Külváros

//Yoi//

Még meg sem kaptam a választ, valami mozogni látszik a fűben. Egy mob lenne? Nagyon gyorsan jön, az biztos. Már vennémelő a késeimet, mikor legnagyobb rémületemre a fura lény egyenesen felmászik a Yoi-n és megállapodik a vállán.
Támad?
Nem támad.
Teljesen békésen ül ott, és néééz. Közben a Yoi is válaszol, mintha mi sem történt volna, sőt, be is mutatja az újdonsült illetőt, hogy ő a Ken.
-Azta! Ezek szerint Állatidomár vagy? -nézek végig megint a furcsa szerzeten. Vajon mi lehet? Nem hasonlít egy állatra sem, inkább valami kis démon, vagy ilyesmi. Nagyon nem is gondolkodhatok rajta sokat, mert olyan kérdés üti meg a fülem, ami már túljár az eszemen.
Hogy hívják a Hugit?
Ezen még sosem gondolkodtam. Hugi... hogy hívnak?
~Sehogy.~
De csak van valami nevedO.o
~Ha azt mondom, nincs, akkor nincs. Találj ki valamit, és kész. De ha olyan lesz, ami nekem nem tetszik, akkor megnézheted magad.~
Nem tetszik ez a fenyegető hangnem, én félek. Adjak neki nevet, méghozzá olyan gyorsan, hogy ne tűnjön fel a Yoinak a túl sok gondolkodás?
Kinyitom a szám, levegőt veszek, becsukom, aztán megint kinyitom. Arra a vörösre gondolok, amit midnig látok a Hugi szobájában, az aranyozott trónjára, a poharakra, a koponyákra és csontokra, a vérre. Gondolkodom, hogy lehetne őt egy szóval leírni, amit lehet névnek használni. Kettő si eszembe jut, de nem tudom, melyik tetszene neki. Végül kiesik a számon az egyik.
-Maou.
Sátán japánul? ... Nem rossz. Életben hagylak, de csak mostanra.
Huh, nagy kő esett le a szívemről. Maou. Hugi, már neved is van. Bár azon meglepődtem, hogy eddig nem volt. Illik rád, tetszik? Biztos illik, ahogy viselkedsz. Eszembe jutott más is, de majd később megbeszélhetjük, és lehetne két neved is, az odahaza divat volt.

//Yoi//

Jéé, ez beszél. Elkerekedett szemmel nézem a fura bigyót a Yoi vállán, és próbálom megfejteni, amit mondott, mert az bizony nem könnyű. Mi az az "anya" meg az "ivadék"? Már kérdezném, de a Hugi közbeszól.
~Ne tedd, mert még felkelted a kíváncsiságuk!~
De akkor mik azok? Te tudod?
Nem válaszolsz már? Oké, akkor nem kérdezem meg. De ez volt az utolsó eset, hogy hallgatok rád, és ezt is csak azért, mert érzem, hogy most segíteni akartál. Ne pöffeszkedj és fújj rám, mint egy dühös macska, mert így van. A fejeben élsz, én érzek mindent, ami átrohan rajtad, ahogy te is.
Na, de most megint figyelek inkább Yoira. Szégyenlősen elmosolyodom és megvakarom a tarkómat, hogy leplezzem a zavaromat.
-T-Tényleg? Az jó. Egyébként, szerintem a tied is szép. És különleges. Még sosem hallottam ezelőtt, hogy Yoi. -mondom kicsit bátrabban, miközben hallgatom a fejemben Hugi morgását, hogy egy hülye vagyok és fogjam már be a lepcses számat. Inkább te fogd be, mert zavarsz, nagyon is! Mármint nem a Yoi, hanem te, Maou!
Végül visszahúzódik, de érzem, hogy a figyelme nagyon Kenre, a kis izére kezd irányulni. Közben a Yoi is kérdez, mire megremegek egy kicsit, mert végigfut hátamon a hideg. Elpirulok.
-Nem, nem igazán. Régen aranyos volt, és szerettem, de ma már...
Elfordulok, és a földet nézve, suttogva folytatom. -...egy gonosz kis démon...
~Hallottam ám.~
-És ő? Nem akarok gonosz lenni, de... ő micsoda? -nézek vissza a Kenre Yoi vállán, félredöntött fejjel és kíváncsi szemekkel. Nem tudom eldönteni, hogy mi lehet, mert sosem láttam ezelőtt, de pontezért is kérdeztem most meg. Hogy tudjam. Így én is tanulok ma valamit, ami csak jó.
Tényleg. Akkr most a Yoi a barátnőm lett? Az jó lenne^^

