[Küldetés]Rég elfeledett kazamata

Nyaaahh sietek én, de előtte vagy nem inkább közben ki öblítem a szám azzal, amim van. Víz vagy más ital mindegy csak folyadék legyen. Oh a francba ebbe az egészbe, kicsit bánom, hogy eljöttem. Akkor meg, ha maradok, azt bánnám nem jöttem furcsa ez a kettős érzés. Nem segítek senkinek, hiszen úgy sejtem nekem se segítene felállni senki. A lovagon kívül természetesen, de bizonyos okokból nem szeretném, ha segítene. Ezért aztán elő vett maradék vizem felét magamra a másik felét számba öntöm kicsit bizonytalan mozgásomnak hála. A tömlő el pixelezödik és a szivárványom mellé ki dobom azt, amivel öblögettem. Ez előbbi volt a nagy vukk akkor ez most egy kölyök, a maradék tizedes vesszővel együtt. Meg teszek pár lépést bizonytalanul kicsit és próbálok figyelni arra, amit a vörös indikátoros farkasos csaj, beszél. A fejem még kicsit kába és zug az előbbi eseményektől, nehéz lenne feledni az előbbit. Talán az érzést, ha el is feledem egyszer az emlék ugy érzem örökre meg fog maradni.
Ahogy farkasok fel kelnek és meg változnak, kisé úgy némileg növekszik a nyugtalanságom is. Kicsit jobban szedem a lábaim, hogy idézők közelében legyek pontosabban a fiú mögött. Mikor az egyik farkas szaglászik és kiad valamilyen hangot szinte majdnem mellettem. Én legalább is úgy érzem ezen a szűk helyen szinte ott ál mellettem. Elengedek egy halk meglepett nyűtetést és össze is rezzenek. Na, ja de leg rosszabbkor megbotlok és arccal zuhannék is előre. Pofára eséstől meg ment valami, amiben meg kapaszkodtam. Na, várjunk csak egy pillanatra előbb a farkasos fiú mi is a neve Askr ha jól hallottam volt előttem. Mázlimra sikerült a nadrágjába belekapaszkodnom, alig mertem felnézni.
- Oh te jó éh remélem nem húztam le ugye nem ugye nem?
Motyogtam magam elé és lassan gépies mozdulattal néztem fel. A feneke pont szem magaságban van. Meg könnyebbülök, nem húztam kínos helyzetbe a másikat a nadrágja kiválóan a helyén maradt. Ebben a pillanatban, meg fordulna, ágyéka pont velem szembe kerülne. Én pedig felkerekedő szemel, bökném meg azt a dudort, ami elől van egy ujjal.
- Hallod, ha itt van orvos vagy ilyesmi jobb, ha elmész hozzá. Vagy majd ha ki kerülünk ebből a világból. Marha csúnya betegséget szedhettél össze.
Még kétszer meg böködőm a dudorját aztán feltápászkodom, ha nem segít senki sem.
- Fújj randa egy betegséged lehet szegény srác......... azt hitem a rendszer ki javítja az ilyesmit.
A fejem csóválom, kisé hátrább vonulok, de csak két lépést.


Askr még sem fordulna meg akkor nadrágjába kapaszkodva újfent felálok és elpirulva, mint a főt rák lehajtom fejem.
- Bo Bocsánat.... kicsit meg botlottam.
Nyögőm ki és eltávolodok villám gyorsan két lépést a sráctól. Közben kezeim nézem, ökölbe zárom majd ki nyújtom ujjaim.


- Ah te jó ég de béna vagyok......
Korholom magam halkan és fél szemem ezentul a lábam elött, ne teperjekle senkit véletlen sem. Nem lenne jó ha még egy ilyen helyzett lenne. Mobok biztosan nem pengéinktöl, hanem röhögéstöl mulnának ki.

Egyszerűen kibírhatatlan volt az az érzés, ami abban a pillanatban elkapott, de úgy tűnt nem csak én szenvedtem ettől. Nem mondanám azt, hogy fájt, de egyáltalán nem nevezhetném kellemes élménynek. Ösztönösen behunytam a szememet ennek ellenére mindenféle méretű és színű csillag jelent meg előttem a rozsdabarnától kezdve egészen a hupi liláig. Ahogy ott magatehetetlenül feküdtem a földön eszembe juttatott egy rémálmot, amit az első játékban töltött éjszakámon álmodtam meg.

