[JK Küldetés] Lemegeton - Faust

by **Askr** Pént. Márc. 09 2018, 16:45

Lemegeton – Faust

Határidő: Megbeszéltek szerint 1 hét.

Már hetek óta terjeng a szóbeszéd, miszerint létezik egy kazamata, melynek bejárata nem létezik. A térképen ugyan jelzi jelenlétét, de megközelítése – egyelőre – lehetetlenség. A rendszer mellékküldetéseket is generált hozzá, viszont pontos koordinátát sosem dobott ki a gép. Lehetetlen próbálkozásnak tűnik, de mit gondolsz? Elég indok ahhoz, hogy megpróbált megvalósítani a kivitelezhetetlent?
Pontos körülményekre nem emlékszel, aznap mit műveltél – csupán egy sejtés, hogy elbóbiskoltál valami mellett. Miután felébredtél, enyhe szédelgést, esetleg hányingert érzel. Látásod sem tűnik olyan tisztának, mint azelőtt, de nem csoda: ki lenne képes a tökéletes sötétségbe meredve bármit is észrevenni?
A homályban először az tűnhet fel, hogy lábaidra iszonyatos teher nehezedik. Mintha valami le akarna rántani a föld alá, olyan nehéz egyik tagodat a másik után téve, lépéseket tenni. A levegő, amit beszívsz, kellemetlen törmelékszagot áraszt. Még a lélegzetvétel is nehézkesnek tűnik, akár csak egy fárasztó menekülés után próbálnád összeszedni magadat. A másik tényező, ami feltűnhet, hogy hirtelen milyen hideg lett. Dermesztőnek nem dermesztő, de szokatlan, ami kimerültté, majdhogynem gyengévé tesz. Nehezen veszel erőt magadon, hogy háton fekvésből felegyenesedj és eldöntsd, merre indulsz. Minden esetre feltűnhet valami: felbecsülhetetlen távolságban egy márványkeretes üvegszéket látsz, hasonló, kör alakú dohányzóasztallal. Mialatt bezárod a közted és az új jelenés közti távolságot, feltűnhet, hogy a kis asztalkán egy kinyújtott pergamentekercset látsz. 20 kérdéssel ellátott tesztet találsz rajta, melynek alján egy vonalka jelzi az aláírás helyét. Miután a közelébe érsz, az ősrégi papíroson egy egyszerű golyóstoll materializálódik a sötétségből. Valami vagy valaki csakis rád várt.
A fejedben egy hang csengett – ismerős, de annyira mégsem, hogy archoz tudd társítani. Értelmetlen sugdolózásként érintett meg. Már akkor egyre hangosabbnak és összefüggőbbnek hallhattad, amikor megpróbáltál a sötétségben elindulni.

A feladat adott. Posztod addig tartson, amíg a pm-ben elküldött válaszaid alapján elkezded kitölteni a kérdőívet.

by **Faust** Szomb. Márc. 10 2018, 00:38

Szuszogás véste át magát a végtelen sötétség kellemesen idegen betonfalán. Kínzó hömpölygése a semmi királyaként trónolt, s nem tűrt meg maga mellett semmit, mi az ő síkján birokra kelhetett volna vele. Forrásában magas férfi feküdt, s bár az ép elme a felderítést diktálta, ő mégis csupán maga elé emelte tekintetét. Tűrte, s megtartotta vállain az ismeretlen súlyát, míg ragadozók fülével keresett minden neszt, mely harcba szállt volna önnön lélegzetével. Hasztalan.
Mintha a világmindenség nehezedett volna rá, szándéka pedig nem volt más, mint teljesen eltiporni magányos foglyát. Az mégsem hajlott meg előtte. Gyilkos büszkeséggel tartott ellen a tagjait kínzó fáradtságnak, ahogy akkor sem adta meg magát, mikor a hűvösség selyemkötele körbeölelte alakját. Nehezére esett a lélegzés, a föld pedig mintha magába akarná nyelni, kérhetetlen húzza maga felé. Mozdult hát a fémhártyás test, s legbelül forgásnak indult az akarat, mely fényével belengte a ragadozó szívét. Egyetlen szikrányit emelt el belőle, vigyázva, gondozva, mint gyermek a madárkát rabjaként tartó tojást. Az pedig kegyetlen hálával fizetett a törődésért. Térdre kényszerítette a lovagot, transzba rántva az elméjét, s tűzzel óvva az elemek szemgyönyörködtető nyomorától. Fénycsóvával gyilkolja a sötétség gyermeki nyúlványait, s a kék tekintetet szigorú tanárként szoktatja hozzá a semmihez. Fókusztalanná sorvasztja a látást, pajzzsá téve a végtelen kéjesen hívogató látványától.
Aztán a tapogató karmok tárgyat marnak, a szikra pedig célba állítja a férfit. Oly távolinak tűnik, elérhetetlenül hívogatónak, a ragadozó mégis megmozdul felé, ahogy az akarat újra belengi tudatát, fellibbentve egy pillanatig az elmére borított leplet, melyet a köd fonalából szőtt a szív. Menetelésbe hívja, agyát pedig nyugalomba tapossa a haladás. Márványt érint a tekintet, és ahol eddig egyetlen alak volt csupán, most párrá lesznek ahogy közelít. Asztal és szék, a két örök társ, kik egymás nélkül funkciótlanok, ám együtt titoktalan lepel mögé bújnak a szem elől.
Faust hosszú listára emeli szemét, majd a kesztyűs kéz is hozzáér, kellemesen elzárva viselőjétől a tapintás borzalmát. Húsz apró gyermeket pillant, mely kínzó kíváncsisággal tölti el. Úgy dönt, segít számukra megtalálni önmagukat, saját testéből etetve mindőjüket ahogy mozog a toll.

by **Askr** Szomb. Márc. 10 2018, 23:37

Egy örökkévalóságnak tűnt a papíros kitöltése. Időérzéked minden egyes kérdést követően szépen-lassan elenyészett. A sötétség, a hideg és az elmélyült tudatállapot elvonta figyelmedet az efféle alapvető dologról. A sugdolózást egyre hangosabban hallhattad: idős, bölcselkedő hangok voltak. Távoli, elérhetetlennek tűntek, így amiket suttogtak, azt sem érthetted igazán. Olyan volt, mintha mindvégig figyeltek volna téged.
Mialatt továbbhaladsz a teszttel, annak az alján lévő vonalon a nickneved lassan, de biztosan kirajzolódni látszott. Feltűnt, hogy minél több kérdésre válaszolsz, a név egyre biztosabb vonalakkal tűnik fel a pergamenen. A másik, ami vagy szembetűnő volt, vagy nem, hogy minden egyes tollvonásod fehér-arany fényben foszforeszkáló fonalat festett a tökéletes ürességbe. Szépen-lassan a magasba emelkedtek, majd tőled kiszámíthatatlan távolságban földet értek. Egymásra halmozódva már-már feltűnőbb jelenséget váltottak ki: egy kisebb villanást követően valamit megteremtettek. Egy kisebb fonálgombolyag alakú képződményből egy élőlény alakja bontakozott ki: egy bölényborjúé. Meglehetősen kicsi volt, derékig aligha ért fel. Vastagabb prémbundája hófehéren tündöklött, melyben néhol-néhol arany vonalak futottak végig. Szarvai fejletlenek, kurták voltak. Szemei ezüst szürkén ragyogtak. Míg be nem fejezted a papír kitöltését, az állat áttetszőnek tűnhetett. Mintha bármelyik pillanatban megszűnt volna létezni, ha nem jutsz el ténylegesen az aláírás részig.
Meglepő jelenség számodra vagy sem, a borjú lassú, komótos léptekkel indult meg irányodba. Patái nem keltettek zajt, amiképpen átszelte a közte és közted lévő távolságot. Lépte nyomán halovány, fehérarany pillangók reppentek fel, melyek éppoly hamar tűntek el az ürességben, mint a tollvonásodból keletkezett fonalak. Tisztes távolságban megállt előtted, mélyre tekintő lelki tükreivel a tiédbe próbált meredni. Miután észrevetted, a szájában tartott táblagépet a lábad elé csúsztatja. Miután ez megtörtént, annak apparátusán egy kép jelent meg: egy kártya. A marseille-i taro mágusát ábrázolta. Ezt követően valaki vagy valami elég időt hagyott neked, hogy megemésszed a látottakat. Ha megtörtént, a kártya eltűnt és egy párbeszéd ablak nyílt fel a gép képernyőjén. A halmozott pontok arról árulkodtak, hogy valaki üzenni akar neked.

