Re: Belváros

by **Sakamoto Rin** Pént. Szept. 28 2012, 23:57

Kemény és fárasztó harc volt ez a mai viszont annál élvezetesebb. Sokat harcoltam és a végé sok kobolddal végzek is. Persze az már részletkérdés hogy nem a saját sebzésemmel, hanem a megszerzett fáklya tüzével. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen lángra kap itt minden. Megpihenek, elfáradtam, sokat kellett futnom és a kitartásomra tett pontom annyira alacsony, hogy már ennyitől is kifáradok. A késeimet egyelőre persze magamnál tartom, hogy megadhassam a végső döfést egy két lángokkal a testükön szaladgáló koboldnak. Szemem a látómezőm bal sarka felé téved, és igen csak meglepődöm, mikor meglátom az alacsony Hp-m.
- Juj, ez nem néz ki valami fényesen. – a tőlem telhető leggyorsabban idézem meg itemjeim közül egy potion üvegcsét. Gyorsan felhörpintem a vörös folyadékot így öt életpontocska hamar vissza is kúszik a Hp csíkra. A csík így már halvány narancssárgás színben virít. Sajnos az élet visszatöltése nem egyenlő a fáradtság elmúlásával. Lábaim végül meg is adják magukat a kimerültségnek és összerogynak alattam. Körbetekintek, hogy miként is áll most a helyzet.
- Eh? – kapkodom hirtelen a fejem jobbra-balra mikor nem látok senkit csak a lángokat és a megsemmisülő mobokat. Majd hirtelen a narancsszín áradat közepette Mizuki-chan jelent meg.
~ Hála az égnek! ~ Könnyebbülök meg mikor hallom a lány szavai így már biztos, hogy nem csak délibábot látok és nem maradtam itt egyedül a semmi közepén.
- Igen úgy tűnik. Igen jól vagyok csak egy kicsit elfáradtam. Rég nem harcoltam már ilyen sokat és ráadásként még a kitartásomon sincs sok pont… – mondandóm végére hangom már majdhogynem alig hallani olyannyira elhalkul.
- Eh? Ünnepelni? O-oké, menjünk. – Mizuki lehajol, hozzám majd az oldalamat átkarolva segít fel és indulunk el valahova. De tényleg hova is?
- És most hova megyünk? – kérdésemet követően megjelenítem a térképet, hogy lássam, mi merre is van. Ránézésre Torubana városa van a legközelebb így gondolom, oda megyünk, de majd a kardforgató lánynak biztos van már ötlete, hogy hova is menjünk.

by **Hitodama** Vas. Szept. 30 2012, 18:33

Mizuki tehát felsegítette küldetéstársát és inkább azután sem engedte el, átvéve tőle egy súlypontot és így könnyítve a járást. Ő maga nem örült volna ha így bántak volna vele, de azt tudta hogy ezzel eddig nagyjából csak ő volt így és mások ha nem is voltak oda érte, legalább tűrték
- Eszünk valamit a legközelebbi városban - magyarázta meg a terveit - a legjobbaknak mindig szükségük van az energiára, mert nem tudhatjuk mikor kell újra harcolni! Márpedig az ellenséget péppé kell verni ha a nyakunkat akarja átharapni, így dolgoznak a profik
Ez volt ő, még ilyenkor is képes volt a harcra visszavezetni tettei logikáját, már ha éppen logikusan gondolkodott ami nem mindig volt jellemző rá. Meg volt persze a magához való esze és szerette használni is, de a vakmerősége még ennél is erősebb volt, no meg a küzdelme hogy megmutassa nincsenek számára korlátok. Rin is példamutatóan cselekedett korábban és ezért is segített most neki, ami azt illeti akkor is így tett volna ha katasztrofálisan szerepel, de akkor mindössze csak azért hogy ő maga ne tűnjön lustának. De más volt ez a helyzet, mellesleg a bátor lány ráadásul még árnyharcos is volt akiktől ilyesmire nem számított eddig, nagy szó bizony
- Ami a pontjaidat illeti Sakamoto-san - szólalt meg kicsit később, a települést megközelítve - én a gyorsaságom mellett azért költök a kitartásra mert az erőre kevesebbet. Szerintem nagyon fontos, hogy ha nem foglalkozol a sok kitartásponttal, akkor csak úgy tudod hamar lezárni a küzdelmet a gyorsaságod mellett, ha van elég erőd is. Ha pedig nem az erőre akarsz elsősorban koncentrálni mint ahogy én is, akkor tegyél a kitartásra mert hát kis erő mellett eltart egy ideig míg lefogyasztom az ellenfeleim életpontjait, ahhoz pedig nem fáradhatok el félúton! A fegyverkezelés pedig mindig fontos, arra is elegendően költöttem de majd még többet kell. Az íjászoknak ezért is könnyű, náluk ez jelenti a sebzést és amellett hogy az erőre nem kell költeniük még többet tudnak tenni a többire is, ráadásul még olcsóbban is vásárolnak, vagy hogyan is volt
Amikor már tényleg közel voltak a városhoz, elengedte a lány oldalát mert azért mégsem akarta lealacsonyítani érdemeit mások szemében azzal, hogy végig támogatja. Így hát csak a kezét fogta, amire igazán senki nem tett megjegyzést vagy furcsálló pillantást, elvégre mind fiatalabbnak tűnt egyébként is csekély koránál, mind pedig tapasztalatlanabb volt a szobán kívüli élettel kapcsolatban. Meg is állt az első fogadó előtt és Rinhez fordult
- Ez a hely jó lesz?

by **Mirika** Kedd Nov. 06 2012, 23:58

<< Shana :3 >>

Elég ciki, hogy ilyen ritka látvány vagyok a Kezdetek Városán kívül, pedig eredetileg nem úgy terveztem, hogy ott fogok lakni. Hanem inkább azt, hogy az első adandó alkalommal megpattanok és elszállásom magam mondjuk itt, Torubanában. Ez már csak abból a szempontból is előnyösebb lett volna, hogy itt könnyebben lehet fejlődni, lévén a nagyváros környékén vadászik a játékosok többsége, így arrafelé kevés a mob. Most is azért tévedtem erre, hogy kicsit megdobjam az xp-csíkom állapotát, gondoltam eltöltök itt néhány napot egy fogadóban, és szépen csendben farmolgatok. Nem tartottam a vaddisznóktól és a többi hasonló szörnyikétől már, olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor az életemet még ezektől a nyomiktól is féltettem. Mostanra már azonban rendbe raktam az életpontjaim számát és a legtöbb 1. szintes mobot is képessé váltam egyhitelni, szóval minden flottul megy még szólóban is :3
Más kérdés, hogy rohadtul nem ismerem a várost, szemben a másikkal, pedig az egy marha nagy település, ez meg nem annyira :S Mióta megérkeztem, mást se csináltam csak kóvályogtam jobbra-balra, és már szent meggyőződésem volt, hogy körbe-körbe mászkálok @.@ Komolyan, azt a boltot mintha már harmadszor látnám, baszki! Meg ott volt az a kis park is, azért ez nem egy 90-es évekbeli retro játék, hogy ismétlődjenek a textúrák minden második sarkon! Ilyen a világon nincsen, nem igaaaz! T_T Kezdtem már nagyon hisztis állapotba kerülni, ráadásul sehol nem volt egy lélek sem ezen a késő délutáni órán. Ez nem Horunka, hogy szellemváros legyen, Amaterasu szerelmére! Pedig nekem csak egy átkozott fogadó kellett volna, ahol meg tudok szállni, az se érdekelt, ha borsos az ára, vááh! Ahhoz azért kicsit hűvös volt, hogy az utcán aludjak, meg amúgy is, hogy nézett volna ki, hogy így jár egy céhvezető? Arról nem is beszélve, hogy nem volt senki, aki vigyázzon rám, nehogy sleep pk áldozata legyek...
Megpróbáltam volna számba venni, hogy akkor most ez mégis hogy van, szóval nekivágtam keresni egy padot, ahová leülhetnék kicsit kifújni magamat és erőt gyűjteni. Ennyi kitartással nem igazán bírom a hosszú sétákat, lassan már éhes is lettem. Gyűlöltem ezt a két érzetet, amit a játék keltett bennünk, még ha visszaadott a realitásérzékből, akkor is. Az orrom alatt zsörtölődve szedtem a lábaimat, mire vééégre-valahára megláttam egy padot, sőt, valaki még üldögélt is rajta! Ha nem lenne tiszta szánalmas, még egy olyan gondolatot is megkockáztatnék, hogy micsoda szerencse.
- Hahóóó, szegény, megfáradt vándorlányka segítséget keres! Leülhetek? :3 - köszöntem rá a lányra csilingelő hangomon, merthogy a sziluettből egy nőnemű lény bontakozott ki, ráadásul még egy féltékeny pillantást is vethetnék rá akár, ha nem tudnám, hogy én vagyok a szebb Cool