Feküdtem szép nyugodtan abban a kis szobácskában, amit kibéreltem magamnak és bámultam a plafont, ami valami különös elhatározásból rozsdavörösre lett festve. Nem tudom, hogy a tulaj miért így döntött, de nem is ez a lényeg. Viszont mikor fel akartam emelni a karomat, hogy leemeljem magamról az olíva színű takarót és végre felkeljek valami oknál fogva nem engedelmeskedett a testem. Vagyis ez ebben a formában nem igaz, mert sikerült valamelyest föl emelnem ám úgy éreztem mintha legalább száz kilót híztam volna az éjszaka folyamán. Kissé kezdtem kétségbe esni, de azzal nyugtattam magamat nincs ok a pánikra. Megpróbáltam segítségért kiáltani azonban egy hang nem sok annyi sem jött ki a torkom. Legjobb esetben is egy igen halk nyöszörgést sikerült összehoznom, amit egy szúnyog zöngése is könnyedén elnyomhatott volna. Na, itt már elkezdtem pánikolni és minden idegszálammal azon voltam, hogy végre felkeljek. Nem tudtam, hogy mi okozhatja ezt talán valami programozási hiba, de igazából nem is érdekelt. Csak az számított akkor, hogy minél előbb kikerüljek abból a bádog szürke ágyból. Lassan körbeforgattam a fejemet hátha találok valamit, ami a hasznomra válhat. Az ablakban egy piros tulipán díszelgett az asztalon pedig egy barna képkeret árválkodott kép nélkül. Váratlanul kinyílt a szemem és ismét ugyanabban az ágyban találtam magamat ám ezúttal semmi gond nem volt a mozgásommal. Ha valóságban lettem volna biztosan tetőtől talpig úsztam volna a verítékben. Akkor azért jutott eszembe ez a szörnyűséges rémálom, mert abban is ugyanúgy kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, mint ott a barlangban. A fájdalom pillanatok alatt eltűnt, de én még vagy tíz másodpercig üvöltöttem, ahogyan a torkomon csak kifért.

Lehet, hogy megijesztettem azt a szegény kis, szőke, hosszú hajú, égszínkék szemű leánykát, de nem tudtam rá koncentrálni. Még egy kissé kába voltam azonban azt világosan láttam, hogy a fekete hajú, szemfedős leányzó okozott egy kis kellemetlenséget. Zavaromban félrefordítottam a fejemet és elkezdtem leporolni a kék színű kabátomat. Tisztában vagyok vele, hogy erre nem volt semmi szükség, mert ott nem létezett olyasmi, hogy kosz. Odaléptem a rózsaszín hajú lányhoz azzal a céllal, hogy segítsek neki, de végül meggondoltam magamat és inkább a hófehér bundájú farkast kezdtem figyelni.
Nekem először fel sem tűnt, hogy a két állattal valami gond van. A rosszullétünk óta egy árva szót sem halottam felőlük, igaz én ahhoz voltam szokva, hogy egy ordas vonyít, és nem csacsog. A hollófekete frizurájú állatidomár valami olyasmit mondott, hogy a lelkünkben érezhetjük, ha megint jön ilyen rosszullét hullám. Észre sem vettem, hogy a vöröses pixel csík, ami egy korábbi sérülésem miatt került az oldalamra már nem volt sehol.

Mindent sötétség borít és kín. Örjítő hangok és félelem tölti be a teret. A padló rideg, kemény és jéghideg mivolta érintésre az ember csontjáig hatol, mely mellett az áporodott penészes szag olyan emlékezetes benyomást kelt áldozatában, ami egyszerre döbbenti meg és kényszeríti a földre a felkészületlen embereket.

Kanami elmélyét elöntötte egy érzés amit kiskora óta nem érzett. Először hosszú idő óta, de a szívét elöntötte a félelem. Nem akart ott meghalni, pláne nem egy hangtól. Még oly sok mindent meg akart tenni, de most főleg az az egy dolog járt a fejében, hogy megöli ami ezt okozza neki.

Aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment a hang. Alig bírt felállni a földről, kezei gyengének érződtek, lábai alig akartak mozdulni. Arra emlékeztette ez az egész, amikor az összes barátját elítélték a bíróság előtt, ő pedig nem tehetett semmit.
Nem a hang volt ami rosszul hatott rá, hanem az emlékek amik elöntötték a tehetetlenség miatt. Remegve állt fel, miközben a többiek el voltak foglalva saját magukkal. Kanaminak ilyenkor jól esett volna egy kéz, vagy pár szó ami hozzá szól, hiszen jól láthatóan lassabban kelt fel. De nem szólt senkihez erősebb volt ő annál, hogy segítséget kérjen, így felállt és a falhoz sétált, miközben a többiek is helyrendeződtek.
-nem kéne ezt a lényt itt hagyni-szólalt meg a lány rideg és kegyetlen hangján-baja esne miatta valakinek, azt kéne levadászni és elkerülni sem kéne semmit-de ennek ellenére vezetőjük és kísérője elindult egy irányba, nem hitte Kanami, hogy mond rá valamit, ezért összeszorította az öklét, elővette a cuccait és harcra készen ment utánuk-hé! elkéne intézni ezt a dögöt, nagyobb veszélyt jelent,
mint bármennyi farkas. Ha akkor támadnak ránk amikor a padlóra küld minket,
akkor végünk van, és ha igazad van nem csak ez van idebent-indokolatlan erővel szólt a csapathoz, próbálta rávenni őket erre, mondjuk inkább személyes indíték volt, mert belül talán azt hitte, hogy régi társaiért kell ezt megtennie.

