Yurihime vs Kota

>>Yurihime vs Kota<<

>> Yurihime vs Kota<<

A fiatalember nagyon kedvesen viselkedett velem szemben marcona külseje ellenére. Nem hiába szokták volt mondani, hogy nem szabad a külső után ítélni, én pedig hallgattam erre a bölcs tanácsra, és az általános igazság most is helytállt ^.^ Igyekeztem viszonozni a kedves mosolyt, amennyire csak tőlem tellett, habár nem volt egyszerű. A megnyerő modor ellenére feszélyezett az idegen férfiú társasága, ami nem az ő hibája volt, csak egyszerűen nem éreztem magam kényelmesen ismeretlenek közelében. Kevés kivételtől eltekintve.
- Ts-Tsuyuri Kiyomi - böktem ki a teljes nevem szemlesütve, miután Kotarou-sama is elárulta a magáét. Rettentő udvariatlanság lett volna ezek után visszautasítanom a ki nem mondott kérését, ugyanakkor egy kissé meglepett, hogy ilyen könnyen felfedett előttem egy ilyen bizalmas dolgot. Úgy emlékszem, Senpai azért adta nekem ezt a tanácsot, hogy megóvja a kilétemet a másik oldalon. Veszélyesen hangzott, amit annak idején mondott, és most mégis oly' könnyen megtudhattam egy ilyen kényes információt >.<
- Igen, így van ^.^" - hangzott szűkszavú válaszom a tapasztalatomat firtató kérdésére. Továbbra is kis pírral az arcomon bámultam az asztallapot, valóságos megváltás volt, mikor a pincérkisasszony kihozta a teát, melyet kértem, és elbújhattam a csésze mögé. A perem mögül tekintgettem a fiatalúrra, miközben ízlelgettem a nedűt, melynek íze kevésbé volt harmonikus, ám az itt megszokott italokhoz képest kifejezetten zamatos volt. Kotarou-sama időközben türelmesen magyarázni kezdett, én pedig figyelmesen hallgattam a mondanivalóját és halványan bólogattam a csészém védelmét élvezve.
- Oh, ezt ismerem ^.^ - mosolyodtam el büszkén, mikor a Felszerelések fülről volt szó, ami ugyan cseppet sem hasonlított egy fülre, de mégis így hívták valamiért. Lewis-sama már ismertette velem a minap ezt a részt, ennek köszönhetően bármikor elő tudom hívni a mélyen tisztelt fegyveremet. Jómagam is előhívtam a menüt azzal a különös intéssel, és úgy követtem a szavakat. Egészen belemerültem a memorizálásba, csak akkor borzongtam meg, mikor a párbajokhoz értünk. Rossz emlékek kötődtek hozzá, félve nyomtam meg a gombot is az utasítására. Szegény Yurano-sama nagyon pórul járt És mintha csak kísértene az a nap, váratlanul most is megjelent a fejünk felett a <<Duel>> felirat, visszaszámlálással meg mindennel. Orcám falfehérré vált, teljesen elsápadtam az ijedtségtől.
- Már megint... - nyögtem ki, és panaszosan felsóhajtottam - Úgy vélem a szabadban kényelmesebb volna ^.^ - került az arcomra egy kínos mosoly, majd egy méltóságteljes mozdulattal felálltam, bevártam a fiatalembert, és hagytam magam kikísérni az ajtón. A tanult mozdulatokkal kezembe "idéztem"... vagy hogy is mondják a naginatámat és néhány méterre Kotarou-samával szemben megálltam és tiszteletteljesen meghajoltam.
- Kérem, legyen óvatos ^.^ - figyelmeztettem, majd fegyveremet széles fogásban, enyhén felfelé tartva védekezően emeltem magam elé. A naginata pengéje egyenesen a férfiú mellkasa felé nézett. Óvatos oldallépésekkel kezdtem el körözni, várva a támadást.

>>Yurihime VS Kota<<

- A szüleimet illeti a dicséret, Kotarou-sama ^.^ - feleltem a megjegyzésére kicsit még mindig pironkodva a kedvességén és a segítőkészségén. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi kedvességet kaphatok, mint amit ebben a világban tapasztaltam, ezidáig többnyire csak olyan emberektől kaptam figyelmet, akik ismertek is, és most mégis, teljesen idegen fiatalemberek is jó modorral viseltetnek irántam... legalábbis többnyire ^.^"
- Nos, ez egy nagyon zavarba ejtő történet, nem szívesen fecsegném ki, ha nem bánja ^.^" Kérem, ne haragudjon, de csak abban az esetben kötném az orrára, ha nagyon ragaszkodik hozzá - válaszoltam kifelé menet, miközben felidéződtek bennem azok a roppantul kínos emlékek, mikor is hasonló helyzetbe keveredtem. Akkori ellenfelem igazán különös volt, a fiatalúr tehetséges fegyverforgatónak tűnt, ámde roppantul furcsa stílusban kezelte a lándzsáját.
Ami azt illeti, Kotarou-samának is úgy tűnt, meggyűlik a baja a kardjával, azonban természetesen egy pillanatra sem került az arcomra kárörvendő vagy gúnyos mosoly, hiszen nem mindenkinek lehetett tapasztalata valódi fegyverforgatásban. Még ha a tudásom csekély is volt és össze sem hasonlítható Otou-samáéval, mégis tapasztalat volt, melynek nagy hasznát vehettem volna, ha rendszeresen gyakorlok.
- Lehetséges, hogy talán mégis el kellene tekinteni ettől a küzdelemtől? ^.^ - kérdeztem, miközben a hosszú hajú fiatalember ügyetlen mozdulatát elkerültem és néhány bemelegítő jellegű, de cseppet sem komolytalan mozdulatot engedélyeztem meg magamnak, melyet ha nehezen, botladozva is, de hárítani tudott Kotarou-sama.
- Kérem, nem érdemlek meg efféle szavakat... Gyermekkorom óta űzöm a naginatajutsut, azért tűnhetek a szemében ügyesnek ^.^ A fiatalúr ellenben kiváló reflexszekkel rendelkezik, ha szabad megjegyeznem ^.^ - hárítottam a bókot a magam szokásának megfelelően, hiszen rengeteg hiba volt a mozdulataimban. Képtelen voltam igazán komolyan suhintani a pengémmel úgy, hogy az ellenfelem tisztán láthatóan nem volt olyan felkészült, mit jómagam. Nem vitt rá a lélek, hogy bevigyem a találatokat, hiába láttam rengeteg rést a védelmén, épp csak annyira voltam gyors és pontos, hogy még képes legyen követni a mozdulataimat. Az egyik pillanatban aztán megtorpantam és gondoltam egyet... miért ne fogatnánk fel játéknak ezt a küzdelmet?
- Kotarou-sama... kérem ne ijedjen meg attól, amit most mondani fogok ^.^ Mivel ön igazán megnyerő és szimpatikus fiatalúrnak tűnik, úgy vélem vétek lenne, ha pár nélkül maradna. Engem, a szerelem angyalaként felruháztak a hatalommal, hogy parázs, szenvedélyes románcot keltsek bárki szívében, akit ezzel a naginatával eltalálok s ezennel kijelentem, hogy a következő kisasszonnyal, akit Kotarou-sama megpillant, örök lángra gyúl szívük ^.^ - eltökélt pillantással meredtem a férfiúra és igyekeztem felidézni azt a mozdulatot, amitől fegyverem pengéje ragyogni kezdett még annak idején. Vízszintesen felhúztam magam mellett a naginatát, és mihelyst az felizzott, határozott mozdulattal előreléptem és Kotarou-sama szíve felé szúrtam egy hangos csatakiáltással. Más kérdés, hogy úgy éreztem, orra fogok bukni mindjárt, hiszen nem is én mozgattam a kezemet, hanem valami ismeretlen erő ^.^"