- Azt hiszem eltévedtem :/ Tudom, borzasztó ciki egy ekkora városban, de perpill fogalmam sincs, hol vagyok, pedig csak egy fogadót szeretnék találni... Nem tudsz egy jó helyet? :3 - döntöttem oldalra kissé a fejemet mosolyogva, remélhetőleg nem fogja tolakodásnak venni, hogy így bepofátlankodtam az intim szférájába. Ugyan, ki tudna rám haragudni, mikor ilyen természetesen bájos és kedves vagyok? De most komolyan! Tuti még a csajokra is hat a kisugárzásom Razz

by **Tuki Mitsuki** Vas. Dec. 30 2012, 15:21

Majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor meg hallottam a lány köszönését. Körülöttem a város úgy mozgott, mint valami élő folyó és vidám hangok visszhangoztak a fülemben. Éppen azon merengtem magamban, hogy mihez kéne kezdenem most, hogy végre itt vagyok, amikor a fülembe csendült a köszönés és a rákövetkező gyors segítségkérés. A lány, aki megszólított egy sötét hajú, barna szemű, élénk tekintetű vékony lány volt. Első ránézésre nagyon szimpatikus és szép volt.
- Izé... nekem szóltál? - kérdeztem kissé bátortalanul, majd egy bosszús pillantás hatására vettem alapot. - Bocsi, kicsit elbambultam. – szabadkoztam ügyetlenül. – „ Na, tessék te nagyon okos, már megint sikerült valakit fölhúznod! Legközelebb próbálj, meg jobban odafigyelni a környezetedre! – korholtam magam belül, de aztán végre megszólaltam. - Szóval fogatót keresel, igaz? - kérdeztem és visszamosolyogtam, mire a lány bólintott. - Hát, ha elindulsz azon az úton - mutattam a tér másik oldalára - és elindulsz, rajta felfelé kiérsz egy nagyobb térre, aminek a közepén egy szobor áll. Aztán csak követned kell a szobor tekintetét, hogy betalálja a fogadóba. - segítettem ki a kétségbeesett lányt.
- Fúú, nagy segítség voltál, köszönöm. - köszönte meg és már majdnem elviharzott mikor utána szóltam:
- Várj csak, én is éppen vissza akartam menni a fogadóba, szóval mehetnénk együtt, persze ha nem baj. - mondtam, aztán eszembe jutott, hogy még be sem mutatkoztam. - engem Mitsukinak hívnak, és téged?

by **Szophie** Vas. Dec. 30 2012, 22:17

<< Hinari >>

Egy békés város.. Egy fogadóban mondták nekem, hogyha kis pihenésre vágyom a harcok mellett, akkor a legjobb hely erre ez a város. Itt mindenki kedves, és barátságos. Arra gondoltam, hogy itt megpihenek egy kis időre, talán csevegek is.. Aztán kellő pihenés után megint belevetem magam a kalandokba, és nem utolsó sorban küzdőtéren is szeretnék kiállni valakivel.
Betértem egy kis fogadóba. Hajópadlós, fa asztalkás kis hely volt. Az asztalokon szépen elrendezett virágok, oldalt nagy ablakok. Nyílt, világos hely volt, és az illata egyszerűen mesés. Csodás, édes süti illat áradt mindenhonnan. Egyszerűen mesés. Az volt az egyetlen baj, hogy szinte minden asztal foglalt volt, így leültem az egyetlenhez, ahol csak egy lány ült.
Esőre igazán jól öltözöttnek tűnt, csodás kékben.. Említettem már, hogy az a kedvenc színem? Én is csak kék, fekete és fehér árnyalatú ruhát hordtam, persze ez nem azt jelenti, hogy ő csak kéket hord.. na mindegy is. Ránézésre hasonítottunk, szinte csak a haj, és szemszínünk volt különböző.
- Ugye nem zavar, ha leülök ide? - néztem rá. - Csak mert.. máshol nincs hely.. /bármit válaszol, én leülök, vele szembe./ A pincérnőnek intettem ezután, aki rögtön jött is, és én rendeltem egy íncsiklandó sütit, farkasomnak pedig egy kis husit.
- Tényleg nem szeretnélek zavarni, tudod én kikapcsolódni jöttem ide, ebbe a városba..Azt hallottam, nincs is jobb hely enné, ha nyugira vágyok. Amúgy engem Szophienak hívnak! Szophie Iryana - mutatkoztam be. - állatidomár vagyok, ő pedig itt a petem, Vezér. - böktem kicsi, fehér farkasomra a fejemmel.
- Meghívhatlak valamire? - kérdeztem. - Amúgy már meg akartam kérdezni más játékosokat is.. Neked mi a véleményed arról, hogy ebben a világban ragadtunk? - próbáltam társalogni, mert azzal is elütöm az időt. Néha társasági életet is kell folytatni, noha ez rám nem túl jellemző.

by **Hinari** Hétf. Dec. 31 2012, 10:13

Mostanában egyre többször fordult elő velem, hogy azon vettem észre magam: ugyanazt csinálom már több órája. Ez persze cseppet sem volt meglepő, tudván az előzményeket, ám itt aligha tudhatta ezeket bárki.
Kedvesen rámosolyogtam a pincérnőre, aki szemforgatva fordult el, adakozóbb vevők után nézve. Hát igen, egyetlen üdítőt vettem csak, még délelőtt. És azt iszogattam azóta is, miközben már háromszor cserélődött a fogadó vendégköre. Hogy zavart-e? Nem igazán. Vagyis, biztosan zavart volna, ha tudatosul bennem, de mostanában elég kevés az, amit a környezetemből felfogok. Céltalanul lézengek az utcákon, a tömeg idegesít, aztán egyszer csak itt találom magam egy teljesen ismeretlen városban. Teljes káosz.

Például arra sem emlékeztem, a lány mikor ült le az asztalomhoz.
- Szia! Nyugodtan leülhetsz – kezdtem, bár nem tudtam pontosan, hogy mondott-e valamit az előző… valahány percben, amíg engem bámult. Csak reménykedni tudtam, hogy most érkezett, és nem néz teljesen idiótának. Így elsőre szimpatikusnak tűnt, még a mellette ücsörgő farkassal is, mégsem voltam képes bízni benne. Nem, azóta nem.
- Hinari – mutatkoztam be én is, megpróbálva elővenni a legfesztelenebb arckifejezést – A peted nagyon… aranyos. Megsimogathatom? – kérdeztem. Az állatokkal mindig könnyebben kijöttem, és a farkas talán szolgálhat némi információval a gazdájáról. A pontok nem érdekeltek, csupán az, mennyire engedhetem el magam a közelükben. Óvatosan körülnéztem: senki sem figyelt minket, így nem volt okom mitől félni.
- Köszi, de még maradt egy kis italom – mutattam a lánynak a teljesen kiürült poharat, oda se nézve, hogy megbizonyosodjak mondandóm valós tartalmáról. Ezután már teljesen rábíztam, rendel-e egyet nekem is, vagy sem, de a körülményeken ez semmit sem változhatott.
- A véleményem? Háát… – nem voltam abban a kifejtős-gondolkodós hangulatban, de Szophie kedvessége és nyitottsága pozitív hatással volt rám, és ezt értékeltem is. A legkevesebb, hogy legalább megpróbálom. Hátha segít visszarántani a valóságba, már amennyire Aincrad valóságnak nevezhető - szerintem ez semmiképpen se normális. Vagyis, ha nem lenne ekkora tétje, talán élvezhető lenne, de – és ekkor Naxonra gondoltam, aki tényleg élvezte minden eltöltött percét ebben a világban. Egyszerre lett volna kedvem sírni és nevetni. A mondatot nem fejeztem be, de a kimondatlan tények okozta feszültség ott lógott a levegőben.
- És te? Mit gondolsz? – folytattam a megtört beszélgetést, remélve, hogy válasza el tudja terelni gondolataimat a múltról.

