[JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

by **Askr** Vas. Feb. 04 2018, 10:49

Lemegeton – Leonard

Határidő: megbeszéltek szerint 2-3 nap

Egyszerű pletykák útján hallottál Lemegeton-ról, arról a kazamatáról, aminek állítólag nincsen bejárata. A térképen nem jelzi a pontos koordinátáját, de egy-két mellék quest feladatai között a felderítése és pár ottani mob meggyilkolása szerepel. Jogosan felmerülhet a kérdés: hogyan környékezheted meg a megkörnyékezhetetlent?
Nem emlékszel a körülményekre, hogyan történt, csupán olyan érzésed volt, mintha elbóbiskolnál. A szó szoros értelmében a semmi kellős közepén találod magadat: egy fekete ürességben, ahol semminek sincs se eleje, se vége. A mélységérzeted teljesen cserbenhagy, képtelen vagy eldönteni, milyen magasságokban járhatsz. Ahogyan hassal a „földön” fekszel, úgy tűnt, mintha vízfelszínként fodrozódna. Lassan térsz magadhoz, enyhe hányingerrel. Habár úgy tűnt, érzékeid cserben hagytak, ismeretlen távolságban meglátsz egy íróasztalt, székkel előtte. Az asztalon egy kinyújtott tekercset látsz: 20 kérdéses „teszt”, melynek alján egy vonalat látsz. Egy szerződés, mely érkezésedre reagált: mellette a sötétségből egy régebbi toll materializálódott, mintha csak rád várt volna.
A fejedben egy hang csengett – ismerős, de annyira mégsem, hogy archoz tudd társítani. Értelmetlen sugdolózásként érintett meg. Ha az asztalhoz közelítettél, egyre jobban, koherensebbnek tűnő fecsegésnek hallhattad.

Posztod addig tartson, amíg el nem határozod magadat a teszt megírásához, majd elkezded kitölteni

by **Leonard** Vas. Feb. 04 2018, 15:51

A küldetés címe az volt, Mancskergetés. Igen, pontosan ez. Nem meglepő persze, mivelhogy mostanság rengeteg farkasos questet lehetett a táblákon találni, ahogy az erdőkben is megszaporodtak ezek a lények. Én pedig, mint jólszituált börtönjátékos, és egy farkaspetes hóbortos csaj egyik legjobb barátja, természetes módon belekeveredtem az egész ügybe, talán jobban is, mint akárki más a körzetben. Szóvalhogy, semmi meglepő nem volt benne, hogy ez a küldetésleírás ott lapult a többi között, ahogy abban sem, hogy a feladatai között jópár megvadult egyed leölése szerepelt. Szépen ki is volt mindez pipálva, teljesítettnek jelölve, és meg is kaptam érte a megfelelő jutalmamat. Mostanában egészen beindult a fejlődésem, hála a hihetetlen mennyiségű előbukkanó farkasoknak, és már-már kezdtem egészen értékelhető szintre feltornászni magamat. Egyetlen egy dolog zavart; hogy a küldetés nem került át mégsem a teljesített küldetések sorai közé. És hogy miért nem? Volt ott egy pont. Egy bizonyos Lemegeton felderítésére utalt. Nem volt mellette sem koordináta, sem utasítás. Kerestem, kutattam, érdeklődtem utána. Felkerestem a piacokat, hátha valamilyen megszerezhető tárgyat kell találnom ezzel a névvel. Üzleteltem sötét emberekkel, információkat kergettem, és pár alkalommal bajba is kerültem miatta.
Végül a legélhetőbb informácót egy nap egy sötét, bűzös kocsma sarkában ülve kaptam kézhez. Előttem egy kiömlött italoktól sötétre itatott, megkopott és szálasodó tölgyfaasztal szélesen terült el. Egymagam kuporogtam mellette a sarokban, ahová a kocsma plfaonjának közepére erősített apró lámpás fénye nem jutott már el. A félhomályban most még szőke tincseim sem vonták magukra a figyelmet, ugyanis arcomat kapucni takarta, csakúgy, mint majdnem minden egyes betérőét. Ide többnyire kétféle alakok jártak. Azok, akik sötét üzleteket keresnek, és azok a vörös indikátoros alakok, akiket mindenhol máshol már megvetnek rettenetes magatartásuk miatt.
A kocsmában savanyú, torkokból feltörő alkoholbűz és dohány keserű szaga terjengett, fojtogatta az embert. Egy gyertya nyomán az asztalomra száradt viaszmaradványokat igyekeztem lekaparni nagy hévvel, ami úgy tűnt, gyárilag lett odaprogramozva, mivel próbálkozásom után pár perccel vissza is került a folt éppen ugyanúgy éppen ugyanoda. A poharam még szinte érintetlen volt. Taszított, miként volt szürke és karcos, és benne a lötty zavaros és üledékes. Nem mondom, láttam már rosszabbat is bőven a börtön üdítő piacain gazdára találni.
A férfi az asztalon támaszkodott fél karral, széles kalapját mélyen az arcába húzva. Jó pár korsó és köcsög sorakozott már előtte, és erős csuklásából látható volt, a rendszer már mérgezés szintjére lökte őt az alkohol mezsgyéin. Magában hablatyolt hosszú ideje folytottan szerelemről, családról és életről. Olyan dolgokról, melyek egy meggyötört lélek bugyraiból kerülnek elő alkalmasint eelegendő alkohol hatására. Senki sem figyelt rá régóta. Én magam is elsiklottam a földet sörprő kabátos, szürke hajú bűzös alak felett. Volt alkalmam találkozni hasonlóval bőven, habár idefent jóval kevesebb okát láttam annak, hogy ilyenné váljon, minda odalent. Úgy tűnt, megviselte őt a börtön, a saját bezártsága egy idegen világba, távol mindentől, amit ismert. Megtörte a játék, mint oly sokakat, és nem sikerült beilleszkednie. A valóság az ilyen egyedeket ki szokta szanálni. És ahogy vörös játékosok méregették, nem állhatott távol tőle ő sem, hogy lassan felszabadításra kerüljön. Én magam is fontolgattam a dolgot, de mióta megtapasztaltam a börtönkristály erejét, jóval visszafogottabb és megfontoltabb voltam bármilyen felszabadítási kísérlet során.
Sokkal több és másabb alak volt, akiket szívesen megfigyeltem, felkeltették az érdeklődésem, és akiktől fontos információt vártam. Mégis végül ő, ez az egy ember volt az, aki a leghasznosabbat tudta nyújtani, bár még így is jóval kevesebbet annál, amit kerestem.
- Lemegeton! - hikkantotta, és én rögvest felkaptam a fejem az ismerős szóra. Felé fordultam, és jól láthatóan ráfókuszáltam. Az alak lehajtotta a fejét, és valami érthetetlen böffentést hallatott, majd folytatta.
- Az istené' nem nyílik meg az a kazamata. - folytatta két csuklás között. - Aszondják, nincs bejárata. Há én mondom, ha nincs neki be, akkor csak értékes lehet a ki! - ezután kortyolt párat, és csöndben maradt. Észrevétlenül közelebb kúsztam a férfihoz. Amaz elkezdte fejét jobbra-balra ingatni, majd lassú és csendes nótába fogott. Lemondóan sóhajtottam, és visszaültem a mocsoktól viaszos padomra. Már majdnem kezdtem lemondani róla, és hazamenni, de aztán csak hallottam még pár szót a részeges alak torka mélyéről.
- Én mondom nektek, az biztosan haza vezet! Ez lehet az egyetlen út! Vagy a börtönbe, az lehet a kijárata. - kiabálta még bele a csendes terem félhomályába, aztán az asztalra hanyatlott.
- Meg kell tudni, hoza vezet! - folytatta, és a fejét a pultnak vetette. - Valahogy biztosan haza lehet menni! - hangja egyre keserűbb és kétségbeesettebb volt, majd végül egy utolsó nyukkanással a pultra hanyatlott. Elaludt. Még végignéztem, miként teszi ki szűrét a pultos, szó szerint a kinti mocskos fövenyre, majd pár aranypénzt az asztalra csengetve én is elhagytam a kocsmát. Úgy éreztem, ez az éjszaka ennél több információt már nem tartogathat számomra. Annál is inkább, mert nem hittem a férfi szavainak. Én ismertem már mind a hazajutás, mind pedig a börtönből kijutás titkát. Így aztán, nem volt nehéz összeraknom, hogy erről biztosan nem lehet szó. Annál is inkább volt számomra érdekes az információ, hogy egy kapu nélküli kazamatáról van szó. Vajon hogyan lehet bejutni oda?
A férfit pulcsijánál fogva behúztam a sikátor végére, a szemétbe, ahol senki sem láthatott már minket, és ahonnan elindult a város igazi sötét oldala, ahonnan túl már vége volt a védett övezetnek köztudottan - vagy vöröskék által köztudottan. Ugyanis hétköznapi ember errefelé ritkán jár, akkor is megretten, és inkább elszalad. Számomra nem volt sem oly ismeretlen, sem oly rémisztő a környék, minekután már rengeteget kóboroltam erre különleges információkért, és tiszta sor volt, hogy a felszabadításhoz a hely éppen alkalmas. Szánakozva végigfuttattam a hangosan horkoló alakon a tekintetemet.
- Gyere pajti. Visszamehetsz a szerelmedhez. Remélem, nem csalt meg. - sóhajtottam együttérzőn, majd a férfibe mélyesztettem a pengém. Nem volt a mozdulat sem nehéz, sem undorító. A felszálló pixelek inkább voltak szépségesek, mintsem vérhez hasonlatosak. Úgy képzetlem mindig is, a valódi gyilkosság ennél jóval terhesebb. Épp ezért, teljesen biztos voltam benne, hogy az itteni gyilkosság maga a felszabadítás.

