Kazamata

Végre vége... el sem hiszem, megfogyatkoztunk rendesen, de Peternek köszönhetően a képességemmel bevetve tarthattuk magunk valamelyest.... bár igaz az események furcsák és mindinkább szokatlanok voltak számomra, sok mindent nem is tudtam nyomon követni. Lassacskán mindenki szedelőzködött, mind a pár ember aki túlélte és sikeresen győztesnek nevezheti magát. Húzós volt ez a mai nap több szempontból is. Nem éreztem magam a toppon csupán esztelenül kapkodtam a fejem, és amint tudtam gyógyítottam, ezen kívül jó szokásomhoz hívően, követtem mások utasításait… hiába ez volnék én… de nem zavart hisz a cél szentesíti az ezközt, és a lényeg az volt hogy a lehető legtöbben megússzuk és győzzünk. Bár a végkifejlet nem tetszett igazán… túl sokan potyogtak ki, és használódott el a burkuk, ami azért nem olcsósság, bár megnyugodtam hogy mindenkinek volt. Rita valahogy nem volt önmaga, hiába vagyunk olyan sokat együtt valamiért mégsem látok bele a fejébe. De biztos vagyok abban hogy ez a mostani kiesése mély nyomot hagy benne… Yuit… sajnos nem ismerem túlzottan de érte is aggódok, felelőtlennek és haszontalannak érzem magam miattuk… de leginkább haszontalannak… magam sem tudom még hogy, hogy de fejlődnöm kell. Ez így nem állapot….
A többiek kimentek, én pedig mint sereghajtó maradtam utoljára, de visszapillantva feltűnt hogy valami nincs rendben. Hinari még bent van, és szétszórtan próbálja összeszedni a dolgokat, vagy talán még mindig nem hiszi el hogy vége van... minden esetre, oda lépek hozzá, és ha még nem tápászkodott fel teljesen, segítek neki.
- Minden rendben? - Kérdezem tőle, kissé aggódva, és közelebb lépve kezd bennem tudatosulni, hogy nagyobb baj lehet mint gondoltam.

- Ai…- még egy kicsit szédültem, összeráncolt homlokkal néztem körbe, majd a lányra. Eleinte nem tudtam, hogy mit is felelhetnék neki, rendes volt tőle, hogy idejött, és ezzel – nagy valószínűség szerint – hátulmaradásra késztette azokat, akiknek kérdéseik lettek volna – Nem tudom – feleltem végül - Csak annyit, hogy amikor a boss bejött, a szeme vörösen felizzott, és… - megráztam a fejem – Mi történt?


Sűrűn pislogtam a lányra... nem értettem mit nem ért, bár tény, hogy azok akik eddig látták a bosst amint belépett az a szörnyeteg a dzsungelbe, furcsa hatást váltott ki belőlük...
- Izé, először csak ti láthattátok a bosst, és mi nem, majd Miri és a többiek rájöttek, hogy a dzsungelben mi is látjuk, így mindenki beszaladt, és onnan kezdtük el püfölni, de amint mindenki meglátta a bosst, és a vörösen izzó szemét, ti furcsán kezdtetek el viselkedni... - Fordítottam el a fejem. Magam sem tudtam, hogy is definiáljam a "furcsán" szót.
- Gruk'ma... rossz hatással volt rátok... - csendesedtem el kissé.
- Olyan volt mintha ti is olyanná váltatok volna, mint Ő... bár szerencsére még így is őt támadtátok...  - Igen, azt hiszem most jut el a tudatomig hogy alakulhatott volna ez rosszabbul is...


- Olyanná, mint ő… - ismételtem a szavakat a lány után, a mondandója első, gyorsan elhadart részére, megfelelő koncentráció hiányában nem is figyelve annyira  – Akkor ezért volt… - lehajtottam a fejem, kezeimet ökölbe szorítottam – Mennyien…? - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

Tudtam hogy rosszul fogja viselni, és persze hogy... hisz nekem mint healernek lett volna a feladatom mindezt megakadályozni, de még így is csupán ennyit tehettem... A céhvezérem viselkedése kissé megijesztett, ugyanakkor tudtam hogy most neki talán rosszabb mint nekem, többszörösen is. Csupán egy gesztussal igyekeztem javítani a helyzeten, bár nem tudtam hogy talán rontok-e vele, de az együtt érző ölelést akkor is megérdemelte... Először lassú mozgással, ami erős ölelésben végződött. Kissé bizonytalannak éreztem magam, mivel eddig főként csak "boldog" öleléseket kaptak tőlem a az emberek, de ha szorult helyzetben is vagyunk, akkor nagyobb a szükség az ilyesmire... Fejben összeszámoltam hogy mégis mennyien estek ki de így kezdtem a mondatom.
- Mindenkinek volt burokja... - És elhallgattam, nem szerettem volna folytatni, főként nem számokkal... de tudtam hogy meg kell tennem.
- Rita.. és Yuichi is köztük volt... - többiek nevét meg annyira nem tudtam...
- Azt hiszem összesen heten estek ki...- mondtam halkan... figyelve hogy a lány miként viseli… tudtam hogy most igencsak rossz lehet neki, és hogy az én feladatom kissé ápolni, gyógyítgatni, már amennyire segítségére lehetek. Leginkább azt hiszem most egy őszinte társ kell neki, aki arra tudja ösztönözni hogy elfelejtse a mostani keserves győzelmünket és továbblépne, hogy némileg erőt gyűjtve folytathassa vezérünkként a boss írtást, és mi mint csatlósai támogassuk ebben, így haladva lépésről lépésre előre… ami ugyan nem könnyű, de tudom hogy nekünk sikerülhet! Mivel bízok annyira bennük és önmagamban is, hogy legközelebb ügyesebbek leszünk… Nem könnyű ez, de mi erősek vagyunk és az erősek feladata példát mutatni a többieknek, hogy ők is megerősödhessenek. Ez a mi igazi feladatunk.