Előzmények

Fogadó történet
Egy kis kitérő a főtérre. Vissza úton, a Karmazsin Selyemlepelből. Gyorsan feltápászkodtam a szoborra, majd egy óra múlva, miután jól végignéztem mindenkin, letápászkodtam, és elindultam Torubana városa felé. Elég könnyen odajutottam. A külváros felé vettem az irányt, sötét köpenyem, csak úgy suhogott mögöttem. A legtöbben nem vettek tudomást róla, de azért néhány játékos így is utánam nézett. Elég fura látvány lehet, egy ismeretlen alak, valószínűleg lány, sötét köpenyben, szinte végig szalad a városon.
Végül egy fogadóban szálltam meg.  Elég zsúfolt volt, épp, hogy csak jutott nekem hely, így is majdnem összeverekedtem egy idegen lánnyal. Végül olyan 10 óra fele felébredtem, majd vidámam felöltöztem, a tegnapi cuccaimba. Tehát:
Egy lila, ujjatlan felső, magasított nyakkal, mell fölötti kivágással. Szürke rövidnadrággal, és fekete magas sarkú, fekete csizmával.
 Megköszöntem a fogadósnak, hogy ott tölthettem az éjszakát. Gyorsan eltettem három szendvicset, és elindultam a város külső része fele, itt van a legtöbb zöldike szörny. Ezekkel már rutinosan elbánok, mert már jó párszor összefutottam velük. A zöldikék körülbelül így néznek ki: Zöld, vagy méregzöld szín, sok bibircsók, piros szem és szabja.
 Hosszan sétálgattam, de ez szem ilyet nem találtam. Már épp feladni készültem, amikor egy furcsa növényszerű valami ugrott elő. Egy húsevő növényre hasonlított, velem egy magas lehetett. Undorítóan vicsorgott rám, majd egy nagyot üvöltve jó pár nyálcsepp eltalált engem. „Undorító”, majd mielőtt letörölhettem volna, elpixelődött. Kardom már meg is jelent a kezemen, néhány vágás, és a Sonic Death segítségével, már ő is úgy végezte, mint a nyála.
 Ekkor hangos morgás hallatszott: „Grrh! Furu-rúú!” – szokottas hang. Ezek a zöldikék hangja. De most sokkal többen voltak, olyan 3-4. Egy pillanatra meg is ijedtem, majd por szállt föl, ettől alig láttam valamit, és az allergiám is előjött. Hangos tüsszögésbe kezdtem. Lélekjelenlétemet persze nem veszítettem el.
 „Hand Sonic, version 2!” Kiáltottam, s a következő pillanatban, kedves kardom már 2 verziója jelet meg. Hossza, és gyorsabb kard volt, ezzel könnyebbe lehet dolgozni. Vége kissé egy lándzsa végére hasonlított.
 Az elsővel gyors táncba kezdtünk. Majdnem eltalálta a hátam, előre csapódó kezére sújtottam, majd a következő támadását kihasználva, mely miatt leguggoltam, a lábát is megvágtam. A szörny kissé meginogott, de sajna eközben társai is felfigyeltek a bajra, mert elindultak felém. Gyorsan átszúrtam a kardom a mellkasán, majd a fejét támadva, végeztem vele. A pixelek már messze el is szálltak. Én pedig megfordulva, következő 2 harc-tánc ellenségemre tekintettem…

2. rész, Fogadó történet.