Ilyen rosszul még a való világban sem éreztem magamat, de elhihetitek keresztülmentem, néhány dolgon. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mi okozta csak az, hogy elő ne forduljon ez még egyszer. Megfordult a fejemben, hogy legjobb lenne sarkon fordulni és a legrövidebb úton elhagyni a helyszínt. Még mindig több ezren tartózkodtam a játékban így volt bőven jelentkező, aki helyettünk megoldhatta volna a problémát. Attól még, hogy szemtanúja vagyunk, valami bűntettnek még nem kell a hőst játszani és közbeavatkozni. Általában minden feladatra megvannak az arra szakosodott és alaposan kiképzett egység. Példának okáért, ha a fán ragad egy macska vagy kigyullad a grillsütő, akkor a tűzoltókat kell hívni, ha pedig, kirabolnak minket akkor a rendőrséget. Ennek ellenére ott botorkáltam egy sötét ijesztő barlangban szörnyekkel körülvéve ráadásul lófrált arra fele valamilyen lény, akitől mindenkit egy szörnyű roham kapott el.

Én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség miközben mindenki próbálta kideríteni mi a fészkes fene történhetett. A kis védencemnek volt annyi esze, hogy valami trükköt használva köddé váljon vagy láthatatlanná. Nem tudtam mi történhetett azonban mintha olvastam volna hasonlóról a játék leírásában. Kissé félrehúzódtam a többiektől, hogy megtaláljam eme rejtélyre a megoldást. Elővettem egy barna borítójú kis könyvecskét és vadul lapozgatni kezdte, de nagy sajnálatomra nem találtam semmit. Annyi beugrott, hogy egy kristállyal kellett valamit csinálni több sajnos nem és ez felettébb bosszantott. Újra átnéztem az útmutatót és ismét kudarcot vallottam, vagy azért mert átsiklottam a keresett rész felett vagy pedig nem is volt benne. Addig vakartam a fejemet, míg végül beugrott, hogy vannak bizonyos teleport kristályok és ettől a felfedezéstől úgy éreztem mintha egy hatalmas súly esett volna le a vállamról.

Volt egy rossz szokásom, mégpedig miközben töprengek föl-le mászkálok mint zsidóban a fájdalom. Ennek köszönthetően sikerült egy kissé távolabbra kerülnöm a csapattól, mint szerettem volna. Úgy tíz, húsz méterre állhattam tőlük fülig érő vigyorral és nagyon büszke voltam magamra. Ez is mutatja, hogy nemcsak egy béna kezdő voltam, hanem ráadásul egy idióta is. Aranyszabály, hogy védett területen kívül mindig száz százalékosan kell koncentrálni, amit én nem tettem meg. Ennek meg is lett a következménye, mégpedig szinte a semmiből két megtermett farkas tűnt fel és azon nyomban rám vetették magukat. Védekezni sem maradt időm azonban annyit elmondhatok, hogy nagyon élethűen utánoztam a kidőlő fát csak annak nem terpeszkedett a mellkasán egy vérszomjas bestia. Annyira megrémültem, hogy majdhogynem a nadrágomba rondítottam akárcsak annál a bizonyos vaddisznós incidensnél. Mázli, hogy eben a világban ilyet nem lehetett tenni különben a gatyám is ráment volna a tisztító számlára. Tisztában vagyok vele mit kellett volna tennem, de mégsem kezdtem. Teljesen össze voltam zavarodva azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy fiú vagy-e vagy lány. Egy oroszlánt megszégyenítő üvöltés hagyta el a torkomat ám nem a bátorságom miatt. Talán ha csak vicsorogtak volna pár pillanat alatt magamra tértem volna azonban ezek haraptak ám. Egyikük a lábamat marcangolta, míg a másik, aki a mellkasomon terpeszkedett a fejemet vette célba. Igaz nem éreztem fájdalmat azonban rendkívül szörnyű látvány, ha egy ordas tűhegyes fogai közeledik az arcunk felé.

Észre sem vettem, hogy miközben üvöltök rugdosok is és egy csomószor eltaláltam annak a fejét amelyik a lábamat összetévesztette egy sajtburgerrel. Úgy tűnt mindent beleadtam ugyanis egy idő után a megvadult bestia pixel felhővé változott bár nem értettem miért. Az ok nagyon egyszerű volt, annyiszor találtam el azt a nyavalyást, hogy végül beadta a kulcsot. Egy szempillantással később a másik támadó is jobblétre szenderült ám ez nem az én érdemem volt. Az egyik állatidomár éppen időben érkezett és a másvilágra küldte a támadómat. Ott feküdtem a földön miközben a mellkasom vadul zihált a bal lábamon, a nyakamon és az arcomon pedig pirosas pixel csíkok éktelenkedtek. A kiáltást is abba hagytam, ami szerencsére inkább tűnt üvöltésnek, mint rémült sikításnak. Nem tudhattam, hogy kiderült a kis titkom miszerint nem vagyok egy hős lovag azonban akkor nem is érdekelt.