by **Faust** Kedd Márc. 13 2018, 10:54

A toll mozgott, s nyomain olyasmi esett meg, melyről a lovag sosem álmodott. Épített, alkotott, hisz a fonalak messzire indultak, majd eggyé válva, kannibál táncukat lejtve kezdtek alakká sorvadni a sokaságból. A ragadozó azonban csak írt, véste a betűket, a tinta pedig akárha egyszerre fogna több helyen, belevéste a nevet a papírba, s a bölényt a virtualitásba. A hangok, melyek a fülében sugdolóztak, kínzó jóakaróknak tűntek, mintha pontosan neki szólnának, ám a hallása szélén, az érzékelés pengevékony élén. Csak az akarat tartott ellen kellemes őrületüknek, az viszont mozdíthatatlan, áthatolhatatlan fallá edződött Faust elméje körül. A tudat pedig fizetett, minden tollvonással, minden szóval, mely a pergamenre került, s az érzékek kiszélesítésével, homályos körvonalaikat mind jobban eltüntetve, míg állt az örök pajzs. Szimbiózisba léptek, bár egyikük sem felejtette el a fojtogató tényt, hogy az agy a léleknek tartozik szolgálattal.
A férfi őszinteséggel töltötte meg a kérdés-kölyköket, etetve a gondolataival, s ahogy a bölényborjúra emelte tekintetét, éppen oly érzés önthette el, mint büszke, szigorú, bántalmazó apát saját gyermeke láttán. Az pedig megindult a lovag felé, léptei nyomán pedig a pillangók röppentek az ég felé, akárha szabadulni akarnának a világ egyetlen igaz törvényétől. A múlás azonban őket is maga alá rántotta, így röptük rövid, szemgyönyörködtetően lélekőrlő látvánnyá avanzsált Faust szívében.
Végül megérkezett a patás, s a lovag felemelkedett a székből. Fémhártyás bőre, melyet mások páncélként aposztrofáltak, csupán annyi hangot adott, mely jelezte a mozgást, ám amint újra az őt megillető pozícióba kerültek a két lábra magasodó testen, azonnal elhallgattak. Hagyta, hogy a borjú elkapja tekintetét, s meglássa a lélek tükrei mögött azt, melyben emberi lény a pokol jéghideg lángjait vélte felfedezni. Aztán a táblára pillantott, de nem fékezte lépteit, míg el nem érte teremtményét. A tenyerét a fejére helyezte, gondosan ügyelve rá, hogy a bőrkesztyű elzárja előle az érintés fájó örömét, ám a hírnök részesülhessen belőle. Nem kérte magának a hideg karmú boldogságot.
Aztán Faust visszalépett a táblagéphez, kézbe véve azt, várva, hogy a pontok halmaza mögül előszivárogjon a gondolat, mely majd megszólítja a lovagot, táncba rántja a ragadozót és feladattal látja el a férfit.

by **Askr** Kedd Márc. 13 2018, 19:19

A bölény meglepődött, habár nem rossz értelemben. Tompa ezüst lelki tükrei szerényen meredtek a tiédbe, majd pironkodva vonta el rólad, miután hozzáértél. Hátán hideg érzés futott végig, amit minden pixelében érzett. Maga a tél vagy esetleg a halál az, aminek gondolta, de egy ártatlan nézésen kívül semmit se adott tudtodra – ezt nem.
Miután az a valaki vagy valami üzent neked, egy csicsergés hangja jött a táblakészülékből. A borjú csak ott állt veled szemben, szemét lesütve. Félelemnek egyetlen jelét nem mutatta, egyszerű óvatosságból, tartásból képtelen volt tekintetedet állnia. Még akkor sem, amikor az üzenetet olvastad.

Um… helló. Hermosznak hívnak. Őőő… azért vagyok itt, hogy szolgáljalak. Aha… azért. Lehet, hogy egy kicsit fura ez neked – meg amúgy nekem is –, de a szerződésed része vagyok.

Feltűnhetett, hogy a borjú ide-oda ingatta fejét. Mintha keresett volna valamit, de valójában szerénységét próbálta véka alá rejteni. Ez idő alatt, az a bizonyos valaki vagy valami, aki Hermosznak hívta magát, folytatta az üzengetést. Újabb csiripelés jelezte a levél beérkezését, így tovább folytathattad.

Hát… szeretném, hogyha egy picit figyelnél arra, amit mondani fogok. Csak akkor juthatsz ki erről a helyről, ha együttműködsz velem. Sz’al… ja. Követem a parancsodat, te is követed az enyémet… már ha arra kerülne sor. Igen.

A bölényborjú láthatóan bólintott – innentől kezdve elég nyilvánvaló, kivel volt dolgod. Mialatt megemésztetted a tapasztaltakat, Hermosz folytatta az üzengetést.

Hmm… hogy lásd, mennyire vagyok megbízható, kérdezz akármit. Igen… hát… majdnem akármit. Szerintem tudni fogod, mit kell. Bizony.

Újabb főbiccentést intézett feléd, majd kényelembe helyezte magát: lefeküdt eléd és nagy, mélyre tekintő szemeivel téged méregetett – ezúttal kevésbé félénken, ártatlanul. Mintha a lelkedben akart volna olvasni, a gyermekállat ezúttal képes volt egy fenevad nézését állnia.

A szituáció továbbra is adott. Nyugodtan intézz kérdéseket Hermosz felé, de egyelőre ne lendülj át a ló másik oldalára. Egyelőre!

by **Faust** Szer. Márc. 14 2018, 11:54

A lélek nem állhatta a ragadozó pillantását, s bár az üzenetek apránként előkerültek a táblán, az akarat a bölényre vonta Faust figyelmét. Egyetlen kérdés kapaszkodott felszínre, hogy tüdejét végigmarja a kínzó levegő, mielőtt újra visszamerül a fulladás örömébe. Miért éppen ezt teremtették a tollvonások? Mit adott magából a világnak, melyből a bölényborjú lépett elő? S ha egyáltalán nem ő teremtette a lényt, ha az semmilyen módon nem kapcsolódik a lovaghoz, nem tükrözi az aranyból szőtt kreatúra, úgy az ismeretlen még egyenesebben, magasabbra nyúlva áll a lábán.
Aztán a férfi szeme a táblára siklott, elkapva ezzel az üzeneteket, melyek előbb csendesen vésték magukat keresztül a fém hártyán, mélyre, egészen a szív felszínébe, hogy ott aztán belesüppedjenek a sebekbe, melyet ők vágtak. Kellemes kínnal égtek bele abba, mely a hófehér gömb világának égboltja lehetett, átvéve a fények színét, arannyal futtatva azok sugarait, amint haladt a tudás. A ragadozó tudta, sejtette az első pillanattól, hogy aki a betűkkel kommunikál, és aki előtte áll, egy és ugyan az, ám a lovag ellentartott a gondolatnak, míg bizonyítékot nem leltek. Hermosz maga volt a kreatúra, a szerződés része, mely a kérdések kincsestárába vetette magát, rábízva útját Faustra, hogy az vezesse el ahhoz, amit a gyermekállat látni akar, vagy amit épp a férfi óhajt mutatni.
Összeakadt a tekintetük, s a bölény első alkalommal volt képes büszkén küzdeni a pokol hordozója ellen. A gömb forgásnak indult a tenger mélyén, csillogását pedig minden másodperccel egyre inkább belevájta a kívülről jött sebekbe. Egymásnak feszültek, s midőn nem voltak képesek kioltani a másikat, remegve kezdtek eggyé olvadni. Faust megmozdult, féltérdre ereszkedett a gyerekállat előtt, kéken izzó tekintetével elkapva a szürke szempárt forgatta az akaratot, s egy pillanatra megemelte az elmét borító fátylat. Nem volt kíváncsi, mert bízott a kreatúra szavában, az agyát pedig egyetlen irányba állította a virtualitás ismeretlen szeglete.
– Merre tovább?

