Ámor nyilai 5.0 - Kanami&K

Mostanra K1 ruhája teljesen eltűnt, így egyre jobban hasonlít egy felnőtt csecsemőre. Remélem tényleg ízlett nektek a torta. Amikor indultok, és fizetnétek (mert ugye nem akartatok fizetés nélkül távozni), a pincér egy számlának kinéző papírt nyom a kezetekbe. De ha megnézitek az bizony nem számla. A papíron nincs más, csak egy nyílvessző. Ami amint kiléptek a cukrászda ajtaján forogni kezd, mint a veszedelem. Úgy látszik ez valamiféle iránytű... Csakhogy amint léptek egyet már másfele mutat mint eddig. 
Ha követitek, először nagy nehezen a város északi részébe vezet titeket, majd miután végig rángatott az egész városon, végül pedig a főtérre vezet.

Na kérem, tessék nekem elmesélni, hogy mit csináltok út közben. Minimum 3 kör menjen le mire odaértek, de lehet több is, akár sokkal több
Amint odaértetek itt vagyok :3

Mire befejeztük az evést a ruhám teljes egészében felszívódott csak a pelenka maradt rajtam, aminek kicsit örültem, mert így volt, ami eltakarta a kínos részeket. Igaz, szó, ami szó, mióta megérkeztem még nem néztem meg tüzetesen az új testemet. Ez kissé furcsának tűnhet, de nem árt, ha az ember tudja, hogyan néz ki kívülről. De ezt félretéve intésemre rögtön megjelent a pincér és mikor arról kérdeztem, hogy elvihetnénk-e a süteményt ő igennel felelt. Ezután intett párat a levegőben, aminek hatására a torta körül egy papírdoboz tűnt fel a semmiből.
- Ez legyen a tiéd. – mondtam a lánynak majd a kezébe nyomtam abban bízva, hogy beteszi a menüjébe.

Később még egyszer visszatért a pincér és valami számlafélét hozott pedig úgy rémlett már rendeztem a tartozásom. alaposan megnéztem a papírost elölről és hátulról, de nem láttam rajta más, mint egy közönséges nyilat, ami jobbra mutatott.
- Akkor ez a nyom, amiért jöttünk. mondtam.
Nem voltam egy lángész azonban még én is rájöttem melyik irányba kell elindulnunk ám amint kiértünk a cukrászdából különös dolog történt. A jel váratlanul forogni kezdett akár egy megkergült szélkakas, a háztetőn, vihar idején.
- Ebbe meg mi ütött? – kérdeztem Kanamit majd megmutattam neki a lapot. – Ilyenről még nem is halottam ezelőtt.

Nagyon hasonlított egy iránytűre azonban azok úgy néztek ki, mint egy óra és valamilyen mágneses hogyishívják volt a belsejükben. Egy könyvben olvastam, hogy lehetett házilag is csinálni ilyet csak egy tűre, egy levélre és némi folyadékra volt szükség. Egyszer-kétszer én is megpróbálkoztam vele azonban sosem jártam sikerrel így szép lassan megfeledkeztem az egészről.
- Úgy tűnik követnünk kéne a nyilat.
Nagy sajnálatomra akkor egy olyan városrész felé mutatott ahol sok ember megfordult és azt hiszem nem kell említenem miért szerettem volna ezt elkerülni.

-Ohh hát izé... köszönöm azt hiszem...-felelte kicsit bizonytalanul Kanami a srácnak, amikor az a sütit ráhagyta. Hamar a menüjébe pötyögte és igyekezett nem feltartani társát. Közben kapták meg a fecnit, ami K1-ben felkeltette az érdeklődést. Kanami először nem is figyelt fel a dologra, hogy egy iránytű lenne, inkább magával volt elfoglalva és a Martini után maradt szájízével.
-Mi-mi egy nyíl? Mutasd!-majdnem tépte ki a lány a fiú kezéből a papírost, persze csak rámarkolt, nem vette el tőle. Amikor aztán ránézett a papírra, az eszeveszettül forogni kezdett
-Te ha ez így fog forogni, hogy kövessük?-merült fel benne a kérdés, mivel nem úgy tűnt valaha is megállna a forgása.
-nem emlékszel eredetileg merre állt? Mert arra kéne menni... vagy körbe gyaloglunk a városon várva, hogy mikor áll meg-ugyan is nagyon úgy tűnt tényleg nem fog sose megállni, így bármerre elindulni amerre mutat egy dolgot eredményezne. Körbe-körbe sétálást.
Bár lehet csak Kanami reagálta túl ezt a pár másodpercet, amíg ez lezajlik, de az is lehet, hogy nem, és ha tényleg ennyi a nyoma a párocskának, akkor elég hamar falnak ütköztek. És nem feltétlen csak képletesen.
-Menjünk vissza verjük meg azt a féleszű pincért, hogy ez elromlott.-dobta fel az utolsó lehetőséget ami az eszébe jutott.
Persze, ha K1 azt javasolja elindultak a zikk-zakkos úton, és így tényleg nehezen lyukadnak ki akárhol is.

Kanami majdnem kitépte a papírt a kezemből, de végül csak egyszerűen megfogta. Nagyon jól látta a helyzetet, vagyis amíg össze-vissza forog képtelenség rátalálni a helyes útra. Az is lehet, hogy én rontottam el valamit mondanom vagy tennem kellett volna. Tettem két lépést jobbra majd hármat, balta egyet előre és négyet hátra, de mindig ugyanaz lett az eredmény. Valahányszor megmozdultam az az átkozott nyíl másik irány felé mutatott. Nem volt nekünk elég a bilincs, a láncok, a pelenka, még azt az ízét is el kellett viselnünk? Azt akartam mondani, hogy talán ennél rosszabb már úgy sem jöhet, de nem mertem megkockáztatni ugyanis ekkor szokott beütni az igazi katasztrófa. Kanami azt javasolta, hogy menjünk vissza a cukrászdába és verjük ki abból a pincérből azt, amit tud.

Ez jól hangzott, mert bennem is felgyülemlett némi felszültség, amit le kellett vezetnem azonban nem így. Sikerült magamtól rájönnöm, hogy védett övezetben voltunk, és mint ilyen helyen nem okozhatunk kárt másoknak. Ráadásul az tán csak egy közönséges NJk volt, aki nem tehet semmiről.
- Előbb induljunk el, valamerre és ha nem jutunk, semmire még mindig visszajöhetünk megagyalni. Nem is nagyon figyeltem, hogy merre mutat a nyíl pusztán az orrom után mentem közben persze magam elé tartottam a papírost.

