Külváros

//Shiel D. Lewis

Egy újabb nap, most épp egy kisebb pihenőt tartok, mivel az utóbbi időben rengeteg dolgot csináltam és már teljesen ki vagyok merülve, így úgy döntök, hogy elmegyek egy kicsit kikapcsolódni. Bár ezt nem egyedül űzöm, hanem társat is kapok, nem mást, mint Sara-t. Úgy terveztük, hogy elmegyünk egy kicsit sétálni. Úti célunk Torubara városának külső része, ami inkább már a mezőhatárnak az elválasztó része, de azt mondják, hogy csodálatos hely és az ott élők is nagyon kedvesek, segítőkészek az idegenekkel. Így úgy döntöttünk, hogy oda ellátogatunk. A Kezdetek várósából kiérve, egy kis kővel kirakott úton haladunk a település fele. Néhány óra séta után meg is érezünk, mivel a BETA teszt idején már jártam itt, nagyjából tudom, hogy mi merre van és mit érdemes megnézni. Bár még mindig elgondolkozok azon, hogy miért nevezik városnak, ha előbb hasonlít egy falura. Az emberek leginkább földműveléssel foglalkoznak. Az idegeneket mind mosolyogva fogadják, folyton jó kedvük van, bár ez néha nagyon furcsa, sőt akár még ijesztő is tud lenni. Ahogy sétálunk az úton tovább haladva, a városka lakói szívélyesen üdvözölnek minket. A belvárosában körülnézünk, megnézünk néhány épületet, és azon kapjuk magunkat, hogy már ebédidő és mindketten már kezdünk éhesek, lenni. Ezért betérünk egy szimpatikus fogadóba, de az már a külvárosban található, mert már arra vettük az utunkat. Ahogy a többi helyen itt is szívéjesen fogadtak, majd egy asztalhoz kísértek. Miután rendelünk beszélgetésbe elegyedünk, első, amit felhozok, az hogy az itteni emberek milyenek.
- Érdekesek az itt lakók, az összes mosolyog, és túlságosan is boldog. –jegyzem meg nem túl hangosan.
- Nos, igen ezt én is felfedeztem, de lehet, hogy így vannak programozva. –mondja.
- Meglehet, de akkor is furcsa. Tudod, az a pletyka járja, hogy itt éjszaka furcsa dolgok történnek. –mondom hátra dőlve. Közben megérkezik a rendelésünk, aminek neki is látunk. – Tudod, kíváncsi vagyok, hogy mi folyhat itt. –mondom neki, amire ő elmosolyodik. – Most mi van, valami vicceset mondtam?
- Nem, csak valahogy mindig meglepődök, hogy milyen egy összetett ember is vagy valójában. –azzal elmosolyodik és folytatja az evést. Igaza van, hiszen már rengeteg oldalamat mutattam meg ebben a játékban.