A két zöldike haragosan közeledett felém. A kardommal gyorsan szaladtam feléjük. Gyorsan lesújtottam, az 1. karjára.  Majd gyorsan a másikéra is, elkerülve az egyik szablyát. Egy ütés pont a hátamat érte, hosszú csíkot húzva a hátamon. Ijedten ugrottam egyet hátra, majd gyorsan a két zöld mögé kerülve lesújtottam a hátára.
- Hátat hátért!- a szörny életpontja majdnem teljesen lementek. Még egy gyors mozdulttal a másikat is eltaláltam, az előző ütését pedig épp, csak egy hajszállal kerültem el. Tehát az állás, első: majdnem teljesen lement élet, második: fél élet.
Sonic Death!  Kiáltottam hangosan. Felugrottam a magasba, majd pörögve, a féléletű felé sújtottam le kardommal. Szárnyammal épp kivédve a másik támadását. Kardomat gyorsan mozgatva magam előtt, végeztem az elsővel. Majd a másodikkal is.
 …
 Már délután volt, és a szendvicseket is megettem. Eltévedtem a külvárosban. Ekkor egy barátságos kinézetű kis utcába jutottam. Majd egy kicsit, és picit elhagyatott fogadó előtt álltam meg. A hely neve: Niceplace.
- Szép hely? Na, azt majd meglátjuk!- mondtam magam elé, s beléptem a fogadóba.
- Halihó!- kiáltottam. Egy narancssárga színű szoba, olyan 15 asztal, fehér terítővel, színes hímzéssel. Az asztalokon még egy kancsó víz is volt, kis tál keksszel és virággal. Az ajtó szemből nézve, jobb oldalon volt, amikor belépünk, balra egy pult található. Egyik széle a falba végződik, míg másik egy szépen faragott, fa oszlopba. A pult mögött, két ajtó nyílik, az egyik a konyhába, a másik az NPC valamilyen helységébe vezethet, de hogy hova pontosan, számomra egyelőre rejtély maradt. A pult fölött, virágokból álló díszítés volt, pont, mint az asztalokon is.
 Az ajtóval szemben lépcső vezet felfele az emeletre. Ennyit lehet látni elsőre.
 A pulthoz legközelebb álló asztalhoz léptem. Következő kiáltásomra, egy NPC hölgy jött elő. Haja barna volt, ki kontyba fogta, és kedvesen mosolygott rám. Sárga kis kötényén apró virághímzések díszítették. Sietve elém tett egy étlapot. Nagyon megörült, látszott rajta, hogy ritkán járnak erre vendégek.
- Sült krumplit kérnék, párolt borsóval és panírozott  pulykamellel!- az NPC hölgy eltűnt a konyhában. Ekkor egy lány jött elő, aki szintén hasonlított, az előbbire, valószínű, hogy az anyja:
- Szia! Nagi vagyok, ő pedig az anyukám Helena. Az apám most távol van, az ő neve Franklin. – magyarázott kedvesen az NPC lány.
- Szia! Az én nevem Tachibana Zakuro! Örvendek!- köszönöm vissza, Naginak, valószínű, hogy sok beszédre programozták. Végül, a rendelésem elkészült, és az egész NPC család körém ült, és kedvesen magyarázott.