Yurihime Vs Kota

A fiatalember szavaival érzékeny pontra tapintott. Kissé szomorkás hangulatba lehajtottam a fejemet, ahogy elmémbe férkőztek azok az emlékek, melyeket a harcművész tornáról szereztem. Nem azért voltam szomorú, mert vereséget szenvedtem, hiszen én mindent megtettem, amit a körülmények megengedtek és nem tértem le az ösvényről sem, melyet olyan elszántan követtem. Ám ellenfelem szégyenletes magatartására és tisztességtelen viselkedésére képtelen voltam ésszerű magyarázatot találni, és mind a mai napig nem hittem el, hogy vannak olyanok, akik efféle győzelemben és sikerben képesek örömet lelni.
- Ha a kedvességem hátrányba taszít, állok elébe. Azonban az elveimtől nem kívánok elszakadni, besározni Otou-sama és Okaa-sama tanításait nem fogom ^.^ - válaszoltam végül mosolyogva Kotarou-samának. Nem tehettem meg, hogy szégyent hozok rájuk, nem azért bízták rám a bölcsességüket és tudásukat, hogy helytelenül kezeljem, hanem hogy én magam is átadjam azt.
Játékos megoldásom igazán érdekesen hatott a fiatalúrra, nagyon szépen kivédte a támadásomat. Ami azt illeti, el is csodálkoztam egy kicsit, igazán nagy tehetség, ha ösztönösen képes ilyen mozdulatokat végrehajtani ^.^ Ugyanakkor annyira szokatlan volt, ahogy a fegyverem viselkedett a kezemben, hogy csak a lélekjelenlétemnek köszönhettem, hogy nem esett ki a kezemből, miután az izzása megszűnt
- Kételkedik a szavaimban, Kotarou-sama? Kérem, nincs oka a kétségbeesésre, higgye el nagyon kellemes érzés ^.^ - kuncogtam a kezemet a szám elé téve. Úgy mondtam ezt, hogy jómagam még nem éltem meg, milyen szerelmesnek lenni, ámde sokat olvastam már róla, szóval kijelentésemben megvolt a természetes magabiztosság és meggyőződés. Nem is haboztam folytatni a támadásomat, ugyanazt a mozdulatot végrehajtva ismét fényes ragyogásra bírtam a fegyveremet, és hagytam, hogy az az erő vezesse a kezemet. Ezúttal Kotarou-sama már nem tudott hárítani, és akadálytalanul hasított ruhájába a pengém egy vörös csíkot. Kicsit sajnáltam a fiatalurat, amiért ennyire megijesztettem, és a körülményekhez képest komolyan támadtam tapasztalatlansága ellenére, ám egészen jól szórakoztam ^.^
- Jól van, Kotarou-sama? - kérdeztem kedvesen, és leengedtem a naginatámat, amíg ő feltápászkodott a földről. Különös tekintetet vetett rám, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget egészen addig, amíg lassan közeledni nem kezdett hozzám. Megilletődötten pillantottam fel, úgy éreztem hátrébb kell lépnem... valamiért ^.^"
- Ez igazán nem fontos, nem érzem magam magányosnak egyedül sem, Kotarou-sama ^.^ Szabad megkérdeznem, miért érdeklődik eziránt? ^.^ - kérdeztem ártatlanul, nem igazán tudtam hová tenni a férfiú viselkedését, mely hirtelen annyira más lett, ráadásul mintha terhet pakolt volna a vállamra a kisugárzása. Ösztönösen tettem még egy lépést hátra, kényelmetlenül közel lépett hozzám ^.^"

A kis szendeségének ellentmondva nagyon is határozott kijelentést tett, amit egy kedves mosollyal reagáltam le, nem éreztem szükségességét, hogy szóval erősítsem meg a véleményem, miszerint ez igen is szép dobás volt. Kicsit talán még bűntudatot is ébresztett bennem, hogy én meg itt adom az ártatlant és játszadozom. Aztán folytattuk, de a meglepetésére kissé erősen reagáltam véletlen. Mázli, hogy kezdő létére majdnem profi szinten harcol, sőt talán lehet rá mondani, s csak a pontjai miatt van bekorlátozva. Aztán beütött valami újabb elmebaj nálam, s nem bírtam ellenállni neki, így hát belementem a szerelemosztásba, legalábbis látvány részéről, ahhoz még túl friss volt a sokk, hogy valóban belemenjek egy ilyen rizikós helyzetbe. Az effektet elintézte a képességem, a maradékot meg a rájátszásom. Egy ilyen szende lánynak akkor se esne le, hogy megjátszom, ha közölném vele. Ezt bizonyítja is a kérdése, melyet nekem szegez, ha kicsi lenne motivációs erő, ami erre az útra vitt, akkor ebben a szent pillanatban tört volna meg az egész. Kicsit hátrált, miközben feléje haladtam, s mondtam a szerepszöveget. A második hangulatgyilkos megszólalása sem maradt el, de túlságosan beleéltem már magam a szerepbe, hogy ez megállítson, mármint abban nem, hogy lépteimmel megálljak. Nem akartam én fogócskába kezdeni, bár érdekes lett volna.
-Hogy érted, hogy miért? Hisz te mondtad, hogy felruháztak a szerelem hatalmával, és miért is használtad volna most, hogy nincs senki körülöttünk, csak te, akit megpillantva hathatna varázserőd? Nem te mondtad, hogy egy szimpatikus és megnyerő fiatalúrnak vétek lenne pár nélkül maradni? Rád is igaz Hime-san, hogy vétek lenne, ha nem törődnének egy ilyen kedves, szép, és aranyos hölggyel.
El is teszem a fegyveremet, hisz egyrészt anélkül is megtudom magam védeni, másrészt pedig hatás érdekében. Majd ismét közelebb lépek hozzá picit. Kíváncsiság, ez a tulajdonságom nagyon veszélyes helyzetekbe tud sodorni, de hát egyszer élünk, vagy nem.

