[Unity céhküldetés] A kezdetek kulcsa

Az agyam lázas volt, a nagy gondolkodástól. Talán nagyon okos gondolataim voltak, de az is lehet nem. Nem tartom magam okos lánynak, csak átlagosnak. Ami azt illeti van, ami nem átlagos bennem inkább átlagon aluli. Nagyot sóhajtok, és reménykedem benne oda kint a való világban legalább nővök itt-ott egy picit.
- Tőlem kérdezés Sakuchi? Fogalmam sincs, talán a fa lehet a kulcs, mert mikor ástunk ennek nem ott kellett volna lennie?
Kérdezem tőle miközben egy hús darabot hívtam le inventorimbol és Dustot kínáltam meg vele. Aki most engem nézet szállító eszköznek. Jó érzés volt, hogy hivatalos magán taxija lehetem. Anno, ha tudom ilyen jó dolog egy pat. Ide bent ugyan olyanok, mint egy házi, nem is mint egy barát biztos idomár lettem volna.
-Hé!
Bokszoltam vállon a társam, majd fejem oldalra döntve egyszem fedetlen szememmel pillantottomra.
-Mi ez az ábrázat? Amig élünk és nem adjuk fel mindig van remény.
Az utolsó mondatom inkább magamnak szolt, talán sokszor csendes vagyok. Vagy máskor kicsit izgága, mikor milyen hangulatom van. Legbelül, amit nem mutatok kifelé a világnak, az igazság az félek. Egyszerű mitől, elvesztem a céh társaim. Még ha nem is ismerem őket igazán ők befogadtak, eddig a sok*cenzura* ellenére csak neechan tette meg.
Letérdelek a fa tövébe némi földet kotrok a kavicsunkra. Még az is eszembe jut, akár ki is költhetném, mint egy tojást hátha az segít. Végül is minden lehetőséget megkell ragadni vagy nem? Nem ülök végül a kőre vagy is oda ahová elföldeltük. Inkább csak a fa tövébe felhúzott lábakkal azokat körbe ölelve várok.

Nem működött... Percekig ástam ki ezt a szar gödröt de nem működött... Akkor mégis mi a fenéért nem működött, ha a vers is azt mondja, hogy oda ahova való? De a látomásban ide mondták, hogy elássák! Akkor most mi a fenéért nem működik?! Sehogy sem áll össze a kép. Valami hiányzik! Valami ami eldönti ezt az egészet!- WÁÁÁÁÁÁÁÁ!-ordítok fel a frusztráltságtól hirtelen, majd leülök a fa tövébe két szememet dörzsölve, hogy hol cseszhettük el. Szóval először Daneeék voltak akik észrevették a furcsaságot, hogy olyan virágok voltak itt amik még nem ugye? Aztán amikor a fa is megjelent idejöttünk, azután a könyvtárba ahol megtaláltuk a könyvet. Chanék ideadták nekünk a követ valami miatt, de mivel nem tudtak írni, ahogyan már mi sem tudunk, így ki kéne találni, hogy mégis mire való a kő.- Seishin!-szólok a lánynak hirtelen felnézve rá, aki éppen a frissen eltemetett kövön ül.- Vigyázz kérlek! Meg kell találnunk, hogy hova való az a kő! Ha azt kiderítjük még láthatjuk a többieket! Persze nem az van, hogy nem érdekelt amit nekem mondott, de szimplán nem tudtam mit mondani rá. Igen a remény az amit meg kell őriznünk és örülni annak, hogy élünk. De most erre mit mondhatnék? Semmit ami értelmes lenne, arról nem is beszélve, hogy én az ilyen dolgokban nem vagyok jó. Én szeretek gondolkodni, a racionális dolgokban hiszek, nem az emóciókban...- így ezekkel a gondolatokkal, amint Seishin félreállt én ismét ásni kezdtem. A kő nagyon lassan rajzolódott ki előttem és amíg a földet bújtam egy hang hangozódott el a fal felől. Előbújtam a földes gödörből, mint egy jópofa szurikáta megnézve, hogy ki volt az és ekkor esett le valami:- Vele kezdődött minden!- persze a gondolatom azonnal más dologra volt fixálva, ami főleg a mondandóját érintette. Főleg.
-Hé Ojou-chan. Mond csak el, hogy mégis mit értettél az alatt, hogy a jóképű pasik hova lettek? Tudod én is itt vagyok. És nekem is vannak érzelmeim. És rosszul esett amit mondtál. Szóval, ha nem hiszed, hogy jóképű vagyok, vagy rendes vagyok, akkor mit szólnál, ha kicsit jobban megismerkednénk és utána ítélkeznél?-mondtam végig neki monoton hangon, hiszen azért úgy elítélt, ahogyan nem szabadna. Komolyan. Kinek képzeli magát ez a nő? Azért mert éppen jól néz ki és olyan szépen domborodik ahol kell, még nem jelenti azt, hogy kedvére sértegethet másokat. Nagyon irritáló.- persze nem ez volt az egyetlen dolog ami történt akkor. Hiszen elindultam tiszta koszosan a kezemben egy földgolyóval a fal felé. Dühös voltam nem kicsit rá, és irritált a képe. Szóval ha abban a pillanatban nem villan be a kép arról, hogy a többiek a falat vizsgálták nemsokkal az eltűnése után... Akkor szerintem csúnya dolognak lehettünk volna tanúi. Így rádöbbenve valamire megfordulva Seishin felé szóltam hátra:
-Hé Seishin segíts nekem! Kutassuk át a falat! Ezzel a pofátlan nővel kezdődött minden, szerintem azért nem tudjuk mit kell csinálni, mert túlságosan ráfókuszáltunk a fára! Gyere keressünk nyomokat!-szóltam neki, majd visszafordulva és rámutatva a falon üldögélő csajra így szóltam:- Veled még számolunk később!- majd én is nekiestem a falnak kutatva valami után. A kezemben a kővel nekiérintettem mindennek ami kicsit virágalakú volt és ha én vagyok a szerencsés aki megtalálja a mélyedést akkor beleteszem a követ reménykedve, hogy valami történni fog tőle...

