A Pók Kazamata

Sokan mesélték azt, hogy a horgászat ellazít és megnyugtatja az idegeneket ráadásul, ha ügyesek vagyunk meg a hasunkat is degeszre tömhetjük vele. El ne higgyétek ez a marhaságot égbekiáltó hazugság az egész. Egyszer kipróbáltam a való világban és két óra alatt sikerült megutálnom az egészet és a nap végén örömmel égettem el a horgászbotomat. Kezdetnek mikor a csalit akartam felhelyezni a horogra háromszor megszúrtam az ujjamat majd miután fél órán keresztül nem történt semmi kihúztam és elképedve tapasztaltam valami bunkó, paraszt lezabálta a kukacomat. Ha ez nem lett volna elég három szúnyog úgy döntött én vagyok, számukra a terülj-terülj asztalka ráadásul még az eső is eleredt. Mint említettem örömmel gyújtottam be otthon a botommal melynek a lángjai fölött az a halat sütöttem, meg amit a közeli boltban vásároltam. Egyszer meghallottam, hogy két öreg arról beszélt mennyivel könnyebb ebben a világban a horgászás, mint odaát. Egyáltalán nincsenek szúnyogok, csak békésen nyugodtan üldögélnek a vízparton és nem kell, attól rettegni mikor jön a halőr. Ezután kezdték el a jól megszokott történeteket, ki mekkorát fogott.
-Ekkora volt, a szeme. – mondta az egyikük és mutatta az ökölbe szorított kezét.


Úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát és pár aranyat feláldoztam egy elég gyengécskének tűnő botba. Nem zavart engem, ha esetleg nem fogok semmit csakis az élmény számított, vagyis érezni akartam a békességet és a nyugalmat. Jó messzire kellett mennem a kezdetek városától mire találtam egy alkalmasnak tűnő vízfelületet. Olyan tíz méter hosszú lehetett és a közelében valami picinyke hullámokat csinált így arra gondoltam az csakis hal lehetett. Belógattam a damilt a vízbeleültem a földre, hátamat nekitámasztottam egy fának és csak vártam. Persze nem voltam teljesen idióta és közben ide-oda járt a tekintetem nem-e jön arra egy gyilkos szándékú a szörnyeteg. Úgy rémlett az öregek hivatalos horgász tavaknál jártak így ettől nekik nem kellett tartaniuk. Úgy egy óráig bambultam magam elé mikor megvakartam a fejemet, mert egy különös gondolta fészkelte be magát oda.
~ Raktam én erre csalit?~
Fogalmam sem volt róla, de nem mertem megnézni, nehogy megint bebizonyosodjon, mekkora egy idióta vagyok. Egyszer csak úgy éreztem mintha valami megragadta volna a horgot, amitől nagyon megörültem és elkezdtem húzni. Nagyon erős lehetett ugyanis hiába erőlködtem ő csak nem hagyta magát. Mindent bevetett, amit csak tudtam azonban ez is kevésnek bizonyult. Régebben halottam valami olyasmiről, hogy fárasztani kell a prédát, de úgy tűnt az a valami szintén olvasta, mert én már majdnem teljesen kikészültem. Az újonnan felfedezett önérzetem nem engedte, hogy feladjam a küzdelmet egy ilyen kis vacak ellen és még erősebben húztam. Ekkor váratlanul a valami megindult kifelé méghozzá félelmetes sebességgel és egyenest a képembe csapódott. Megszokásból megráztam a fejemet majd keresni kezdtem mi talált el. Nem fogjátok elhinni, hogy mit sikerült majdnem kifognom, egy bakancsot. Mikor húztam kifele bizonyára beakadt valamiben ott lent majd váratlanul kiszabadult és ekkor talált képen. Azért mondtam, hogy majdnem ugyanis a becsapódáskor kijött belőle a horog is visszaesett a tavacskába így végig kellett néznem ahogyan „kereket oldott” a zsákmány.

Annyira dühös lettem, hogy elhajítottam a botomat és megesküdtem soha többet nem csinálok ilyesmit. Hogy lenyugtassam magam egy közeli kazamata felé vettem az irányt, amit nem is olyan régen láttam. Attól nem tartottam, hogy bajom esik, mert volt nálam hazahívó kristály. Egy hatalmas üvöltésre lettem figyelmes, amiből megtudtam az a nyavalyás ordasok ide is befészkelték magukat. Már korábban előkészítettem a kezdő kardomat és a pajzsomat azonban valami azt súgta ezek kevesek lesznek. Nagyon óvatosan araszoltam befelé nehogy valaki váratlanul rám támadjon. Mikor megláttam a farkast már majdnem előkaptam a kristályt mikor észrevettem egy srácot, aki halál nyugodtan ott álldogál mellette. Halál nyugodtan odamentem hozzájuk és ugyanígy köszöntöttem őket.
- Üdv.
Igyekeztem magabiztos képet vágni, mert ez illett legjobban a karakteremhez.
- Hogy megy? – valószínűleg nem sétálgatni ment egy szörnyektől hemzsegő kazamatába. - Régóta vagy itt?