Kanami nem értette végül is mi baja az idomárnak. Nem szerette ha hülyének nézik és bár lehet Szophienak nem ez volt a szándéka, mégis így érezte a kalandorlány. Kezét az idomárnak gyorsan levette a váláról, bár nem durván, hiába ezt sugallta a tekintete. Fel volt kavarva éppen érzelmileg.
Le akarta győzni a szörnyet bármibe is fájjon, de azt is tudta, hogy egyedül nem menne, így a klasszikus duzzogós arcot felvette és legyintett egyet az irányukba. Nem tetszett neki ez az egész.
-Miért kéne félni?-tette hozzá halkan az egészhez, de végül a másik lány hangja elnyomta az egészet. Nem értette, mi ez a érezzük a környezetünket dolog, őszintén akkor nem is érdekelte. A tömeg elindult és bár Kanami kezdte nem érteni miért is tart velük, de azért csak beállt a sor végére.

Rettenetesen unatkozni kezdett ahogy a sötétben végül kicsit lemaradva sétált. Több dolog kezdett járni a fejében. Hogy hova lett az egyik lány? Vagy az is gondolatai között volt, hogy vajon a hang lehet az oka az egésznek?

Aztán nagyot sóhajtott. Eléggé le volt maradva már a többiektől, így lehetett az, hogy messziről vette észre, ahogyan K1-nek ugranak a farkasok. Segíteni akart, de mire beérte a tömeget, már mindennek vége volt és bár nem volt túl hasznos a harcban, legalább az egyik kezét a leterített lovagnak nyújtotta jó szándékból, hogy felsegítse.
-Szívós kis csávó vagy te mi?-segítette fel ha szüksége volt rá a lovagnak és hamar mindenki megint a lábait kapkodta, mintha mi sem történt volna. A fura kislány pengéje eléggé zavaróan villogott valamiért, de megint csak az unalom lett urrá Kanamin.
-A rezgések heh?-kezdett el gondolkozni akaratlanul is a dolgon, amit maga elé motyogott, ahogy az elől sétáló lányra pillantott hátulról.
Akaratlanul is azon kapta magát, hogy azon kezdett gondolkodni mi a fenére kéne koncentrálni, majd zsebre dugta kezeit és a földet maga előtt bámulva haladt tovább. Belerúgva egy kis kavicsba, ami előre repülve a többiek között állt meg.

Fura volt, amit a farkasos lány mondott, nem tudtam foglalkozzak-e vele vagy sem. Figyelni az érzéseimre, gondolataimra? Az nehéz lesz, még ha nem is mutatom, néha elégé zavaros tud lenni idebent minden. Néha tépelődők veszekszek magammal. Van, nem tudom, mit tegyek mit is kellene, gondoljak egy adot helyzetben vagy érzelmi reakcióra.
Minden esetre sosem lehet tudni alapon figyeltem, hogy ha szokottnál is furább lenne valami.
Lehet mindez kavarog fejemben, de arcom még mindig vörös egy kicsit azért amit Askrel tettem véletlen. Mire K1 megtámadását letudtam reagálni már vége is volt az egésznek.
Ügyes volt egy ilyet is vissza tudót verni, csak fél szemel figyeltem, mert teljesen kezdett lefoglalni a nadrág incidens.
- Ohh ez meg?
Meg fogom fegyverem és meg rázom, meg böködőm a benne lapuló rúnát. Semmi eredménye.
- Hat ez nagyon fura, eddig mindig világitott ha vörös játékos volt közelben. Lehet, merül a Duracell?
Ami nagy hülyeség volt elvégre nem elemes 2 kredites kardom volt. Még rázogatom egy kicsit közben mindenkihez egy kicsit közelebb huzodok vele halkan hümmögve.
- Öhm azt hiszem, baj van.... a kardomban lapuló rúna miatt fegyveremnek világítania kellene egyikötök miatt. Most villog ilyet még soha nem csinált.
Gondoltam jobb szólni mindenkinek erről a furcsaságról. Talán egy jell lenne egy újabb rohamnak az előfutára? Egy olyan rohamé, ami előbb mindenkit ledöntött a lábáról? Eddig a fénye miatt talán a haladásunk könnyebb volt, de a fény úgy látszik megbízhatatlan lett.
- Talán jobb lenne óvatosabban haladni ez a villogás engem nyugtalanit.
Igen valóban nyugtalanított és furcsállottam, mert hasonlóról nem halottam még ezelőtt egy tárgy igy viselkedett volna.

