. Ha nem csípem hazugságon az illetőt, akkor most nagyon nagy bajban lennék én, meg mindenki, akinek vörös az indikátora, és akár egy kicsit is köze van hozzám.
A megadott időpontra, egy kisebb fürdőkádas szundi, meg két óra készülődés után - habfürdő, avokádó pakolás, argánolajas hajkezelés, öltözködés, meg miegyebek - érkezem el. Nem értem még mindig, hogy miért ragaszkodik ennyire csökönyösen ehhez az erdőhöz. Talán szimbiózisban él vele. Eddig ugyan nem kapták el... de ugye, ezt sosem lehet tudni.
Mindenesetre most nem azért vagyok itt, hogy újra piszkáljam ezekkel. Vadászni... Valami itt lehet, még sem stimmel. Ácsorgok a kis tűsarkúmban, s beljebb lépek az erdőben. A látásom nem túl magas, így nem fogom egyből észrevenni, ha már közel van. A sűrű ködön nehéz keresztül látni.
- Hűűűűű... Nem tudtam, hogy szeretsz vadászni! *.* - amikor már úgy gondolom, hogy ő lehet az, aki közeledik felém, üdvözlöm őt kitörő mosollyal.
- Egyet azonban árulcsizz el nekem, lécci. Miért éppen engem hívtál el vadászni? *.* Én vagyok az utolsó Aincradon, akiről bárki feltételezné, hogy a sárba ugrik egy vaddisznó miatt. - már attól megbolondulok, ha egy kis piszok megy a körmöm alá. >.< Legalábbis, általában ezt gondolják, azt hiszem.

A látás egyes olybá tűnik, még mindig kevés. Látok ugyan valamilyen fura árnyékot magam előtt, ám mint kiderült, csupán egy távoli fa idáig ellátszódó sóhaja az, nem pedig a malkavita, akihez eljöttem. Még mindig nem tudom elképzelni, hogyan képes ilyen barbár módon élni ebben a putriban, ahol még csak villany sincs rendesen. Ha nincs valami közvetlenül az orrom előtt két méterrel, akkor nem látni semmit.
Így aztán az üdvözlés máshonnét jött, mint amire számítottam. Kis híján ugrok egyet előre, s épp úgy érzem magam, mint amikor általános iskolás erdei táborban kellett éjszakai rémisztő sétán részt venni. Pedig nincs ám se nyár, se tábor, de még csak halloween sem, hogy ezt tegye. T.T
- Íjjjj! :S Ilyet még egyszer ne. A frászt hozza rám ez a hely. o.o - akkor sem értem, miért ragaszkodik ehhez. Én azt megértem, ha nem túl magas a szintje, de mindenféle barlangokban meghúzni magad nem túl egészséges dolog ám! Ezt még senki nem mondta neki?
- Nem tudok koncentrálni lapostalpúban. #PoshSpice - be is tagelem neki, hiszen biztosan tudnia kell, hogy ki is az a Posh Spice. Olyan nincs, hogy nem. Az élet nagy igazsága az, hogy már annyira hozzászoktam a tűsarkúkhoz, hogy élni nem bírok nélkülük. Szabályosan fáj a fejem, ha lapos talpúban kell járnom. Nem beszélve a pénzről, amit szeretek jó helyen látni. A gardróbomban.
- A tizenhatodik szintre? Miért épp a tizenhatodik szintre? o.o - gondolkozom kissé, hogy mi is van ott, s egyből az eszembe jut az a hely, ami tele van azzal a rengeteg állattetemmel. Tiszta lehangoló volt! Persze, a borzos jelvény miatt elmentünk, de akkor is!
- Ugye nem a Holt Állatok Erdejébe akarsz elvinni? o.o Ott depressziós leszek. A borzos jelvény pedig megvan. Ami meg a szintemet illeti, frontharcos vagyok. >.> - nem volt egyszerű megszerezni azt a jelvényt, de nem is azért, mert nehéz volt, hanem mert az összes kis cukiság depibe esett. Nem bírom, ha bántják őket! *.* Túúúúúl cukik. Én pedig nem bírok ellenállni a csincsilláknak egyszerűen! *.* Sem a kacsáknak. Vagy a cicusoknak. Meg a vikunyáknak...
