Külváros

Egy madár suhan el felettem. Talán egy fecske, ha mondhatok ilyet. Imádok háztetőkön pihengetni. Elég könnyű volt ide feljutni: Befordultam egy szűk sikátoron, majd két ház között találtam egy elhagyott kis bódét. Felmásztam rá, majd onnan a ház tetejére.
Sétálok egyet a városon kívül. És már le is pattanok a kuckómról.
....
A város mögöttem... És ekkor, megint az a furcsa "zöldike" jelenik meg. De most sem egyedül! Vannak vagy 5-6-an és a nagy részük magasabb is nálam.
-"Hand Sonic!"- kiáltom, majd neki is ugrok a legnagyobb torkának. Ezek olyan bamba képet vágnak.
-"Szárny!"-kiáltom. Majd a magasba ugorva aktiválom a Sonic Death-et. Szerencsére ez is túléltem.
Tovább megyek.
.....
Frufrúúú-Fru-Frúúúúú! Grrr-hhh!- hallom.
- Már megint ti?- fordulok meg, de utána azonnal ijedten hőkölök vissza. Egy, tőlem 2 fejjel nagyobb, méregzöld színű, csupa bibircsók és háj, valami áll elém. Erre felé csak ilyen valamik járkálnak, vagy csak én vagyok olyan "szerencsés", hogy beléjük botlok. Ez a valami most lehet, hogy bosszút akar állni, a társaiért, amik valószínüleg kisebb szintűek voltak. Vagy csak úgy megtámad.
[color=#FF9933]-"Hand Sonic!"- kiáltom újra. Egy vágás az oldalán, de "az" már jön is a szabjájával és majdnem eltalál. A következőt, épp, hogy elkerülöm.
-Jajj!- ez a fejem felé csap, én pedig egy hirtelen mozdulattal leguggolok. Belevágok a lábába, majd a háta mögé ugrok, épp elkerülve a következő csapást. Dühösen, vörös szemével néz rám, és már azo kapom magam, hogy a kardjaink, csak úgy csillognak. [color=#00FFFF]  -"Sonic Death!"- kiáltom, majd a magasba ugorva, egyenesen a feje felé forogva, lesújtok rá.
- Ezt is túléltem!- mosolygok boldogan, majd elindulok a Belvárosba, a többi boldog lakoshoz...  

//Nagamori Yoi//

Jobb híján ide menekültem. Hallottam ugyan valami kis faluról, ahol még kevesebben vannak, de az most túl messze van, én meg túlzottan is félek elindulni a nagy vágtának. Hugi kiszámíthatatlan, és ismerem, sosem lehet tudni, mikor akar nekimenni mondjuk egy óriápóknak vagy akármi.
Így is egyre többszőr esik meg velem, hogy elájulok, mert fejbever, és mikor felébredek, teljesen máshol találom magam. Bár ez még mindig kevésbé rémisztő, mint mikor látom, amit csinál, de nem bírom mozgatni a testem.
És a legrosszabb az egészben, hogy már nappal is bántani szokott, pedig megbeszéltük, hogy azok az enyémek. Hugi nagyon rossz kislány lett, nem is akarok beszélni vele többet. Azt akarom, hogy szakadjon ki belőlem, hogy hagyjon el, hogy tűnjön el! Ki akarom őt tépni az agyamból! Húzom a hajam, ütögetem a halántékom, de csak röhög és röhög és röhög és röhög...
Én rettegek.
~Mondtam, hogy az enyém leszel. Mondtam, hogy szétszedlek. Mondtam, hogy tönkreteszlek.~
-De azt hittem, vicceltél...
~Én, viccelni? Na ne röhögtess, mert megfájdítom a hasad!~
Egykedvűen megyek tovább.
Itt nincsenek sokan, csak pár öreg NPC, meg egy-két játékos. Itt nem eshet sok bántódásom, ha meg mégis, az legalább hátha kiűzi belőlem a Hugit. Az egyik öreg bácsi szerint pedig esténként furcsa dolgok történnek itt, pont, mint ahogy én híreszteltem a Főtéren a képességemmel, így az... izém... kimonóm is megmarad. Na, nem kimonó az, hanem mi? Inko... valami inko. A lényeg, hogy titokban maradok.
Meg a Hugi is, ha sikerül kordában tartanom.
Megállok és sokáig nézem az egyik búzatáblát. Nagyon szép. Bár ilyen szép lenne minden... igaz?
Aztán megfordulok, leülök az egyik házikó tövébe nem messze egy bácsi NPCtől és az egyik késemmel a földet túrom. Egy ideig így játszom, amíg észre nem veszem, hogy megint nem én irányítom a kezem, és a következőt vési Hugi a földbe.
"Megöllek"
A másik kezemmel elsöpröm a feliratot.
-Nem fogsz...