Óvatosan körbepillantottam, hogy valóban nincs-e körülöttünk senki, és minő kellemetlenség, valóban magányosan, senkitől sem zavartatva álltunk az utcán. Csupán a távolban pillantottam meg néhány sétáló, igyekvő embert, illetve a teázó vendégei voltak még a közelben, ámde az épületen belül. Fejemet visszafordítottam Kotarou-sama felé és most, hogy felismertem, milyen helyzetbe is kevertem magam ostoba viccelődési kísérletem nyomán, kissé zavarba jöttem és elpirultam. A naginatámra szegeztem tekintetemet értetlenségemben, mely eddig ismeretlen fortéjét mutatta meg előttem, és amit én szórakoztató, ám feltétlenül ártatlan poénnak szántam, abból kézzel fogható valóság vált. Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen veszélyes fegyver van a kezemben, azt hiszem soha többé nem fogom ezt az izzó mozdulatot használni, mely ragyogásával szíveket képes lángra gyújtani ^.^"
- Nagyon kedves, Kotarou-sama, és ami azt illeti, továbbra is így gondolom, ámde nos, szóval én, mármint ami engem illet, én igazán méltatlan vagyok rá, hogy egy magához hasonlatos fiatalember törődjön velem, hiszen közel sem vagyok olyan kedves, szép és aranyos, amilyennek beállít, ám ez nem azt jelenti, hogy Kotarou-sama szeme vagy megfigyelőképessége rossz lenne, szóval kérem ne értse félre, egyáltalán nem sértésnek szántam, és ha megbántottam, akkor nagyon sajnálom, és ha megkérhetem, akkor örömmel venném, ha ragaszkodna az illemhez és formálisabb hangnemet használna velem szemben, ahogy én is megadom önnek ezt a tisztele... tet ^.^ - Ebben a szent pillanatban fogyott el a levegőm, és sípoló hang kíséretében vettem magamhoz az életet adó oxigént azok után, hogy zavaromban minden létező dolgot összehablatyoltam. Becsuktam a számat és még egyet léptem hátra, elmém pedig sebesen forgó fogaskerekekkel dolgozott valamiféle kiúton. Elszaladni nem szaladhattam el, az nagyfokú illetlenség lett volna, és Lewis-sama is megharagudott volna rám, ha nem néztem volna szembe bátran a bajjal, amit én magam okoztam. A fegyveremre pillantva gyulladt ki a villanykörte a fejem felett. Hátha visszafordítja a hatást, ha még egyszer megszúrom a fiatalembert a pengével! Nem is haboztam felemelni a naginatám, és mivel az imént sem okoztam sebzést, vagyis nem bánthattam talán Kotarou-samát, így arra vetemedtem, hogy megkíséreljek lesújtani egy fegyvertelen emberre. Szörnyen restelltem magam emiatt, csakhogy nem nagyon volt más választásom jelen helyzetben. Keresztbe magam elé húzva a fegyvert, az újra felizzott és máris éreztem, ahogy az ismeretlen erő vezeti kezemet ahhoz a szúráshoz. Ám azzal nem számoltam, hogy elégtelen tartásom és lábmunkám hanyagsága, mely figyelmetlenségemet zavarom okozta bennem, kíméletlenül utolér. Saját lábamban botlottam el, és megállíthatatlanul zuhantam előre, ahogy az izzó fegyver vitte előre felsőtestemet, míg lábaim egy helyben maradtak. Egyenesen Kotarou-sama felé.

Úgy tűnik alaposan sikerült zavarba hoznom a lányt, bár egyelőre nem lehettem biztos, hogy miféle zavarban is van. Alaposan gondolkodóba estem, hogy most mit is csináljak, hisz nem akartam sem elvetni a sulykot, sem megilletődött kisfiúként álldogálni. Más híján beizzítottam a Kota systemet, s elindítottam az analizálást, majd a kalkulációt. Hála a gyors észjárásomnak néhány másodperc múlva 90%-ra emelkedett annak a feltevésemnek a valószínűsége, hogy tréfált a képességével. Aztán újabb információk érkeztek be, melyek verbális közlési formával terjedtek. Első benyomás: Totálisan zavarba jött, és nem tud mihez kezdeni. Második feltételezés: Szerénység túlzott jelenléte. Harmadik részlet: Újabb szabadkozások. Aztán a következő darabbal összeáll a kép. Ez egy brilliánsan álcázott brutálisan kíméletlen egyenes elutasítás és totális kirekesztés nem, hogy a személyes aurából, hanem egyenesen a személyes zónából. Nem egy sárga, hanem kapás lövés piros lap. Gondolataim közt leesik az állam, s a következő ami egy-két másodpercig az agyamban Warning-ként villog, az a : "WOW". A hirtelen jött "tehetetlenség", bár talán ez egy kicsit erős kifejezés, a lényeg, hogy helyből 3mat váltottam fel a gondolkodási erősségben, s ennek hatására "megszűnt körülöttem a világ". Így nem is láttam, hogy mire készül, s a legviccesebb része, hogy ösztöneim is aktiválódtak. Amint megindult felém én eltűntem a vízszintes látótérből. Törökülésbe érkeztem meg, s hümmögtem egyet, ahogy megérkeztem a fordulóponthoz.
Mivel csupán egy próbálkozás volt az egész flörtölősdi, valamint eléggé hmm, hogy is fogalmazzak, nem földhöz ragadt, de nem is idegenfóbiás, a lényeg, hogy távolságtartó. Ezen kell majd dolgoznom, hogy közelebb hozzam magunkat egy picit, aztán ha nem is partinak, de barátnak jó lenne, s ez utóbbit kár lenne kockára tenni. Ekkor ocsúdok fel, s maximumra tornászott reflexeimmel sem tehettem semmit az elkerülhetetlen ellen. A meglepő látvány vetekedett a lehetetlennel, s ellent mondott mindennel, amit eddig gondoltam, majdnem mindennel. Mondjuk a közelebb hoznit sem pont így értettem. Yurihime egyenesen felém vetült, ráadásul a kezei előre voltak nyújtva a magasban, s ő maga pedig teljes mellbedobással közeledett felém. Karjaim hiába lendültek már nem voltak képesek mást tenni, mint átölelni, s megtartani, hogy letarolásom után ne arccal szántson tovább. A számomra roppant előnyös helyzettel nem tudtam mit kezdeni. Nem voltam biztos benne, hogy...egyszerűen semmiben már. A kellemes puha mellei egyenesen az arcomba landoltak, s a találat közben én is kifeküdtem, így lábaink összeakadtak, s szerencsére még csak meglepetés ágyéktámadás sem érhetett, mivel a térde már feljebb volt egy kicsivel. A mázlim az volt, hogy a meglepetés támadás hatására megtelt a tüdőm levegővel, s a rajtam landolásakor csak egy kis része távozott. Karjaim is összefonódtak a hátán, s totálisan beleakadt hajába mind a kezem, mind a ruhám, így azt hiszem mindkettőnk számára lehetetlenné tette a helyzet, hogy mozdulni tudjon. Bár élveztem a helyzetet, kb két-három percem maradhatott a fulladásos halálig, bár ha ilyen opciót nem hozott be Kayaba, akkor azt hiszen el tudnám így tölteni a délutánt.