by **Szophie** Hétf. Dec. 31 2012, 13:15

- Hinari - mutatkozott be. – A peted nagyon… aranyos. Megsimogathatom? – kérdezte. Ekkor rá néztem Vezérre, nem tudom, mennyire jó ötlet ez, hisz rajtam kívül még senki sem nyúlt hozzá. Most viszonylag barátságosan ült a földön. Nem mertem kockáztatni, ezért befogtam a száját, magam mellé emeltem a székre, hogy biztosan tudjak ügyelni a viselkedésére, azután bólintottam a lánynak.
- Azért csak óvatosan, oké?
- Köszi, de még maradt egy kis italom- válaszolt.. Igazán úgy tűnt, mintha semmi sem lenne a poharában, azt hiszem, kissé el van kenődve, így intettem a pincérnőnek, és megkértem rá, hozzon egy sütit, az mindenkit feldob. Lehet, hogy jobban tenném, ha nem zargatnám, hisz átlagos napjaimon én is hasonlóan nézhetek ki, de most kivételesen valami megszállt, és szinte már egyenesen boldog voltam. Ez a játék tényleg jót tesz nekem.
- A véleményem? Háát…szerintem ez semmiképpen se normális. Vagyis, ha nem lenne ekkora tétje, talán élvezhető lenne, de..- nem fejezte be a mondatot. Úgy gondolom, valami rossz történhetett vele.. Vagy másokat ennyire megviselt ez az egész itt maradós dolog?
- És te? Mit gondolsz? - tette fel a kérdést, amire még egyszer sem gondoltam végig a válaszom. Hogy én mit is gondolok.. Várakozóan pillantott rám, így belekezdtem valahogy elmagyarázni azt, amiben biztos voltam.
- Nos.. khmm.. igazból én.. nem is tudom igazán.. valahogy számomra nem olyan rossz itt. Otthon sokkal.. - most én nem tudtam, hogy folytassam.. megakadtam. - Szóval ott történet ez, az, és számomra ez a játék csak jobb annál a helynél. Mióta Japánba költöztünk..Jó ezt most hagyjuk, elmagyarázom máshogy. Vegyük például ezt a helyzetet.. otthon igazából ki sem mozdultam, teljesen elszigetelődtem mindenkitől , kivéve a bátyámat , tudod.. áhh..- most ezt hogy mondjam el?? - a lényeg az, hogy most sokkal nyíltabb vagyok másokkal szemben, és még boldog is. És az a tény , hogy az életem számít, csak még jobban felpörget. Ez itt teljesen más, úgy érzem, ez az én valóságom. - Mégis miért vagyok vele ennyire nyílt, és őszinte? Ilyen még nem fordult elő velem..
- Látod, most is milyen őszinte voltam? Az is csoda, hogy beszélgetek valakivel, nem hogy még ilyen nyíltan kimutassam az érzéseim..- ekkor elnevettem magam. - És most ez tényleg nem színjáték.. Amint látom viszont, téged ez az egész rosszul érint.. Beszéljünk inkább valami másról.. Mondjuk mondd meg nekem, miért nem eszel sütit, ha az orrod előtt van?Nem szereted? Eléggé éhesnek tűnsz..

by **Hinari** Hétf. Dec. 31 2012, 18:03

Egy bólintás után – mintegy válaszul az óvatosságra intésre – közelebb húztam a székemet Szophie-hoz, és végignéztem az ölében ülő, fehér farkaskölykön. Az nem tűnt idegesnek, mikor kinyújtottam a kezem, mégcsak nem is morgott rám, így immáron bátrabban értem hozzá, és kezdtem el vakargatni a füle tövét (ha engedte).
Eközben megjöttek a sütemények, és az édesség illata visszacsalt a tányérom elé, ámde farkasos kézzel nem kezdhettem neki. Igaz pontosan tudtam, hogy ebben a virtuális világban nem léteznek vírusok, se betegségek, viszont a megszokás nagy úr, így fél szemmel a mosdót kezdtem el keresni, közben érdeklődve hallgattam a lány monológját. Naxonon kívül még senki sem osztotta meg velem az elképzeléseit, véleményét, és azon kaptam magam, hogy kezd komolyabban érdekelni. Egy pillanat alatt átláttam, hogy ő teljesen ellentétesen gondolkodik, mint én, és azt is, hogy ezzel sokkal jobban járt. Talán ha megpróbálnám a jó oldalát nézni a világnak, nem lennék ennyire pesszimista…

Ahogy Szophie beszélt, rájöttem, hogy sok közös dolog van bennünk: mindketten máshol születtünk, és utána költöztünk Japánba, mindkettőnket – valamilyen módon – megviselt ez a dolog, és hát ott van a bátty, mint potenciális lelki társ… avagy éppen az ellenkezője, mint az én esetemben. Ha akartam volna, ezeket mind elmondtam volna neki, új témák sorozatát zúdítva ezzel a nyakunkba, mégis úgy éreztem, a valódi életem nem az a téma, amiről szívesen csacsogok. De vajon tényleg az a valódi, és nem ez? A lánynak egy dologban azonban feltétlenül igaza volt: most itt élünk, itt kell kihozni magunkból a legtöbbet, és itt kell megtalálni azt, ami abból a másikból hiányzott.
- Nem, nem, jó ez a téma, elgondolkodtató – feleltem aztán, mint aki most ébredt álmából. Nyíltsága nemcsak őt, hanem engem is meglepett, és ha nem az lett volna az első gondolatom, hogy ő is hasonló volt, biztosan vele nevetek. De így csak egy mosolyra futotta, ám ez az előző pár nap legőszintébb mosolya volt, és ez a tudat új reményekkel töltött el. Talán van felfele, van felejtés és ki tudja, egyszer talán lehetnek majd álmok is.
- Köszönöm – böktem ki teljesen váratlanul, válaszul az őszinteségére és az optimizmusára, majd kérdésére reagálva így folytattam:
- De, szeretem a sütit. Minden sütit – vigyorodtam el, majd kezembe is vettem, és nagyot haraptam belőle. Már nem érdekelt semmilyen kockázat, ami a kézmosás elmaradásával járhatott, minden negatív gondolat nélkül akartam élvezni a süteményt, ami egy új korszakot nyitott ittlétem eddig zűrzavaros folyamában.

// A dőlt betűs „ő” általában Naxonra fog vonatkozni. //

by **Szophie** Hétf. Dec. 31 2012, 20:05

- Köszönöm- mondta, majd elmosolyodott.. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy vajon mit köszön.. Ezután folytatta.
- De, szeretem a sütit. Minden sütit.. -ekkor majszolni kezdte.
- Na ezt már szeretem! A süti az király! Egyszer volt már dolgom egy csoki, és süti megszállottal egy küldetés alkalmával.. - Ezután én is elkezdtem falatozni az enyémet. A sütit csöndben enni jó, tartja a mondás - ami nem is mondás, csak én mondogatom mindig - ezért végig csöndben voltunk, majd miután a tányéromon maradt összes morzsát megettem, így folytattam.
- Egyébként mennyi időt akarsz ebben a városban tölteni? Én egy kicsit pihenni jöttem, a küldetések után. Azt hiszem már rám fért egy kis pihi.. Egyébként te szoktál küldetéseket vállalni? Én egy csomó ideig csak a kezdetek városában dekkoltam, szoktam a környezetet, de aztán úgy döntöttem, kalandra fel! Meg hát Vezér is unatkozott.. Azóta egyszer sem pihentem, mindig akadt valami dolgom.. Egyébként lenyűgöző ez a világ, nem? Ez az egész olyan valóságos.. És az, hogy fájdalmat sem érzek.. egyszerűen nem tudom megszokni, például a múltkor is elestem az utcán, 2 percig fájlaltam a lábam, mire rájöttem, nem is fáj..- megint nevettem. Furcsa, hogy mostanában mennyit nevetek.. Majd elgondolkozva folytattam.
- Te gondolkoztál már azon, hogy otthon vajon mi történik? Nekem az elején csak ezen járt az eszem.. A testem öregszik, én pedig itt ragadtam. Azt sem tudom, mi van az otthoniakkal, és ők sem tudják, velem mi van. Néha elképzelem, hogy fáradhatatlanul ülnek az ágyam mellett, és szurkolnak, hogy kijussak. Biztos aggódnak értem.. És azon is gondolkoztam, hogy vajon Kayaba Akihiko ellen indult-e rendőrségi eljárás? Szerintem az én bátyám mindent megtesz azért, hogy azt az embert rávegye arra, hogy ennek az egésznek vége legyen. És szinte biztos, hogy az összes csald így tesz, akinek a hozzátartozója itt ragadt. Ezért is kell végigvinnem a játékot.. Meg kell mutatnom, hogy vissza akarok menni hozzájuk, hogy hiányoztak, és látni a meglepett arcukat, amikor hosszú álmomból kinyitom a szemem, és otthon leszek.. És KA orra alá dörgölni, hogy van, akinek sikerült!!

