Sweet Dreams cukrászda

"Lehet", mondottam tehát. Kiwit akartam igazolni? Talán. Magamat? Talán. Egyszerűen csak nem akartam csöndben ülni, és hagyni mélyülni a csendet? Talán. Igazából lényegtelen az egész? Objektíven nézve, végül is az. A szerepek kiosztásra kerültek, és az élet nevezetű színjáték utolsó színvonása is lejátszódott, legalábbis egy résztvevőnek, és az előadás végén a függönyök legördültek. De az életben a függönyökön nem maradnak lent, kezdődik az új színdarab, új szereplőkkel, és régiekkel, régi színterekkel szintúgy mint újakkal. A múlton, még ha kézzel-lábbal hadakozunk is ellene, nem lehet változtatni. De ha magán a múlton nem is, a felfogásunkon a múltban történtekről talán meg lehet változtatni. És talán, csak talán... így lényegessé válik az egész.
Ahogy kifejtettem a véleményem a helyzetről, leginkább arra kitérve, hogy a helyes választ, ha van is, az ember csak magától találhatja meg, úgy tűnik Kiwi, talán még ha kicsit kelletlenül is, de egyet ért. Amikor áttértem a "kisebb rossz" fogalmára, úgy tűnt, mintha a lány kiszakadt volna az előző gondolatmenetéből, de nem reagált rá, úgyhogy gondoltam hasonló állásponton vagyunk. Bár hogy a mögöttes gondolat mennyire eltér, nos, azt nem tudhattam, de sejtettem hogy nem ugyanazon logikai alapján jutottunk el odáig. Én ugyanis nem maga a helyzet miatt, hogy nincs jó megoldás, voltam ellene a "kisebbik rossznak", hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy, legalábbis objektíven, nincs olyan hogy "kisebbik rossz". Hiszen ki dönti el hogy mi a "kisebbik", és ezzel együtt, hogy mi a "nagyobbik" rossz? Teljesen szubjektív, hogy mi a "kisebb", "közepes", és "nagyobb" rossz, mértéke nézőpont kérdése, és a határai homályosak. A segítségem visszautasítására pedig csak bólintottam.
-Talán nem, de az ajánlatom áll - tettem még hozzá csendesen, majd egy újabb bólintással lezártnak tekintettem ezt a részt.
És ezzel (talán egy rövid kis csend után) pedig mentünk is tovább, kikötöttünk egy közös érdeklődésnél, a pszichológiánál. A magyarázatomra a kezdeti érdeklődésről egy mosoly volt a válasz, körülbelül amire az ember számít, amikor kicsit nosztalgikusabb sztorikat oszt meg, úgyhogy egy mosollyal válaszoltam is rá. Maradtak is ezek a mosolyok, amikor felhoztam, hogy a háttere az egésznek egy eléggé gyerekes álomból indult, és a lány azt állította, hogy ő nem tartja gyerekesnek, amire csak egy újabb vállvonásos mosoly volt a válasz. Én gyerekesnek tartottam, és valószínűleg ő is, talán csak kímélni próbált, vagy megnyugtatni, vagy hasonló, de így vagy úgy, értékeltem. Majd pedig válasz érkezett a visszadobott kérdésre is.
-Szóval inkább szociálpszichológia irány.... érdekes és hasznos terület az is. Bár abban talán a legfontosabb, az a közhely, hogy "meg kell ismerned önmagad, ha meg akarsz ismerni másokat". De az emberi természet ilyen szempontból tényleg egy komplex és érdekes téma - mondtam amolyan csevegés jelleggel, vagy ráharapunk a témára jobban, vagy nem. Van még sok másik, mint például a következő...
Ami valamilyen szinten kapcsolódik igazából, bár inkább csak amolyan "én ezt gondolom rólad" jelleggel. Megtörtént az adok-kapok, és közben a lány reakcióit néztem. Az első, kicsit bókosabbra sikerült mondatomra most sem éppen olyan reakciót kaptam, mint vártam. Kiwi csak nézett előre, semmi reakció, mintha nem is hallotta volna. Már ez előtt is megfogalmazódott, de most már tényleg kezdte piszkálni az önbecsülésemet, hogy ennyire semmi reakciót sem kapok. Még mindig túl hihetetlen amit mondok? Kezdett az az érzésem lenni, hogy kissé elcsépelt dicséretek ide vagy oda, nem csak rajtam múlik, hogy nem jön össze, mert ha csak ez lenne baj, akkor simán le lennék lőve, poénosan vagy egyébiránt, de valahogy tudtomra lenne adva, hogy hagyjam a dolgot. Miután ezen túllendültem, mentünk tovább, a dicséretnek is megfelelő további pozitívumokat pedig a lány láthatóan jókedvvel reagálta le. Aztán, amikor a negatívumra értünk, a mosolya láthatóan erőltetettebbre sikerült, mint eddig, és mintha a kisugárzása is valahogy... védekezőbbé vált volna. Majd visszakérdezett, hogy hogy gondolom, és mondjak példákat, amik úgy magukban teljesen normális kérdés/kérés volt, de mintha kevésbé lett volna... közvetlen mint eddig, jobb szó híján.
-Nem tudhatom, hogy hogy gondolkodsz, úgyhogy a nagy része természetesen csak megérzés, de... - kezdtem meg egy vállvonással a kibővített magyarázatom.
-Általánosságban úgy vettem észre, mintha néha elkalandoznál olyan mondatoknál, amiket az emberek általában rögtön lereagálnak, vagy miután mondtál valamit. Például, amikor azt említetted, hogy úgy érzed, hogy Shuval való viszonyod te rontottad el, és elmondtam, hogy szerintem, amíg magad adod, nem lehet "elrontani". Utána úgy tűnt, mintha még mondani akartál volna valamit, de végül meggondoltad magad. Vagy miután elmondtad az elméleted Kayaba és az SAO céljáról, úgy tűnt, mintha gondolatban már eljutottál volna odáig, hogy majd lebolondozlak, vagy valami, amitől tartottál már előtte is. Vagy például, hogy a párbajról úgy meséltél, mintha nem veled történt volna valami oknál fogva. Megértem, hogy ha nem akarnál egy ilyen érzékeny témát csak úgy megosztani másokkal, de ha mindössze ennyi lett volna, akkor nem váltottál volna át véletlenül első számba. - vettem fel pár példát, bár utolsót nem nagyon akartam, hogy teljesen őszinte legyek. Láthatólag nem magával azzal a bajom, hogy bántja Kiwit, hogy nem lépett közbe, és hogy nem dolgozta még fel a dolgot, hanem inkább a tálalásán a sztorinak. Valahogy továbbra is úgy éreztem, hogy nem lenne jó verbálisan is elismerni a ferdítést, már ami a párbajt illeti, de ezúttal is (talán káromra) a véleményem nyert a megnyugtató köntörfalazással szemben. Felhozhattam volna a befuccsolt bókolási kísérleteimet is, legalábbis az utolsót, mert gyanús volt, hogy a lány figyelmet sem vesz róla, de hát ebben már én se voltam magabiztos, úgyhogy inkább hagytam.
-De mint mondtam, ez csak megérzés, lehet teljesen félreértelmezem az egészet. Lehet egyszerűen csak nem akarsz ilyen mélységekben belemenni a dolgokba. Lehet csak velem nem akarsz. Lehet csak belemagyarázok mindegyik ilyen helyzetbe valami pluszt, ami nincs benne. De így vagy úgy, a kérdés pillanatában ez volt az egyetlen negatívum, amit fel tudtam hozni a benyomásaim alapján. - mondtam, mintegy lezárásként a gondolatmenetemhez. Talán kicsit nehezen követhető volt, főként a tényleges "magyarázat" és a példák, de hát ennél jobban nem tudtam volna megfogalmazni. Példából talán tudtam volna többet, de úgy érzem ez egy így elég. Azonban nem kellett a lánynak cáfolatot kitalálnia, adtam én bőven eleget kettőnknek is. Miért? Mert így éreztem igazságosnak, hogy ezzel kiemeljem, ez csak az én nézőpontom. A kérdés az volt, hogy én mit gondolok, szubjektíven, hogy ez tényleg igaz-e, vagy csak én nyújtózom tovább, mint a takaróm ér a laikus pszichológiai tudásommal, nos, azt ennyi alapján nem tudom megítélni. Ilyen az én szerencsém, egyszer próbálnék inkább a megérzéseimre hagyatkozni, és kevésbé a logikára, és persze hogy magyarázhatom magam példákkal kiegészítve.