Folytatás következik!
Melyben:
- Kiderült miért is elhagyatott ez a hely
- Rájövök, miért is van nekem ez a kard
- Megpróbálok segíteni Nagiéknak

3.rész  Fogadó történet

  Ez a kedves NPC család, bizonyos, Furukawa család. Elég bolondosak, így meséltek nekem:
- Ó, kedveském!- kezdte, Helena - Tudod ez a fogadó elég elhagyatott! Amikor megnyitottuk, mindenkinek nagyon tetszett, és sokan jártak ide. Mostanság viszont… ritka erre felé a vendég. A legtöbb játékos már magasabb az egyes szintnél, akik pedig még ott tartanak, azok mind a Kezdetek Városában élnek. Ez a hely is nagyobb, csak letakartuk, a felesleges részt, ne tátongjon itt üresen minden.
- Tudja kisasszony. Én kanalakat, és egyéb ilyen eszközöket faragok, az itt látható dolgokat is mind én készítetettem. – mutatott körbe Franklin, már ő beszélt- Hetente kétszer, bejárok a nagyvárosba, és eladom, amit tudok, így eléldegélünk.
- Európai származásúak vagyunk. – tette hozzá felesége. – A nevünkön már észre lehetett venni! De itt másképp hívnak minket. Az én nevem Sanae, a férjemé Akio, a lányom Nagisa. A dédmamám japán volt, az tiszteletére van Japán nevünk is.
- Nos, én szívesen segítek önöknek! Ma este kiveszek magamnak itt egy szobát, holnap pedig bemegyek a nagyvárosba, és néhány barátomat megkérem, hogy jöjjenek el ide. Ezután, ők is elmondják a barátaiknak, hogy milyen kitűnő ez a hely!- mondtam boldogan. – És az étel! Az valami fenomenális!- kiáltom boldogan, hiszen ilyen finom ételt még sohasem ettem.
- Nem is csodálkozom, főzés járatosságom a maximálisra van kifejlesztve. – tájékoztatott Helena. – Kérlek, mutasd meg kislányom, Zakuronak a szobáját. Zakuro! Ha tényleg sikerrel jársz, neked adjuk azt a szobát ajándékba!
Nagi bevezetett, egy szépen berendezett szobába, és mielőtt távozott volna, a szoba kulcsát a kezembe nyomta, én pedig közöltem vele, hogy hívjon Zanának.
 A szobakulcs, egy ezüstláncon lógott, maga a kulcs pedig angyalszárnyakkal volt díszítve. A szoba elbűvölő volt, és pont olyan barátságos, mint az egész fogadó. Amikor az ajtón belépünk, egy kis előtérbe kerülünk, néhány fogassal ellátva.
 A szobába belépve pedig, pont egy ablakkal szembe találjuk magunk. Az ablakból kinézve egy kis kertre látunk, közepén márvány szökőkút, néhány fa és pad. Az ablaktól balra, egy puha ágy, mellette éjjeli szekrény, és egy tükör a falon. Jobbra egy szekrény, és egy ajtó. Az ablak alatt íróasztal található. Az ajtón belépve, egy kis fürdőszobában találtam magam. Elbűvölő szoba, már most szeretem. Még meg kell jegyezni, hogy tele volt virágokkal, ízlésesen, természetesen, nem túlzsúfoltan. A virágok, valószínű a kertben teremnek.
…
Előző életemben, pontosabban a kettő között, amikor a húgommal együtt a túlvilágon éltünk, jól emlékszem, a Hand Sonic volt, ami megvédett a pisztolyok ellen. Eszembe jutott, hogy milyen nehéz volt, hiszen akkoriban Kanade nyaklánca adott nekem otthont, és csak ritkán tudtam teljesen kiteljesedni benne, és irányítani a testét. Ő pedig teljes szeretetből megengedte, hogy kicsit használjam a testét, édes kis húgomnak. Érezhessem picit az ételek ízét, érezzem az illatoka, lássam tisztán a színeket. Szaladhassak, zenélhessek és csak simán, élvezni a csöppnyi, épp megadandó „életet”.
Amikor pedig eljött az idő, visszatértem a nyaklánc rabságába, és ott „éltem” tovább. Így csak Kanade gondolatait hallottam, de így is tudtunk beszélgetni. Ő szórakoztatott engem. Am amikor rá támadtak a lázadók, arra, aki velem egyedül van velem, én nagyon feldühödtem, és elhatalmasodtam testvéremen és védtem. Végül testvérkém elfogadta a sorsát, sorsunkat. És együtt újra megszülettünk. Most már élek, és nem fogom engedni, hogy csak úgy elvegyék tőlem ezt az ajándékot. Most jöttem csak rá, hogy a kardom azért van itt velem, mert akár életben is használhatom ezt az erőt, a Sonic erőt. És most, hogy idejutottam, édes testvérkém elküldte támogatását, és képessé tett arra, hogy használjam a Sonicot. Ő velem van, úgy, mint régen!
….
Másnap, együtt Franklinnal mentünk be a városba.