Azt hittem privát üzenetben kell felelni, ebben az esetben itt is közlöm a véleményem. Még szép, hogy hisz éppen csak neki láttunk.

Csakis a programozóknak hála nem lett tele rakva a nadrágom, mert abban a világban nem lehetett ilyet csinálni. Oly annyira féltem, hogy azt szavakban ki sem tudom fejezni. Nem tudom, hogy csoda történt vagy csak pusztán szerencsém volt, de végül megszűnt a fenyegetés. Az egyik lány odajött hozzám, hogy felsegítsen én meg elfogadtam a felém nyújtott kezet. Úgy kalapált a szívem akár a gőzmozdony és úgy lihegtem mintha megkergetett volna egy pitbull.
-Kö-kö-köszönöm. – mondtam kissé dadogva, ami nem tűnt túlzottan hősiesnek.
Vettem egy mély levegőt és igyekeztem minden kellemetlen gondolatot kizárni a fejemből, de nem sikerült. Ki lehet olyan aberrált, hogy nem sokkal egy életveszélyes támadás után úgy tegyen mintha mi sem történt volna? Arra gondoltam, hogy a legrövidebb úton vissza kéne sietnem a faluba, azonban egyedül könnyű célpont lettem volna. Nem tehettem mást, mint maradni és remélni, hogy a következő incidensnél hamarabb odaérnek az úgynevezett társaim. De lehetséges, hogy direkt nem segítettek, hogy megóvják magukat a fölösleges sérülésektől?

Tudom ezek elég sötét gondolatok voltak, ám nem alaptalanok. Nem is igazán tudtam, hogy mit csinálok, azon kaptam magamat, hogy a többieket követem. Persze nem sírtam és nem is remegtem túl feltűnően, csak néztem magam elé, szótlanul. Néhányan beszélgettek, de én nem értettem egy árva szót sem, csakis magammal voltam elfoglalva. Az arcomat és a nyakamat ronda sebek tarkították, de egyáltalán nem olyanok, mint a valóságban. Az sokkal veszélyesebb és persze rondább lett volna, ráadásul itt sokkal gyorsabban meg lehetett gyógyulni. Bár szó, ami szó, nem festettem valami jó képet azokkal a vörös csíkokkal a képemen.

Azt az egyet tudtam elmondani, hogy nem éreztem azt a borzalmas érzést, ami nem is oly régen mindnyájunkat a földre kényszerített. Ahogy ballagtam előre a tekintetem egyik társamról a másikra vándorolt pedig a környéket kellett volna figyelnem, hogy elkerüljem az esetleges támadásokat. Nem tudom megmagyarázni, de egy igen különös érzés vagy inkább gondolat fészkelte be magát az agyamba. A többiek olyan furcsának tűntek miközben pont olyanok voltak, mint korábban. Ennek végkép semmi értelme nem volt, így csak még idegesebb lettem.
~ Az a hosszú hajú mindig így nézett ki? Az a srác eddig is így lépkedett? ~ kérdeztem magamban.
Az is lehet, hogy ez az egész hely kezdett az idegeikre menni, amin nem is csodálkoztam volna.
~ Mégis, itt valami nem stimmel.~
Lehet, hogy szólnom kellett volna azonban különös oknál fogva nem voltam rá képes. Mert mi van, ha tévedek, és csak még jobban elásom magamat a csapat előtt? Mikor megérkeztem ebbe a világba abba reménykedtem, hogy sikerül megszabadulnom a régi életemtől. Erre úgy viselkedtem akár egy bölcsődés mikor a kezét megharapta egy kóbor macska.
~ Végül is ki vagy te, hogy sértegess másokat? Egy senki, egy ordibáló vesztes.~

Talán mégis hibát követtem el azzal, hogy bemerészkedtem egy számomra ismeretlen világba. Elvoltam én odahaza, igaz, hogy az emberek nagy része kutyába s vett, de legalább semmi sem fenyegette az életemet. Ekkor eszembe jutott az a papíros, amin az előleg állt és így egy picikét csökkent a vérnyomásom. A szüleim kik folyton támogattak és vigyáztak rám, jó ideig eléldegélhettek volna belőle. Egyáltalán nem méltó egy lovaghoz, hogy csakis kizárólag a pénz járjon a fejében. Hiába néztem ki olyan daliásnak és bátornak igazából egy gyáva féreg voltam.
~ Értéktelen vagy, egy kupac szemét, amivel csak egyvalamit lehet tenni, mégpedig kidobni.~
Persze előfordult máskor is, hogy ostoroztam magamat, de nem ennyire és ilyen vadul. Akkor persze fel sem tűnt, mert még csak egy nyavalyás zöldfülű voltam, de nem csak a többiekkel lehetett valami gond.
- Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű. Hogy mondhatnám másoknak, hogy valami nem stimmel, velük mikor én sem vagyok százas. Hisz én magam sem vagyok benne biztos, hogy tényleg furcsa valami. Lehet csak a szemem csalt meg és semmi sem történt velük. Mégis mi történhetett volna, csak nem vagyunk valami alattomos Jeti trükk áldozatai? Hehe.– motyogtam magamban. a végén szintén halkan szarkasztikusan nevettem.
Mindnyájan egyforma távolságra álltak tőlem így mind hallhatták a motyogásomat.