Így vagy úgy, haladtunk tovább a horgászkalandunk végére. Méghozzá annyira a végére, hogy már csak a botok leadása és a cukrászdába való sétálás volt hátra belőle. Ezúttal nem csak én adtam a figurát, a "hercegnő" is vette a lapot és beszállt a játékba. Miután adta egy kicsit a szerepet, nagyjából vele együtt elvigyorodva indultunk útnak. Hamarosan meg is érkeztünk, ha nem is tudtam volna merre van a hely, a feliratról így is felismertem volna. Szerencsére tömeg nem volt, így hamarosan be is értünk a kék-fehér színkombinációban pompázó cukrászdába, ahol Kiwi magához ragadta az irányítást, és egy kettes asztalhoz vezetett, ami valahol félúton volt az "eldugott zug" és a "panorámás közép" között. Panasz nem lehetett rá bármelyiket is kedveli az ember, szóval minden további nélkül bólintottam a kérdő tekintetre, és leültem. Hogy ha volt is valami kódolt jelentősége az asztalon lévő virágnak, az engem messzire elkerült, az én tudásom ott kifújt, hogy vörös rózsa=szerelem, sárga rózsa=barátság. Az étlap rövid bogarászása után megérkezett az egyik pincér, egy kék haj-lila szem kombóval megáldott lány, aki először Kiwitől vette fel a rendelést, majd felém fordult.
-Egy Cappuccinot és mondjuk... valamilyen croissant-t, légy szíves - mosolyogtam rá kedvesen a rendelésünket éppen felvevő lányra, aki aztán gyorsan magunkra is hagyott. Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit (hogy mit, azt már fél másodperccel később se tudtam volna megmondani), de Kiwi megelőzött.
-Fekete történetek? - kérdeztem vissza egy fejrázással a kérdés után, jelezve, hogy nem, nem igazán. Kaptam is egy kis magyarázatot, aminek a végére már egy vigyorral dőltem hátra.
-Jól hangzik, benne vagyok! - majd ezzel a lendülettel dőltem is előre újra, várakozó mosollyal.

Eldrie már csak ilyen típusú ember, próbál türelmes lenni, és szeret magyarázni, ha partnere befogadóképes és úgy érzi, van értelme. Ez néha pozitív, néha negatív, bár legtöbbször tényleg pozitív.
Miután kifejtettem, hogy a segítségre való ajánlatom továbbra is áll, úgy tűnt a lány befejezettnek érezte a témát, és nekem sem volt további hozzátenni valóm, így végül ennyiben is maradtunk, és tétünk át, újra, a pszichológiára.
-Nos, vannak közös pontjai a kriminálpszichológiával, sőt, annak nagy része személyiségkutatás. De hát, igazából a pszichológia minden területe nagyban kötődik egymáshoz, nem lehet egyértelmű határvonalat vonni a legtöbb esetben. - bólogattam rá. És persze igaz, mindenkiben ott van, hogy minél jobban értse a másikat (ilyen vagy olyan indokokból), aminek nagy része az, hogy tudja, mit várhat. Vicces, hogy sokan mennyire belemerülnek, míg másoknak, mint nekem, a nagy része ösztönös. Nem arról van szó, hogy megérzés, bár annak tűnik, még magának a "megérzőnek" is. A kulcs az, hogy figyelni kell. A közhelyes "aki nem mer a szemedbe nézni, hazudik" nem véletlenül közhelyes. Sokszor sokkal többet el lehet mondani abból, hogyan viselkedik az ember, és ahogyan mondja, amint mond, mint abból, ami ténylegesen elhagyja a száját. És ebben van azoknak előnye, akik ösztönösek. Nem tudatosan, de tudják, észreveszek a kis jeleket: az éppen csak felfelé görbülő száj szélet, az öntudatlan kis mozdulatokat, a hangsúlyokat, intonációt. A verbális és non-verbális jelek összességéből pedig, ím összejön a "megérzés". Persze, ez tanulható, de nem rövid idő és tapasztalat, még az "ösztönösöknek" sem.
Ami pedig a "mell" kimondásától való zavarba jövést illeti, azért a helyzet sokkal bonyolultabb. Egyrészt, Eldrie-nek nem nagyon van tapasztalata a nőkkel. Volt egy-két barátnője, de egy kivételtől eltekintve, nem jutott tovább csókolózásnál, és így nem nagyon volt összehasonlítási alapja ahhoz, hogy mennyire lehet nyitott ilyen téren a női nem tagjaival (még akkor is, ha nagyrészt igazából személyfüggő), és ezen felül Kiwi-ről nem volt meg az a benyomása az eddigi beszélgetéseik alapján, hogy ennyire nyíltan bevállalja az ilyen témát. Másrészt, bár "új generációs", Eldrie mégiscsak japán volt, és így voltak bizonyos témák, amiben visszafogottabb volt egy társas környezetben, mint mondjuk egy közeli baráti társaságban, vagy akár internetes anonimitásban (még ha technikailag ez is internetes interakciónak számított). Tudott (volna)/tudna alkalmazkodni, de kell neki egy kis idő, mire realizálódik, hogy "most lehet". Harmadrészt pedig, Eldrie szeret ékesen beszélni. Hiszen mennyivel is jobb érzés úgy elküldeni valakit a fenébe, hogy még meg is köszönjék azt, vagy azt mondani hogy "Fogalmazzunk úgy, hogy vannak olyan előnyeid, amivel Shu nem veheti fel a versenyt", erősen utalva azokra az előnyökre non-verbálisan, majd kifejtve kicsit bővebben a hátterét, ahelyett hogy "Szégyelltem hogy elfeledkeztem a másik típusú megszállásról, és így zavart amikor felhozta hogy ne gúnyoljam azzal, hogy kicsi a melle, és nincs bombázó alkata, amikor ez nekem eszembe se jutott, főként nem gúnyolásként". Főként hogy az előbbibe sokkal könnyebb egy kis bókolást csúsztatni. Nem szebben hangzanak az első lehetőségek? Így vagy úgy, Eldrie-nek jobban hangzanak. Persze, ezt a körülírós, választékosabb beszédet sokan értelmezik félre, mint sznoboskodást, vagy szégyenlősséget, vagy egyebet, és Eldrie sem tartja mindig magát ehhez, de általánosságban inkább mondja hogy "keblek" semmint azt, hogy "mellek", hacsak nem valami orvosi kontextusban jön elő. Most pedig, hogy a narrátor kiélte a karaktermagyarázatra/fejlődésre való hajlamát:
Végül, a pszichológiából mint elmélet és érdeklődés áttértünk a pszichológiára mint alkalmazott tudományág. Méghozzá nem máshogy, mint egymásra alkalmazva. Persze, azért a laikus tudásunkkal nem igazán állítanék fel pszichiátriai kórképet, de hát nem is ez volt a célunk, inkább csak elmondani egymásról a véleményünket. Miután pedig kifejtettem bővebben hogy mit és hogyan értettem, a lány úgy tűnt mintha már nem venné annyira magára a dolgot, legalábbis nem sértésként.
-Én nem úgy fogalmaznék hogy lassú, inkább ahogy mondtad, hogy nem állsz meg annál a "határnál". Beszélgettünk elég komoly dolgokról, amiknél teljesen normális hosszabb-rövidebb időre elgondolkodni, egyszerűen csak néha úgy tűnik, mintha a képzeleted kicsit elragadna, és abból a gondolatmenetből messzemenő következtetéseid lennének - tettem még hozzá, ügyelve hogy még csak ne is tűnjön vádaskodónak vagy hasonlónak ahogy mondom, hiszen nem állt szándékomban megbántani a lányt, sőt, inkább fordítva. De persze, ahogy az lenni szokott, a negatív dolgokat valahogy sokkal jobban megragadják az emberek, mint a pozitívat, és ebben persze én sem vagyok más.
-Ha nem akarsz változni, senki nem kényszeríthet rá. Ezzel együtt viszont, bármennyire is legyen ellentmondásos hogy ezt mondom, néha nem árt kicsit kikapcsolni az agyat, és csak menni egy ötlettel. Sok megbánás kezdődik úgy, hogy "miért nem tettem meg", és sok jó kaland indul egy "Fenébe a logikával, csináljuk!"-al. Persze, azért bizonyos keretek között - mondtam egy joviális mosollyal megtámogatva, amolyan kis tanácsként.