Tehetetlenül húzta le testemet a saját súlyom, miután semmiféle támasz nem maradt a talpam alatt. Mindeközben Kotarou-sama is hátraesett, én pedig akadálytalanul zuhantam rá, beteljesítve ezzel a szörnyen kellemetlen helyzetet, amit ügyetlenségem okozott. Rettentően szégyelltem magam, amiért képtelen voltam megmaradni a lábamon és bajt okoztam a fiatalembernek, arcom paprikavörösben úszott a zavaromban odatoluló vértől. Kotarou-sama ismét bizonyította, milyen jó reflexei vannak, mivel elkapott, ezzel is csökkentve a kárt, amit okoztam. Legalábbis úgy éreztem, hogy kezei a hátamra fonódnak és megtart, így ami engem illet, egy nagyobb zökkenéssel tulajdonképpen túléltem a balesetet.
Azonban ahogy feleszméltem és kinyitottam a szememet, kellemes-kellemetlen érzések sokasága fogott el. A fiatalember a fejét mozgatva csiklandozott, amitől nyöszörögni kezdtem, ám ahogy tudatosult bennem, hol is csiklandoz, és hogy egyáltalán mennyire közel vagyok hozzá, ráadásul moccanni sem tudok, mivel végtagjaink a gordiuszi csomónál is jobban össze vannak gabalyodva, elfogott a rémület és halálra sápadt arcom. Szabadulni szerettem volna, és egyáltalán nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy férfiú ilyen közeli helyzetbe kerüljön hozzám, kifejezetten ijesztőnek találtam most ölelését. Különösen annak tükrében, ami az imént zajlott le köztünk.
- K-k-k-kotarou...sama... Anou... ezt n-nem szabadna. H-ha lehet, megk-kérhetem, hogy e-eresszen? - kérdeztem dadogva a zavartól, miközben igyekeztem legalább a lábamat kiszabadítani valahogy, de csak az lett az eredménye, hogy a csiklandós érzés csak erősödött, miközben mozogtam. Legalábbis azt hiszem, a siker nem talált meg ^.^" Ekkor jutott eszembe a fegyverem, ami kiesett a kezemből, de alig pár centire voltam tőle. Igyekeztem odanyúlni, nyújtózkodni, és némi mozgolódás után ez sikerült is. Magamhoz húztam a naginatát, és abban a reményben, hogy vélhetőleg ha megszüntetem a hatást, amit oktondiságom hozott Kotarou-samára, akkor már nem fog ennyire illetlenül ragaszkodni hozzám. Amennyire csak az erőmből tellett, megkíséreltem belevágni a pengét a férfiú vállába.

Ez alaposan meglepett, még mindig alig tudtam felfogni a történteket. Még az én sebességemhez mérten is gyors volt ez a tempó. Ahogy összegabalyodtunk megpróbáltam szabadulni, vagy legalább egy kényelmes pozíciót találni, de az előbbi kevés, míg az utóbbi kicsivel több sikerrel járt. Aztán Hime is mozgolódott, amin mosolyogta, hisz jó volt, de ő sem járt sikerrel, aminek félig meddig örültem is. Nem sokkal ezután elég dadogva, de megszólalt, és hosszasan kifejtette, hogy nem éppen akarattal történt. Ez egy kicsit lehangolt, de nem akartam válasz nélkül hagyni, így tudatni szerettem volna vele, hogy én sem szándékosan csináltam ezt.
-Mhmhpf fhmhmhm... hpfffmhmhmhh mmmm... hmhmhm
Közben ingattam a fejemet, hogy megadjam az érthetetlenné torzult beszédemhez a tagadást. Bár az üzenetet nem sikerült továbbítanom a beszéd próbálásával és a fejem ingatásával akaratlanul is mesésen megmasszíroztam Hime kebleit, amihez a távozó levegő még csiklandozhatta is. Eközben próbáltam a kezeimet kiszabadítani, de egy bilincsből előbb kiszabadulok, mint ebből, ráadásul eközben a hátán enyhén járt föl-le a kezem, s lábaimmal is simogattam egy percen keresztül az övét és mozgattam a csípőmet, mire a lábaink különváltak. Ám nagy gonddal masszíroztam a melleit, s a hátát, de a haja fogsága csak erősödött a kezemen, mintha csak egy fojtócsomó lenne. Ezaz! Igazán élveztem a helyzetet, de Hime-san nagyon is zavarba jött. Lenyugodtam, s ellazítottam magamat, ezután már csak Yurihimén múlik, hogy ki e szabadul. Ha ez megtörtént én akkor is tovább fekszem, nem veszek még csak levegőt sem. Sokkal jobban lefoglal az, hogy gondolkozzak a továbbiakon. Mi lenne most a jó, hogyan tovább, és vajon Yurihime mennyire értékelte a zavart leszámítva ezt a kis akcióját, mert ugye tény és való, hogy ő rohant le engem. Közben talán megvágott talán nem, ez a rész annyira nem érdekelt, hogy nem is figyeltem rá, így majd később foglalkozok vele. Most egyelőre csak gondolkozom, és hajaj, ez kemény dió...