Unatkozva haladunk tovább az úton, legalábbis én nagyon unatkozom. A csapat úgy néz ki, hogy már jól összeszokott én pedig leginkább csak egy felesleges fogaskerék vagyok benne. Nem is lep meg, hogy a kő amit odarúgtam senkinek nem tűnt fel, de nem is igazán értem, hogy miért nem beszélnek velem. Végül is nem szóltam még semmi rosszat.

Ezek meg jönnek ezzel a rohadt rezgésekkel. Nem érzek semmi furát ezen a kazamatán, olyan mint a többi elhagyatott lyuk. Csak ez még sötét is mellé.- kezdett el jobban Kanami a körülötte lévő dolgokra figyelni, ahogy a tekintete már csak a villogó pengére és az előtte lévő úton vándorolt.

A rohadt rezgések mi? Nincs itt semmi rezgés, csak csend és a pár lépéshang amit a hülye társaim adnak ki. Akkor mégis mire kéne figyelnem? Miért nem lehet megmondani kerek perec, hogy figyu ez meg ez az amire figyelni kell, így csak unatkozok itt hátul. Arról nem is beszélve, hogy ha megtámadnak akkor rohadtul nem arra fogok figyelni, hogy mikor tépik szét a kezeimet, lábaimat, ezek meg elől úgysem segítenének, hagynának hátra.-bár a rózsaszínhajúnak fel sem tűnt, közben már a pallosát kezdte el egyre jobban szorongatni és mintha a tekintete is egyre jobban a dühöt kezdené el sugározni

Sokszor előfordult már az ilyen. Senki nem akart velem közösködni, majdnem mindig egyedül voltam és úgy néz ki egyedül is leszek, bármekkora a baj. Ide sem néznek már, elvannak magukkal.

Sosem hittem, hogy ezekkel sikerülni fog a dolog én pedig még csak itt sétálok és a halkan búgó büdös lyukban sétálok full random emberkékkel, akkik még csak nem is bagóznak rám. Mi a fenéért kellene nekem akkor nekik segíteni? Úgy komolyan, nem is érdekel, mikor csapja le őket egy mob. De lehet nekem kéne lecsapni őket, hogy így leszarnak.- Ekkor mintha egy üstökös csapott volna át rajta, vagy egy hullám ami a szívének dobbanásából indult volna ki járt át rajta. Megállt és tátott szájjal nézett előre a tömegre, pallosa nagy csörrenéssel esett le mellette, miközben társai lassan távolodtak tőle. Lenézett kezeire és elkezdett gondolkodni.

Mi folyik itt? Sosem gondoltam még ilyen súlyos dolgokra. Legutóbb is a pia miatt történt ilyen. Nem tettek semmit ellenem és mégis, mintha a kezeim magától akarnának mozdulni a pallosomon.-ekkor villant be lelki szemei előtt ahogy lesúlyt rájuk és mind pixelekre esnek.

Dehát megérdemelnék nem?-szólalt meg a belső hangja a fejében

NEM! A fenébe is mi folyik itt? Ez nem stimmel. Mit kéne most tennem. Azok az ütődöttek, csak annyit vennének észre, hogy megint a baj van velem, mint régen a többiek... de akkor...
Ha megint kinéznek lecsapok rájuk ennyi.

A fenébe is ez nem mehet tovább így.

-Hé! Valami nem stimmel. Valami... mintha játszana a fejemmel. -ment oda a tömeghez fegyver nélkül, miközben arcán még mindig a súlyos gondolatok keltette érzések játszanak. Bármennyire is próbálja kiverni a fejéből sorra jönnek be elé a képek azokról, akik cserben hagyták, azokról akiket meg kellett volna állítania... De most az egyetlen reménye az az, hogy azok akikben most nem bízik. Segíteni fognak neki, ha nem teszik, akkor ki tudja mi fog történni...