Vigyázzak..Vigyázzak mintha eddig nem azt csináltam volna. Vigyázatmra jobban, mint magamra, többnyire ugyan is nem érdekel az mi van velem. Ez nem azt jelenti az se érdekel másokkal mi van, sőt nagyin is érdekel mi van velük.
Ha kellene még áldozatot is bemutatnék, mondjuk egy őő egy almát felszeletelnék.
- Nekem mondod, vigyázzak? Na mindegy is, de alig van olyan, amit ne tennék meg értük Sakuchi.
Odébb megyek egy kicsit, hogy a társam ki túrja a követ, nyilván nem ez volt a megoldás. Az sem, meg próbáltam kikelteni azzal rajta ültem. Pedig de szép lett volna, pici kastély lett volna belőle egy virág formájú. Uhh az biztos tele pakolnám macska mobokal és többet ki se mozdulnék onnan. Oi egy idegen hang üti meg a fülem, oda nézek és megint az a nőszemély az.
- Ez van, mi leszünk SAO első kísértetei. Boooo
Fordulok ezekkel a szavakkal az ismeretlen nő felé, és intek neki jöjjön kisértsünk együtt míg létezik ez a világ.
Bár lehet ő amúgy is az, ki tudja lehet csak egy ügyes program. Gondolataimból Sakuzo monológja ránt vissza. Kisé úgy érzem mintha sértve érezné magát, akkor én hogyan érezem magam? Sakuchi varázs el is tűnt, kicsit azt hittem eltér a többitől, mármint férfiaktól. Mikor rám szol, segítsek neki segítek én ohh de menyire! Egy gyengéd tockos osztok ki neki. A tockos inkább csak egy kis paskolás amolyan baráti, de attól még jelzés értékű.
- Hát ti férfiak, teljesen másra fókuszáltatok nyál csorgatva. Előbb is, hogy megsértődtél, persze neki le eset, ami neked nem.
Elindulok a fal felé, mint aki jól végezte a dolgát. Vállam felet azért visszatekintek a társamra.
- Jah egyébként kérlek, és ha figyeltél volna ép segített nekünk. Gyakorlatilag meg mondta mit kell csinálnunk ezért illene köszönetet mondani.
A falhoz sétálva végig simítom azt, ha vannak növények azt félre húzom egyesével. Az egész kezdetén nem tulajdonított neki senkisem jelentőséget. Meg sem vizsgáltuk igazán, a mintát a falon. Most az idegen nő segítségé után kezd össze állni a kép. A kő és a falon lévő minta közt össze fügés van, valami kapcsolat. Talán egy nyom mit is kell tennünk.
- Hm Jól sejtem a falon vagy falban van a helye azt mondta. Talán a falon lévő minta és a kő közt van kapcsolat. "vissza a helyére". Tényleg igy van, egy próbát megér kell lennie egy résznek a falon, amibe tökéletesen illik a kövünk. Talán az a jel lesz az, amit ének az őrületnek az elején láttunk.