Miután Lewis helyet foglal, kíváncsian várom, hogy mit is tud nekünk elmondani erről az egész éjszakai ügyről, vagy arról, hogy valójában mi is folyik ebben a városban. De sajnálattal kell, halljam, hogy ő sem tud többet arról, hogy mi van ezzel a várossal. Ezért egy kicsit csalódott is vagyok, talán még az arcomra is van írva, igaz nem is nagyon akarom ezt eltitkolni, hisz nincs sok értelme. Bár egy mondata megfogott, hogy a céhnek a tagja, ami mondhatni, hogy arra van szakosodva, hogy már játékosokat megvédjen. Érdekesnek tartom ezt, de mielőtt bármit is mondanék neki, megvárom, amíg befejezi az utolsó mondatát, ami megerősítésre vár tőlünk, hogy nem e tudunk e többet, vagy valami hasonló dolgokat nem tudunk e még.
- Hm, hát, én hallottam, hogy honnan lehet megfigyelni ezt a jelenséget. –mondja kicsit bátortalanul Sara.
- Ezt, hol hallottad? –kérdezem reményekkel telien tőle.
- Az imént attól a pincérlánytól hallottam, mikor az egyik vendég érdeklődött, az esetek iránt, ha gondoljátok, megkérdezhetjük tőle. –mondja, majd mikor bólintok, hogy csinálja, int is neki, majd ő odajön hozzánk. Majd megkérdezzük őt is, hogy mi is van itt valójában. Ő elmondja, amit eddig is tudtunk, hogy furcsa szerzetek bukkannak fel éjjelente, de új információkkal is gazdagodunk. Mivel megtudjuk, hogy hol szoktak felbukkanni és mikor. A helyszín a városszéli mezőknél szokott lenni és olyan este tizenegy és éjfél között láthatóan az alakok. Ez után a lány megkérdezi, hogy szeretnénk e valamit rendelni, majd elmegy. Ezután ismét az új beszélgető partnerünkhöz fordulok.
- Az előbb említetted, hogy egy céhnek a tagja vagy. Pontosan milyen is ez a céh? És mit értettél az alatt, hogy megvéditek az embereket? –teszem fel a kérdést, bár talán eléggé egyértelmű, hogy mit jelent megvédeni másokat, de azért lehet, hogy ők másképpen csinálják, vagy nem is tudom én. Amint elmondja, hogy miben is rejlik a céhük védelmezése, megkérem, hogy tartson velem, a szellemvadászatban. Bá nem erőltetem, csak akkor jöjjön, ha ő úgy gondolja. Hiszen majdnem ugyan azok az elvek vezérelnek bennünket., megvédeni más játékosokat.