by **Tuki Mitsuki** Hétf. Dec. 31 2012, 21:10

Épp a fogadóban voltam ahol megszálltam, és aminek a neve nagyon "bizalom gerjesztően" így hangzott: Fogadó a Vérszomjas Fenevadhoz. Az ágyamon feküdtem és épp agyonmart a kétség a bénázásom miatt. " A jó életbe! Már egy jó ideje be vagyunk zárva ebbe a szép, de annál kegyetlenebb világba, és én még alig beszéltem valakivel!" - gondoltam bosszankodva. - "Akárhányszor meg akarok szólítani valakit nem jön ki hang a torkomon, ideges leszek és még a tenyerem is elkezd izzadni."
- Most komolyan, nem hiszem el, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! - kiáltottam fel átfordulva a másik oldalamra. Na, igen a magamban beszélés is az "erényeim" közé tartozott. Sokan mondták már, hogy le kéne szoknom róla, de valahogy most ez érdekelt a legkevésbé. Sürgősen javítanom kellett az egész személyiségemen. " Mégis mikor lettem és ilyen anyámasszony katonája? Hová lett a cserfes, bátor és idegesítő énem?" - gondoltam szitkozódva. - " Kezdek megint olyanná válni, mint..." - nem folytattam a gondolatot. Most kezdtem olyan vizekre evickélni, amilyenekre egyáltalán nem kéne és nem is szeretnék. - " Na, mindegy, szóval sürgősen kezdeni kéne magammal valamit. Talán a holnappal kicsit bátrabb leszek." - gondoltam miközben nagyot nyújtózkodtam, ami nem volt jó ötlet. Ugyanis időközben annyit forgolódtam, hogy most teljesen bele gabalyodtam a takarómba és nagy huppanással leestem az ágyról. „Ujj juj juj! Úgy tűnik ez nem az én napom.” – gondoltam kikászálódva a takaróból és a fájó hátsó felemet simogatva. „Hát, valószínűleg ezt még holnap is érezni fogom.” – ezután visszaterítettem az ágyra a takarómat, és úgy döntöttem teszek egy kis esti sétát, hátha attól jobb kedvem lesz, és elfelejtem azokat a dolgokat, amikre nem akarok gondolni. – „ Bár nincs sok esély rá, hogy végleg el felejtsem őket, ugye?”- gondoltam kicsit szomorúan, miközben kiléptem a szobából.

by **Hinari** Csüt. Jan. 03 2013, 12:20

- Aha – csak erre és egy bólintásra futotta: tele volt a szám a csokis sütivel, de nem akartam érdektelennek tűnni, annyira belejött Szophie a mesélésbe és a kérdezgetésekbe, a világért sem akartam megbántani. Így hát próbáltam magamhoz mérten némi aktivitást produkálni, majd miután az utolsó falatot is lenyeltem, felszabadultan kezdtem bele a válaszolgatásba – már amennyi kérdésre emlékeztem.
- Hát, ami azt illeti, még egyetlen küldetésen sem voltam, de már nagyon szeretnék jelentkezni egyre. Csakhát, mostanában nincsenek… - egy pillanatra elgondolkodtam, felrémlett előttem a potenciális lehetőségek egész halmaza, ami a hirdetőújságon várt minden reggel, megalapozva aznapi félelmeimet. Persze az még akkor volt, amikor eszem ágában sem volt elvállalni belőlük, csöndben ültem a felső emeleti szobámban, a plafonon lévő repedéseket bámulva… de mikor felfedeztem magamban az újat és rájöttem, hogy erősebbnek kell lennem, minden percemet kitöltötte a várakozás. A kezdők lelkesedésével rohantam, majdnem minden órában a hirdetőtáblához, de semmi. Mégcsak egy tépett papírfecni sem, ami feladatot adna…
Sóhajtottam egyet, majd folytattam:
- Igen, tényleg lenyűgöző, bár lehetne kevésbé valóságos is. Ami a halált illeti, mármint… de az jó, hogy nincsen fájdalom, vagyis… igazából nem a legjobb… - nem tudtam, pontosan hogy magyarázzam el neki, de azért megpróbáltam – tudod, ha valamid fáj, az közvetíti az agyad felé, hogy létezel, de így, egy idő után teljesen érzéketlennek fogod magad érezni. Mintha nem is a saját tested lenne, ami mondjuk így is van, de mégis… így leélni hónapokat, talán éveket… - még a gondolatba is beleborzongtam. A fájdalomérzet igenis kell, anélkül nem fogod fel teljesen valóságosnak e világot.

Amit a családról mondott, hogy vajon mit csinálhatnak, hogy élhetnek, vajon aggódnak-e értünk… nem voltam biztos a válaszokban. Én is szerettem volna viszontlátni őket, mindenkit, de éppolyan tehetetlen voltam, mint ők.
- Szophie, Kayaba Akihiko ezt maximálisan kidolgozta, az egész rendszert, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de aligha lesz bármi eredménye a külvilág ténykedéseinek. Nem fogják még megtalálni sem KA-t, nemhogy jobb belátásra bírni… - nem akartam így lelombozni szegényt, de ilyen reményekkel nem megyünk semmire, nem szabad felépíteni azt a bizonyos várat, mert az összeesése tragikus lelki következményekhez vezethet. Amit ezután mondott, az viszont mosolyt csalt az arcomra. Ő is tenni akar, ahogy mostmár én is.
- Tudod mit? Igazad van, végig kell vinnünk ezt a játékot, és ehhez minél erősebbnek kell lennünk! Már csak azt kéne kitalálni, hogyan…

by **Enheriel** Csüt. Jan. 03 2013, 13:31

//Mitsuki//

Beértem Torubana városba, ott is a Belvárosi részbe. Nagyon szép volt a hely, nem csoda, hogy itt lehet a legjobban pihenni. Villámlás vidáman repkedett felettem, ezzel erősítve szárnyait és gyakorolta a repülést is. Aztán valahogy elkallódott felőlem és leszállt egy vörös hajú lány elé. A kis griff bébi csiripelve nézett a lányra, oldalra döntve pici fejét kíváncsisságában. Pár perc után a kis griff boldog csiripelésbe kezdett és kiscica módjára odadörgölőzött a lány lábához, valószínűleg simogatásért. Mikor észrevettem, keresni kezdtem.
- Villámlás! Hol vagy te kis rosszaság? – közben kérdezgettem pár játékost, hogy nem látott-e egy griff bébit. Valaki mondta, hogy nem, valaki durván elküldött a melegebb éghajlatokra. Aztán megtaláltam a kis griffemet, amint a lányt próbálta mosolyra bírni a játékosságával.
- Jaj, hát itt vagy. – mondtam neki mosolyogva. Eztán a lányhoz fordultam. – Szia!^^ Remélem nem zavart. A nevem Enheriel, ez a kis griff pedig a petem, Villámlás. - Mutatkoztam be és mutattam be Villámlást is. Jobban megnéztem a lányt: kardforgató volt, átlagos karddal. Ami azt illeti, illet a hajához és a szeméhez ruhája, és elég barátságosnak tűnt.
- Mi járatban vagy erre? – kérdeztem tőle. Mikor megválaszolta, és ha kérdezte tőlem ugyanezt, ezt válaszoltam neki:
- Éppen küldetést keresek, hogy fejlődhessek. Nem tartasz velem? – kérdeztem tőle. Mindig jól jön a jó társasság, főleg ebben a világban. De óvatosnak kell lenni. Egyszer volt ugyanis, hogy egy kisebb csoport kerestünk valami kincset, és az egyik tag majdnem megölte a fél csapatot csakhogy erősödjön és megszerezze magának a cuccot. De ezen a lányon nem látszott, mintha valami kétszínű gazember lenne, ezért bíztam meg benne.