Folytatás

//Yoi//

-Azta! Démon! És a tiéd? Hogy találkoztatok? -csillan fel a szemem, hogy a Ken mi is pontosan, de nem merek kinyúlni, hogy megsimogassam vagy círogassam. Szóval ilyen egy démon? Egy igazi? Mármint, játékban igazi? Vajon mi minden lehet még itt? Láttam már sárkányt, meg ilyesmit, de démont nem, akkor ezek szerint van vajon angyal is? Az hogy nézhet ki?
A Yoi viszont érdekeset kérdez, mirre zavartan elnevetem magam. -Nem szó szerint. Csak metaizéként. Tudod. Mikor olyasmit mondasz valakire, ami igazából nem igaz, csak hasonló. Például egy kedves emberre azt mondod, hogy angyal, mikor nem is angyal. Az én Hugim nagyon rosszcsont, és az ilyen rossz emberekre szokták mondani, hogy démon. -magyarázom, bár nem tudom, hogy tudja-e ezt a fura kis szokást. Ami lehet, japánban nincs is, csak nálunk, magyaron. Próbálom figyelni, hogy mit reagál, de csak mélyen elgondolkodik és kerüli a tekintetem. Még lát vajon olyan fura módon? Megkérdezném, de inkább nem merem, mert nehogy tolakodónak vagy olyan valaminek tűnjek, amit az idegesítő emberekre mondanak. Viszont azt sem tudom, mit mondhatnék mást, és nem tudom, fog-e kérdezni valamit. Letépek egy fűszálat és megfújom, hogy halljam, itt is kiad-e olyan éles hangot, de hamar a pixeleire esik. Nyuu...
A nap már teljesen máshol jár, mint akkor, mikor elkezdtünk beszélgetni, de ahogy látom, még messze van az alkonyat, van időnk. A Hugi most csendben marad, morog, mint egy kis dühös cicamica, de nem szól semmit, ami még furábbá teszi a helyzetet. Máskor mindig beszél, de most nem, talán feszélyezi a démon jelenléte. A szemem sarkából vetek még egy pillantást a fura lényre, ami olyan, mintha egy kis kobold lenne, nagyon muris.

//Yoi//

Ahaa! Ha a Ken a játék eleje óta vele van, akkor a Yoi biztosan olyan állatidomár! Demuri ^w^ Még sosem találkoztam állatidomárral ezelőtt. Vajon mit kérdezzek tőle? Hogy milyen érzés? Én vajon mit kaptam volna, ha idomár lennék?
Aztán a Yoi rám néz és kérdez, de olyan dolgot, amiben igaza van, és én sem értem. Végighallgatom, mikor a Hugihoz beszél, akkor meg is lepődöm - sőt, érzem, hogy a Hugi is megijed a fejemben -, de aztán hümmögve, ujjamat az ajkamhoz szorítva gondolkodni kezdek.
~Csak meg ne erőltesd magad...~ -mondja a Hugi gúnyosan, de nem figyelek rá, inkább a Yoira.
-Ezt nem tudom. Csak azt, hogy ami nekem rossz, az akkor rossz, ami meg jó, az jó. Aztán ami meg a Huginak jó, az nekem rossz, és ezért nem is értünk egyet benne. De... ez amúgy nagyon-nagyon bonyolult, és nem is tudom, hogy érteni fogom-e valaha egyáltalán, gomenne. -döntöm félre a fejem és lebiggyed a szám, amiért most picit csalódtam magamban, de azért annyira nem, hogy olyan nagyon lelombozódjak miatta. A Hugi úgyis bólogat és érzem, ahogy az egyettértés hulláma átvetül rajta, ami egy kicsit jobb kedvre derít. Végül vállat vonok.
-Asszem erre szokták mondani, hogy "hozzáállás kérdése"... vagy "szempont kérdése". Nem szó szerint kérdés, csak hogy attól függ, ki vagy és miről van épp szó. Vagy ilyesmi.
Felhúzom a lábaimat és átölelem a térdeimet, hozzájuk támasztva az államat. -Bonyolult a világ, Yoi-chan. És a SAO még talán egyszerűbb is, mint odakint, mert itt szabadabb lehet az ember. Minden olyan fura. Nem akarok felnőni, mert elvileg utána minden még bonyolultabb lesz.