//Yoi//

- Kivel beszélsz?
-Hát öö....
Milyen furcsa lány. Kérdezett valamit, de mintha nem is érdekelné a válasz, vagy csak ilyen halovány a hangja. Félredöntött fejjel mérem végig, és valami miatt még az sem érdekel, hogy lebuktam. Egyszer már megtörtént, és akkor Hugi még direkt is csinálta, viszont abból se lett katasztrófa ami miatt félnem kellene. Elmosolyodom hát.
-A Hugommal. -mondom vidáman, vállamat vonogatva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és rajzolok egy kis virágot még a porba. Hiányzik egy kicsit a régi Hugi, ő ilyenkor elkezdene toporzékolni, hogy mit csinálok és mekkora hülye vagyok, de most nem teszi. Most vigyorog, mint a tejbetök, és egyenesen örül neki, hogy beszélek róla, ha csak egy szót is. Érzem, hogy elönti a győzelem mámora, mert azt hiszi, így elismertem a vereséget, pedig nagyon is téved.
~Ha most tévedek is, nem sokáig fogod bírni a strapát, amennyire ismerlek, Nővérkém.~
És vigyorog, szinte látom magam előtt az arcát, a szőke fürtjeit, a kristályokat a hátára aggatva, a cuki sapiját és a vörös szemeit.
A lány viszont újabb kérdéssel áll elő, amin elcsodálkozom egy picit.
-Persze, nyugodtan... de miért? -döntöm félre a fejem és felállok a földről, hogy könnyebben elérhessen. Azért remélem, a szememet nem fogja kiszúrni, mert az fájna, és utána talán nem is látnék. Bár az baj lenne vajon? Hisz akkor azt se látnám, a Hugi mikor és hogyan mozgatja a kezem, a lábam, a fejem vagy az egész testem. Nem látnám a borzalmakat, amiket véghez akar vinni, mert bizony nagyon sok rossz dolgot akar csinálni. Olyanokat, amiket a Haru is mondott...
De nem, most nem szabad erre gondolnom. Most a Furi Kislánnyal kell törődnöm.

//Yoi//

Egy halk "semmi gond", és hagyom, hogy tapogasson, ami elég furcsa érzés, de egyben jó is. Tényleg jó érzés, hogy valaki megérint, és olyan édes, mikor ilyen óvatosan csinálja. Szóval így meg fog tudni jegyezni, és ahogy látom, nem is nagyon néz... vagyis nézni néz, de nem azt nézi, amit néz. Eszembe jut, mikor egy furcsa bácsit kellett kiszolgálnom a kávézóba, aki csak meredt maga elé a napszemüvege mögött, nem nézett rám, én meg azt hittem, utál vagy nem tetszem neki, aztán mikor elment, akkor ilyen hosszú fehér bottal ütögette maga előtt az utat meg a többi vendég székét. A pultos magyarázta el, hogy az a bácsi vak volt, ami azt jelenti, hogy nem lát, hiába van a szeme és hiába néz.
De ennek a kislánynak nincs olyan botja. O.o
-Ja, szívesen. -mosolygok, mikor megköszöni, hogy végigtapogathatott, vagy valami ilyesmi. Én is végigsimítom utána az arcomat, hogy milyen lehet, de nem érzek semmi különöset. Kezeimet a hátam mögé kulcsolom és nekidőlök a falnak - picit fel is villan az a lila valami, hogy Immortal Object.
-Azt nem tudom, én szép vagyok-e. Egyesek szerint úgyis majd nagykoromban fog kiderülni, mert kiskorukban mindenki szép. -töprengek, de azt már nem mondom, hogy pedig láttam már csúnya gyerekeket is. Sok gyerek is volt nálunk nyáron, a fagyiért meg a jégkásáért, és sok nálam már idősebbnek tele volt olyan piros-fehér valamikkel a bőre meg az arca, na az nem volt szép, és remélem, én nem leszek majd olyan, mert azt nem akarom.
Hugi csendben lekushad közben és semmit sem szól, de érzem, hogy gondolkodik, mindenfélét. A szavak úgy suhannak át az én szavaimon keresztül, mint a madarak tolla a vízfelszínen. Először arra gondol, nem érdekli ez az egész, aztán arra, hogy milyen íze lehet a lánynak, aztán arra, hogy a mellettünk levő NPC bácsi vajon meg tud-e halni, végül megint nem érdekli semmi. Olyan szívesen elzárnám őt, mint régen, mikor rossz volt, hogy ne érezzem semmilyét.
-Amúgy te is vak vagy? -kérdezem végül, hogy ne legyen ilyen csönd, fejem kissé félredöntöm és kíváncsiskodom, mint mindenre és mindenkire, aki új. Szimpatikus a kislány.