by **Askr** Pént. Márc. 16 2018, 16:48

Félperces csend – már amennyiben ezen a helyen valóban idővel számolhattál vagy az öröklét végtelenségével. Ez a hely olybá úgy tűnt, az anyag és az elme között nyugodott, függetlenül attól, hogy a virtuális valóság fogja voltál. Az alkotó aprólékos munkával építette fel Aincrad azon szegleteit is, melyek el voltak rejtve az első érzék elől. Mindenre, mindenkire gondolva valóban azt az égen lebegő várpalotát húzta fel, melyben egyszer élni akart: ahol az időt az öröklét mérte.
A bölényborjú nématagon tartotta rajtad bús szemeit. Orrán át nagy levegőket vett, majd fújta ki azokat. Mintha aggodalmával mély sóhajtásokkal akart birokra kelni, fejét oldalra vetette. Hol jobbra, hol balra ingatta. Vélhetően keresett valamit, ami ebben az ürességben botor próbálkozás volt. Ez idő alatt a táblagép újra üzenetet jelzett.

Hogy merre? Hmm, jó kérdés. Jobbra vagy balra…? Fel vagy le? Igen, nagyon jó kérdés…

Szája sarkában valami mosolyszerű rajzolódott ki, lelki tükreiben játékosság szikrája pattant fel. Célzását követően a pötyögés természetesen folytatódott. Jóval kevesebb idő múlva Hermosz kiegészítette mondandóját:

…Pár kérdést fogok feltenni, ok? Öhm… segíteni fognak, hogy kijuss ebből az útvesztőből. Vagy válaszolsz rájuk, vagy sem, az a te döntésed. Természetesen mindkettőnk dolgát megkönnyíti, ha nem hallgatsz. De ellenkező esetben is a te döntésed számít. Így igaz…

Ezt követően csendben várt, hogy tudomásul vehesd a hallottakat, olvasottakat. Ezalatt egy pillanatra sem vonta el rólad szürke szemeit, s az előbbiekhez képest jóval nyugodtabban, visszafogottabban gubbasztott színed előtt. Bármit is tettél, Hermosz ezután folytatta a tájékoztatást.

Jó… szóval… készülj, mert kérdezni fogok. Nos! Első kérdésem… hmm, ki vagy te? Mi vagy te? El tudnád nekem mondani?

by **Faust** Hétf. Márc. 19 2018, 21:27

A ragadozó rábízta magát a lélekre, mert tudta, hogy az nem fog tudni neki ártani. Hogy önnön akarata tartja-e vissza, vagy a lovag képességei, teljesen értelmetlen kérdéseknek rémlettek a semmi közepén. Marta szívét Hermosz játékossága, ahogyan megcsillant a cinkosság fájdalmat szülő mosolya, miképp a fejét ingatta, akárha keresne valamit a sötétségben. Hasztalannak tűnt. Épp oly feleslegesen kedves, mint bármi, mely Faustot vette céljának. A férfi azonban elviselte, mert önnön részének, teremtményének fogta fel a bölényt, aki tán maga is rabja volt csupán ennek a térnek.
Program hajtotta a mozdulatait, s szavait is a gép hozta létre, akár az élőkben a tudat. Megfoghatatlan, láthatatlan kódsorok a végtelen szövetén. Itt mindketten csupán ennyit képeztek a virtualitás valóságából. A ragadozó azonban pontosan tudta, szívében nem hordoz olyat, mi erre a világra volna való. Még a másikéra sem, habár annak kifordult, milliószor foltozott anyagán talán megjelenhettek hasonlóak.
A hófehér gömb felgyorsította táncát, sugaraival marta az elmét, kínzó jóakarattal tartva a fátylat míg szükségét látta az ész szolgálatainak. Ezúttal nem festette meg a ködöt, nem borított vörösbe, majd saját árnyalatába mindent. Reszketett a kíntól, hogy a tett útjáról letérjen, akkor is, ha csupán az akadályt kerüli meg, míg pár lépést a szó macskakövein jár. Nem tagadta, akadtak alkalmak, melyekben kitérőre volt kénytelen mozdítani a lovagot. Megengedhetetlennek tűnt a kényelmetlen luxus, hogy az örökké valóságig járja a tett ösvényét, megmászva annak minden ormát, a szakadékaiba vesse testét, majd visszatérjen a túloldalt. Az elmúlástól nem tartott. Csak a gondolat, hogy a világ véget ér, mielőtt rendet hozhatna a káosz minden szegletébe, az tartotta a fűrészt az artériájához, készen az első húzásra.
– Faust. Ez a világ káoszba süllyedt. Én rendet hozok.

by **Askr** Kedd Márc. 20 2018, 21:45

A bús, szürke szemek embertelen módon kerekedtek el. Félreértés ne essék: semmi döbbenet, csalódottság, kétségbeesés… inkább izgatottság. Olyan méreg rontotta meg lelki tükrét, amit élvezetnek neveztek. Hermosz ösztönösen érezte jól magát a válaszodtól. Apró, törékeny erőről árulkodó testén borzongás futott át, mialatt az apparátuson újból három, egymást követő pont jelezte, hogy mondani akart neked valamit.
Mindez alatt a hely valahogyan másnak kezdett tűnni: kevésbé kihűltnek, sőt, szokatlanul melegnek. Mintha lángok kezdtek volna körbeölelni, néha úgy érezted, a különös szenzációtól a bőröd égett. Az érzet néha elmúlt, majd újból jelentkezett. Olyan volt, mint bármilyen éhség: sosem volt teljesen, egy idő után újból felbukkant, hogy meggyötörhessen. A láthatatlan tűz is ezt érzületet válthatta ki. Viszont annak ellenére a korábban tapasztalt fáradtság teljesen elillant, a kellemetlen törmelékszag valami égéstermék odorával keveredett, mely figyelmedet próbálta elvonni arról, mely fontosabb volt. A válasz egyidejűleg érkezett:

…Valóban?

Pár perc erejére magadra hagyott az egyszerű kérdéssel – természetesen nem szó szerint. Továbbra is ott gubbasztott színed előtt, busa fejét lógatva, de tekintetét csalhatatlanul rajtad tartotta. Bárhogy is reagáltál, Hermosz ízlelgetett téged. Válaszodtól, illetve reakciódtól függetlenül később folytatta:

Mi a rend…? Mi a káosz…?