Aztán lassan meg is érkeztünk a már említett, ízlésesen berendezett cukrászdába. A virágnak szerencsére nem volt különösebb jelentősége, nem mintha tudtam volna, ha van. Amikor majdnem egyszerre akartunk megszólalni, és engedtem hogy a lány mondja először, míg mondta, én el is felejtettem mit akartam. Hát jó.
-Semmi, már el is felejtettem igazából, mondd csak tovább - mondtam egy rövid kis gondolkozás után, ami alatt mint a mondatomból látszik, nem jutott eszembe mit akartam mondani. Fontos csak nem lehetett ha ennyire gyorsan ennyire elfelejtettem. Mentünk is tovább a játékra, amit Kiwi felvezetett. Jó elképzelésnek hangzott, és kicsit izgatottan előredőlve vártam a fejleményeket, majd miután kicsit jobban kifejtette, elégedetten hátradőltem.
-Rendben, csak igen-nem kérdések, ne kímélj - mondtam vissza egy vigyorral, mintegy megerősítve hogy értem a szabályokat. Ez után elhangzott a feladvány. Mivel nem tudtam, hogy a játék sztorijai inkább a logikára, vagy inkább a "detektívkedésre", esetleg mindkettőre épülnek, a "feladvány" felhangzása után egy kicsit csak csöndben gondolkoztam. Hogy is álljak neki. Megfojtás, nem félve a büntetéstől. Zöld gyep. Mi volt az oka? A kérdés feltételezi hogy volt oka, meg amúgy is, az már milyen lenne ha az a kérdés hogy "mi az indíték?" és az lenne a válasz hogy "nincs". A kérdés az oka, szóval arra kéne rámenni. Férj és feleség...
-Megcsalta a férjét a feleség? - általában a háztartási erőszak impulzív, szóval valami hirtelen fellángoló negatív dologra vezethető vissza. Mondjuk szerelemféltésre, féltékenységre. Kezdem talán kicsit "túldetektívkedni"? Na mindegy, a kérdés alapnak jó, de úgy gondoltam ideje egy kis gyorstüzelőnek kérdések terén.
-Volt a férjnek szeretője? - másik irányból is lehet indítani, hiszen lehet valamiért nem hagyhatta el a feleségét csak úgy, de ettől függetlenül a szeretőjével akart maradni, és hát sok hülyeségre vehet rá a kilátástalanság. Bár említve volt, hogy "nem fél a büntetéstől". Hmmm.
-Vagyonos volt a feleség? - a harmadik lehetőség, ami most így hirtelen eszembe jutott, az az volt, hogy a férfi azért vette el a nőt, mert a pénzét akarta. Ahogy így belevágtam a közepébe, kezdtem rájönni, hogy lehet jobban járnák, ha felfedezném miért is nem félt a büntetéstől a férj, és hasonlókat. Na mindegy, ha már feltett kérdéssel sem jutok előrébb, majd akkor. Addig is, találnom kéne egy fedora kalapot, ha már nyomozás, meg öltönyt is talán, de legalább egy ballonkabátot....

Kiwi kifejtett véleményére az én kifejtett véleményemre bólintottam.
-Igen, az igaz hogy szükséges valamilyen rendszert felállítani, az egyszerűbb beazonosítás miatt - tettem még hozzá mindössze megerősítésként. Hát igen, ennél többet ehhez már nem nagyon lehet hozzáadni. Persze, lehetne még átfogalmazni, kerülgetni a forró kását, de minek, a lényeg már el lett mondva.
Aztán tértünk vissza egymás elemezgetésére. Nem egyszerű téma, főként hogy, valahogy Kiwi negatív pontja lett a legkiemeltebb. Kezdett az az érzésem lenni, hogy valamibe kicsit nagyobba tenyereltem bele, mint eleinte gondoltam.
-Akkor meg van a következő "fejlesztési területed", nem? - kérdeztem vissza egy kacsintással, egyeztetve a mondatom hangulatát az övéhez. Ezen felül pedig, pszichológia kitárgyalása miatt kicsit feljött bennem a zsargon, mint a "fejlesztési terület". Nem tudom honnan jött, de főként személyfejlődés terén, nem nagyon szeretik a "negatív" vagy hasonló kifejezéseket, mintha annak valami plusz jelentése lenne a "nem kívánatos" mellett, ami miatt inkább fejlesztési területnek hívják. Vagy például a Johari-ablak, ami az önmegismerés pozitív részével foglalkozik. Persze, van ennek fordítottja, a Nohari-ablak, ami szinte kizárólag csak a negatívak részekre koncentrál, de ez mintha kevésbé lenne ismert. Lehet egyszerűen csak így akarták kiküszöbölni a "negatív" szó, hát..., negatív felhangját. Így vagy úgy, a kicsit ellentmondásos tanácsomra Kiwi, annak ellenére hogy direkt kiemeltem az elején hogy "Ha nem akarsz változni, senki nem kényszeríthet rá.", mintha mégis kicsit... negatívan reagált volna, gondolom talán azért, mert úgy gondolta, hogy annak ellenére amit az elején mondtam, azt gondolta, hogy elvárom tőle a leírt viselkedést, vagy hasonló. Persze, nem tudhattam, hogy a dolog ennél komplexebb, én mindössze a külső jelek és a saját mondatom alapján próbáltam következtetni.
Így vagy úgy, cukrászda a következő helyszín. Az elfelejtődött mondat nem jött, olyan szinten, hogy igazából már majdnem azt is elfelejtettem, hogy volt ilyen. Nem lehetett túl fontos tehát. Ami pedig a belém fojtást illeti, hát, ha valamire érdemes emlékezni az elfelejtett mondatról, akkor az az, hogy a lényege az lett volna, hogy valami témát vessen fel, és ez megtörtént egyébként is, szóval főként nem veszem magamra.
Leadtuk hát a rendelésünket, és érkeztünk tovább a játékra. Miután a szabályok tisztázásra kerültek, kaptam is a feladványt, amire rögtön három kérdést is ráfűztem. Mindháromra "nem" lett a válasz, az egyetlen, ami kitűnt, hogy a harmadik nem kicsit később érkezett, mint a többi. Ez jelentheti, hogy annyira semmi köze a kérdésnek a feladványhoz, hogy el kellett gondolkozni rajta, vagy azt, hogy közeledek. Én az utóbbira tippeltem, úgyhogy gondoltam próbálok ezen a szálon haladni.
-És a férj vagyonos volt? - lehet hogy simán az is, hogy a nő a férfi pénze miatt ment hozzá, és valahogy a férfi ezt megtudta. Nem igazán magyarázná meg ennyi a gyilkosság részt, de kezdésnek nem tűnik rossznak. Aztán gondoltam egyet, hogy még most kivizsgálom a másik felét a dolognak, hátha kapcsolódik, nevezetesen azt, hogy a férj miért nem tartott a büntetéstől.
-A férfinek volt rá indoka hogy ne tartson a büntetéstől? - kezdésnek ez tűnik logikusnak, megtudni, hogy a férfi miért nem tartott a büntetéstől. Elsőnek persze azt kell biztosra tudni, hogy volt-e indoka rá, hogy nem tartott a büntetéstől. Persze lehet ez az egész csak a színesítő része a sztorinak, de úgy döntöttem, egy-két kérdést megér ez a vonal is.

Hát igen, lassan kezdtünk átesni a kibeszélésből a túlbeszélésbe, ami sokszor nem jár jó eredménnyel. De végül is, ez is hozzátartozik néha. Ahogy haladtunk tovább a beszélgetésben, a személyes "kielemzés" kezdett átcsapni valami másba. Hogy pontosan mibe, azt igazából nehéz megfogalmazni, hiszen szigorúan nézve ugyanannál a témánál voltunk, de valahogy megváltozott a közeg, ezzel a "negatív" dologgal.
Próbáltam kicsit viccesedve félreütni a dolgot, de, egy metaforával élve, csak kirúgtam a saját lábam hogy orra eshessek. Kiwi reakciója ugyanis az elejtett, a "fejlődési terület" referenciával viccesnek szánt megjegyzésre minden volt, csak az nem amire utaztam. Nem volt ellenséges, vagy ilyesmi, inkább... elzárkózó, talán? Persze, belegondolva kicsit szerencsétlenül fogalmaztam, mert lehetett a mondatot úgy értelmezni, mintha én akarnám megmondani neki, hogy mit csináljon, de ez olyan messze állt tőlem, hogy amikor kimondtam az szóban forgó mondatot, meg se fordult a fejemben, hogy ezt is jelentheti. Messze állt olyan szinten, hogy én pont az ellenkezőjét szoktam csinálni, tehát néha még akkor se mondom el a (szerintem, legalábbis) "helyest", ha az megharagítaná a másik felet. Egyszerűen abban hiszek, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját válaszait, és ennyi. Így hát, amikor ez a gondolatmenet átfutott az agyamon, és arra jutottam, hogy ez a legvalószínűbb indok a lány viselkedésére, kissé komikusan feldobtam a kezem, mintha megadnám magam.