Csak most, hogy hallottam elfojtott és ezáltal sajnálatos módon érthetetlen szavait a fiatalembernek jöttem rá, hogy mennyire kínos helyzetbe kerültünk kétballábasságomnak köszönhetően >.<" Rettenetes ijesztő volt a tehetetlenség érzése, ahogy képtelen voltam szabadulni a kalitkából, amit Kotarou-sama végtagjai jelentettek, de igyekeztem nem kimutatni rémületemet, nehogy megbántsam a fiatalurat ezzel a nyilvánvalóan egyéni és nem helyénvaló reakcióval. Ő nem tehetett semmiről, ugyanúgy a szabadságra törekedett, ahogy én magam, az pedig már más kérdés, hogy a férfiúi közelség ennyire szokatlan és ijesztő számomra, akit világéletében hozzá hasonló kisasszonyok vettek körbe.
Heves bocsánatkérések közepette igyekeztem valamiféle megoldásra törekedni, ki tudja hol rúgtam meg véletlenül ügyetlenségemben Kotarou-samát, miközben a naginatámért nyújtózkodtam és egyben megkíséreltem béklyóimtól megszabadulni. Csupán ez a csiklandós érzés volt különösen... érdekes, át-átfutott rajtam tőle a hideglelés. Teljesen libabőrössé váltam, szavaimba pedig egyre többször keveredett megmagyarázhatatlan és irányíthatatlan nyöszörgés: olyan hangok, melyeket valamiért szégyelltem és ha tehettem volna, legszívesebben ki sem adok. Izmaim egyre gyengébbé váltak, hogy a furcsa érzés hatalmába kerített, arcom pedig egy paradicsomot is megszégyenítő vörös árnyalatot vett fel, mire megmarkoltam a fegyverem, és a hatás megszüntetésének érdekében elkövettem vele a legszörnyűbb tettet, amit csak el tudtam képzelni: egy védtelen embert bántottam vele önző módon, saját kényelmem érdekében. Nem voltam ura önmagamnak, azt hiszem
Lábam már kiszabadult ekkorra, és mikor a penge belehasított Kotarou-sama vállába, a fiatalember megszűnt mozogni. Teste elernyedt, karjai lehullottak hátamról, kicsúsztak eddigi kötelékükből. Villámgyorsan, általam eddig nem ismert sebességgel pattantam fel, és sarkaimra ülve állapodtam meg a férfiú mellett, kipirultan lihegve. Ösztönösen takartam el mellkasomat, és igyekeztem légzésemet szabályozni. Felpillantottam... de Kotarou-sama mozdulatlan maradt így is.
- Anou... ne haragudjon, de... jól van? Kérem bocsásson meg, az illetlen viselkedésemért, az ügyetlenségemért, én... szörnyen szégyellem magam és bármit, akármit megtennék azért, hogy jobban érezze magát! - szavaimban határozottság, mozdulataimban azonban félénkség és aggodalom mutatkozott be, ahogy óvatosan hozzáértem a férfiú mellkasához. Továbbra sem mozdult, engem pedig elfogott a pánik. Hiszen az előbb... megvágtam őt, ráadásul azt hiszem fulladozott is mellkasom fogságában. Mi van ha... elájult? Vagy rosszabb? Az aggodalom oly' mértéken nőtt meg bennem, mint egy felfúvódó luftballon. Gyomorgörcs kapott el az ijedtségtől és elszédültem, a következő pillanatban pedig elsötétült minden, elmémre pedig nehéz és hideg fátyol borult. Már csak azt éreztem, ahogy testem a földnek ütközik.

Nem egészen tudom, meddig nem moccantam, s bár gondolataimban továbbra sem haladtam a megoldás felé, de mégis valamire felkaptam a fejemet. Ez nem volt más, mint egy halk puffanás. Ugyan hallottam Hime-t beszélni, de valahogy épp én is a megoldáson gondolkodtam, s így halasztottam a reagálást, de úgy tűnik valamit félreértett. Körbenéztem, mekkora egy mázli, hogy még mindig senki. Megcsóválom a fejemet, s gondolkodás helyett teszem a másik dolgot amiben jó vagyok. Cselekszem. Felveszem a hátamra, s egy pillanatra elkerekednek a szemeim, s nyelek egyet. A hátam megköszönte a fejemnek, hogy részt vehet ő is a buliban. Ezután óvatosan megindultam a fogadóba ami itt volt az orrunk előtt, s fizettem egy szobát, amibe szépen felosontam. Egy zseninek, mint én ez még nem is volt nehéz, mármint a feltűnőmentesség, azonban ami most jön már kemény dió. Lefektettem az ágyra, a naginatáját a messzibb sarokba állítottam, a saját fegyverövemet pedig mellette az asztalra tettem. Azonban még mindig nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem. Ekkor átfut az agyamon az, amit nemrég mondott. "...bármit, akármit megtennék..." Nagyot nyeltem, de uralkodnom kellett magamon, ez már átlépne egy bizonyos határt. Azonban, mint legutóbb is, beugrott egy hirtelen baromság. Csipkerózsika. Abban biztos voltam, hogy életben van, hisz akkor már rég pixelekre esett volna, és akkor én sem itt állnék. Azonban alszik, vagy legalábbis ki van ütve, azonban ott is egy csók ébresztette fel a szunyókáló himét, hát akkor ideje megpróbálkozni Himénél bejön-e. Fölé hajoltam, majd félresepertem az egyik tincsét, majd megcsókoltam annak rendje, s módja szerint, nem vagyok én holmi kezdő. Apró, de nem gyerekes, lágy és finom, nem rövid, de nem is túl hosszú. Aztán felegyenesedtem, s vártam a hatását. Ha nem volt azonnali hatás, akkor fogtam magam, s az ágy túloldalára ledőltem én is. Csak reméltem, hogy nem alszom el, mert megvan az a rossz szokásom, hogy álmomban megragadom, s odabújok Kanához. Bár, ha ezt ő csinálja, az már nem az én felelősségem, legalábbis azt hiszem. Hmm vajon egy olyan helyzetben, mint az mit kellene tennem? Behunyom a szememet, hisz mégis csak így a legjobb gondolkodni. Hm, vajon ezzel, hogy felhoztam, nem pontosítsunk, gondját viseltem, míg ájult volt vajon mihez fog kezdeni? Ismét magára vállalná? Ha igen, akkor már kettőt is kérnem kellene? Mit kellene egyáltalán kérnem tőle? Mivel még szép, hogy megbocsájtok neki, hisz ahogy a cselekvései összességét nézem nem volt az szándékos. Gondolataim csak úgy szárnyaltak. Amennyiben felébred, mindez a gondolatmenet igencsak rövid idő alatt fog átfutni a fejemen. Ha csók közben, azzal rám is rám fogja hozni a frászt, s ekkor elkerekedett szemekkel fogok hátraugrani, s meglepettségem következtében összeakadnak a lábaim, s kiesem az ablakon. Bár az egyik kezemmel még elkapom az ablak szélét. Lehet túlélném, de egy emeletről leesni akkor sem kellemes, szóval szép ügyesen veszek egy nagy levegőt, aztán kifújom, majd visszamászok.

