Kazamata

Ösztön.
Mi másnak hivnád azt a furcsa érzést, amikor nincs semmi feladatod egy adott helyen, de érzed, hogy most oda kell menned?
Ez az érzés már nem egyszer becsapott, azonban ha nincs más dolgom, akkor miért ne követhetném ismét?
Sosem érdekelt igazából Illfang egykori lakhelye. A Túlélők Csarnokában elégszer láttam már.
A szörnyek sem félelmetesek már számomra ezen a szinten. Inkább békén is hagyom őket. Ráadául számomra nem lennénak kihívás, de valaki biztosan örülne a kinyerhető tapasztalatnak. Ilyenkor szeretem, amiért oda szoktam figyelni Shu szavaira. Ha megtalálom azt a pontot, ahol a lények nem figyelnek fel a jelenlétemre, akkor minden bizonnyal ki tudom kerülni őket. Majd a következő pillanatban el is tűnt az egyik kobold, amelyiket ki akartam kerülni. Ennyit a megfontolt lépésekről.
Gyorsan az egyik falhoz húzodtam, és bekapcsoltam a lopakodásom. Aki itt próbál meg fejlödni, az nem lehet túl magas szintű. Következtetésképp nem hiszem, hogy lenne észlelése. Nem tudom mennyire örülne a társaságomnak egy ilyen alak, de egy dologban biztos vagyok. Senkit se láttam az eltünő lény közelében. Ennél fogva nagy eséllyel íjász az illető. És ha így van, akkor az én felelösségem, hogy simán tudjon fejlödni. (Persze ez valószínüleg nem igaz, de addig is elfoglalom magam valamivel, amíg a többiek megtalálják a következő bosstermet.) Lassan és csendben eljezdtem követni azt a játékost, aki miatt valószínüleg ide hívott az ösztönöm. 
Meglepve figyeltem fel ara, hogy még milyen fiatal, akihez hozzácsapodtam, mint védangyal.

Mint mondtam, a védencem elég fiatal volt. Ránézésre körülbelül tízévesnek sacolnám. Persze az idebent nem sokat jelent, hisz már jó néány év eltelt a bekerülésünk óta. Vajon a szülei mennyire hiányolhatják a szemük ki fényét? Nem olyannak tűnt, mint Shu, akinek az aurájában érzödött a fájdalom, és a magánytól való félelem.
Nem, ez a kis gyerköc határozottabban életvidám, és gyerek volt. Nem csak azért mert fiatalabb volt Shunál. Volt valami a viselkedésében, ami miatt az ember úgy érezte, nincsenek neki félelmei. Neki ez a világ csak egy másik világ volt, semmi több. Hasonló dolgokat csinál, amiket én, mikor ennyi idős voltam. Őt nem lehet úgy lekötni, mint Shut. Vele nem lehet majd intellektuális párbajokat vívni a világról. Valószínüleg a hálózatomnak sem lesz a szerves része. Mégis, egy ismeretlen érzés azt súgja, hogy jobban meg kéne ismernem. Talán az ösztöneim pont miatta vezettek erre a helyre.
Soha nem találkoztam ezelőtt gyerekekkel idebent. Talán Chizu, de vele nem tudok úgy beszélni, hogy ne érezném Shu vagy a sárkincája figyelő tekintetét a hátamon. El kéne kísérnem a dojoba. Nem. A Shuval való találkozás hamar kiölné belőle a valódi énjét. Arra kell törekednem, hogy minél később találkozzon össze Shuval. A feladat persze lehetetlen, ha továbbra is az árnyékban rejtözöm. De mit kéne mondanom? Nem venné ki furán magát, ha hirtelen megjelennék a semmiből?
Ahogy az ibolyához beszélt, akaratlanul is Asato alakja rémlett fel bennem. Túl kéne tennem már magam a múlton, ami történt megtörtént, nem tudok rajta változtatni.
Máris meghazudtolta a benne kialakult képemet. Szabad, ártatlan és bölcs. Valószinüleg szebb múlttal, mint bárki idebent. Már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Azonban ez helyzetet teremtett arra, hogy megtegyem az első benyomást.
-Szép kis metafora.
Kilépek az árnyékból a srác látómezejébe.
-Talán egy költő veszett el benned?
Annyira jó érzés, hogy nyugodtan használhatok én is aforizmákat, és nem kell amiatt aggódnom, hogy valaki esetleg szó szerint érti a dolgokat. Timidusnál túl gyakran fordult elő, hogy mindent meg ellett neki magarázni, mert nem ért minket rendesen.