Egyszer csak váratlanul mellénk torpant egy negyven-ötven év körüli középmagas barna hajú férfi. A többiekkel ellentétben nem gúnyolódni akart rajtam, de nagy érdeklődést mutatott irányunkba. Egy darabig némán sétált mellettünk majd ránk zúdította a szóáradatot.
- Üdv nektek én Tom vagyok. Ti kik vagytok? Kalandorok vagytok? Én Tom vagyok. Szeretek az utcán sétálni? Múltkor véletlenül megcsúsztam egy banánhéjon.
- Nem mennél el innen?
- Nagyon beütöttem a térdemet, de az óta kutya bajom sincs. Én Tom vagyok.
Mondhattam neki bármit semmin nem változatott csak folytatta az ostoba locsogását hol nekem hol Kanami-nak címezve. Értelmi fogyatékosokat nem valószínű, hogy engedtek játszani ezért talán a rendszer küldte ránk ezt a felettébb idegesítő alakot.

Kanami figyelmét nem tudta elkerülni a srác bugyuta körbe sétálása, de nem akart megjegyzést tenni rá, inkább csak mosolygot, próbálta pont középről figyelni és nevetett.
-na ilyen hamar meguntad?-nevetett, már már elfelejtve az előző megveréses dolgot, de mivel felemlegették....
-hát menjünk, te vezetsz, végül is valamiféle pelusos fickó vagy-na jó Kanamit sosem értettem, nem bírta most sem megállni a szurkálódást, pedig javasoltam is neki...

Lassan indultak és még lassabban haladtak, Kanami igyekezett hátul maradni, amíg K1 kilépkedi a zikkzakkos utat, így már szinte sasszézva haladtak, vagy ez keringő lépései?
-1-2-3, 1-2-3-kezdte mondogatni magának, amikor teljesen elveszett a saját gondolataiban és a férfi lépteiben.

Amikor észhez tért épp valaki odarohant feléjük.
-ööö heló Tom...
Majd Kanami hallgatta az érdekes alakot, játékos jelzése volt és zöld indikátora, lehet idebent roppant össze az elméje. Kék farmerja volt és fehér ingje, amik igazán különös hatást keltettek neki, lehet a kinézetet ő rakta össze anno.
-barátságos alak nem K1?-kezdett viccelődni vele Kanami, aki leginkább csak figyelte az elől menő párost, továbbá mivel a lánc nem engedte messzebb, szépen hallott minden egyes szót, majd amikor K1 el akarta küldeni kettőjük közé ment és beléjük karolt
-Ugyan el ne zavard már szegény Tomot, látod, csak barátot akart, és kinézetre pont illesz hozzá nem?-nyújtotta ki a nyelvét egy pillanatra Kanami K1 irányába és hamar vissza is húzta.
-te Tom nem szereted véletlen a banánt nagyon, hogy elcsúsztál rajta? Jajj de illetlen vagyok, engem Kanaminak hívnak ő pedig K1

Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogyan is kéne használni azt az átkozott iránytűt. nem volt valami egyszerű feladat azonban még nehezebb tette, hogy az az idióta ott lihegett a nyakunkban. Először még toleráltam ugyanis híresen megértő és türelmes ember voltam azonban nálam is van egy bizonyos határ. Mondhatnak neki bármit, de ő nem volt hajlandó leszállni rólunk csak mondta a magáét megállás nélkül.

Arra számítottam, hogy ezt a fickót is elröpíti egy másik városba akárcsak azt a fickót azonban nem így tett. Ezen a lányon nem tudtam kiigazodni, mert egyik pillanatban vagánykodik a másikban olyan akár egy hercegnő a harmadikban pedig tréfálkozik természetesen az én számlámra. Úgy tűnt nagyon is élvezi a kialakult helyzetet majd engem és Tom-ot átkarolta és így mentünk egy darabig hármasban. Azt mondta nekem ne zavarjam el szegényt, mert csak társaságra vágyik úgy is úgy összeillünk én meg Tom. Az utolsó mondatánál kiöltötte rám a nyelvét ám azon nyomba vissza is húzta. Ezt felfoghattam egyfajta dicséretnek is, mert nem mindenki képes ilyen fesztelenül viselkedni egy idegen előtt röviddel azután, hogy megismerkedtek.

Több dolog is megfordult a fejemben ezek közül az egyik, hogy elharapja a nyelvét, de ez nem következett be. A másik miszerint megállok, hirtelen megragadom, és ott helyben megcsókolom hátha sikerül ezzel ledöbbentem ám végül nem tettem mást, mint morogtam egy keveset. Tom természetesen ez idő tájt sem állt le csak folytatta a furcsa mondókáját. Kanami próbált vele beszélni, de egyik fülén be a másikon meg ki.
- Mióta vagytok ebben a városkában? Miért van rajtatok ez a furcsa lánc? Te miért nézel úgy, mint aki lócitromba harapott? Miért nőttél ilyen magasra? Miért vöröses a hajad? Miért ráncolod a homlokodat?- ezeket a kérdéseket nekem címezte majd Kanami felé fordult.
- Te egy lány vagy? Akkor miért nincsenek melleid? Biztos befelé nőnek. Te fiú vagy, vagy lány? Most mit fogunk csinálni? Most mit fogunk csinálni? Most mit fogunk csinálni? Most mit fogunk csinálni?
Azt hiszem minden normális ember a helyemben alaposan kiosztotta volna fickót miútán beküldött egy meleg laskát az etetőjébe. Én persze nem csináltam semmi hasonlót csak összeszorítottam a fogaimat és igyekeztem megfejteni a nyíl titkát.