Miután mindent meg tudunk, Lewis rendel magának egy kólát, majd felénk fordul, és leveszi sisakját és válaszol a kérdésemre, amit azzal a céhvel kapcsolatban tettem fel nemrég, amiben benne van ő is. Majd miután beletúr hajába, el is kezd beszélni. A céh neve, Justice League, ismerős ez a név, de most hirtelen nem ugrik be, hogy honnan is, de tudom, hogy már hallottam valahol. Nos, ezeket az elmélkedéseket most elhessegetem, és hallgatom tovább kis mondókáját, hiszen én kérdeztem meg őt erről, és ha már fárad vele, hogy elmondja, az a legkevesebb, hogy meghallgatom. Mint utóbb kiderül, nem csak a tagja annak a csapatnak, hanem, még a vezetője is egyben. Mikor ezt mondta, egy mosolyt ejt, ami inkább a büszkeségének a megnyilvánulása. Közben meg eszembe jut, hogy honnan is ismerős ez a név. Gyakran hallottam, kocsmákban, fogadókban, hogy milyen eredményeket érnek el a frontharcosok sorai között. Így már nem is csoda, hogy büszke magára, hisz van is mire. Ez után kérdésem második felére tér rá, ami arról szól, hogy az embereket, miképpen védik meg. Hiszen egy ilyen céhez, mint az övé, biztos valami magasztos eszmék párosulnak. És gondolataim igazolást nyernek, hiszen, mikor elmondja, hogy akár az életük árán is megvédik a játékosokat, szíven üt. Bár meghatódni nem hatódok meg, mert nem csak ők vannak, akik így cselekednek.
- Nos, nem szeretnék felvágni, vagy dicsekedni, de én is ezt teszem. Segítek a rászorulóknak, és ha kell, erőt alkalmazok, hogy mások életét, álmait és becsületét megóvjam. Bár ezt a módszert, mármint, hogy a kardomat használjam, nem nagyon szeretem, jobb szeretek ész érveket felhozni, de ha az nem megy, hát… odáig sosem szeretek eljutni. Talán mond neked valamit az a név, hogy, a Fehér Kaszás. –kérdezem tőle, és remélem, tudja, hogy ki az, bár sokan csak legendának tartják.
Miután válaszol a kérdésemre, egy érdekes beszélgetésre leszünk figyelmesek a szomszéd asztalnál. Ott is felmerült a szellemes história. Először csak pár szót kapok el, de hamarosan komolyabban hallgatni kezdem a beszélgetést, mert pont a legjobb résznél járnak.
- Tudtátok, hogy tegnap éjjel, ismét felbukkantak azok a kísértetek? –mondja egy szemüveges fiatal srác, miközben bele-bele kortyol italába.
- Igen, és képzeljétek, azt is hallottam, hogy most nem csak NPC-ket, hanem még egy szerelmes párt is megöltek, akik a telihold fényét szerették volna felhasználni a romantikára. –mondja az asztalnál ülő copfos lány.
- Az mondják, hogy démonok, kiknek szemeik, mint a rubint, karmaik, mint az X-Men-ből Rozsomáknak. Nagyon veszélyesek. Akik megpróbálták megállítani őket, mind ott vesztek.
- Én félek. –mondja egy alig tizenkét évnél idősebb fiú. – Nagyon… -azzal elkezdett pityeregni, majd a mellette ülő lány elkezdi vigasztalni, azzal, hogy nincs mitől félnie.
Végig gondolom, hogy már több játékos vérét ontották azok a szörnyetegek. Nem tudok tovább várni, így felállok és odasétálok ahhoz az asztalhoz, majd megszólítom az ott ülőket.
- Hol találom azokat a démonokat? –teszem fel a kérdést, mélyen mindegyikük szemébe nézve.
- A város szélén. –vágja rá a lány, bár hamar észbe is kap. – Miért kérdezed, csak nem szeretnél oda menni?
- Dehogynem, nem hagyhatom, hogy tovább garázdálkodjanak azok a valamik, úgy hogy ártatlan játékosokat ölnek.
- Öngyilkosságra készülsz, tudod, hogy mire vállalkozol? Meg akarsz halni? –teszi a fel a kérdést a fiú.
- Eszem ágában sincs, meg halni. –mondom egy megnyugtató mosollyal az arcomon, majd meghajolok előttük, és bocsánatot kérek tőlük, hogy hallgatóztam, majd sarkon fordulok és visszamegyek az asztalunkhoz.
Mikor visszaérek, leülök a székemre és egyet kortyolok az italomból, majd poharamat leteszem és az asztaltársaim fele fordítom tekintetemet, és hozzájuk szólok.
- Este, démon vadászatra indulok. Hős lovag velem tart, hogy megvívja csatáját a gonosz démonokkal? –teszem fel a kérdést, majd ismét felállok és jobbomat nyújtom neki.

Most, hogy mindenki készen áll az indulásra, még Lewis is előveszi a pajzsát és a buzogányát, el is indulunk arra a helyre, ahol azokat a „démonokat” látták az emberek. Az éjszaka sötétje körül vesz minket, szinte az orrunkig sem látunk, szerencsénkre a Holdnak a fénye világítja az utunkat. Ahogy haladunk egyre közelebb a célunkhoz, néhány bokorban zörgésre leszünk figyelmesek, de mikor odapillantok, akkor mintha semmi sem lett volna ott, de biztosra állítanám, hogy volt ott valami. Ahogy haladunk tovább néhány árnyat vélnék megpillantani a fák között, de mire jobban szemügyre venném őket már nincsenek is ott. Közben Sara belém karol. Látszik rajta, hogy meg van rémülve. Bár ez nem is csoda, hiszen amit most mi fogunk csinálni, nem sok épeszű embernek jutna az eszébe. Ahogy haladunk tovább elérjük azt a helyet, amit a fogadóban mondtak nekem. Egy nagy malom ékeskedik előttünk, aminek a vitorlái lassan, nyikorogva forognak körbe. Ez a hang megadja az éjszakának a sejtelmességét és egyben a félelmetességét is. Mikor körbenézek és nem látok semmit kicsit csalódottan a társamra nézek, majd megszólítom.
- Én nem látok semmit. Talán tényleg csak mese volt, amiről az emberek beszéltek. Bár azt furcsállom, hogy akkor a játékosok hogyan haltak meg. –jegyzem meg, persze ezt nem kürtölöm napvilágnak, mert lehet, hogy figyelnek minket.
Talán így is van, mert egy ideje azt érzem, hogy hármunkon kívül mások is vannak itt, és azon nem NPC-k, ezt olyan hatodik érzéknek is ellehet könyvelni, de még mielőtt valaki kételkedve szólna. az esetek nagy, pontosabban nagyon nagy százalékában be szokott válni, amit megérzek. Ez most sem történik másképpen, mert az egyik bokor megzörren, aminek az irányába is fordulok egyből.
- Ki van ott? –teszem fel a kérdésem, bár lehet, hogy nem kellett volna, de már nem tudom visszavonni azt.
Ekkor egy kisebb nyulacska ugrál kifele, és elkezd felénk jönni. Amint Sara meglátja a kis csöppséget, már menne is oda, hogy megszeretgesse, mert hát a kis bolyhos állatok a gyengéi –és ez egy ötletet is ad, hogy mit vegyek neki szülinapjára-.