-Az lehet, hogy szenvedne, de legalább élne és küzdene az életéért. Nem gondolod, hogy sokkal szebb az az érzés, mikor megküzdesz valamiért, amit végül elérsz, ahelyett, hogy mindent tálcán kínálnak eléd? Vagy te mindig a könnyebb utat választod?
Nem hiszem el, hogy még egy Shunál is fiatalabb srácnál is filozofiáról vagyok énytelen beszélni. Bár a filózofia és a költészet már nem s állnak olyan messze egymástól. És Shunak ott van Timi, akitől eltanulhatta ezeket a dolgokat, de nem hiszem, hogy ez a srác bármi ilyesmiben részesülne.
-Nem mondom azt, hogy tudom mit érzel, mert nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ugyanúgy érzünk a dolog iránt.
Beleszámítva, hogy én valószínűleg már nem fogok találkozni a szüleimmel már akkor sem, ha kijutunk erről a helyről. Hacsak valaki közben fel nem tall egy olyan kütyüt, ami visszahozza a holtakat, de ezt mot nkább hagyjuk...
-Jó dolog a remény, és a bizalom. Ha így gondolod, akkor nagy eséllyel így is fog történni.
Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy el kéne küldenem Asuhoz, de aztán hamar meggondoltam magam. Amíg nem tudom mennyire eredményes az ő felszabadító módszere, addig nem hiszem hogy jó ötlet lenne ezt használni. Ha kiderül, hogy segítettem valakinek a megölésében akkor fogalmam sincs milyen érzésem lesz utána. Bár valószinüleg mire eljutunk addig, hogy bizonyítani lehetne ezeket a dolgokat, addigra már meg is feledkeznék az első  (esetleg az egyetlen) emberről, akit valaha Asu felé irányítottam.
Szerinted kinek nem hiányoznak a szülei? Három év rengeteg idő, és a dolgok jelenlegi állása szerint még rengeteg ideig idelent fogunk szórakozni.
Tettem meg a kitérő választ.

-Honnan tudom, hogy nem érezhet úgy, mint egy ember? Vagy te talán nem tudsz úgy érezni, mint egy virág? Minden élet fontos, akármennyire is kicsi. Ki tudja, hátha ennek a virágnak lehetett volna megköszöni, hogy ez a hely a kiességből szépen virágzó hely legyen. Hisz ahol egy már felbukkant, lehet, hogy vonzza magával a többit. De ezt már nem fogjuk megtudni, mert te úgy döntöttél, nem adod meg a virágnak a hírnök szerepét.
Persze nem volt a céljaim közt az, hogy bűntudatot keltsen szegény kissrácban. 
-Ne érts félre, nem azt mondom, hogy rossz volt, amit csináltál. Csak szeretek elgondolkozni azokon a kérdéseken, ˇamik úgy kezdődnek, hogy "Mi lett volna ha...?
A srác válasza a reménnyel kapcsolatban egy kicsit meglepett, nem gondoltam volna, hogy még mindig vannak ilyen emberek.
-Azt az embert, aki otthagy egy erdőben, én biztos, hogy nem nevezném a barátomnak. 
Aztán a családra terelődött a téma.
Annak idején én is szerettem a szüleimet, azonban idelent végleg megtanultam a magam erejéből megélni. Persze csak képletesen, hisz a kasztommal semmi szüksége nincs erőpontra.
Nem akartam jobban boncolgatni a szüleimmel való kapcsolatot.

A kérdésre automatikusan válaszoltam:
Fogalmam sincs. Három év alatt a front csak a szintek negyedéig jutott, ha ezt vennénk alapul, akkor még nagyjából kilenc év. Azonban az idő nem egyenesen arányos a legyőzött bossok számával. A frontosok közül néhány feladja a küzdelmet, és a szintfőnökök legyőzése is egyre több időt vesz igénybe. Ezen még az sem segít, hogy néhány kisebb szintű lelkes játékos is elmegy néha a frontharcokra.
Aztán észrevettem magam, ezzel nem fogom megnyugtatni, ezért az egyik pillanatról a másikra elhallgattam, és próbáltam másik témát keresni.
-Inkább mesélj valamit, hogyan tévedtél ide?