Napok, sőt, hetek teltek el a különleges esete óta, és én magam már régen elfeledkeztem a kapu nélküli kazamatáról, ami nagy kincseket és különleges kalandokat ígért. A mocsoktól bűzlő férfi régen kiment a fejemből, és túl voltam a dolgon is, amiért valójában a kocsmába mentem. Éppen, ha jól emlékszem, a babzsákfotelemben ücsörögtem valami tea fölött, és Szophie berekeszthetetlen csicsergését hallgattam, mely mintha a börtönből való kijutás óta sokkal folyékonyabb és megállíthatatlanabb lett volna, mint előtte valaha. Azt hiszem, valahol a két információ között, hogy mi volt a mai nap süteményfelfedezése, és hogy milyen új trükköt tanult meg Vezér, elaludtam.
Nem emlékeztem semmire. Agyamban még a jóleső meleg és barátságosság érzése tombolt, az járta át lelkemet, miközben testem mégis hidegen megborzongott. Valami keményen nyomta az arcomat. Meg akartam fordulni, de akkor az oldalamat bökte. Mintha a padlón feküdnék. Fáztam. Kinyitottam a szememet. Tompa sötétség vett körül. Hirtelen a félelem érzése mart bele a szívembe, miképpen ismerősségén rögtön a börtönben hittem magamat. Felkeltem, fülelni kezdtem, odafigyelni a zajokra, a járatokra és érzésekre. A szívem vadul kalapált, nehezen tudtam lenyugtatni. Légzésemet kisimítottam, igyekeztem kerülni a zihálást. Kardom fémes zajjal suhant elő tokjából. Szemem és érzékeim lassan szoktak hozzá a sötétséghez, de amint ez megtörtént, hirtelen a félelem érzete elmúlt. Érzékeim jelezték, hogy most a sötétségben semmi nem vár rám. Mondhatni, az alagút tökéletesen tiszta és járható. Ám ez bármikor megváltozhat. Olyan játszi könnyedséggel vettem végül az ismeretlen sötétség akadályát, mint egy macska, ki játéknak fogja fel a helyet. A tapasztalatok már megadták azt a magabiztosságot, ami egy ilyen helyzetben elengedhetetlen a túléléshez. A mélység - vagy magasság? - érzete kicsit sokkolt, ahogy a különleges vibrálás is, mely talpam alatt futott végig lépteim hatására, mintha csak tavon lépkednék. Egyszerre töltött el jóleső borzongással és leeséstől való félelemmel. Újszerű volt, mégsem foglalkoztam vele. Lassan körvonalazódni kezdett a távolban az asztal, és rajta valami. Egyértelműnek tűnt, hogy célomnak azt a pontot kell megjelölnöm, és hamar - talán hamarabb is, mint a távolságból számítottam rá - oda is értem. Meglepődtem, mikor csupán egyetlen papírt és tollat találtam ott, de legalább nem kellett sokat gondolkodnom a küldetésem miértjén. Leültem, és a kezembe simítottam a vékonyka, puha papírost, és az öreg, göcsörtös tollat. A grafika tökéletesen fedte egy középkori világ kinézetét. A kérdésekre meredtem. Különösek voltak, és talán éppen ebből, de éreztem, hogy jelentőségteljesek. Fogalmam sem volt róla, miket válaszoljak. Valahogy súlya volt a dolognak. Olyasmi érzés volt, mint egy szerződés.. Hosszú percekig ültem felette, átgondolva olyan dolgokat, mint még sosem, és megismerve magamnak egy olyan oldalát, amelyet még eddig soha..

by **Askr** Vas. Feb. 04 2018, 16:54

A hosszú percek, melyeket a szerződés kitöltésére áldoztál fel, elenyészőeknek tűntek. Minél több időt szántál a beteljesítésére, a hangok eggyé összpontosultak: sorsról, a közel- és távoli jövőről suttogtak, vihorásztak. Habár gyermekeknek, de annál transzcendensebbeknek tűntek – elérhetetleneknek, ősieknek. Már biztosan feltűnhetett, hogy a hangok forrásai jó ideje figyeltek téged.
A teszt kitöltése közben szintén feltűnt számodra, hogy az utolsó kérdés alatt lévő vonalon szépen-lassan kirajzolódik a nicknevet: szépen, írott formátumban. Talán, csak ha nagyon törekedtél volna, akkor sikerülne ilyen gyöngybetűkkel leírni a nevedet. Amiképpen tollvonásokat hajtottál végre, az arany karakterek nyomán, felbecsülhetetlen távolban kis fonalak hullottak alá. Egy kisebb gomolyaggá álltak össze, mire azok hasonló színű csillogásban egy teremtmény alakját vették fel. Feltűnt vagy sem, egy fehér nyúl született meg a vonásaidból: hó színű bundájában arany kelta kerékmotívumok rajzolódtak ki. Az állat másfélszer-kétszer nagyobb volt átlagos fajtársánál. Pirosas lelki tükrei téged figyeltek – ha nézted, ha nem. Noha fizikai lehetetlenségnek tűnt, szájában egy kártya alakú tárgyat tartott. Apró szökellésekkel közelített feléd, lépteinek nyomán pedig aranyszínű pillangókat hagyott maga után, melyek idő előtt szertefoszlottak a végtelen sötétségben.
Meglepetésként érhetett, hogyha akkor vetted észre, amikor mellett állt. Két hátsó lábára állt, mellsőivel a combjaidon tapiskolt, felhívván magára a figyelmedet. Nyakát nyújtóztatva, a kártya alakú táblagép-szerűséget oda akarta adni. Farkát és hosszú füleit izgatottan rezgette.
Ha hosszabb, ha rövidebb pillantást vetettél rá, a gép monitorján szereplő kártya a marseille-i taro diadalszekér lapját ábrázolta.

Nyugodtan szánj időt a kérdések gondolatban való letisztázására. Posztod addig tartson, amíg rá nem vetsz egy pillantást a gépre, majd idő közben a teszt kitöltésének a végéhez érkezel. Akkor az tűnhet fel, hogy a kártya eltűnik az apparátuson és egy pm-ezéshez használt chatablak nyílik fel. Valaki üzenni akar neked.

by **Leonard** Vas. Feb. 04 2018, 18:39

Valami motoszkált az agyamban. A papír töltése közben egyre többet nyúltam a fülemhez, megvakargattam. Kicsit úgy éreztem, mintha zúgna és csengene. Belenyúltam, bizergáltam két tollvonás között. Az érzés egyre erősödött, mígnem koncentrációmat végre magára vonta, és akkor feltűnt. Hangok suttogtak hozzám egyre közelebbről. Fejemet felkapva meredtem körbe, de csak a semmi ölelt körbe ugyanúgy, mint eddig. Ugyanakkor mivel tudtam jól, milyen fontos jelentéssel bírhatnak a hangok - na persze, nem azok, amelyek a skizofrén hajlamot diktálják -, így odafigyeltem rájuk. Nehézkesen szavakat véltem felfedezni benne. Újra a kérdésekre koncentráltam. Nem volt már sok hátra. Gondolatban összefüggésbe hoztam a történéseket a lap kitöltésével, és vagy igazam volt, vagy nem, mégis mire a végéhez közeledtem, már egészen tisztán éretettem az angyalian gyermeki suttogást. Értettem, de.. Valahogy olyan fura volt. Kezdve azzal, hogy egy szavukat sem hittem el. Mégis honnan tudhatnának ők bármit is a jövöről - az én jövőmről? Azt csak én tudom, vagy én sem.
A vége, természetesen, nem más volt, mint maga az aláírás. Szinte már meg sem lepődtem, hiszen a játékba egyébként is be kellett táplálnom az adataimat, habár elgondolkodtam már rajta jónéhányszor, hogy mi lett volna, ha nem valósakat adok meg. Aláfirkantottam a lap alját sajátos, krikszkrakszos és olvashatatlan betűimmel, csupán egy csuklóintéssel, majd hátradőltem a széken, és kezemet nyújtózva magam fölé emeltem. A tollat továbbra is szorongattam. Úgy ültem ott, mint aki jól végezte dolgát, és vártam bármit, ami továbblendíti a történéseket. Úgy éreztem magam, mint egy jól kialudt óvodás, csupán csak annyi töréssel a történetben, hogy hasam még mindig émelygett kicsit, ki tudja, mitől.
Ahogy álmosan pislogtam párat a sötétségben, egyszer csak megpillantottam. Nem azt, miként materializálódott a semmiből, nem is különös arany mintái vonták fel magukra a figyelmemet. Az édes nyusziorr hegyét, szaglászó ütemes mozgására lettem figyelmes. A két csálén kalimpáló fület figyeltem, és néztem végig, miképpen indul meg határozottan felém az állat. Valahol emlékeztetett Vezérre. Nem is teljesen azért, mert ugyanúgy hófehér bundája volt, mintsem inkább kisugárzásában volt hasonlatos a farkashoz, és közben mégis.. valahogy sokkal nyitottabb állatnak tűnt. Rámosolyogtam - hisz ki ne mosolyogna egy ilyen jószágra? -, és hívogatón kitártam karjaim. Nem tűnt mobnak, korántsem. Valamilyen más fajta jelentést tudtam hozzá kapcsolni, és igazam is lett.
Amint a bojtos, fülespajtás a közelembe ért, széles mosollyal nyugtáztam próbálkozását, ahogyan lábamon tapicskolva igyekszik felhívni magára a figyelmem. Vidáman megsimogattam a feje bubját, hátra simítva fülecskéit, majd kivettem a szájából a lapot, tudva, hogy valamit fog jelenteni a továbbiakban amaz, és remélve, hogy nyomán nem tűnik el rögvest az állatka, kit szívemhez közelinek éreztem. Feltámadt bennem a gondolat, hogy talán én magam is tarthatnák egy petet, de hamar le is lohadt a gondolat, kezdve azzal, hogy mennyire hülyén mutatnék egy nyúllal a kocsmában. Főleg egy pillangókat maga után húzó nyúllal.
Röviden a kártyára pillantottam. Nem jelentett számomra az égegyadta világon semmit. Az egyetlen, amit megismertem volna, az a pókerezéshez használatos pakli, ez meg láthatóan nem onnan volt. Kételkedve méregettem a csávót a képen, aki egy szekeren ült és lovakat hajtott. Elképzelésem sem volt róla, mit jelenthez. Ezek után meglepődve kaptam fel a fejemet; egy chat ablak nyílt fel előttem.