Piskóta, de nem az ételre gondolok, hanem arra, hogy milyen egyszerűen elintéztük a támadóinkat. Majd legnagyobb meglepetésünkre, de ha nem mindannyiunkéra, az enyémre biztosan, a nyúl, aki eddig a pixelbomlás határán szállingózott, most ismét összeáll és tovább ugrándozik. Oké, ez meglepő, de ha már így van, megírva a programja, nem tudok mit csinálni, csak annyit, hogy nézem, miképpen szökell arrébb. A magam részéről bevégezettnek mondtam volna ezt a feladatot, mert egyik felem azt mondta, hogy a rejtélyre fény derült, démonok vannak, és tényleg ők csökkentik a játékosok számát ezen a környéken a játékban. Szóval akár mehetünk is haza. De és itt van ez a „de”, a másik felem azt súgja, és végül majd neki lesz igaza, hogy itt még nincs vége ennek a rémálomnak. És mondom is, hogy miért, mert ismételten az előzőkhöz hasonló szerzetek bukkannak, vagyis bukkannának elő. Elég démonos filmet láttam, hogy meg tudjam mondani, hogy ezek az izék, mert nagyon még jó magam sem tudom, hogy micsodák, egy másik dimenzióból, vagy a túl világról szeretnének átjutni ide. És az ember most kezd el gondolkozni azon, hogy ácsi, egy játékban vagyunk, ami akár egy másik dimenzió, vagyis egy másik dimenzióból érkező lényekkel kéne egy másik dimenzióban harcolni? Tiszta troll fizikusnak érzem magam. De nagyon nem tudnak mit tenni, mert, ahogy át akarnának, mászni hozzánk az átjáró nem nagyon engedi őket, és a végtagjaikat folyamatosan aprítja le a testükről. Milyen szép is lenne, ha csak ennyivel kéne szembenéznünk, mert azokból a csonkokból, amik az egészből estek le, ismét démonok lesznek. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire boldog is vagyok ennek láttára, s szerintem a többiek sincsenek másképpen, mert talán ők sem kívánnák ezeket a dögöket a hátuk közepére sem. Már egy eléggé szép létszámú sereg vesz körbe minket, de azért ez a sereg szó kicsit túlzás lenne, bár az előzőkhöz képest jóval többen vannak. Talán a legjobb ötlet, ha egy helyen maradunk és hátunkat egymásénak vetjük, és úgy várjuk a további fejleményeket. Nos, de azért egy valami talán biztos, nem azért közelítenek felénk, hogy egy teát elfogyasszunk egymás társaságában és mondjuk az animék csodás világáról beszélgessünk. Itt majd egy vérre menő küzdelem fog kibontakozni, amit valamelyik fél mindenképpen meg szeretne nyerni. A mi esetünkben az túlélés vezérelte ösztön hajt az ellenséges csapatott a beléjük írt program, amit a jó öreg programozók készítettek, akik ezt a játékot is leprogramozták, amiben Lewis-sel és Sara-val is belecsöppentünk, vagyis inkább a rabságába estünk. Egy szó, mint száz, most hatalmas slamasztikába keveredtünk, amiből jó lenne kikeveredni, mert nem most szeretném itt hagyni a fogamat. Egy terv mind fölött, egy terv kegyetlen, egy terv, ami megmenti a seggünket ebből a kutyaszorítóból.
- Nos, valakinek valami ötlete? –kérdezem két társamtól, és remélem, hogy valamelyiküknek van. – Mert gondolom, van. –folytatom reménykedve, de rá kell, jöjjek, hogy Sara-nak nincs, így csak a hős lovag, Lewis-ben bízhatunk. – Hős úr, mondd azt, hogy tudsz valami kecsegtetőt ajánlani, mert az enyém egy kicsit meredek. –ha netalántán rákérdezne, hogy mi az elmondom, de ha nem szakít ezzel félbe, akkor folytatom is tovább, majd végleg átadnám neki a szót. – Arra gondoltam, hogy aprítsuk be őket. Egyszerű, nem túl bonyolult, főleg ha olyanok, mint elődjeik. Sara fagyasztja őket, addig mi szétkapjuk a fejüket. –most már csak a reakció várható a társaimtól.