A szag elviselhetetlenül erősödött, miközben a bölényborjú tekintetében lévő, megmagyarázhatatlan pajkossága fokozódott. Már érezhetted, mire ment ki a játék, nem?

by **Faust** Szer. Márc. 21 2018, 11:24

A ragadozó nem értette, inkább csak érezte mi is zajlik körülötte. Lángok hője kezdett birokra kelni a forrongó, vad táncot járó fehér gömbbel, s bár ereje rettenetesnek tűnt, az akarat védművet emelt minden támadása ellen. Szagok és forróság ostromlotta a lovagot, de az nem hajlott meg hatalmuk előtt, mert tudta, nem az ő urai ezek a nemesek. Képtelenek kellemes láncukat a nyakörvére kötni, hiszen Faust csak egyetlen akaratot ismert, mely előtt térdre borult, követve minden parancsát, mely a biztos halál felé lökte. A bölény arcán látta az élvezet lassan, mámorosan maró mérgét előbújni rejtekéből. Értette volna a helyzetét? Csupán érezte annak lépteit.
A férfi csak bólintott az első kérdés fojtogató simogatására, annak biztos tudatában, hogy ez még inkább a torka köré tekeri a kígyót, mely belépése óta ott kúszott a testén. Tudta jól, jelenléte nem maradhatott előtte titokban, ám ahogy eddig, most sem adta meg számára az örömet, hogy elméje akár egy pillanatig is rá emeli a figyelmét. Fókusztalanul hagyta. Tán magát a poklot is kárhozatra ítélte volna, ha az akarat úgy kívánja. A ragadozó újra a lélekre emelte tekintetét ahogy szaporodtak a kérdések, keze pedig megemelkedett, hogy még egyszer az érintés kínzó örömében részesítse a borjút. Az arcán nem mozdultak izmok, mimikája, akár páncélja, merev, hidegen ölelő külső héjjá változott Hermosz szeme láttára. Csupán a kék tekintetből kúszott elő az iszonyat. Mert minden karmát kiélezte a hófehér ragyogás, készen a pillanatra, mikor amorf valójáról leránthatja végre a leplet, felfedve ezzel a csodálatos borzalmat, mely ő maga.
A lovag felegyenesedett, a ragadozó pedig szétfeszítette láncait, melyeket maga kötött a nyakába. A bilincseket Faust kattintotta önnön lábaira, karjait szánt szándékkal zárta el a szabadság kínjaitól. Nem pajzsként emelte alakja köré a korlátokat, hanem falként mely elzárja a világ elől.
– Mutasd a poklot, s én megmutatom mi a rend. – Torkából ennyi tört elő, akár démonból az üvöltés, érzelmektől mentesen, csendes mészárlás keretében.

by **Askr** Pént. Márc. 30 2018, 21:14

Csend, válasz nélkül – legalábbis egyelőre. A bölény a korábbi élvezettől mámorba fulladva azon találta magát, hogy szaporábban veszi a levegőt. Tekintetét némi közönnyel vonta el rólad, elégedetlen, pöffeszkedő fújtatást hallatva. Ellépett előled és a végtelen ürességbe meredt. Jó néhány percig magadra hagyott saját gondolataiddal, még mielőtt a készülék újból azt jelezhette, hogy Hermosznak szava van hozzád.

…Még nem.

Ismét szünet, ám ezúttal jóval kevesebb. A figyelmedet próbára tévő, elviselhetetlen szag persze olybá olyanná tűntette, mintha sokkal hosszabb idő telt volna el két üzenet között. Ettől függetlenül a borjú folytatta üzengetését.

Túl korai. Még egyikünk sem végzett a másikkal, szóval öhm… több válasz kell!

Elhatározására újból felvette veled a szemkontaktust. Mire ez megtörtént, Hermosz ismét üzenetet küldött.

Még mielőtt elvezethetnélek hozzá… előbb mondd meg: merre van az a hely… őőő, hogy is nevezted? Pokol?

Őszintén, az élvezetből kijózanodva meredt rád, lesújtó tekinteteddel dacolva. Talán gúnyosnak tűnt ez a fajta gerincesség, de Hermosz továbbra sem zavartatta magát.
Mindeközben a próbára tévő bűz mellett valami más is kezdett feltűnni. Az alattad elterülő talaj egyre szilárdabbnak, hovatovább betonszerűbbnek tűnt. Felbecsülhetetlen távolságban ugyan, de a sötétségből szögletes épület-szerűségek falai emelkedtek ki. Mintha az egész hely bizonyosabb formát kezdett felölteni, mialatt a bölényborjú tovább vallatott.

Mi a Pokol?

A következő kérdésre forró szellőt érezhettél arcodon. Mintha a láthatatlan lángok már veszélyesen közel voltak hozzád, a Hermosz nevezetű teremtmény is úgy követelt tőled, akárcsak ha az élete függött volna tőle.

by **Faust** Vas. Ápr. 01 2018, 16:16

A lovag taszított egyet a bölényen, bár egyetlen pillanatra sem ért hozzá újra. Érezte felőle a kétségbeesés kellemességét, az elégedetlenség unalmas hullámait, s ezzel megszorult a bőrkesztyű a penge markolatán. Tudta jól, hogy akkor sem fogja elereszteni, ha a láthatatlan kúszó, selyemkarmokkal felfegyverzett ellenség a fájdalom nélküli üresség közepette, az egész karjától megfosztja. Az elméjét előbb hangok, majd szagok ostromlották, és ahogy megemelte a tekintetét, képek rajzolt lovassága került elő a semmiből. Egész sereg érkezett, szándéka pedig csakis Faust védelmének áttörése lehetett, hisz maga Hermosz is úgy vágyott válaszaira, akárha az életét tartó egyetlen fűszáltól várta volna, hogy az élet keserű mocskában tartsa még egy ideig.
A teremtmény pedig dacolt a ragadozó pillantásával, s ez egyre gyorsabbá, végtelenül forgóvá edzette az akaratot, mely a férfit hajtotta. Lassan leeresztette újra az elmét borító leplet, rejtve, óvva a hadaktól, s csupán egyetlen apró rést hagyott, mielőtt fényével beragyogta a fátylat. A borjú a félelem kellemesen forró pocsolyájában dagonyázhatott, míg a lovag egyre közelebb engedte magához támadóit. Minden pillanatában értette, a világ apró rezzenései közé szúrta a tényt, mely mint millió késből szőtt takaró, most ráhullhatott a mindenség bársony bőrére, s közben egyre szorosabban kapaszkodott a tollvonások teremtményéből áradó fehér fénybe az akarat, mely Faust fémhártyáján törte át magát az imént. Végtelen számra sokasodtak a karmok, a hószín gömb sugarain, mindannyian vérben fürösztve foglyul ejtett gyermekük. A démonból kiűzetett a félelem, s egyetlen feladat járta át az elmét a vörösen izzó köd alatt. Megőrizni Hermoszt, védeni az ellenségtől mely több fronton támadja mindkettejüket. A ragadozó nem rettegett. Tudta a nyilvánvalót, mely tüzével forralta a kérdés-kígyók vérét, jégfallal állva ellent a lángoknak és bomlásra bírta a szagokat. A talaj szilárdult a lába alatt, s a tudat leplén meghagyott kis résen, egy utolsó szó menekült a mindenség felé, fegyverével a kérdés felé törve, mielőtt végleg lezárult a csatorna.
– Élet.

by **Askr** Hétf. Ápr. 23 2018, 17:13

Egy szó – egyetlen egy szó és a szellemállat kételyei szertefoszlottak. Habár érzékeid számára nem tűnt fel, de ezúttal megelégedett. Mintha egy faág csapott volna homlokon, valószínű, hogy így érinthetett a hirtelen, szinte biztos, hogy váratlan változás.
Lángokban állt minden: az egész város. Az ég fenekéig hatoló felhőkarcolók romokban álltak, omladozó részeik egymásba hajoltak. A sötét, éjszakai égboltot sűrű füst borította be, ami az itt-ott fellobbanó futótűzből származott. A feltöredezett, száraz vérrel fedett aszfalt szinte égett a talpad alatt, a levegő, amit beszívtál, fojtogatott. A kaotikus helyzet ellenére megvolt a hely rendszerűsége: a romos felhőkarcolók egy számodra még kivehetetlen pálya formáját vették fel, miképpen egymás mellett álltak és/vagy omladoztak. A távolban halálsikolyok hangjaira lehettél figyelmes, de azok forrása túl messzinek… túl kézzel foghatatlanoknak tűntek. Csak az, amit láthattál és szagolhattál, az volt az, amit ebből az új, általad teremtett világból tapasztalhattál.
A bölény téged nézett, de újból nem szólt hozzád. Arra várt, hogy „megcsodáld” művedet. Szája szélén azonban egy balsejtelmes, cinikus félmosoly táncolt. Szemeit tágra nyitotta és mély, emberibb hangon kuncogott. Ahogy ott ültél az üvegszéken, a dohányzóasztal – a szerződéssel együtt – egyszersmind eltűnt, miután a kognitív világod alakot öltött. Nem sokára az apparátus újból hangot adott ki, s Hermosz szólni kívánt.