Nem mondom azt, hogy nem lepett meg a lány azzal amit mondott. Mégis mikor kezdődött el a népszerű időszakom? Hogyan lehet ekkora szerencsém, hogy egy olyan lánnyal, mint ő lesz egy randim? Várjunk csak, akkor végső soron most hétvégére van programom?-esik le amikor Seishin jön nekem segíteni. Persze az sem kerülte el a figyelmem amikor előre dőlt a lány, és hát hogyan is fogalmazzak, megmutatta azt amit általában a csajok féltve szoktak takargatni. Próbáltam nem feltűnően bámulni, ami vagy sikerült vagy nem...
-Hát... izéé... szóval igen, elterelted a figyelmemet egy pillanatra...-mondtam neki, majd ezután a következő amire felfigyelek az a tockos.
-HÉÉÉÉÉÉ-Most mibaja van ennek a lánynak is? Várjunk lehet tényleg eljött a népszerű időszakom? És irigy lenne?-gondolkodok el az egészen miközben betesszük a követ a helyére.
Egy hatalmas koppanás kíséretében megjelenik a céhház és minden ami akkor is ott volt amikor megérkeztem, nem sokra rá megérkeznek az elveszett céhtársak is és én teljesen megdöbbenve állok ott.
-Oké-oké!-mondom Streának amiután arra fordulok amerre a többiek vannak. Szinte fel sem vagyok képes fogni, hogy mi folyik itt... Hogyan sikerült megoldani mindent, és hogy hogyan kerülnek ide a többiek.
Hát megoldottuk ezt is. Elég gáz lett volna, ha csak úgy a céh szétszakad, amint megjelenek itt nem?-gondolkodok, miközben a céhvezérünk körbeölelgeti a többieket. Nehéz elhinni, hogy mimindenen mehettek eddig át, ha ennyire összenőttek már nem igaz? Bár azt hiszem, az otthoniakkal én is hasonlóan cselekednék, ha ilyen helyzetbe kerülnék.-Így aztán keresztbe kulcsolom a kezemet és egy szép nagy mosoly ül ki az arcomra, látva a megható pillanatot. Amikor pedig nagy ölelésre invitál mindenkit Chan egy kicsit habozok...Most vajon én is mehetek már? Vajon engem is tekint már a társának?-járnak a fejemben a gondolatok, és ha végül mindenki belemegy, akkor én is csatlakozom a banda öleléséhez.

Chan hangja csalogat, talán mindenkit megelőzve rohanok nagy lendülettel, hogy szorosan át öleljem. Arcom ruhájába fúrom és szorosan ölelem. El akarom rejteni sírok, a feszültség, amit nem törődőm segél, lazasággal vagy ép vagány vadsággal leplezni próbáltam most felszínre tört. Eddig csak Neechan látta a könnyeim és Neko. Most se látja igazából senkisem, de akit ölelek az érezheti nedveség az nem azért van mert nyáladzom. Testem is úgy remeg és reagál, mint aki ép bőg halkan.
- Történt volna veletek valami, nem is tudom mit csináltam volna.
Azt hiszem tudom, valójában talán őrületbe hajszolt volna az érzés. talán tehetem volna valamit mégsem voltam képes mert nem voltam elég jó.
A szavaim motyogás szerű hangok csak, míg nem reagál az ölelt vezérem addig szoros Sei ölelést kap nagy dózisban. Kedveltem itt mindenkit, még az új tagot is Sakuzo nevűt és Pinkut is. Igaz nem ismerem még őket, igazából sok céh tagot nem ismerek még Chanon és Eikin kívül igazán. Amikor feléjük pillantok röpke pillanatra úgy érzem, végre újra rátaláltam. Egy olyan érzésre leltem, ami évekkel ezelőtt meghalt bennem barátaimmal együtt.