//Yoi//

~Príma. Egy béna kripli. Húzzunk el innen, mielőtt az őrületbe kerget.~
Nem megyünk sehova, Hugi, és ne beszélj így! Csúnya dolog.
-Értem. -mosolygok, bár egy kicsit mégis meglepett a válasz. Fura lehet vaknak lenni, semmit se látni, semmiről se tudni. De megnyugtató gondolat, mikor azt mondja, néha lát, de attól megborzongok, hogy azt is észrevette, amit Hugi írt a földbe. Csúnya Hugi, látod, már megint bajba kerültünk miattad! A kislány mégse fél, pedig az egy nagyon-nagyon csúnya és gonosz szó volt, ehelyett idejött érdeklődni. Ugye nem azért, mert meg akar halni? Mikor a főtéren szórakoztam az emberekkel, volt, aki üvöltözött, hogy meg akar halni...
Tényleg? Szerinted ő látná a Schizophreniát, Hugi? Vak, tehát ha használom rajta, az változtatna valamit?
Nem-nem, inkább erre nem is gondolok. Az egy csúnya világ. A Harunak jó érzés volt megmutatni, de ennek a kislánynak nem akarom. Sőt, senkinek se akarom többé, ezért is jöttem ide, nem igaz?
~Úgyis fogod még mutogatni.~
Tudom, főleg azért, mert te úgy akarod. Mert te ilyen kis gonosz vagy. De nem fogom hagyni magam, és azt sem fogom hagyni, hogy bántsd ezt a kislányt. Érzem én, hogy bántani akarod, őt is széttőrni, de nem fogom hagyni, és ezt jobb, ha most az eszedbe vésed. Megértetted?
~Oh, Istenkém, reszketek a félelemtől, hát megfenyegetet egy kis pondró. Hová lett a világ? Fú, de nagy bajban vagyok, hahaha.~
-Én ismerem, persze. -válaszolom a kérdésére, ezúttal nem lepődöm meg, hisz imént is hasonló járt az eszemben, mikor gondolkodtam. -Meg akarod őket ismerni? Láttam egy régi filmet, amiben egy csúnya fiú megmutatta egy vak lánynak, milyenek a színek. Neked már megmutatták őket?