by **Askr** Vas. Feb. 04 2018, 20:24

A nyúl tartózkodva ugyan, de szívesen fogadta a simogatást. Orrát remegtette, kíváncsian szaglászta a kezedet. Miután megkönnyítetted terhétől, hálás jószágnak tűnt, különösebb cél nélkül… vagy mégsem?
A chatablak csupán három pontot jelzett, ami azt jelentette, valaki aktuálisan írt neked valamit. Az üzenet pár pillanaton belül megérkezett, egy halk csicsergő hang kíséretében.

Hali! ^.^
Annyira örülök a találkozásunknak, Timaeus vagyok! *.*
A te kogníciódnak a szülötte vagyok, a daimonod. Ez annyit tesz, hogy amit itt és most leírtál, az fizikai formában testül meg… és ez lennék én. : )
Most egészen biztos, hogy össze vagy zavarodva, de megpróbálok segíteni rajtad! Viszont cserébe neked is kell megtenned valamit… valami nagyon fontosat. : (

Ha hiszed, ha nem, a néhol felbukkanó emojikkal szinkronnal vágott a nyúl vidám, izgatott vagy szomorú pofát. Minden figyelmedet a magadénak követelte. Mialatt emésztethetted a látottakat, a chatablak ismét írást, majd üzenetet jelzett.

Ahhoz, hogy egyről a kettőre juthass, még egy-két kérdést kell feltennem neked, jó?
Hunyd le szemedet és lazulj el. Először próbálkozzunk ezzel: gondolj valami szépre, valami boldogító emlékre, oké? :3 Idézd fel a legboldogabb emlékedet. Hagyd, hogy átjárjon! Mesélj róla!

A nyúl türelmesen várt, vidám, üdvözült kifejezéssel a pofikáján. Bajsza és orra szüntelenül rezgett, füleit elvonhatatlan figyelemmel lebbentette meg. Várt arra, hogy a levelekben megírtakra hogyan reagálsz.

A két chatablak között nyugodtan intézhetsz kérdéseket Timaeus-hoz. Posztod addig tartson, amíg eleget nem teszel a kérésének.

by **Leonard** Csüt. Feb. 08 2018, 13:21

Számból egy könnyed nevetés tört elő, miközben a nyuszi bojtos, puha orrával a kezemet szaglászta, és bajszával a tenyeremet csiklandozta. Szinte el is feledkeztem a helyzetemről jókedvemben, melyet a különös kis jószág okozott. Komolyan tetszett az állatka, na persze, ha nem kettecskén vagyunk, fele ennyire barátságosan se közeledtem volna felé. Mondjuk úgy, az állatok iránti odaadás egy olyan tulajdonság, amelyet igyekeztem véka alá rejteni, mióta csak életem első, és egyben utolsó állata, Kormi, a macska, egy autó kerekei alatt végezte.
Nem mondom, hogy rögtön leesett, hogy az írás és az állatka, meg annak arcmimikája tökéletes összhangban van. Nem azonnal, de némi fejvakargatás következtében sikerült összekapcsolnom a két tényezőt, majd mosolyogva figyeltem az állatkát, tegyük hozzá, mit sem sejtve róla, mi az a diamond. Mármint, azon kívül, hogy gyémánt, de hát az ugye láthatóan nem lehet.
- Szia Timi. - rövidítettem le rögvest barátságosabbra a nevét, miközben főleg az a gondolat járt a fejemben, hogy ő bizonyára egy lány nyúl. Habár, ha jobban belegondoltam volna, éppen hogy nem volna imponáló a gondolat, hogy egy nő nemű nyúl legyen a belső világom, de szerencsére ezekben a pillanatokban eszembe sem jutott tovább gondolni a dolgot, és minden magyarázata ellenére sem kapcsoltam még őt magamhoz, mintsem inkább tekintettem rá különálló tényezőként, egy sima állatként csupán.
- Mi lenne az a nagyon fontos? Te tudod, mi itt a küldetésem? - kérdeztem aztán tőle, nagy gombszemeibe bámulván, várva az értelmet, ám a következő mondatai nem erről szóltak. Nem feltétlen értettem, mégis mit akar ezzel a kéréssel.
- Válaszolok én kérdésekre, oké. - szögeztem le feltartott hüvelykujjal. - De mi szükség volna az emlékre? - vakargattam meg a fejem kétkedve. - Ez valami hülye patrónusidézés akar lenni? Csak mer' nem hiszem, hogy sok értelme volna. - akadékoskodtam, majd zsebre vágtam a kezem, és vártam.

/Kaphatok ide egy közbeeső mesét esetleg? tudom, hogy addig kellett volna írnom, amíg nem engedelmeskedem a kérésnek, viszont.. Leo kicsit akadékoskodóbb annál, mint hogy csak úgy ilyen badarságokkal foglalkozzon, amit nem ért, és nem tulajdonít neki értelmet./

by **Askr** Hétf. Feb. 12 2018, 11:37

Az állatka kimondottan hamar meggyőződött arról, hogy nem ártasz neki. Orrocskáját megrezegtetve, fülét még egyszer meglebbentve ugrott fel az öledbe és kényelmesen letelepedett rajta. Fura lehetett, hogy nyúl létére dorombolásszerű hangokat adott ki, de ez csak bebiztosíthatta nálad, mennyire örült a becenevének.
A kérdésedre elvonta rólad gombszemeit. A kezed ügyében lévő apparátuson a ponthalmaz jelezte, hogy Timaeus mondani készült valamit.

Hát… az a dolog, ami nagyon fontos.
Neked innen ki kell jutnod. Tudom, hogy magadra vállaltál itt pár dolgot, de nem maradhatsz itt sokáig. Ha nem teremtesz magadnak egy elképzelést Lemegetonról, akkor sosem jutsz ki innen. :/

Előbb döbbenten, majd szomorúan nézett maga elé. A szőrén lévő arany körök is fakóbban ragyogtak, ahogyan elfancsalodott.

Emlékekkel tudsz érzéseket előhozni a kobakodból, Leo. Ha nem gondolsz valamire, szerinted hogy fogsz bármit is érezni?
Ez a hely a te kogníciódból fog felépülni. Nagyjából tudod, mi az, nem? És mondhatod annak is. A daimonod vagyok. A pár válaszodnak a szülötte, mint azt elmondtam.

Kijelentésedre Timaeus dühösen emelte meg állát, testét ideges remegés járta át.

Mindennek. Van. Értelme.

Egy villanás – aranyló villanás futott végig a végtelen sötétségen. Hirtelen kisebbnek érezted a helyet. Mintha láthatatlan falakat húzott volna egy hasonló erő, melyeket szépen lassan közelített feléd. Hirtelen a levegő is fojtogatóbbnak tűnt.