-Félre ne értsd, eszem ágában sincs neked fejlesztési területeket kijelölni, csak a fogalmazásodból úgy tűnt, ezen változtatni akarsz - mondtam egy bocsánatkérő mosollyal megfűzve. Ugyan rosszul esett, hogy ha igazam van, és ez volt a problémája, akkor Kiwi azt feltételezi rólam, hogy én a saját igazamat akarom letolni mások torkán, amikor nem csak elmondtam hogy nem így teszek, de úgy éreztem hogy bizonyítottam is, például a Shu-s vagy a párbajos témáknál. Persze, ezt próbáltam leplezni, egyikünknek se válna hasznára ha ez most előjönne.
Ami a rátapintást az érzékeny témákra illeti, igen, éreztem hogy sikerült, de ez többnyire ösztönös volt. Jó emberismerő voltam, mert felismertem a verbális és non-verbális jeleit a különböző hangulatoknak, a mögöttes dolognak, és hasonlóknak, még ha ez csak amolyan "megérzés" keretében tudatosult bennem. Még anno, a Shu-val való beszélgetésem alatt tudatosult bennem, hogy mennyire fontosak a non-verbális jelek úgy igazából, amikor Timidus-t próbáltam "megfejteni". De mintha ezen nem is olyan rég gondolkoztam volna hosszabban... Talán nekem is jót tenne most egy-két teszt.... Persze, a tesztek önmagukban nem érnek túl sokat, a lényeg a belőlük levont következtetés, és hogy mihez kezdünk vele. Lehet tölteni a teszteket halomra, de ha az jön ki, hogy anti-szoc vagy és változtatni akarsz ezen, de nem teszel semmit, csak töltöd ki a következő tesztet, vagy éppen a Johari-ablakodat rajzolod fel, ahelyett, hogy próbálnál szocializálódni... hát, akkor ezeknek a dolgoknak nem sok értelme marad. Persze, ez egy nagyon (nagyon) leegyszerűsített példa, de lényegében erről van szó. Inkább hagyom is a teszteket... valószínűleg nem is nagyon található meg itt bent használható.
Majd pedig haladtunk kissé nyugodtabb vizekre, édesebb területekre. Igazából, nem csak Kiwi érezte feszélyezve magát mielőtt betértünk a cukrászdába, én is feszélyezve éreztem magam, mert ő láthatólag feszélyezve érezte magát. Ördögi kör, mondhatnánk.
Szóval, helyszín: cukrászda, esemény: a felhozott játék. Az első pár kérdés "nem"-jeit most két igen váltotta fel, mindkét kérdésre, és utóbbihoz még egy mosoly is járt. Igazából, csak a szokásos rendőr-logikát követtem, ami egyszerű, de sok esetben megállja a helyét. Ha a feleség meghal, a férj a tettes (bár, ez most adott tény volt ténylegesen, nem csak feltételezés). Ha pénzes, akkor biztos a vagyonra utazott a másik fél. Ha nem a vagyonos hal meg, akkor szerelemféltés, vagy megtudta hogy a másik fél csak a pénzre megy. Az esetek nagy részében ez a helyzet, úgyhogy egyszerűbb rögtön ebből a feltételezésből kiindulni. Sok rendőr nem a kreatív alkat, de a már meglévő "minták" alapján jól tudnak dolgozni. Mondhatnánk úgy is, hogy ne várd hogy megkeressék maguknak a citromot, de ha adsz nekik egyet, olyan limonádét rittyentenek belőle hogy hajjaj. Ami pedig az "aki mer az nyer" beállást illeti, Eldrie már csak ilyen, próbálja úgy élni az életét, hogy a lehető legkevesebbet bánjon meg utólag, és amikor feljön a kérdés hogy "azt bánnám jobban, hogy ha nem tenném meg, vagy azt, hogy megteszem, és hülyének néznek?" akkor általában az első nyer. Hiszen legtöbbször a zavar és a szégyen előbb válik egy "jó sztorivá", mint ahogy a "miért nem tettem" megbánás elmúlna. Persze, minden helyzet és személyfüggő, de ha szabad általánosítani egy kicsit, a legtöbbeknél a legtöbbször így van.
De visszatérve, kiderült hogy a férj vagyonos volt, és hogy volt oka azt feltételezni, hogy nem csukják le. Úgy döntöttem, továbbra is párhuzamosan folytatom a "nyomozást", és két szálon haladok a kérdezésnél. Az első, a vagyonos férj. A rendőrlogikából kiindulva elég valószínű volt, hogy a nő a pénzért ment feleségül a férfihez, de ne vonjunk le következtetések ilyen gyorsan, amikor lehet kérdezni.
-A feleség a pénze miatt ment hozzá a férjéhez? - kérdeztem tehát meg, majd ha erre a kérdésre "igen" volt a válasz, akkor rögtön vissza is kérdeztem:
-És a férj ezt tudta? - ha pedig a válasz "nem" lett volna az első kérdésre, akkor kis fejvakarás után azt kérdeztem:
-És a férj azt hitte hogy a pénz miatt ment hozzá a nő? - utalva arra, hogy még ha a feleség nem is a pénzt akarta, a férfi gondolhatta úgy. Ezután pedig úgy döntöttem, hogy áthaladok a következő szálra.
A férfi indokkal hitte hogy nem fogják lecsukni. Vagyonos volt, úgyhogy lehet összesen annyi, hogy zsebre tudna tenni egy bírót, vagy lehetne ennél "biztosabb". Ezt kéne kideríteni első körben, hiszen a jogilag is "elnézett" gyilkosság eléggé leszűkítené a lehetőségeket.
-És volt félni valója jogilag? - kérdeztem kis gondolkozás után. Igen, ha erre a kérdésre a válasz "igen", akkor olyasmi lehet, hogy meg tudna venni egy bírót, vagy valami hasonló, ha "nem" akkor eléggé leszűkül a helyzet. Mondjuk, katonai vagy rendőri szolgál közbeni eset, vagy elmebaj, ilyesmi. Mondjuk, ezek nem nagyon jönnének egybe a "kert zöld gyepjével", de ezzel ráérek akkor foglalkozni, ha megkapom a választ.

Ahogy haladtunk egyre tovább a kielemzésből kiindulva a negatív tulajdonságokra, kicsit kezdtem megbánni hogy felhoztam egyáltalán. Vagyis, nem annyira megbánni, mint inkább... nem is tudom. Ha előröl kezdethetném a beszélgetés ezen részét, ugyanúgy elmondanám a véleményem, szóval megbánásnak nem lehet mondani amit éreztem, de valószínűleg máshogy fogalmaztam volna meg. Végül mondhatjuk úgy, hogy nem azt bántam meg, amit mondtam, hanem ahogy. Aztán mentálisan megráztam kicsit a fejem, nincs értelme ezen gondolkozni, ami megtörtént megtörtént, foglalkozzunk a jelenlegi helyzettel. Miután szabadkozóan kifejtettem hogy hogy gondoltam az elhangzott mondatomat pontosabban, Kiwi válasza az volt, hogy szeretne is változni ilyen értelemben, még ha kicsit talán... duzzogósan(?) is mondta volna. Erre már tényleg nem tudtam akkor mit reagálni egy amolyan "akkor nem értem a problémát" tekintet és vállvonáson kívül. Valahogy egyszerre tűnt úgy, hogy a lány szeretné is ha megmondanák neki, hogy mit csináljon (amit én nem tennék meg), meg nem is (ami inkább az én stílusomhoz áll közelebb). Lehet hogy pont azzal van a probléma, hogy nincs ahhoz szokva ahogy én kezelem a tanácsadást? Ugyan nem éppen hétköznapi, de azért lehet találkozni olyan emberrel, aki így áll hozzá a segítséghez, mint én. Sok oka lehet ennek, mint hogy valaki nem szeretne felelősséget vállalni a tanácsaiért, vagy egyszerűen nem akar irányítani másokat még így sem. Ami engem illett, én a kettő közül inkább az utóbbihoz állok közelebb. Én nem bánnám, hogy felelősséget kell vállalnom azért, amit mondok (és igazából kell így is, többször mint elsőre talán gondolná az ember), egyszerűen csak nem akarok mindenkit a saját magam képére formázni. Milyen unalmas is lenne, ha mindenki ugyanolyan lenne, nem? Néha nem "megszökhető" az "egyenesen megmondom hogy szerintem mi a stájsz", de én próbálom kerülni amennyire lehet. Ami pedig maguknak a tanácsoknak a hasznosságát illeti, én úgy vettem észre, hogy hosszú és rövid távon is jobb eredménnyel kecsegtet a kissé körülírós "tedd azt ami hozzád illik vagy szeretnéd tenni", mint a "tedd ezt és azt" típusú tanácsok. Hiszen, attól hogy más a válaszunk egy bizonyos helyzetre, az nem jelenti azt, hogy nem lehet mindkét válasz helyes. De pont ebből, hogy mindenkinek meg van a saját válasza, adódik az is, hogy nem lehet megmondani a "helyes" választ, mert legtöbbször nincs objektíven "helyes" válasz, csak szubjektíven. És mindezekből adódik, hogy én miért a "járd a saját utad" tanácsok mellett teszem le a voksom az esetek túlnyomó többségében.
