[Küldetés] Éjjeli hajsza

Nem én voltam gyors, mindenki más lassult le. Mintha megállt volna körülöttem az idő, és átlépve néhány dimenziót én egészen más térbe kerültem volna, lépéseim alatt éreztem az erőt, hogy én akár új világokat teremthetnék, ezzel a gyorsasággal egyetlen pillanatban ott lehetek bárhol a világban. Mintha még Aincrad animációi is megszűntek volna folyamatnak lenni körülöttem, odafagyott képek tengerében merültem el a szétcsúszó koordináták között. Féltettem a vezérkódolásomat, a karakterem magját, hogy esetleg elhagyhatom. Eszembe jutottak holmi kihalt földi emberfajok, az indiánok félelmei, hogy ha vasúton utaznak, a lelkük képtelen lesz tartani velük a tempót, ezért az állomásokon bevárták őket. Az én lelki békém teljesen megvolt ezzel a huszonötös gyorsasággal.
Nagyon régóta nem éreztem már jól magam, de erre a néhány röpke pillanatra ez mind teljesen a háttérbe szorult, elszürkült, lényegtelenné vált. Olyan gyorsan léptem, hogy még ezt is magam mögött hagytam!
A súlytalanság érzése, ahogy még a fűszálak is mintha lassan hajoltak volna meg a lépteim keltette örvényben, olyan gyorsan szertefoszlott, mint amilyen hirtelen rajtoltam: a Futó lett volna a célom, hogy a kezem közé gyarapítsam, hogy felmutassam. Hirtelen hatalmasra duzzadt a cél, és ahogy közeledtem felé, azt éreztem, hogy a nyakamban loholnak a korábbi problémáim is. Rám fogják vetni magukat. A Futó lesz a csinga! Ha elkapom, ott már nem bánthatnak, ott már nem vethetik rám magukat, nem verhetnek meg, vagy csúfolhatnak a szemüvegem miatt. Nem leszek akkor már girnyó és furcsa fiú, hanem céhvezér leszek, dicső élharcos, aki megoldja a problémákat és nem feloldódik a problémák között.
Én megragadtam, ő belém fejelt… és a kezem lecsúszott róla. Nem tudtam ráfogni, nem bírtam belé csimpaszkodni, úgy futott ki el, hogy felöklelt, messzire taszított. Bizony fájt! Nem szabadott volna, de nekem fájt!
– Ha megvertek, mindig eltört a szemüvegem is… – nézek fel a férfira zavarodottan, és én látom, hogy a szemüvegem tényleg törött. Egyből érte nyúlok. – Nem fogok látni a szemüvegem nélkül! – mondom elhaló hangon. Ahogy a kezem végighúzom rajta, nem érzek repedést, nincs meghajolva, ép az üvege, én mégis látom, hogy ez eltört, ennek már vége, ez már használhatatlan, újat kell csináltatni, drága lesz, és leszid a mama, hogy miért kötözködtem, pedig nem is én kötözködtem. – Pedig csingánál voltam… – morgom durcás hangon.

A szemüvegem fixíroztam. Bár a szívem azt suttogta, hogy repedések hálója futja be, olyan, mint JK testén a sebződés, vörös pókháló a vérszínű vágásnyomokban, de az agyam messzire menően felháborodott ezen. Igyekezett ignorálni a zavaró tényezőt, ami felborította nyugodt lelkivilágomat, de szívem túl hevesen vert ahhoz, hogy tisztán hallhassam, mint mondd az eszem.
Zavartan pislantottam fel a hozzám lépő Kleinre. Először csak a lábát néztem mereven, majd tekintetem feljebb vándorolt, és konstatáltam, hogy segítő szándék dolgozik benne, már amennyire én az ilyesmit meg tudom ítélni. Bár szavainak igazságtartalmát illetően kételyek merültek fel bennem, de elvárt módon igyekeztem reagálni a felém küldött pozitívnak szánt jelzéseire, így mosoly-féleséget erőszakoltam dermedt ábrázatomra.
– Szóval nem törött – Nem volt ez igazán se nem kérdés, se nem kijelentés, hiszen a srácot nem feltétlenül tartottam szavahihető forrásnak, ahhoz túl sokszor bizonyította rövid ismertségünk alatt is kétes értékű tudását, ami nyomokban tartalmazott csak némi szakértelmetlen, de ezúttal azt hiszem, hogy nagyon szerettem volna hinni neki, így meghallgatást biztosítottam logikámnak. Ő biztosan állította, hogy a szemüveg épp. – Schrödinger macskája. – Avagy ahogy a gyengeelméjűek mondják, a puding próbája az evés. Orromra illesztettem a szemüvegemet, ami ettől nem pattant pixeldarabokra.
Világom egyetlen pillanat alatt a helyére zökkent, és éppen ebben a heves endorfin felszabadítós állapotban lépett az intimszférám közelébe Anatole. Készültem a testi kontaktusra, fókuszaimmal már kerestem is azt a helyet, amire tudom szegezni őket, hogy minél kevesebbet láthassak belőle, de a srác nem jött közelebb. Nem támaszkodott a vállamra. Nem lépett oda hozzám. És még egy egész becsülendő ötlettel is előállt. Gondolatban jóváírtam neki néhány kreditet, majd bólintottam. – Leszek a terelőd és a szemed, harcművész – mondtam, bár magam se értettem a saját indokaimat, hogy miért is neveztem úgy, ahogy. Zavaromat palástolandó előreléptem, hogy Kleinnek megmutathassam, merre is van a madár, és utána is indulhassak. A célom, hogy gyorsaságommal tudjam koordinálni a Futót, ezzel szinte tökéletesen a többiek kezére játszva őt. Reménykedek, hogy éjjellátásomnak hála nem fogok orra bukni, és teljesíteni tudom a rám kirótt célt: ordítva kiabálok Páncéléknak, hogy mikor merről jön az állat, ezzel is legalább elvonva az állat figyelmét saját magamról.