Egye fene, de személyes sértésnek veszem a „badarságot”. Razz

by **Leonard** Hétf. Feb. 12 2018, 12:35

Leo érdeklődve, és talán kicsit túl sokáig piszmogva rajta, olvasta el Timi válaszait. Látszott rajta, miképpen gördülnek tova fogaskerekei, miképpen rágja meg magában, és csakis magában a hallottakat. Végül is, a kiút keresés volt az ő fő profilja. Nem fényezni akarom, de végső soron a börtönből is kitalált, az pedig egy kifejezetten nehéz feladat ugyebár. A saját maga által alkotott világból pedig csak nem lehet nehéz ő magának kijutnia. Nincs más dolga, csupán olyan teret alkotni, ami tökéletesen a saját képességeihez igazodik. Na de vajon hogy kezdje el a téralkotás folyamatát? Valami olyasmi lenne, mint abban a régi di Daprio filmben, ahol az álmokban jártak? Mindig volt egy építész. Eszébe jutott hirtelen a kártyája, gondolkodott rajta, hátha összefüggésben áll, de sehogy sem fért a fejébe, mégis mi köze lehet a szekeret hajtó valakinek egy tervhez. Így aztán arra jutott, hogy amannak teljesen más értelmet kell tulajdonítania. Nem is foglalkozott vele tovább.
A nyuszi reakciójára egy pillanatra ledöbbent. Érezte, miként kezdte el fojtogatni a sötétség, a zárt falak érzése. Hirtelen jobban egy börtön kazamatában érezte magát, mint ezidáig. Hátán végigfutott a borzongás, keze megremegett a nyúl selymes szőrén. Érezte a levegő változását, a hangulat sötét kisugárzását. Nyomasztották a felemelt falak. Tökéletes összhangban volt a sötétséggel, és értette érzéseit. Ez volt a zálog hozzá, hogy kijussanak a börtönből. Minden egyes rezdülését megérezte a levegő vibrálásának, és megértette a maga módján.
- Sajnálom Timi, nem megbántani akartalak. - nézett a nyuszikára ártatlan nagy szemekkel. - Azt hiszem, kezdem kapizsgálni, pontosan mi történik. Egy filmhez tudnám hasonlítani, ahol szintén lehetett a gondolatokkal teret teremteni. De, azt hiszem, ha belőlem és a válaszaimból jöttem létre, neked is tudnod kell rólam egy-s-mást. Azért zártál falak közé, mert tudtad, hogy nem szeretem? Nem szép dolog ám ilyesmivel ijesztgetni.. Én sem csinálok belőled kötözött nyulat, na.
- De ha belőlem jöttél létre, nagyjából neked is lennie kell fogalmadnak róla.. Az én álláspontomról. Tudod, ez elég érdekes dolog valójában, de nekem minden egyes napom a legboldogabb, minden egyes pillanatomat igyekszem úgy megélni, hogy a legboldogabb emlék legyen. Nehéz elmagyarázni. A lényeg, hogy minden napom tíz per tízről indul. Annál már csak jobb lehet, például egy sikeres randi után lehet az tíz per tizenkettő is. Legboldogabb emlékem így meg sok van, vagyis azonos szinten áll majdnem minden. Ha valami rossz történik is velem, azt hamar elfelejtem, vagy a magam javára fordítom. Sosem aggódok rajta, nem azért, mert nem tehetném, csupán csak saját elhatározásom, hogy nem foglalkozom vele. Szóval legboldogabb emlék kell? Melyikre vagy kíváncsi? Randikra, csókokra, éjszakákra. - miközben beszélt, emlékek futottak át egymás után az agyán. Sok egyhez, egy szőke fürtökkel keretezett szeplős fiatal lányhoz tartozott, kirándulásokat és beszélgetéseket vetített ki, pár másik nőkhöz volt kapcsolatos, egy barna amazon is elég sokat szerepelt Leo emlékei között. Rengeteg alkalommal a barátai köszöntek vissza, többnyire egy nappaliban, szobában, vagy a kedvenc kocsmájukban ücsörögve, dohányozva, beszélgetve. Közösen, egymás vállát átkarolva énekeltek az egyik pillanatban, a másikban egymást ölelve sírtak egy nő elvesztésének ügyén. A következő pillanat valamiféle koncertet ábrázolt, a következő egy tág mezőt, és egy piros-kockás piknik kosarat. Ezután felbukkant pár kép Aincradból is. Még a börtönből is jutott boldog emléket adó kép, és Szophie is szerepelt az emlékek között. A napsütéses meleg érzés szinte áradt minden egyes képkockából. Folyamatos volt a szélesre tárt mosoly és vigyorgás a képekben.
Pár percig, amíg ezeket mind végiggondolta, csendben maradt. Ezek után újra a nyúlra nézett, és megpróbálta megsimogatni a finom bundáját.
- Ha pedig világot kell teremtenem, akkor valami ilyesmi legyen.. - hunyta be aztán a szemét, és megpróbált erősen koncentrálni. Nem volt benne biztos, hogy pontosan erre gondolt a nyúl, de egy próbát megért a dolog. Széles, napsütéses, macskaköves terek terültek el előtte. Róma látképe megtöltötte a fejét. Kanyargós, kacskaringós, aprócska utcákon kóválygott muskátlival teleszórt ablakok és frissen mosott ruha alatt. Valahol az utcán egy zenész énekelt rendíthetetlenül, gitárjából ontva a hamisíthatatlan olasz hangulatot. Az utcákat megtöltötte a nyüzsgés és zsivaj. Egy valami hiányzott csak: Az emberek. Nem volt nyüzsgő turista tömeg, csak ő, és a hangok, érzések, és illatok. Egy régi kirándulás emléke manifesztálódott benne. Ezután kinyitotta az egyik szemét óvatosan, körbekémlelve, vajon sikerült-e a művelete, vagy hülyén néz-e rá Timi.

by **Askr** Szomb. Feb. 17 2018, 18:49

A nyúl bocsánatkérésedre büszkén felemelte állát, s féloldalasan térképezett fel téged. A pillanatnyi sértettsége ellenére kíváncsian méregetett, érdekelte a véleményed. Miután meggyőződött arról, hogy elnézésedet és mondandódat halálbiztos komolysággal közölted vele, Timaeus bólintott egyet.

Hm, nem hagytál nekem más megoldást, Leo. Én csupán segíteni akarok, hogy kijuthass innét. Tessék csak egy kicsit komolyabban venni, hékás!

A szóban forgó állatka idegesen rezegtette orrát, fejét rosszallóan rázta meg.

Kizárólag azért kérdezek a dolgok felől, mert a saját szádból akarom hallani.
Tudhatom-e, hogy megbízhatsz saját magadban? Tudhatom-e, hogy ezáltal bennem is megbízol? A legjobb kérdések, fiú, de elengedhetetlen ahhoz, hogy kiszabadulhass Lemegetonból.

Később bölcsen bólogatott magyarázatodra. Vörös lelki tükrei áthatóan bámultak a tiédbe. Ahogyan kifejtetted álláspontodat, úgy idő közben a szűkérzet enyhült, a levegő sem volt már annyira fojtogató. Sőt, az alapállapothoz képest egyre frissítőbbnek érezhetted a tágasságot – mintha egy végtelen sétányon és nem a sötétségben találtad volna magadat. A bő oxigén is olybá úgy tűnt, mintha a lehető legtisztább erdő kellős közepén üldögélnél. Timaeus csak biccentett egy utolsót.

Carpe diem, eh? Köszönöm, hogy elmondtad. Máris közelebb járunk a megoldáshoz. ^^

Fülét elvonhatatlan figyelemmel hegyezte, ahogyan megpróbáltad elképzelni a saját kognitív világodat. Mintha hallotta volna a belső űrödet materializálódni. Lényegében tudta, mire gondolhatsz, de ez nem volt elegendő. Ennek ellenére Timaeus csendben ült társaságodban, ügyelt arra, hogy elég gondolkodási időhöz juthass. Pár hosszú percet várt, miután érkezett a következő üzenet.

Szeretnék még kérdezni pár dolgot, amennyiben nem zavarok.
Mit gondolsz, mi eddig a legszomorúbb emléked?
Ha egy embert felőröl a bánat, szerinted a legmegbocsáthatatlanabb dolgokra is fel lenne jogosítva?