{Szophie}

Megropogtattam a vállam. Ha tehettem, és időm úgy engedte itt töltöttem időm, távol a nagyobb városoktól és a kezdetek városi kavalkádtól. Most amúgy sem kell innom, meg ahhoz jó lesz majd a nap későbbi fele. Szép lett a mai termés is és a kaszáról leráztam a maradék füvet, Egész szép nagy rendet vágtam az öreg mezőjében. Mai fizetségem tuti félreteszem valamire, ami hasznos. Akkor már csak be kell kötözni és lesz mit adnia az állatoknak télire. Azzal neki is láttam villával összeszedni a táblán a száraz füvet. Nem tudom miért nem vághattam le korábban, miért lehet ennyire kényes egy program, "csak mikor már besárgult, akkor vágjam le" hangoztak fejemben az öreg szavai. Értem már, mert akkor, ha nem kész lesz belőle, végtermék, akkor elpixeleződik bizonyára. Értem már így, hogy miért. Program, jobban kell tudja.
De mégis mennyire nyugis itt az élet, itt a maffia sem érhet el és az odakinti ismerősök meg főleg.  És az idebenti játékosok sem, nagyon remélem. Közben azért haladok, oda se figyelek egy kicsit és már csak alig van hátra nyolc fordulóm. Még fent van a nap rendjében, de egy két óra s jön a naplemente, addig ki akarok jutni a gátra, onnan a legszebb. Odakint nem volt ilyenekre időm, bátyó, most mindent megnézek, amit mutatni akartál. Szar lehetett neked, mellettem, a kisöccs, aki bármikor elver, és ráadásként, korán híres lettem és befutottam, neked meg maradt az árnyékom. Mégis védtél és törődtél velem. Remélem lesz lehetőségem elmondani ezt neked. És persze elérni odakint a huszadik tetoválást.
Széles mosollyal húztam és raktam tovább a szénát.  Nyolc sort összepakolom, aztán köthetem egybe, nincs már sok időm, igyekezni kell. Azzal kettőzött tempóval ugrattam végig a földön. Mire végeztem a villával való széna forgatással, odajött az öreg és csak csóválta a fejét. Siettem, megfedett érte, de mégis miért baj az, vitatkoztam vele, nem fog tönkremenni, kevesebb pixeleződik el. Hajtogatta csak, hogy felét otthagytam, de nem is, visszanéztem és igaz hogy volt ott pár szál, ami kilógott, és odébb volt a többitől. Ahogy én sem várom el egy programozótól, hogy felvigyen egy hűtőt bármely lépcsőn, úgy éntőlem se várják el, hogy porcelángyárba dolgozzak, mint porcelánfestő, na. Csak legyintett, talán ez rosszabb volt bárminél. Azzal a vállvédőm megigazítva folytattam a munkát. És csak úgy folytak ki a percek markomból, miközben szedtem össze a szénát. Még kettő bála és készen is vagyok.
Szokásos öltözékem viseltem, de a nap az egész napi munkában sem fogott meg. Egy virtuális játékban nem lehet barnulni, ezt megtanultam ma.