by **Tuki Mitsuki** Csüt. Jan. 03 2013, 14:11

//Enheriel//

Épp vissza értem a kezdetek városából, és úgy döntöttem sétálok egyet, amikor egy szer csak egy griff szállt mellém. Nem tudtam hol lehet a gazdája, de nagyon aranyos volt, ahogy a lábamnak dörgölőzött. Vártam egy kicsit, hátha feltűnik a gazdája, de nem bírtam megállni, hogy ne simogassam meg. Menthetetlen állat barát vagyok. Még a valóságban a környékünkön élő összes kutyát – akiről tudtam, hogy nem harap – mindig megsimogattam, bár mindenki mondta, hogy jobb lenne, ha óvatosabb lennék. Néhány perc múlva megérkezett a kis pet gazdája is. Egy lány, méz szőke hajjal és kedves mosollyal.
- Szia, egyáltalán nem zavart a peted. Ami azt illeti, nagyon szeretem az állatokat, úgyhogy nem történt semmi. - válaszoltam mosolyogva, majd bemutatkoztam. - Mitsuki vagyok, örülök, hogy megismerhetlek Enheriel, és persze téged is Villámlás! - hajoltam le a kis griffhez, és megsimogattam a fejét, mire ő kedves csipogással válaszolt.
- Épp sétáltam egyet, miután visszajöttem a kezdetek városából. - válaszoltam a lány kérdésére. - És ti? - kérdeztem érdeklődve tőlük. Ahogy meghallottam, hogy küldetést keresnek nagyon megörültem, mert egy ideje már én is gondolkoztam rajta, hogy jó lenne keresni egyet, de egyedül nem igazán akarózott bevállalnom. Amikor pedig megkérdezte, hogy szeretnék-e csatlakozni hozzájuk igen csak uralkodnom kellett magamon, hogy fel ne sikítsak örömömben. „Talán lassan sikerül feloldódnom” – gondoltam boldogan, mikor észrevettem, hogy a „nyuszi fóbiám” kissé alább hagyott.
- Igen, szívesen csatlakoznék hozzátok. – válaszoltam és reméltem, hogy nem látszik rajtam mennyire izgatott is vagyok. „ Csak majd az idegesítő énem ne jöjjön elő” - gondoltam reménykedve.

by **Ryutoshi Kurasai** Csüt. Jan. 03 2013, 14:54

Enhriel és Tuki Mitsuki kisasszonyokkal

Szép lassú tempót diktáltam. A Kezdetek Városát hátrahagyva Tolbana városágba tévedtem. Sajnos itt sem fogadtak másképp. Rengeteg felajzott íj, és kivont kard fogadott már a városhatárnál. Nem törődtem senkivel. Hiába voltam kedves, és barátságos, sajnos nagyon rémisztő voltam sokak szerint. Hajam és éjfekete páncélom mindenkire a frászt hozza, és ez még növeli a feszültséget, hogy vörös indikátorom van. Az SAO-ba lépésem óta egyetlen egy barátom sem lett, és ez számomra azért volt rossz, mert szerettem beszélgetni. Férfiak és nők dühösen ordibáltak felém trágár és sértő szavakat. Egyszer sajnos elkalandozott figyelmem, és fellöktem véletlenül két nyugodtan beszélgető személyt. Rögtön visszatértem a jelenbe. Mikor megpillantom a két földön fekvő lányt, akit sajnos én küldtem a földre. Megfogom kezeiket, és talpra segítem őket, aztán hátralépek egyet, majd meghajolok.
- Elnézését kérem a kisasszonyoktól. – meghajlásommal nem akartam felhívni magamra a figyelmet, csak jelezni akartam, hogy tényleg nem szándékos volt – Remélem nem okoztam kárt magukban! had engeszteljem ki önöket valamivel. – mondom.
Szavaimban nem nagyon lehetett kivenni semmi érzelmet, és az arcomról is nehéz lehetett leolvasni akármit, de fő most a bocsánatkérés. Egy kis idő után azonban felállok, és ránézek a lányok arcára. Sóhajtok egy nagyot, majd ha még nem szaladtak el:
- Sajnálom! Nem akartam az időjüket rabolni… tudom, hogy indikátorom színétől mindenki megvet, és gyűlöl. És mivel az adósuk vagyok, maguk döntenek a sorsomról.
Leakasztom kardomat, és pajzsomat is a földre dobom, majd ismét meghajolok.
- Döntsenek úgy, ahogy kedvük tartja! Ha börtönbe akarnak küldeni, nem ellenkezem…. és ha meg akarnak ölni, tessék! Nem védekezek. A Kisasszonyok döntsenek...
A lányok szemébe nézve várom a válaszukat.

by **Enheriel** Csüt. Jan. 03 2013, 14:56

//Mitsuki és Kurasai//

Villámlás nagyon élvezte a lány, Mitsuki simogatását. Boldogan csipogott, miközben engedte a simogatást. Nem zavarta a lányt, akiről kiderült, hogy nagyon szereti az állatokat. Smile

- Én is szeretem az állatokat.^^ - el is fogadta az ajánlatot, és szívesen csatlakozna hozzánk. Észrevettem, hogy picit izgatott, de nem tettem szóvá, hiszen gondolom eddig ő is egyedül rótta az utakat. Úgy gondoltam, meg is ismerhetném legújabb társamat.
- És honnan jöttél? – kezdtem ezzel. Aztán az ő kérdésére szívesen válaszoltam:
- Én Amerikából, de aztán az új szüleim elhoztak japánba, miután az „igaziak” börtönbe kerültek… - itt kicsit szomorú lettem, mert eszembe jutott, hogy a vér szerinti szüleim mennyire rühelltek a semmiért. Ha a lány kérdeztek, hogy értem, hogy az „igaziak”, halkan meséltem neki, hogy csak ő hallja:
- Nem szívesen mesélem el, de neked elmondom: Állandóan vertek, sértegettek és kínoztak, mert szerintük én tehettem róla, hogy nem híresek és gazdagok. Direkt olyan iskolába zárattak, ahol mindennap megvertek, amiért otthon megvertek. Aztán 10 éves koromba a szomszédom látta, mikor az udvarba kikötöttek egy póznához, és azonnal szólt a hatóságoknak. Miután a szüleim életfogytiglani börtönt kaptak, mert anyám még a bíróságon is csak sértegetett, egy kedves aranyos japán pár, akik épp átutazóban voltak fogadtak be, és vittek el Japánban, miután minden papíromat elintézték. – aztán vártam, mi erre a reakciója.
- Na és a te családod? – kérdeztem. Ha elmesélte, hogy mi van a szüleivel, elborzadtam. Olyan kegyetlen tud lenni a sors. Nekem nem adatott meg a lehetőség, hogy az igazi szüleim szeressenek, tőle meg elvette.
- Sajnálom, nem tudtam. – mondtam neki együtt érzően, mivel féltem, hogy a kérdéssel sebeket szakítottam fel. Hirtelen valaki úgy belénk ment, hogy én a földre estem, és gondolom Mitsuki is. mielőtt megszólaltam volna, hogy miért nem tud vigyázni, megfogta a fellökünk a kezünket és udvariasan felsegített. a hangjában viszont semmi érzelem nem volt, mikor bocsánatot kért. És láttam, hogy piros indikátoros. viszont nem tűnt olyan agresszívnak, sőt, felajánlotta, hogy börtönbe küldhetjük, vagy megölhetjük. De én arra gondoltam, hogy mi van ha önvédelem miatt lett piros.
- Ne aggódjon uram, mi nem akarjuk bántani. - mondtam neki. - Lehet, hogy a pirosakat üldözik, de gondolom itt nem fogják, ha nem okoz bajt. Enheriel vagyok, és maga? - mutatkoztam be neki. Villmálás félően a hátam mögé bújt és onnan nézte a számára idegen férfiút.