by **Leonard** Csüt. Feb. 22 2018, 16:11

Nem. Leonak rá kellett jönnie, hogy nem ez a megoldáshoz vezető út, bármennyire is ésszerűnek tűnik. Habár túl egyszerű is lett volna, bevallom, talán még csalódást is okoz, ha elég az egészet csak így elképzelni. Nem, itt ennél egy sokkal összetettebb küldetésről volt szó, mint arra valaha számított volna ebben a játékban. Habár a börtön óta már meg sem lepődik rajta, mennyi mindent bele tudtak programozni a legutolsó rejtett kis emlékünkön és érzésünkön keresztül a vágyainkig és elképzeléseinkig a rendszerbe. Nagyon összetett és bonyolult. Mintha tényleg egy valódi világot alkottak volna a teremtők. Felsóhajtott. Úgy érezte minden egyes érzékszervével, gondolatával, és magával a lelkével is, mintha az a nyúl ott tényleg tökéletesen valóságos lenne a legutolsó bojtjáig. Érezte a teste melegét a mancsai alatt. Látta rajta a rezgéseit, a gondolatait. És beszélt is hozzá írásos formában. Úgy érezte, valami csodálatosnak a tanúja, azon túl is, hogy egy nem mindennapi önismereti küldetésbe csöppent teljesen véletlenül.
És mintha csak magának tette volna fel a kérdéseket. Fogalma sem volt a válaszokról. Vajon tényleg megbízhat magában és a saját megítélésében? Vajon nem csak álca a folyamatos mosolygás? Mikor és mi okból lett ilyenné?
- Persze, hogy nem zavarsz. - böködte meg a kispajtást mosolyogva. - Más dolgom sincs, csak itt ülni, simogatni a bundádat, és a kéréseidet teljesíteni, nemde? Mármint, máskülönben sosem jutok ki, szóval lökjed a szöveget, mielőtt megfojt itt ez a hely. Este randim lesz. - kacsintott rá. Nem, valójában senkivel nem volt találkozója, de a szófordulat mókás volt ebben a szituációban, és persze, sosem tudhatta, nem-e lesz azon az estén valóban valami programja. Előfordul, ha az ember gyakran jár el otthonról társaságba.
A fiú meghallgatta a kéréseit, majd hümmögött egyet. Először a második kérdésére adott feleletet.
- Semmi sincs, ami indítékot vagy okot szolgáltathat bármilyen bűnös tettre. Semmi nem hatalmazhat fel arra, hogy saját kezűleg ítélkezz. Még a megbocsájtható dolgokra sem lehet feljogosítva senki csupán a bánat okán. Sőt, semmilyen ok nem szolgáltathat arra, hogy megzavarjuk a világ békéjét. Ez a legnagyobb szemétség a földön. Az emberek gonoszak. Én sosem lennék képes rá. Viszont ha valaki már elkövetett valamit, neked képesnek kell lenned megbocsájtani érte. Senkit sem ítélek el, aki valaha hibát követett el, vagy rossz dolgokat tesz. Nem értek egyet velük, de nem ítélem el őket. Mondjuk úgy, hogy ha egy ilyen emberrel találkozom, azt megpróbálom megváltoztatni és jó irányba terelni. Vagy csak elkerüljük egymást. Valami ilyesmi.. Kicsit összetett ez, emberfüggő. - azután elhallgatott, és a másik kérdésen kezdte el látványosan törni a fejét.
- Hát.. Mindenkinek vannak rossz dolgok az életében. - összeszorította az ajkait. - A kérdés az, mennyit rágódik rajtuk. Tudod.. Nekem is nagyon rossz volt, de.. - nehezebben mondta a szavakat. Mintha csak a fogát húzták volna. Nem szeretett ilyesmiről beszélni. Viszont most úgy érezte - a nyuszi miatt főként -, hogy muszáj. Valahogy csak ki kellett nyögnie a témával kapcsolatos érzéseit, amik nagyon kínosak voltak számára.
- Ehh.. Az ilyesmit eltemetem magamban. Nem gondolok rá. Továbblépek, érted? Nagyon nehéz elővenni, és rágódni rajta. Én nem vagyok az a fajta, aki a szomorúságban elmerül és újra és újra előveszi. Elfelejtem. Nem foglalkozok vele. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Így aztán ez nehéz, nagyon az. - felsóhajtott. Arcvonásai most először egy meggyötört emberét tükrözték.
- Elbasztam. Nem is kicsit. - vallotta be aztán. Arca kipirult az érzések hatására. Szemöldökét összevonta. - Gondolhattam volna, hogy nem szabad félvállról vennem, de tudod.. Először jött életem első szakítása. Úgy éreztem, azért történt, mert a személyiségem nem az igazi. Nekiálltam hazudni magamnak és másoknak, új emberré válni. Közben sokszor pofára estem, de végül megtaláltam önmagamat, és láthatod, azóta az az ember vagyok, akivé akkor lettem. Aztán kaptam egy külön lakást anyáméktól. Mondhatnánk, hogy nagyvonalúak voltak velem, és milyen jó nekem, amiért ennyi pénzt fordítottak rám, de a valóság az, hogy csupán nem tudták elviselni a viselkedésemet. Hogy mindig későn érek haza. Hogy felverem a házat hajnalban. A folyton hozzám járó haverokat. A cigifüstöt a tisztára nyalt és rendezett lakásban. Anyám takarítás és rendmániás volt. Kikészült minden apró hibától a rendszerben. Így aztán lazán kidobtak otthonról, hogy ne is szennyezzem tovább a tökéletes életüket.
- itt megint szünetet tartott, elgondolkodott.
- De tudod, ezen is túlléptem. Mármint.. Nem is ez volt talán a legfájdalmasabb. Nem tudom. Akkor még minden más legalább rendben volt, és habár nem tartottam irányításom alatt a dolgokat, mondhatjuk úgy, hogy jól éreztem magam a bőrömben. Csakhogy elszálltam magamtól. Végül én magam basztam el, tényleg nagyon. - szünetet tartott míg lenyelte a nyálát, majd folytatta.
- Sosem vigyáztam magamra. Nem érdekeltek a következmények. Nem érdekelt a testem vagy az egészségem, magasról tojtam a karrieremre vagy bármire, amivel ennyi idősen már foglalkoznom kellett volna. Nem gondolkodtam rajta, mi lesz a munkám, hogyan fogok magamra pénzt keresni, vagy milyen életet szeretnék később magamnak. A napnak éltem. Élj a mának, érted. Nem szedtem vitaminokat, és tönkretettem magamat alkohollal és cigarettával, amikor csak tehettem. Nem úgy, mint akik az élet fájdalmai miatt túltolják, inkább csak úgy, mint aki rendszeresen együttlóg a haverokkal, mint sok ennyi idős fiú.
- Szerintem egyébként is jellemző a korosztályomra, hogy szeret extrémen és meggondolatlanul élni. Én is ilyen voltam. Egészen addig.. Volt egy autó balesetem. Nagyon ronda frontális ütközés magas sebességgel. Szerencsém volt, hogy csak a lábaim bénultak le. Mindenki szerencsésnek mondott. Szerintem viszont ez maga az átok. - itt befejezte mondandóját. Összepréselt szájjal nézett a nyúlra. Nem folytatta. Úgy érezte, az olyan apróságok, mint hogy a lány, akivel akkor volt, csupán a bénulása miatt szakított vele, vagy hogy épp ezért nem akar a játékból kilépni sohasem, olyan információk, amelyeket a nyúl tud és ért, hiszen belőle született. Úgy érezte, nem kell elmesélnie neki, mennyire rossz érzés volt számára felszabadítani a játékból a legjobb barátját, azzal együtt bevörösödve, és mégis mindeközben meghozni a döntést, hogy ő maga itt marad, ahol sétálhat, futhat, akár szélsebesen is. A kasztválasztásának nem volt más oka, csak a gyorsaságbuff. Mert a baleset ellenére erről a mániájáról képtelen a mai napig leállni. Imádja a sebességet. És szereti a lábait. Azt, hogy nem kell egy tolószékben gurguláznia két szoba között, kézzel hajtania magát. Nem akart soha többé az emberek szánakozó pillantásai közé kerülni. Nem akarta, hogy úgy nézzenek rá még egyszer. Ezért sem mondhatta el ezt senkinek, csak a legjobbaknak. Ez az információ olyasmi volt róla, amit titkolt. Őt csak ne sajnálja senki. Még láb nélkül is sokkal menőbb, mint az emberek többsége, és sokkal életképesebb bárkinél.

by **Askr** Kedd Márc. 06 2018, 10:12

A nyuszi meglepetten meredt rád. Egy darabig így maradt, orrát nem rezegtette, fülét nem csapta hátra. Pár, hosszabb momentum erejéig olybá úgy tűnt, beállt volna nála a kék halál – de szerencsére nem, nem ez történt. Meglehetősen ismerős hang nevetett fel, a maga megkönnyebbült, gyermetegebb módján: a te hangod volt az. Attól függetlenül, hogy te magad miképpen szoktál kacagni, az nem számított. Amint a kacagás felhangzott, az öledben kuksoló Timaeuson kellemes borzongás futott át. A szőrében lévő kerékminták is ragyogóbbnak tűntek, mint valaha. Feltételezésedre nem adott ennél több választ. Kellett-e volna több, hogy tudd, mit vélekedik erről?
A vidám reszketés alábbhagyott, és a nyúl átható tekintetével téged és a szavaidra figyelt. Megvárta, amiképpen kifejtette álláspontodat, majd alig láthatóan bólintott.

Jó vagy rossz… jó igazság, rossz igazság. Úgy látom, nagyon az extrémek felé hajazol, de… biztos, hogy a javadra válik? Honnan tudhatod, hogy az emberek gonoszak, ha nem ismered meg őket eléggé? Honnan tudhatod, hogy az általad megítélt gonoszság mögött lappang az ok. Ha megismered azt az okot, akkor az emberek szívét is úgy ismerheted, mint a tenyeredet.

Sipító hangján vett egy nagy levegőt, még mielőtt folytathatta, egy egyszerű kérdéssel.

Valóban így van-e? Hogyan érnéd el, hogy egy „rossz” emberből „jó” legyen?

Végül várt, elmélyülten vonta le rólad gombméretű tekintetét és sóhajtozott. A következő témára ugyanúgy felvette veled a szemkontaktust, de valami zavarhatta. Nem volt meg benne az a vidámság, szertelenség, ami a beszélgetésetek kezdetén még ott élt benne. Történt valami?

Sajnálom, Leo. Őszintén. És köszönöm, hogy elmondtad. Kevesen vannak, akik ennyire őszinte módon mélyen magukba tekintenek és elismerik hibájukat. Ha a világotok több ilyen emberből állna, talán a fajotok tudná, mit akar saját magától. Min kell változtatnia, milyen céljai vannak. Merre hajtsa a Diadalszekerét.

Abban a pillanatban egy toronyóra gongja zengte át a sötétséget. Messziről jött, és nem is tűnt a füled számára annyira kellemesnek. Rozsdásodhatott, a rúgója elakadhatott, az alkatrészek nem működhettek úgy, ahogyan kellett volna. Nem visszhangzott sokáig, inkább csak megakadt – de ettől függetlenül újra zengett és zengett. Timaeus újra rád nézett és nyugtatóan bólintott.

Nagyon közel járunk. Egy utolsó kérdést teszek fel neked. Egyetlen egy szóval tudnád jellemezni magadat? Lehet az bármi.