Kanami nem tudta mit vállal magára ezzel a Tom-mal egyre biztosabb volt abban, hogy lehet nem kellett volna magukkal hozni, pláne miután belegondolt abba, hogy vajon Tom mit fog csinálni velük amikor a küldetés következő pontjára érnek.
Lassan a különös pár eljutott a város északi részébe, ez egy eléggé lehangoló hely volt, pláne mivel szinte mindenki aki tehette máshová költözött, ráadásul nem volt itt sok NPC sem hasonló alapvető okból, az egyik kijárat itt volt megtalálható és innen egyenesen az erősebb mobok közé vezetett.
-Hát K1 nem igazán tudom minek hozott a nyilad ide, kivéve ha nem akarsz egy jó kocsmába beülni, mert egyébként nem fogunk itt találni semmit.
Közben Tom kérdései lassan de nagyon lassan elkezdtek Kanami irányába záporozni.
-Igen, lány vagyok Tom-ezzel a kérdéssel nem is volt baja Kanaminak, de aztán jöttek a kellemetlen kérdések is...
Nem tudta Kanami hogy reagáljon, de első körben csak elengedte Tom kezét. Majd elkezdett válaszolni is
-Elraktam őket, lelehet őket szerelni, és ha akarom akkor ráteszem őket a nagy üres fejed tetejére Tom-persze ez nem volt igaz, de hátha megijeszti egy picit-és először is hallottam...-a sok sok "most mit fogunk csinálni" kérdéstől Kanami fején egy apró ideg kiduzzadt. Ez nem egy jó jel, annak a személynek aki ezt okozta, valószínűleg K1 is észrevette, más nem abból, hogy Kanami szorítása egyre-egyre erősebb lett.
-hogy mit fogunk csinálni? én épp arra gondoltam, hogy valakinek elkéne törni az orrát, nem tudod kiét Tom? HMM?-nézett rá Kanami picit lángoló tekintettel.

Valami azt súgta nekem, hogy 1-es migrénnek nézek elébe, mert csak elég volt hallgatnom azt a minden lében kanál Tomot és máris felugrott a vérnyomásom. Úgy döntöttem nem vissza fogom magam és nem fogom felpofozni azt az idiótát bármennyire is szerettem volna. A kérdéseire egyetlen világos, tömör mondatban feleltem, amire úgy gondoltam mindenre választ ad.
-Csak.

Tudom nem voltam egy filozófus alkat, de ez a lehetőség sokkal jobb volt mintha megpróbáltam volna eldönteni a fejével be lehet-e törni egy ajtót. Annyira megpróbáltam minden zavaró tényezőt kizárni a fejemből, hogy csak pár szót halottam abból, amit bájos partnernőm mondott. Velem ellentétben Kanami sokkal kedvesebb volt így egy újabb oldalát ismerhettem, meg ami tele volt türelemmel és megértéssel. Az az alak neki sokkal kínosabb és idegesítőbb kérdéseket tett föl, mint nekem. Egyre jobban kezdtem gyanakodni, hogy ez nem egy élő ember, mert egy ember nem beszélt volna ilyeneket. Néha persze megesnek furcsa dolgok, főleg ha sokat isznak azonban

Tom színjózannak tűnt ugyanis nem tántorgott és nagyjából még érthetően is beszélt. Mikor a melleire tett megjegyzést egy óvatlan pillanatban oda pillantottam és bőszen reméltem nem vette észre egyikük sem. Bár nem igazán dudorodott a mellkasa ennek ellenére nagyon szemrevaló leányzónak tartottam ugyanis az sem szép látvány, ha valaki két óriás lufival rohangál. Nem mintha én ezekről bármit is tudtam volna csak egyszer halottam, hogy valaki erről beszélt valakivel. Ahogy telt az idő úgy szorított Kanami egyre erősebben és erősebben, ami arra engedett következtetni, hogy valaki nagy pofonnak lesz kis gazdája. Elmondta Tomnak, hogy valakinek be kéne törni az orrát, és hogy nem tudja-e ki legyen az a valaki.

Ám a gyagyást ez egy cseppet sem érdekelte csak sétált tovább majd hirtelen kikapta a kezemből a papírt.
-Ez mi? Ez mi? Mi ez? Ez mi? Ez nyíl. Látom, hogy nyíl, de miért forog? Fogalmam sincs. Mire jó? Nem tudom. – nem is volt szükség ránk nagyon jól elbeszélgetett magával.
-Jó volt veletek társalogni, de nekem dolgom van, később majd még összefutunk. Viszlát.
Erre elengedte a papírost, ami fölszállt a levegőbe majd elindult balra az idegesítő fickó pedig jobbra.
-Kapjuk el gyorsan. – mondtam ég felé szegezett tekintettel és elkezdtem rohanni az útjelzőnk után.

Kezdte zavarni Kanamit ez a bizonyos Tom, fogait szorította össze a fura kérdéseire és az egészet, csak tetézte, hogy amikor már majdnem eldurrant az a bizonyos ideg, akkor kikapta K1 kezéből az iránytűnket és lóbálta, majd eldobta.

-oké kapjuk!
Két dolog merült fel Kanamiban. Először is megüti K1-et mert nem vigyázott a papírra, de az később is ráér úgy vélte. Így rögtön a második pontra lépett.

Tom után ment és minden ellenállását bevetve nem megverte, hiszen védett területen voltak, hanem szimplán elgáncsolta őt, így Tom arccal tompította a Kezdetek Városának kövének ütését. Kanami hirtelen boldog lett, és megfordult, majd mielőtt K1-hez ért volna, még visszanézett Tomra, aki még mindig bőgve vergődött a földön.
-most mivan? Megérdemelte-szólt K1-nek Kanami, amikor mellé ért és a papírt kezdte nézni a levegőben.

-na most, hogy utána mentünk, merre tovább?-kérdezte Kanami, amikor a levegőben észrevette a szálló papírost
-ott nézd!-kezdett el futni az irányba, remélve K1 hamar kapcsol és a papíros után eredtek.

Egyszer aztán a papír eltűnt.
Egy apró házikóba szált be, ami kellemesen nézett ki kívülről. Jobn oldalt volt a bejárata, és miután a két kalandor bement a helyre, akkor vették észre, hogy egy fiatal lányka épp akkor vette fel a papírost.
Amikor beértek egy idősebb nő fogadta őket:
-üdvözlöm a Niceplaceben! Csak nem egy fiatal szerelmes párocska? Hadd aljánjam az asztalt itt!-és meleg fogadtatással lökdöste is oda Kanamit a párjával. Úgy tűnt a srác ruházata fel sem tűnt neki, Kanami pedig a lány figyelésével volt elfoglalva

Tudom, tisztában vagyok vele, hogy az egész az én hibám volt és jobban kellett volna figyelnem. Akkor nem lophatta volna el tőlem az iránymutató papírt az az elmeháborodott idióta. Nem értem rá vele foglalkozni, mert minél hamarabb vissza akartam szerezni, de Kanami miatt nem tehettem ő ugyanis a másik irányba indult el. Nemes egyszerűséggel elgáncsolta Tomot, amitől ő rendkívül kecsesen a fejével végigsúrolta az utat. A partnernőm úgy tűnt mintha egy hatalmas súlytól szabadult volna meg és a kedve is jobbnak tűnt.