Úgy érzem, új barátokra leltem talán többre is mint puszta barátokra. Jobban és rosszban is együtt vagyunk segítjük egymást és ott vagyunk a másiknak, ha kell. Kicsit olyan, mint egy család egy nagyon nagy és vegyes család, akiket a barátság és közös célok összekovácsoltak. Mellettük nincs mitől félnem, mellettem nincs mitől félniük. Azt hiszem már nem csak két személy miatt kel vigyáznom magamra és nem csak két személyre kell vigyáznom.
Elengedem Chant és fél lépésre eltávolodom, ha csak mások ölelése nem présel hozzá oda újra. Ami furcsa még fahéjnál is jobb lenne nekem. Letépem a szemkötőm én eldobom, majd felemás szemeimmel kékkel és zöldell mik könnyben úsznak pillantok fel a nőre.

A többiek teljesen meg voltak hatódva. Persze nem azt mondom én nem, csak én éppen még ott tartok, hogy feldolgozzam mi történt. Eljöttem ma meglátogatni a céhházat és megismerni a többieket... De fura okból a céhküldiben kötöttem ki. Nem is értem, hogy mi volt ez az egész, de hirtelen úgy tűnt, hogy mindennek vége lesz. De valahogy csak megoldottuk... Kár lett volna, ha belépek és megszűnik. Nagyon olyan fillingem lett volna, hogy az én hibám és végülis az lett volna...-hallottam meg a többiek szavait egy kicsit megborzongva a dologtól. DE az érzés hamar el is szállt amikor megláttam, hogy Seishin leveszi a szemkötőjét és mi van alatta. Azt hittem valami csúnya seb... vagy hiányzó szem... vagy nem tom...-Hű... ez... ez csodaszép. Miért takargatod?-kérdeztem én is Chan után. Bár nem tduom, hogy tőlem akarja-e ezt hallani... de azt hiszem már késő.-gondolkodtam egy kicsit kényelmetlenül érezve magamat. Ezután a madár felszállt és egy kellemes dalt kezdett énekelni, amitől akaratlanul is felnéztem egy lépést hátrálva, hogy jobb rálátásom legyen.



Több nap is eltelt már azóta, hogy a céh veszélyben volt én pedig igyekeztem a többieket megismerni. Chanon, Pinkun és Eikin kívül végülis nem is beszéltem még senkivel szinte, így az utóbbi napokban igyekeztem ismerkedni. Simeonnal például még harcolni is elmentünk, ami elég nagy élmény volt nekem is és remélem neki is, meg aztán megismertem pár emberkét, akikre a kissrác csak úgy hivatkozott, hogy a fura alakok... Annyira nem furák, csak hát szaladgálnak össze vissza. Aztán egyik nap, amikor éppen egyikükkel beszélgettem Chan hirtelen felállt a kertből és kiszaladt.
-Héé.. ööö bocsáss meg egy pillanatra!-szóltam a srácnak és megindultam kifelé Chan után. Amikor hirtelen megállt egy férfi mögött én is lassan betudtam érni őket.
-Főnök minden rendben?-kérdeztem tőle.

Amikor a férfit meglátom, azaz inkább a reakcióját, akkor valamin elkezdek gondolkodni: Ez az Elly talán az a nő lenne, akivel anno megtették az ígéretet? Mármint ami a látomásban volt. Érdekes lenne, de nem akarok rákérdezni, mert ha igazam van, akkor mégjobban megroppanna, ha meg nincs igazam, akkor bolondnak tűnök.-Így amikor Chan bemutat minket, akkor odahajolok a füle mellé és belesúgom, úgy hogy ne hallja a férfi:-Emlékszel amit mondtam látomásra? Lehet ők ketten voltak benne...-mondom neki, majd intek a csávónak, köszönésképpen hozzátéve:
-Yo! Jöjjön be egy teára Chan nagyon finomat tud csinálni, kár lenne kihagynia!-mondtam neki barátságosan és invitálón. Ha igazam lesz... akkor ez egy durva dolog lesz....