//Yoi//

~Mindjárt elhányom magam...~
Csitt, Hugi, vagy Istenemre mondom, odakeverek neked egyet gondolatban, de most már tényleg! Ha nem tetszik, ne nézzed, fordulj el, foglalkozz magaddal, és hagyj minket békén!
Hugi prüszköl egyet, mint egy dühös ló, és érzem, ahogy visszavonul önmagába. Kicsit olyan, mintha egy furcsa köd szállna le az agyamról és sűrűsödne össze a koponyám hátsó felében.
Figyelem, hogy kicsit tapogatózik, közben próbáltam visszaemlékezni, hogy is csinálta az az elefántfiú, vagy hogyhívták, a filmben. Tudom, hogy volt ott tűz, meg jég, meg vatta, de ezekből tüzet meg jeget most nem fogok tudni hozni, hacsak...
-Akkor gyere, megpróbálom. -fogom meg a kezét és átvezetem az úton, lépkedünk kicsit a poros földön, majd úgy öt lépés után el is érjük a füves mező szélét. Leguggolok, neki is jelzek, hogy kövessen, majd a kezét végigsimítom a fűszálak tetején. Én is követem a saját példámat, hogy érezzem, ez vajon ugyanolyan-e, mint a valóságban, de szerencsére az.
-Ilyen például a zöld. -mosolygok, és kíváncsian nézem az arcát, vajon le tudok-e valamit olvasni róla. Tetszik neki? Vagy nem? -Ha visszaemlékszel arra, mikor megláttál, akkor a hajam is ilyen színű. És most a következő!
Kicsit elengedem a kezét, hogy lehívhassam a menümet. Valamikor gyakorlás közben leszúrtam egy kisszintű nyuszmót az erdőben, és a szőre lett az egyik jutalmam, ilyen kis selymes golyóbis. Előhívom, és lassan belecsúsztatom a tenyerébe. A filmben azt hiszem, vatta volt erre, de most ez is megteszi.
-Ez meg a fehér. A ruhám színe is ilyen. Meg az égen a felhők. Ez pedig a kék. -nagy levegőt veszek és, nyugi, nem túl erősen, belefújok a lány arcába, majd elnevetem magam. Mókás dolog, most én vagyok a tanárnéni, ő meg a diákom?

//Yoi//

-A színek is ugyanolyan sokfélék, mint a... izék... hogy hívják...? Textúrák. Úgy is mondhatnám, hooogy... a fű világoszöld, kemény és kicsit szúr, a hajam meg sötét, puha és sűrű. -próbálom magyarázni, és nem is megy valami rosszul. Nagyon-nagyon rég nem beszéltem ilyen sokat, néha meg is bicsaklik a hangom, de majd bele fogok jönni. Még az a bonyolult szó is eszembe jutott, és most nagyon büszke vagyok magamra miatta. -Vagy a lágy szellő a világoskék, az erős szélvihar meg a sötétkék. -igen, ez talán jobb hasonlat.
A lány gyorsan tanul, igaz, kicsit talán túl sokat akartam neki mutatni egyszerre. Azzal még mindig bajban vagyok, a pirosat hogyan is mutassam meg...
~Vágd el a torkát, abból tudni fogja.~
... de majd kitalálom. Hugi, neked most csönd a neved, és amúgy se mondj már ilyen gonosz dolgokat!
~Gonosz? A goni hol marad?~
-Igen, az a zöld, amit láttál. A ruhám meg a fehér. -húzom ki magam reflexszerűen, hogy megmutassam, de rájövök, hogy nem is látja. Bár azt mondta, néha lát, de nem tudom, illendő-e rákérdezni, hogy az hogy lehet, hogy csak néha... majd később. Nem akarok tolakodó lenni, és már így is eléggé az lettem.
Letépek egy fűszálat és addig csavarom, amíg pixelekre nem esik, ami elég hamar megtörténik. Ez a baj a Világommal, az ilyenek hamar széttörnek...
Széttörnek és szétesnek.
Hugi, maradsz a helyeden! Érzem, hogy elő akarsz tőrni, hogy már tárod a kezeidet, de nem hagyom magam! Maradsz!
-Egyébként. -kezdek bele, hogy eltereljem a figyelmem, és talán így sikerül kordában tartani a kis rosszcsontot a fejemben. -Szabad kérdeznem, hogy hívnak? Én Saya vagyok^^