Sejtéseim bebizonyosodtak a lány szavai és viselkedése után. Tudtam... éreztem hogy Hinari most szörnyen érezhette magát mindezek végett és bár nekem is rossz volt látni, tudtam hogy nincs bajuk és számomra csakis ez számít... Burok nélkül vajmi kevesen jelennénk meg itt, és tény hogy így is csakis akkor van esélyünk ha már jóval lehagytuk a boss szintet... hisz mi már akár a huszas szintet is tapogathatnánk, és ez még csak a tizenötödik volt... a lány mondatai bele hasítottak az elmémbe, szinte láttam magam előtt az ígéretről szóló képkockákat... össze kellett szednem a gondolataim hisz most meg kell vigasztalnom és nyugtatnom Hinarit, és még minden bizonnyal Ritát és Yuichit is... tudom hogy a lány dühös bátyus viszont inkább csalódott, félek hogy talán több boss harcon meg sem jelenik majd... nagyot sóhajtottam... majd szóra nyitottam a szám.
- Az a lényeg hogy jól vannak! - És erősebben szorítottam, ha még az ölelésem rabja volt... Szokatlanul igaz mondatnak éreztem ezt a számból, bár talán némileg közhely is... mivel a "jól vannak"-ot még nem könyvelhetjük el igazán... Amikor önmagát kezdte marcangolni azzal hogy "ráadásul Ő szervezte a bossot"... egy pillanatra... egy pillanatra mérges lettem. Hisz az önmarcangolás sosem vezetett még jóra senkit sem, ráadásul nem is a "kibukottak" között szerepelt hanem Ő is túlélte mint én. Hirtelen nem tudtam mihez is kezdjek, hisz nem Ő az igazi áldozat... ugyanakkor nem is cselekedett rosszul a megszervezéssel. Őszintének kell lennem azt hiszem... ezzel tisztelhetem meg leginkább, ugyanakkor tudom hogy ha most bántom akár egy fél szóval is, segítség helyett csak ártanék neki. Csendben voltam, és némileg harag és csalódottság, ugyanakkor megkönnyebbülés is munkálódott bennem.
- Nem hibáztál... ezt a szintet is megtisztítottuk, ugyanakkor... - nem mertem folytatni a mondatott, a lány haja eltakarta a szemeit, amit mint nő tudom mit is jelent...
- Ugyanakkor... kérlek ne hibáztasd magad... helyesen cselekedtél, nem tudhattuk a majom igazi képességeit, és mindenki bele adott mindent! Tehát nincs miért bánkódni, a többieket is össze kell szednünk és segíteni nekik, hisz akiknek most igazán nehéz, és szomorúság, düh és csalódottság munkálódhat bennük azok ők... - Nyögtem ki végül, bár ki tudja hogy vajon helyes szavak formájában-e... a komoly dolgokban sosem voltam jó, így kíváncsian és biztatóan tekintettem a lányra.