Ez lenne az „Élet”? Itt semmi sincs, csak konfliktus. A rend és anarchia szüntelen párharca. A nézetek születése és elmúlása.

Egy kis szünet, aztán jobbra, és végül balra tekintett. Az egyik irányban sűrű, de áthatolható lángoszlopokat láthattál, ha követted a daimón pillantását. Balra az út kacskaringózva, de folytatódott. A kanyarulatból embertelen hörgés hangja hallatszódott, ami ezúttal jóval felismerhetőbb volt annál, semhogy nem létezőnek lehessen elkönyvelni. A borjú újból üzenetet küldött.

Mutasd, melyik Pokol az Életed.

Itt vagy PM-ben kérnék tőled egy aktuális pontozást. Posztod addig tartson, amíg el nem döntöd, merre indulsz.

by **Faust** Vas. Ápr. 29 2018, 10:53

Midőn az új világ életre kelt, mint felborított tintásüveg tartalma a szűz papír vásznán, Faust elméjét már körülölelte a fojtogató köd. Az érzékeket ostromló szagok, a látvány, – mely a szemén át igyekezett kibillenteni az egyensúlyából, hátha azzal lesodorhatja az útról. De az akarat mást tartogatott a ragadozó számára, s emelkedni kezdett. Állandó nyughelyéről, mint ezer karú polip, lassan, fenyegetően kapaszkodott a felszín felé. A lovag ellenállt a kénköves füstnek, apró adagokban véve magához a négy elem egyikét, mely nélkül a tűz kialudna lelkében, ám pontosan érezte, védelmén rést ütött a levegő. Talán ezért mozdult a gömb, ezért kapaszkodott a magasba, karmait vájva mindenbe, melyen fogást talált, áradva a felszín irányába, hogy megvédje a ragadozót.
A teremtmény újra szólni vágyott, s a férfi látta, érzékelte a borjú gúnyát, azt, mely a tudatlanság áldott szenvedéséből eredt. Az igazat fogalmazta meg Hermosz, s minden szavával egyre inkább a tér és idő kőtábláiba véste az állítást. Ez volt az Élet. Így festett a Pokol, bár díszletei minden pillanatban változtak, szereplői jöttek, felemelkedtek, majd a porba hullott mindegyik. A lovag azonban nem tűnt fel többé a forgatókönyv lapjain. A tudatban csupán halvány gyertyalángként élt az emlékezet, mely azt súgta, valaha ő is színésze volt ennek a darabnak.
Aztán a bölény mozdult, s bár a lovagot csábította a lángok ölelése, a hófehér gömb, szótlan marta az izmokat, a fém hártyát pedig irányba állította a hangok felé. Nem tűrt ellentmondást a fény, kegyeit pedig csakis az engedelmesség nyerhette el. Faust nem vágyott erre a kiváltságra, mégis engedelmeskedett. Az akaratot minden alkalommal visszalökte a mélybe, vele együtt a jutalmat is, melyet kínált. Szolgálta, de nem hajlott meg előtte. Az hajtotta, vitte egyre előrébb a halállal való párbajra, mégsem sürgette. Mielőtt a hófehér gömbnek szentelte magát, a férfi választott, döntése pedig lámpásként világította útját.

Pontozás:

by **Askr** Szomb. Május 12 2018, 12:49

Úgy döntöttél végül, hogy a hangok irányába indulva keresel kiutat. Ahogyan megindulsz, a talaj szokatlanul instabilnak tűnhetett, hiába is betonon járkáltál. Hermosz rád nézett, majd előre… és elindult. Nem követett, vezetett, egy árva szó nélkül. Igaz, lassan szedte pici patáit, de dogmatikusan tört előre, most, hogy tudta – tudtad –, merre kell menni.
A kanyarulatban feltűnt, hogy mindvégig egy hídon álltál. Mindeddig az útra ráhajló épületek és a sűrű füst miatt nem láthattad. Az omladozó, ingatag út megerősítette az érzést, ahogyan a lent elterülő, égető üresség tetején, bizonytalanul lebegtél. Az ösvény ívében egy alakot láttál. Háttal állt, lezserül, zsebre tett kézzel. Szürke zakót viselt, hasonló színű nadrággal, fekete bőrcipővel, melynek fűzője kikötődött. Láthatóan nem vett észre, miközben ott állt a pusztulás kellős közepén, a körülményekhez képest meglehetősen békésen. Egy pár pillanatig így tartott, majd elindult. Minden egyes lépésével, lába nyomán lila ködszerűséget hagyott. A kanyarulat végén lévő domblejtőn eltűnt, misem foglalkozván azzal, mi zajlik körülötte.
Helyén egy egészen más dolog jelent meg. Olybá úgy tűnt, az éjszakai égből hullott alá és csapódott be, mint egy meteorit. Sűrű törmelékkel kevert port keltett az az ismeretlen, ami színed előtt állt. Az embertelen hörgés helyett azonban csikorgó fémhangot hallatott. Tömény fehér köd ölelte körbe, így alakját sem vehetted ki. Vörös indikátor lebegett „feje” fölött, az alábbi névvel: ¤^÷^ß. A végtagoknak látszódó csápok koppanást hallattak, amiképpen előrébb küzdötte magát a földön. Egyik „végét” megemelve, támadásra szánta el magát.
Hermosz hátrébb lépett, fejét pedig önvédelemből előre szegezte. Nem tűnt megfélemlítettnek, de óvatosnak annál inkább. Hogy cselekszel?

Egy kis hiábavaló harc, mert a kétségbeesés a lételemem. Pár próbálkozást szeretnék látni, ahogyan harcba egyelődsz ezzel az izével. Támadásait ugyan megfelelő módon ki tudod védeni, de ha szelni próbálod, pengéd keresztül megy a ködön. Addig a néhány sanszig nyugodtan mozgathatod ¤^÷^ß-t, viszont nem tudod megsebesíteni.