//Yoi//

Yoi, aranyos neve van, olyan Jó I. Nos, legalább most már ezt is tudom, nem kell Kislányként gondolnom rá. Szeretem a neveket.
A kék széllel kapcsolatban igaza van, kicsit hümmögök is mutatóujjamat az ajkamra téve. Végül vállat vonok. -Hát... ha a kékre gondolok, akkor a hideg jut eszembe, és a szél az hideg és hűsít, főleg ha meleg van. A meleg az olyan piros, a hideg meg kék, és a meleg napokon jólesik egy kis hideg, mikor fúj a szél.
Tényleg, a meleg a piros, a hideg a kék! Dejó! Látod, Hugi, nem kellett torkot vágnom ahhoz, hogy ezt is elmagyarázhassam neki, mert én okosabb és körültekintőbb vagyok nálad. Bee!
Persze, duzzogj csak nyugodtan, tudod, hogy én most ezt szeretem érezni tőled. Mikor nem esik jól valami. Ha már te kínzol, akkor én is kínozlak téged.
-A szél amúgy tényleg láthatatlan. De elvileg az ég is, pedig mi kéknek látjuk. Valami köze van a fényhez, de hogy mi, azt már én is elfelejtettem. -biggyesztem le a szám szomorúan. Ez olyan ciki, hogy most én vagyok a tanár, és mégse tudok mindent. A Kávézóban is én voltam az Okoska, dem ost elfelejtettem, hogy mitől kék az ég, és miért nem mondjuk rózsaszín? Mondjuk az is szokott lenni, mikor megy le a nap, nem igaz?
Aztán a Yoi megint feltesz egy érdekes kérdést. Hümmögök, nézegetem őt, a haját, a ruháját, a szemeit. Mind olyan különös lilásak, nem azok a csúnyák, hanem a szépek. Töprengek, de ha rágondolok, csak a nevére, vagy akármire, nem jut eszembe más.
-Lila. Mint a hajad színe. -nyúlok ki és megsimítom az egyik hajtincsét, ha engedi. Hugi csak prüszköl erre és érezteti, mennyire elege van már és menjünk, de én még nem akarok. Amúgy is... nappal van. A nappalok az enyémek.

//Yoi//

-Igen, pontosan! Mint a tűz! -tapsolok egyet és nevetek. Persze, tűz, eszembe sem jutott, pedig gondoltam rá az elején. Milyen kis buta vagyok néha. Viszont nagyon-nagyon örülök, hogy a Yoi magától rájött, eszébe jutott, felismerte. Viszont mikor mondta, hogy még sosem látta magát, a lila színt sem, körbenéztem hümmögve, de sehol sem láttam most semmi lilát, csak sárgát, zöldet, kéket, meg a házak fehéres-barnás színét. Az egyedüli lila a Yoi haja meg szeme meg ruhája. Mondhatni, az egész Yoi egy nagy lila. Hehe, ez mókás így gondolva^^
-Sosem láttad magad? Akkor sem, mikor az Akihiko a tükörbe bámultatott minket? -kérdezem kíváncsian. Emlékszem, akkor sokan megváltoztak attól, hogy meglátták magukat a tükörben, voltak férfivá változott nők meg nővé változott férfiak, meg olyan is volt, aki kislányból lett csúnya bácsi, meg aki semmit se változott, mint én. Vajon ha a vak Yoi nem látta meg magát a tükörben, ő is olyan most, mint amilyennek odakint a valóságban is kinéz, vagy nem? Mondjuk ha nem is lát semmit, akkor hogyan alkotott karaktert? Gondolkodón nézem a füvet a lábaim körül, aztán amikor a lány megdicséri a hajam, szégyenlősen elpirulok és szinte autó-matikusan a hajamhoz nyúlok.
-Én is szeretem, de nem tudom, mitől ilyen. Mármint hogy rövid és hosszú is. Olyanok, mint az állatfülek, és ez tetszik. Csak nem emlékszem, ilyen-e vagy valami... izé... fodrászmunka. -vonok vállat és visszamosolygok a lányra. Nem mintha látná, de tudom, hogy ha mosolyog az ember, azt hallani is, meg amúgy is, miért ne mosolyogjak? -Viszont a te hajadat selymesebbnek érzem, mint a sajátomat, talán pont azért, mert rövid, és azok könnyebbek, mint a hosszú.