Várakozásaival ellentétben a szörnyeteg nem hátrál meg, sőt még magabiztosabban rohan neki a lovagnak, aki kétségbeesett mozdulatokkal irányítja páncélját a támadási pontokra. Vicsorogva, elkeseredetten rángatja a körpajzsot, több-kevesebb sikerrel.
Aztán feladva próbálkozását, hogy sebesülés nélkül győzhesse le a lényt, hagyja, hogy az őt támadó megüsse. A pillanat, amikor leengedi a védelmét igen kritikus, de jól megoldja. Engedi, hogy a szellem belekarmoljon mellkasába, cserébe ő ugyan ebben a minutumban arcon csapja azt az igazság buzogányával, s a szörny menten átformálódik egy nyúl-testrésszé, újra egyesülve darabjaival, mígnem megint a tapsifüles alakjában tovább ugrál, mintha mi sem történt volna.
Hősünk csodálkozóan ideges tekintettel követi az ugrándozót, ahogy eltűnik a fák közt, maga mögött csupán kérdéseket hagyva. Pihenésre, a tapasztalat levonására azonban nincs idő. A tér még mindig hasadva, s feszült pillanatokat szülve több, a korábbihoz hasonló szerzet nyúlkál át a fekete hasadékokon ebbe a világba, könyörtelenül mutogatva a lovagra csontos kezeikkel.
Lewis, szemöldökét komorul összevonva figyeli őket. A nyíló, majd bezáródó átjárók le-levágják a lények testrészeit, melyek átesve a játék ezen oldalára, nyomban maszkos ellenfelekké változnak, s lassan körbeveszik őt, s a két társát is.
A lovag összeszedve magát megint pajzsára támaszkodik, s a nehéz felszerelést teste elé emelve vágja magát védelmi pózba. A lesújtó buzogány pedig csak vár és vár, hogy mikor tudja csontját törni a szörnyeknek.
- Nincs ötletem... - kellemetlenül válaszol Allennek, aki valószínűleg szintén elkeseredett helyzetben van. A lány, Sara sem állhat jól, ötlete neki sincs.
- És nektek? - kérdez vissza, mire a srác nyomban fel is vázolja, hogy ő mit eszelt ki. A lovag várakozásaival ellentétben viszont nem egy nagyszabású stratégia látott napvilágot, hanem a legegyszerűbb mind közül: harc. Eddig is ezt tették, semmi különbséget nem érez a fiú szavai és korábbi hadviselésük között.
- Akkor legyen úgy! - nyilatkozza, nekirohan a legközelebbi lénynek, fegyverével afelé csapva...