Annyira lefoglalt az önmarcangolás, hogy tulajdonképpen fel sem tűnt mi is folyik körülöttem. Éreztem, hogy valami nem stimmel azonban nem tudtam eldönteni mivel is van bajom. Ráadásul mivel ez az én gondolatom így nagy eséllyel lehetett vaklárma, mint az esetek nagy részében. Szerencsére másnak sikerült megőriznie a józan eszét vagy valami olyasmit, mert előbb tért magához, mint én. Az is lehet, hogy egyszerre csináltuk, de nem illik lovaghoz a dicsekedés vagy a kérkedés. Hála annak a lánynak sikerült kiszakadnom ebből az ördögi ringlispílből és hangosan is kimondta mire is gondolok.
- Nyakig vagyunk a kutyagumiban. – tudom nem így szól eredetileg, de abban a világban nem lehetett csúnyán beszélni, legalábbis én nem tudtam.
Úgy éreztem mintha egy rendkívül nehéz és igen kellemetlen takaró került volna le a vállamról, bár még mindig nem éreztem tökéletesnek magamnak, de jobb volt, mint előtte.

A lányt is zavarta valami, de úgy tűnt neki is sikerült úrrá lennie rajta, csak az volt a pici különbség, hogy ő nem vett igénybe külső segítséget velem ellentétben. Ez is mutatta, hogy mennyire szánalmas voltam egy valódi csődtömeg. Amint ezek végigszáguldottak az agyamon megráztam a fejemet, hogy végleg megszabaduljak tőlük. Egy életveszélyes barlangban voltunk, gyilkos szörnyekkel körülvéve se a hely se az idő nem volt megfelelő az önsajnálatra. Vetettem rá egy kósza pillantást, de nem volt annyi bátorságom, hogy megszólítsam, vagy megkérdezzem, hogy van.

A srác sokkal rosszabbul járt, mint én csak úgy reszketett attól a valamitől, ami éppen kínozta. A másik állatidomár mielőtt felfoghattam volna mi is történt a fiúba szúrt egy pálcát. Ez az apukunktura egy elég különleges változata lehetett, mert úgy tűnt bevált. A sötét hajún is akarta használni ezt a módszert azonban szinte a semmiből előbukkant egy elég rusnya szörny. Feje fölött díszelgett egy különleges jel, aminek nem értettem a jelentését, de nem is igazán érdekelt. Ezután az egyetlen fényforrásunk végleg kialudt, és ott maradtunk a vak sötétségben. Azaz, majdnem mert a szemtapaszos lény el teleportált, lehet neki volt több esze.
- Ez aztán remek. – mondtam cinikusan, tudván ott fogunk megdögleni.

Egyik pillanatról a másikra vált a helyzet szörnyűből borzalmassá. Nem elég, hogy az a félénk cuki lány felszívódott, ráadásul az egyetlen fényforrásunk is bemondta az unalmast. Rögtön ez után az a hosszú hajú lány elhúzta a nyúlcipőt, a példáját pedig követte az a farkasokkal táncoló srác. Még sohasem volt részem ilyen szítuáciában így fogalmam sem volt, hogy miképp is kéne cselekednem. Néhány vaddisznóval már sikerült leszámolnom korábban, de csak akkor mikor egyedül voltak. Egy három-négyfős tömeggel szemben nem volt semmi esélyem. Arról a szörnyetegről pedig semmit sem tudtam, még azt sem láttam rendesen hogyan is nézhet ki. Sosem tartottam magamat egy bátor embernek viszont egy olyan szemétládának se aki csak úgy otthagyná a társait.

Bár gyakorlatilag nem voltunk társak, mert nemrég találkoztunk és korábbról senkit sem ismertem, így semmiféle kötelék nem alakult ki köztünk. Valószínűleg ha engedtem volna az életösztönömnek nem ítélhettek volna el érte, vagy igen? Az ott töltött másodperceket úgy éltem meg mintha órák teltek volna el. Semmit sem csináltam csak álltam és igyekeztem kitalálni vajon mitévő legyek. Egyedül az a hosszú hajú lány tett valami, nem az, amelyik kereket oldott, hanem a másik amelyik olyan vagányul nézett ki. Megpróbálta eltalálni azt a dögöt, nagy sajnálatomra nem járt sikerrel. Nem tudtam, hogy azért tette, hogy minket megóvjon a veszélytől vagy esetleg harcolhatnékja támadt, de ez nem is számított. Egyszerűen nem tudtam magára hagyni igaz semmit sem halottam inkább csak a fülemre hagyatkoztam. Remegő kézzel magam elé tartottam a pajzsomat és figyeltem a zajokat. Mikor már úgy tűnt a harcos abba hagyta a próbálkozást, azt a javaslatot tettem, hogy jobb lenne angolosan távozni. Az utolsó percig vele maradtam és bár akkor már távolról sem tűntem egy oroszlánszívű lovagnak nem hagytam volna magára egy védtelen nőt talán még segítettem is volna.

Szerencsére mindnyájan megúsztuk ezt a kis kalandot méghozzá épp bőrrel. Nekem még volt pár vörös csík a képemen a korábbi miatt, de a nagyja már eltűnt. Elég ramatyul éreztem magamat a korábbi miatt ezért intettem neki búcsúzásként majd mentem magam dolgára. Azért imádkoztam, hogy elő ne forduljon még egyszer, hogy csak bambán bámulok, mint egy rakás szerencsétlenség.