//Yoi//

Nahát. Nem tudja használnia tükröket? Talán ez lepett meg eddig a leges-legjobban.
~Pedig a tükrök jók. Szépek. Hasznosak. Lehet rajtuk üzenetet hagyni.~
...Igen, vérrel. Mint te régen, igaz? Hugi, most nem vagyok kíváncsi a beteges emlékeidre.
~Ne feledd, ezek a te emlékeid is, Nővérkém.~
Tudom, de most ne. Nem akarok emlékezni. Most van beszélgetőpartnerem, aki nem te vagy, úgyhogy mars vissza a helyedre, és majd később foglalkozom veled. Úgyis együtt vagyunk egész nap, hagyj egy kis szabadságot, és majd este foglalkozom veled is.
~Soha. Soha nem adok neked szabadságot, egy percre se. Ne álmodozz. Én a kegyetlen valóság vagyok.~
Úgy elmerültem Hugival egy időre, hogy csak arra eszmélek fel, mikor a Yoi felém tapogat. Kicsit közelebb húzódom és lehajtom a fejem, hogy könnyebben elérhesse, amit szeretne. Vajon ha így tapogat, kirajzolódik előtte, ahogy kinézem? Akkor vakon is látja az arcomat? Érdekes dolog lehet világtalannak lenni, de nem vagyok benne biztos, hogy ki akarom-e próbálni. Majd talán este, becsukom a szemem jó szorosan és megpróbálok úgy tájékozódni, és majd meglátjuk.
Kuncogok a megjegyzését és elképzelem, ahogy télen sállá tekerem a nyakam körül a hajam. Hugi kiegészíti azzal, hogy annyira megszorítja a hajsálat, hogy belefulladok és átveszi felettem az irányítást. Gonosz Hugi, mik nem járnak a fejedben...
- Majd ha lesz tél, ki fogom próbálni, milyen sál lenne belőle. Nem is rossz ötlet, köszi. -mosolygok, majd mikor megint szabadkozik valami miatt, megpaskolom a fejét, ahogy a nagyfiúk szokták a kislányoknak. -A mosoly szép dolog, csináld nyugodtan.^^ Előbb-utóbb a próbálkozásból siker lesz. Egy rajzfilmben is azt mondja a nagyróka a kisrókának, hogy "ami nem sikerül elsőre, sikerülni fog másodszorra".

//Yoi//

A Yoi ismét elmerült a gondolataiban, én meg hagytam. Hugi sem nyavalygott tovább, csak füstölgött a helyén, éreztem, hogy nagyon unja ezt az egészet az elejétől fogva. Én viszont élvezem, és ez az én testem, az én elmém, és csak én számítok itt benn.
Eldöntöttem. A Hugit el kell tüntetnem, amennyire csak lehet. A fejemben szinte hallottam a megvető prüszkölését, mikor erre gondoltam, és láttam szőke fürtjei alatt a gúnyos vigyort. "Úgysem fog sikerülni."
Yoi végül ismét megszólalt, kérdezett, én pedig ugyanúgy, mint eddig, válaszoltam a nemes egyszerűséggel ^^
-A róka... az is piros, vagy inkább narancssárga, az a hidegebb piros. A lábai meg az orra feketék, a hasa meg a farka vége pedig fehér. -próbálom magyarázni, a levegőbe rajzolva a róka alakját úgy-ahogy, amennyire sikerül. A harmadik kérdésének hallatán viszont felcsillan a szemem és elfog a határtalan, pattogós jókedv.
-Van, van ezüstróka, láttam is, mert egyszer egy küldetésben arra kellett vadásznunk ^^ -magyarázom lelkesen, bár arra csak nem tudok visszaemlékeni, hogy végződött a dolog. -Tűzpatkányt nem tudok, de a játékban majd biztos lesz.
Utána viszont megitn hümmögve kell gondolkodnom kicsit, de nem baj, meg fogok bírkózni ezzel a feladattal is, úgy ám! Mert okos vagyok meg ügyes. -A szürke meg az ezüst? A szürke az olyan... világosfekete. Szomorú szín. Az ezüst az ikertestvére, de vidámabb, mert szépen csillog meg fénylik. Izé... -kezdek töprengeni most azon, hogy miként magyarázhatnám el a fénylést meg a csillogást, de közben a Yoi elővette a tükröt és elkezdte nézni magát. Tehát most megint lát, jajdejó ^^ Nem szólok semmit, csak figyelem őt mosolyogva, ahogy olyan édesen nézi magát a tükörben. Olyan aranyos, hogy még én is elolvadok tőle.
~Én meg kérek egy vödröt, köszönöm. Blöeee...~
Nem figyelek Hugira, hanem csak Yoira.
-Egyébként, remélem, nem sértlek meg, de hogy-hogy csak néha látsz? -kérdezem meg végül egy idő után, és remélem, nem is fog miatta rossz embernek tartani. Áh, inkább csukva kellett volna tartanom a szám... >.>