by **Faust** Kedd Május 15 2018, 00:21

A férfit irányba állította az akarat, s engedte a teremtménynek, hogy vezesse rövid időre, miként alagút mélyén a lámpás és gazdája halad. Paradoxonnak tűntek azonban a léptek, a paták apró kopogása, hisz nem maguk előtt sejlett fel a kép, melyet a fény pengéi vágtak a homály szikláiba. Csupán az út, melyet bejártak, az gyönyörködtette őket látványos pusztulással, szívet melengető kárhozattal. Olybá tűnt a lovag szemében, akárha a világosságot maguk hoznák eme világba, ahogy előre törnek annak mélységébe, újabb kegyetlen, simogató táncba rántva magukkal mindent, mit elér a figyelem halálban fürdőző csodája. Mert az volt, ha fájdalmas kellemetlenségével forgásra is bírta az akaratot.
Faust nem tekintett körbe, figyelmét nem hajtotta igába a világ előtt, s egyedül az utat véste az elmére boruló fátyol alá minden lépés. Azt, melyen vezette a bölény, amelynek ezernyi ágazása csupán kellemes háttérzajként sorvadt el ahogy előre tört a ragadozó. Azután a csend kellemes kínja borult a lovagra, miként magához hasonló, mégis végtelenül idegen lényt pillanthatott meg. Nem pusztította el a némaságot, melyet ép önmaga teremtett, s az akarat megállította menetét a felszín felé. Forgott csupán, míg elérkezett a gyilkos. Szörnyeteg indult útnak, s előrántotta fegyverét, míg a fémből és ködből létrehozott lény megtalálta egyensúlyát a világban.
A ragadozó elméjét vörös szín kezdte megfesteni, ahogy az első csáp mozdulni látszott. Pillanatok hosszú órái teltek el, míg a köd végigsiklott a pajzson, Faust pedig engedte a csapást végigszaladni az izmain, átjárta az erő, melyet a fémből öntött ellenfél ruházott rá, mégsem hömpölygött keresztül a vállakon, hogy a penge hegyéből előtörve okozzon kínt. Csupán a léptek szilárdultak meg amint folytatódott a tánc. Vas vívott a vassal, s megannyi nyúlvány fordult a ködlény védelmére. Hasztalan. A fémbőr sarkai akár a géppuskából kihulló töltények záporoztak a világra, majd egyetlen vágás suhant végig a lény karjain.
A ragadozó nem lankadt, figyelme pedig egyedül az ellenfelére irányult. Amint azon keresztülhaladt az első, majd a fordulásból bevitt második ütés is, a köd teremtménye bízott sikerében. Csattant a pajzson, majd kegyetlen sikolyt hallatott, mialatt végigcsörtetett rajta a védmű, mely az imént elakasztotta. Egyetlen csapás szaladt középre, majd ropogás tört elő bőr és bőr találkozásából. Három vágás sikoltott keresztül a lényen, akárha szellemmel vívna a lovag, csapásait pedig csak a pajzsba kapó nyúlvány szakította félbe, hogy aztán újabb hangszerrel lássa el a csata kaotikus szimfóniáját. Fémtalpak csilingelésével. A ragadozó a fal felé lendült, de lábait nem az elme mozgatta, s az ösztön uralkodása gyorsabb tettekre sarkallta. Testén keresztül szaladt a lendület, majd egybegyűlt a fémbőr alatt feszülő izomzatba. Siklott a ragadozó, karma pedig összeakadt a ködből és vasból teremtett karjával.

by **Askr** Vas. Május 20 2018, 19:04

Míg a sötétségben való bolyongásod kezdetén „csupán” képlékeny volt az időérzéked, mostanra teljesen elvesztetted. Ki tudhatta pontosan, mennyi ideig viaskodtál eredménytelenül ezzel a ködalakkal…?
Az utolsó vágásod újból keresztülhaladt az ismeretlen lény múlandó testén, valami történt. Egy pillanatra olybá úgy tűnt, a bizonytalan alakján borzongás futott végig. Ahogyan bal csápját a földhöz vágta, az azt körbeölelő köd kezdett eltűnni. A végtagból egy kígyó formája bontakozott ki. Fehér, pupilla híjas szemeiről nem lehetett tudni, mit fixírozott. A hosszú, vaskos testnek nem volt vége, ahogyan a még ködben úszó masszához tartozott. Csak a bal végtag mutatta meg magát, a többi részét homály fedte. A hüllő szájából két fénynyaláb tört elő, amik először a földre hullottak, aztán elpixeleződötek. Ezzel egy időben a teremtmény feje fölötti név is némileg megváltozott: ¤^÷^ß-ból ¤E÷Éß lett. A bal kézhez tartozó fej megrázta magát, s támadt – méghozzá elég gyorsan. Túl sebesen és nem olyan tisztán, hogy azt ki tudd védeni. Száját kitárva, két pengefog villant meg és a válladba kapott. A kígyó sunyin sziszegett, miképpen ék alakú főét éppoly sebességgel rántotta vissza. Abban az időben a másik végtag is mozgásba lendült: lomhán, az előbbi rohamhoz képest sokkal hanyagabbul.

8-at sebződsz. A feladat nagyjából továbbra is változatlan. A felfedett részt már sebezni tudod, de ettől függetlenül a teremtmény nem pusztul el. A ködöt továbbra sem tudod megsebezni, viszont a támadásokat ugyanúgy háríthatod (bár valami miatt a „felfedett” végtag csapásainak blokkolása jobban fáraszt).

by **Faust** Csüt. Május 24 2018, 10:30

A lovag küzdött, akárha az élete múlna rajta, pedig érezte, a valóság egészen másképp bolydult meg ebben a pillanatban. Ám a lét és elmúlás közt kapaszkodó elme elereszt mindent, mivel a test mozdulataiba kapaszkodik, átadva az izmokat az ösztönöknek, az akaratnak, mely nem hátrál, sosem pihen. Az idő illúziója szertefoszlott a fém és köd találkozásainál, a fehér fény kezeskedett róla, hogy sugarai eloszlassák eme kétes, képlékeny érzék-homályt. Nem maradt a ragadozó mögött semmi, előtte pedig néma csend honolt, hogy arra koncentrálhasson, mi valóban létezik. A tettek.
Nem érzett fájdalmat a csapás felett, jelenléte mégsem lehetett volna egyértelműbb, s tisztább, ahogyan a köd teremtménye formát öltött nyúlványai egyikére. Az akarat gyenge félmosolynak is csupán árnyékát vetette Faust arcára. Nem a magabiztosság vagy az elszántság csillant meg szemében, csak a kedvesen fojtogató érzés, hogy bár a sötétség völgyében jár minden éber percében, mégsem halhatatlan. Lám akad még démon a világok között, aki megmutathatja neki a valóságot.
Penge csattant a pajzs lapján, ahogy a ragadozó kimért léptekkel a homály lénye felé mozdult. Türelmes maradt, hisz a fehér gömb nem lángot gyújtott tagjaiban, hanem hideg karmaival árasztotta el azokat. Lendült hát egy nyúlvány, s a ragadozó pengéje fordulásból hasított az anyagtalan matériába, mely lendületétől fosztva kúszott távolabb a közeledő veszélytől. Aztán mozdulni látszott a kígyó, s ahogy az ezüsthajút arrébb fordította az akarat, pajzs szegezte a földhöz a démon karját. A nyers erő és a szabadulás utáni vágy feszült egymásnak, majd kard hasított a pikkelyes bőrbe, s talpak csapódtak mellé.
Felcsaptak a ködtől ölelt alakok, majd egyszerre sújtottak le a ragadozóra, nem is értve tán, hogy az már megkapta, amire vágyott. Nem volt szüksége többé a fegyver vagy a védmű tartására. Megemelte mindkettőt, s bal lábával a kígyó fejére taposva önmaga fölé lökte a lény csápjait. Aztán oldalra lépett, hogy míg az anyagot öltött nyúlvány a helyére indul, pajzsos kezével megkapaszkodva benne, ellenfele terepére mozdítsa a harc játékát.