Elragadott magával a sötétség örvénye, beszippantott magába és nem engedett. Fogódzott belém hideg markával, mintha az én létezésem alapvető szükséglete lenne az övének, ám ennek ellenére is fojtogatott fekete leplével, melyet az elmémre terített. Szabadulni szerettem volna, de nem engedett, görcsösen kapaszkodott göcsörtös, hosszúkás, csontos ujjaival, melyről mintha hiányzott volna a bőr és a hús is. Belenéztem szemébe, de csupán a végtelen, feneketlen ürességet láttam meg benne. Tompította a fényemet, és egyre jobban belepett a homálya, minél tovább bámultam azokat a szemeket. Megbabonázott, megfagyasztott mozdulni sem tudtam.
Zsibbadt elmémbe végül ragyogás szűrődött be, mely szinte elsöpörte a sötétséget erejével. Megébresztett az érzés, mely az ajkaimon keresztül hatolt be a tudatomba. Kevéssé ismert melegség öntött el, mint valami áradó patak, úgy zubogott keresztül minden porcikámon. Izmaim megfeszültek, mely egy megrezzenésben és egy halk nyöszörgésben jutott a külvilág tudomására. A szokatlan érzés felhozta a tudatomat a felszínre, már nem fojtogatta a mélység, ám a zsibbadás még nem múlt el. Mozdulatlanul fekve maradtam, amíg a külvilág ingerei lassan el nem jutottak hozzám. Áttörték a falat. A hang, az íz, a tapintás, az illatok, és végül kinyitottam a szememet is.
Pislogtam néhányat. Egy szoba plafonja köszöntött, és ágyban feküdtem. Vajon Kotarou-sama volt olyan kedves és figyelmes, hogy kényelembe helyezett, miután elveszítettem az eszméletemet? Ezek szerint nincs semmi baja? Kérdésekkel volt tele a fejem, miközben felültem az ágyon és körbenéztem. A fejem még zúgott, és... akkor megpillantottam a fiatalembert egy karnyújtásnyinál is kevesebb távolságra feküdni mellettem az ágyban. Abban is egyre biztosabb voltam, hogy az imént egy csók ízét tapasztalhattam ajkaimon még elkábult állapotban, és ez a két esemény elegendő volt hozzá, hogy megrémüljek és ijedtségemben lebucskázzak az ágyról. Kipirult arccal, kobakomat fájdalmasan dörzsölgetve vergődtem fel. Nem volt itt senki más, csak mi ketten. Mikor történhetett a csók? Elképzelhető, hogy eltelt azóta egy-két fertályóra? Egyáltalán Kotarou-sama adta? És miért? És ha nem ő, akkor kicsoda? @.@
A férfiú mozdulatlanul feküdt, mellkasa ütemesen emelkedett fel-le. Félénken odasétáltam mellé, és bár szívem a torkomban dobogott, a rengeteg kérdéstől pedig megsajdult a fejem, mégis rávettem magam arra, hogy leüljek mellé, és hogy ellenőrizzem, nincs-e láza, a homlokomat az övének érintettem. Arcom szinte égett mindeközben és legszívesebben elrohantam volna, de nem tehettem meg vele, hogy itt hagyom, mikor lehetséges, hogy segítségre van szüksége.
- Kotarou-sa...ma? - szólítottam meg remegő, elakadó, de a tőlem telhető leggyengédebb és szelídebb hanggal. Kérdő hangsúlyomban azonban benne szerepelt a magyarázatra való törekvés is, a kérdőjelek a fejemben nem csillapodtak, ordítottak, választ követelve. Hajam a férfiú arcát söpörte, ám amint ezt észrevettem, megkíséreltem eltávolodni tőle.

Akárha mézédes barackot kóstoltam volna, cseresznyepiros ajkai sokkalta jobban estek, mint azt képzelni mertem. Egy pillanatig ismét a tejben úsztak gondolataim, suhantam kersztül azeprekkel tarkított süteményföldeken. Ezúttal már nem csak Hime pirult el, hanem jómagam is paradicsomra hasonlítottam egy pillanatra. Jobban belegondolva, ő az első, akit Kanán kívül megcsókoltam. Gyorsan be is vetültem az ágyba, mielőtt elszabadul a fantáziám, s inkább a hülyeségeimbe merültem. Felpörgettem az inventorymat, s a kajáknál kotorásztam. Kivettem az egyetlen banánt, de nem bontottam meg, csak néztem pár pillanatig. Aztán a gondolatok sokasága maguk alá temetett. Vajon Kanának is akadnak ilyen helyzetei? Miként cselekszik, talán elszúrtuk egy picit. Annyira jó volt, hogy együtt vagyunk, hogy lassan elfelejtettünk igazán együtt lenni. Valamint, most én mihez kezdjek? A legjobb lenne, egy helló viszlát üzenetet hagyni az asztalon, de nem akarom, hogy véletlen magára vegye, vagy csak nem akarom, hogy már is vége legyen? Igazából kedveltem. Nem úgy, mint Kanát, mert őt szerettem, hasonló érzés, de nem ugyanaz. Vajon mi is különbözik bennük? Talán semmiben, de a titulusa, az ereje, mely határokat szab, ez az ami messze sodorja a kettőt. Mintha éretlen almába haraptam volna, elhúztam a számat a savanyú érzésre. Egy röpke ideig elakadt a lélegzetem, éreztem valamit a torkomban, akárha egy szőlőszem akadt volna meg rajta. Egy roppant kellemetlen dolog, mely csak kellemetlenebb lesz. Volt egy kérdés, és két választási lehetőség. Azonban a kérdés mégsem létezett, s válasz is csak egy volt. Kana. Viszont a második válasszal is kellett valamit kezdeni, hisz nem akartam elveszíteni. Egy újabb gyenge pont, hamar megszeretem azokat az embereket, akiket kedvelek, s nem szeretem elengedni.
Félálomba, vagy talán teljesen álomba merültem gondolataim közepette, s ösztönösen karoltam át Yurihimét, mikor hozzáérintette a homlokát az enyémhez. A következő pillanatban már Hime-chan emelkedett is el a földtől, s repült be az ágyba. Ezúttal az ő buksija kötött ki az én mellkasomon, ahogy magamhoz öleltem, mely oly gyengéd volt, mint a szorítás az érett málnán az ujjaim fogása, mikor leszedem. Természetesen magam nem voltam tisztában ezzel, csupán gondolataimban feltörő érzések vetültek ki ösztönös alvási szokásaimra. Kicsit fészkelődtem, hogy kényelmesen érezzük magunkat, bár ekkora Hime egy banánt érezhetett meg a lábai között, melyet talán össze is téveszthet valami mással. Azonban én nem aludtam én olyan mélyen, így hamar felébredek. Szemeim elkerekednek, s hátrálni kezdek egy igencsak figyelemreméltó sebességgel. Annyira meglepődtem, vagy talán meg is ijedtem, hogy elfelejtettem elengedni Himét, s így szerencsétlen párát magammal viszem a mélybe. Ami viszont kicsit kiüt, az az érzés, mikor a két pihe puha dinnye ismét halálos ölelésébe kerülök. A szemeim már flippert játszanak. Így csupán akkor térek magamhoz, ha Hime-san keble elenged, s újra megszólít, mármint Yurihime. Ekkor felpattanok, leporolom magamat, s valami elterelést próbálok kitalálni. Ekkor pillantom meg az ágyon heverő banánt.
-Áh! Bealudtam, mikor meg akartam enni.
Aztán felkapom, s gyorsan visszahelyezem oda, ahonnan jött. Kínos mosolyra húztam a számat, és ritka alkalmak egyike, hogy nem szólaltam meg, szuper ritkának pedig azért számíthatott, mert nem is tudtam volna mit mondani. Jobb kezemmel zavaromban megvakartam a fejemet, hátha kitalálok valamit. Igazából, most nagyban függtek a dolgok azon, hogy miképp fog reagálni az eddig történtekre.