//Yoi//

Még meg sem kaptam a választ, valami mozogni látszik a fűben. Egy mob lenne? Nagyon gyorsan jön, az biztos. Már vennémelő a késeimet, mikor legnagyobb rémületemre a fura lény egyenesen felmászik a Yoi-n és megállapodik a vállán.
Támad?
Nem támad.
Teljesen békésen ül ott, és néééz. Közben a Yoi is válaszol, mintha mi sem történt volna, sőt, be is mutatja az újdonsült illetőt, hogy ő a Ken.
-Azta! Ezek szerint Állatidomár vagy? -nézek végig megint a furcsa szerzeten. Vajon mi lehet? Nem hasonlít egy állatra sem, inkább valami kis démon, vagy ilyesmi. Nagyon nem is gondolkodhatok rajta sokat, mert olyan kérdés üti meg a fülem, ami már túljár az eszemen.
Hogy hívják a Hugit?
Ezen még sosem gondolkodtam. Hugi... hogy hívnak?
~Sehogy.~
De csak van valami nevedO.o
~Ha azt mondom, nincs, akkor nincs. Találj ki valamit, és kész. De ha olyan lesz, ami nekem nem tetszik, akkor megnézheted magad.~
Nem tetszik ez a fenyegető hangnem, én félek. Adjak neki nevet, méghozzá olyan gyorsan, hogy ne tűnjön fel a Yoinak a túl sok gondolkodás?
Kinyitom a szám, levegőt veszek, becsukom, aztán megint kinyitom. Arra a vörösre gondolok, amit midnig látok a Hugi szobájában, az aranyozott trónjára, a poharakra, a koponyákra és csontokra, a vérre. Gondolkodom, hogy lehetne őt egy szóval leírni, amit lehet névnek használni. Kettő si eszembe jut, de nem tudom, melyik tetszene neki. Végül kiesik a számon az egyik.
-Maou.
Sátán japánul? ... Nem rossz. Életben hagylak, de csak mostanra.
Huh, nagy kő esett le a szívemről. Maou. Hugi, már neved is van. Bár azon meglepődtem, hogy eddig nem volt. Illik rád, tetszik? Biztos illik, ahogy viselkedsz. Eszembe jutott más is, de majd később megbeszélhetjük, és lehetne két neved is, az odahaza divat volt.

//Yoi//

Jéé, ez beszél. Elkerekedett szemmel nézem a fura bigyót a Yoi vállán, és próbálom megfejteni, amit mondott, mert az bizony nem könnyű. Mi az az "anya" meg az "ivadék"? Már kérdezném, de a Hugi közbeszól.
~Ne tedd, mert még felkelted a kíváncsiságuk!~
De akkor mik azok? Te tudod?
Nem válaszolsz már? Oké, akkor nem kérdezem meg. De ez volt az utolsó eset, hogy hallgatok rád, és ezt is csak azért, mert érzem, hogy most segíteni akartál. Ne pöffeszkedj és fújj rám, mint egy dühös macska, mert így van. A fejeben élsz, én érzek mindent, ami átrohan rajtad, ahogy te is.
Na, de most megint figyelek inkább Yoira. Szégyenlősen elmosolyodom és megvakarom a tarkómat, hogy leplezzem a zavaromat.
-T-Tényleg? Az jó. Egyébként, szerintem a tied is szép. És különleges. Még sosem hallottam ezelőtt, hogy Yoi. -mondom kicsit bátrabban, miközben hallgatom a fejemben Hugi morgását, hogy egy hülye vagyok és fogjam már be a lepcses számat. Inkább te fogd be, mert zavarsz, nagyon is! Mármint nem a Yoi, hanem te, Maou!
Végül visszahúzódik, de érzem, hogy a figyelme nagyon Kenre, a kis izére kezd irányulni. Közben a Yoi is kérdez, mire megremegek egy kicsit, mert végigfut hátamon a hideg. Elpirulok.
-Nem, nem igazán. Régen aranyos volt, és szerettem, de ma már...
Elfordulok, és a földet nézve, suttogva folytatom. -...egy gonosz kis démon...
~Hallottam ám.~
-És ő? Nem akarok gonosz lenni, de... ő micsoda? -nézek vissza a Kenre Yoi vállán, félredöntött fejjel és kíváncsi szemekkel. Nem tudom eldönteni, hogy mi lehet, mert sosem láttam ezelőtt, de pontezért is kérdeztem most meg. Hogy tudjam. Így én is tanulok ma valamit, ami csak jó.
Tényleg. Akkr most a Yoi a barátnőm lett? Az jó lenne^^