Grandiózus csata vár rátok. Sok ilyen olvashattatok már könyvekben, láthattatok filmekben. A valóságban már vértől lenne csutakos a kardotok nyele, hogy csússzon a kezetekben, és állandóan azzal a veszéllyel fenyegessen, hogy a következő csapásnál benne ragad egy ellenfeletekben, csupaszon és fegyvertelenül hagyva benneteket. A veszély azonban nem valós: ez a SAO, ahol a szörnyek nem véreznek, ellenben pixelek sokaságát okádják magukból, ahogy megszűnnek létezni csapásaitok nyomán. Kisebb hordákban lendülnek nektek az érzéketlen szörnyek, jelentősen megcsapatva életpontjaitokat. A legnagyobb gondban Sara van, ugyanis a rendszer letiltja a nyilazását a hozzá túl közel eső ellenfelek esetében, akik így viszont már gond nélkül viszik még lejjebb és lejjeb a HP bar-ját.
Az ellenfelek tömegét nem ellensúlyozza mennyiségük, és úgy tűnik, Sir Lewis hősiessége és Dante állhatatossága képes megritkítani tömegüket. Ahogy alaposabb pusztítást visztek véghez a hatását is láthatjátok: újabb fénynyalábokból újabb JK-k csatlakoznak hozzátok. Bizony, úgy tűnik, hogy a lidércek, amik ellen harcoltok, nem mások, mint hozzátok hasonló játékosok, akik megpróbálták megoldani a rejtélyt. És ahogy egyre többen jártak pórul, úgy gyarapodott a fura szellemlények serege.
Hamarosan elszórtan lézengenek már csak körülöttetek, néhány mob-szerű lény, amely nem találja a célpontját. Sara nyilai őket is megszüntetik. A sípolás nem szűnik meg, a repedések, futó programhibák azonban igen. Vihar előtti csend. Sara felsikít, bárki bármennyire is védelmezte, vagy figyelt rá: ezúttal nem körülöttetek, hanem egész pontosan benne nyílik a hasadás, szétfut virtuális testében, pillanatok alatt felhasítja, tépődés hangja hallatszódik, mintha csak valaki egy cipzárral játszana, majd Sara teste habosodni kezd, és néhány szívdobbanás múlva hatalmas, minden eddiginél nagyobb és emberszerű lidérc terem előttetek.
– Morpheus vagyok, az álmok hozója. Örök álmot bocsátok most rátok is! – Hangja Dante számára ismerősen csenghet. Sara az, még ha erős mélyítést is kapott. A játékos horda, akik sokkolton sétálgattak eddig körülöttetek, most végre célpontot látnak maguk előtt. Szándékuk megrohamozni a gigászi lényt, ami, akárhogy is cselekedtek, egyből nektek ront!