Miközben a férfiú egészségi állapota miatt aggódva megközelítettem őt, váratlanul jól ismert kezek fonódtak a hátamra. Pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nincs láza és alapvetően úgy tűnt, hogy csupán békésen szendereg, ám ahogy újfent csapdába ejtett mozdulataival, és váratlanul az ágyon találtam magam Kotarou-sama gyengéd ölelésében, a kövek, melyek már egyszer lehullottak szívemről, visszarakódtak. Nem ijedtem meg olyannyira, és bár volt bennem egy kevés félsz, sőt mi több, azt hiszem remegtem is, ez korántsem volt olyan rossz, mint az utcán. Inkább csak megszeppenten pislogtam kipirult arcom rejtekéből, hiszen orcám színezete változatlan maradt. Rettentő mód zavarban voltam az illetlen közelségtől, az érintéstől, és ha eszembe jutott, mi is történt nemrégen... Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, vagy legalább ha az ágy alá bebújhatnék ^.^"
Megpróbáltatásaim azonban itt nem értek véget, rövidesen a fiatalúr is megébredt, és mintha megijedt volna tőlem, úgy rántott le magával az ágyról, újabb zavarba ejtő pozitúrába kavarva minket. Szerencsére a fogságtól megszabadultam, így szinte azonnal, alig néhány pillanat elteltével fel tudtam ugrani, hogy reménytelenül és elkerülhetetlenül hanyatt essek az ágyra. Bátortalanul pillantottam fel, de a szemébe nem mertem belenézni.
- K-kotarou-sama... - kezdtem remegő hangon, igyekezve összeszedni minden bátorságom - Valóban sz...szerelmet érez irántam? - Oktondi kérdés volt, nyilvánvalóan ezért csókolt meg és ezért részesít az öleléseiben is, csakhogy mégis úgy éreztem, ezt a kérdést fel kell tennem, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Szólni kívántam ezután is, de nem jött ki hang a torkomon, ahogy ajkaim elváltak egymástól. Féltem, hogy amit mondani szeretnék, az mélységesen meg fogja bántani, márpedig én nem szerette volna csalódást okozni sem neki, sem másnak.
- Én... szörnyen restellem, de nem tudok feleletet adni... Nagyon sajnálom, ha megbántottam, és mivel mindez az én hibám, ezért szeretném kiengesztelni önt, Kotarou-sama... Valahogy, valamivel. Kérem, ne fogja vissza magát - nyögtem ki eme szavakat, de mintha kést döfködtek volna a torkomba, úgy éreztem magam. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért egy ostoba tréfának ilyen következményei lettek. Elfogadtam volna bármilyen büntetést, járjon az bármilyen következménnyel. A saját hogylétem vajmi kevéssé számított, mikor bajt okoztam másnak.

Yurihime gyorsan felpattan, sajnos talán túl hamar is, így nem tudtam visszaaludni újdonsült párnák között. Nagyot nyeltem, mikor a nevemen szólított, de nem adtam hangot egyetlen gondolatomnak sem. Aztán a következő mondattal, nos likvidálta az összes idegpályát az agyamban, mint csak egy taxis blokád, senki sehová. Megfagytam, s hirtelen lepergett szemeim előtt az egész, nos nem az életem, de az elmúlt fél óra eseményei. Szó mi szó be kell vallani nagyon jól szórakoztam, és kiváló kényeztetésben volt részem. Azonban most másról van szó. Fordulóponthoz ért a mai nap, s az iméntivel tetőztek a Hime-chan által nyújtott élmények. Kezeimmel kapálózni kezdtem, aztán igyekeztem valamit kinyögni.
-Eöeöeéáae, izé adj egy percet kérlek.
Álltak meg a kezeim is. Egyáltalán nem tudtam mihez kezdeni. Az iménti kérdés nagyon hajlott afelé, hogy vallani szeretne, de tőlem várja, hogy kezdjem. A várakozás alatt, amiben próbáltam valami jó szöveget összerakni az események magyarázásához, ő kezdett bele. Már megijedtem, mire eljutott ahhoz a részhez, hogy nem tud feleletet adni. Ezek szerint mégsem akarta lekötelezni magát nálam. Ez hihetetlenül lehangoló balszerencse és önbizalom romboló volt, azonban valahol mégiscsak így jó ez. Hisz, akkor Kanának be kellene magyarázni a dolgot, s félek, hogy ő meg nem elégedne meg azzal, ha csak női tagokkal bővülhetne a kapcsolat, férfit meg isten ments, hogy behozzon. Nem mellesleg nem tudom, hogy Hime megkapná-e ugyanazt, amit Kana. Ez már más téma, ilyenben nem gondolkodtam, s jobb is, ha ennyiben hagyom, szerencsére most sem szorulok rá. Azonban "Ö~ötle~et"! Villant meg az atomvillanást megszégyenítő villanykörte az agyamban. Ezzel megoldódhat az egész, már csak jól kell megfogalmazni, és a jó részeket belevonni, a rosszakat meg nem letagadjuk, csak nem említjük meg. Mármint azok a rosszak is igencsak jó részek, csak, nos nem épp az tervembe valóak.
-Yurihime-san, nos. Állapodjunk meg pár dologban, de először. Khm, szóval szeretném tisztázni a történteket, hogy minden a helyén legyen.- Ekkora fogom magam, s jó mélyen meghajlok a bocsánatkéréshez. -Mélységesen sajnálom. Csak eljátszottam, hogy hatott rám a "mágia". Amit Hime-san használt az egyszerű rendszer vezérelt támadás volt, amit sword skill-nek hívnak. Azonban nem végig színészkedtem. Nos, őszintén szólva kicsit kínos beismerni, de ami azután történt, hogy másodjára használta a skillt, és én leültem az mind véletlen egybeesések sorozata, kezdve azzal, hogy későn vettem észre, hogy elbotlott, s a végtagjaink is elég szerencsétlenül gabalyodtak össze. Nem tudom, hogy pontosan mitől vesztette eszméletét kegyed, de bátorkodtam felhozni ide, s befektetni az ágyba. A fegyvereinket letettem, majd én is ledőltem, de sajnos elaludtam. Nagyon rossz szokásom, hogy alvás közben hajlamos vagyok átölelni mindent, s mindenkit, aki a közelembe van, kerül. Ezért is lepődtem meg alaposan, mikor felébredve megláttalak. Azonban pöppet megijedtem, s hátrálás előtt, közben elfelejtettelek elengedni. Aztán pedig itt vagyunk.
Direktbe hagytam ki a csók részt, akármekkora dumás vagyok, azt az életbe nem magyarázom ki, jobb ha az én kis elmém megőrzi a titkot. Nagy levegő, kifúj, néhány röpke pillanat, hogy Hime fel tudja dolgozni az imént hallottakat, aztán folytattam.
-Nos, azért lenne pár dolog, amit ugyan kérnék, de nem akkor, ha akaratod ellen van, mert úgy semmit sem ér az egész. Nem fogok köntörfalazni, szóval készülj fel, mert egybe fogom mondani, nem szeretnék szünetet tartani, hogy mérlegelhesd mindet, s kérlek, hogy mielőtt válaszolsz rá gondold meg.- Hatás szünet. -Szeretném, ha közvetlenebbül viselkednénk, szólítanánk egymást, ha barátok lennénk, és nem tartanál a közelségemtől, természetesen nem az iménti helyzetekre gondolok, hanem egy egyszerű baráti ölelés például, maximum puszi az orcádra, enyémre, de ez már tényleg nem kell, hogy rögtön, vagy egyáltalán, ha valamilyen problémába ütközik ez utóbbi.
Huhh, végigmondtam, és azt hiszem nem felejtettem ki semmit. Most már nem tehetek semmi mást, csak várhatok.