Egyáltalán nem állt szándékomban kifogásolni a tetteit, de azért ő megpróbált védekezni. Azt mondta, hogy megérdemelte, amire én ismételten röviden és tömören próbáltam válaszolni.
-Na menjünk. –mondtam kissé unott hangon.
Egy pillanatra elvesztettem a levegőben szálló papírt azonban Kanami a pillanat tört része alatt megtalálta és ezt közölte velem is.
Akkor már egyáltalán nem érdekelt, hogy ott álok anyaszült meztelenül és csak egy pelenkának köszönhettem, hogy nem vesztettem el a maradék méltóságomat. Egy pillanatra megállt bennem az ütő mikor ismételten eltűnt a szemünk elől és hiába forgattam a fejemet nem találtam sehol. Megfordult a fejemben, hogy valószínűleg fen akadhatott egy ház tetején. Vagy esetleg elragadta egy ragadozó madár, aki éppen alapanyagot keresett a fészkéhez.
~Mi van, ha nem találjuk meg és örök életünkre össze leszünk zárva?~ gondoltam magamban.
-Figyelj ha minden kötél szakad hajlandó vagyok fel.. – de nem tudtam folytatni, mert megláttuk amint egy kis házikó ablakán szállt be.

Bementünk azonban egy cseppet sem lettem boldogabb, ugyanis az is egy éteremnek tűnő hely volt. Egy idős hölgy fogadott minket és lökdösött befelé az asztalunk felé, de én közbe csak azt a lányt figyeltem, aki felvette a papírost.
-Inkább te beszélj, vele neked ez jobban megy, engem csak gyagyásnak gondolna. – mondtam Kanaminak.

Kanami már azt sem tudta, hogy hol vannak a városban, egészen elkeveredtek, az elveszett papír darab miatt.
-fel? mi fel?-kérdezett rá, mielőtt beléptek volna, tök véletlenül volt pont erre most kiváncsi Kanami, és addig be sem engedte K1-et sem az épületbe.
Amikor megbeszélték a megbeszélni valót aztán bementek. Bent Kanami a szemével a lánykát figyelte, aki végül megtalálta a lapot, nem is nagyon foglalkozott a nővel.
-Apu, Apu! Nézd mit találtam!-szaladt hátra a lány, ezek szerint az apja is itt volt.
-Egy kis innivalót kérnénk kössz.-ezzel a nő el is ment az asztaltól. Majd Kanami a mellette ülő férfire nézett komoly tekintettel-Hát figyu, ha az én módszeremmel csinálnánk az nem lenne jó...-sóhajtott-Egyébként sem lenne szívem ezeket bántani, meg aztán ha mégis, akkor is védett övezetben vagyunk-Nézett rá hirtelen vigyorogva-heh, van egy jó ötletem...-Ekkor már bárki érezhette, hogy nem fog senkinek jó lenni ebből, pláne nem akire a gonosz vigyorral nézett.
-Te vagy az én lovagom és férfi is vagy-végig nézett rajtad-bár ez nem feltétlen látszik is, úúúgyhogy szaladj dobd be magad pajti-ütögette meg bajtársiasan a válladat

Kanami nem is tartotta fel a tömeget. Akár akarta K1 akár nem hátra húzta a lánccal, így nem sok esélye volt elmenekülni se
-KHM... asszonyom, ő neki itt lenne pár mondani valója-erre Kanami le is ült a mellette lévő székre a fejét pedig a támlára tette, és vigyorogva figyelt.
-Anyu, Anyu nézd milyen szééép!-szaladt ki a lány az anyjához
-hehe most lesz érdekes-Ahogy a kislányra néztek egy aranyos alig pár évesnek tűnő nagy kerek szemű lányka állt ott, egyik kezében a keresett papír, a másikban pedig kedvenc macija.

Éppen egy önfeláldozó kijelentést akartam tenni mikor megpillantottuk a papírost, ami éppen egy ablakon szállt be. Úgy gondoltam erre már nem lesz szükség ezért nem is fejeztem be a mondatot azonban Kanami Tudni akarta, hogy mire is gondoltam.
- Nem fontos. - próbáltam ezzel lezárni a témát azonban nem sikerült.
Ott állt és addig nem volt hajlandó elmozdulni, amíg választ nem kapott a kérdésére, komolyan mondom sosem láttam azelőtt ennyire makacs nőszemélyt.
- Hajlandó lettem volna téged felvenni a vállamra, hogy jobban körbe tudj nézni. – füllentettem.
Nagy sajnálatomra a kérést miszerint szerezze valami módon vissza az eltűnt, tárgyat azon nyomban elutasította. Az volt a kifogása, hogy az ő módszerei túlságosan is erőszakosak és nem akarja bántani ezeket a jóravaló embereket. Keserűen elmosolyodtam, mert rég halottam ilyen pocsék kifogást. Láttam én őt olyan gyengéden és nőiesen viselkedni, hogy bármely vérbeli hercegnő elbújhatott volna szégyenében mellette. Ráadásul nő létére sokkal jobban tudott bánni a gyerekekkel, mint egy férfi legalábbis tapasztalataim ezt súgták. Eztán megejtett felém egy ördögi vigyort melytől úgy éreztem magamat, mint a malac, akit éppen a vágóhídra kísérnek. Mikor megtudtam, hogy mit is akar velem csináltatni legszívesebben kirohantam volna az épületből, de ott volt az az átkozott lánc. Igaz nem lett volna valami lovagias húzás ráadásul biztos vagyok benne, hogy utánam rohant volna és a fülemnél fogva ráncigált volna vissza.