-És mit gondolsz, hogyan tudnál ilyen szempontból változni? - végül csak találtam valamit a vállvonogatáson kívül, amit mondhatok. Persze, ügyeltem rá, hogy mást ne adjon le a mondatom, mint aminek szántam: hogy próbáljunk lépésről lépésre eljutni valami megoldásig. Nem voltam benne biztos, hogy szeretné Kiwi ha folytatnánk ezt a témát, ilyen vagy akár más irányban is, de mivel a kissé feszült légkörön kívül még nem volt egyéb jele, hogy hagyjuk ezt a dolgot úgy ahogy van, gondoltam megkockáztatom. Kockázat nélkül pedig, nincs jutalom sem.
Így vagy úgy, ahogy cukrászdában felengedett a hangulat, és belevetettük magunkat a nyomozósdiba. Mit ne mondjak, eddig élveztem ezt a játékot, és úgy tűnik, eddig jól is ment. A jelenlegi kérdéseimre egy "igen" után több "nem" érkezett. Szóval a feleség tényleg aranyásó volt, de a férj erről nem tudott. Ettől függetlenül "jó" rendőrlogikával nem zártam ki továbbra sem, hogy a férfi nem tudta meg mondjuk rögtön a gyilkosság előtt, vagy valami, szóval egyelőre maradjunk ennyiben. Mindenesetre, biztos ami biztos alapon, megeresztettem még egy kérdést.
-Szóval akkor annak, hogy a nő a pénze miatt ment hozzá a férfihez, nincs köze a gyilkossághoz? - ebben a játékban volt egy nagy előnyöm egy igazi nyomozással szemben, még ha csak igen és nem válaszokat kapok is: az, hogy megkapom a válaszokat. Így előbb vagy utóbb mindenképpen eljutok a megoldáshoz. Ezzel a lendülettel térek át a következő pontra. A férj nem volt jogilag felelős, vagy legalábbis nem lenne. Ez meglehetősen leszűkítette a dolgokat. Összevetve azzal, hogy vagyonos volt, katonai vagy rendőri szakma ehhez nem nagyon illik, de az elmebaj sem különösebben, lévén kert, meg zöld gyep. Vagy végül is ki tudja, lehet valami olyan elmebaja is, ami gyógyszerrel kezelhető, de nélküle nem beszámítható. Mindenesetre kérdezni nem fáj, meg lehet a férfi valami tábornagy vagy valami, ami sokat fizet, szóval teljesen kizárva a szolgálat közbeni haláleset.
-A férj a munkája miatt nem volt jogilag felelősségre vonható? Esetleg az elmeállapota miatt? - kérdeztem meg tehát, aztán pedig egy kis gondolkozás után átmentem arra a részletre, ami a legtöbb elméletemet megkérdőjelezhetővé tette: a kert zöld gyeppel.
-Ez a kert ahol történt az eset, az otthonukban volt? - tettem fel kezdésnek a kérdést. Erről a kert részről kb. még semmit nem tudtam, úgyhogy úgy döntöttem, egyszerű kérdéssel kezdek.

Kissé talán dacos-duzzogós válasz ide vagy oda, nem vettem magamra. Végül is tényleg olyan témáról volt szó, ami láthatóan érzékenyen érintette a lányt. Sokan már ennyit se "engedtek" volna, főleg az ismeretség abban a szakaszában, amiben mi vagyunk. Persze, sokan nem engedtek volna egyáltalán sem. Mindenesetre értékeltem hogy megosztotta velem, és meg akartam volna dicsérni, hogy bevállalja ezt ilyen formában, de ezúttal nem akartam megkockáztatni, hogy félreértse, és lekezelésnek vagy hasonlónak vegye, úgyhogy nem verbalizáltam. Ha Kiwi nagyon figyelt, talán a testbeszédemből le tudta venni a gondolatot, de hangosan nem hagyta el a számat. Ami pedig még nagyobb "lépésnek" számíthat, hogy válaszolt is a feltett kérdésemre. Általában nem szeretek pszichológust "játszani", és most nem állt szándékomban, de ha a laikus tudásom segíti, akkor inkább használom semmint hogy csak megvonjam a vállam hogy "sajnálom, nem tudok mit mondani". Talán ezért kezdett kicsit pszichológusi színezetet kapni a mondanivalóm. Az első mondatra csak bólintottam, hogy értem, és a lány folytatta is.
-Nos, észrevenni általánosságban már észrevetted. Hogy ha még nem tudod, hogyan változtathatnál ezen, mert nem mindig veszed észre, akkor következő lépésnek lehetne az, hogy minél többször megpróbáld észrevenni. Erre van valami ötleted? Hogy hogyan tudnád észrevenni? Akár még mielőtt teljesen kibontakozna? Vagy hogy hogyan tudnál máshogy eljutni odáig hogy tudd hogyan tudnál változni? - fejtettem ki és kérdezgettem. Most, bár továbbra is próbáltam a lehető legnyitottabban hagyni a dolgot, azért felhoztam hogy én személyesen mit éreznék a következő lépésnek. És persze reméltem, hogy érződik, hogy amit felhoztam mint lehetséges lépés, az annak is érződik, aminek szántam.
De tovább a cukiba. Úgy éreztem, kezdek közeledni a megoldásig, és a rákövetkező kérdésekkel úgy tűnt a kirakós nagy része már megvan. Újabb igen és nemek után úgy tűnt, a kirakós nagy része már megvan, de legalábbis annyi már biztos, ami megér egy összefoglalót. Szóval, miközben szépen lassan mosolyra húzódott a szám, elkezdtem összerakni az eddig megtudottakat.
-Tehát akkor, a férfi valamilyen kertben, ami nem az otthonukban van, fojtotta meg a feleségét. Nem félt a büntetéstől, nem azért mert vagyonos volt, hanem mert beszámíthatatlan volt az elmeállapota miatt. - így összefoglalva, kevesebbnek tűnt az infó mint a kérdésekből kiindulva gondoltam, és igazából az eredeti kérdésre, azaz hogy mi volt oka a férjnek, nem volt még a válasz.
-A férj indoka tehát nem szerelemféltés volt, és nem is az hogy a felesége csak a pénzért ment hozzá.... - itt már inkább csak magamban beszélve foglaltam össze, és jutottam arra, hogy gőzöm sincs hogy miért tette a férfi. Vissza tehát a kérdezgetéshez.
-A férfi elmeállapotának köze volt gyilkosság okához? - erre szinte biztos voltam hogy igen lesz a válasz, mert mást nem tudtam elképzelni. Legalábbis az eddigiek alapján.

Ami a közvetlenséget illeti, a helyzet az, hogy ez ösztönösen jön, nem direkt, legalábbis Eldrie esetében. Ha teljesen pontosak akarunk lennie, akkor persze mindenféle szocio-kultúrális hatás az oka, a saját tapasztalatai mellett, nem pedig igazi ösztön, legfeljebb átvitt értelemben. Talán a feltételes reflex a legközelebbi kifejezés, amivel ki lehet ezt fejezni. Ami pedig a non-verbális dícséretet illeti, mivel az nem volt tudatos, ezért a reagálás hiánya semennyiben nem tűnik fel fiatal hősünknek.
Kiwi nem csak az előző kérdésemre válaszolt, hanem az azt rákövetőre is, ami valahol azért kellemes meglepetés volt. Ahhoz képest hogy a negatív tulajdonságok felhozatalánál hogy reagált, a mostani reakciója mondjuk úgy, hogy ellentétes azzal. Az első két mondatra bólogatok, hogy az ilyen dolgok tényleg indokkal történnek.