by **Askr** Szer. Május 30 2018, 14:54

Az életért folytató harc közepette Hermosz nem mozdult el helyéről. Igaz, hogy makacskodva tartotta magát, de óvatosságból nem bocsátkozott konfrontálódásba. Tekintete kiürült, a szemek fekete pocsolyákra emlékeztettek, ahogyan azok felszínén csillagpontok tükröződtek. A hallgatás aggodalomra adhatott okot, de ezt az utat neked és csak kizárólag neked kellett végig járnod. Így a daimón sem mindig segíthetett.
Olybá úgy tűnt, a kreatúra most először érzett igazán fájdalmat. Ahogyan megtörhetetlenül törtél előre, a fárasztó körülményeket s a nehézségeket figyelmen kívül hagyván, most a teremtmény érezte sarokba szorítva magát. Másnak evidens lett volna egy megsebezhetetlen szörnyeteggel szembeni harcot feladnia. De te nem. Te tudtad, mit akarsz elérni. Ez volt a te Poklod… az életed: a konfliktus. Mások elvének megtagadása, majd azon felülírása. Miután ez egyre és egyre egyértelművé vált, ellenséged is lassan fizikai alakot öltött. A másik végződés, mely áthatolhatatlan, de elhárítható volt, lelepleződött: egy hím oroszlán feje. Anyagtalan valójában hosszúnak tűnt, ámbár most csak egy csökött tagra emlékeztetett. Ez a másik fő is éppoly pupilla híjas, lélektelen szemekkel rendelkezett, mint a kígyóé. Hangtalanul tátogott, üvöltés nem hagyta el száját. Egy darabon csak méregetett, próbára tett fixírozásával. A kígyó sem támadt, éppoly merészen és mérgezően tekintett rád, mintha azáltal folytatta volna a harcot. Talán így is volt. Minden esetre onnantól kezdve a fejek – bizonyos értelembe véve – nem törtek az életedre. Egyszerre nyitották ki szájukat, hogy megszólaljanak:
- aZ eViDEnciA mÉrgEZő. – szólt a kígyó.
- A dEkOnsTRukCiÓ MeRéSZ. – szólt az oroszlán.
- A tÖrVénY éRTéktElEn. – zengték egyszerre. A két ellentétes teremtmény feletti név különösen ugrándozott. Először visszatért alapállapotába, még mielőtt megsebezhetted volna, majd újból ¤E÷Éß lett. Azt követően F^÷^R, aztán újból elölről kezdte ezt a kört. Akármit is tettél, a kreatúra nem támadott vissza. Fejük kész céltáblák voltak, fő teste még mindig érinthetetlen. Mindezek ellenére a mérges tekintetűek minta feladták volna.
- sÚJts LE reÁnK, éS TuDd, mElYik KaRd óV mEg!

Elpusztítod vagy sem, te döntésed. Ha az egyik fejet levágod, az egész lény meghal. Posztodban mindenképpen jelezd, melyikkel végeznél.

by **Faust** Csüt. Május 31 2018, 20:47

A lovagot nem állíthatta meg a ködből és fémből született, s ezt épp oly tisztán látták mindketten, mint napfényt a szemek. A ragadozót nem tántorította el a tény, mely azt sugallta, érinthetetlen az ellenfél. Tudata nem fogadta be ezt az információt, hiszen az akarat jótékony fátyla fojtogatta, vörösre festette a teret körötte. Ahogy a kígyó magasba emelte Faustot, érezhette volna, mit tett meg önkéntelen, de csak akkor eszmélt rá igazán, mikor a penge végighasított a testén. Fém talpak dörrentek a betonon, s ahogy a lény vergődésbe fogott, a férfi kardot emelt rá, várva a következő csapást. A hófehér gömb végtelen, gyönyörű szenvedésben töltött táncát járta, sugarai pedig elkaptak mindent, mit akár egy pillanatra is megérinthettek. Az akarat megtöltötte hatalmával az ezüsthajút, aki ezért szolgálatával fizetett minden mozdulatában.
Mereven tekintett csupán a kreatúrára, s arca akkor sem rezzent, mikor előbukkant a második fej. A ragadozó szemében a tenger mélyéről felvágó hófehér gömb fénye csillogott. A hideg pokol tekintett a köd szülöttére, a szörnyeteg pedig belevájta karmait alakjába. Nem álltak oly távol egymástól, mint az külsőleg látszott, mégsem érinthették meg a másikat soha. Talán jobb is volt így, hiszen ezáltal maradhatott meg a lény annak, ami. Faust nem vágyott a találkozásra hozzá hasonlatossal, habár bizonyos volt abban, hogy ilyen mint ő, nem létezhet másik sem az illúzió, sem a hús világán. Aztán megszólalt a fehér.
Szavai nem véstek maguknak ösvényt a lovag elméjéhez, ám a mélység ura megragadta az üzenetet, s karmaival gyengéden ölelve vonszolta egyre lentebb, hogy az szavanként kezdjen rettegésbe minden megtett méterrel. Villámlás csapott keresztül az időn, melynek origója a pokol fagyos lángjait mutató szemek voltak, s röpke pillanatra megcsillant a pusztulás képe. A pajzs csattanva zuhant a földre, míg a kard remegve véste magát a talajba, mintha az nem beton volna, csupán száraz falevelek. Aztán mozdult a két kéz, s az egyik az oroszlánt zárta karmai közé, míg a másik a kígyót ragadta magához. Kósza pillanat telt csupán el, mialatt Faust az oroszlán fogai közé préselte a ködlény másik fejét, majd jobbjával újra magához szólította fegyverét, s egyetlen határozott mozdulattal siklatta keresztül az önmagába fojtott lény alakján. Azután a külvilágba hasított a ragadozó kardja, s hosszában végigcsapott a két koponyán, mielőtt újra a nyugalom szenvedésébe lökte volna a kéz, mely tartotta.
Hermosz felé fordult a lovag, nem pillantva a halál kéjes ölelésébe fulladó ködlényre. Elvágta láncait, megszabadítva ezzel a tévképzetek jótékony kötelétől, mely minden bizonnyal régóta szorongathatta a köd és fém gyermekét. A teremtményre emelte tekintetét, érzelmek nélkül várva annak élre törését.

by **Askr** Pént. Aug. 24 2018, 21:27

Amiképpen a dekonstrukció oroszlánfeje magába nyelte az evidencia kígyóját, valami olyan hangot hallatott, ami se emberre, se állatra nem volt jellemző. Inkább valami földöntúli lehetett. Olybá úgy tűnt, mintha egy hallásvizsgáló készülék sípja óbégatott, miközben a moralitás jobbik oldala a maga halálsikolyával elterült a tűztől izzó betonos földön. FEHÉR egy lila füst formájában kezdett eltűnni – vagyis először úgy tűnt. Érezni lehetett, hogy lángok nélkül bár, de húsa felemésztődött, de helyében valami más teremtődött. Miután FEHÉR teljesen eltűnt, egy ember nagyságú kreatúra lépett helyébe – illetve táncolt. Céltalanul izgett-mozgott, hosszú ezüst sörényét meglebbentette a forró széllökésben, amit FEHÉR eltűnt teteme keltett. Embertelen nyúlékonyságával lehetetlen pózba csavarodott. Úgy hajlott hátra, hogy fejével egyenesen a lelki tükreidbe meredhessen. Fője felett az alábbi név szerepelt: a Kettősség bestiája
- eGyiK SeM vAGy MInDkETTő? mIt ÉrSZ eL aZ ELutaSítáSnak tŰNő elFogAdáSSal? – tette fel kérdését a szóban forgó kreatúra. A hangodat használta ugyan, de túlontúl torznak tűnt ahhoz, hogy más azt felismerhesse. Minden esetre nem várt a válaszadással: mániákus kacagás közepette, eszelősen az egyetlen út mentén tovatáncolt.
Ám még mielőtt bármit is tehettél volna, az eddig mögötted megmerevedett Hermosz most lábszáron bökött. Makacsul hívta fel magára a figyelmedet. Nem sokkal rá újabb üzenetet kaptál tőle.

Látod? Ahol „Élet” van, ott az „Elmúlás” is. De ahol „Elmúlás” is van, ott az „Élet”. Biztos vagy benne, hogy ez egy járható út? Biztos vagy benne, hogy helyes döntéseket hozol?