Szerencsémre nem egy rossz szándékú játékossal sikerült összetalálkoznom így nem is támadott rám. Mondjuk a kasztjából kifolyólag nem is tette volna ugyanis az állatidomárok ritkán piszkolták be a kezüket. Ezt a megtiszteltetést meghagyták a kis kedvenceiknek legalábbis én így tudtam. A farkasa elég jól neveltnek tűnt annak ellenére, hogy nem volt más, mint egy rakás egyes és nulla. Valami oknál fogva ez az állatfaj nagyon felkapottnak számított abban az időszakban, mert nagyon sok játékosnál láttam hasonló társat. Megtudtam tőle, hogy jó pár órája vadászgatott a kazamatában és viszonylag jól ment neki az irtást. Erre magamtól is rá kellett volna jönnöm ugyanis elég lett volna egyszerűen körül néznem. Normál esetben hemzsegniük kellett volna a játék által irányított szörnyeknek ám akkor egyetlen egyet sem láttam.
-Nem egészen.

Beszélt valami főnyereményről, ami nem igazán érdekelt csupán ki akartam ereszteni a gőzt.
-De ha már itt vagyok.
Váratlanul azzal állt elő, hogy ismerős vagyok a számára és kis híján sikerült eltalálnia a nevemet. Tisztában vagyok vele, hogy egy egyszerűbbet kellett volna választanom ám ez volt az első, ami az eszembe jutott. Bár nem volt valami kellemes, hogy egy rendőrségi kutyával tévesztett össze azonban nem haragudtam meg érte.
-Majdnem, K1. - mondtam karba tett kézzel.
Én is szemügyre vettem őt és a farkasát majd kutakodni kezdtem az emlékeim között, ami nem volt valami nehéz, mert viszonylag kevés állatidomárral volt dolgom. Sajnos erőltetnem kellett a memóriámat, de sajnos nem jártam sikerrel.
-Hogy megy sorotok?
Dolgozott az agyam gőzerővel, hogy kideríthessem ki ez a páros és valami azt súgta, hogy a neve a betűvel kezdődik.
-Askr.

Nem igazán értettem mit művel a farkas, de örömömre szolgált, hogy nem az én lábamat csócsálja. Úgy tűnt, hogy a pókhálókkal nincs kibékülve, vagyis az egy rendkívül rendszerető állat volt, amihez még hasonlót sem láttam. Igen egy játékban voltunk ahol szinte minden lehetséges, de ez akkor is elképesztő. Elképzeltem magam előtt, ahogyan farkával leporolja a bútorokat vagy kiviszi a szemetet. Emellett úgy tűn, hogy jól érzi magát, mert elég hevesen csóválta a farkát és tudtommal ez a kutyáknál az öröm jele. Mondjuk én sosem értettem valami jól az állatokhoz, bár volt egyszer egy szobatársam bár őt nem soroltam volna abba a kategóriába. Még egy görénybe is több tapintat szorult, mint belé. Véletlenül nem emlékezett pontosan a nevemre, ami nem gond ugyanis nem egy szokványos név. Lehettem volna akár Zeusz vagy Ceasar is arra mindenki emlékezett volna, de nem nekem egy ilyen megjegyezhetetlent kellett választanom. Mentségemre szólva majdnem leállították a projektet így gyorsan kellett cselekednem kvázi nem is gondolkodtam mikor beírtam. Akartam mondani még valamit, hogy ne aggódjon érte nem fontos, de a farkas váratlanul megelőzött. Kicsit meglepett, hogy tud beszélni pedig ez nem is titok szinte mindenki tud róla, aki olvasott a játékról. Kissé meglepődtem, mert ilyen velős megjegyzésre nem számítottam egy gép által irányított valamitől. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy mi is ő meg mertem volna esküdni, hogy egy húsvér ember mondta.
-Az jó, mármint, hogy jól vagy. – motyogtam, mert nagy nem jutott eszembe semmi egyéb.
Említett valamilyen Hatit akire vigyáznia kellett volna, de nekem nem mondott semmit ez a név. Talán meg kellett volna vigasztalnom, hogy nem az ő hibája mégsem tettem. Alig ismertem őket így nem akartam semmibe sem túlságosan belefolyni mindenkinek megvan a maga baja, legalábbis akkor így gondoltam.
-Én megvagyok. – hát azért nem vádolhattak meg, hogy túl sokat locsogok.
-Látom a kutyád elég rendszerető fajta. Kitakarítja ezt az egészet? – tudom, hogy ostobaság, de nem is gondolkodtam csak úgy kijött a számon.
Nem valami bölcs dolog felmérgesíteni valakit, akinek ilyen sok tű éles foga van.