by **Tuki Mitsuki** Csüt. Jan. 03 2013, 15:55

//Enheriel és Kurasai//
Enheriel kérdésére, hogy honnan jöttem azt válaszoltam Japánban születtem és nevelkedtem. Mikor megkérdeztem, hogy ő honnan jött kicsit meglepődtem, hogy Amerikából. Aztán mikor kicsit elszomorodott rá jöttem, hogy olyasmit kérdeztem, amit nem kellet volna. Viszont az hogy nyíltan elmondta hogyan került japánba elég váratlanul ért. Mikor pedig megkérdezte az én családom, hogy él, úgy döntöttem én is fölfedem a lapjaimat.
- A szüleim négy éves koromban meghaltak, amikor egy viharos éjszakán betörtek a lakásunkba. Az édesapámat lelőtték, anyámat pedig leszúrták, mikor hívni akarta a rendőrséget. Én akkor aludtam és csak a zajokra ébredtem föl. Mire elértem a szüleim szobáját már mind a ketten meghaltak. A rendőrség elég hamar kiért a lakásunkhoz, így a betörők elmenekültek. Ezután a nagynénéméhez kerültem, aki a férjével együtt programozóként dolgozik, és ezért nem látom őket valami sokszor. - meséltem lesütött szemmel. Bár tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nehéz gyerekkora volt és nem is az enyém a legszörnyűbb, de az emlék még mindig fájt. - Azóta félek a vihartól is.
Éppen befejeztem a mondandómat, mikor egy fekete páncélos alak nekünk jött és mindkettőnket a földre döntött. Már éppen szólni akartam, hogy vigyázzon jobban, amikor felsegített minket és sűrű bocsánatkérésbe kezdett. Láttam, hogy vörös indikátora van, de nem hittem, hogy olyan vérengző lehet, ha egyszer bocsánatot kért, bár az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Az lepett meg a legjobban, hogy azt mondta megölhetjük, ha úgy szeretnénk. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most azért mondja, mert kétségbe van esve, vagy mi tűnünk ilyen mérgesnek.
Enheriel volt az első, aki meg tudott szólalni kettőnk közül és megnyugtatta az idegent, hogy nem kell félnie, nem vagyunk rá mérgesek.
- Engem pedig Mitsukinek hívnak. - tettem hozzá, miután újdonsült barátnőm is bemutatkozott.

by **Ryutoshi Kurasai** Pént. Jan. 04 2013, 08:46

- Maguk túl kedvesek Mitsuki kisasszony és Enhriel kisasszony! – hajlok meg ismét, ám nem egyenesedek, ki hanem folytatom – Engem Ryutoshi Kurasinak hívnak.
Csak most egyenesedek ki, és úgy csinálok, mintha indikátoromra mutatnék.
- Az ott nem önvédelemből lett vörös. Én arra tettem fel életemet, hogy vörös indikátoros emberekre vadásszak, és ha nem adják meg magukat… hát akkor a játéknak vége….
Egy kicsit kiegyenesedek, és csak nézek a szemükbe. Egy pillanatra a petre pillantok, ám mivel látszott rajta, hogy tart tőlem nem néztem rá tovább. Anélkül, hogy elfordítsam fejemet jobb oldalra néztem, és megláttam egy fogadót. Kicsit elgondolkoztam, majd ismét visszafordulok a lányokhoz.
- Kérem hölgyeim… lennének a vendégeim egy menüre? Kárpótolni szeretném Önöket az előbbiért.
Látszott rajtam, hogy elhatároztam magamat, szóval nem éri vitatkozni velem. Beinvitálom a lányokat, és megkérem őket, hogy válasszanak egy asztalt, és oda leülhetnek, ám én állva maradok, aztán megkérem, hogy válasszanak. Ránéztem az árakra, és elégedett voltam megérzésemre. Itt olcsó minden, szóval ki tudom fizetni mindkettőjük ételét. Ha visszautasítanák az ételt egy letört ábrázatot veszek magamról, hogy meggondolják magukat. mindent megteszek, hogy végre kárpótolhassam őket, és ezt nagyon jól ki is mutatom. Bár… érzelmek még mindig nem nagyon mutatkoztak rajtam, de már kicsit lazább lett a stílusom, de azért a szólításom, még mindig nem lett másképp.
- Nos, hölgyeim? Választottak? – kérdezem.
Amint választottak rendelek, és eléjük viszem az ételt, így a pincér NJK-nak sem kell dolgoznia. Ha nem bíznak bennem, akkor felajánlom, hogy megkóstolom, hogy bizonyítsam, hogy nem mérgezett. De ha végre elkezdenek enni, meghajolok:
- Jó étvágyat kívánok, hölgyeim.
A fogadóba mindenki minket nézett, de egy oldalpillantást vetettem az emberekre, és már nem is mertek visszanézni.

by **Enheriel** Pént. Jan. 04 2013, 14:43

//Mitsuki és Kurasai//

A fiú, név szerint Ryutoshi Kurasai bemutatkozott udvariasan, majd elmondta, hogy azért vörös neki az indikátor, mert arra tette fel az életét, hogy levadássza a vörösöket. Egyszóval valamilyen fejvadász.
- Óh, már értem! – gondoltam magamban. A fiú félrenézett, hogy ne ijedjen meg jobban a petem, mire meglátott egy fogadót, majd elhívott minket egy evésre, amit ő fizetne. – Rendben, én elfogadom. – mondtam neki, hogy ne legyen csalódott. Ha Mitsuki is elfogadta, bementünk és kiválasztottunk egy asztalt.
- Én csak egy salátát kérek. – mondtam mosolyogva, mikor megnéztem az étlapot, majd a férfiú kérdezte, hogy választottunk-e. Ki is hozta nekünk és jó étvágyat mondott, mikor elkezdtünk enni.
- Köszönöm, aranyos vagy.^^ Megtennél nekem valamit? – kérdeztem tőle. Ha igent mondott, elmondtam a kérésem: - Szeretném, ha hoznál húst a Petemnek.^^ - Ha igent mondott, és hozott neki, letöröltem a számat szalvétával, még ha nem is ragadt rá semmi, felálltam egy pillanatra és egy puszival köszöntem meg neki, amit az arcára adtam.
- Köszönöm, olyan kedves vagy. – mondtam a puszi után mosolyogva és visszaültem, miközben Villámlás már bízva a fiúba az ő kezéből vette el a húst és csipkedte.
- Miért nem ülsz le te is? – kérdeztem kedvesen Kurasitól.
- Hé kis csaj, jó a… - akart beszólni nekem egy alak, de mikor a fiú egy oldalpillantást vetett a ránk nézőkre, ő is elhallgatott inkább. Már csak azért is, mert Villámlás karmai szikrázni kezdtek.
- Nem Villámlás. – suttogtam neki. A kis griff lenyugodott, aztán tovább majszolta az ebédjét. Remélem nem szólnak le, hogy állatot tilos ide behozni, bár Villámlás eddig az asztal alatt volt.

by **Tuki Mitsuki** Pént. Jan. 04 2013, 15:58

Miután a fiú bemutatkozott elmondta, hogy az indikátora azért piros, mert eldöntötte, hogy végez a piros indikátorral rendelkező játékosokkal. "Biztos jó oka van rá és nem hiszem, hogy rossz lenne az, hogy valaki meg akarja tisztítani ezt a játékot. De remélem, nem akar majd saját magával is végezni, ha a játéknak vége... Kár lenne egy ilyen rendes srácért. Meg azt sem értem, hogy miért ítéli el minden ember a vörös indikátorosokat. Hiszen nem mindenki olyan, hogy minden szembejövőt megöl, aki csak az útjába kerül." - gondoltam, bár már lehet, hogy megint túl naiv voltam, de ilyen a természetem, nem tehetek róla. Majd mikor megívott minket a fogadóba enni szívesen elfogadtam.
- Hát.. én talán pizzát kérek. - mondtam, de azért reméltem, hogy nem túl nagy pizzát csinálnak - hátha nem tudom megenni.
Kurasai volt olyan kedves és kihozta nekünk az ételt.
- Köszönöm. - mondtam, mikor letette a tányért elém. Bár föltűnt, hogy nem ül le, amit Enheriel szóvá is tett. Aztán valami bunkó be akart szólni neki, de a fiú nézésére elhallgatott. Ahogy elnéztem Enherielnek két lovagja is akadt. Kurasai és a petje, Villámlás is készen állt arra, hogy megvédjék őt, ha balul sülne el a helyzet. Erre kicsit elmosolyodtam, de nem lepődtem meg rajta, hogy így reagáltak.
- Kurasai kérdezhetek valamit, ha nem gond? – kezdem félénken, nem akartam, hogy a fiú kellemetlenül érezze magát a kérdésem miatt. – Van valami különösebb oka annak, hogy vörös indikátorosokat ölsz, azon kívül, hogy ők is embereket ölnek? – kérdeztem és kicsit összehúztam magam, hiszen teljesen tisztában voltam vele, hogy a kérdésem nagy otrombaság volt a fiúra nézve.