A gondolathiány okán fenntartanék magam számára egy másfél-két hetes határidőt, amennyi a mesélés számára szükséges. A számodra megbeszélt 2-3 napos határidőt 1 hétre kitolom, ha tényleg nincsen elég időd a válaszra. Előzetes megbeszélés nélkül is nyugodtan igénybe veheted.

by **Leonard** Pént. Márc. 09 2018, 23:33

Mindenekelőtt megvakargatta a kobakját, és egy hümmögéssel jelezte társa felé, hogy gondolkodik a válaszon. Végül aztán belefogott, és magyarázás közben kezeivel szélesen gesztikulált.
- Az én ítélkezésem sosem olyan tiszta, mint amilyennek tűnik. - nevetett fel a fiú. - Nem, egy pillanatig sem gondolom azt, hogy a saját nézőpontom az egyetlen a világon. Azt viszont tudom, hogy mi az, amit a személyes nézeteim szerint elítélek, és mi nem az. És természetesen azt is át kell látnod, hogy nem fogok senkit a cselekedeteiért sem börtönbe sem halálba küldeni. Nem dolgom vádat emelni. - itt röviden megrántotta a vállát. - Az én dolgom csak az, hogy ha lehet, rábeszéljem a másikat valami szerintem jobbra. Aztán hogy elértem-e vele valamit, az már más kérdés. Tudod - böködte itt meg a nyuszi puha homlokát, majd simogatta tovább a fejecskéjét -, legtöbbször el sem mondják, mi bántja őket. Persze, hogy így nem lehet segíteni. De meg kell próbálni a lehetőségekhez mérten. Az érzéseinkhez mérten. Nem tudnék rossz szájízzel elmenni valaki mellett, aki helytelent cselekszik. - aztán még sietve hozzátette. - Mármint szerintem helytelent. És nem, semmilyen ok nem szolgáltathat indokul a gonoszkodásra, a másik bántására vagy gyilkosságra. Szóval én azzal próbálok hatni másokra, ahogyan viselkedem. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de így van. Próbálok jófej lenni mindenkivel és kedves, és ha kell, beszélgetek velük, és megpróbálok rámutatni, szerintem mit gondolnak rosszul. Azaz a beszéddel igyekszem elérni, hogy változzanak. Nem nagy dolog, oké, de csak egyszerű halandó vagyok, ennyi jutott. - ezután elmosolyodott, és látszólag lezárta a témát. Karjait egymásba fonta, és úgy figyelte tovább a nyuszit, majd annak további kérdésire kissé vonakodva ugyan, de végül csak kifejtette a válaszát. Látszott rajta, hogy keserűen érinti a téma, száját összepréselte, szemöldökét összevonta.
- Ugyan-ugyan. - simogatta meg aztán a nyuszi fejecskéjét, kicsit megborzolva a fülecskéket is.
- Épp most mondtam, engem ne sajnálj. Még láb nélkül is menő vagyok. - szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát, ezzel is jelezve társának, hogy minden rendben van vele. Azt nem tette hozzá, hogy kissé elnagyoltnak érezte a nyúl kijelentéseit, és zavarták is kicsit a mondottak. Nem tekintett úgy magára, mint amilyen képet lefestett róla az állat. Azt pedig végképp nem tudta volna elképzelni, hogy a világ csak hozzá hasonló emberekből álljon. Úgy gondolta, az maga lenne a katasztrófa.
Az utolsó dolgon hosszan hümmögve elgondolkodott. Egyetlen szó? Ezer szóval tudta volna jellemezni magát, de pontosan egyetlennel? Nem, azzal nem ment. Nem tudta, mit feleljen.
- Vidám? Talán.. Laza? Nem is tudom.. Talán azt mondanám.. - egy kis ideig még gondolkodott, látszott rajta, hogy erősen töri a fejét. Aztán, mint aki hirtelen jött rá a megoldásra, összekoppintotta tenyereit, és a nyúl szemeibe nézett.
- Napsugár. - bökte ki aztán, és büszke mosoly ült ki az arcára.

by **Askr** Kedd Márc. 13 2018, 12:03

Szavaidat elmélyült csend követte, majd valahol vízcsobogás hangját lehetett hallani. Timaeus hallgatott, nézett téged. Nem érkezett újabb üzenet, csak csöndben ült öledben és élvezte, ahogyan cirógattad. Bundája kicsit ragyogóbbnak tűnt, a benne lévő kelta kerékminták mintha ennek a kiüresedett, használatlanul maradt sötét világnak a Napja lettek volna.
Amiképpen gondolkodtál, s végül kiejtetted ajkaidon a „varázsszót”, a nyúl szemei elkerekedett. Nem a csodálkozástól vagy a meglepődéstől, hanem a rég várt csodától – végül is, ha volt valami ebben a virtuális világban, ami jól ismerhetett, az a szóba forgó nyuszi lehetett. A gombszemek éppoly fényesen ragyogtak fel, ahogyan a bundája is csillogott. Hirtelen kiugrott öledből, levetette magáról kezeidet és megrázta magát. Fehérarany szőrszállak hullottak mindenfelé – éppoly kis fonalak, melyekből maga Timaeus is „megszületett”. Ezek a kis darabkák olyan vakító fényt bocsátottak ki, hogy kénytelen voltál szemedet lehunyni vagy eltakarni. Mialatt ez megtörtént, a szőrszemek körvonalából lassan képek váltak ki, melyek egymásba folyva felemésztették az ürességet.
A fényjáték lassan alábbhagyott, s amikor újra odanézhettél, láttad a változást: nem a leggyorsabb ütemben, de a tájképek darabkái hártyaként forrtak össze. A folyamat két-három percig folytatódott, és amikor végül a teljes kogníciódra rápillanthattál, a sötétség már nem létezett többé. Elhagyatott, romantikus hangulatú városka nyílt terén ültél, ugyanúgy abban a fotelben, amiben a nyúllal társalogtál. Ha balra fordultál, a dívány mellett egy csordogáló szökőkutat láthattál: egy aranyból és egy márványból vésett ló egy kocsit hajtott. Amiképpen felszegték fejüket, szájukból víz spriccelt az alattuk elterülő mederbe. A lovas kocsit senki sem hajtotta, a hátasokhoz tartozó kantárt csupán két testhez nem tartozó kéz fogta. Majdhogynem céltalanul lebegtek a levegőben, annyira… befejezetlennek tűnt ez a mestermű.
Ahogyan a szökőkúton túltekintettél, három irányban egy-egy utat láthattál. Egyik sem vezetett semerre: a macskakövek egy rész után a levegőben lebegtek, az ösvények pedig a levegőben spirális alakot vettek fel. A teret környékező házak is szintúgy elhagyatottan álltak, némelyiknél a tető kezdett a macskaköves utak sorsára jutni. A korábban hallott befejezetlen harangjáték a hátat mögül jött. Jó néhány méterre tőled egy templomtorony állt, melyet régies óra díszített. A nagy mutató 12-esen állt, a kicsi pár centire mögötte. Előre akart haladni, de mire ugyanazt az értéket üthette volna, a mutató mindig visszakattant.
Nagyjából fel tudtad térképezni, a lemegetoni kogníciód milyen szinten állt. A nyúl ott állt előtted, két hátsó lábára emelkedve, érdeklődően fülelve. Mintha csak azt várta volna, hogy a fejleményekről nyilatkozz.

by **Leonard** Vas. Márc. 18 2018, 12:39

Az első szó, ami elhagyta a száját, miután megtörtént a csoda, egy jó hangos füttyel kísért "azannya" volt. Először megfontoltan csak körbekémlelt, megnézte magának a teret és tájat. Na meg igyekezett közben kipislogni szeméből az előbbi fényáradat okozta vakságot. Közben kezei mindvégig a nyuszi puha szőrében matattak, a bolyhos fülecskéket bizergálta és az állat homlokát simogatta. Hümmögött egy sort, mialatt mindent szemügyre vett.
- Szóval ez az én világom? - kérdezte aztán hirtelen. - De végül sikerült megteremtenem, ez jó. - vigyorodott el szélesen. - Ha már továbbjutottunk a sötétségen, akkor valamit csak jól csinálhattam, ugye Timi? - felkelt a helyéről, miközben karjaival magához ölelte lelke teremtményét, hogy amaz le ne essen. A kezében tartotta, mint egy kisbabát, habár nem oly óvón, mint egy anya, mintsem inkább épp úgy, mint egy gyermekekhez mit sem értő kisfiú a játékait. Volt valami laza könnyedség abban, ahogy a nyulat fogta, de közben mégis úgy, miképpen a legnagyobb kincsét tartja az ember. Végső soron, azt is tette. Timi nem csak az útikalauza volt ezen a különös, de szívének mégis tetsző helyen, hanem az ő saját lelkének egy darabkája is.
- Asszem, igen, ez az. - mosolygott a faragott stukkókkal díszített ablakpárkányokon és oszlopokon végig, megcsodálta talpa alatt a macskakövet, és feje felett a tágas égboltot.
- Ilyesmi szerepelt az én képzeletemben is. - mosolygott társára, majd odament a szökőkúthoz, és arcába loccsantott egy kevés vizet, hogy felfrissüljön a saját képzelt világában.
Ezután a kutat díszítő szobrot kezdte el csodálni. Felismerte, hogy ugyanaz, ami a kártyalapon szerepelt.
- Hé Timi. - szólt oda a nyuszinak akkor. - Ennek van valami jelentősége is, igaz? Te tudod? - kérdezte akkor, mivelhogy még mindig nem tudta hova rakni az egész alakzatot, csupán csak azt vette észre, hogy központi elemként szerepel mindig. Ezek után körbenézett, és tovább folytatta gondolatmenetét.
- Ez a világ.. Olyan üres. Mintha megállt volna az idő. És szétesik. Vagy szétesik, vagy még befejezetlen. - hümmögött, szorosabban magához húzta társát, úgy ölelte, mint aki kissé tart attól, amit lát. Tény, hogy nem nyerte el maradéktalanul a férfi tetszését.
- Valami hibás. Bennem? Vagy még vannak kérdéseid? - folytatta tovább, mindvégig a nyúlhoz intézve a szavait. - Esetleg.. El kéne induljak az egyik úton? Te tudod, mi vár ott ránk? - nem, úgy gondolta, Timi nem tudhatja, hiszen ő maga sem tudja. De mi alapján kellene választania egyiket vagy másikat? Melyik út jelenti a kiutat?

by **Askr** Kedd Márc. 20 2018, 22:27

A kérdések meggyőződött kijelentések voltak Timaeus számára, így fölöslegesnek érezte megadnia az egyértelmű választ. Persze a dorombolás és a hozzád való dörgölőzése csak megerősíthette benned a tudatot, hogy nem tévedtél.