/Köszönöm a játékot mindenkinek, kicsit rövid volt, de emlékezetes mivel ez volt K1 első csoportos kalandja./

Nem is tudom hol kezdjem.

Talán a legértelmesebb az lenne, ha ott kezdeném, hogy egy hatalmas döggel állunk szemben. Teljesen sötét van, de a rendszernek köszönhetően azért ezt azt lehet látni. Na arról nem is beszélve, hogy a kiteleportáló dezertőrök is rengeteg fényt hagynak maguk után. Chö nyomorult árulók, az első komolyabb problémánál fogják és elmenekülnek ostoba módjára.

Vajon mi lesz az első kérdés a céhházban hozzájuk hmm? Csak nem, hogy milyen erős? Hmm? Így hogy minden egyszerű mozdulat nélkül itthagyták még erre sem tudnak majd válaszolni chö.

Szóval talán nem lepődik meg rajta senki, hogy hatalmas megvetést bélyegeztem minden leaverre. Ahogyan hátranéztem viszont egy valaki még ott állt. Az az egyetlen egy ember akire legkevésbé számítottam, ugyanis a 20-on akárhányas Noobok simán elfutottak, de ő annak ellenére, hogy kezdő volt… Első szinten még mindig a harcra készen állt.
-Látom egy valakibe több szusz fért, mint a fél bandába!-De a válaszra nem is volt időnk, mert egy Dashsel ki kellett kerülnöm a támadását a hatalmas ellenfelünknek. Nem is habozhattam túl sokat és egy jó lökéssel a jobb lábammal hamar közel kerültem hozzá és megsebeztem.

Szóval csak meglehet ütni ezt is!

A szörny pedig előttem hatalmasat visított. Tudtam jól, hogy nagyon erős és az is lehet, hogy csak egy ütésének kell eltalálnia, hogy megöljön, de ez nem tántoríthat el ettől. Még nem!
Így megújult erővel kezdtem koncentrálni arra, hogy mikor fog támadni. Kis ügyességgel pedig megint sikerült kitérnem előre, hatalmas csapása után megremegett a sötét terem padlója. A legrosszabb az volt, hogy jól tudtam elég meredek lenne egy ilyen elé állni.

Én támadtam megint. Pengémet jól megmarkoltam közel futottam hangosan ordítva, majd egy nagy suhintással próbáltam meg eltalálni, majd amikor az ütés nem sikerült egy nagy hátraugrással ki is mentem a közeléből.

Most nem találtam el. Kemény egy ellenfél lehet tényleg. Ami azt jelenti, hogy egy hosszú harc elé nézünk.

Nem is tévedtem túl sokat. Pár óra múlva is még ott voltam és a szörnnyel próbáltam leszámolni.
Arcomon pár pixel már volt, ami azt illeti néhány kék darabot még ki is kellett köpnöm. Igen eltalált, de szerencsére nem ölt meg vele azonnal, nálam meg volt annyi potion, hogy kibírjak még egy kicsit tartani.

Ami fontosabb neki sem maradt már sok életpontja. Nem volt a legegyszerűbb harcom, de szerintem sikerülhet. Úgy gondoltam, hogy egy utolsó nagy csapással….

Elindultam ismét felé, pengémre két kézzel markoltam rá és a szörny előtt felugrottam, hogy lecsaphassak rá fentről, de amire nem számítottam, hogy könnyűszerrel félrelök. Hatalmasat csapódtam a padlóba és életcsíkom lassan táncolt a vége felé. Gyorsan vettem elő az inventorimból a potiont és újra támadásra készültem, miután letöröltem a számat.
Nem rág kezdte el ezeket a counter csapásokat kiosztani, de utána szerencsére én támadhattam megint.
-Most kinyírlak te szarzsák! Komolyan is gondoltam. Megújultan éreztem magamat és dühvel telített arccal indultam meg felé. Jól tudtam, hogy ha nem sikerül eltalálnom, akkor végem van, itt kell hagynom.
Lassan és határozottsággal megtöltve lépkedtem. Majd előtte nem sokkal futásba kezdtem és mielőtt szemből támadtam volna hirtelen jobboldalra tértem ki, fél lábbal rálépve fellöktem magamat és a fejére célozva csaptam le rá.

Hamar hullott szét pixelekre a szörnyeteg. Én pedig a helyén álltam még térdelve és kezemben a pengémmel.

Megérte a hosszú harcot, a kitartást, hogy legyőzhessem a szörnyeteget. Lassan egyenesedtem fel, majd nem sokra rá néztem körbe. A sötét és csend megnyugtató volt. De még mennyire


//mesélői engedéllyel//

//köszönöm a játékot!//