Spoiler:

by **Szophie** Pént. Jan. 04 2013, 17:56

Hinari

- Szophie, Kayaba Akihiko ezt maximálisan kidolgozta, az egész rendszert, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de aligha lesz bármi eredménye a külvilág ténykedéseinek. Nem fogják még megtalálni sem KA-t, nemhogy jobb belátásra bírni… - válaszolt.
- Ezt én is tudom, de azért mindent megtesznek.. És reménykedni azért szabad.. - és tényleg leginkább a gazdagabb, kiváltságokat élvező gyerekek juthattak hozzá egy ilyen limitált, ritka, egyedi, és új fejlesztésű játékhoz.. És ebből következően a gazdagabb, befolyásosabb emberek talán.. Igazból ezt még én sem hittem el magamnak, de azért jó dolog becsapni, és reménnyel áltatni magamat..
- Tudod mit? Igazad van, végig kell vinnünk ezt a játékot, és ehhez minél erősebbnek kell lennünk! Már csak azt kéne kitalálni, hogyan… - Nézzenek oda? Csak nem egy kis lelkesedés?
- Ez egyszerű, mobokat ölni, küldetéseket végrehajtani, egymás ellen harcolni, pontokat és felszereléseket gyűjteni.. és vigyázni, hogy meg ne öljenek. Jó mondjuk a kivitelezés mégsem olyan egyszerű, de a választ könnyű megadni. Igazából ennyi lenne csak az egész! - hú de optimista lettem hirtelen. Persze ez az egész tényleg nem ilyen egyszerű. Néha elgondolkoztam azon is, hogy nem enne-e könnyebb egyszerűen meghalni? Otthon sem vesződnének többet azzal, hogy visszavárjanak, eltemetnének, megsiratnának, majd énék tovább asz életüket, és nekem sem kéne mindezt végig csinálnom. Igen ám, de ehhez túlságosan félek a haláltól. Persze, ha tudnánk, hogy mi lesz a "túlvilágon" , akkor biztosan egyszerűbb lenne ez a döntés is, de a tudatlanság sötét homályban az ismeretlen megrémiszt, s a létünk vége homályba merül. Ha nincs ott már semmi? Nos igen, ez az, ami az utamba áll. A félelem. Egyébként az is az eszembe jutott már, hogy KA mégsem akart gyilkolni, csak azt szeretné, ha mindent komolyabban vennénk, ezért a halálunk uátn egyszerűen csak felébredünk otthon, és élünk tovább..Na de vissza a jelenbe. A még mindig rám váró két szempárba néztem, majd így folytattam:
- Nem megyünk el egy kicsit sétálni? Ma olyan szép az idő..

by **Hinari** Pént. Jan. 04 2013, 21:49

//Szophie//

„Csak” ennyi? – húztam el a számat, végiggondolva és kielemezve a Szophie által elmagyarázott lehetőségeket. Mobokat ölni elég egyszerűnek tűnik, feltéve ha a saját szintednek megfelelő helyen próbálkozol, és figyelsz a csapdákra… ebben csupán annyi bökkenő van, hogy momentán nincs a szintemnek megfelelő állat, ami a külső mezőkön legelészik, arra meg igencsak nagy a kereslet. Még a végén összeveszek valakivel, ellenségeket szerezni már a játék legelején meg főleg nem hiányzik. A küldetések… naigen, ott se lehet belőni pontosan mire vállalkozol, nem beszélve a csapatmunkáról, amivel alapvetően nincsenek problémáim, de mégis, rábízni az életem vadidegenekre…

Újabb sóhajtás tört elő belőlem: ez így sehogy se lesz jó. Nem lehetek ennyire pesszimista, és különben is, mindenki tudja, hogy az első lépések a legnehezebbek. Várakozóan néztem a lány szemébe, hátha erőt meríthetek belőle, de akárcsak én, ő is belefeledkezett a gondolataiba. Így hát tekintetemmel a tányéromon lévő morzsákat kezdtem el nézegetni, jobb ötlet és tevékenység híján. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy a levegőváltozás az, ami most kéne nekem. Ha órákat töltök ugyanott, képes vagyok teljesen elsüllyedni az önsajnálatban, amit nem engedhetek meg magamnak.
- Szophie, szerintem ki kéne men – kezdtem, a lánnyal szinte egyszerre. Mosolyogva tapasztaltam, hogy pont ugyanarra gondolunk, így egy bólintás után felálltam, és a friss levegő felé indultam.
- Tudsz valami kellemes, szabadtéri helyet? – kérdeztem tőle, közben alaposan szemügyre véve Torubana város utcácskáit. Igazság szerint legszívesebben kint kószáltam volna a mezőkön, jártam volna az erdőket… a természet valahogy mindig megnyugtat, és ha Szophie és a farkasa velem van, még az állandó félelem és készenlét érzése is szűnni látszik.

by **Szophie** Szer. Jan. 09 2013, 14:33

- Csak ennyi? - nézett nagy, elkerekedő szemekkel.
-Most komolyan, mi más kéne még? Ez a játék lényege, mint minden ehhez hasonló játéknak, annyi különbséggel persze, hogy itt van tét is, meg itt tényleg olyan, mintha a saját testemben lennék, és saját magam vinném véghez a dolgokat. De lényegében igen, ennyi. - Eközben nem úgy tűnt, hogy figyel rám, valamin nagyon elgondolkozott, majd sóhajtott egyet. Közben az én fejemben is ide-oda kattogtak a dolgok. Mikor felnéztem, a tányérjában levő morzsákat piszkálta.
Ezután támadt egy jó ötletem, de szinte egyszerre néztünk fel. Engedte, hogy én mondjam előbb, így megkérdeztem, hogy nem mennénk-e el egy kicsit sétálni. Nagy kedvem volt egy kicsit levegőzni, és farkasom is bánatosan hajtotta az ölembe a fejét. Nem szeretett egy helyben kuporogni, velem ellentétben. Kérdésemre a lány bólintott, és elindult az ajtó felé, közben farkasom is vidáman kászálódott le rólam, és sebesen kifutott az utcára, meg sem várva engem.
- Szép kis barát, meg sem vársz! - dorgáltam meg. Ekkor váratlanul felém fordult Hinari.
- Tudsz valami kellemes, szabadtéri helyet? - kérdezte.
- Hát.. a közeben nem igazán, most járok először ebben a városban. - mondtam. - De itt az ideje felfedezni! - és nagy vidáman indultam meg a szikrázó napfényben az ismeretlen utcákon. - Úgy is azt mondják, hogy itt mindenki barátságos. Most teszünk egy próbát, és ha mégis banditákkal találkozunk egy mellékutcán, akkor lehúzzuk a helyet egy jó kis kritikával. - nevettem el magam.
- És ránézhetnénk a küldetés táblára is, hátha akad valami jó, amire együtt mehetünk. Persze csak ha van kedved. - mosolyogtam rá a lehető legbarátságosabban. - Érdekes lenne egy ismerőssel végre hajtani egy küldit, tudod én mindig csak ismeretlenekkel voltam együtt eddig.

by **Hinari** Csüt. Jan. 10 2013, 21:55

Úgy tűnik, véletlenül hangosan is kimondtam, ami az eszemben volt, mert Szophie elég erőteljes választ produkált, és mondandója közben rá kellett jönnöm, hogy teljesen igaza van: amit egy perccel ezelőtt még lehetetlennek képzeltem, például kimenni a mezőre mobokat kaszabolni, hirtelen nevetségesen egyszerűnek tűnt, és a tény, hogy az egész maximálisan valóságosnak hat, képes lehet elfeledtetni, de egyben szem előtt tartani a kockázatot.

Eközben már kint is voltunk a szabad levegőn, és – mint már ezredszer az elmúlt idő alatt – örömmel tapasztaltam, hogy Kayaba nem programozta bele a játékba a légszennyezést és az ehhez hasonló, kifejezetten negatív elemeit a kinti világnak. Ha ilyen szempontból nézzük, még szerencsésnek is lehetne mondani a játékosokat, hogy itt kell élniük, hiszen Aincradban még betegségek sincsenek, sőt, minden hosszútávú következmény nélkül levágathatod akár a kézfejedet is, amit azért én még mindig elég nehezen tudok felfogni.