Mélyen meghajoltam, hogy ekképpen is jelezzem alázatomat és őszinteségemet a helyzet iránt, és úgy vártam, mit is fog mondani Kotarou-sama. Úgy véltem bármit megtennék, talán leszámítva azt az egyetlen esetet, hogy a barátnője legyek... Bár... ha ezzel megakadályoztam volna, hogy bántódása essen általam, még akár meg is próbálkozhattam volna vele. Csupán nem éreztem helyesnek, és volt valami kellemetlen érzés bennem, ami visszatartott, ami miatt úgy éreztem, mintha valakit vagy valamit becsapnék és cserben hagynék. Ámde a férfiú végül megszólalt és mondandója hallatán lassan felemelkedtem és rápillantottam. Nehéz megfogalmazni, szavakkal leírni, hogy mi játszódott le bennem. Nagy kő esett le a szívemről egyrészt, ugyanakkor rettentő butusnak éreztem magam, amiért bedőltem a színjátéknak, és persze természetesen szörnyen restelltem, hogy az ártatlannak szánt kis tréfám idáig fajult. Egyvalami azonban nem hagyott nyugodni az alapos magyarázat ellenére sem.
- Iie-iie, kérem, semmi szükség a bocsánatkérésére, elvégre az én bolondériám indította útjára ezt az egészet ^.^" Sajnálom, hogy megijesztettem és hogy félreértettem a szándékait, bevallom nem is gondoltam volna, hogy ekkora teher lehet az ilyesmi ^.^" Ámde ha nem érez irántam úgy, és minden csupán tévedések vígjátéka, akkor... a csókot miért kaptam? Igazán restellem, hogy efféle kérdéssel hozakodok elő, de egy csók csakis a szerelem megpecsételése lehet, szóval én... - érdeklődtem hevesen gesztikulálva, hogy aztán végül elhalkuljon a hangom és lehajtsam a fejemet. Annyira zavarba ejtő volt ez az egész, nem is tudom, hogy voltam képes anélkül elviselni, hogy elrohantam, elmenekültem volna. Ennyi bajt egyszerre még életemben nem csináltam ^.^"
- Ha ez tenné önt boldoggá Kotarou-sama, akkor ez a legkevesebb, amit megtehetek a fiatalúrért ^.^ - feleltem, ajkaim pedig halvány mosolyra húzódva jelezték megkönnyebbülésemet, hiszen teljesíthető kérésnek véltem butaságom árát. Ugyanakkor az élmények annyira frissek voltak, hogy nem tudtam őszintén boldognak érezni amiatt, hogy Kotarou-sama azt hiszem nem haragszik rám, reménykedtem benne, hogy nem fognak rémálmok kísérteni a sok ijedtségtől és kínos pillanattól. Körbenéztem a szobában, és a fegyveremet megpillantva odasétáltam és magamhoz vettem a naginatát. Végigsimítottam kecses formáján, szépsége valamelyest megnyugtatott.
- Anou... Bocsásson meg, de azt hiszem most az lenne a legjobb, ha a távozás mezejére lépnék ^.^ Minden bizonnyal sok mindent át kell gondolnia, Kotarou-sama és nem is szeretném feltartani. Hálásan köszönök mindent, amit értem tett. Remélem, hamarosan újra találkozni fogunk ^.^ - hajoltam meg. Restelltem, de most jött el az ideje annak, hogy menekülőre fogjam, rengeteg gondolat cikázott a fejemben, melyek nem hagytak nyugodni. Még egy mosolyt küldtem a férfiú felé, majd elhagytam a szobát és távoztam az épületből. Szükségem volt egy kis csendre és egyedüllétre.

Az, hogy az egészet az ő hibájának titulálja kicsit fúrta a lelkiismeretemet, hisz én is ludas voltam. Azonban hajthatatlannak tűnt, s már korábban is kiderült, hogy ebből nehezen engedne. Aztán a csók, erre a kérdésre felkészültem, mert gyanús volt, hogy megébredt rá, de talán mégsem. Most viszont annyi biztossá vált, hogy érezte, ez azonban nem elég ahhoz, hogy ne próbáljam meg szőnyeg alá seperni, főképp a róla kijelentett mondat miatt.
-Yurihime-san, én most nem tudtam követni. Teherként említette a dolgot, aztán tévedések, most meg csók? Ráadásul épp az imént említette, hogy megpecsételés, aztán én a puszit nem csókként értettem. Várjunk? Múlt időben mondta. Lehet, hogy csak a gondolatai játszottak az érzékeivel, míg ájult volt ^^, igazán kedves, hogy ha itt nem is, de gondolatban kaptam egyet tőled.
Mosolygok rá, ahogy elnéztem az eddigi viselkedését, erre akkor se tudna mit válaszolni, ha akarna. Ugyan kicsit gonosznak éreztem magamat, hogy direkt így fogalmaztam, de sajnos ki kellett húznom magam a pácból. Aztán amikor kijelenti, hogy belemegy, már indulok is, hogy felkapjam, és megpörgessem, azonban félúton lekapcsolom magam, hisz leesik, hogy semmi idő nem telt el az általa kínosnak vélt "incidens" óta, így talán ezt egyelőre hanyagolni kellene. Aztán amikor mondta, hogy menne, én is felkapom a cuccom, aztán kinyitom neki az ajtót.
-Oh, én már átgondoltam mindent, amíg pihentem, amúgy sem volt annyira sok. Jut eszembe, gratulálok a győzelemhez ^^ Valamint vigyázz magadra, és ha kellek csak küldj egy üzenetet.
Léptem ki a párbajból, s jelent meg a nyertes felirat Hime felett, majd egy barátkérést is elküldtem. Nem sokkal később, hogy elment, még írtam neki egy üzenetet, hogy hogyan tudja használni a barát panel részt, és az üzenetküldést, illetve, hogy a térképen is láthatja, ha a közelben vagy egyike a listára felvett embereknek. Aztán ennél többel már nem nyúztam szegényemet, így is sok mindent kapott, amin gondolkozhat.