A bölényborjú prüszkölt egyet, s nem sokkal később hozzátette:
- Biztos vagy benne, hogy ezt az „Életet” választod? – Ugyanazt tapasztalhattad, mint amikor még a sötétségben ültél. Először suttogásnak hallhattad, majd a kérdés újból és újból visszhangot vert a fejedben. Nem lehettél elég biztos, hogy valóban feltette a kérdést – legalábbis élő szóban nem. Azonban tudtad, hogy feltette: Hermosz kérdő pillantása, értetlen pislogása mindezt megerősítette.

by **Faust** Pént. Aug. 24 2018, 22:35

A ragadozó érezte a változást, akárha milliónyi hang sóhajtana fel egyszerre, hirtelen eltűnt a köd szülötte, s lángtalan hamvadása újnak adott teret. Faust magához szólította a védművét, a fegyvert azonban szándékkal űzte a tespedés kínzó kellemességébe. Az akarat nem rántotta harcba, mégsem eresztette, ő pedig engedelmeskedett a parancsnak. A lovag tudta hol a helye ebben a világban, megkérdőjeleznie ezt, csupán felesleges kitérő lett volna a járt úton. A hófehér gömb végtelen sugaraival járta át minden porcikáját, majd a szemein át tekintett az újra. A tudat fátylának vörösét a hószín hidege váltotta fel, ahogy a hang a férfi fülébe kúszott, akár szerető, ki halála előtt csakis párja után vonszolja magát, de az elfordul előle, szenvedésbe száműzve az utolsó, hideg percekben. Az akarat megrántotta Faust pórázát, s az engedelmeskedett a kellemesen fojtogató kérésnek.
Az új elillant, maga mögött csupán a világ szövetében feloldódó hangokat hagyva. A tenger mélyéről fénylő, szenvedésben táncoló, izzó mag kíméletlenül pusztított el mindent, mi az ő szolgáját, a fátyol alatt fuldokló értelmet célozta. Nem gyűlölte a szavakat, ám földjét védő, hatalmas úrként, a betolakodókat megfosztotta az élettől. Azután szólt a teremtmény, előbb néma hangján, majd az éter hullámait remegésre bírva. Hermosz az akarat és a férfi teremtménye volt, így kérdései előtt a kegyetlen hatalom meglibbentette a tudatot fedő leplet. De csupán egyetlen pillanatra.
Faust lényét átszőtte az akarat minden sugara. Nem volt szüksége magyarázatokra, ahogy a tudat sem keresett megfejtéseket. Megszűnt létezni a gondolat, mert a ragadozónak nem volt szüksége ily nehezékekre. Elsorvadt élet s elmúlás, mert a lovag nem ezeknek fogadott örök esküt. A férfi nem hozott döntéseket, mert élete rég elhagyta a létezés valótlanságát. Éppen az volt, minek lennie kellett, az akarat erre utasította minden kérésével. Elfordult hát a teremtménytől, majd az új után indult. Léptei még nem hívták életre a pusztult világ minden zugát.

by **Askr** Szomb. Szept. 22 2018, 17:10

Egyáltalán nem kellett volna meglepődnie azon, hogy csak a magad módján válaszoltál a kérdéseire. Mégis mindegy egyes alkalommal lenyűgözted – még ha fizikai nyomát nem is mutatta annak. Eleinte nem tartotta veled a lépést, hátul maradt, hogy leplezhesse izgalmát. A vörös lelki tükrökben a felfűtöttség és az akarat lángnyelvei egymásnak ütköztek, a színtiszta őrületet létrehozván. Hermosz ott állt mögötted, s füled számára hallhatatlan nevetés hagyta el száját. Az ízlelgetésből igaz kóstolás lett. Örült annak, amin lakmározott: rajtad.
A Kettőség bestiája különös, embertelen táncolása közepette elviselhetetlenül kornyikált. Hangja fáradt és rekedt volt. Mintha csak saját lényének ambivalenciájától megrészegült volna. Léptei nyomán füstgombolyagok keletkeztek, melyek szürke pillangók alakjában elszálltak, végül eltűntek a pusztulás tengerében. Egy idő után újabb fordulat következett, ahova a félig emberre, félig állatra hasonlító kreatúra befordult. Az ösvény nem engedett más lehetőségeket, mindig egy irányba fordult. Csak egy igaz út létezett, amin végig kellett járnod. Így, amiképpen követted a lény „nyomait”, utadat újabb akadály keresztezte. Hirtelenül ért, amiképpen egy óriási, fekete acélból készült széfajtó hullott eléd, mely elválasztott a Kettőség bestiájától. A becsapódás rengést idézett elő, ami az út állapotán tovább rontott. Kígyózó mozgásban mozgott alattad, akármennyire is tűnt lehetetlennek. Nagyjából fél-egy percig kellett ezt a jelenséget elviselni, majd a rengéssel együtt a törmelékes porfelhő leleplezte az ajtót körülvevő misztériumot. A szóban forgó zár olybá úgy tűnt, az egekig magasodott… volt-e egyáltalán vége? Minden esetre az, ami még feltűnhetett, az annak az alján található két hatalmas zár. A számodra elérhető magasságban található széfzárakon számok helyett állatszimbólumokat ábrázoltak.

Bal oldali zár:

Jobb oldali zár:

A zárak a baknál és a bagolynál álltak meg. A széf közepén található, lencse alakú üveglap mögött valami tiltakozó vörös fényt ontott magából. A ragyogás mögött rejtély nyitja a zárak kombinációjában rejlett.

by **Faust** Vas. Szept. 23 2018, 10:24

A ragadozó úgy indult tovább, akárha meg sem állt volna soha. Számára az a csata, melyet az imént vívott, nem létezett, miképp az előző léptei is csupán a múlt ködébe vesző események végtelen láncolatába belesüppedő szemeknek rémlettek. A pórázt rángató akarat felperzselte a múltat, elrejtette az értelem szeme elől a jövőt. Faust előtt ezek nem léteztek, s meg kellett maradniuk így. A gondolat szörnyei ledobják magukról a tettek láncait, ellene dolgoznak a kegyetlen úrnak és ha nem is ellenfelei annak, rontotta volna szolgája értékét. A lovagnak nem volt szüksége kételyekre, sem a ragadozónak morálra. Terhek voltak csupán, melyek a tettek útjáról lesodorják még a legerősebbet is. Ezért a sugarak eltörölték azt a földet, melyen eme akadályok megtelepedhettek volna, magukkal rántva a férfit az öröklétbe.
Érezte a teremtmény tekintetét. Nem állt ellen neki, hisz ő alkotta, csakis az elpusztításával törölhette volna el kíváncsiságát. Megannyi kérdést tett fel, ám a titánt nem volt képes elmozdítani, s ez így volt rendjén. Gyermeknek nem való megkérdőjeleznie alkotóját, s ha mégis megteszi, hát példa a pajzs, mely megvédi mindkettejüket az ösvényt járva. A ragadozó nem pillantott hátra. Hangtalan menetét egy szívdobbanásnyi ideig sem szakíthatta meg. El kellett vinnie az akaratot oda, hol még nem építette fel eme halott világot. Szöggel kivert nyakörve mélyen a húsba mart, s ő kötelességtudóan lépdelt tovább a fájdalom egyhangúságától telve.
Az akadály, mintha a semmiből tűnt volna elő, feltörte az illúzív valóság szövetét, s bár porral szórta fel a vidéket, Faustot meg nem állíthatta. Ura előre parancsolta, teljesülnie kellett hát az utasításnak, míg el nem éri az átjárót. Az akarat újra az izmaiba mart, ahogy megpillantották a zárat, s a lovag tudta, az ember legjobb esélye, az elme, ha oly zárral találkozik, mint ez. A hószín gömb azonban tovább forgott, szürke, áthatolhatatlan köddel fojtogatva a tudatot, hogy az békésen pihenjen, míg újra hívja a kötelesség.
A lovagot hívta az úr, s a férfit. Jobb és bal. Egyetlen való két oldala, akár a feldobott érme, s a kettejüket összetartó él, egyszerre mozdultak a zár irányába, mit sem törődve azzal, mi odaát várta őket. Az akarat ezernyi karjával, mint ostorokkal csapott le rájuk, elfordítva a kulcsokat a helyes irányba. Ikrek és farkas a lovag által, majd sólyom és szűz a férfi kezével.

by **Strea** Csüt. Nov. 08 2018, 00:34

Kérem a mesélőt, folytassa a küldetést. Amennyiben ez vasárnapig (11.11.) nem történik meg, a játékot zárni fogom.

by Ajánlott tartalom

[JK Küldetés] Lemegeton - Faust

[JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust

Re: [JK Küldetés] Lemegeton - Faust