A mondataim hatására a lány egy pillanatra megdermedt... vagy nem is tudom mihez hasonlítani, olyan mint amikor valakinek az eszébe jut valami... sőt ez be is lett bizonyítva miként egy üzenetet kezdett el pötyögni... meglepődtem, ugyanakkor Hinari arcát nézve meg is ijedtem picit. Azt hiszem le is sápadhattam, igaz az okát nem tudtam de a szeme járása és az arcának apró rezzenései és a felém intzézett mondatai elárulták számomra hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó, így hagytam hadd csinálja. Csendben és nyugalommal vártam hogy befejezze, majd ismételten hozzám fordult.A mondatát félbeszakítva fejezte be... egy "de" szócskával amit némi szünet után egy mindegy szó követet... összeráncoltam a homlokom, hisz tudom a mindegy... hát az sosem mindegy... csupán valami olyasmi amit úgy gondolnak hogy nem érthetek vagy felesleges tudnom róla... így zavart...
- Nem mindegy.... - folytattam, bár nem tudtam miről is van szó.
- Mi lenne az a mindegy ami számomra nem mindegy?... - Kissé zokon vettem a mondatát, amit inkább nem tudtam hová tenni. Ha valaki azt szeretné hogy vegyem komolyan akkor ezt viszont el is várom... pedig nem épp a komolyságomról volnék híres, de vannak helyzetek mikor sajnos tényleg nincs helye hülyüléssnek, és ezzel a szőnyeg alá söprésnek, legyen szó bármiről... Majd kissé zavartan folytatta, vagyis inkább némi önmarcangolással a mondatát... épp úgy mint aki nem hisz el valamit hogy megtette.
- Nem csináltál semmi rosszat! - Jelentettem ki határozottan.
- Nem hibáztál, és nincs okod arra hogy haragudj magadra! - Folytatom gondolataim kifejtését.
- Mindent megtettél ahogy mi is, és a dolgokhoz mérten még jól is alakultak a dolgok... - folytatom, bár visszább veszek a hangomból és elcsendesedek...
- Még akkor is ha Rita és Yui kiesett... így most az önmarcangolásra és saját magunk hibáztatására nincs időnk! Erősebbeknek és ügyesebbeknek kell lennünk, tanulva a hibáinkból... így... most nem tehetünk mást, mintsem össze szedjük őket, helyre hozzuk a bennük lévő törést, már amennyire azt lehet... hisz... hisz... én nem siránkozok akinek a feladata lett volna kivédeni a támadásokat, átvenni a sebzéseket és életet adni a rászorulóknak... még Ayani is kiesett, aki a healer társam volt.... az aki méltatlankodhatna én volnék, hisz én nem láttam el a feladatom rendesen... de nem fogok haragudni és mérgesnek lenni magamra...- Mutogattam a kezemmel magamra majd folytattam.
- Hisz a legjobb amit tehetek, hogy bele vések minden itt történt eseményt a memóriámba és legközelebbre okulva belőle ügyesebb healer leszek mint most voltam! - Mondom... és talán némileg kijöttem a sodromból, nem méreggel inkább meggyőzéssel de a hangomban volt némi feszültség, mivel a céhvezéremnek jelentem be hogy miként hibáztam, amit el is ismerek előtte... furcsa... rossz érzés volt, de kihúzva magam vártam a fejleményeket.

Nem neheztelt hogy visszakérdeztem, de tényleg nem értettem. Nem szerettem mikor az emberek így beszélnek, bár lehet csak azért mert én gondolkodás nélkül kimondom amit gondolok. Ez az ostoba őszínteség, aminek rabja vagyok és nem is bánom. Hisz ezért vagyok én, én. Mikor rákérdeztem a kihagyott mondatrészre, azt mondta hogy majd késöbb. Más körülmények között. Félek hogy csak terelés, de összeszűkült szemekkel rápillantottam és megszólaltam.
- Ezt bizony megjegyeztem és nem felejtem.. - Hinarit nem mindig értem, de talán azért mert nem beszélgetünk eleget… plusz voltak furcsa dolgaink, arról nem is beszélve hogy ő céhvezér én meg tag… a rang… jelent különbséget.. számára, én sosem néztem különösebben, hisz nem céhként tekintek a társaságra hanem mint hugicákra, báttyusokra és nővérkékre, *bele gondol* igen… azt hiszem öcsim nincs…>< Nincs fiatal fiú a céhben, mármint aki fiatalabb lenne nálam… hmm… sok bátyusom van, mint például Yuichi bátyus, és az ijesztő Ozi bátyus, és tele vagyok nővérekkel is. Szeretek itt lenni, bár gyakran érzem hogy jobban kellene foglalkoznom velük, főleg hogy látom hogy a lány miféle helyzetben van, és hogy Rita és Yuichi is kiteleportálódott… Aggódok értük, de mindezt nem fogom mutatni mikor Hinari sincs épp a legstabilabb állapotában. Igazi monológban fejtettem ki neki a véleményem, amit meg is mosolygott, jó volt látni hogy végre jobb kedve van, így nem is firtattam hogy rajtam vagy velem mosolyog, hisz a lényeg nem is az, hanem hogy így vagy úgy de sikeresen teljesítettem a kihívásom. A lánynak jobb kedve volt és ez a hangján és mondatain is hallatszott… amikor mondta hogy elkerülhetetlen a hiba, bólintottam egy nagyot. Hisz ez így van… és mikor mondta hogy én se hibáztassam magam akkor ismételten megszólaltam.
- Én nem is teszem! – Öltöttem ki rá a nyelvem, még akkor is ha valahol legbelül mégis, de makacsságom nem engedi mindezt beismerni… >< Majd kiérve a csendet egy szóval töri meg, amit eleinte úgy teszek mintha nem is hallottam volna, kellett pár másodperc hogy eljusson a tudatomig, vagyis inkább hogy megemésszem hisz nem tudtam egy ideig hova tenni.
- Yare, yare… - Tettem a kezem a fejére és kezdtem el finoman ütögetni, mint ahogyan a hugicáknak szokták. És a mondatom és hangsúlyommal meg igyekeztem Yurihimét utánozni.
- Ez már csak természetes. – Fejezem be.