- Deeee... neked mióta van meg a szinted hozzá? - elég gyorsan fejlődhetett, ha elérte ezt a szintet. Legalább hét szintet fejlődtem, mióta gyomorszájon vágtam, a felszereléseim nagy része is T1 volt, mégis nagyon lecsökkentettem a HP-ját. Ugyan azt mondta azokban a buta cellákban, hogy negyvenkettes szintű, én ezt nem tudom elhinni neki. Az nagyon irreális lenne.
#AsuRinya

Hát, már kezdem érteni, azt hiszem. Nincs az a szafari mániákus, aki hajlandó több időt eltölteni itt. Ha mégis, akkor a legelső szőrös manó levadászása után már le is lép innen, csak ne kelljen továbbra is a ködben tapogatóznia. Mindemellett pedig hiába a kihaltság, nem számít arra senki, hogy pont itt fognak valami minibosst találni. Leszámítva persze, hogy rengeteg a halott a listán, akik itt lelték meg végzetüket. Ettől függetlenül nem értek egyet Malcolm módszerével... de éppen ezért nem értek egyet Haruéval sem. Nem fogom tudni ezt sohasem megváltoztatni, így már nem is erősködök. De nem lesz az jó nekik, ha egyszer mégis csak olyan helyzetbe keverednek, ahol inkább ravaszsággal kellene kihúzniuk magukat. Most, hogy már én is bossokra járok - na jó, az túlzás, egy bosson részt vettem inkább - , fokozottan megnövekedett az irántam tanúsított figyelem is, tehát természetesen óvatosabbnak kell lennem. De nem nézik ki valakiből, aki fejfájást kap lapos talpú cipőben, és élete legnagyobb problémája, hogy nem tudja eldönteni, a rózsaszín melyik árnyalatára fesse a körmeit, hogy "sorozatgyilkos" lenne.
Malcolm következő reakciója kisöpri a szőke gondolatokat a fejemből. Legalábbis, néhány percre talán. Köszönhető, hogy nekilök az egyik fának, s a fejem koppan is vele. Sarokba akar szorítani talán. A fájdalmat ugyan nem érzem, de a fenyegető szándékot igen.
Nem számítottam ilyen reakcióra. A férfi viszont kikel magából. Igaz, legalább már nem ér meglepetésként. Nem ez az első ugyanis, hogy olyan szélsőséges reakciót ad, amivel nehezen lehet mit kezdeni. Talán pár hete még megijedtem volna. Most azonban a fenyegetése ellenére is kitartok. Még kicsit lábujjhegyre is állok, hogy szemeink tökéletesen egy szinten legyenek. Ezek nem ugyanazok a szemek, mint amiket akkor láttam, amikor először találkoztam vele. A tudatomba égetem ezt a tekintetet, követelőző kérdései pedig mintha alig érnének el engem.
- A bossokat azért teremtették, hogy legyőzessék őket. Hogy újabb dolgokat ismerj meg e világról. - hazugság. Nem ezt gondolom. De szerencsére, ha valamit, akkor hazudni megtanultam. Valójában csak unom, hogy nem haladunk ezekkel az ostoba bossokkal, és ki akarok jutni. Normális életet akarok. Valamit, ami már sosem lehet az enyém. Odakint jövőm volt. Most viszont egy semmi vagyok.
- Teremtő? Te tényleg úgy beszélsz, mint Shuu. - mosoly. Rideg, azonban bármiféle valós érzelemtől a lehető legtávolabb áll. Még sem jellemző rá az az üresség, ami akkor igen, amikor felettébb érzelmes ál-mosolyokat villogtatok a világra. Úgy jobban megbíznak bennem.
- Tehát... kiengedsz végre? Nem akarom letépni ezért a karod. - a mosoly eltűnik. Legalábbis mindaddig, amíg le nem ereszti karjait, már ha ezt megteszi. Túlontúl felkeltette az érdeklődésemet Malcolm. Azok ott... tényleg hegyesre csiszolt fogak voltak? Jól láttam őket? Még észre sem vettem. Pedig láttam már vigyorogni.