Nem maradt más választásom valamit muszáj volt kitalálnom, azonban a fejem majdnem olyan üres volt, mint az erszényem. Elsőként arra gondoltam, hogy mondhatnám ez egy fogadás és az a sárkány ellenőrzi, hogy mindent szabályosan hajtok-e végre. A második szerint minden magyarázat nélkül visszakértem volna a papírost ám ehhez sem fűztem sok reményt. Végül aztán a nő elé álltam férfiasan és azt mondtam, ami először az eszembe jutott.
- Őőő khm, őő izé, hogy is mondjam elég kínos erről beszélni. A lényeg valami mókamester ellopta a ruháimat és csak egy furcsa papírost hagyott hátra, amivel talán megtalálhatom őket. Ráadásul mintha nem lenne elég bajom még ezt a lányt és a nyakamban sózta. – mutattam hátra a pöffeszkedő Kanamira.
- Van egy gyenge gyógyitalom azt szívesen odaadom cserébe és megígérem, ha erre járok hozok egy plüss kutyust a maci mellé.

Jó ízű nevetés fogadta K1 válaszát, teljesen irreálisnak gondolta Kanami ezt az eshetőséget, hogy abba kezdett volna bele, hogy felveszi a vállára. De szerencsére Kanami nem ment bele jobban, biztos nagy titok lehetett amit mondani akart K1, így csak elegánsan megpöckölte a homlokát, majd elindult egy szó nélkül.

Aztán ahogy a két kalandor belefolyt az irreális eseménybe, akkor indult el a buli.
Kanami élvezte a műsort, ahogyan a csevejben a lebilincselő társa próbálta megfűzni a kislányt és az anyját a papír tulajdonjogának átruházásáról (tudom ez nagyon furán hangzik) Amire egy kissé váratlan választ kapott az ifjú pár
-de anyuuu nekem kell annyira vicces és széééép!-fogta meg a lányka az anyja szoknyáját-Hallotta uram, sajnos nincs mit tenni az ügyben, kell valami a lánynak ami elveszi a figyelmét erről-mutatott a papírra. Majd a kislány boldogan elfutott a közelből és követni kezdte az épületen belül a jelzést.
-hát ez kellemetlen... K1 mit szólsz ehhez?-húzta maga mellé a lány, hogy súgni tudjon valamit
-Lehet jó ötlet a plüss, de előbb kell idehozni hozzá, és max akkor adja oda, előtte nem hiszem, sőt akkor sem biztos, hogy tetszeni fog neki-mondta halkan.
-Akkor? Öhm azt hiszem később még visszatérünk szerintem-pattant fel Kanami a székről, és várta, hogy mi lesz a bilincs túlvégén álldogáló sráccal. Ha ez a terv, akkor irány a játékbolt, bár Kanami nem is tudta van-e ilyen a városban...

Nagyon örültem neki, hogy Kanami nem faggatott tovább mire is akartam kilyukadni inkább kedvesen megpöckölte a homlokomat. Tudom, hogy ez nem volt valami nagydolog azonban én óvatosan megérintettem a fejem azon részét. Ilyen gyönyörű lány még sohasem nyúlt hozzám így ez egy valódi élmény volt számomra. A szárnyalásnak sajnálatost sajnos be kellett fejeznem, mert kiderült valaki már birtokba vette a papírost. A lány úgy döntött engem küld a visszaszerzésére én meg csak hebegtem habogtam, mint egy idióta.

Mondjuk annyira nem lehetett furcsa a beszédem ugyanis pont passzolt a megújult külsőmhöz. A kitalált mesém sajnálatos módon nem hatotta meg őket így apapír maradt ott ahol volt. Hiába ígértem, hogy egyszer majd kap tőlem egy másik játékot ez nem volt elég. Nagyon ragaszkodott ahhoz a pörgő hogyishívjákhoz, amit meg tudtam érteni. Én az ő helyében ugyanezt tettem volna, ugyanis nem minden nap talál az ember egy ilyen holmit. Az anya azt tanácsolta, hogy vigyünk valamit, ami elvonja a lányka figyelmét a papírról. Kanami odahúzott magához, hogy valamit tudjon nekem súgni ám ezzel ismét közel kerültem a mellkasához.

Ő is arra a következtetésre jutott, mint én miszerint előbb kell hoznunk egy plüsst és csak utána kaphatjuk vissza a nyilunkat bár nem volt rá garancia, hogy tényleg beválik. Valljuk, be egy baba csak van, és nem csinál semmit, míg az az útjelző egyfolytában forog, pörög, ha kell, ha nem. Miközben kifelé tartottunk azon gondolkodtam mi lehetne, ami jobb annál a játéknál.
-Láttam nagyon szereti a maciját talán kéne mellé egy igazi. z alatt úgy értettem egy valódi állatot nem pedig egy húsvér medvét.
A kislányok oda vannak a macskákért, kutyákért, de talán egy nyúlnak és nagyon örült volna.

A Niceplace személyzete csendesen köszönt el a párostól, bár Kanami egy egyszerű intéssel és Viszláttal oldotta ezt meg, nem ahogy az a játék hazájában szokás.
Az úr kedves elköszönése, legtöbbekben boldogságot kelt és olyan érzést, hogy valami jót hagy az ember a háta mögött, szerencsére még visszatérnek ezek ketten, mert nem tudják merre vinne a nyíl.
-Egy élő állat? Tudod mennyibe fáj egy ilyen ha úgy veszed?-kérdezte Kanami, hiszen jól tudta, hogy pláne a pici és fiatal állatok drágában vannak, kivéve, ha....
-fogni kéne egyet valahol...-jelentette ki Kanami az utca egyik falának dőlve. Kezei összekulcsolva és állát támasztva feküdtek, míg egyik talpa a falra volt felrakva.
-nem igazán tudom honnan lehetne.... illetve van egy hely,
egy nyúlfarm nem messze a várostól, de az nagy kitérő akárhogy is nézzük,
plusz az öreg nem hiszem adna nekünk-sóhajtott egyett Kanami.
-jobb ötletem nincs, kivéve, ha egy kislánykát megringatnál-nézett fel az égre Kanami-vagy mit szólsz ahhoz, ha csak ellopjuk? Mondjuk nem vagyok jó besurranó sem, plusz a lány valszeg magánál tartja, de ha megtréfálnánk őt egy egyszerű dologgal, mondjuk egy....-hirtelen nézett rá K1-re-sunyi és gonosz módszer,
de hajtunk belőle repülőt és eldobjuk kifelé az ablakon, utána már csak előbb kell elkapnunk, mint a lány, mit szólsz?-úgy hitte Kanami jó terv, hiszen a lány ha fel sem adja, akkor is....
-ha nem adja fel, akkor pedig veszünk egy papírt rárajzoljuk az ugyanolyan kinézetű nyilat....igaz nem fog forogni, de....