-Az, hogy mikor mit gondolj mibe, nos, szerintem csak gyakorlat kérdése. Tudod, a próbálgatásos módszer: megpróbálod, hibázol, végigondolod, és újra próbálkozol. Ez nem olyan dolog amit be lehet magolni, főként hogy egyénenként is függ hogy kinél mit kell belegondolni és mit nem. - mondom, nem hozzátéve, hogy azért nem kell túlzásba esni, mert gyakorlatilag erről szól a beszélgetés, hogy szép és jó hogy megpróbálod kitalálni mit ért a másik, de nem kell túlgondolni, mint ahogy nem is kell ezt teljesen elhanyagolni sem, persze. A következő mondatra, ami lényegében a válasz a feltett kérdésemre már kissé felkapom a fejem.
-Akkor honnan tudod hogy továbbjutsz a kelletenél? Mármint, leszámítva hogy én említettem, azt mondtad, hogy tudsz erről, és ahogy mondtad, abból ítélve már tudtál róla előtte. De ha nem tudod hol jutsz tovább a "kelleténél", akkor honnan tudod hogy továbbjutsz vagy sem egyáltalán? - tettem fel a keresztkérdést. Persze, nem meghazutalni akarom a lányt, vagy ilyesmi, amit jelzek is a hangsúlyommal, illetve azzal, hogy mélyen a szemébe nézek amíg mondom amit mondok. Egyszerűen csak próbálom rávezetni, hogy ha még nem is tudja pontosan hol megy tovább a "kelleténél", valami támpontja valószínűleg van.
-Ha pedig sehogy nem tudod megfogni, hogy mikor... hmmm, "szaladsz túl", akkor viszont ez lehetne a következő lépés. Megpróbálni észrevenni valahogy, mondjuk a másik reakciójából, vagy hasonlóból. Mit gondolsz? - kérdeztem egy félmosollyal és kissé felvont szemöldökkel, továbbra is fenntartva a "feldobom az ötletet, de rajtad áll a dolog" hozzállást.
És újra a cukrászdában. Igen, igaz, az étel-ital megérkezett időközben, de annyira bele voltam merülve a "nyomozásba", hogy észre se vettem. Mint ahogy továbbra sem fogom még egy ideig, mert azzal voltam elfoglalva, hogy gőzöm sincs hogy haladjak tovább. Ugyanis Kiwi reakciója kissé megkavart. Azt hittem, egy egyszerű "igen" után meglesz a válasz, egyszerűen bekattant a csávó, és megölte a feleségét, meg van a megoldás. De abból ítélve, hogy a "nem tudom"-ot egy kissé bizonytalan "igen" követte, úgy tűnik nem ez lesz a nyerő. Mindenestre nem tudom megállni, hogy az első mondatra ne húzzam el huncutul a számat, és ne kérdezzek vissza próbálva tenni az ártatlant.
-Nem úgy volt hogy nem kímélsz, és csak igent és nemet fogok hallani a feladvány után? - mondtam, de biztos ami biztos a mondat után egy kacsintással jeleztem, hogy ne vegye komolyan. Ez után egy kicsit elcsendesedtem, mert úgy tűnik át kell gondolnom a stratégiámat. Végül arra jutottam, hogy kikutatom ezt az elmebajos szöget kicsit jobban, hátha eszembe jut valami idő közben.
-Áll vagy állt pszichiátriai kezelés a férfi? Intézeti kezelés alatt állt gyilkosság alatt? Vagy egyáltalán állt intézeti kezelés alatt? - újabb három kérdés, a különbség most az, hogy nem tudom hogyan vihet közelebb a megoldáshoz bármelyik is. Ami nem feltétlenül baj, de eddig megvolt hogy hogyan haladok ha "igen", ha "nem" a válasz, most viszont ötlet híján teljesen rábízom magam arra, hogy mi lesz a válasz.

Ahogy haladtunk a témában, hamarosan vissza is kaptam a kérdezősködést. Kicsit elgondolkodtam, és csak utána válaszoltam.
-De megesett már hasonló persze. - bólintottam, felismerve, hogy párhuzamot kéne vonni a lány helyzete és a felvázolt helyzet között. Viszont nekem valahol nem stimmelt az analógia
-Viszont, amit felhoztál..., nos, az én esetemben legalábbis ez csak akaraterő kérdése. Mármint, hogy leálljak ha nagyon bellovalom magam valamibe. Persze, nem mindig sikerült megállnom, főként nem azonnal, de azért egy kis koncentrációval általában meg tudom állni az ilyesmit. Mint ahogy nem is állunk le simán csak csépelni másokat ha nem értünk egyet, vagy idegesít, vagy hasonló. Én úgy érzem, hogy az önkontrolltól leszünk többek a sima állatoknál, akiknek csak az ösztöneiktől és pillanatnyi hangulatuktól függ a reakció. Persze, mindenkit befolyásolnak az említettek, de csak mi mint az emberi faj vagyunk képesek irányítani a reakcióinkat az ösztöneinktől és hangulatunktól valamennyire függetlenül is. Amire ki akarok lyukadni, hogy a példánál maradva, ha csak "elég erősen kéne akarni", akkor nem lenne ezzel problémád - fejtem ki magam hosszasan.Egyrészt szeretem jártatni a számat, ha van rá hallgatóság, másrészt pedig szeretném elejét venni a lehetséges félreértéseknek minél előbb. Haladtunk azonban tovább, és Kiwi válaszolt a kérdésemre.
-A kétségek mindig benne vannak az emberben, ez normális. - bólintottam rá az első mondatra. Hozzátehettem volna hogy "a lényeg hol húzod meg a határt", de hát erről szól az egész beszélgetés, szóval nem emelgettem ilyeneket ki külön.
-Szóval észreveszed, csak nem amikor történik, hanem később. Akkor lehetne akár a... jobb szó híján "reakcióidődön" javítani első körben. Visszagondolni az olyan helyzetekre, ahol ilyen történt, tudatosítani, hogy hol az a pont, ahol úgy érzed, túlmész azon a határon, amin nem szeretnél. És így akkor későbbi beszélgetésekben tudnál figyelni arra, hogy mikor csinálsz olyanokat, amikkel túlmész a kelleténél. - hoztam fel a rákövetkező mondatokra a válaszomat. Maguk a mondatok maguk kijelentések voltak, de megvolt bennük a "mit gondolsz?" kérdés, amin csak erősített, hogy miután befejeztem, kérdőn néztem a lányra. Persze, nem erőteljes "kihallgató" kérdőn, csak amolyan "na, mit szólsz?" kérdőn.
Majd pedig vissza a sütemények és kávék mellé. Végre én is rájöttem, hogy megjött a rendelt étel, így gondolkodás közben, kicsit "eltájolva" neki is álltam. A kicsit szívatósan feltett kérdésre mosolygás után is csak egy "igent" kaptam, de ha már pont azért "vontam felelősségre" viccesen, hogy nem csak igen/nem-et használt, akkor nem várhatom el, hogy teljes mondatban válaszoljon. Bár, valahol azért szerettem volna ha egy szellemes visszavágás erejéig felfüggeszti a szabályokat.
Mindegyik kérdésemre igen volt tehát a válasz, de ez nem vitt közelebb az indítékhoz, és nem is jutott eszembe semmi idő közben. Szegény ember vízzel főz, maradjunk hát az elmebetegség vonalon egy kicsit. Ha férfi a gyilkosság alatt is intézeti kezelés alatt állt, akkor hogy jön be a kert, meg a gyep? Ezen kicsit eltöprengve tettem fel a következő kérdést.
-És a gyilkosság valami intézeti látogatóidőben történt? - máshogy is meg lehetne magyarázni a körülményeket, de újra előkapva a rendőrlogikát elsőnek a legegyértelműbbre kérdeztem rá. Aztán eszembe villant, hogy ugyan azt megkérdeztem, hogy a férfit az elmeállapota miatt nem lehet felelősségre vonni, de azt nem hogy ténylegesen is őrült-e, vagy félrediagnosztizálták, vagy valami.
-A férfi ténylegesen is elmebeteg? Vagy csak jogilag? - ugyan két kérdés technikailag, de mégis ugyanarra irányul. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ihlet most sem szállt meg, és marad a kérdezősködéssel (remélhetőleg) közelebb jutás a megoldáshoz.