Előzmények

Fogadó történet
Egy kis kitérő a főtérre. Vissza úton, a Karmazsin Selyemlepelből. Gyorsan feltápászkodtam a szoborra, majd egy óra múlva, miután jól végignéztem mindenkin, letápászkodtam, és elindultam Torubana városa felé. Elég könnyen odajutottam. A külváros felé vettem az irányt, sötét köpenyem, csak úgy suhogott mögöttem. A legtöbben nem vettek tudomást róla, de azért néhány játékos így is utánam nézett. Elég fura látvány lehet, egy ismeretlen alak, valószínűleg lány, sötét köpenyben, szinte végig szalad a városon.
Végül egy fogadóban szálltam meg.  Elég zsúfolt volt, épp, hogy csak jutott nekem hely, így is majdnem összeverekedtem egy idegen lánnyal. Végül olyan 10 óra fele felébredtem, majd vidámam felöltöztem, a tegnapi cuccaimba. Tehát:
Egy lila, ujjatlan felső, magasított nyakkal, mell fölötti kivágással. Szürke rövidnadrággal, és fekete magas sarkú, fekete csizmával.
 Megköszöntem a fogadósnak, hogy ott tölthettem az éjszakát. Gyorsan eltettem három szendvicset, és elindultam a város külső része fele, itt van a legtöbb zöldike szörny. Ezekkel már rutinosan elbánok, mert már jó párszor összefutottam velük. A zöldikék körülbelül így néznek ki: Zöld, vagy méregzöld szín, sok bibircsók, piros szem és szabja.
 Hosszan sétálgattam, de ez szem ilyet nem találtam. Már épp feladni készültem, amikor egy furcsa növényszerű valami ugrott elő. Egy húsevő növényre hasonlított, velem egy magas lehetett. Undorítóan vicsorgott rám, majd egy nagyot üvöltve jó pár nyálcsepp eltalált engem. „Undorító”, majd mielőtt letörölhettem volna, elpixelődött. Kardom már meg is jelent a kezemen, néhány vágás, és a Sonic Death segítségével, már ő is úgy végezte, mint a nyála.
 Ekkor hangos morgás hallatszott: „Grrh! Furu-rúú!” – szokottas hang. Ezek a zöldikék hangja. De most sokkal többen voltak, olyan 3-4. Egy pillanatra meg is ijedtem, majd por szállt föl, ettől alig láttam valamit, és az allergiám is előjött. Hangos tüsszögésbe kezdtem. Lélekjelenlétemet persze nem veszítettem el.
 „Hand Sonic, version 2!” Kiáltottam, s a következő pillanatban, kedves kardom már 2 verziója jelet meg. Hossza, és gyorsabb kard volt, ezzel könnyebbe lehet dolgozni. Vége kissé egy lándzsa végére hasonlított.
 Az elsővel gyors táncba kezdtünk. Majdnem eltalálta a hátam, előre csapódó kezére sújtottam, majd a következő támadását kihasználva, mely miatt leguggoltam, a lábát is megvágtam. A szörny kissé meginogott, de sajna eközben társai is felfigyeltek a bajra, mert elindultak felém. Gyorsan átszúrtam a kardom a mellkasán, majd a fejét támadva, végeztem vele. A pixelek már messze el is szálltak. Én pedig megfordulva, következő 2 harc-tánc ellenségemre tekintettem…