Szépen elkezdtünk azon filozofálni, hogy vajon mivel is tudnánk rávenni a kislányt, hogy adja át a papírost. A kisállatok túl drágák voltak ráadásul közelben sehol sem volt egyetlen egy kereskedés sem legalábbis mi nem tudtunk róla. Kanami azt mondta van egy nyúl farm a valahol nem olyan mesze azonban ilyen állapotban túl macerás lett volna az utazás. Ezzel egyet kellett értenem nagy sajnálatomra azonban semmi egyéb nem jutott az eszembe. Sajnos én fiú voltam, és mint ilyen halványlila segély fogalmam sem volt róla mit szeretnek a kislányok. legelőször a kisállat jutott eszembe azonban ez nem tűnt valami nyerő ötletnek. Hiába törtem a fejem egyszerűen nem mentem semmire mintha tejesen kiürült volna az agyam.

Ez után Kanami felvetett egy gondolatot, hogy elcsalhatnánk a gyermektől, hogy repülőt hajtunk, belőle eldobjuk, és előbb kapjuk el, mint ő. Végső soron rajzolhatnánk egy másikat, ami természetesen nem tudott volna mozogni.
- Ez még működhet is. – motyogtam magam elé.
Hazudhattuk volna azt, hogy elromolt, de kis eséllyel újra pörögni fog azonban ez valamiért nem tetszett. Maga a gondolat is felháborított, hogy megbánthatok egy gyereket mindegy valódi vagy virtuális. Elég szomorúság volt a világban és nem volt rá szükség, hogy én is szaporítsam azt a bizonyos listát.
- Kell lennie más útnak.

Lázasan gondolkodtam mit is kéne tennünk, mert tudtam a csontjaimban éreztem van, megoldás csak rá kell jönnöm. A játékokban minden okkal történi ott nincs olyan, hogy véletlen. ha felmerül, egy probléma mindig akad egy esély arra, hogy megoldjuk azt. Az is lehet, hogy rossz irányba tapogatóztunk és nem állatkát kellett keresnünk, hanem valami mást. Minden figyelmeztetés nélkül megfordultam és visszamentem a házhoz egyenest a lány édesanyához.
- Mesélne nekünk a gyermekről? Mi az, amit nagyon szeret? Biztos van, amire nagyon régóta vágyik.

Kék volt az ég aznap az első szinten, a szél sem nagyon fújt és a digitális nap is kellemes meleget adott a területnek. Kanami és K1 éppen azon gondolkodott, hogyan lehetne visszaszerezni a papírt, amin szabadságuk kulcsa lógott.
A lány terve bár zseniális volt és egyben gonosz, ami tőle ösztönösen jött, a mellette álló lovag, kasztjához méltóan nem akart belemenni. Helyette Kanami égbe meredő tekintetét szakította meg egy hirtelen rántással, ami a Niceplace-be vitte vissza őket.
-azért szólhatnál mielőtt elindulsz, nem figyeltem....-fogta Kanami a bilincses csuklóját, ami kellemetlen érzést sugárzott magából.
Bent viszont a figyelem az üdvözlő hölgyé volt
üdvözlöm a Niceplaceben! Csak nem egy fiatal szerelmes párocska? Hadd aljánjam az asztalt itt!-mondta végig a szokásos szövegét, de amikor jobban végignézett a páron- óóó hát visszajöttek! Miben segíthetek?-ekkor hallgatta végig a fiatal lovag mondandóját
-értem, hát a picim nagyon szereti a maciját, de van egy dolog amivel le lehet venni a lábáról, hogy úgy mondjam, egy gyönyörű tortával, vagy sütivel, plusz ha enni megy és nála vannak a cuccai, akkor én úgy is rá szólok, hogy a többit tegye le, mielőtt összekoszolja-fejtette ki az anyuka, de felmerülhet így is a kérdés, hogy mi lesz ha elhozzák a papírt miközben eszik a lányka
Ezt meg is kérdezte a rózsaszín hajú lány
-nem kell aggódni, nem fog neki hiányozni szerintem
-ez még egész emberséges ötletnek hangzik... mit szólsz pajtás?
Közben Kanami feltűen kezdte vakargatni az egyik oldalát, valami nem stimmelt nála sem teljesen, remélni tudta, csak valami kellemetlen ideiglenes dolog és nem neki is pelenkája nő...

Amint kipattant egy ötlet a fejemből nem törődtem semmivel csak mentem az orrom után. Minél előbb meg akartam bizonyosodni arról, hogy az okoskodásom helyesnek bizonyult-e vagy sem. Szegény Kanami-nak megrántottam a csuklóját, de nem vettem észre, mert annyira elfoglalt eme probléma békésen történő lezárása. A nő mikor beléptünk ugyan azt a sablonos szöveget mondta, mint mikor először megérkeztünk aztán mintha felismert volna bennünket. Említette is, hogy mi vagyunk az a szerelmes párocska úgy döntöttem ezt a kijelentést ezúttal nem halottam meg.

Nem húztam az időt fölösleges mellébeszéléssel, kerek perec megkérdeztem vajon a kislányt mivel lehetne levenni a lábáról. Kissé még én is meglepődtem, hogy a kérdésemre egy rendkívül szimpla, egyszerű választ kaptam. Arra számítottam, hogy elküld minket egy szabóhoz, mert a lánya új ruhát szeretne. A szabó elküld minket a cukrászdába, mert egy különleges süteményt szeretne. A cukrász elküld minket a cipészhez, akitől egy vadonatúj tánccipőt szeretne és így tovább. Régebben halottam egy népmesét, amiben valami ilyesmi lehetett csak ott egy kakas futkosott fel s alá. Sikerült megtudnunk, hogy a leányka teljesen oda volt a macáiért, de az édességet még nála is jobban szerette. ezt halva kissé összeráncoltam a homlokomat ugyanis gondolatban bokán rúgtam magamat. Minden idióta tisztában volt vele, hogy a gyerekek ódáig vannak az édességekért csak valami oknál fogva nekem ez kiment a fejemből.