Miközben beszéltem és mondtam a saját nézeteimet a témáról, úgy láttam, hogy Kiwi is elgondoskodott. Jó lenne ilyenkor a gondolatolvasás, de ezen képesség híján megelégedtem azzal, hogy úgy tűnt, a mondataim meghallgató fülekre találtam. A két visszadobott kérdésre és a pillantásra egy kissé fura, zavarodott pillantást vetettem a lányra. Ezúttal nem tudtam olvasni a sorok között, így egyszerűen csak furának találtam, hogy ahhoz képest, hogy érdekli a pszichológia, azon belül is kiemelten a szociálpszichológiai irány, nincs tisztában azzal, hogy az emberek ritkán működnek úgy, hogy a legoptimálisabb megoldást válasszák maguknak.
-Azt csak te tudhatod, hogy miért nem akarhatod eléggé. - koncentráltam első körben az első kérdésre, így próbálva kis időt nyerni, amíg összeszedtem a gondolataimat.
-Lehet nem jó, hogy problémát okozol magadnak ezzel, de ez emberek nem úgy működnek, hogy csak azt csinálják amivel jól járnak. Miért lennének alkoholisták, szerencsejátékfüggők és hasonlók ha így lenne? Sokszor egyszerűen csak megrögzött szokásokról van szó, amit a szüleidtől tanultál el, vagy más külső tényező alakított ki, vagy kényszercselekvés, ami bizonyos helyzetekben jön elő. Például stressz hatására, vagy védőmechanizmus valami olyannal szemben, amit fenyegetésnek érzel. - magyaráztam. Úgy vettem észre, kicsit mintha "szakszerűbben" beszéltem volna, mint eddig, de hát elméletben nem szabadna problémának lennie hogy így fogalmaztam.
-Szóval, a két kérdésre együtt, lehet nem az a probléma, hogy nem akarod eléggé, hanem hogy ez valami stresszreakció, mondjuk. Nem lenne meglepő, a körülményeket nézve, nem? De persze lehet valami védőmechanizmus is, vagy épp a kettő valamilyen kombinációja - fejeztem be a gondolatmenetet egy vállvonással, és kérdőn néztem a lányra. Nyitva hagytam az egész témát, a lányra bízva a folytatást. Lezárhatja, ha úgy gondolja, de folytatásra is van bőven lehetőség, akár még olyan irányban is, hogy kiderítsük, hogy a lehetőségek közül melyik a valószínűbb. Persze, én is folytathattam volna tovább, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni Kiwit, úgyhogy inkább rá bízom, hogy hogyan folytatódik a beszélgetés ezen része.
Ami a tanács/irányadást illeti, úgy éreztem, egyrészt a korábbiakat, másrészt magát a témát is figyelembe véve, hogy a lány túl könnyen beadta a derekát. Eddigi találkozásaink számát nézve legfeljebb is csak "ismerős"-nek mondhatnám Kiwit, de magukat a beszélgetéseket és az érintett témákat tekintve kicsit közelebbinek éreztem a lányt, mint sima ismerőst, és így vettem a bátorságot, hogy ilyen (talán messzemenő?) következtetést vonjak le. Plusz a kissé homályos válasz mellé való mosolygás is azt érzetet adta számomra, hogy valami nem klappol. Úgy állt a helyzet, hogy ha én gondolok bele túl sokat, és a lány tényleg megnyugodott ezen témát illetően, és segítettem, akkor nincs tovább mit rágódni ezen, viszont ha csak engem akar lerázni ezzel, akkor főként nincs miért tovább erőltetni. Amúgy sem vagyok szuperhős, vagy hasonló, aki csak berepül, megoldja a problémát, ha tetszik, ha nem, majd elszáll. Segítek, ha tudok, és igénylik, de ha ez a kettő nincs jelen, akkor nincs mit tenni, nem erőltetem. Így tehát nem volt választásom, mint hogy egy mosollyal (ami a fenti gondolatmenet miatt alig észrevehetően, csak egy leheletnyit erőltetettnek tűnhet a szemfülesek számára) bólintsak.
-Én csak más perspektívát próbálok adni. Hogy mihez kezdesz vele, az már a te dolgod - mondtam fenntartva a mosolyt, próbálva megfogalmazni úgy a mondatot, hogy bármelyik is legyen igaz a két korábban felvezetett közül, illjen rá a válaszom, de továbbra is az igazságot mondjam. Azt pedig, hogy lehet harmadik "megoldás" is, tudatosan nem vettem számításba, néha egyszerűen bíznod kell magadban és a képességeidben.
Visszaértünk tehát nyomozni. Kiwi konzisztensen csak "igen" és "nem"-el felelt, egy kis nyelvbotlástól eltekintve, de hát az ilyet senki nem vetheti a szemére. Ami pedig a mondatomra való reakciót illeti, nos, részemről ez pont ellenkezője volt a "légy átkozott ha teszed és akkor is ha nem" helyzetnek, azaz, ha betartja a szabályokat, ha nem, pozitívan álltam volna hozzá. Ha a válasz erejére felfüggesztette volna a szabályokat, akkor azt értékeltem volna, hogy a kedvemért megteszi ezt, míg így, hogy tartotta magát szabályokhoz, kivívta a tiszteletemet, hogy még ilyen, lényegében következmények nélküli környezetben is tartja magát az ígéretéhez.
De nem volt idő ezen ennél tovább rágódni, folytatódott a játék. Úgy éreztem, nagyjából már meg van a kép, már csak egy-két plusz következtetés kell, hogy össze is álljon az egészt sztori. Úgy döntöttem, hogy ezúttal inkább összefoglalok, levonom a következtetéseket magamtól, aztán ha nem stimmel a sztori, még mindig vissza tudok térni a kérdezősködésre. Ezek a következtetések amúgy sem voltak nehezek, főként a jól helytálló "legegyszerűbb megoldás az igaz" logikával.
-Tehát akkor, a férfi megfojtotta a feleségét az intézet kertjében, egy látogatás alkalmával. A nő, bizonyára mert a pénzre utazott, elmegyógyintézetbe juttatta a férfit. Utóbbi pedig, a pénzes szálról nem tudva, de feldühödve azon, hogy a nő intézetbe juttatta, az egyik látogatás alkalmával valószínűleg előre megfontoltan, de legalábbis erős felindulásban megölte az intézet kertjében az egyik látogatás alkalmával. Tehát a férfi azért ölte meg a nőt, mert ő juttatta intézetbe. - mondtam, az elején megpróbálva kicsit "kiszínezve" felvezetni. Ahogy mondtam, eleinte csak kicsit, majd ahogy haladtam, egyre jobban mosolyra húzódott a szám. Persze, nem a gyilkosság rész miatt, hanem mert úgy éreztem, elértem a megoldást. Bár így utólag talán nem volt annyira biztos a logika, mert azért elég sok feltételezés belekerült, de hát ez van. A végén pedig, hogy ne legyen zavar a körbeírás miatt, egy mondatban összefoglaltam a válaszomat, majd pedig kérdően néztem a lányra, várva az "ítéletet".

Nos igen, a gondolatolvasás addig egész jó mókának tűnik, amikor te csinálnád, de amikor rajtad gyakorolnák, máris rémisztőbb gondolat. Még akkor is, ha sok szempontból hasznos lehetne, valahol mélyen zsigeri szinten kellemetlen érzés, ha nincs meg a választásod, hogy elmondd vagy sem amit gondolsz. Ami pedig a meglepődést illeti a a felhozottakon, nos, mint említve lett, Eldrie ezúttal nem tudott olvasni a sorok között.
A lány válaszára a függőket érintően bólintottam, de nem fűztem hozzá külön mást, hiszen úgy éreztem, ahogy folytattam, az elég válasz volt. Az pedig igaz ugyan, hogy a függők azt hiszik, hogy az jó nekik, amit csinálnak... eleinte. Eleinte ott van a tagadás, hogy jó az amit tesznek, és "be tudom fejezni ha akarom", és hasonlók. Aztán jön a felismerés és a kétségbeesés, és így tovább és tovább. Végül, amikor belátják hogy tényleg rossz, amit tesznek, már keveseknek van meg az akaratereje, hogy elkülönítsék magukat a szenvedélyük tárgyától.
Ami a továbbiakat illeti, úgy tűnt, Kiwit nem zavarta, hogy nyitva hagytam a gondolatmenetemet, sőt. Úgy tűnt, bárhogyan is indult a beszélgetés, sikerült pozitív fényben a végére jutni, amit egy mosollyal nyugtáztam is. Nem volt teljesen zökkenőmentes az út, de hát ezt nevezik életnek, és végül jól jött ki. Azt hogy ténylegesen igazam van vagy sem, nos, már kifejtettem, csak nézőpont kérdése, de mindenesetre egy teátrális meghajlással válaszoltam, mintegy viccesen megköszönve a véleményét.