A csapása kegyetlen, kíméletlen mozdulattal sújt le a szellemre. Nem véletlenül, hisz' karjában az igazság ereje duzzad. Lewis buzogánya megsemmisítő ütést mér a maszkos lényre, mely szétesik, s helyében egy fiatal lány jelenik meg, teljes fegyverzetben. Hősünk természetesen először meglepődik, de aztán rá is eszmél, hogy ez csakis ezen szörnyek gonosz mágiája lehetett: bekebelezték az eltűnteket, vagy épphogy azok változtak ilyen rút teremtményekért egy sötét ármány folytán.
Kérdezősködésre nincs idő, a lovagnak mozognia kell, tovább küzdenie. Allen és Sara is megállíthatatlanul pusztítja a rémek seregét, így hősünk bajtársai harci-szellemén fellelkesülve ő maga is jobban beleéli magát a csatározásba. Rövidesen elméje felett nem a józan ész uralkodik, mozdulatait lovagi ösztönei veszik át, melyek megsúgják neki minden egyes pillanatban, hogy mikor hova sújtson le fegyverével, pajzsát milyen erősen szorítsa.
A felszabadított emberek aztán segítségére sietnek, együttesen még gyorsabban, kíméletlenül kaszabolják le a szörnyhordát, s mire az utolsó is felfordulva, pixeláradatot köpve kimúlik, Lewis már teljesen bele van melegedve a pillanat hevébe, s buzogányát magasan feje felé emelve győzedelmi kiáltást hallat. Elégedett pillantást vet a tömegre, mely felszabadult, s büszkén tekint magára külső nézetben, mert most valóban azt tette, amire rendeltetett. Az ilyen pillantok miatt léteznek hősök. És Allen és Sara is bebizonyította, hogy ők is azok. A céhnek szüksége van az ilyen lelkiismeretes harcosokra, mert máshol, más időben szintén felbukkanhatnak is lények, melyek az embereket veszélyeztetik.
Már indult is volna Allen felé, hogy egy kézrázással pecsételje meg együttműködésük gyümölcsét, mikor Sara teste furcsamód kezd reagálni. Ekkor üti meg a fülét az, melyet elnyomott a harci mámor: a sípolás. Még mindig ugyan úgy szól, nem szakadt meg az utolsó lény halálával. Nem lenne még vége? Talán egy újabb roham közeledik?
- Te jó ég... - dörmögi hitetlenül, mikor Allen társa egyszerűen szétnyílik, s egy nagy hasadás jelenik meg benne, vagyis nő ki belőle. A pillanatnyi ideg pedig akkor hág tetőfokára, mikor a lány átalakul egy óriási maszkos lidérccé. Hősünk fogcsikorgatva tekint a lényre, mely sokkal veszélyesebbnek látszik, sőt még beszélni is tud. Egy lány hangján szólal meg, igaz elég mélyen. A lovagnak nem ismerős, nem tűnik fel, hogy a tulajdonosa Sara. Az viszont nyugtalanító, hogy a lény rohamra indul.
Sir Lewis ismét védelmi pozícióba vágja magát, s flélekben fekészül a csatára, mely még előttük áll...

Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt a legjobb döntés. Puszta kézzel, ész nélkül nekiesni a lénynek, ami Sarából lett? Természetesen a tömegnek mindegy, hiszen számukra csak célpont a lény így, amin kiélhetik eddigi szenvedéseiket; egy ütleg, ami tökéletes arra, hogy a felgyülemlett feszültséget levezessék. A bosszú édes, de nem mindig célravezető. Legalábbis ha rólatok van szó, sir Lewis és Dante, talán más utat kellett volna keresnetek.

Fogy az életsávja. Bizony, ennek a lénynek már ilyenje is van. Nem csak egy ütés, nem elég megérinteni. A fő probléma a tömeg, ami körbevesz titeket. Akárhogyan is nézzük, ez a nagy számok törvénye alapján már kész horda. Nem összehangoltan támadnak, kész a teljes káosz. Akiknek fogyóban az élete, menekülnétek, de nem engedik őket azok, akik hozzá szeretnének férni a lényhez. Fegyvereteket alig tudjátok megsuhintani, míg a lény széles mozdulatokkal kaszabol. Hatalmas keze megtermett bunkósbot, amivel rendesen sebzi a tömeget maga körül.

Még így sem tud azonban menekülni a milliónyi apró sebzés okozta HP veszteség elől, amely lassan felemészti. Az egész lényt vörös fonalak hálója borítja, fénylenek a sötét éjszakában, mint a pókháló, amire harmat ült, és minden cseppjében lángol a felkelő nap fénye.
Sara bizony szabadul. A lény szinte kiveti magából, ahogy felnyílik, a sípolás megint felcsap, de ezúttal a csata végét jelzi, ahogy a lényt mintha elnyelnék a saját repedései a SAO rendszerében. Kis ablakhibák, amik nyomán a lény magába omlik, összeesik, -roskad, és nem marad más ott, mint a szinte magáról sem tudó Sara. Egyetlen életpontja maradt, és valószínűleg minden vágya, hogy Dante kezében köthessen ki. Nem emlékszik semmire. Semmire az égadta egy világon ebből az egészből. Utolsó emléke, hogy elindultatok ide.