Én éppen indulni akartam, hogy beszerezzem az említett tortát mikor Kanami megkérdezte mi lesz, ha a süti elfogy, és nem találja a papírt. Az anya szerint egyáltalán nem fog neki hiányozni, amit örömmel halottam.

Nem tudom miért, de valami kezdtem megszokni az új külsőmet, a végtagjaimat hűs szellő simogatta és bármikor megvakarhattam a hátamat vagy a hasamat. Az is igaz, hogy ebben a világban nem viszketett semmije az embereknek. ez olyan lehetett, mint a fájdalom. A körülöttem lévők tekintette sem zavart annyira, mint korábban.
- Ahogy mondod. válaszoltam Kanami nekem címzett kérdésre s néztem.
~ Mégis vakaróznak az emberek? Csak nem lett bolhás?~ mondtam magamban.
- Van valami probléma? - tettem fel a kérdést.

Bár jó lett volna saját kezűleg egy süteményt készíteni a lánykának, de sajnos Kanaminak nem volt meg hozzá a képessége, igaz társáról nem tudta, hogy ő képes lenne-e csinálni egy cukrászati remekművet, de nem nézte ki magából a megjelenéséből.
Ahogy kiléptek az épületből K1 észrevette, hogy valami zavarja Kanamit, nem tudta mi az, lehet a lány sem, de igyekezett válaszolni
-Nem tudom.... úgy mintha valami szúrna, nem tudom mitől, de most egyszer...-vakargatta a ruháját még kívülről a kalandorlány.
-Merre menjünk akkor sütiért?-kérdezte K1-től, közben ő is gondolkodni kezdett...
-Nekem a Sweet Dreams jutott az eszembe, vagy a piacra is mehetnénk, igen, ott jobb lenne, talán olcsóbban tudunk egy szebbet beszerezni, vagy rendelhetünk egyedit is akár-vázolta fel az eshetőségeket K1-nek.
Közben Kanamit annyira elkezdte zavarni a kis viszketés, hogy arra gondolt, lehet az öltözettel van baj, mint a rendes világban, mint amikor valaki kellemetlen műszálas ruhát vesz fel, vagy csak egy egyszerű címke birizgálja a bőrét.
Így aztán Kanami elkezdte feltúrni az eszköztárját, és hamar meglátott egy itemet.
Rákattintott arra, hogy felszerel és az eddig sima barna pólója helyét egy fehér trikó vette át. Azonban ez nem segített.
-Tényleg kezd zavarni a dolog, nem a felszerelés volt megátkozva és magamon sem látok semilyen debuff hatást... szerinted mi lehet?-pillantott a mellette álló alakra.

Végre találtunk egy olyan megoldást, amire mind ketten rábólintottunk ráadásul egyetlen aranyos kislányt sem szomorítunk el közben. Ám egyelőre nagyobb problémánk is volt, mégpedig a társnőm folyamatos vakarózása. Igaz egy kissé zavart azonban nem ez volt a fő gond hanem, hogy nem tudtam mi baja lehet a partneremnek. Tüzetesen átnézte a tárgy listáját azonban nem talált semmit, sem ami okot adhatott volna erre.

- Elvileg nincs kizárva, hogy a játék ezzel próbál téged inspirálni?
Ha alaposan végiggondoljuk ez nem is akkora marhaság, hisz rólam leszedték a ruhát és egy felnőtt méretű pelenkába kényszerítettek. Azt gondolták így talán sokkal gyorsabban fogom teljesíteni a feladatot azonban e nélkül is mindent elkövettem volna. Hisz ott volt a kezemen e plüss bilincs, ami egy lánc segítségével kötött össze egy rendkívül csinos ám eléggé indulatos hölggyel. Azon kezdtem el gondolkodni lehet, hogy mégis csak bolhás lett. Azon nyomban kiráztam a fejemből és kerestem egy másik lehetőséget, mert köztudott mindenre létezik magyarázat. Normál esetben azt javasoltam volna, hogy vegye le az összes ruháját ám mivel össze voltunk láncolva ez ki volt zárva. Bár nem mondom azt, hogy nem játszottam el a gondolattal azonban most ez nem az a történet. Lecserélte a ruháját viszont ez nem változtatott semmin én pedig kifogytam a lehetőségekből. szerencsére maradt még annyi jelenléte, hogy felvetett egy ötletet miszerint menjünk oda ahol nem is olyan régen együtt ettünk.


- Az egy nagyon jó hely mehetünk. ezzel elindultunk.
Tényleg nagyon finomvolt a torta kár hogy a cukrászda egy kicsikét messze volt.
- Biztosan nagyon fog ízleni neki. Hisz nekünk is. – váratlanul megálltam és a tenyeremmel egy hatalmasat csaptam a homlokomra. – Hogy lehetek ilyen ostoba?
- Nem kell sehova mennünk, elvileg. Megvan még a csomag, amit neked adtam?
Nem tudhattam, hogy a nem egész angyal torta is megfelel, azonban úgy véltem megér egy próbát.
- Hátha ez is jó lesz, hisz alig hiányzik belőle. Ha mégsem még mindig visszamehetünk a cukrászdába.

Nem hagyta nyugodni a dolog, és miközben K1-el elindultak az étterem felé, a srac rá is ért gondolkodni.
Hamar rájött a megoldásra amíg Kanami vakarózott.
De gyorsan visszamentek a felvetett ötlet tisztázása után
-tényleg van nálam egy torta, jó, hogy mondod-közben akaratlanul is az oldalát vakarta, majd ahogy visszatértek rögtön, mondhatni letámadták a pici lányt. Persze nem voltak durvák és tolakodóak, sőt kedvesek és finomak voltak vele.
Egy dolog majdnem kimaradt az egészből, de persze ami késik arra várni kell.
Amikor a kislány előtt gugolva kínálták süteménnyel, jött oda a pároshoz
-üdvözlöm a Niceplaceben! Csak nem egy fiatal szerelmes párocska? Hadd aljánjam az asztalt itt!-ekkor megint feltűnt neki, hogy ismerősöket lát-nagyon gyorsan visszaértek! Ha jól sejtem akkor egy asztal három főre! Erre tessék, kicsim, te pedig tedd le addig a dolgaidat valahova nehogy összekoszold!-ezzel vezette oda a triót az egyik asztalhoz, hamar egy nagy és három kicsi tányért varázsolt rá, és hozott három üdítőt
-Ez a ház ajándéka-Köszi anyuuu!-szóltak, majd Kanami elővette az emlegetett angyaltortát
-parancsoljatok, falatozzatok nyugodtan!-ezzel Kanami átadta a terepet a kislánynak, aki nem habozva mohón túrt bele a süteménybe.