Később, a kávézóban úgy tűnik sikerült megoldanom az ügyet. Kiwi mozdulatára még tovább szélesedett a mosolyom, egy teljes értékű vigyorba fejlődött, miközben egyszer-kétszer meghajoltam a láthatatlan közönségemnek.
-Nem semmi sztori volt - tettem hozzá, amikor úgy éreztem, eleget hajolgattam össze-vissza hogy poén érvényesüljön. Ami kitalálást illeti.... nem lehet azt mondani, hogy egyértelmű volt, vagy valami, de illeszkedett a sztori a szokásos "találd meg ki a tettes és miért" nyomozós-logikai mintára, mint amikor a cseléd elteszi a családfejet láb alól egy szép vasárnap, és azon bukik meg, hogy azt hazudta, hogy postát vette át, amikor vasárnap nincs is posta, és hasonlók. Ami magát ezt a sztorit illeti, miután kiderült hogy a nő a pénzért vette el a férfit, már egyértelmű volt hogy ez valahogy kapcsolódik valahogy a nagy képhez, amikor pedig kiderült hogy a férfi elmegyógyintézet intézetben van, anélkül, hogy tényleg elmebeteg lenne, rögtön a nőre terelődik a gyanú. Hiszen azon kívül hogy ő maga teszi el a férfit a láb alól, az egyik legkönnyebb módszer, hogy elmebetegnek nyilváníttatja, és így a nő fog rendelkezni a vagyon fölött. Ami pedig férfit illeti, bizonyára tudván magáról hogy nem elmebeteg, csak a nőre gyanakodhatott (még ha nem is tudta a körülményeket) mert legtöbbször a legközelebbi hozzátartozó, ebben az esetben a nő, aki intézetbe juttatja az alanyt, ha megérdemelt, ha nem. És mivel a gyilkosság adott volt, ezután már elég egyértelmű volt, hogy mi történt. Ami magukat a kérdéseket illeti, a már említett mintára illés mellett részben szerencse, részeben pedig az, hogy a kérdésekkel általában arra mentem, hogy kizárjak minimum egy lehetőséget, valamint az, hogy általában legalább hármasával tettem fel a kérdéseket, volt az oka, hogy ennyire... rapidan ment a dolog. Persze, ez nem azt jelenti hogy nem élveztem volna a játékot, és nem lett volna egy-két váratlan fordulat (a vége felé, például), ami váratlanul ért.
-"Nyomozó úr", tetszik a csengése.... lehet alapítani kéne egy magánnyomozó irodát. "Aincrad Nyomozó Iroda"...., nem is hangzik olyan rosszul. Kéne egy helyiség, meg egy helyes titkárnő, meg egy magánnyomozó gúnya, és már jó is vagyok. - fűztem hozzá még a legelejére vigyorogva. Persze, a valóságban nem biztos, hogy bárki is igényt tartana az "Aincrad Nyomozó Iroda" szolgálataira, és még ha igen is, akkor valószínűleg az lenne a legnagyobb ügyem, hogy "elvesztettem a kedvenc kardomat tegnap a kocsmában" vagy valami ilyesmi. Aztán haladtam tovább a mondat lényegi részére.
-Részemről mindkettő jól hangzik. Bár az elsővel kapcsolatban inkább az a kérdés, hogy téged nem zavar-e a szintkülönbség, meg hogy rád leszek utalva, senpai - próbáltam tovább poénkodni, fenntartva a vigyort, de ettől függetlenül a nem annyira burkolt "kérdés" komoly volt.

Hát igen, Eldrie szeret nagyszabásúan fellépni, és ez legtöbbször poénos túljátszások keretében nyilvánult meg. Ha kicsit "rosszarcúbb" alak lenne, akkor nagyon jó mini-boss (talán még főellenség) is lehetne egy videojátékban vagy filmben ("Belesett a csapdámba, Mister Bond"), és néha még így is megmutatkozik az ilyen viselkedés vele kapcsolatban, de itt bent nem nagyon volt rá szükség, hogy így prezentálja magát.
A lány viselkedéséből úgy tűnt, ő is pozitívnak érezte a beszélgetést, hogy azért, mert a tanácsaim értek valamit, vagy egyszerűen mert csak beszélhetünk erről a témáról, nem tudom, nem lett kimondva. De ha néha nem is kell kimondani, mint ahogy nem szabad alábecsülni az egyszerű "csak kiöntöm a lelkem" beszélgetéseket sem.
Vissza a cukrászdába, és a már megoldott feladványig. A lány mondatára csak szerényen megvontam a vállam, mondhattam volna, hogy "nem olyan nagy ügy", de nem akartam, hogy véletlenül azt vegye le belőle, hogy leszólom a sztoriját. Mondhatnám, hogy egyszerűen csak ilyen jó vagyok, de ezt nem éreztem annyira igaznak, meg amúgy is, ennyire nem szeretek nagyképű lennie, legfeljebb viccből. Maradt tehát a szerény vállvonás. Aztán, amikor lecsaptam a "nyomozó úr" megszólításra, és elvittem egy fantáziaútra, ahol Eldrie, a magánnyomozó állt a "Aincrad Nyomozó Iroda" elején, úgy tűnt Kiwi is benne van a "játékban". A mondatára nagyot bólintottam, a szemcsillogás pedig nem csak rá volt jellemző, sőt, rám talán egy picit még jobban is.
-Igen..., legalábbis a tárgyalások kivételével. Talán inkább olyan Death Note-féle, vagy mint Raymond Chandler detektívje, Philip Marlowe. - na igen, az én elképzelésem a detektívkedés terén kissé Noire-osabb példákat szült, és nem volt probléma egy-két régebbi példát említeni. Itt már tényleg kicsit elragadott a képzeletem, ahogy folytattam.
-Talán még egy kódnév illene. Én lehetnék mondjuk.... Mr. E, mint az az angol szóvicc, mystery...., vagy simán E... bár lehet fura lenne... inkább hagyjuk a kódnevezést, úgyis az lenne jobb, ha ismernének az emberek, legalábbis eleinte, hogy beinduljon. Később felvehetnék egy-két gyakornokot, akik a lábmunkát végezhetnék, a helyiség... nem is tudom hogy lehetne-e venni valami helyet ilyesminek, ha lehet egyáltalán. Nem mintha lenne rá pénzem, de talán lehetne bérelni itt egy helyiséget valahol? - mondtam kicsit csapongva, kezdett kicsit elragadni ez a gondolatmenet. Ha így folytatódik a dolog, a végén még tényleg megalapítom a magánnyomozó irodámat. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet végül nem csak eltűnt tárgyakat keresnék, persze, miután szereztem egy kis hírnevet. Nem úsztam el annyira azonban, hogy elfelejtsem, hogy van egy beszélgetőpartnerem is, legalábbis még, és bár a kérdés többnyire retorikai volt (legalábbis még...) azért Kiwire emeltem a tekintetem miután feltettem. Annyira viszont elragadott a gondolatmenetem, hogy amikor a lány rendelt magának, és rám pillantott, reflexszerűen megrázzam a fejem.
-Még egy nehezebbet? - kaptam fel a fejem érdeklődve a következő mondat hallatán. Ha már így kigondoltam ezt a magánnyomozósdit, nem ártott volna a gyakorlás, és persze, az igazi ok, hogy jól szórakoztam. Ami a következő mondatot illeti, megráztam a fejem.
-Engem sem zavar - válaszoltam fejrázás közben. Valószínűleg nem így fogalmaztam volna, ha zavart volna. Jó, hát, valahol kicsit sértette a büszkeségem, hogy segítséget kell kérnem egyáltalán, mint ahogy ez történt a közös küldetésünket, ahol Cearso "A Védelmező" pozíciója zavart így, de néha meg kell emberelnie magát az... embernek, és lenyelnie a keserű pirulát. Ami pedig a kazamata felé húzó választ illeti, nos, azt gondoltam olyannak, ami több kifejtést igényel, mindössze ezért kapott egy nagyobb mondatrészt. De így, hogy most mindkét lehetséges irányba érdeklődést fejeztem ki, megtámogatva a korábbi "Részemről mindkettő jól hangzik" mondatot, a lányra emeltem a kérdő tekintetem, hogy ő mit gondol a folytatásról.