Mondjuk tényleg nem várhattam el egy kis sráctól, hogy megértse, amit most elmondtam neki. Túl sokszor találkoztam Timivel, és valahogy nem tudtam visszaállítani magam arra a szintre, hogy vannak olyanok, akik nem értik ezt a szinvonalat. Azonban, ha nem várhatom el, hogy ő jöjjön fel az én szintemre, nekem kell leereszkednem az övére.
Persze ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Hiszen jó egy évtized lehet köztünk, ha nem több.
Jó dolog pozitivnak lenni, és nem is utálhatom emiatt, hiába tűnik úgy néha, hogy elég negativ tudok lenni.
-Persze hogy meglesz, főleg ha találunk olyanokat, akik bátran szembenéznek a vesszéllyel.
Próbáltam egy kicsit felbátorítani a srácot, és megmutatni neki, hogy én is tudok pozitiv lenni, ha úgy hozza a sors.
Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyom a srácot egyedül, hagy fejlödjön a kedve szerint. Azonban egy furcsa érzés nem hagyott nyugodni. Mint valami ösztön. Nem, biztos vagyok benne, hogy nem a gondviselési ösztön. Azt egyszer már éreztem, mikor Shuval találkoztam, és teljesen más érzés volt.
Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudok megmagyarázni. Ahogy azt sem, mért nem hagytam csak ott, ahelyett, amit utána mondtam:
-Ha gondolod, én megvédhetlek a nagyobbaktól, hogy gyorsabban tudj fejlödni.
Általában nem szoktam ilyen ajánlatokat tenni, de eddig csak ritkán találkoztam valóban feltörekvő ijásszal. A többség mindig a kiképző egyszerűsége felé szokott hajolni.
Ki tudja, ha segitek neki, akkor talán ő is tud majd segíteni nekem, ha esetleg pont őrá lesz szükségem majd valamikor. Végül is ki gondolná egy alig tiz évesről, hogy bármilyen veszélyt is jelentene rá nézve.

Csak most futottunk össze, és alig pár dolog történt, de ezekből már majdnem tisztán láttam, hogy nekem itt és most semmi keresnivalóm.
A fiú nagyon pozitív, ami az esetek többségében nem lenne probléma, csak hogy ez mellé még tapasztalatlanság is társul, ami elég rossz párosítás, ha engem kérdeztek. Ráadásul már van egy hasonló ember a szűkebb ismereti körömben, és nem hiszem, hogy kettővel egyszerre igazán boldogulnék.
A váratlanul jött érzés hirtelen szertefoszlott. Talán egyszer majd rájövök, hogy mi volt, és mért is hívott ide, de most nem akarom ezzel húzni az időt. Egy dologban azonban biztos vagyok: Itt és most elutasították az ajánlatomat, tehát nincs több keresnivalóm ezen a helyen. Főleg azok után, hogy egész biztos lett abban, hogy tud majd boldogulni egyedül is.
-Ezek szerint jobban szeretnél egyedül és lassan fejlődni. Igazam van? Én csak a gyorsabb fejlődés lehetőségét kínáltam fel. Azonban nem hibáztatlak, amiért nem fogadod el egy ismeretlen ember ajánlatát.
Itt jött el az a pillanat, hogy ideiglenesen búcsút vegyek a kis sráctól, hisz úgy néz ki, hogy boldogulni fog egyedül.
-A viszont látásra úrfi.
Ekkor jutott eszembe, hogy még nem mutatkoztunk be egymásnak, ami azért egy kicsit furcsa azok után, amikről beszélgettünk.
-A nevem Cear, ha esetleg még összefutunk valamikor, vagy valahol.
Én tényleg remélem, hogy ha elég tapasztalatot fog szerezni, akkor majd viszont látjuk egymást, mert az optimizmusa elég jól jönne, mivel az nagyon hiányzik ebből a lenti világból.
Majd megfordultam, és elindultam a kijárat felé.
A köpenyem mint mindig, most is észlelte a gyengébb mobokat, és a megfelelő irányt, így viszonylag könnyen kijöttem a labirintusból, anélkül, hogy csak egyszer is összecsaptam volna bármelyik ellenféllel.

/köszi a játékot/