Ekkor a rózsaszín hajú lány körülnézett és meglátta a lány jobbján a macit és alatta a papírost. Amíg a torta hatalmas mennyiségben fogyott, Kanami addig a papírra nyomott és eltette az eszköztárjába, egy nagy sóhaj mellett.
-Mi az néni baj van?-kérdezte az apróság, aki erre a pillanatra már teljesen összekente magát, tetőtől talpig.
-semmiség, csak én már jól laktam!-felelte Kanami és azt várta, hogy K1 és a krémeske mellettük végezzen.

Úgy tűnt Kanami-nak sem jutott az eszébe, hogy ott van a tarsolyában egy torta egész pontosan annak csak a maradéka. Mikor harmadszor tértünk be egyből a kislányhoz mentünk hisz az édesanyjával nem sokra mentünk volna. Igyekeztem a legkedvesebb formámat hozni ezért ezúttal én maradtam a háttérben, hogy Kanami jobban érvényesülhessen. Tisztában voltam vele, hogy egy nő és mind olyan nagy esély van rá, hogy egykor anya legyen belőle. Mindig tudják, hogyan kell bánni a gyerekekkel amiről nekem fogalmam sem volt akkoriban.

Nem sokáig maradtunk hármasban a gyermekkel, mert a tulajdonos nő azon nyomban oda jött hozzánk eldarálta a köszöntő szöveget majd arról beszélt, hogy asztal lesz három főre. Először nem értettem mire is gondolhatott majd hirtelen megvilágosodtam miszerint ránk és a gyermekére célzott. Boszorkányos ügyességgel elővett három tányért és három üdítőt, amikért nem kellett fizetnünk.
- Kössz…szönjük. –mondtam.
Amint a kislány meglátta a süteményt nem bírt neki ellenállni és rögtön elkezdte falatozni a süteményt akár egy kis malac. Szerencsére a maciját és a papírost lerakta maga mellé különben azokat is összekente volna. Csak néztem és nem szóltam semmit, mert attól féltem, hogy lebuktatom magunkat. Láttam, hogy Kanami nagyon figyeli a papírost így arra gondoltam, hogy némi beszéddel elterelem a lány figyelmét ám nem volt rá szükség. Annyira el volt merülve falatozásban, hogy akár egy ágyút is elsüthettek volna mellette. Csinos partnernőm ez alatt úgy mozgott, mint egy macska és egy pillanat alatt visszaszerezte az útjelzőnket. Nem tartottam valószínűtlennek, hogy a valóságban egy profi zsebtolvaj lehetett.
-Én is tele vagyok. – mondtam mielőtt megkérdezte volna tőlem is.

Az üdítőt természetesen megittam mert nem akartam senkit megsérteni majd olyan kedvesen amennyire csak sikerült megszólaltam.
- Kedvesem, azt hiszem mennünk, kéne. - ezzel felálltam az asztaltól.
Még elbúcsúztunk a családtól majd újra útnak indultunk egyik utcába be a másikból ki. Szerintem nyugodtan indulhattunk volna a maratónon is olyan sokat gyalogoltunk. Ezúttal egy cseppet sem törődtem a bámulókkal, de olyan szorosan fogtam azt a papírost, ahogyan csak tudtam. Nem tudtam meddig bolyonghattunk ám egyszer csak a főtéren lyukadtunk ki.
- Nem jártunk itt már korábban? – kérdeztem.

Hamar meglett minden amit akartak, az iránytű a zsebben, a kislányjóllakottan, bár belül Kanami azért sajnálta a tortát.
Finom volt, és ez volt az első olyan ajándék amit idebent kapott és nem azért aki volt valaha.
Különös a dolgok kettőssége, hiszen meg akart szabadulni a lánctól, de nem a tortától, ami akárhogy is, de ennek a feltétele lett.
Azonban az iránytű újra az övék volt, aminek nagyon is örült, bár ne viszketett volna az oldala annyira Kanaminak.
Követték a jelet és közben Kanami egyre tudott csak gondolni
-szerinted K1 mi vár ma még ránk? Egyáltalán sikerül majd megoldanunk?-kezdett el a lány akaratlanul is aggódni
Nem sokra rá pedig a főtérre értek, valahogyan az iránytű itt megállt
-most mivan? elromlott vagy lejárt az időnk? Amúgy itt már jártunk igazad van, de most miért maradt abba az iránytű tekergése?-nagyon ideges lett Kanami, és egyből egy dolog jutott az eszébe, ami az úton már zavarta
-ennyi? itt a vége? vesztettünk? akkor most jöjjön a B terv?-nem a kalandorlány nem akarta levágni a kezét, elég rossz érzés az jól tudta, ráadásnak ha megint magának kéne... de talán K1 segít neki, ha megkéri, de ebben sem volt biztos.
Elkezdte a víz leverni, nem jó látni az embernek a saját pixeleit, pláne nem ha egy ilyen dolog miatt történne meg,mint ez.
A lány rémülten nézett K1 szemébe, hogy most mi következik?

Ahogy a főtérre értek a nyíl a papíron eszeveszettül pörögni kezd, és mostmár egész biztos hogy nem tudjátok kivenni merre akarna terelgetni titeket. Megérkeztetek volna?
Ha körülnéztek láthattok egy régi fotófülkének kinéző bódét, egy fagyiskocsit, és egy közeli padon ücsörgő idős bácsit, aki galambokat etet. Mármint... természetesen a téren rohangászó sok játékoson kívül. 
Na? Hogyan tovább? 
Közben Kanami oldalát mintha egyre jobban szúrná valami (Nem, természetesen nem fáj, de azért nem lehet kellemes)

Szokásosan akár több körötök is van eldönteni mit csináltok, de most mindig kérdezzzetek rá, hátha lesz valami turpisság a dologban