Nem… :/

Érthetetlen volt a szomorúság forrása – legalábbis eleinte. Timaeus fejét az ég felé emelte, miután kikászálódott az öledből és előtted landolt. Ha tekinteteddel követted, valami valóban nem stimmelt: a Nap hiányzott. Annak ellenére, hogy mindent arany fény és köd burkolt be, az elsősorban a sárgás színben úszó égboltnak és a felhőknek köszönhető. Úgy tűnt, a befejezetlenség forrása az égitest hiányából eredt – ezt a nyúl-daimón nyugtalansága erősítette meg benned.
Figyelmét rád összpontosította, amiképpen lepetyeltél a szökőkút vizéből. Hirtelen… másnak érezted magadat: vidámabbnak, energikusabbnak – pont mint Timaeus.

Sikerült elképzelést alkotnod Lemegetonról, de attól tartok, nem vesztegethetsz sok időt. : ( A kogníciód már most szét akar csúszni, mert… ők akarják.

Orrát idegesen rezgette, tekintetét elvonta rólad. Most először tűnt igazán mérgesnek.

Semmi sem romlott el benned. Eredendő hibái mindenkinek vannak, de ez nem a te műved… sose feledd.
Kövesd a megérzéseidet, Leonard. Mit gondolsz, merre kéne elindulnod? Merre húz a szíved?

by **Leonard** Szer. Márc. 21 2018, 12:13

Leo félreérthetetlenül pislogott a nyúlra, amannak szavai hatására. Kik azok az ők? Ugyanakkor nem kérdezett rá. Úgy gondolta, ez is olyasmi lehet, amit neki kell kideríteni. Annak ellenére, hogy a nyúl sok dologról többet tudott, mint ő maga, egyértelmű mégsem volt egyszer sem. Azt hiszem, ez egy kogníciónál teljesen érthető is. Valahogy úgy képzelte el, hogy maga Timi sem igazán érti, miket mond, vagy miért, csak egyszerűen.. követi a megérzéseit.
Így aztán, a fiú is elcsendesült. Híján minden pontosabb elképzelésnek pislogott körbe az aranyló téren, és gondolkodni kezdett. Még észre sem vette, Timi mit néz, ő közben odacsörtetett a szökőkúthoz, átlendült a peremén, és elindult a szobor felé. Megpaskolta az arany ló, majd pedig a márvány állat fejét, és szélesen elvigyorodott.
- Na mizu testvérek? Kéne valaki a kormánykerékre? - viccelődött egyet a szituáción, majd lerakta Timit az utasülésre.
- Előre világ végéig, és ne tovább! - kiáltotta lelkesen, miközben ő is felszállt, és megragadta a gyeplőt. Majd.. Hát, minden bizonnyal várta a csodát. scratch

Ami ha nem jött, akkor még várt, és várt, és habár arcáról nem hervadt le a mosoly, mondhatjuk úgy, hogy szép lassan ráfagyott. Aztán végül nagyot sóhajtott. Ha nem, hát nem. Ha nem történt semmi, felkelt helyéről, és visszamászott a szökőkúton át ki a térre. Ott egyszer csak mélyről feltörő nevetés szakadt ki a torkából.
- Idióta vagyok. - nyilatkozta magáról, és a fejét fogta, miközben a saját hülyeségén kacagott jóízűen. - De hát, egy próbát csak megért. - tette aztán hozzá, és végül tekintete az utakra tévedt.
Akárhogy és akármi is történt, a három útra pillantva, amely az égbe vezetett, lassan kezdett számára is körvonalazódni, hogy mi hiányozhat. Elsőre és még másodszorra sem tűnt fel neki. Most viszont, ahogy az égbefutó kacskaringókat bámulta, akár a hintón volt, akár nem, egyszerre kapizsgálni kezdte. Hát hol van a Nap? Na persze, erre egyből a fejébe tódult a válasz is: Itt áll lent. Én vagyok az.
És hogy végül melyik úton indult el az ég felé? A középsőn, természetesen. Azzal a tökéletes tervvel, hogy ha nem jön be, majd megnézi a másik kettőt. Mégis, a középső volt az, ami számára a delet sugallta. Nem akart sem napnyugta, sem napkelte irányába menni, csak a ragyogó kék égbolt felé, elkerülve a szélsőségeket, csak előre tartva mindörökké.

by **Askr** Hétf. Ápr. 23 2018, 15:49

A gongok meglehetősen kellemetlenné fokozódó zöreje töltötte meg a békés csendet, amiképpen Timi némán nézett rád, és te őrá. Nem mondott semmit, mert nem volt szükséged rá – így neki sem.
Követted a nyúl-daimón instrukcióit, habár nem úgy, ahogyan azt az imént említett Timaeus elképzelte. Füleit kíváncsian lebbentette meg, orrát rágcsálóékhoz hasonló módon rezegtette. A vörös gombszemek áthatóan bámultak, amiképpen gyermeteg módjára kipróbáltad a szoborra való pattanást. Jól érezted: az ég világon semmi sem történt! Nagyon jól követed a megérzéseidet! Kijelentésedre azonban a nyuszika a lábadhoz simult, mint valami kismacska. Talán még dorombolást is hallhattál, ahogyan a bundájában lévő aranykerekek egyre fényesebben világítottak. Továbbra sem szólt semmit. Kellett-e több?
A Bolond eseményből felocsúdva, kis társad felnézett rád, mialatt eldöntötted, melyik úton kéne elindulnod. Amint elindultál a középsőn, szorosan mögötted szökdécselt a szóban forgó daimón állatkád. Szokatlanul… csendessé vált minden: miután a középső sor falai közé léptél, a harang kellemetlen zöreje teljesen megszűnt – mintha elvágták volna. A szökőkút vizének csobogását se hallhattad. Az eltávolodásból adódó, folyamatos halkulás sem tűnhetett fel. Minden elnémult, ami ebben a kognitív világban valaha is hangot adott…
...Kivéve egyetlen egy tényezőjét, ami abba a kacskaringós utcába tévedt: akár csak ha egy hirtelen lefékező versenyautó motorját hallhattad volna, egy fekete-fehér, foszforeszkáló füstfelhő száguldott el fejed felett. Épphogy nem ért hozzád, de forró guminak a szagát érezhetted miatta. Erős koccanás és az amúgy is ingatagnak tűnő, macskakövekkel szegélyezett földet megremegtette. Meglévő jártasságodtól függően vagy sikerült megállnod a talpadon, vagy jól seggre estél. A ködfelhő mögötted zörgette nem létező motorjait, majd irányodba indult. Rajtad állt, mennyire voltál gyors: még ha el is estél, épp elég időd volt arra, hogy egy hajszál híján kikerüld ezt a valamit – legalábbis nagyjából. Olyan érzés volt, mintha ráléptek volna a lábadra, de a felhő még hozzád sem érhetett. A zsibbadás mellett annyit észlelhettél, hogy az azonosíthatatlan alaktalan massza öt pontnyi páncéltól szabadított meg. Indikátora vörös volt, neve mellett pedig egy halom értelmetlen kriksz-kraksz állt: !^@%'@'ß
Timaeus megrettegett. Még többet hátrált, aztán egy fénylő jelenség hatására, amorf fény nyaláb formájában beszippantódott a sötétségben meglelt telefonkészülékbe. Az apparátus üzenetírást jelzett.