Úgy gondolom, hogy csak kolonc lennék a nyakukon. Az a kerítés, amit két karom távolságával és soványka termetemmel emelni tudnék a Futónak, már korábban sem volt elég arra, hogy tényleges akadályt képezzen közte és a teljes szabadság között. Így hát azt a lehetőséget, hogy esetleg support szerepkört töltsek be a két másik JK mellett, elvetem. Jelenlétem közöttük csak olyan helytelen elméleteket gyártana, hogy a továbbiakban is meg tudom állni a helyem, és én is visszatarthatnám a Futót. Ez egyáltalán nincs így. Hihetetlen sebességemről néhány pillanat alatt le is tudok lassítani. Egyáltalán nem nehéz, talán ebben is segít a rendszer, nem tudom.
Ezen elgondolkozom. Nem szoktam nem tudni. Hmm. Ezen a vonalon elindulva néminemű hirtelen fellépő definíciós és önbizalomhiányt észlelek a viselkedésemben. A halántékomat nyomogatom, miközben már akaratlanul is folyamatosan észlelem és befogadom a környezetem fókuszaimon keresztül érzékelt vizuális képét. Látom, hogyan küzdenek ketten a madárral, de én tudok, amiről ők valószínűleg nem, hiszen túlságosan el vannak foglalva aktuális feladatukkal, így nem láthatják, hogy Klein már úton van. Nem köt le túlságosan a kálváriájuk, ez a maradék munka már csak rutinfeladat, aminek elvégzése nem jelenthet számukra mennyiségben mérhető problémát. Magyarán: piha!
A Páncélt figyelem. Nincs hallgatózásom, nem is lesz. Viszont remekül látok, és így most, hogy nem velem van elfoglalva, remek lehetőségem nyílik megfigyelésére, és nem róhatom fel magamnak, hogy esetleg tudatában volt megfigyeltségének. Felállított teóriámnak nem vagyok a szakértője: azt állítom, hogy a Páncél emberi szempontból remekül alkalmazkodik a környezetében megtalálható és számára is érzékelt további játékos karakterekhez. Legalábbis ahogy összedolgozott velem, és nem mellesleg még Anatole-al és Kleinnel is, az számomra meglepő. Körülötte a másik céhbeliek is közvetlenül viselkedtek, számomra problémát jelent a közös hang megtalálása. Azt sem tudom egyáltalán, mi ez a közös hang, sohasem hallottam hasonlót. Dó, ré, mi, fa, szom.
Időközben hármuk közös munkájának eredményeként tényleg teljesítik a feladatukat. Ideje volt. Felszínes érdeklődéssel figyelem a felugró ablakot. Nem figyelem meg magamon a boldogság jellegzetes tüneteit, látva az új fegyvert. A régi is új még nekem. Csak az nem régi már, aminek annak kéne lennie, és semmi nem új, aminek változnia kéne – állapítom meg mélyenszántó filozófiával.
Otthagyom őket. Nekik nincs szükségük rám, Kleinnek már nincs szüksége rám, én nem látok okokat és érveket, amik miatt maradnom kéne. Sosem volt asztalom az örömködés, főleg, amikor még virtuális testem se termel endorfint, hogy velük boldogodjak. Vagy hogyan mondják ők ezt. Köszönés nélkül távozom.

//Csatlakozom, nagyon ott volt, köszi! //