Idővel majd felrémlik még neki egy-két emlék, ismerősek lesznek ahogy nektek, úgy neki is arcok, amik szembe jönnek Aincrad utcáin – valószínűleg egy lesz azok közül, akiket kiszabadítottatok –, de több aligha van rémleni neki.
A tömeg lassan oszlik. Ki-ki a maga dolgára indul. Egyesek köszönetet mondanak, mások inkább kérdeznek, de idővel csak eltűnnek.

GRATULÁLOK, teljesítettétek a célotokat! A szellemek többé nem zaklatják Torubana városnak a JK-it.

Igazság szerint rohamra készült, de a játékos-tengeren egyszerűen képtelen átverekedni magát, így aztán csak megállapodik valahol középen a hadosztály vége a szörny karmai között ficánkoló szerencsétlenek között.
Amilyen reménytelen helyzetben van, hogy ő is a frontra kerüljön a szörnnyel vívott csatában, annyira le is van nyűgözve azon, hogy az emberek ebben a szorult helyzetben is mennyire képesek együtt mozogni, még ha dühből is teszik azt. Saját életükkel szinte alig törődve rohannak neki a lénynek újra meg újra, míg annak az élete folyamatosan táncol egyre lentebb, mígnem már a sárga zónába ér. Vadul csapkod buzogányos kezével, de csak nem bír dűlőre jutni az embersereglettel, csíkja elfogy, minek következtében hősünk elégedetten nézi végig, ahogy a szörnyeteg összeomlik, majd nyomtalanul eltűnik, csupán Sarát hagyva maga után.
Lewis Allen nyomában odalohol a lányhoz, hogy ő is megbizonyosodjon róla: rendben van. Mint kiderül, a memóriáján kívül nem érte veszteség. Leszámítva az életét, ugyan is egyetlen egy maradt meg neki.
Hősünk nem pazarolva a drága időt, nyomban menüjébe nyúl, s onnan a mini potionját rántja elő, megitatva azt a lánnyal. A plusz öt élet nem jelent sokat, de még mindig nem védett területen ácsorognak, így fel kell készülni a legrosszabbra.
- Nos, erőfeszítéseinknek hála a krízis megoldódott! - mondja ezen szavakat, majd köhint egyet, s fegyverét, no meg pajzsát készenlétbe helyezi a hátára.
- Az igazat megvallva a céhemnek szüksége lenne az olyan bátor hősökre, mint amilyenek TI is vagytok. - folytatja a monológot, miután kezet fog egy arra jövő hálálkodó fiatallal.
- Mindkettőtöket meghívlak. Ha szeretnétek, csatlakozzatok! - egy daliás vigyor jelenik meg az arcán, majd menüjét újfent megnyitva a céhes ügyintéző lapot választja ki magának. Pár gombnyomás, s Allennek, no meg Sarának is repül a meghívó.
Hősünk fejében pedig egy vers kezd megfoganni mindarról, ami itt történt. Vagyis nem csak arról. Hanem az egészről. A harcokról, a minden napos küzdelemről. Elvégre ő egyben egy költő is!

Lassan kel föl a nap, hűvös völgyeken át,
Hogy leváltsa a megnyűtt, aincradi éjszakát.
Ébredezik világunk virtuális mivolta,
Az utolsó potiont a mester tegnap eladta.
Szabadulásunk kulcsa oly messze,
De nagy hősök kezében van elhelyezve.
Kik végül minden nap reggelén,
Vágnak át a mobok tengerén.
A mai kelet sem hordoz mást,
Csak rettegett, buzgó csatakiáltást.
Lassan megy le a nap, a hegygerincen át,
Hogy nyugtassa a ember lelkét, s honvágyát.

[Ééés így történt, hogy Allen és Sara bekerült a Justice League-be. Köszönöm a mesélőnek a kitartó munkát és persze a játékos partnernek a játékot!]