...Itt vannak ><

Légyszíves itt vagy PM-ben küldd el nekem az aktuális pontozásodat. Ötleteket várok, mihez kezdenél ezzel az akadállyal.

by **Leonard** Szer. Május 16 2018, 16:47

Nem, Leo soha életében nem volt az az ember, akinek feltűnnek az apróságok. Még most, a börtönélet után is épp ugyanolyan óvatlan volt, mint a tapasztalás előtt, és habár ha helyzet volt, tudta már, mit tegyen, vagy mire kell odafigyelnie, valójában még mindig azt érezte, hogy a világban biztonságban van, és szükségtelen a precizitás. Igazság szerint, nem is ment volna neki, hogy folyamatosan gyanakvó legyen vagy óvatos. Azt meghagyta azoknak a hősöknek, akiknek ez a profiljuk. Az ő életében másfajta "mentő" tevékenység szerepelt, és büszke volt mindarra, amit elért eddig. Úgy érezte, jó ember, és ehhez soha semmilyen szüksége nem volt az óvatoskodásra.
Most viszont, annál is inkább kellett volna, mivel drága kardforgatónk nem hogy jelnek nem vette a hirtelen támadt csöndet, de még csak fel sem tűnt neki. Így történhetett, hogy felkészületlenül érte a "támadás", és azonmód rögtön lesöpörte a pályáról a sportkocsi. Elesett, miközben próbálta kikerülni, és a földre került. Kezét maga elé emelve védte arcát az ütődéstől, és a lendülettől bukfencezett párat, mielőtt sikerült megállnia végre. Forgott előtte a világ, de nem érdekelte. Felpattant, és igyekezett a hallására támaszkodni, hogy kivegye, honnan fog érkezni a támadás. A következő pillanatban az apparátus motorja újra felbőgött. A kardforgató zihálva igyekezett kitérni az útjából, ám ez alkalommal is felbukott. Egy hajszál híja volt, hogy nem lett az autó áldozata, sőt, úgy tűnt, végül mégis elkapták.
- Nem! - kiáltotta. - Nem fogod még egyszer elvenni tőlem. - Timire nézett, magyarázatot várva, ám az állatka abban a pillanatban vonult fedezékbe.
- Elbújtál? Micsoda egy gyáva nyúl. - dühöngött a telefont felkapva az útról, de aztán arca ellágyult. - Legalább biztonságban vagy. - sóhajtottar. Mélyeket lélegzett, megpróbálta csillapítani dühét. Úgy érezte, nincs ideje kérdezősködni és üzeneteket írni, így megpróbálta szóban kideríteni, amit tudni kell.
- Kik? - homlokán ráncok gyűltek. Kérdőn meredt maga elé, és koncentrált. Ám úgy ítélte meg, nincs vesztegetni való ideje. Valamit tennie kell. Nem hagyhatta, hogy az ellenfele még egyszer támadjon, hisz egyértelmű volt a kettejük közötti különbség. Az egyetlen út az maradt, hogy maga ront rá, hátha egy frontális támadás elég a szétzilálásához, akármicsoda is ez. Igazság szerint, volt elképzelése róla, micsoda, és nagyon nem tetszett neki. Fogait erősen összeszorította a dühtől. Légzése felgyorsult.
- Engem nem húzol csőbe, te szemét. - ajkai megremegtek. Egyetlen út maradt. - Meglovagollak, csak azért is. - széles, rá jellemző teli fogsoros mosolyt villantott, ám most egyáltalán nem volt biztató. Sokkal inkább mondaná az ember őrültnek, vagy jobb esetben elszántnak.
Futásnak eredt. Megindult, egyenesen szembe fordulva a sportkocsival, és már nem volt kérdés előtte, mivel áll szemben. Ha ütközni kell, akkor ütközni fog. Nem fog félni a következményektől. Nem érdekelte soha, ő csak száguldani akart. És most száguldott is. Minden gyorsaságpontját és elhatározását beleadta a futásba, melynek végén a sportkocsit vette célba. Bele akart ülni a felhőbe, mint egy mazarettibe, belehuppanni az ülésre, és irányítása alá vonni. Megzabolázni a lóerőt. Jobban, mint legutoljára. Kezében tartani a gyeplőt, és többé nem elengedni, hogy letérjen a járműve az útról. Ez volt a célja. A küldetés eddigi témája csak még jobban felspannolta. Mintha megerősítést kapott volna, hogy ezt kell tennie, még akkor is, ha bolondságnak tűnik. Nem volt más út, nem hezitált, nem fontolt meg semmit, nem okoskodott. Csak hallgatott a megérzéseire.

by **Askr** Vas. Május 20 2018, 19:27

A Virrasztók.

…Azzal Timaeus teljesen elhallgatott, további (esetleges) kérdéseidet figyelmen kívül hagyván. A motorhang egyre hangosabb volt, a köd pedig azzal együtt vészesen közelített feléd. Aranysárga lámpák fényének kereszttüzébe kerültél, mialatt az ismeretlen a közte és a közted fennálló távolságot bezárta. Három… kettő… egy… és a ködöt meglovagolva, ennek az idegen, anyagtalan anyagnak a tetején guggoltál, minden erőddel azzal fáradozván, hogy ez az izé ne rázzon le magáról. A szóban forgó valami természetesen azon volt, hogy a földhöz küldve, átgázoljon rajtad. De nem, te makacsul ragaszkodtál hozzá… te akartál tőle valamit.
- Mégis mi célod van azzal, hogy igába hajtasz engem? – A saját hangodon szólalt meg ez a valami. Sokkal színtelenebbnek, életuntnak, demotiváltnak hatott, mint azt magadtól elvárhattad volna. A kérdés-válasz idejéig a rázkódás alább maradt, s egyenesen haladt, az utca felderíthetetlen irányába. Néha-néha „U” alakú íveket tett meg, mielőtt céltudatosan visszatérhetett volna az egy vonalon át haladásába.

Pár soros gondolatmenetelt kérnék, miközben a magad módszerével a ködön akarsz maradni. A posztod addig tartson, míg valamilyen választ nem adsz a teremtménynek.

by **Leonard** Vas. Jún. 17 2018, 14:14

- Virrasztók, virrasztók persze. Biztosan ezért ilyen agresszívak, mert nem aludták ki magukat. - futotta még egy poénra, mielőtt a fizikai támadás beindult, és el kellett ugrania ellenfele elől. - A lelkem megint igen közlékeny volt. Mondjuk, nem tudom, mégis mit várok én még magamtól. - forgatta meg a szemeit, majd a telefont biztos helyre, a zsebébe süllyesztve, elkezdte felvenni a harcot az autófelhővel. És egyben a képzeletével, a múltjával, mindennel. Egy ilyen világban kézenfekvőnek tűnt, mégis talán egyediségre vall, miként sűrítette bele a saját történetét az ellenfélbe, miként materializálta a saját múltját és minden kínját abban az alaktalan páragomolyagban. Erőt vett rajta a lelkesedés és elhatározás, elméjét elborította a tettvágy, és meglepő cselekedetre sarkallta. És nagyon úgy tűnt, bejött, ez a folyton változó világ, Lemegeton, a hátára vette szó szerint, felkapta, és bár le akarta rázni, mégis elismerte és befogadta. Már csak egy kérdés maradt. Leonard nem késlekedett a válasszal indulatai hevében, mindent, ami csak a fejében, a lelkében volt, azonnal a világ tudtára adta mindenféle gondolkodás nélkül.
- Először is. Mivel én teremtettelek. És a saját teremtményem képes vagyok meglovagolni, formába önteni és irányítani. Megmutatom, hogy tudom uralni a múltamat, és képes leszek a jövőmet is. Elfogadok mindent, ami velem történt, és a saját tapasztalatomként a javamra fordítom. Nem fog többé leteríteni vagy visszarántani. Rendet teszek a káoszban. - mondta a szavakat teljes elhatározással, tőle szokatlan, szigorú hangnemben, majd rövid szünet után, amíg megkapaszkodott egy kanyarulatnál, folytatta.
- Egyetlen célom, hogy bizonyítsak. Neked, Timinek, Lemegetonnak. Magamnak. Akármi is fog történni, én innen már elégedetten távoztam, mert szembenéztem veled. Mivel igába hajtottalak, még ha nem is látható formában, de az emlékeimben mindenképpen. Ez azt jelenti, hogy többé nem fogom elveszteni az irányítást. Soha többé. Ezt a hibát csak egyszer követtem el. - erő áradt belőle. A saját elhatározásának, gondolatainak és lelkének minden energiája, ami összegyűlt, és fényes auraként világított körülötte. Sziklaszilárd volt a gondolataiban, azok akár helyesek voltak, akár nem. Úgy érezte, rájött valamire, továbbvitt valamit, fejlődött, és ez elégedettséggel töltötte el. Végső soron, megküzdött a démonával.

by **Strea** Csüt. Nov. 08 2018, 00:35

Kérem a mesélőt, folytassa a küldetést. Amennyiben ez vasárnapig (11.11.) nem történik meg, a játékot zárni fogom.

by **Strea** Csüt. Nov. 15 2018, 18:48

Hirtelen minden elhomályosodik, majd sötétségbe borul. A szint teleportkapujának tövében térsz magadhoz; csillagos éjszaka van. Mindez vajon csak... álom volt? Talán tudod a választ... de az is lehet, hogy nem: a kártya, amit kaptál, a zsebedben lapul, arra várva, hogy felfedezd magadnak.

A küldetést lezárom, a jutalmazás a következőképpen alakul:

Exp és arany

Leonard: 144 exp, 168 arany ( +20% Exp +20% Arany Szóló Menedék )

Jártasságok

Érclátás: Tier 1, 1 -> 21
2 Bronzérc 4 Munkálatlan Bőr 4 Sida Kő 5 Halvány Rubin 1 Vasérc 1 Rubin
Növénylátás: Tier 1, 1 -> 21
9 Kis Tövisgyökér 3 Faeno Levél 3 Barna Gomba 3 Tövisgyökér 2 Vörös Pitypang
Hallgatózás -> ingyen dobhatsz egy tárgy infót, az első kockánál egyet, a többinél kettőt levonva.

by Ajánlott tartalom

[JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

[JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Leonard