- Tényleg? Én is! – feleltem a lány válaszára, majd követtem egyenesen a (feltételezett) központ felé. Vidám kisugárzása és optimizmusa újfent lelket öntött belém, így – sok nap óta először – vele nevettem. Így róttuk a néhol kihalt, néhol egészen tömött utcákat, nézegettük a kirakatokat, majd – ahogy Szophie ajánlotta – ellátogattunk a küldetéses táblához, amin sajnos per pillanat egyetlen misszió se volt kiírva. Ezen persze egy cseppet sem lepődtem meg, hiszen mostanában valamiféle holtszezon állhatott be küldetés-ügyileg.
- És most? – tártam szét a karomat, közben elnézegetve a kölyökfarkast – Mihez kezdjünk? Pedig tényleg jó lett volna együtt menni valahová – hangomban őszinte csalódottság csengett, és hirtelen rám tört az a furcsa érzés, hogy nem szeretném, ha elmennének. Talán eddig be sem vallottam magamnak, de mostanában elég magányos voltam, és jólesett a lány és petjének társasága.
Mivel a tábla melletti ácsorgásnak nem sok értelmét láttam, körülnéztem, hátha megakad valamin a szemem. Az itt-ott kószáló kis embercsoportokon kívül azonban semmi egyéb látványosság nem volt, kivéve talán az arénát. A gondolattól akaratlanul is megérintettem a kardom, miközben Szophie ötleteit vártam. Én bármiben benne lettem volna abban a pillanatban, csakhogy ne kelljen újra egyedül maradnom.

by **RenAi** Pént. Jan. 11 2013, 14:47

__________Céh felvétel, Szophie és Hinari__________

Nem is olyan rég csatlakoztam a jelenlegi céhemhez, azóta sok változás történt benne, és még mindig akad akit csak látásból ismerek. Emiatt kicsit szégyenlem is magam, de még bőven van időm jobban megismerkedni mindenkivel. Az új vezéremtől egy igencsak fontos feladatot kaptam, méghozzá azt hogy toborozzak új tagokat. Ez nekem való feladat, ugyanis szeretek emberekkel beszélgetni, ismerkedni, de ez nem volt elég hogy a céhet hirdessem, így valami mást kellett ki eszelnem.

A nap fénye cirógatta az arcom, magamra húztam a takarót és befordultam az ágyamban. Majd mocorogni kezdtem aztán, hirtelen kipattantam, már kint voltam az ágyam előtt és az invortarimból öltözködtem mikor az nemrégiben lerúgott takaró szépen lassan visszalandolt a helyére. Gyorsan az asztalomhoz ültem, behúztam a székem és papírt, tollat fogtam, majd a tollat a számhoz emeltem, gondolkodtam. Tudtam mit akarok épp csak azt nem hogy, hogy fogalmazzam meg. Mindig eljutottam pár mondatig, de utána összegyűrtem és magam mögé hajítottam a papírlapot, és kezdhettem előröl. Ez megtörtént párszor mire össze tudtam hozni, valami olyasmit ami hasonlít az elképzeléseimhez. Felemeltem két kézzel, majd magam elé tartva elkezdtem felolvasni hangosan.
- Azt hiszem ez így jó lesz! Nyhii… - mondtam miközben elmosolyodtam, de még mindig üresnek tartottam a lap alját picit, fogalmam sem volt mit kéne oda biggyesztenem, így úgy döntöttem kicsinosítom inkább. Rajzoltam pár figurácskát, hogy aranyosabbnak, barátságosabbnak hasson majd csináltam még pár másolatot az egészről. Utána, gyorsan felálltam és ki szaladtam a fogadó szobájából, legalábbis szerettem volna mivel az egyik eldobott papír galacsinban sikeresen felbuktam, a papírlapok a kezemből meg szerte szét hullottak.
- Aucs…- Ösztönösen megfogtam a hátsó tájékom, mintha fát volna az esés, valahogy nem tudok hozzá szokni hogy itt nincs fájdalom. Feltérdeltem és elkezdtem összeszedni a lapokat, majd felpattantam és hadjáratot indítottam, szórólapokat csináltam és ezeket hordtam széjjel a fogadóba, az asztalokra tettem egyet-egyet, majd ahova csak tudtam kitűztem őket, nem kellett sok körbe jártam az egész várost, amit az utánam majdnem két méterenként kitűzött felhívás jelzett. Tettem a hirdető táblára is, minden házhoz, és sokszor nyomtam egyet-egyet az arra járó playereknek, hogy olvasgathassák. Már körbe jártam a várost vagy kétszer, új jelentkezők reményében. Akadt akinek oda adtam elolvasta majd eldobta, akadt aki el sem vette és volt aki elvette elolvasta és azt mondta inkább kihagyja. De a lelkesedésem törhetetlen. Nem fogok meghátrálni ennyitől. Majd ismét a főtéren találtam magam, a hirdető tábla előtt ami majdhogynem üres volt, épp csak az én kis szóró lapom volt, amikor megpillantottam azt hittem szívrohamot kapok, a rajzocskáimat összefirkálgatták, bajusz a lányoknak és ördög farok a fiúnak, ezen kívül bizonyos szavak is át lettek írva, így más értelmes szó lett belőle, ami hol trágár, hol teljesen más értelmet kapott. Bosszankodva léptem oda és téptem le, majd ragasztottam ki egy újjat. Miközben félhangosan mérgelődtem.
- Cha…ki lehetett? Ha megtudom estküszöm kitekerem a nyakát! Ha a másik céhből volt valaki akkor meg… majd abba hagytam, nagy levegőt vettem és megfordultam. Ott állt előttem két lány aki lehet lekerekedett szemekkel nézte végig az eseményeket. Zavarba jöttem, mikor láttam hogy engem nézhetnek.
- Bocsánat, csak felidegesített hogy összefirkálták, egész nap ezen fáradoztam, és ilyen könnyen, lelki ismeret furdalás nélkül tönkre tették…RenAi-nak hívnak, és céh társakat keresek, ha esetleg érdekel... majd sóhajtottam egyet és széles mosollyal átadtam pár példányt a lányoknak.

Így néz ki a szórólap Very Happy

by **Szophie** Pént. Jan. 11 2013, 16:29

Szép hosszú sétát tettünk a csendes kis városban, megnéztünk egy-egy kirakatot, és élveztük a napfényes, meleg időt, aztán, a tanácsomra, a küldetés tábla felé vettük az irányt. Sajnálattal kellett látnom, hogy semmi, még csak egy elvétett papírfecni sem volt rajta.
- És most? Mihez kezdjünk? Pedig tényleg jó lett volna együtt menni valahová. - a hangja csalódottan csengett. Az én lelkesedésem is alábbhagyott, tanácstalanul néztem Vezérre. Ekkor egy mellettünk álló lányra lettem figyelmes, aki valakit, vagy valamit átkozott. Kissé meglepődtem, de biztos megvolt rá az oka.. Majd felénk fordult, biztos megérezte, hogy figyeljük.
- Bocsánat, csak felidegesített hogy összefirkálták, egész nap ezen fáradoztam, és ilyen könnyen, lelki ismeret furdalás nélkül tönkre tették…- kezdett el szabadkozni.
- RenAi-nak hívnak, és céh társakat keresek, ha esetleg érdekel...- mutatott a szórólapokra, amiket a kezében szorongatott, és adott is nekünk belőle néhány példányt.
- Jajj de ari kis rajzok! - lettem figyelmes a lap alján levő figurákra. Persze, hogy rögtön a legényegesebb dolgot veszem észre. A lány reakcióját nem láttam, mert rögtön neki is kezdtem elolvasni. Már régóta szerettem volna csatlakozni egy céhhez, de még nem volt alkalmam rá, és nem is találkoztam elég szimpatikussal..
- Harcolj a kijutásért, társaidért, igazságért.. A céhünk elítéli a gyilkolást.. - mormoltam hangosan egy-egy részt, ami kifejezetten tetszett nekem. Amikor végeztem, elgondolkodva néztem Vezérre.
- Nézd de jó céljuk van! Szinte teljesen egybe vág az enyémmel! Mit gondolsz? Lenne kedved csatlakozni? És egy céhen belül találhatnánk új ismerősöket is.. Például ez a lány is igen kedvesnek tűnik. - mondtam farkasomnak, elfelejtve, hogy nem vagyunk egyedül.
- Hupsz.. Mármint..Ööööhmmm.. Szerintem én, vagyis mi, Vezérrel szívesen csatlakoznánk. - néztem rá a lányra zavartan.
- Egyébként az én nevem Szophie, ő pedig mellettem Vezér. Örülök a találkozásnak! - nyújtottam kézfogásra a kezem a lány felé, immár magabiztosan. Majd Hinarira néztem mosolyogva, és vártam, ő mit válaszol. Nagyon örültem volna neki, ha ő is csatlakozik, akkor lenne egy ismerősöm is a céhben, és amúgy is megkedveltem.

by Ajánlott tartalom